A mi utunk

Van egy általunk igaznak tartott mondás, mely szerint a hozzáállás befolyásolja a tapasztalást (avagy megteremti azt). Talán mindenkinél az Élethez való alapvető viszonyulásából következik, hogy miként tekint az Élet születésére.

Mi a Létezést sokkal inkább egységében szemléljük - tapasztalva azt, hogy az egymástól látszólag távoli dolgok-folyamatok összefüggnek, és ennek megértése és figyelembevétele harmóniát teremt. Fontosnak tartjuk önmagunk, egymás és a világ megismerését, s azt, hogy ebben hol erőszakosan, hol pedig észrevétlenül befolyásoló fogyasztói társadalomban megpróbáljuk megőrizni józan eszünket. Fontosnak tarjuk az önismeretet - még a szüléskor és a hozzá vezető úton is -, hiszen addig, amíg az ember legalább egy bizonyos fokon nincs tisztában önmagával, sokszor csak utólag jön rá, hogy a döntéseit a még mindig "benne élő" anya, apa, nagymama …, félelmei és az ismeretek hiánya hozták meg. Pedig az Élet érték, valóban élhető boldogan és kreatívan, ezért nem érdemes hagyni, hogy más(ok)ét éljük le a sajátunk helyett.

Mindezekből már valahogy következik is, hogy már a megfogantatástól csak részben tekintünk úgy a még bent növekedő magzatra, mint egyre bonyolódó szervrendszerek halmazára, sokkal inkább mint érző, és mind jobban öntudatára ébredő lényre. Ezért megpróbálunk figyelni arra, mi minden éri Őt. Nem úgy fogadjuk, mint egy üres papírt, amit tele kell írjunk saját értékeinkkel, félelmeinkkel, meg nem valósulhatott álmainkkal - hanem a hasonlattal élve sokkal inkább olyan könyvként, melyben már vannak fejezetek, s segítségünkkel újabb oldalak íródnak hozzá. (Emlékszem Anyám történeteire arról, hogy azokat az ételeket, amiket régebben ki nem állhatott, de nekem kedvenceim közé tartoznak, várandóssága alatt nagyon kívánta; azokra pedig, amiket én nem szeretek, de ő igen, a kilenc hónap alatt rá sem tudott nézni.) Ezért is elgondolkodtató az abortuszokat ellenzők azon vélekedése, miszerint már a fogantatástól kezdve emberi lénynek kell tekinteni a magzatot.

2002. szeptembere