Vampire Fantasy ~ Téma megtekintése

I Alfanőstény Tartózkodási hely: Topolya

*St. Klára Városi Temető a város szívétől távolabb, a kertváros szélén fekszik. Eredeti nevét már csak az idősebbek használják, akik még nagy jelentőséget tulajdonítottak az olyan dolgoknak mint a hit, és a tisztelet az egyház iránt. Mára már csak a fiatalok kissé morbid megnevezése maradt fenn a köztudatban. Talán ez a város legnyugodtabb, legbékésebb helye, ahol állandó béke, és csend honol. Az emberek mégis kerülik ezt a vidéket, ahogy a Nap a horizont alá süllyed. A közelebbi házakban élők néha furcsa zajokról, sötétben „táncoló” árnyakról számolnak be. De Te aki a város nyüzsgésében élsz, jól tudhatod, mindez csak badarság, puszta képzelődés. Akkor mért tétovázol a kapuban? Gyere hát beljebb… *

Halandó

A temetőbe villámgyorsan megérkezett a taxi, Olaf gyorsan kiszállt, majd kinyitva a nagy vas rácsos kaput bement. Kinézett egy erre való pontot, majd felállította a kameráját, előszedte a fényképezőgépét és az diktafonját: "2006. május. 4 az idő csendes, nem észleltem szokatlan mozgást.". Előszedte jegyzettömbjét, kis fémflaskáját, belekortyolt: "Azt hiszem hosszú estének nézek elébe."

V Ifjú vámpír Tartózkodási hely: Topolya

*Nofrit magányra vágyik. Nem akar hazamenni a ligetből, nincs kedve a négy fal között lenni, inkább a szabadba vágyik, a friss tavaszi időre. A csillagok, a hold társaságára. Tudja, ugyanaz a hold, ami otthon is világított. Aki végig kísérte az életét.
Úgy dönt, hogy a legbékésebb hely egy szomorú léleknek a közeli temető. Még úgysem járt arra, hiszen eddig nem érezte szükségét, hogy a halottak társaságát keresse. Tudja, ők megértik, nekik nem kell beszélnie, ha mégis, kérdés s válasz nélkül végig hallgatják.
Kíváncsi, hogy itt milyen is egy temető, otthon nagyon zsúfoltnak érezte. Amikor csak kiment a családi sírokhoz, valakibe belebotlott, nem lehetett ott egyedül az ember. Kicsi helyen sok halott nyugodott békében, de a hozzájuk tartozók nem találták meg a megnyugvást. ~Milyen megnyugvást is várhatna az ember, ha mindig olyanokba botlik, akik csak felszakítják a fájó sebeket?~
Nyugalom árad a sírok között, csalogatja befelé a lányt. Nem is kell a lába elé néznie, még az éjszaka miatt sem, mint otthon nappal, mert érzi, hová is léphet, hol nem zavarja fel az örök alvókat.
Egyszer mégis fel kell pillantania a nyugalmából, mert érzi, nincs egyedül. Felnézve, valóban egy alakot lát maga előtt, egy helyben áll, s mormog. Kicsit megíjed Nofrit, mert nem számított ilyen késői órán itt egy teremtett lélekre sem. Hátrálna, amikor felismeri a hangot. ~Ez Olaf! Mi a fenét keres itt ilyen későn?~ Elmosolyodik, és közelebb megy hozzá, úgyis meg akarja beszélni vele a munkát, amit felajánlott neki.
Háttal áll neki a férfi, s nem veszi észre a lányt. Nofrit odalopódzik mögéje, és a vállára teszi a kezeit, majd a füléhez hajolva suttogja*
- Mit csinálsz te itt ilyenkor?
*Érzi, hogy a férfi megíjed, s nagyot ugorva fordul meg, hogy majd'hátra dönti a lányt. De az csak a szemébe mosolyog.*

Halandó

Olaf ép rögzítené az első képet, amikor valaki hátulról megérinti, hatalmas dobban a szíve, amint hátra fordul Lilnek az alakja bontakozik előtte. Hirtelen észbe se tud kapni, és az elején a válasza rendkívül furcsán hat: "Én.. én.. Na szóval - "összeszedi gondoltait - "Én azért vagyok itt , mert a szerkesztőség nemrégibben kapott egy olyan levelet, melyben azt írták, hogy itt a temetőben furcsa dolgokat észleltek. Természetesen be fogom bizonyitani, hogy mindez alaptalan. Gondolj bele. Ki az aki a vámpírok, szellemek és egyéb paranormális lények létezésében hisz? Nevetséges. Szerencsére a tudomány segítségéel, hamarosan csapást mérünk ezekre a babonákra." - majd hirtelen elmosolyodik - "Na és te mit csinálsz itt?"

V Ifjú vámpír Tartózkodási hely: Topolya

*Nofrit jókedvűen nevet a férfin. Élvezi a férfi zavarát. Először nem is tudja, hová tenni, biztosan valami nagyban dolgozott. Nofrit meg csak nevet és nevet.*
- Te....Te.... Na szóval?
*Húzza a férfit, aki ettől még zavartabban néz rá.*
- Újságíró, és nem jut szóhoz?Ki látott már ilyen?
*Nofrit csak húzza a férfit, amíg az meg nem nyugszik, és végre értelmes szavakat is ki tud ejteni.
Érdeklődve hallgatja, hogy miket sejt, vagy vél a szerkesztőség, és miért is küldte ki ilyenkor az egyik legjobb újságíróját.*
- És pont ilyenkor kell kint lenned?
*Nofrit gyomra összehúzódik a vámpírok hallatán, de nem mutat semmit sem, se a testével, se a mimikájával. Inkább zsebredugja a kezét, és még szélesebbre húzza a száját. Csak a lábujjain lehetne látni, hogy izgatott, de azt a bordó bakancs szépen rejti. *
- Miről beszélsz te? Vámpírok, szellemek, paranormális tevékenységek? Te lennél Murder ügynök? Ő hit az ilyen ostobaságokban.... Milyen újságba szeretnék én is dolgozna? Csapást mérni a babonákra...hmm....
*Nem szeretné elárulni,hogy ő maga nem is hisz, de tudja, hogy léteznek ezek a dolgok. Találkozott már vámpírokkal is személyesen. De a barátjának ezt inkább nem mondaná el, főleg egy ilyen szkeptikus újságírónak, mint amilyen. Még ő is ostobának tartaná, nem elég, hogy saját magát annak tartja. Mert akárhogy nézzük, elég ostoba ötlet volt idejönni éjnek évadján, bár, akkor nem találkozott volna Olaffal. Igaz, mindennek megvannak az okai.*
- Csak sétálgatok egy kicsit, olyan nyugodt helynek tűnt, és most arra volt szükségem. De úgy örülök, hogy itt vagy, úgyis beszélni akartam veled. Tudod, gondolkodtam a munkán, és a kritikai állás az igazán megtetszett. Hogyha állna még az ajánlat, elvállalnám, de csak akkor, ha még mindig üresen áll. Nem szívesen ütnék ki mást erről a helyről. Ezt gondolom, megérted...

Halandó

Olaf egy ideig határozottan zavarban van, majd ő is el kezd harsányan kacagni, különösen a Murder ügynök hasonlat tetszett meg neki: "Én Murder ügynök? Az lenne még a páli fordulat..." -majd továbbfolytatta immár nyugodt hangon: "Elég érdekes hely a sétálásra. Természetes megvan még a hely és már nagyon szeretnénk magunk mellett tudni. A holnapi nap keres fel a szerkesztőségben bent leszek. Délután 4 óra megfelel?" - mondta miközben a csöndes tájat figyelte, ám ekkor egy furcsa hangra lett figyelmes - "Mi ez?"- kérdezte miközben a sírok közé kezdett menni.

V Ifjú vámpír Tartózkodási hely: Topolya

*Nofrit egyre jobban élvezi, hogy zavarban tartja a férfit. Jó ötlet volt mögé rejtőzni, mert így legalább levetette az újságírói maszkját. Már a múltkori találkozásukkor is kezdte megmutatni a valódi arcát, jellemét, de most teljes mértékben.
És őszintén nevet! Ez is ritkaság, ilyenkor inkább csak a nevetés mögé szokták rejteni a zavarodottságukat, illetve a megbántódottságukat, ami a zavar vált ki belőlük, de Olaf őszintén, szívből nevet a lány viccén. Nofritnak mindig jól esik, ha meg tud valakit nevetetni, ez olyan, mintha egy jó cselekedetet hajtana végre, hiszen a nevetés gyógyít, még annál is, aki jelenleg makkegészséges. *
- Valóban érdekes hely a sétáláshoz, de tudod, nyugalmat áraszt, és most arra volt szükségem, egy kicsit pihenni akartam, de otthon nem tudtam. Szeretem a lakásomat, de látszik, hogy csak bérlem, nem az igazi. Pénzem meg nincs, hogy vegyek, vagy legalább ezt egy kicsit átalakítatsam, az én ízlésemmé tegyem.
*Boldogan hallja, hogy a hely még áll, és örülnek neki. Viszont most nem tudja eldönteni, hogy ez őszinte, vagy csak a megszokás beszél Olafból. Igen, mert ő is mindig ilyen kedves szavakat mond olyanoknak, akiket ki akar használni, vagy csak úgy gondolja, ezt akarja hallani. De félresöpri ezt a gondolatot, Olaf egy jó barát, nem hinné, hogy csak az udvariasság beszélne belőle. Ha mégis, akkor sem érdemelné meg, hogy megsértse.*
- A négy óra teljesen megfelel. Ott leszek!
*Alig mondja ki a választ, valamit hall. Olaf gyorsabban reagál, mint ő, fel is teszi a kérdést, hogy mi volt ez. Nofrit is felfigyel rá, mintha egy halk női hang lett volna. Nem sikoly, inkább egy fájdalmas, panaszos nyögés. Mi történhetett? Ki lehet még itt rajtuk kívül? Körülnéz, de nem lát senkit. Automatikusan közelebb húzódik a férfihoz, és csak suttogva válaszol.*
- Nem tudom, szerinted?
* Követi a férfit a sírok közé, de olyan szorosan, hogy az a nyakában érezheti a lány leheletét.*

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

Karmel egy nap benézett a temetőbe.Látta hogy csak ő van it,vagy inkább mást nem látott.Sorban megnézte a sírokat hogy kik haltak meg.Nagyon érdekes neveik voltak,nem is csoda hisz Franciaországban van.Csak nézte az emlékeket,megemlékezéseket.
~Mennyien meghaltak ebben a városban.Egy hónapig tartana amíg mindet átnézem.Ezért is nem nézem meg az összeset.Temető,avagy a templom egyik ellensége-Karmel szerint-igen ez az.Majd egyszer talán én is itt leszek egy sírban,de Brazíliában jobb lenne.Mindegy hisz nem ennyire kell a jövőbe kell nézni-bújt ki gondolataiból.*Karmel leüllt egy padra és csak nézett mindenhova.

*Csend honol a Halál házában. Ez az egyetlen hely, ahol az ember az igazi békét élheti át. Itt kizárhatja elméjéből az élet nyüzsgésének zagyva kavalkádját, és kicsit felülemelkedve a léten a világot a maga egyszerűségében vizsgálhatja. Ekkor csendesül el igazán az elme, s ekkor kerülhet az ember legközelebb önmagához. És nem utolsósorban ez az egyetlen hely, ahova megérhet a kóbor lélek, ha az élet már kitaszította magából, hogy egy-egy kósza percre otthonra leljen. Ezért is érkezett ide Anon. Nesztelen léptekkel halad a kikövezett kis ösvényen, melyet jobbról is balról is sírkövek szegélyeznek. MIntha csak a Pokolba vezető úton haladna. Méltóságteljesen lépked, szinte úszik a levegőben. Megadja a tiszteletet a holtaknak, akiket nem becsült semmire míg éltek. A halálban mindenki egyenlő. Régimódi faragott kőből készült sírkövek mellett halad el, melyekről az idő már rég lemosta a feliratot, s így csak az tudja, kinek a nyughelyét jelöli a kőtömb, aki állíttatta, s aki néhanapján egy-egy szál virággal emlékezik meg az elvesztett családtagról, melyet most szárazon zörget a hideg szellő. Dísztelen hantok ezek, ha nem tudná az ember, hogy temetőben jár, nem gondolná, hogy rég elfeledett életek egyre haloványuló emlékei mellett halad el, melyek lassan a semmibe vesznek, ahogy maguk a dombok is egyre jobban belesüppednek a földbe. Ahogy továbbhalad, elérkezik a temető azon részéhez, ahol a családi kripták kaptak helyet. ódon nehéz vaskerítések merednek az ég felé, mint megannyi csntváz, melyről már rég letépték az utolsó húscafatot is. A rozsda vígan nyalta végig ezeket a határjelzőket, s most ott virit szinte mindegyiken láncot fűzve az enyészet halovny nyakába. A lánchoz medál is dukál, s az ékszer valóban királyi. Egész családok, elmúlt korok, megfakult emlékek vannak zúzmóköpenybe burkolt kőmedálba zárva az idő zord és groteszk ajándék képeként. El kell ismerni, az enyészet itt jól tartott úrihölgy. S Anon most épp az Ő színe elé járul. Egyre közelebb jut a temető közelében lévő kis épülethez, ahol a gyászszertatásokat szokták celebrálni. Az épület oldalát jobból is balról is két-két angyalszobor díszíti. Méltóságteljesen állnak kezükben gyertyával, hogy a szabaduló lelkeknek megvilágítsák a mennybe vezető utat. Hideg köszemük megvetéssel fogadja az érkezőt.*
"Mit keresel itt?"
*Kérdezi szürke tekintetük, melynek nem áll ellent semmi.*
"Nekünk nincs Veled dolgunk. Menj innen. Te nem tartozol ide."
Hogyhogy nem tartozok ide? Ki tartona ide jobban nálam? Én vagyok a halál. én itt otthon vagyok.
"Tévedsz. Te csak a halál kaszája vagy. Soha nem fogsz ide tartozni. Neked nem adatott meg az a kegy, hogy eljöjjünk érted. Ha a gazdád megun, egyszerűen bekebelez. Számodra csak ez az út járható. A mi békénket Te soha nem fogod megtapasztalni. Most menj innen."
*Esötétül arca, vonásai megkeményednek. tudja, hogy igazuk van. Ő nem a Halál. Egy egyszerű szolgája csupán. Büszkén felszegi fejét, és búcsúzóul így szól.*
Nem is kell a békétek. Az én békém sokkal időtlenebb lesz, mint az élet vagy a halál.
*Azzal sarkon fordul, s egy szempillantás alatt eltűnik. Tudja, szavai merészek voltak, de mihelyst kilép a temető kapuján, kesrű sóhaj szakad fel mellkasából. Igaz, hogy ha megtalálja a békét, az messze túlszárnyallja mind a halált mind az életet, de az hogy megtalálja-e valaha, igencsak kétséges.*
~Ugyan már. Legyőztem a Halált. Mi állhat nekem akkor ellent?~
*Bíztatja magát, ám ahogy felteszi a költői kérdést, lelke mélyéről egy hang már rá is kezdi harsogni a válazt.*
"Az Élet!"

Halandó

Olaf hamarosan odaér a tompa nyögés helyszínére, ám csupán akkor veszi észre, hogy egy nő csúszott meg a nedves kővön és elesett. Nagyot mordul magában: ~ Pedig már, azt hittem, hogy történik valami. ~
Kissé csalódott, s ez az arcára is kiül kissé:
"Jól van?"- mondja miközben kezét nyújtva felsegíti a nőt.
"Hát persze... Olyan ügyetlen is vagyok."- magyarázkódik, miközben leporolja ruháját.
"Semmi baj. Előfordul mindenkivel az ilyesmi. Nem kell esetleg némi segítség?"- kérdezte Olaf.
"Áhh.. nem nem kell, csak megbotlottam. Ennyi az egész."- válaszolja vissza.
"Rendben. Ha kellenénk itt vagyunk a közelben"- mondta Olaf, miközben visszavonultak a felszereléséhez. Miközben pakolt, Lilhez fordult:
"Semmi nem történik ezen az unalmas helyen. Nem is tudom, mit keressek itt"- mondta, miközben elővette a mobilját és taxit hívott. Majd hangja kissé megkönnyebült: "Na de legalább te bearanyoztad a mai napomat.- mondta miközben egy hatalmasat mosolygott Lil felé - "Nincs kedve bejönni a szerkesztőségbe? Ma elintézhetnénk a hivatalos ügyeket."

V Ifjú vámpír Tartózkodási hely: Topolya

*Nofrit Olaffal odaér, ahonnan azt a furcsa kis nyöszörgést hallották.Egy vékony, elesettnek tűnő nő térdel a földön. és minden erejével azon van, hogy mihamarabb, és minél könnyebben felálljon. Arca fájdalmas grimaszba torzul, valószínűle megüthette magát, de lehet a méregtől is, amit akkor érez az ember, ha valami nem úgy sikerül, mint szeretné. Nofrit jól emlékezik arra a bizonyos motor balesetére, amikor bár nem ütötte meg magát, de a szerencsétlen eséstől zokogni kezdett, és még a bukósisakját is eldobta jó messzire, csak azért, mert a sikertelenség feszültségét így vezetette le.
Ez a nő is hasonlóképpen érezhetett, mert a mozdulataiból valóban látszott, nem sérült meg komolyabban, maximum felületi sérüléseket szenvedhetett.
Olaf segít neki felállni, de Nofrit is azonnal ugrik, amint meglátja, és a táskáját már ő adja a kezébe, miután a nő leporolja a ruháját, és megtöröli a kezével a homlokát. 'Megijedhetett, akármilyen erősnek is mutatja magát~ Nofrit gyerekként volt ilyen csetlő-botló, többet volt a földön, mint a talpon. Mindig azt mutatta a többieknek, semmije sem sérült meg, de a lelkében mindig keletkezett egy kis seb, különösen akkor, ha olyan helyen, vagy idegenek előtt esett el. A nő is szégyenli magát, azért mert két vadidegent idecsődített az ügyetlenségével.*
-Biztos, hogy nem tudunk semmit sem segíteni? *Kérdezi meg Nofrit nyomatékosan Olaf után. Tudja, hogy ilyenkor hogyan is kell bánni az elszenvedőkkel. A nő gyengéden visszamosolyog, de most már határozottan elutasítja a segítséget. Elmondja, hogy a férje sírjához igyekszik, aki pont egy éve hagyta itt.
Nofriték érzik, tényleg jobb, ha egyedül hagyják a gyászával, és visszamennek a férfi felszereléséhez. A jó kedvnek mintha hűlt helye lenne közöttük, a víg csevely eltűnt. Olaf valami miatt bosszús lett, aminek hangot is ad. Nofrit megrökönyödéssel figyeli a férfi kapkodó mozdulatait.~Hogy mondhat ilyet? Még hogy nem történik semmi sem ebben a városban?~
- Olaf, hogy vélekedhetsz így? Unalmas hely? Dehogy! Csak lásd meg hely adta varázst, a lehetőségeket, a tökéletes anyagot egy riporthoz!! Itt ez a nő, egy éve veszítette el a férjét, ebből is lehetne egy oknyomozást folytatni, kitérhetnél, miért halt meg ilyen fiatalonm, ez milyen gyakori a városban, statisztikákkal alátámasztod... Vagy kiválasztasz egy sírt, és feltárod a családját. Vagy az új hotel tulajdonossal csinálsz egy riportot. Jó újságíró vagy! Csak nyisd ki a szemed, és ne a fantasztikumokat keresd, mert azokat úgysem találod!
*Nofrit elpirul a bók hallatán, nincs hozzá szokva az ilyenekhez. De legalább valamivel eltereli a gondolatait a szerkesztőség említése.*
- De szívesen, mehetünk!
* S már mosolyogva, egymással viccelődve elhagyják a temetőt.*

Halandó

"Igazad van Lil"- mondja Olaf, majd hatalmasat sóhajt - "De nekem elég nehéz volt alkalmazkodni ide. Ráadásul olyan furcsa ez a város. Valahogy, mintha itt mindenki máskép viselkedne. Mintha mindenkiből hiányozna némi józan gondolkodás, mindenki démonokról, vámpírokról, szellemekről beszél. Őrület! Természetesen tisztelet a kivételnek."- mondta miközben Lilre nézett és egy kis mosolyt engedett el az orra alatt. Közben a taxi is megérkezett Olaf is bepakolta a cuccait, Lilt előre engedve utána szállt be:
"A szerkesztőségbe legyen szíves."
"Ahogy óhajtja főnök"- mondta a sofőr, majd a kocsi elindult a szerkesztőség felé.
"Remélhetőlg Elisabeth jó kedvében lesz... De szerintem biztosan megkapod az állást. Segíteni fogok." - mondta Olaf, majd egyet mosolygott Lil felé, miközben a kocsi száguldott a szerkesztőség felé.

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

Karmel ma ismét belépett a temetőbe.Csend honolt mint ahogy egy temetőben lennie kell.Keresgélt,de nem tudta hogy micsodát.Furcsa volt neki de érezte hogy valami nagyon fontosat keres.Egyszercsak meglát egy sírt amin a nevet belepte a por.Karmel lesöpörte de...
~Ö öö ööö...ez ez lehetetlen!Ez nem lehet igaz!Hogy kerül ide ő?Tudom hogy ide Franciaországba jött de hogy itt legyen a...*Karmel olyan szemekkel nézett a sírra mint még semmi másra.De ebből rá lehet jönni hogy mit látott:
Jack Dimon

1949-2001

~A nagyapám, hallottam róla nagyon kemény ember volt ami előtt nem lett öreg.De hogy kerül ide a sírja?*Karmelt nagyon megrázta ez az esemény és,már tudta hogy mért kell neki ide jönnie.A nagyapja talán kegyetlen volt de igaz ember és nem haudott sohasem.Mindig másnak a javát akarta.De Karmelt ez most éppen nem érdekelte csak az,hogy mit keresett itt a nagyapja?Karmel leporolta a kesztyűjét sé indult haza.A fejében lezajlott a 2.Világháború olyan érzés volt.

V Ifjú vámpír Tartózkodási hely: Topolya

*Kar sietősen futott a temetőben.Mintha keresne valamit,vagy valakit.Ijedség,és félelem költözött lelkébe.Valaki eltünt,egy ismrős,egy barát.Vagy nem volt az?Nemtudta eldönteni.Igéretek,hazugságok.Elege lett.Nemakart embereket látni.Lelasítva a temető közepén köretekintett.Csend,síri csend.A természet hallgat.A sirok feliratát nem olvasta.Nem is akaerta,De az egyiken megakadt a szeme.Ismerős név.Idalépett elébe,és letédelt ode.Figyelte a régi vésetet.Talán ez a régebbi sír valami megnyugvást adott neki.A hideg szélben állva dühtől reszkető kezeit emelte a szemei elé.
~Eltünt!Hol van Norfit?Hogy tudtam ennyire figyelmetlen lenni?!Milehet vele?Élmég?~ahogy elmerengett valami iszáj támadt lelkében.
~ˇHalandómiatt nemszabad sírnisem,se dühösnek lenni.Ők táplálékok,nem barátok.~ahogy ezeket gondólta szemei becsukódtak.Majd ahogy kinyitotta a sírra tekintett.A kövezetet benőttte a gyom,és pár moha.Régen eltzemethették már.A név már eszébejutott.Nagyapjának az apja élt itt Topolyában.Dédnagyapja ha jóltudtamNézte a sírt.
Valamiféle irigység,és gyűlölet izzot szemeiben.
~HalandókMij rövidéletűekvagytok,de mégis gyengék.Mindíg a saját világukban élnek,nem veszik észre az igasságot.De jobb is így.Addig sem lesz bajunk,nem vesznek észre.~ahogy ezeket gondólta a szél feltámadt.Jéghidegvolt,mint Kar teste.Szemeiben a jégség tükröződött.

V Ifjú vámpír Tartózkodási hely: Topolya

*Ahogy teltek a percek,kezdett megnyugodni.Arca megenyhűlt,talán egyfajta kis gúnyosan sikerűlt mosoly is jelent meg rajta,majd megfordúlva indúlt a liget,majd a kastélyfelé,ahol van egy kis dolga a cuccaival.Még rendet sem rakott a szobájában.

*A Nap lassan alábukott a horizontnál, s a sírok és kripták árnyai hosszan megnyúltak. Mikor a lenyugvó Nap végleg eltűnt, és már csak a távoli dombok tetejét festette narancsszínűre, Topolya kihalt nekropolisza megtelt élettel. Valahol a messzesében az éj gyermekeinek egyike tűnt föl, ki elsőként merészkedett ki a sötétségből. Lassú, méltóságteljes léptekkel haladt előre, ball kezét a zsebébe rejtette, míg jobb kezében cifra, a régi korokat idéző, sétapálcát fogott. Ezt menet közben vígan lóbálta, nem vett tudomást a körülötte gyászoló halandókról. Vidámsága, öltözékének színes mivolta, éles ellentétben volt a temető gyászos hangulatával.*
~Legjobb dolog a világon; nevetni a halálon, s meghalni a nevetéstől. ~Ez a régi mondás gyakran eszébe jutott, főleg mostanság. Hisz, alig pár napja, hogy ismét az élőholtak népes táborát gazdagítja. Hat hosszú évtized, ennyi ideig volt öntudatlan állapotban, eltemetve egy faládában, a templom egyik eldugott zugában.*
~Ami történt megtörtént, nem történhetett volna másképp… ~gondolta. Mikor elhaladt egy-egy sír mellett, mindig figyelmesen elolvasta a feliratot, ami rajta díszelgett.*
„Csak az hal meg, akit elfelejtenek.”
-Frappáns, de nem túl eredeti. *jegyezte meg kissé irónikus hangon.
Már majdnem elérte a temető hátsó kijáratát, mikor figyelmét egy, a padon zokogó, halandó nő keltette föl.*

*Janus közelebbről is szemügyre vette a lányt, de próbált észrevétlen maradni. A gyász, a fájdalom, a régi emlékek… sok embert láncolnak a temetőhöz. De, múltat el kell tudni felejteni. Az ember, legyen akár halandó, vagy vámpír nem élhet mindörökké a múltban. Aki folyton az elmúlt idők árnyin mereng az, menthetetlenül ott ragad, de az élet közben megy tovább. Figyelte, ahogy az utolsó könnycsepp is legördül az arcán, majd a földre hullva végleg eltűnik. De, a bánat marad. A nő szemlátomást nem tud elszakadni, a gyásztól, pedig ideje lenne már.*
~Az ilyen halandókból lesznek a leendő áldozatok ~gondolta.~ A hiányuk senkinek sem tűnik föl.~
*Újra végig nézett a nőn, s ezúttal úgy tekintett rá, mint zsákmányra. De, aztán rá kellet döbbennie, hogy nem lenne túl ízletes falat.*
~Sajna az örökös keserűség megviseli a szervezetet, talán ezért maradnak mégis életben, ezek az emberek.~
*Sátapálcájára támaszkodott és fütyörészni kezdett.*

*Mikor a nő, kissé ijedt hangon, megszólította, Janus elmosolyodott.*
-Csak én járok erre *mondta, fennhangon s közelebb lépett a nőhöz. Közben a Hold is följött az égre, de pár gomolyfelhő eltakarta az ezüstszín sarlót. A férfi, miközben egyre közelebb ért a nőhöz, alig láthatóan meghajolt, ezzel tisztelegve az éjszakai égbolt legfényesebb jelenése előtt. Nagy jelentőséget tulajdonított neki, hisz az örök éj birodalmában a Hold jelentette az egyetlen fényforrást, a csillagok halovány ragyogása eltörpült mellette.*
-Veszélyes környék ez, így éjnek évadján. Nem gondolja? *mondta, mikor odaért lányhoz.* Sok történetet, kósza pletykákat lehet hallani mostanság, a temetőben ólálkodó rémségekről. *közelebb hajolt hozzá.* Mondja, ez nem rettenti vissza az esti sétától?

-Csak én, Janus Sonnenschein *mondta szinte suttogva, közben levette kalapját és, angol nemeseket megszégyenítő kellemmel, meghajolt. Mikor ismét fölegyenesedett, a nő mögött meglátott egy fényképet az egyik síron. Egy kislány volt rajta. Janus elcsodálkozott, mikor a Hold ismét előbukkant a felhők közül, s a képen meglátta, hogy a kislány szemei pont ugyanolyanok, mint a nőé.*
-A maga gyermeke volt? *kérdezte suttogó hangon. Közben föltámadt a szél, meglebbentette Janus kabátjának szélét, s fölkapott néhány elszáradt falevelet, majd ismét elcsitult. Egy közeli fa ágai közül varjak röppentek fel, megrettentek a hirtelen támadt förmetegtől.*

Vendég

*Byron nyugottan sétál a síremlékek közt, ez a hely teljesen megnyugtatja a lelkét. Elkondolkozik a múltján, a szerelmein és a fűbe heveredve egy kis füzetbe ichlettől vezérelten írásba kezd.*
Eközben a nap és a hold helyet cserélnek, a levegő is édeskésen langyossá válik.
~Új vagyok ezen a helyen, nem kéne itt "bújdosnom" a temetőben... talán fel kéne keresnem a helyi szórakozó negyedet....de nem, mégsem... ekkora kontraszt nem fér bele ebbe a napba, majd talán holnap, még nem vagyok felkészülve az idegen arcokra~
*Feltápászkodik, megropogtatja csontjait és az égbolt kémlelésébe kezd*

Vendég

*Ismét leszállt az éj, s fekete palástjával bevonta e városkát is. A város belső részében még most is zajlik az élet, a fiatalok ilyenkor tombolják ki magukat, pihenik ki az egész napos munka, tanulás fáradalmait. Ám Naith-nek nem erre a nyüzsgésre volt most szüksége. A mai nap folyamán sikerült szereznie magának szállást, begyűjtött egy várostérképet is néhány újsággal egyetemben, hol munka után nézhet. Nem döntötte el, meddig fog itt maradni, de addig is meg kell valamiből élnie, fizetnie kell a szállást, az ételt.
Tegnap esti kis bóklászása után elhatározta, hogy van még egy hely, amit fel fog keresni mielőbb és most, hogy megszerezte Topolya térképét, a Nap nyugovóra tértét követően egy kisebb hátitáskát hátára kapva el is indul.
Fekete, magas sarkú szandált vett most fel, hozzá egy egyszerűbb, mégis elegánsabb fekete ruhát. A ruha deréktól felfelé egészen hozzásimul a karcsú testhez, s két vékony pánt tartja. A fekete ruhadarab szoknya része azonban könnyedén omlik alá a lány bokájáig. Sötét ruhájától azonban élesen elüt a márványfehér bőr, s az ezüstös haj
Bár lábbelije nem épp a nagy sétákra alkalmas, mégse száll fel semmilyen járműre se, hogy elvigye a célhelyre, hanem ráérősen gyalog indul neki.
Miután már hosszú ideje gyalogolt a város kusza utcáin, s haladt a város külső része felé, mikor végre feltűnt tőle nem messze a keresett kapu.*
~Hát itt lenne…~
*Végre megérkezett a város temetőjéhez. Nem habozik a belépésen. Nincs mitől tartania, hisz pont azért jött ide, mert itt maga lehet gondolataival… Na meg, mindig is vonzották az ilyenek helyek.. a helyek, hol mindig jelen van az elmúlás.
Bátran lép hát be, s indul meg egy kis ösvényen a sírok között. Még nem járt itt, nincs is itt senki eltemetve, akit ismerne… talán majd egyszer… talán egyszer majd itt végzi ő is. Azonban még nem érez vágyat, hogy meghaljon. Szereti az életet a maga módján.
Egyre beljebb halad a sírok rengetegjében, majd azok ismét fogyatkozni kezdtek. A temető vége felé közeledhet tán. Csak akkor állt meg egy pillanatra, mikor pár méterrel arrébb egy terebélyesebb fát pillant meg.*
~Igen… ez jó lesz.~
*Immáron céltudatosan haladt a kiszemelt fa felé, s miután odaért, táskáját levette és egy kisebb, mélyzöld lepedőt vett elő belőle, melyet leterített a fa tövébe. Mit sem törődve azzal, hogy kemény, hideg a föld, Naith elhelyezkedett kényelmesen. Nyújtózott egy nagyot, majd mintha csak otthon érezné magát, kissé már sajgó lábait megszabadította a fekete lábbelitől. Táskáját maga mellett helyezte el, majd ismét kinyitotta és ki vett belőle egy üveg vörösbort és egy poharat, valamint egy kisebb kést. Miután felbontotta az üveget és kitöltött egy keveset a vörös nedűből. Lassan kortyolgatott az italból, kiélvezte minden egyes cseppjét, zamatát. Hátát a fa törzsének vetette, mely eleinte kissé nyomta, de végül sikerült úgy elhelyezkednie, hogy az kényelmes legyen. A zöld íriszek a sötét eget kezdték kémlelni, a felhők mögül előtünedező csillagokat, melyek oly távoliak, mégis mily fényesen ragyognak. Tekintete egy idő után a Holdat kezdi fürkészni. Az egyetlen égitestet, mely e sötétségben némi fényt hozott. Ahogy a poharat kissé megemelte a Hold felé, annak halovány fénye megvilágította a vörösen csillogó italt, a lány kecses, fehér ujjait, a hosszabb, vörös körmeit. Néhány röpke másodpercig elnézte a fény játékát az üvegen, majd az utolsó cseppig kiitta belőle az italt. Az üvegből újabb adagot töltött, ám most csak fele annyit, s a poharat le is tette maga mellé, helyette a kis kést vette jobb kezébe.*
~Kedves…~
* Szemeiben fájdalom tükröződik… szinte őrült fájdalom, s téboly… A következő pillanatban azonban bal kezének egyik ujjába belemártotta a pengét. Mélyebb, ám nem túl hosszú vágást ejtett, ám ahogy a penge belehasított húsába, akarata ellenére is egy fájdalmas nyögés tört fel. A sebből patakokban kezdett előtörni az életet jelentő vér, ám ahelyett, hogy egyből bekötözte volna, a vérpatakot a borba csepegtette. Miután jópár kövér csepp került az italba, a maradékot, mely továbbra is szabadulni akart, maga nyalta le ujjáról, majd a kés segítségével egy kisebb darabot vágott ki szoknyájából, s azzal tekerte be a sérült ujjat. A művelet végeztével ép kezének ujjai ismét a pohárra fonódnak miközben feláll a földről, s előrébb tett pár lépést a fától *
- A Te egészségedre, érted kedvesem! *Kiáltja az éjbe, majd nagyot kortyol a véres borból.
Szemeiből egy-egy apró könnycsepp csordul le, majd ajkait halk suttogás hagyja el.*
- S ezt Neked… *Szavait követően a maradék italt maga elé a földre önti ki. *

V Ifjú vámpír Tartózkodási hely: Topolya

*Az évforduló óta eltelt már egy pár nap, de a szeretett halott emléke még mindig kísérti a lányt. Ilyenkor volt a temetése, ahová az összes ismerőse eljött. Mindenki szerette, mindenki tisztelte, becsülte. Egy-egy szál virággal, koszorúval, csokrokkal tisztelegtek az emléke előtt, s megfogadva vele, soha nem felejtik el. A halotti misével kezdődött a temetés, majd jött az elföldelés. A család egy kupacba tömörült, egymást támogatva. Csak Nofrit húzódott el egy kicsit a többiektől, mintha egy külön szigetet képezett volna a gyászolók tengerén. Nem sírt, nem nézett körül, csak maga elé bámulva hallgatta a pap búcsúszavait. Nem hitt benne, amit a pap mond, nem is adott neki megkönnyebbülést, inkább sokkal jobban belesodorta a magányosság ürességébe. Próbált a dédijéből erőt venni, hiszen egy erős asszony volt, aki mindenért megküzdött, és ezt várta az unokáitól is. Nofrittól különösen. Ő volt az elsőszülött lány, aki az ő makacsságát örökölte. Csak akkor ingott meg alatta a talaj, amikor a koporsóra szórni kezdték a földet. Odalépdelt az üreghez, és egy szál gerberát dobott a koporsóra. ~Isten veled, dédi! Ígérem, még találkozni fogunk a halálom után.~ köszönt el tőle gondolatban, és egyetlen egy könnycseppel az arcán elfordult a sírtól, és elment. Nem fogadta a részvétnyilvánításokat, azt nem neki kellett, hanem a gyermekeinek. Senki észre sem vette, hogy az egyik dédunoka eltűnt a tömegből.
Most itt sétál a topolyai temetőben. Otthon minden héten meglátogatta a sírt, gyorsan elmesélte, mi is történt vele a héten, vitt egy szál virágot, és elköszönt tőle. Most nincs otthon, hogy elmehessen hozzá, s most már tudja, nagyon sokára lesz az ismételt találkozás. Nem bánja, mert a dédi is 92 évet élt emberként, neki talán megadatik, hogy még többet éljen vámpírként.
Most a sírok között lépked, mintha keresne valamit, de mégsem. El-elolvassa a sírkövekre vésett neveket, dátumokat. Van olyan, aki csak pár hónapot élt, de van olyan is, aki megélt egy egész teljes évszázadot.
~Il gît Anne Duponds (1914-2000), femme fidèle et mère aimée ~ olvassa az egyik márványon. ~Anne, mint Anna. Első világháború idején született, mint Dédi.~
Leül a sír mellé a fűbe, nem érdekli, hogy zöld lehet a farmerja. Törökülésbe helyezkedik, és csak figyeli a márványt.
~Milyen sorsod lehetett neked, Anne? Hasonlíthattál-e egyáltalán az én dédimre? Ki lehettél?~
Dédinek nem lett ilyen szép márványtábla készítve, egy egyszerű fa keresztel meg kellett elégedniük. De mégis egy régi kőtábla őrzi a helyet, melyre a férje nevével együtt vésték rá az övét is.*

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

*A sötét éjszakában Selena a város temetője felé sétált, remélve, egy kicsit békén hagyja az egész világ. Lenyomta a nagy rácsos vaskapu kilincsét, és nagy nyekergéssel kinyitotta az ajtót, majd bement a temetőbe. Este elég félelmetes volt benn, de Selenát egyáltalán nem zavarta.* ~A holtak nem bántanak egyedül…~ *Gondolta, majd lassan lépdelt a sírok között. A fák korhadt ágait a szél enyhén fújta, s egy ág pont leesett Selena fejére.*
-A francba! *Ordított fel a lány, és belerúgott bakancsával a fába, amelyikről az ág esett le, és tovább sétált, közben körbenézett az egész sírkerten.* ~Milyen nagy ez a temető, nem ilyen nagyra emlékeztem...~ *Gondolta Selena, majd megállt egy márványból készült sírnál, s leült a mellette lévő egy személyes pad-szerűségre. A kezében tartott virágot pedig letette a sírra, amin a sötétben megcsillantak az aranybetűvel írt nevek: Michael Corvin 1960-2003, a másik le volt kopva, és csak a vezetéknév és az évszám látszódott belőle.* ~Jhajj… mér haltatok meg ilyen korán?~ *Kérdezte magától Selena. Ami közben nézte a sírt, pár kósza könnycsepp folyt le az arcán. Megtörölte a szemét, egy kicsit el is kente a sminkjét. Felállt, és tovább sétált a kihalt temetőben. Bakancsa dobbanásának hangja halkan hallatszott a keskeny betonúton, ahol maximum, egy kisebb autó fért el, és a távolba egy lány alakját látta meg szembe jönni vele, de ilyen messziről nagyon ismerősnek tűnt neki, mintha már régóta ismerte volna. Lassan közeledett az alak, de nem volt neki ismerős... sőt amikor elment mellette rájött, hogy egész életében nem látta a nőt.* ~Úgylátszik képzelődöm is... Tényleg furán viselkedem, nem csodálom, hogy a barátaim is ezt mondják... Orvoshoz kéne mennem...~ *Gondolta, és tovább sétált a sírok között...*

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

*Selena még mindig a temetőben sétálgatott. Az égen felhők gyülekeztek, s fél óra múlva eleredt az eső, dörgött, villámlott az ég.* ~Ideje haza indulni.~ *Gondolta, majd elindult a temető kapuja felé. Közben az eső még mindig zuhogott. Az eső ellenére is nyugodtan sétált vissza a sírkert kapujához, ahonnan elindult. Odaért a kapuhoz, lenyomta a hideg, vizes kilincset, és meglepődve vette észre, hogy be van zárva.*
-Ki a franc szórakozik Velem?! *Mondta halkan Selena a temető kapuja előtt állva. Megfordult, mivel a kapun úgyse tudott volna kimászni, tehát a temetőt körülvevő kisebb kerítéseken át kellett kijutnia… Kicsit sietősen lépkedett a keskeny betonúton, hogy minél előbb haza tudjon érni. Odaért a kerítéshez, ami előtt volt egy kőből készült kiálló rész, oda felmászott, felkapaszkodott, átemelte a lábát a kerítésen és leugrott.* ~Csak Én lehetek ilyen béna, hogy bezárnak a temetőbe…~ *Gondolta, majd hazafelé vette az irányt, s furcsa motoszkáló hangot hallott, és hátranézett.*
-Jujj… *Jegyezte meg halkan, és egyenesen hazasietett.*

IV Vadász Tartózkodási hely: Topolya

Még szerencsésen elértem egy antikváriumba zárás előtt, ahol vettem három különböző kiadású Bibliát. Ez egy időre lefoglal majd, rá kell jönnöm, mi ennek a könyvnek a gyökere, és mi az, amiket a forditók tettek hozzá. Sokkal több könyvre lesz szükségem, azt hiszem ez lesz a közeljövőbnen a legfőbb kiadásom. A könyveket egyenlőre leraktam a lakásban, majd kissé rendbehoztam magam, hisz nem kizárt, hogy megint rámakd egy vérszopó.
'Uram, kérlek légy kegyelmes szolgádhoz, add, hogy az éjszaka sötétsége ne ejtsen sebet szolgád lelkén, és add, hogy fényt gyújthassak a sötét szivek mélyén. Ámen'
Az utcán kellemes az idő, legalább nem lesz embert próbáló feladat, amig egy kicsit körbenézek. Istenem, mennyire hiányzott az éjszakai levegő. Mennyire hiányzott, hogy valami tehessek ezekért az ignoráns, hálátlan emberekért. Vajon kibirnák, ha megtudnák, mi történik körülöttük? Nem hinném, sajnos nem. Ezért kell az egyetlen Isten bölcsessége ahhoz, hogy kiválassza azokat a keveseket, akik elég tiszták és erősek ahhoz, hogy megvilágithassák ezt a sötét éjszakát. Kissé fura elsétálni a kocsmák mellett, valahogy most nem vonzanak.. nem, talán nem is igy a legpontosabb.. van, ami sokkal jobban vonz. Hirtelen azon kapom magam, hogy a temető mellett vagyok. A sok kis darkos, goth, deathrocker.. bárminek is nevezzék magukat. Összefacsarodik a szivem ahogy belegondolok, hogy egyéniségük keresése alatt azt értik, hogy megpróbálják majmolni ezeket a gonosz erőket, hogy úgy érzik, a halál utáni sötétség megváltás ehhez az élethez képest. Ennyire azért nem rossz a helyzet.. és mondhatnám, hogy szerencsére, hisz teszünk azért, hogy igy legyen. Mig a hatalmak egymással marakodnak, mi tényleg megpróbáljuk egy kicsit világosabbá tenni az éjszakákat.
Besűrűsödött a sötétség. Érzem a jelenlétet. Istenem, köszönöm, hogy az első éjszakámon már bizonyithatok. Egy gyors mozdulat, és már át is lendültem a temető keritésén. A könyökeimmel testemhez szoritom a kabátomat, nehogy a fegyver valaminek nekiütődjön. A szövet tartó nem a legjobb, de ideiglenes megoldásnak megteszi. És valamiért a vém hidege is megnyugtatóan hat. Tisztán érzem az irányt. Most már a hangot is hallom. Hihetetlen. Ez egy élettelen test, égis.. mintha valami légzéshez hasonlót produkálna. Egy temető.. egy vérszopó.. nem tartja bizarrnak, hogy oda megy, ahol neki is tartoznia kéne? Vajon tisztában van vele, hogy milyen mételyt hordoz szivében az örök élet igéretébe rejtve? Nem számit, igazából nem számit. Közelebb megyek, a lány még tapasztalatlan. Nem hallja meg, ahogy megközelitem. Fények.. egy zseblámpa villan. A temetőőr. Uram, miért állitasz a nehezebb út elé? Sebaj, az élet egy végtelen próbatétel. Megoldjuk a nehezebb módon. Kissé eltávolodok és egy árnyékosabb ösvényre lépek, onnan közelitem meg a lányt, mintha én is csak valakit gyászolnék. Szándékosan zajt keltek, hogy a lány felfigyeljen rám. Nem foghat gyanút, és amikor a vadász ráébred, hogy ő az áldozat..'Jó estét, hölgyem.. Elnézést, nem számitottam arra, hogy valakit még találok itt egy ilyen késői órán..' Ennél kevés kellemetlenebb dolog lehet. Valakit leszólitani egy temetőben, amint szemmel láthatólag gyászol. Lám, ezek a szörnyek azt hiszik, hogy van még szivük.. szegények...

V Ifjú vámpír Tartózkodási hely: Topolya

~Hát Anne, te sem voltál már fiatal, amikor meghaltál.~ *sóhajt fel Nofrit. Az ő dédije egy picit idősebb volt, de még így is fiatalon távozott az élők sorából. 92 év, amikor a többiek mind megélték a 100 évet is. A legkorábban meghalt rokona 97 éves volt, és végelgyengülésben ment el. Erre dédit a rák vitte el. Fájdalommal, hosszan tartó kínnal. Nofrit csak egy pillanatig szenvedett, addig az idős asszonynak heteken keresztül el kellett viselnie a magatehetetlenség megalázkodását. Legyengült, minden kijött belőle, mert gyomorrákja volt, ami a májra is átterjedt. És egész életében az egészséges gyomrára volt büszke, ami megbosszulta magát. De mi okból? Soha nem derülhet rá fény. ~Te hogyan haltál meg? Voltak még szeretteid, akik gyászoltak?~ A sírkőre pillantva rájöhet arra, hogy igen, mert egy fekete márványtáblát nem tesznek olyanra, akit senki sem szeretett, akire senki sem emlékszik. A dédijére csak egy fakeresztet szúrtak, és azt a kidolgozatlan kőtáblát. ~Miért?~ teszi fel azóta is a kérdést. Most már nem érzi magát annyira elveszettnek, sőt, már szinte semmit sem érez, üres lett, mint annak előtte, amikor meghallotta a szörnyű hírt. Napokig nem tudott sírni, nem tudott nevetni. Szinte nem is élt, csak vegetált. Nem fogta fel, hogy elvesztette a legfontosabb embert az életében. Aztán dobálni kezdték a koporsóra a földet. Visszhangzott, kopogott a fakoporsón. Nem bírta hallgatni, elviselni, hogy a föld alatt van most már a szeretett lény teste. Elment, és utána kisírta magát. Annyira kiborult, hogy a nagyija még egy nyugtatót is adott neki. Akkor életében először és utoljára bevette a pirulát.
A gondolataiból egy zseblámpa fénye hozza vissza a valóságba, a temetőőr járkál fel-alá a sírok között. Nem zavarja meg a lányt, de feltűnően nem távolodik el olyan messze tőle, utalni akar, későre jár. Nofrit éppen azon gondolkodik, ideje lenne tovább haladnia az ösvényén, és nem a múltban révedezni, amikor valami zajt hall, nem is olyan távol tőle. Arra pillant, és egy férfit lát közeledni. Valószínűleg ő is csak a megnyugvást keresi itt, vagy egy elvesztett rokonának sírját látogatja meg. Nincs nála virág, biztosan csak egy kósza ötlet vezérelte erre. Nem is foglalkozna vele, ha nem lépne oda hozzá, és nem szólítaná meg. Nofrit meglepődik, hiszen nem ismerkedni járnak ide az emberek, hanem azért, hogy maguk legyenek a fájdalmukkal. De Nofritban az udvariasság még nem halt ki, ha megszólították, válaszol is rá.*
- Jó estét, Uram! Valóban késői órán találkoztunk. – fordul vissza egy pillanatra a sírra. – Néha jól esik ilyenkor kijönni ide, amikor magunk lehetünk a gondolatainkkal.
*Felnéz a férfire. Sötét van, nem látja tisztán az arcát, de reméli, a közeledő őr lámpafénye meg fogja világítani a férfit.*

*Csendben ül egy padon. Nem tudja, mi hozta ide. Bár a köztudatban egy vámpír nagyon is ideillő, valójában éppúgy nincs itt semmi keresnivalója, mint egy napsütötte tengerparton. Nem része ő a halálnak éppúgy ahogy az életnek sem. Ő a kapu a kettő közt. Őt őrzik az angyalok lángoló kardokkala fény dicsőségét zengve az életet gyengéden átsegítve rajta. Bár egyikhez sem tartozik, mégis a Halál az, aki néha szóbaáll vele. Ő a jobbkeze, a kaszája hű csatlósa, vagy ahogy tetszik. Bár a hűsége mostanában megkérdőjelezhető. Egy fehér rózsát nevelget szívében, mely cseppet sem tetszik "gazdájának". Így talán indokoltabb azt mondani, hogy nem tartozik sem az Élethez, sem a Halálhoz, ennek ellenére tekintete a halálon csüggött. Mosta azonban már nem lát semmit. Egy ideig azt hitte a lányt látja ezentúl, valójában a semmibe mered. De ez sem ighaz teljesen. A rózsa ott él a szívében, azóta is csak növekszik, ám sötétség veszi körül. Elválásuk pillanatára gondol.*
~A sors...kegyetlen gyerek, ráadásul pazarló is. Azt ígértem legyőzöm. De mi ellen harcolok? Báb lennék csupán? Egy elkényeztetett gyerek temérdek játékszere közt az egyik? Nem. Akkor nem gyötrődnék. Aznem lenne elég kegyetlen. Nem erre születtem tudom. Akkor mire? Lehet, hogy bár a vég nincs megírva, olyan színpadot rendeztek be, ami nem enged menekvést.~
*Visszagondol életének fontosabb pillanataira. Mikor megölelték, mikor vége lett a gyötrődésnek, mert találkozott a lánnyal, a sikátorban lezajlott kűzdelmek, a napfelkelte...*
~Minden ide vezetett. nem tudtam volna kiszállni sohasem. Menekülhettem volna, és akartam is, óh, mennyire akartam...hányszor kívántam, bárcsak máshogy lenne, hányszor kerestem a kiutat? De nem menekülhetek. Még akkor sem nyertem menekvést, mikor azt hittem mindennek vége. Mikor mindent eldobtam, csakhogy megszabaduljak attól, aminek nem akartam része lenni. De nem lehet. Nem lehet eldobni semmit. Gyenge lennék? Talán. Eldobni mindent könnyű, de a vágyat legyőzni, ami addig hozzájuk kötött....kegyetlen nehéz. De talán nem is kell.~
*Keserűen elmosolyodik.*
~Nincs menekvés, de nem is kell hogy legyen."Más a sorsunk"~
*Idézi vissza a lány szavait*
~És én ez ellen akarok kűzdeni? De hogyan? Nem írthatom ki a falkát, bármennyire csábító is lenne. Meg tudnám tenni, csak azt nem tudom megtenni, amit nem akarok... sok ostoba. Azt hiszik, az erő az, ha valamit meg tudnak tenni. Nem nem az. Bárki megtehet bármit. Az erő az, ha valaminek ismerik az árát, és készek megfizetni....De ezt képtelen vagyok megadni, mert az ár maga a jutalom, s ha azt odaadom, nem marad semmim.~
*Felpillant a Holdra, mintha csak tanácsot kérne Tőle. Eszébe jut, hogy talán valahol Ő is épp ezt teszi.*
~Te farkas vagy, én pedig vámpír. Nem látezhetsz a falkád nélkül, s én nem létezhetem Nélküled. Élj boldogul a falkáddal, s tudd, hogy az éj mindig elkísér, s segít, ha szükséged van rá.~
*Az Éjszaka Lovasa lágy szellő szárnyán indult tovább. Valahol a sötétség mélyén egy fehér rózsa teljes pompájában tündökölt.*

V Ifjú vámpír Tartózkodási hely: Topolya

*Nofrit ahogy a férfira pillant, veszélyt érez. Ismeri már Jacket, még anno annak idején a kórházban találkoztak.
Most valami miatt veszélyesnek érezte, nem ugyanaz volt, akivel anno beszélgetett. Szivesen megvitatná vele, hogyan is halad a szakdolgozatával, és ő hogyan érzi magát, de a hely sem és a lelkiállapota sem megfelelő.
Túlságosan Anne köti le a figyelmét ahhoz, hogy más valakivel tudjon foglalkozni.
Meg nem szívesen maradna a temetőben kettesben Jackkel, ki tudja, megint felül kerekedhet rajta az agresszivitása, és egyedül nem biztos, hogy képes lenne megfékezni. Főleg úgy, hogy ne bántsa a másikat.
Feláll a sírtól, és szembe fordul a férfivel. Egy kicsit elutasító a hangneme, pedig próbálja nem kifejezni az érzéseit.*
- Bocsánatot kell kérnem, de ideje most távoznom. Egy kis dolgom van még így este felé.
*Mosolyog a férfire, de nincs benne semmiféle kedvesség. Távolságtartást fejez ki, talán még elutasítást is. *
- Jó éjszakát!
*Azzal ott hagyja Jacket. Ahogy pár lépést tesz, odaér mellé az őr, és felajánlja neki, hogy a lámpája fényében kikíséri a temetőből, nehogy elessen. Nofrit köszönettel elfogadja. Ketten sétálnak kifelé a temetőből.
A temető kapujában Nofrit megáll, előveszi a mobilját, és Karolinát tárcsázza.*
- Szia, itt Nofrit. Tudnánk találkozni valahol?
*Valószínűleg igenlő választ kaphatott, mert Nofrit elindul befelé a városba.*

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

*Úgy döntöttem, hogy sétálok egyett a közeli temetőben.*
~Nem tudom megmondani miért, de valamiért mindig is vonzottak az ilyen csöndes és elzárt helyek. Itt az ember nyugodtan gondolkozhat és egy magában lehet elzárva a világ minden zajától.~
*Most jártam ezen a helyen elöszőr, ezért megfigyeltem minden sirt és a körülöttük lévő környezetett.
Találtam magamnak egy jo kis padot az egyik fa takarásában ott elővettem egy könyvemet és elkezdtem olvasnil.*

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

*Nem birtam koncentrálni a könyvre ezért elraktam és elkezdtem sétálni.* Nem birtam már teli volt a fejem gondolatokkal. Vágytam egy társra kivel együtt utazhatok és nem kellene magányosan mennem. Hiányzott a családom is egy kicsit a hugom és a szüleim. ~Soha nem fogom megbocsájtani magamnak, hogy ilyen gyalázatos modon hagytam el őket. Bár muszály volt, legalább is nekem. Én másra vágyok mint amit ők képzeltek és nem fogadnák el. Eleinte jo érzés volt egyedül lenni és gondolkozni, de ennyi idő után már nem olyan kellemes.
Sok helyen jártam, ismertem meg másokat is, de soha senki nem maradt mellettem.
Most is megismertem egy srácot, kb egy hete, falcont, de ő is elment. Miért??~
Ezekkel a gondolatokkal mentem el a vércseppligetbe.