Számos esetben – és sajnos nem csak régi épületeknél, de újonnan épült házaknál is tapasztaltam, hogy a falak külső oldalán "az alap kiszellőztetése" felkiáltással sekélyebb vagy mélyebb árokba szórt kavicságyat készítenek.

A HIBA

Ezzel a megoldással kívánja a"szakértő" az épület alatti alapot illetve a falnak a terepszint alatti részét mintegy "kiszellőztetni", azaz csökkenteni annak nedvességtartalmát.

Csakhogy éppen az ellenkezőjét éri el.

Az alaptestben található nedvesség a fizikai törvényei szerint elsősorban a kapilláris hatásra felfelé, azaz a fal felé fog áramlani. Az alap oldalához beszórt kavicsréteg felé minimális, naponta jó, ha egy fél-, egy deciliternyi nedvesség tud eltávozni – de az is csak extrém meleg időben. Ősszel, télen, párás időben – mivel az épületet körülvevő levegő páratartalma nagyon – még ennyi sem.

Ellenben…

Az így kialakított kavicságyon keresztül minden egyes eső alkalmával több liter csapadékvíz jut a fal tövébe, téli időszakban a megolvadt hó áztatja így a falat.

Magyarországon az átlagos csapadékmennyiség 500-750 mm, de van, ahol ez az érték eléri a 900 mm-t is. Ez azt jelenti, hogy négyzetméterenként a talajra 50-80, esetleg 90 liter víz hullik egy évben.

Mi következik ebből?

Ha csak 30 centiméter széles az épület fala melletti kavicságy, akkor évente 16-30 liter vizet engedünk méterenként (!) a fal tövébe jutni. És akkor nem beszéltünk a kavicságy oldalán az épület alapjának, falának irányába áramló vízről…

Hasonlítsuk ezt össze a "párologtatással" – ugye nem kell különösebben magyarázni, miért probléma a "kavicságyas szellőztetés"?

MEGOLDÁS:

Az ilyen kavicságyat meg kell szüntetni, helyére az ereszen túl nyúló zárt burkolatot, csöpögőjárdát kell készíteni.

A régi épületek vizesedésből eredő károsodásának megelőzésére a szivárgó (drén) építése jól bevált megoldás.

Azonban az utóbbi években egyre többször látom és tapasztalom, hogy valamilyen ok miatt a gyártók, építők (s gyakran a tervezők is) ökölszabályként alkalmazzák a viszonylag új találmánynak számító geotextíliát a dréncsőre tekerve. Azzal indokolják mindezt, hogy a dréncsőbe szivárgó víz ne szállítson a talajból apró szemcséket a csőbe, mert eltömi azt.

A HIBA

Ha látott már valaki ilyen geotextíliát, tudja, hogy egy nagyon finom szálas anyag, melyen a víz valóban átjut (megfelelő nyomás esetén), a szilárd anyag pedig nem.

De gondoljuk csak végig a dolgot. A dréncsövön apró kis rések vannak, melyek nagyjából 1-2  mm szélesek és 15-20 mm hosszúak. A felületük tehát nagyjából 30-40 négyzetmilliméter.

Ha a cső palástjára kívülről olyan anyagot helyezünk, ami a szilárd szemcséket visszatartja, akkor azok egy – nem is hosszú – idő után összefüggő réteget, kérget alkotnak a geotextília felületén. Ennek következtében a kis nyílások felett egy, a talajszemcsékből álló zárt réteg alakul ki, mely egyre jobban akadályozza a víz bejutását a hézagokba, majd egy idő után teljesen elzárja őket.

Ezzel a dréncső hatásfoka csökken, majd rendeltetésszerű működése lehetetlenné válik.

Az ilyen kis rések lefedéséhez a geotextílián nem kell sok idő, hiszen felületük alig néhány négyzetmilliméter.

Ezzel szemben a dréncső keresztmetszeti felülete egy 100 mm átmérőjű cső esetében több mint 7500 négyzetmilliméter, egy 150 mm-esnek több mint 17000 négyzetmilliméter… mennyi anyagnak, talajszemcsének is kellene bejutnia, hogy ezt eltömítse?

MEGOLDÁS

Arra, hogy a bejutó talajszemcsék elzárják a cső teljes keresztmetszetét, vajmi kevés az esély. Már csak azért is, mert a víz a csőben áramlik, tehát nem engedi lerakódni. De segíthetünk is neki: annyit kell mindössze tenni, hogy a dréncsőrendszer fordulópontjaihoz egy tisztítóidomot építünk be, és évente, két évente slaggal vízzel átmosatjuk.

Szivárgórendszerek nagyon rég óta épülnek, hazánk ebben a szakmában (melioráció) mindig is élenjáró volt. Az előző 150 évben – amikor a nagy árterületek lecsapolása, mezőgazdasági területek vízmentesítése, drénezése történt – ezer és ezer méternyi dréncsőhálózatot fektettek elődeink.  És a rendszerek működnek ma is – az utóbbi pár év geotextília-mániája nélkül.

Az előzőekhez hasonlóan az utolsó tíz évben vált rögeszmévé az, hogy a tetőfedés (cserepezés) alá fóliát kell tenni a PORHÓ ellen. Ma már szinte nincs olyan ács, tetőfedő, aki ne ragaszkodna ehhez a rossz gyakorlathoz – pedig az emberiség 2000 éve használ tetőcserepet. Már a rómaiak is égetett cseréppel (tegulával) fedték házaikat, és bizony nem raktak műanyag fóliát a cserepek alá.

HIBA

A gipszkarton erősen párazáró, azaz nem engedi át a párát. De még a páraáteresztőnek hirdetett gipszkarton sem. A földfal mellé beépített gipszkarton ezért nem engedi szellőzni a vályogfalat, így az abban lévő nedvesség nem tud eltávozni, hanem lecsapódik a gipszkarton belső, fal felé eső oldalán.

A gondot a fal szellőzetlenségén túl az okozza, hogy a gipszkarton bevonata cellulózt tartalmaz, ami a rajta lecsapódó pára, nedvesség hatására a penészképződés melegágya.

MEGOLDÁS

Vályogfalú, földfalú épületek esetében nem szabad gipszkarton eléfalazást készíteni. A vályogházak sajátossága a kicsit egyenetlen fal, egy-egy görbeség… ez mutatja, hogy nem gyárban, ipari eszközökkel készült a ház.

Ha mindenképpen egyenes falra van szükség (pl. csempézés miatt), akkor modern építési anyagokból (tégla, esetleg ytong vagy porotherm) anyagokból készítsünk vendégfalat.

HIBA Gondolkozzunk csak egy kicsit.Ha mondjuk 50 cm vastag falra teljes szélességében betonkoszorút teszünk, ami minimum 30 cm magas kell, hogy legyen (mert a koszorú tulajdonsága, hogy nem így lapos, hanem amúgy magas...). A beton súlyát számolva ez azt jelenti, hogy nagyjából 2,5 méterenként 1 tonnával terheljük a falat.   Készülhet koszorú úgy is, hogy nem teljes szélességében kerül a falra, mondjuk csak 30 cm széles lesz. Akár a fal szélére rakjuk, akár a közepére, azt nyomja. A koszorú az önsúlya miatt benyomódik a falba, mert a vályog plasztikus anyag. Ezt hívjuk pecséthatásnak. Vigyázni kell vele, komoly gondot okozhat, méghozzá úgy, hogy csak akkor vesszük észre, amikor már nagy a baj...   De ezzel nincs vége... A koszorú a fal tetején hasznos dolog - ha össze van kötve a fallal. Igen ám, de amíg a téglafalba tüskékkel be tudom kötni a koszorút - és be is kell - addig a vályogfalba a tüskét hiába teszem be: a falra ható erők jóval nagyobbak, mint amit az - ismét mondom - egyébként plasztikus fal fel tud venni. Azaz a tüskék a fal mozgásakor "berágják magukat" a falba, de meg nem tartják azt.   És még mindig nincs vége: a beton, mint tudjuk, vízzel készül. Sőt, a betonszerkezetet néhány napig elkészülte után locsolni is kell (a szabály szerint 28 nap az utókezelés, de én még nem láttam olyan mestert, kivitelező céget, nagyvállalatot, ahol 28 napig locsoltak volna betont.). Tehát a víz, amit a betonozáshoz használunk, az se tesz nagyon jót a vályogfalnak.

Néhány fénykép...

MEGOLDÁS

A kérdésre tehát, hogy hogyan készítsünk vályogfalra beton vagy vasbeton koszorút, a válasz: sehogyan...

HIBA

Ismét számoljunk. Egy 75 négyzetméteres ház esetében egy 10 cm vastag vasbeton födém (ami tulajdonképpen nem is számít megfelelő vastagságúnak, 12-15 cm-es födém az általános) 7,5 m3, melynek összes súlya 17,2 tonna.

Ha a hagyományos, hosszú parasztházat veszünk, 50 cm-es fallal, akkor egy folyóméter főfalra 454 kg, azaz több mint 4 és fél mázsa többletsúlyt teszünk.

Ahogy a koszorúnál is már megjegyeztem, a beton, mint tudjuk, vízzel készül, és locsolni is kell - főleg a vasbeton lemezszerkezetet. És ebben az esetben is elkerülhetetlen, hogy a víz, amit a betonozáshoz használunk, károsítsa a falat.

MEGOLDÁS

A kérdésre tehát, hogy hogyan készítsünk vályogfalra vasbeton födémlemezt, a válasz: sehogyan...