Vampire Fantasy ~ Téma megtekintése

Vendég

~Tűzoltó leszel, s katona! Vadakat terelő juhász! Most vajon mihez kezdesz, te balga juhász? Ne akarj mindent megszerezni! Ne akarj tökéletes lenni! Egyszerűen csak élj a világban! Hagy jöjjön, aminek jönnie kell.
*Szörnyűek ezek a megélhetési gondok, de ilyenkor döbben rá csak az ember, hogy ősei sem luxusvillákban tengették mindennapjaikat, hanem a vad prérin bölények után koslatva öltek a napi betevőért (már ha ősei prérin éltek). Gondolatban nyugtatgatja magát ésszerű tanácsaival, de újabb gondolatokat ébresztve magában.
Élettársa szeszéjei új utakra csalták, azaz a szebbik nem csábította el. Keze alól a szilárd pont megszűnik, ezzel együtt a problémákon való gondolkodás, s a kellemes magány társasága is. Kapva kap a lehetőség iránt, hogy még időben megfékezze a játékos fenevadat, de a blöki gyorsabbnak bizonyul, s társaságot vált. Nem hibáztatja Hummer, hiszen egy gondolkodó, magába fordult embernél bárki jobb társaságot nyújthat, noha irigyli is egyben, mikor meglátja a nőt, azaz lányt a maga 20 évével. Egy röpke pillanatig elgondolkozik, mivel is szólhatna a lányhoz: „Add ide a kutyát!” De a gondolatok semmibe vesznek, mikor közeledni véli a lányt.*
-Köszönöm.
*Szól hirtelen, kissé zavartan. A kínos csend, azonban nem következik be, mivel Leary azonnal be is mutatkozik.* ~Engem akar… *Szól elméje a sötét alakot felidézve, mit a lány öltözködése váltott ki.*
-Knell… - mondandója közben a lányhoz közeli lábát felhúzza, s térdét mellkasához nyomja – Farbane… - kis hezitálás, miközben Leary-hoz közeli oldalán haját kicsit megigazítva, látatni engedi fülét, mitől immár jól kivehető arca vonásai – Örülök, hogy megismerhetem. Nem tudom, mi üthetett belé… nem szokott elkóborolni. – hangja kicsit elcsuklik, s a galambos esetre gondol, ami a minap a parkban történt – Vonzódik magához…
*Kedve lenne homlokon csapnia magát, jelezve ostobasága tudatosodását, de eme reakciót elhagyja, s csak a természetes pír jelenik meg arcán a kínos mondat után. Térdét mindinkább jobban szorítja magához, mely a szokatlan jelenet váltott ki, amolyan biztonsági reflexképpen. Könyöke térdén, ugyan azon kezét vállán pihenteti, majd fejét könyöke takarásába hajtja, orrig elmerülve benne. Már elég ostobaságot mondott, s inkább megvárja, mit reagál a lány. Szeme olykor-olykor pillant Leary-ra, s mindinkább Hummer lesz az elsődleges, kit tekintetével bombáz.*

VI Újszülött vámpír

*Miután letelepült a férif mellé, lazán elhelyezkedik törökülésbe. Ez mindig is kényelmes testhelyzet volt számára. S míg a férfi sikeresen belebonyolódik saját mondanivalójába, addig ő egy kedves mosollyal tekint rá.*
-Az ebek már csak ilyenek, folyton az újat keresik.. És gondolom bennem megtalálta...
*Mondja felnevetve, hiszen a kis dög - már amennyire kicsinek mondható - bemászik az ölébe, amennyire tud, s fel is kínálja magát simogatásra.*
- Hozzám? Azt hiszem, ez a helyzetmegállapítás tökéletesre sikeredett.. Ahogy látom...
*Nevet fel ismét halkan, nehogy megbontránkoztassa a többi imádkozót is... Amúgy sincs kedve szócsatázni senkivel, most valahogy túl nyugodt az ilyen játékokhoz.*
-És egy magadfajta, miért pont itt keres "társaságot"? Már amikor nem bújik el egy lány elől...
*Kérdezi kedvesen mosolyogva, hiszen látta a pírt a férfi arcán, és az elbújás is csak mosolyt csal ajkaira..*
-Mennyire ismered ezt a helyet? Kéne egy kalauz nekem...
*Jegyzi meg mintegy mellékesen, de acélszín íriszei mást is elárulnak.. Senki sem szeret egyedül kóborolni, mélg a kutyák sem...*
-Egyébként mi a neve?
*Kérdez még utoljára hirtelen, miközben Hummer hasát simogatja, vagy éppen oldalát, vagy fejét.. Amit épp a kutya a kezei alá tol, magától.. Ő mégis jobban tudja, hol szereti, ha simogatják...*

Vendég

*Ahogy elnézi a lányt, furcsállja a szokatlan üléshelyzetet. A földön kézenfekvő, de a padon, és a templomban… Leary nyíltságát, gyors közeledését nem tudja hova tenni, amitől a képzeletbeli védőfalat nem engedi le. Kezét válláról tarkójára teszi, még inkább takarva arcából, s immár csak tekintete érzékelteti, hogy figyel a lányra. Mikor a megbotránkoztató nevetés előtör a női test belső bugyraiból, szemét lesüti, majd úgy várja meg, míg befejezi. Cseppet sincs ellenére a lány közeledése, de lévén sebezhető, s új helyzet nem tud megnyílni egykönnyen.
Alkarján féloldalasan megtámasztja fejét, majd nyugodt hangon, de mint akinek a világ összes baja lélegzettel kezd bele rövid élettörténetébe.*
-Hmm… Jó kérdés. – gondterhelt időkben is sikerül a lánynak kisebb mosolyt csalnia Knell arcára – Nemrégen szabadultunk. – kis hatásszünetet tart, míg remélhetőleg a lánynak valami hűvös hely jut eszébe, majd folytatja – Hummer a menhelyről, én meg a korházból. Magam se tudom mi bajom volt, de vészesnek vészes nem volt, mivel nemigen emlékszem a dolgokra.
*Kutya neve a mondatok között, s csak egy butuska, tökfejű leány kérdezné újra meg, felejtve Knell mondandóját. Lassan végignéz a padokon, majd a boltívekre kalandozik tekintete, mint aki mindjárt mesékkel akar előállni a templom eredetét tekintve.*
-Biztos akad a városban, akinek ez a feladata. Jómagam ismerem a várost, de kalauzolni… - hirtelen a pénz ugrik be neki, de ismét a lányra nézve elveti a gondolatot – Nem, nem lennék jó kalauz számodra.
*Még csak egy cerberus kéne, ki a májából falatozna az idők végtelenségéig, bűnéért vezekelve, hogy kihasználja Leary elveszettségét. Néhány apróbb jó tanács kiötlése közepette tekintete másokra is elkalandozik. Sápadt bőr, sál a nyakon, s valami különösség az éjfekete szemekben. Meredten figyeli a nőt, a társaságával nem törődve. Kisebb fájdalom hasít fejébe, mitől térdén pihentetett keze feje tetejére vándorol.*

*Egy látomás kezdete: A nő arca rettegést keltő tekintete rá szegeződik. Vicsorítva nézi, mintha lelke legmélyében járna, keresne valamit. Fogai átlagosnál hosszabbak, gyökerénél pirosasan izzanak, mint szemeiben a pokoli lángok. A fejében lejátszódó képek szinte megdermesztik testét, légzését felgyorsítják, s a félelem verejtékcseppekben jelenik meg. Néhány pillanat az egész, majd a kép az eredetire változik vissza.*

*Szemeit kapkodva szaladnak végig a templom egyéb részein, majd végül Leary-t találják meg. Kezét leengedi, majd a lányhoz kissé közelebb megtámasztja. Tekintete a semmibe veszet, mint aki nem tud magáról, s csak elméjében élne.*
-Kezdődik!
*Szól halkan, erőtlenül. Keze fején megfeszül, s a fájdalom már-már elviselhetetlen, mégse hagyja el hang a száját. Támasztó keze elernyed, s minden bizonnyal a lány combja állítja meg a további csúszásban. Az eszméletvesztésben, most újra kezdődnek az álmok, a rémképek…*

VI Újszülött vámpír

*Páran hátratekintenek a párosra, pontosabban inkább csak rá. A rosszalló tekintetek teljesen hidegen hagyják. Öregek, mindig minden fiatalra csúnyán és vádlón néznek, még akkor is, ha semmit nem követett el. A generációk közötti különbség minden pillanatban megmutatja magát. De a tekintetek hamar vissza is térnek az oltárra, nem foglalkozva tovább a fiatal leányzóval, ki továbbra is csak mosolyogva figyeli őket. Szereti a kihívásokat, és az öregeket mindig annak tekintette.
Persze aztán inkább a férfira siklik vissza tekintete, ha már ő a beszélgetőpartnere, és a legfrissebb ismeretsége is. Első ránézésre igen visszahúzódónak tetszik a fiú, bár nem lehet sokkal idősebb nála. Talán 4-5 évvel lehet öregebb, tapasztaltabb. És előnyben van, hisz a várost is ismeri.
Teljesen elmerül a férfi arcának tanulmányozásában. Már amennyit látni lehet belőle.. A haj, az arcélek, s a tekintet az, mely leginkább felkelti a lány érdeklődését. A barna íriszek, tele érzelmekkel, ám mégis, a zavar a legkivehetőbb belőlük. Ám ahogy beletekint, ő maga is zavart érez, s acélszín tekintetét el is kapja hirtelen, mintha zavarba lenne. Ám pír nem tárul a nem létező zavarhoz, így a férfi kisebb kétségek közé kerülhet, ha nagyon érdekli majd…*
-S csak az nem rémlik, miért kerültél oda, vagy minden emléked elvesztetted?
*Kérdezi bátortalanul, hisz saját élete jut hirtelen eszébe. Ő nem a kórházban tért magához, hanem négy fal között. Mégsem tudta kicsoda, hol van, ki hozta ide, mi történt vele. S hiába gondolkodott, feje egyre jobban fájt csak, de még az sem rémlett neki, kicsoda is valójában. Nevét is csak irataiból sikerült kiderítenie, amit nem loptak el tőle.
-És ha fizetnék a szolgálataidért? Nos?
*Kissé megemeli bal szemöldökét, s egy kedves, mindent eláruló mosoly is társul mindmellé. Bár sok pénze nem maradt, valamiben csak képes lesz megállapodni a férfival.*
~Szükségem van valakire, nincs mese. Ha nem ő, majd valaki más.. De mire megismerek valaki mást.. Miért kell megnehezíteni az életem?~
*Gondolatbéli érzelmei nem mutatkoznak meg arcán; a finom arcélek sem árulkodnak semmiről, még mosolya sem.
De tovább nincs ideje gondolkodni, vagy tervezgetni a jövőt. A férfi pillanatok leforgása alatt ijeszti meg kissé a lányt. Először csak fejét fogja, pillanatok múlva pedig verejtékezni kezd..*
~Kitalálom.. Még bent kellett volna maradnia a kórházban.. Miért nem lehetek egyszer én a szenvedő alany, aki segítséget remél?~
*Mire végig gondolja mondandóját, a férfi már erőtlenül fekszik az ölében. Azt az egy szót sem képes hova tenni, ami utoljára elhagyja a férfi ajkait. „Kezdődik”… De mégis mi a fene kezdődik? Haláltusa, ébredés, változás? Talán halálos beteg, vagy vírusos fertőzése van? Vagy – ami inkább egy mozifilmbe illene – kísérleti nyúl?
Ezen gondolatait inkább elhessegeti, hisz ez nem egy mozifilm, ez a valóság, amiben megint ő a főszereplő. S hogy helyzete még kilátástalanabb legyen, Hummer is elkezd ugatni, hisz érzi, hogy társával valami nincsen rendben.*
-Hagyd abba Hummer! Most!
*Szól erélyesebben az állatra, aki meg is érti, feltehetőleg a hangsúlyból és elhallgat. Közben Lea is megpróbálja kiszabadítani magát a férfi alól, vigyázva, hogy annak feje ne koppanjon a padlót.*
~És most? Persze, legyek jós, és találjam ki.. Kórház vagy lakás, mi legyen? A franc essen beléd Knell! Várhattál volna, míg ezt megkérdezem tőled…~
*Apró fintor fut át ajkain, miközben felülteti a férfit, majd hóna alá nyúlva próbálja meg felemelni.*
~Nem igaz.. Fogyózni fogsz…~
*Állapítja meg epésen kissé, közben persze lassan vonszolni kezdi a férfit. Gyorsabban nem is tudna menni, mégiscsak még egy embert cipel magával. Nagy nehezen csak eléri az ajtót, majd kisebb bűvészkedés árán az ajtót is sikerül kinyitnia, bár majdnem kiesik a férfival együtt rajta. De nem adja fel, nem szokása, ezt érzi legbelül. Valahogy sikerül kivánszorognia a parkba, majd onnan ki, az útig egészen. De hiába tekint jobbra-balra, egy teremtett lelket sem lát…*
-Persze, miért is járna erre bárki is…
*Csap egyet a levegőbe, majd hirtelen szeme elé is kapja azt, hogy ne vakítsa meg egy autó fényszórója. Aztán rögtön integetni is kezd, s szerencséjére a taxi meg is áll mellette. Majdhogynem feltépi a kocsi ajtaját, s kisebb szóváltás után sikerül elérnie, hogy a sofőr segítsen berakni Knellt a hátsó ülésre.*
-A bérházakhoz vigyen…
*Mondja a sofőrnek kedvetlenül, miután sikerült magát is betennie a taxiba, az anyósülésre… Legalább addig pihenhet, míg a taxi megérkezik a bérházakhoz, ahol persze újabb huzavona árán, még szobát is kell bérelnie… De legalább úton van már…*

*A kolostor egy eldugott, ki zugában, mit már évtizedek óta nem látogat senki, furcsa zaj hallatszik. A máskor oly békés helyiség csöndjét hangos zörej töri meg. A terem közepén megannyi faláda, és egyéb bútor hever érintetlenül, ki tudja mióta. A többségét még a háborúk előtt faragták, neves ácsok és asztalosok, kik nem voltak rest ezekben elrejteni értékeiket a németek elől. Egész vagyonokat halmoztak föl ebben teremben, melynek nem volt se ablaka, se ajtaja, hogy még jobban elrejtsék befalaztak minden rést, minden apró fugát. Csupán egy repedésen keresztül szivárgott be a halovány holdvilág. Az egyik nagyobb láda felől hallatszott a szokatlan hang, mintha valaki, vagy valami mocorogna benne. Ezen az estén a lágy szellő süvítve fújt be a szűk repedésen, átitatva a helyet az eső előtt érződő szagokkal és illatokkal. Janus ébredezni kezdett. Mint a fáradt kis gyermek, nem akart fölkelni, inkább fészkelődött még egy kicsit a puhának nem igen mondható fekhelyén. Aztán, mikor az első villám belecsapott egy közeli fába, fölriadt álmából. Először nem tudta, hogy hol van, szinte teljes volt a sötétség körülötte. Próbált tapogatózni, de keze minduntalan akadályba ütközött. Emlékei lassan kezdtek visszatérni, és velük együtt egy új gondolat is felszínre tört benne.*
~Élve eltemettek… ~
*Kezét ökölbe szorította, és ütni kezdte „koporsójának” fedelét, közben torkaszakadtából ordított.*
-Valaki, segítsen! Valaki, jöjjön már! *de hiába, a közelben nem volt senki. Már majdnem föladta, mikor a fedél fölpattant, Janus –nak sikerült áttörne a zárat. Egy darabig még feküdt, üveges tekintete a semmibe révedt. Próbálta fölidézni a múltat, azt, hogy hogyan került ide és egyáltalán ki is ő valójában. Csak a nevére emlékezett, ezen kívül még be-bevillant pár emlékkép, de semmi több. Egy törött tükörből néhány szilánk, nagyjából így festett most Janus elméje.
Eleinte még reménykedett, hátha csak egy rossz álom az egész és hamarosan fölébred. De be kellet látnia, hogy nem álom, ez itt a rideg valóság. Kikászálódott a ládából, amiben egészen idáig aludt. Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd körbenézett a teremben. Végül rálelt arra repedésre, amin keresztül talán kijuthat innen. Közelebb lépett és elkezdte kibontani a téglákat, nem volt nehéz dolga, a silány kötőanyag már évekkel ezelőtt mállani kezdett. Még pár perc és Janus már kint is volt a szabad ég alatt, az esőben.*

*Janus sokáig csak egy helyben állt, a tájat kémlelte hátha rábukkan egy ismerős épületre, vagy szoborra, ami segít tájékozódni. De a környék ismeretlen volt, még a levegő illata is idegen volt számára. A lehulló esőcseppek végig gördültek a férfi arcán, lemosva ezzel a port és a mocskot. A távolban egy szeminarista alakja tűnik fel, aki a vihar elől próbált menedéket keresni, sötét színű köpenye már teljesen átázott. Mikor elhaladt a kolostor mellett, észrevette Janus –t. Először nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, azt hitte, hogy koldus, vagy hajléktalan, és szállásért jött a templomba. A fiatal templomszolga már föl is vette szokásos érdektelen arckifejezését, amivel könnyebb volt elküldeni a kéregetőket. De amint közelebb ért a férfihoz elcsodálkozott. A ruhákat, amiket Janus viselt, még a század forduló előtt jó néhány évvel volt szokás hordani, egyszerűen nem tudta mire vélni az ódivatú öltözetet. Közelebb lép a számára ismeretlen férfihoz és megszólítja.*
-Uram, elnézést… *Janus a papnövendék felé fordul. Először furcsállja, hogy franciául beszél az illető, de, talán ennek a hatására, bevillan egy kép a múltjából. Látja önmagát, amint négy másik személlyel beszél, körülöttük romos épületek, a távolban katonák masíroznak föl s alá. Ez az elmosódott emlékkép reménnyel önti el a szívét, bár nem sok, de kezdetnek megteszi.*
-… uram jól van? Segíthetek valamiben?
*Janus megköszörüli a torkát, minden francia tudását összeszedve, erős német akcentussal ugyan, de végül sikerül válaszolnia a férfinak.*
-Nem, semmi bajom, jól vagyok, köszönöm.
-Értem *ráncolja össze a homlokát.* Akkor, ha minden rendben van… én mennék is.
-Várjon, talán mégis csak tud nekem segíteni.
-Igen?
-Mondja, hol vagyunk most, melyik országban?
-Természetes Franciaországban. *értetlenül néz Janus –ra.*
-És, hogy áll most a háború?
-Ööö… milyen háború? Vagy talán a diák tüntetésekre gondol?
-Nem… milyen évet is írunk?
-Nem rég léptünk be az Úr 2006. esztendejébe.
~2006? Az lehetetlen, nem az nem lehet, képtelenség… De hát… mégis hogyan... ~

A férfi hallgat,nem válaszol semmit,csak nézi tovább a templomot,s néha-néha őt is fürkészi,mintha csak valami szokatlant látna.
Ezen alig láthatóan elmosolyodik,s ugyancsak felnéz a gigantikus szobrokra,melyek nyugalmat,mégis tisztelnivaló hatalmat és erőt sugároznak magukból.Talán elsőre kissé rémísztőnek tűnhetnek,pláne pislákoló gyertyafény mellett,ám ő már hozzászokott ehhez,hiszen gyakran megfordul erre.Itt ugyanis nem sűrűn zargatják a népek,s ezen a helyen mindenki egyenlő és egyforma.
A gondolat után fájdalom hasít belé ismét,és Isaacra gondolt.Bevillant előtte a férfi arca,a barna szempár mely levette a lábáról,s az a kisfiús mosoly,ám mindezt kettétörte egy félig átalakuló farkas képe.Nem hibáztatta a férfit,hiszen nem is volt miért,most már mindketten tudják a másikról hogy mifélék.Csak azt nem tudták még,hogy ebből mi lesz.Ám egyik része bármennyire is tiltakozott a férfi személye ellen,addig másik felével nem tagadhatta azt,amit érzett.Ambivalens érzések,de így volt.
A sötét szempár egyik szobor arcáról a másikra siklott,kígyózó lassúsággal,s ekkor végigszaladt rajta a templom története,melyet megvérezése után nem sokkal ismert meg.Azt nem tudta,hogy halandók ismerik e a regét,de ha mégis,akkor minden bizonnyal nem épp ebben a valós formájában.Ők úgy tudják mindez csak legenda,babona,holott az ördögi valóság közel sem az.
~Vérfarkas és vámpír,egykoron testvérek voltak,gyengéd szálak kötötték össze őket,s az átok...mindketten kitaszítottak lettek,s egymás ellenségei,mindezt egy bűnbánó apa állítólagos végzetes bűne miatt.S ha ez még nem volt elég,hát megszületett testvérük,ki arra tette fel életét,hogy vértestvéreire vadásszon.Mély irónia,fájdalmak,összeesküvések,lehet e ebből még valaha szövetség?!Erre senki nem felelhet,de hogy szerelem lehet-e...arra már tudom a választ...~gondolta végig a dolgokat,s bár a szobrokat nézte,lelki szemei előtt leperegtek a "legenda"eseményei.
Egy pillanatra belegondolt,milyen lehet ezt mind megfestve látni,hiszen a férfi azt állította,hogy művészforma.
Közben társalgásukat egy röpke pillanatra más személyek jelenléte zavarta meg,egy nő,egy férfi és egy kutya,erre csak érdeklődve felhúzta egyik szemöldökét,de nem vett róluk különösebben tudomást,egészen addig,míg egy röpke pillanatig belé nem hasított az érzés,"hamarosan ideje táplálkozni".De mire komolyabban is átjárhatta volna a szabad préda tudata,addigra a személyek elvonultak a templomból.Márcsak ő maradt itt és a férfi.Különös gondolatok kezdték behálózni elméjét...

*A papnövendék bekísérte Janus –t a kolostorba, és leültette a padsorok közé. Gondolatban már el is tervezte a továbbiakat.*
’A férfi nyílván őrült, azt hiszi, még mindig tart a világháború. No hiszen, láttam már rosszabbat is, ő legalább nem agresszív, egyelőre. De ki tudja, mit hoz a sors? Még az is lehet, hogy a következő pillanatban nekem ugrik és elkezd fojtogatni. Vajon honnan jöhetett? Tudtommal a közelben nincs elmegyógyintézet, mondjuk, az is előfordulhat, hogy egészen mostanáig otthon rejtegette valaki. Végül is, ha nem közveszélyes, miért zárnák be? De akkor is, tennem kell valamit. Nem maradhat itt örökké.’
-Mondja *fordul Janus –hoz.* van családja, barátai, otthona? Valaki, bárki, akihez fordulhatna vészhelyzet esetén?
*Janus megrázta a fejét.*
-Nincs. Legalábbis… nem emlékszem.
-Értem, szóval amnéziás. Hmm, ez mindent megmagyaráz.
’Azért nem mindent, de ezzel már tudok valamit kezdeni.’
-Vannak önnél iratok, igazolvány, útlevél?
*Janus kutakodni kezdett a zsebeiben, és végül talált is egy szakadt pénztárcát, benne néhány irattal és egy megfakult, sárgás fényképpel. A képen Ő volt látható, amit éppen kezet fog egy másik férfival, mögöttük egy vasútállomás. A fénykép hátuljára egy elmosódott, de ennek ellenére még olvasható évszám volt írva. „1939. 11. 15.”
’Minden bizonnyal a nagyapja van a képen. *gondolta a szeminarista* Bár, tény, hogy nagyon hasonlít rá. Nézzük az iratokat.’
*Az igazolvány németül volt kitöltve, de szerencsére angolul is föl voltak tüntetve az adatok, így ő is el tudta olvasni.*
’Lássuk csak… Név: Janus Sonnenschein Születés helye/ideje: 1916. 8. 14. Nürnberg, Németország.’
-Nem, itt valami nem stimmel.
-Mi a baj *kérdezte Janus.*
-Ezek biztosan nem az ön papírjai. Esetleg a nagyapjáé, de semmiképpen sem az öné. Honnan szerezte?
-Talán lopással vádol? Kikérem magamnak!
*Janus fölállt a padról, majd sietős léptekkel megindult a templom kijárata felé, s mikor odaért egy heves mozdulattal, szinte föltépte az ajtót.*

Mély csend telepedett a templomra,s a bent tartózkodókra,jelen esetben rájuk.Nem zavarta a csend,sőt,épp ellenkezőleg szerette a csendet,s olykor a magányt.Gondolatai szép lassan visszatértek a jelenre,s talán válaszokat is várt volna,ám hiába,azok nem érkeztek a férfi felől.Mintha valami földöntúli erő babonázta volna meg,csak nézett,de ajkai mégsem szóltak.Ezen magában mosolyognia kellett.Talán ilyen külsővel mint ami neki van,a férfi nem hitte el,hogy nem épp"idevaló2,ahogy ő fogalmazta.Részben talán igaza is lehetett,hiszen volt benne valami,ami emlékeztethette egy elkötelezett apácára vagy papnőre,de ez közel sem így volt.Ő csak egy lényhez elkötelezett igazán...S a gondolatmenetet egy érzés szakította félbe...
Fájdalmat érzett,mintha valakit elveszített volna,valakit,akihez eddig szoros szálak fűzték,méghozzá a vérkötelék.Nem tudta mi történt,de azt érezte,hogy ez a kötelék megszűnt,legalábbis az ő személyéhez.Mintha egy iga alól szabadult volna fel,mindezt képletesen,ám ez csak pillanatokig tartott,hiszen minden bizonyára a hely nem marad sokáig betöltetlen.Talán már be is töltötte valaki,amiről és akiről ő még nem tud,viszont azzal nagyon is tisztában volt,hogy egy magasabb hatalomnak hűséggel és alázattal tartozik,mégha más is vérezte meg,de a köteléket megbontani nem lehet...
Ezen elgondolkodott egy ideig,a hallgatag férfi mellett ezt meg is tehette,és tudta,hogy erről meg kell győződnie,s hogy a megérzései bizton nem csapják e be,de tudta azt is nagyon jól,hogyha valami történt "családjában"arról minden bizonnyal hamarosan ő is tudni fog...ha a hatalom is úgy akarja.Alárendelt ő is,mint mindenki más ezen a vérágon.
Tekintete kissé elsötétedett,s most valahogy a magasan fölé emelkedő szobrokat is másnak látta.
~Talán csak...~de gondolatát már nem fejezi be.Tűnődve álldogál hát tovább.

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

*A bűntudat végig kísérte útját, s egyre közeledve ahhoz a pontoz, hol reméli őt egyre csak fokozódott. Arca nyugalmat, s az érzéketlenséget kelltette, holott gondolatai hol erősítették a boldogságot, hol a bánathoz húzták jobban.
Lendületesen nyílik a templom ajtaja, majd ugyan úgy csukódik is. Néhány pillanat, s már észre is vette a célját jelentő személyt. Gumitalpú cipőjében hangtalanul suhan a templom márványcsempén, egyre közeledve a nőhöz, kit megbántott, s nem tud úgy aludni, élni a mindennapjait, hogy valami vigaszt ne halljon szavaiból, vagy éppen utálatos, megvetőeket, hogy végleg lemondjon róla. Esélyekkel játszik, de tudni mit gondol Tyara mindig jobb, mint tudatlanságban, kétségek közt vergődve.
Még kicsit biceg a nemrégiben elszenvedett sebétől, mit mestere okozott az edzésen. Büszkén viseli a közel 15 cm-es heget, mi igen csúnya, de mégis óva inti, s emlékezteti, hogy a fejlődésre. Karjai immár szinte teljesen meggyógyultak, nyoma sincs az izomsérülésnek.
Újonnan vett öltözetében büszkén feszít, eltekintve a sebétől. Dorkó, farmer maradt, s csak a kabátot cserélte le egy fekete pólóra. Egy szép ruha már fél siker, s reméli hatással lesz Tyara kíméletességében.
Lassan léptei céljához viszik. Hol lesüti szemét, hol állja, ha éppen a nő figyelné a közeledő alakot, ami igen valószínű, ha már egy kapocs összeköti őket. Egész közel lép a nőhöz, nem érdekli, ha a szakadék szélén áll. Barna szemei a lélektükrök nyugalmát keresi Tyara fekete szempárjában. Nem érdekli a férfi, ki nem is olyan távol van, jelentéktelen pont, ki akadállyal nem szabhat gátat céljainak.*
-Hello.
*Hangzik a frappáns szó. Keze megfeszül, s emelkedni kezd, szeretné érezni a nő hamvas bőrét, de kétségei gátat szabnak cselekvésének. Arcán látszik a szenvedés, a bűntudat. Egy farkas, egy vámpírral szemben, az utálat nem törvényszerű?*
-Beszélnünk kell…
*Hangzik a kijelentés, mi igen halk, de önbizalommal átitatott – beszélni fognak. Bal keze Tyara csípőjére kulcsolódik, majd jobb keze a gyertyatartót kapja el. A fal elveszti szilárd merevségét. Isaac kicsit rádől a nőre, s ha nem akarja, hogy a férfi rajta landoljon – ha nem tartja meg magát – akkor hátra lép, s baleset nélkül elvesznek a templom publikus területéről.
Egy lépcső látható kezdetnek, majd felérve egy folyosó. Remus nem tudni mikor járt erre. A padló enyhén porosodva, de megőrizve régi meghitt illatát. Az ablakok fények kavalkádjában színezik a folyosót még barátságosabbá, ha lehet ugyan a szűk, egysíkút jobban azzá tenni.*

Néma csend,a férfi nem szól semmit,így gondolataibe merülhet ő is akadályok nélkül.Nem érti a hallgatásba burkolózását a másiknak,de mindig is szerette a csendet,így nem zavarja különösebben.Olyan,mintha egyedül lenne gondolataival,ami neki tökéletesen megfelel,bár az már közel sem biztos,hogy a férfinek jó,ha sokáig itt marad,méghozzá ilyen csendben,és kifejezetten mint a kivégzésre váró préda.Nem,itt,ezen a helyen semmiképp nem tudna táplálkozni,mégha akarna sem,ez a hely szent és sérthetetlen a számára.Ám a kapukon kívűlre ez már nem biztos,hogy vonatkozik.Még nem egetverően sürgős,hogy egyen,de hamarosan azzá válhat...
Ekkor hirtelen nyílik a szenthárom nehéz ajtaja,melynek halk nyikorgására nem tud nem odafigyelni.Egy alak törtet be,méghozzá egy számára nagyon is ismerős alak.A férfi feléjük közelít,s ekkor vegyes érzések törnek rá.Kellemes és visszataszító egyaránt.szinte már számajla magában a lépéseket,s pillanatokon belül a férfi már ott is állt előtte.
-Isaac...-formálják a nevet ajkai,de többet nem képes kimondani.
A barna szemek egyenesen rá szegeződnek,s ő most sem képes szabadulni e tekintet elől.a két tekintet mélyen összefonódik,mindketten válaszokat keresnek.
Ő kétségbeesést és kimondatlan kérdést vél felfedezni a férfi lélektükrei között,s minhta csak önmagát látná viszont bennük,azon a hasonló éjszakán,mikor ő nézett így a férfire.
Különösebb változást nem látott Isaacon,leszámítva a ruháját,és a kis bicegést,amit akkor vettészre,mikor feléjük jött a férfi.Vegyes érzelemhullámok borították el testét,és gondolatait.
~Beszélnünk kell~visszhangzik elméjében e két szó,de tudta ő is,hogy így van,hiszen jó néhány nap,vagy akár több is eltelt azóta a bizonyos nap óta,s ő szüntelenül próbálta helyre tennei gondolatait és érzelmeit a férfivel kapcsolatban,egészen mostanáig,hiszen most itt áll előtte.jobb keze ekkor nagyon lassan kinyúlt,hogy megérintse a férfi arcát,ám ekkor az megragadta csípőjénél,s egy gyertyatartót meghúzva már el is tűntek a templom ódon falai mögött.Na erre aztán végképp nem számított,s nem is gondolta,hogy a templomnak is akadnak ilyen titkos folyosói.

A falak mögött egy lépcsősort pillantott meg,mely egy szűk folyosóhoz vezetett.Tekintetébek ott bújkált a ki nem mondott kérdés,de erre minden bizonnyal hamarosan választ kap a férfitől.Egyenesen haladtak előre a szűk folyosón,melyet ablakok tettek meghittebbé,melyen csak némán csodálkozott.Nem félt,inkább csak meglepődött.s ahogyan haladtak előre közben egyre inkább azon törte afejét,hogy mit fognak egymásnak mondani,mikor elérik úticéljukat,amit ő egyenlőre még nem tudott,hogy mi is lesz az...

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

*Ebben az új helyzetben nem engedte előre a nőt, hisz lassan vontatottan haladtak volna az ismeretlentől való tartás miatt, s gondolatai összeszedésében is sokan nehezített volna a folytonos hátrafordulás. Elsőként lépkedett a lépcsőkön feljebb és feljebb. Tekintete folyton a néhánnyal előrébb lévő lépcsőfokot nézte, a monoton változatlanság elegendő volt, hogy ne zökkentse ki. Újra az érés kerítette hatalmába, mit akkor érzett. Keze szíve előtt ökölbe szorult, s kínos fintor jelent meg arcán. Nagy lélegzet, mitől némileg elengedte magát.*
- Bízol még bennem?
*Kérdi színtelen hanggal, úgy hogy nem is néz Tyara-ra. A folyosón tovább haladtak, majd megáll egy ajtó előtt. Kisebb félmosoly jelenik meg arcán, mikor a nő tekintetébe néz. Az ajtót belöki, s vár egy picit. Ha a nő bízik, akkor bemegy még Isaac előtt, ha nem hát a férfi lép először a szobába.
A szobában halovány sötétség uralkodik, mit csak a hold egy szelete világít meg alig-alig. Minden úgy van, ahogy hagyta legutóbbi érzelem kitörése óta. Most erősebb lesz, s nem esik abba a hibába, hogy minden emlékét a felszínre hozza. Az első szoba, ahova belépnek elég tágas, s minden megtalálható benne, ami egy kamasz számára elviselhetőbbé teszi a magányt. Bár már felnőtt, de mégis megőrizte a régi hangulatot lakhelyén. Egy másik ajtó, mely csukva van, rejti a konyhát. A hűtőt nem szerencsés kinyitni. Majd a fürdő. Kellemes egyszerűség gondoskodik, hogy legalább itt ne kelljen kétnapi hideg élelemről gondoskodni, ha megy valahonnan valahova az ember fia.
Hátrál egészen az ágyig, majd elengedve magát háttal puffan a puha párnákra. Kezét széttárja, s csak a mennyezetet bámulja.*
- Nem bántalak. Nem akartalak. Látnom kellett téged. Ha ránézek, mindig emlékeztet, arra hogy mi történt. - Gondol itt a kezén lévő forradásra, mit akkor szerzett mikor kivont karmokkal szorította össze kezét. - Megnyugvást keresek. Önző vagyok… megint.
* Most, hogy itt az alkalom nem tudja, mitől tehetné teljessé azt, amit kezdettől akart, de reméli a nő a napokban jobban felkészült erre, mint ő. Közben látatlanul is próbálja érzékelni, hogy merre van Tyara, mivel csak akkor látja, ha az ágy közelében van.*

Lassan haladnak előre a kissé homályos folyosón,de ez számukra képességükből adódóan nem jelent különösebb akadályt.Isaac előtte halad,így helyes,hiszen ő hozta ide,s ha így tett,akkor bizonyára ismeri a helyet,s azt,ahová tartanak.Így csendben lépdel szinte nesztelenül a férfi mögött.A férfi mégcsak hátra sem tekint,de talán most jobb így némaságban haladni előre,addig van ideje összeszedni kicsit még zavaros gondolatait,s hogy mit fog mondani a férfinek.
Majd a hosszas csend és lépések zaja után a férfi megtörte a csendet.
~Bízol még bennem~visszhangzik fejében a kérdés,de túl sok ideje nincs ezen rágódni,mert a férfi megállt egy ajtó előtt.Minden bizonnyal ez volt az úticéljuk.Megállt mögötte,majd mikor a férfi kitárta az ajtót,és várt,akkor nem szólt semmit,csak bólintott,és belépett a férfi előtt a helységbe.
Kicsit elcsodálkozott,s valahogylerít a szobáról,hogy inkább egy fiatalabb illetőnek van berendezve,mint Isaac,de úgy különösebben hangulatosnak mondható volt.Tekintete gyorsan végighaladt a látható berendezéseken,nagyjából felmérte,hogy hol is van,egyszóvel kisebb terepszemlét tartott.Ami nagyon tetszik neki az az,hogy csak a holdvilág nyújt némi fényt a szobára nézve.Ekkor egy tompa puffanás,majd tekintetével a férfit kereste,aki elfeküdt egy ágyon,karjait széttárva.
Majd ismét a férfi törte meg a csendet.Végighalgatta a bizonytalan szavakat,majd pár percig emésztgette a hallottakat.Csak azután szólalt meg ő.
-Bár fizikailag és lelkileg egyaránt okoztál fájdalmat,mégsem bántottál.Te nem.Csak az,ami benned él.De nem tehetek szemrehányást neked,hiszen tudod,hogy én is mi vagyok.Most már én is tudom a te kis titkod.-majd szavai után az ágyhoz lépett,és leült a férfi oldalához vele szembe,hogyha az egy kicsit félrebillanti a fejét,akkor láthassa az arcát.
-Én is sokáig nyugtalanul bóklásztam,miután elmentél,majd a templomban kerestem már napok óta a nyugtot,de mihelyt megjelentél,akkor döbbentem rá,hogy abban a pillanatban találtam meg,mikor megláttalak.-a rideg tekintetnek nyoma sem volt sehol.
-Fogalmam sincs,hogy ezekután hogyan tovább...-s itt nagyobb szünetet tart,majd folytatja-csak annyit tudok,hogy azt a továbbot nem akarom nélküled.-s legszívesebben keresné a férfi tekintetét,de ehelyett inkább melletük a földre nézett.
-Nem tudom,mennyire lehet jó ötlet,hogy egy vámpír és egy farkas,hiszen ezen természetünkből fakadóan gyűlölnünk kellene egymást...de én erre képtelen vagyok...-s szemeit lehunyja.Márcsak az hiányzik,hogy kimondja a bűvös szót,ám mégsem teszi nyíltan,csak burkoltan,talán nemcsak saját érzelmeitől fél,hiszen a férfi már egyszer bevallotta neki mit is érez,amit ő is érzett,ám félt szembesülni ezzel.
-Rengeteg hibát elkövettem már,s talán vétek a Kamarilla ellen,de azt hiszem mellette ez már mit sem számít.-s ujjai végigsimitanak a férfi tenyerében lévő hegeken,amit azon a bizonyos napon okozott magának a férfi.Szerette Isaacot,de nem tudta,hogy is mondja el ezt szavakban,de a sötét lélektükrök,s a szavak célzatosságai elárultak mindent.Ő kész volt vállalni ezt a kapcsolatot,de nem tudta,hogy vajon a férfi is,talán a napokban rádöbbent,hogy pont azért akar beszélni vele,hogy elengedje,nem tudhatta bizton,csak remélt és várt.

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

*Tyara minden rezdülésére próbál fülelni, merre van, mit csinál. De úgy látszik a pillantással megelégszik, s a bizalom mellett a figyelem is megjelenni látszik, mikor helyet foglal a nő az ágyon.* ~Helyes. *Tekintete a nő szemeit keresi, de azok mereven máshova néztek. Pillantása egy darabig még Tyara-t figyelte, majd ismét a mennyezetre terelődött, némi kerülővel a nő többi testrészén. Érzelmi fellángolás mégsem jelentkezett, míg csak meg nem érintette a nő a tenyerét. Megrándultak az ujjai, de hamar úrrá lett kezdeti meglepettségén, s finoman összecsukta a tenyerét, mintegy bilincsként szolgálva a nő ujja felett, amit ugyan bármikor kihúzhat, hiszen gyengéden fogja, minden tisztelettel. Míg Tyara beszélt, mozdulatlanságba merevedett, s csak akkor kezdett benne mozgolódni, mikor ő következett volna. Szemeit erősen becsukja, mintha tartana a szavaktól, a reakcióktól.*
- Érdekes. Én azt éreztem, hogy abban a pillanatban egészen máshol lennék. Menekülni akartam, de egyik felem maradásra bírt. Valahonnan erőt merítettem.
*Szereti Tyara-t. Tudja mi a kívánsága. Mégis úgy érzi, az jelentené a nyugalmat, biztonságot a nőnek, ha élete többet nem lenne, a veszély melyet ő képviseli, nem létezne. Boldogság, mit ő ad jelenleg, talán csak múló szeszély, s talán bárki be tudná tölteni szerepét.*
~Önző vagyok…
*Elméletének hátat fordít, ami talán nem is helytálló. A másik énje ismét felül kerekedik, s saját érdekeit nézi. Lassan felül, de Tyara kezét nem engedi el. Feláll, kezét kinyújtva a kapcsolatot fenntartja.*
- Ha könnyedén fogod fel. Nem érdekel senki más. Nem tudja senki más. Nincs probléma, nincs mi eddig bántó gondolatokat ültetett fejünkbe. Add át magad a pillanatnyi érzéseidnek, s ne feszélyezzen a Herceg, a benned, bennem lakozó fenevad.
*Szavai könnyedén hangzanak, hisz nem tart semmitől, de koránt sem azok, kik komolyan veszik ezeket. Másik kezét is kinyújtja, újabb kérdés elé állítva Tyara-t.* ~Velem, vagy nélkülem? *Talán már nem a padlót nézi a nő, s a két tekintet egyesülhet, mik a kezdetektől fontosak, s nagy jelentőséggel bírtak.*
- Itt vagyok neked. Megkapod, amit akarsz. Gyenge vagyok melletted, de nem érdekel.
*Barna szemek fényesen csillognak a hold szürke fényében, mi új oldalról mutatja be Isaac arcát, érzelmét. Bár Tyara kifejtette, hogy a férfi mellett kíván maradni, de úgy érzi jelképesebb választás elé kell állítania, újabb dolgok tudatában is akarja el, vágyik rá?*

Elmondta részben amit szeretett volna,de még közel sem mondott el mindent.A férfi figyeli,s ezt érzi.Simogató ujjait a férfi keze bilincsbe zárta,megtehette volna,hogy elhúzza a kezét,de nem tette,s ehelyett méginkább elmélyesztette annak tenyerébe.Szoros kapocs,mi tán köztük van,ám mindketten még oly bizonytalanok,s nem is inkább a másikban,hanem önmagukban.Mindkettejüknek megvannak a saját démonai,s ezeket le kell küzdeniük,ha esélyt adnak rá együtt,ha nem,hát külön-külön.
A férfi mereven és mozdulatlanul feküdt továbbra is,s ez kicsit megijesztette,félt,hogy talán azt fogja hallana,amit nem akar,s azért állt be így a csend és mozdulatlanság,mintha erre a kis lélegzetnyit visszafojtott pillanatra az idő is megállt volna.
-Menekülni...előlem,vagy magad elől?4-ezt tán költői kérdésnek szánta,hiszen mindkettő közrejátszhatott ebben,hiszen az a pillanat már mindkettejükben élni fog,neki az emlékezetében,de a férfin még nyomokat is hagyva.
ac lassan felült mellette,ekkor már felemelte tekintetét,s igyekezett olykor a férfira nézni.Zavarban volt,és nem tudta miért.A férfi továbbra is fogta kazét,melyet ő sem engedett el,majd ahogy Isaac felállt,így a mozdulatsorozatnak köszönhetően felhúzta magával őt is.Mindketten ott álltak az ágy szélénél.
-Félreértesz,nem félek,s bár könnyen meglebbenhet felettem a béklyó,mégis úgy gondolom,hogy helyes a döntésem.Ha ez mégis kiderülne,hát legyen,felvállalom,s aztán jöjjön aminek jönnie kell...-felelte csendesen,tudtára adva ezzel a férfinek döntését.
-Talán ez az érzés erősebb lesz a bennünk rejlő fenevadaknál,s talán ezzel esélyt kapunk arra,hogy felülemelkedjünk ezen az évezredes állandó viaskodáson.-folytatja továbbra is csendesen.
~Reméljük~teszi hozzá gondolatban,de inkább a jelennek él,és nem a jövőnek,most csak az számít,hogy itt va Isaackal,s hogy itt vannak egymásnak,s rajtuk kívül itt nem létezik sem vámpír,sem farkas,sem Herceg,sem a külvilág,se senki más.
A férfi kinyújtja felé másik kezét,s ő gondolkodás nélkül megfogja azt.Tekintetük végre egyesülni tudott,s a két szempár szinte elveszett egymásban,mint ahogy már kezdetektől fogva is megtörtént.
Majd Isaachoz bújt,amennyire csak lehetett.
~Itt vagyok neked~hallja a férfi szavait,s ekkor megnyugszik a lelke.Tehát mindketten döntöttek.Majd kicsit felemelve a fejét újra Isaacra néz.
-Itt vagyunk egymásnak,s ez talán gyengeség,de egyben erő és hatalom.Más nem számít.Védelek és védesz.-hangzanak el a sokatjelentő szavak.
A hold halványan világítja meg a helységet,s közben a férfi arcán is visszatükröződik,mely által másképp látja Isaacot.Testén kellemes borzongás fut végig.Nézi a számára oly kedves arcot,a beszélő barna szempárat.
-Szeretlek...-suttogta egész közel és egész halkan a férfinek,majd lágy csókot lehelt Isaac ajkaira,a két száj épphogy csak lehelletnyit ért össze.
Tudta,hogy nélküle üres lenne,elveszett,sőt,talán más nem is lett volna képes áthatolni azon a kemény,vastag és rideg bástyafalon,melyet a férfi szinte egy pillanat alatt ledöntött.

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

*Ahogy a hold egy szeletjét nézi, különös érzés kerítette hatalmába, nem tudja, mire vélje a felhőktől csak alig látható fénypontot. Karján végigfutó inger készteti, hogy jobban szorítsa Tyara-t, s hogy tekintetét is rá összpontosítsa. Mint már várható volt a férfi nehezen tud uralkodni magán, s karjai segítségével jobban magához szorította a nőt, s jobban csókolta, mi tán eredetileg néhány pillanatig volt betervezve, de így nem lesz rövid életű.*
~ Én is szeretlek!
*Testét újra forróság töltötte el, mint legutóbb, de most a hold látványa is izgatja, nem csak a nőé. Tyara hátáról lejjebb csúsztatja kezeit, mitől immár szabadon mozoghat törzstől felfele. Az ajkak tapadása kis idő múlva megszűnik. Isaac fejét kissé hátra dönt, majd úgy néz fel a mennyezetre, de pillantása nem áll ott meg, s a holdra terelődik.*
~ Telihold…
*Hangzik a felismerés, amit kis meglepettség követ, hisz eddig a felhők takarásától csak annak egy szeletét látta. Lassan elengedi Tyara-t. A melegség kezdi elönteni egész testét. Néhány lépést tesz hátra, egészen az ágy végéig, s mikor a legtökéletesebb a rálátás megáll.*
- Gyönyörű nem?
*Kérdi arcán fura mosollyal. Szemében a szürke fény tükröződik, mely mellett némi titokzatosság is lappang. „Ahh” hangzik az erőteljes nyögés, mit néhány pillanat múlva követ egy másik. Mellkasát fogja, s még mindig a holdat nézi meredten, mintha a világ megszűnt volna körülötte, s csak ez az egy gyönyörű dolog maradt volna neki.*
- Mi történik?
*Hallatszik a kérdés, miben némi evilági gondolat tükröződik. Egy újabb nyögés következtében, hátára fordul, s lábával fel-fellöki magát az ágyon. Izmai megfeszülnek, mitől ide-oda fészkelődik az ágyon.*
- Menekülj!
*Ordítja, majd teste olyannyira kifeszül, hogy hallani lehet az izületek roppanását. Szeméből az értelem eltűnik, egy teljesen üres, üveges tekintet marad helyén. Bordái ropognak, izmai feszülnek, szakadnak, majd fura mozgolódásba kezdenek, mitől úgy látszik, mintha növekvésnek indultak volna. Majd lassan a testszőrzet is növekvésnek indul, s maga a test is növekedni kezd. Hatalmas ordítás hagyja el száját. A ruhák immár feszülnek rajta, miktől egy-egy rántással szabadul meg, s nő még utoljára láthatja világos bőrét, míg mielőtt teljesen be nem fedi a szőr. Összekuporodva zihál. Gondolatai a semmibe vesztek. Izmai feszülnek. A kitörni készülő fenevad még akadályozza valami, de ez is néhány pillanatig tarthat*

Vendég

*Ahogy kilépett elé a nő, Neobae szíve dobbant egyet.*
~Természetfeletti szépség...~ *suhant át agyán egy dgndolat, majd a kérdésre öszpontosított*
- Első hallásra talán furcsának tűnhet, de a történet és látvány összefügg. Sohasem akartam üres szépségeket festeni. Egy épület, főleg egy régi épület, annyi mindent látott... annyi minden történhetett benne, és körüle, hogy ezen dolgok szelleme átjárja a falakat. Az ősrégi kastélyok sem a falaikba rakott téglától olyan érdekesek, vagy a híres ékszerek sem az anyaguk miatt olyan értékesek, hanem viselőjük miatt. Mindnek a története adja meg a varázsát. És szerintem ez a templom sem kivétel.
*Magyarázta. És közben azon járt az esze, vajon mi lehet a nő története, mert hogy van neki az bizonyos.*

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

}Kint{

~Ideje benézni a templomba.Már nem is tudom mikor voltam utoljára templomban még egy másik városban is egyszer jártam ott.De a neve érdek keltő,az a lényeg.Igaz a név nem minden.}bent{*Karmel oda ment egy padhoz és leült imádkozni.
-...és kérlek uram segíts hogy meg gyógyuljon Kiron,hiszen segíti a jókat és az ártatlanokat,ahogy a többi rendőr.*Karmel az ima után nagyon gyorsan felment egy másik emeletre,és nézte a többi imádkozót.
~Nekik több gondjuk lehet mint nekem.Az biztos,ahogy elnézem őket,nem a ruházatuk alapján hanem hogy meddig imádkoznak és hogy könnyes a padok egyik része.Uram hogy tudsz ennyi gondal megbírkózni.Igaz neked könnyebb mert nem vagy ember.Nem sértés ként.Ideje haza menni.Nem igaz énem?Hisz reggel van megint.És mivel éjszakai beosztásom van csak mennyünk haza.

A hold rájuk süt,s fénye harsányan világítja be a kis helységet.A férfi viszonozta csókját,ám kissé hevesebben,mint ahogy ő azt erdetileg szánta,de nem bánta,hiszen sokat jelentett számára a férfi.Isaac keze nyomán harsány melegséget érzett,amin taz lejjebb simult hátán.Kisebb borzongás futott végig testén.
~Ki gondolná,egy halott test is reagálhat még ily hevesen~gondolta félig keserűen,félig örömtelien.
Idilli kép,végre azzal lehet,ki fontos a számára,ám a közelgő vész újra lecsapni készül,az ördögi köt nem akar szünni.
A férfi feléz a holdra,mely elől hamarosan továbbkúsznak az éjszaka sötét árnyai.Megbabonázva figyeli,de ő csak a férfi reakcióját látja,hiszen eddig háttal állt a "fényforrásnak".Különös érzések bizseregnek benne,érzi,hogy valami történni fog.
Fürkészi a férfi arcát,s a kedves hang most mégis oly távolinak tűnik számára,ahogy kiejti a szavakat,s a huncutul csillogó szemekbe lassan üres tekintet vándorol,az a semmitmondó tekintet,melyet egyszer már látott...
A férfi mámorittasan bámulja a holdat,mely már mély hipnózisba rántotta,de vajon sikerülhet e még onnan őt visszahoznia?!
Isaac végignyúlik az ágyon,majd zihálni kezd.Neki elkerekednek a szemei,beléhasít a tudat,a felismerés...-Már megint...-ennyit bír kinyögni,hát eddig tartott a gyönyörű pillanat.
Isaacon egyre inkább erőt vesz a farkas énje,izmai egyre inkább feszülnek,s ahogy szaggatja magáról a ruhát mintha égetné a bőrét,majd elkezd szőrösödni.Feszülten figyeli az ágyon "szenvedő"férfit.
"Menekülj!"ordítja felé,ám nem mozdult.
-Igértem neked valamit,hát megtartom...-mondja,s szemeiben határozottság türöződik,de közben a vámpírösztöne benne is motoszkálni kezd,s a vészharang folytonosan egyet üt fejében:"Vérfarkas és vámpír nem fér össze..."~Nem~gondolja,s még elhiszi,hogy érzelmei lehetnek elég erősek,hogy valahogy segíteni tudjon,így amennyire csak lehet,elnyomja magában a tudatát.
A helyzet egyre feszültebb,és várakozásteljes,hamarosan teljesen átalakul a férfi,de ő nem tudja mit tehetne.Tesz egy lépést előbbre,ám a férfi ekkor felüvölt,melyben már több volt a farkasi,mint az emberi.
Tekintete körbejár a helységen,hogy valamit fel tudjon kapni,ha a férfi mégis nekirontana,bár reménykedett abban,hogy benne is erpsebbek lesznek az érzelmek,mint a vadállat.De biztos nem lehetett benne,hiszen nem garantálták egymásnak,hogy mindig sikeresen tudják majd kontrolálni másik énjüket,ebbe mindketten belesodródhattak-önkéntelenül is,ezen nem változtathattak.

Vendég

*Neobae most épp nem ért semmit, ezért inkább hazasétál, és eltűnik egy kis időre, úgy előre láthatóan pár hétre, mert amikor hazaér az a hír fogadja, hogy beteg a nagybátyja, és haza kell utaznia a család birtokára. Nem örül neki, mert tetszik neki a város, és szívesen nézelődne még, de ezt későbbre kell halasztania.*

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

*Fujtat. Izzó szemeit még közel az ágyhoz tartja, más szemektől elbújva. Az emberi értelem lassan kiveszik teljes mértékbe, majd minden emberi gondolat, érzelem visszahúzódik, utat engedve az őrjöngő fenevadnak. Fujtatás egyszeriben abbamarad, s némi csönd után mélyről feltörő, mély morajlás kezd hallatni a bestia. Tyara-hoz közeli keze kicsit felé mozdul, de csak támaszként szolgál az ágyon, majd kisvártatva távolabbi keze megfeszülve a nő kezei, mellkasa felé csap. Teste egészben megfeszül, majd feláll nyugodtan, lassan. Szinte minden porcikája roppan egyet, s feje majdnem érinti a menyezettet. A barna szemek éjfeketévé változtak, mik a paplanról a nőre vándoroltak. Valószínűleg, még soha nem találkozott vérfarkassal a nő, s nem tudhatja előre, mire készülhet a „vad”.
Tyara bárhol is legyen, eltalálta az első ütés, avagy nem folytatja. Lassan guggolásba ereszkedik, kezét lábai közt támasztja ki. Nyílik a szája, megvillantva a hold fényében méretes agyarait, majd a morgás erősödik.
Az ágy a sarokba vágódik, s a vérfarkas már a levegőbe rugaszkodott, s egyenesen a nő a célpont. Kezei széttárva, szája harapásra készen. Ha sikerült az őrjöngés vezette támadás karmai a nő kezébe és bordáiba szúródnak, agyarai vállába fúródnak – újabb sebet szerezve a vámpírnak.
Ha mindez sikerül néhány pillanat múlva a morajlás abbamarad, s szája elhúzódik a nő vállától, s kicsit hátrább húzódik. Ha nem a dühöt felszítva minden erejét és gyorsaságát összeszedve újabb csapást kísérel meg, majd az ajtó kitörve a folyosóra szabadul. Nem valószínű, hogy Tyara fegyver hiányában megállította volna az őrjöngő fenevadat – kinek elméje zavart, értelemtől távol áll, ámbár mégsem pusztította el a vámpírt.
A rejtett ajtó vékony fala kisebb porfelhővé válik a vérfarkas szabadulását követően. Az oszlopok takarásából kiértve egy ugrással az oltáron terem, amin a kellékek vagy összetörtek, vagy csupán a földön hevernek immár.
A barna monstrum lassan feláll, de nem úgy, mint az ember térdeit nem teljesen nyújtja ki – testfelépítése a stabil állás miatt nem engedi. A több mint két méter magas test felső harmadát a mozaikablak misztikus fénye világítja be, melyen a hold fénye szűrődik be, s ha akad nézőközönség, jól ki lehet venni a bestia farkasra emlékeztető fejét. Tarkójától háta közepéig fekete hosszú sörény húzódik, mely rendezetlenül hullik alá beborítva az izmoktól feszülő testet.
Újabb ordítás. Mancsai leereszkedve az oltár szélén megkapaszkodva ugrásra készek, hogy a tombolást folytathassa. Kiélhesse azt, mit „születésétől” magába fojtott tudatlansága miatt.*

A férfin elhatalmasodni látszik a farkasvér.Tudta,hogy hamarosan kezdetét veszi a pusztítás,és ő ez ellen nem tehet semmit.Reménykedett benne,hogy talán Isaacban van még annyi emberi,hogy képes féken tartani a kitörni készülő fenevadat,de a másodpercek előrehaladtával egyre inkább tudatosult benne,hogy ez már nem lehetséges.Vérzett a szíve a férfi iránt,s semmiképp nem tudta volna bántani,hiszen szerette,de egyazonáltal védenie kellett magát...és a férfit is...Még nem tudta,hogy ezt hogy is fogja kivitelezni,mindenesetre megfeszült pillanatok követjeztek,és ő merev tagokkal figyelte e borzalmas átalakulást.Végigszalad a hátán a hideg a feltörő üvöltés hallatán,ám ez nem félelem.Legalábbis nem önrészről az.a férfit félti,nehogy olyasmit tegyen,amit később megbánhat,vagy nehogy valami sokkal rosszabb történjen,mint amire valaha is gondolhatnának...
Ekkor a férfi felé csap közelebbi mancsával,majd a másikkal,ez elől még ki tud térni anélkül,hogy bármiféle sérülést kapott volna.Majd pillanatokon belül a vad felegyenesedik,és teljes életnagyságban áll előtte.Már semmi nem emlékeztette az előbb még előtte álló férfire.Szerette volna meglátni benne azt a kedves arcot vagy tekintetet,de bárhogy is kereste nem találta sehol semmi jelét.Egy fenevad állt immáron előtte.Viszont tudta,hogy emögött a fenevad mögött az a férfi bújik meg,akit szeret,mégha már nincs is tudatában annak,amit tesz,vagy amivé változott.
Majd ekkor a farkas rámereszti éles fogait,ő pedig lassan hátrálni kezd,s közben tekintetével valami fegyver után kutat,hogy védekezni tudjon,ha a férfi rátámadna.Ekkor az ágy a falnak csapódik,és széttörik,majd a farkas felé ugrik.Mivel nem érte felkészületlenül a dolog,így nem érte teljes mértékben a támadás,ámbár a karmok így is végigszántottak az oldalán,de a harapás elmaradt.Majd ezekután a farkas dühöngve kiront az ajtón,egyeneset a templom belseje felé haladva.FEltápászkodik,s kissé megtépázva alindul a farkas nyomába.Ahogy halad végig látni lehetett a pusztítás nyomait,amint haladt végig Isaac.Tehetetlennek érezte magát,de nem hagyhatta annyiban a dolgot,sem Isaac,sem a templom érdekében.
Az egyik oszlop mögött megbújva figyeli miként végzi tovább pusztítását a férfi az oltáron,s miként dőlne a szobrok és gurulnak törnek el a gyertyák.Íriszei összeszükülnek,amint nézi a mérhetetlen pusztítást,tudta,hogy Isaac elméje zavart,nem tudhatta mit cselekszik,de valahogy meg kellett állítania,úgy,hogy a férfinek ne essen nagyobb baja.
Még nem tudta erre miként lesz képes,hiszen a farkasnak jóval nagyobb erő volt a birtokában mint neki,de tudta,hogy nem maradhat tétlen.Tekintete a templomot kezdet járatni,hátha talál valahol valami használhatót,ami fegyver gyanánt szolgálhatna.A farkas alaját megvilágította a gyér fény,félelmetes látványt nyújtott,remélhetőleg nem tartózkodott senki a templomban ilyen kései órán,ugyanis az nagy veszélybe kerülhetne,mint ahogy most ő is.A farkasüvöltést visszaverték a templom falai,s így még hátborzongatóbbnak hallatszott.Látta,hogy hamarosan újra tombolni fag a vad,ígyhát cselekednei kellett.Kissé távolabb a falon egy háromágú gyertyatartót pillantott meg,s megfordult a fejében,hogy talán azzal már tehet valamit,legalábbis addig,amíg nem talál valami használhatóbbat.Viszont valahogy el is kellett érnie a tartót.Megvárta,míg a farkas kissé háttal vagy oldalt fordul,s akkor gyorsaságát kihasználva elillen a gyertyatartóért,remélhetőleg sikeresen.

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

*Szempillantás alatt repült el a hét. Lina keresztbe- kasul bejárta az egész várost, megnézett mindent amit csak érdemes volt. Tárt karokkal szívta be a szabadság fenséges illatát. Olykor benézett Eliothoz a boltba, aki hosszas próbálkozás után megszeretette vele a kávét. Nem akarta bevallani magának, de jól érezte magát a férfival. Úgy érezte életében először önzetlenül tesz vele jót valaki, és ezt elhinni sem merte. Olykor, egy-egy pillanatra feloldódott a férfi társaságában, ahogy hosszas eszmecserébe kezdenek, belátást adva egymás gondolataiba, és talán pillanatokra a másik lelkébe is. De ahogy ezt észrevette, szorosan elzárkózott, visszahúzódott a maga kis csigaházába, amely áthatolhatatlannak és gyémántkeménynek tűnt. Ilyenkor Eliot is diszkréten a háttérbe húzódott. Nem erőltette és nem kérte a lány barátságát. Adott, ha Lina engedte, de tudta mikor maradjon csendben. A lány szavak nélkül is hálás volt neki.
Vasárnap volt. Másnap reggel várta Eliot a boltba. Semmi pénzért nem ismerte volna be, de már előre örült a percnek, hogy együtt dolgozhat a férfival. Gondolataiba merülve sétált el a tornyaival égbe törő templom előtt. Akaratlanul is megtorpant, és a csontjaiba ivódott mozdulattal keresztet vetett. Tovább akart lépni, de valamiért nem tudott. Már oly régóta megtagadta a hitet amit belé neveltek a nővérek, olykor vérét áldozva a hit oltárán. Lábai önállósodva indultak az épület bejárata felé. A templomkapu halk csikordulással nyílt ki, mintha tiltakozna a hívatlan látogató ellen, de Aralina csak ment egyenesen a főhajó belseje felé. Pillantása az oltár felett lógó egyszerű, dísz nélküli fakereszten fixálódott. Nem tudta mit keres itt, csak azt hogy ide kellett jönnie. Nem ment közelebb, csak leült egy hátsó padba. Kezei összekulcsolódtak, mintha csak segélykérően kapaszkodnának egymásba.
~ Ha létezel, mért nézed tétlenül, ahogy bemocskolnak minket a neved mögé rejtőzve? Mért nem tettél soha semmit ellene? És mért nem teszel most? Nekem már késő, de Őket még megmentheted. Még olyan kicsik. Az én életem végre elkezdődött, de a mocsok végig kísér majd. Ne hagyd hogy velük is így történjen…kérlek. Te aki tudod mi az szenvedni, Te aki meghaltál értünk. Ne rajtuk töltsd le felesleges halálod bosszúját. Ők csak ártatlan kitaszított gyermekek. Nem ezt érdemlik. ~ szeméből egy könnycsepp gördült végig az arcán, szikrázó gyémántként koppant a hideg kövön. Araina sajátos nézeteket vallott a hitről, és míg élt benne az egyház iránti elkötelezettség, akkor sem fogadta el tanait kétkedés nélkül. Kíváncsi, racionális magyarázatokra szomjas gyermek volt. De magyarázat helyett csak a valóságot kapta. Büntetőmunka, és jobb eseten testi fenyítés képében. A rosszabb napokra gondolni sem mert. Tudta nem bírná ki, ha még egyszer végig kéne élnie akárcsak gondolatban is.
- Majd én teszek ellen, ha Te semmire nem vagy képes! – kiáltotta az oltár felé, majd dühösen felállt, és vissza sem nézve kisietett az épületből. Cipőjének kopogása még percek múltán is betöltötte a teret.*

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

*Egyik karja türelmetlenül dobolni kezd az oltár szélén. A monoton ütem lassan ritmust vált, s egyre jobban gyorsul – sejthető, hogy a bestia újra megiramodik, mihelyst hangulatát felemelte kellő magasságba. Immár guggolva folytatja az egyre erősödő morajt – behajlított mancsával. Másik praclija az oltár sarkát fogja, s így bármelyik pillanatban megfeszülve elugorhat onnan. Döngető karján, s azon oldali lapockája környékén ütemesen hullámzik a barna hosszú szőr. Fejét lehajtja, szemét becsukja. Néhány pillanatig, még az erős szuszogás is abbamarad. Lenyugodni látszik a vad. De így is marad, míg az est a holddal együtt elvonul?
Egy halk nesz üti meg fülét, majd koncentrálva már a szagát is ismeri – tudja a szaghoz tartózó személyt, mégsem jelent számára semmit. Egy lökéshullám az orrából, de nem mozdul. Mozdulatlan. Készül mentálisan, hogy dühét, tombolását teljes mértékben a mozgó vadra szabadíthassa.
Szemét lassan kinyitja, majd fej fordítás nélkül Tyara-ra tekint, aki éppen a gyertyatartó felé igyekszik. A légzése gyorsulni kezd, izmai megfeszülnek, agyarait megvillantja. Döngető karja hírtelen erősebben az oltár másik sarkára érkezik. A hang nem kicsi, s célja sem az észrevétlenség – lévén jól belátható helyen ütemes dobolást folytatott. Minkét karja megfeszül, agyarai elválnak egymástól, majd egy halálfagyasztó üvöltés – némi nyálfoszlánnyal – hagyja el torka legmélyét. A hangot egy másik, halkabb is követi – az oltár fonom márványa lassan ropogni, pattogni kezd, mit minkét oldalról egy nagyobb darab szelet leválása követ. A márványdarabokkal együtt a farkas is hátraugrik – a romok kisebb darabokra törve, néhol szétporladva semmisülnek meg a landolástól – az úgy tűnő hangok halkulását a mancsok karmainak érces üvöltése szakítja meg, s teszi még inkább borzongatóbbá a templom személyét jelen pillanatban. A földhöz lapulva vár néhány pillanatot – miközben halk morajlással dörmög – majd újból erőt véve karjaival megemeli felsőtestét, s hátsó lábaival elrugaszkodik. Az oltár után ér földet, s már nem vár, nem hagy nyugalmas a tomboló bestiának. Ahogy leérkezik, már teszi is a következő lépést négykézláb Tyara felé. Ez idő tájt már megszerezhette a gyertyatartót, ha csak nem taglózott le, ami lévén nem ifjonc nem lenne szabad. Még nem érte el a nőt, de reagálni fog a gyertyatartóra, ha kell.*

Csendben figyelte az oltárpn álló farkast,mely egyenlőre nyugodtnak látszott,olyan látszatot keltett,mint a vihart megelőző csend,mely megnyugtatja az embert,ám mikor már tudatosult benne ez a pillanat,akkor váratlanul oly heves erővel tör ki újra,mint egy vulkán,s minden békés pillanatot magával sodor.Valami hasonló állapotban lehetett a férfi is.Kivárt.Várt a megfelelő pillanatra,hogy valahogy valami fegyverként használható tárgy után kutasson,melyet meg is szerezhet azelőtt,mielőtt a farkas újra tombolásba kezdene.
Először csak Isaacot figyelte az oszlop jótékony takarása mögül,figyelte,s a szeretett férfi helyett csak egy szörnyeteget látott,akit valahogy meg kellett fékeznie,mielőtt romba döntené az egész templomot.Azt a helyet,mely otthont nyújtott számára,s ahol legelőször találkozott a férfival is.Lelki szemei előtt újra lejátszódott az a nap,minden apró eseményével együtt,s azzal a huncutul csillogó barna szempárral együtt,melybe vészesen belehabarodott.Ám emlékeit egy üvöltés törte ketté,s mint a tükör ezer darabra hullot szét,s Isaac helyett most egy tomboló fenevaddal állt szemben.Ám a külsőségek ellenére tudta,hogy legyen akármilyen vad is a farkas,legbelül ott van benne a férfi is,mégha most egy árny suhant a szemei elé.Ezért nem akarta bántani,de lehet,hogy nem lesz más megoldás.De valamit mindenképp ki fog találni,hogy a férfi is megússza sértetlenül,és a templom is,mégha esetleg ő is vész oda,de legalább a számára legfontosabb két dolgot megmentheti,s ez neki elég...
Igyekezett kivárni a pillanatot,hogy a kinézett gyertyatartóhoz rohanhasson.Aztán gondolkodás nélkül neki iramodik,amilyen gyorsan csak tud,kihasználva vámpírképességeit.Ám ekkor látja,hogy a farkas észrevette,tehát hamarosan jön az elkerülhetetlen.
A farkas is mozgásba lendült,lábai alatt szilánkokra hullott az oltárlap egy része.Szörnyülködve nézi az eszeveszett rombolást,s igyekszik hogy mentse a menthetőt,de közben óvja azt,amit nem akar bántani...
Lekapta a gyertyatartót a falról,s a benne lévő gyertyák még égtek.A farkas egyenesen vele szemben állt,egy pillanatra farkasszemet néztek egymással.Csak a fújtató légzést és a fel-fel törő morgásokat hallotta,s hiába kereste,a férfi emberi mivoltára utaló jelek közül a legcsekélyebbet sem vélte felfedezni...
~Jó munkát végeztek veled...de ezzel nem vagy egyedül...~gondolta keserűen.
Az üvöltéseket visszaverték a templom falai,s így még hátborzongatóbbnak hallatszottak.Egyenlőre csak ketten voltak,de ha a farkas tovább üvöltözik itt,akkor hamarosan a szerzetesek is megjelennek,s talán akkor többre jutnak majd,ha egyáltalán azok be mernek majd merészkedni,ugyanis általában távol tartják magukat a külvilág eseményeitől...így hát csak reménykedhetett,hogy fog történni valami.
Isaac négykézláb elindul felé,fenyegető testtartással és morgással,sötét szemeit egyenest rá szegezve.
~Tehát elkezdődött...~gondolta,s erősen megmarkolta a gyetyatartót,ami jelen esetben az egyetlen fegyvere volt.,s lassan hátrálni kezdett ő is,majd megállt,s szembenézett a farkassal.Merész volt,és talán ostoba,hogy szembeszáll egy farkassal,de meg kell próbálnia,mindenki érdekében,s a félelem utolsó csíráit is kiírtotta magából,harcra készen állt,s közben lázasan agyalt,hogy miként tehetné harcképtelenné ellenfelét,akit megölni nem akart semmiképp,de fordítva ezt már nem vehette biztosra,mert hiába,hogy a férfi nem bántaná soha,de ez már nem biztos,hogy a farkas énjére is igaz.Csak reménykedhetett,s közben békét kötött isteneivel,de legfőképp a halállal,egyetlen hiteles urával.
Érezte,hogy ereje szétáramlik benne,végig a testén,lábain és kezeiben.Most először érezte ezt,s tudta,hogy eljött az ideje,hogy kihasználja meglévő képességeinek utolsó maradékait is,amit eddig a háttérbe hagyott porosodni.Ekkor lehunyta szemeit,összpontosított,érezte magában az erőt,s közben érezte azt is,hogyan közeledik felé a fenevad.Hirtelen kipattantak szemei,majd megtekerte nyakát,mely hatalmasat ropogott.Kisebb sziszegő hangot hallatott,de nem alakult át.
-Sajnálom Isaac...-suttogta a közeledő farkas felé.

Azt hitte,most mindennek vége,és bántania kell azt a férfit,aki igenis sokat jelent a számára.Úgy tűnt,hogy most vagy vége lesz itt mindennek,vagy csak egyikőjüknek,pedig szíve szerint nem tudta volna bántani Isaacot,bár ezt a férfiról nem mondhatta el,legalábbis ilyen formában nem,mert nem tudhatta,hogy a felbőszült vadállatban is ott pislákolnak e az emberi érzések,mint a férfiben.Egyszer látta félig átváltozni,de akkor is néhány karcoláson kívűl más nem történt,de történhetett volna talán,ha a férfi még idejében és szégyenében nem hagyja ott akkor éjjel a színházban.De ez most más volt.Egyenesen farkasszemet nézett az Isaacban rejlő vadállattal.Nem a látvány rettentette el,hanem az érzés,hogy mi történik,ha mégsem tudja megakadályozni a rombolásban.Ha mégis elgyengül,mert olyan ember bújik meg a bestia mögött,aki fontos a számára,s aki ugyanúgy vele volt,mikor megtudta hogy ő is átkozott,az éjszaka teremtménye.Tekintete kissé elhomályosult,s igyekezett szivét megkeményíteni.Talán egyedül most okozott ez számára nagy nehézséget.Rideg volt és távolságtartó,de Isaac volt az egyedüli aki ezen a vastag bástyafalon át tudott törni,és most mégis kénytelen valahogy megállítani.Legyen bármilyen tapasztalt is,érezte,hogy a másik fölényben van.Segítséget kellene kérnie,de ahhoz viszont túl makacs volt.Döntenie kellett,hogy vagy ő,vagy a templom,vagy mind a három.Ugyanis a férfiben sem tudott volna kárt tenni,ez a legnagyobb gyengesége.Isaacot nem tudta volna bántani,s csak így védhette meg.Hagyta tombolni,mégha a szíve is szakadt meg a templomért,ami mostmár az ő felelőssége is.Azt még fel lehet építeni,de egy-vagy két halottat már nem lehet visszahozni.Így gyorsan kellett döntenie,hiszen a farkas szikrázó szemekkel közeledett hozzá.Fogta a gyertyatartót,majd egy kis csellel megspékelve a templom főbejáratához szalad,kihasználva minden gyorsaságát,mégha a farkashoz képest lassabb is volt.Sikeresen elérte az ajtót,majd megfordult a fejében,hogy talán így ki is csalofgathatná a templomból.Ám gyorsan elvetette az ötletet,hiszen az utcára szabaduló szörnyeteg veszélyes lenne mindenre és mindenkire nézve.Így amint kirohant,bezárta a templomajtót,rázárva a reteszt is.ami nem valószínű,hogy visszatarthatná a farkast,ha nagyon ki szeretne jönni,de egy ideig megfékezheti,míg talán odabent kitombolja magát.Azzal rohanva maga mögött hagyta a templomot,és a folyó felé sietett.

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

Falken belépett a nagy kapun,és egy nagyon szép,díszes templomban találta magát.Elindult az imátkozó hely felé,ahol letérdelt,és imátkozni kezdett.Miután azt elmondta,célba vette a papot,aki gyóntatott,és odament hozzá.
-Jóestét Atyám!-mondta Falken.
-Jóestét gyermekem!-köszönt vissza a pap.
-Gyónni szeretnék Atyám!
-Gyere velem fiam!-Falken velement a gyóntató helyhez.-Mi a bűnöd gyermekem?Miért kerestél fel?
-Bűnös vagyok Atyám!Gyilkoltam,de egy gyilkost.Ha nem ölöm meg,továbbra is öl,és egyszer csak megállíthatatlanná válik,az amit ő csinált.Kérlek Atyám könyörögj Istenhez hogy bocsásson meg bűneimért.Én csak Krisztus miatt tettem ezt a szörnyűséget.Nem akartam hogy szent lábai előtt még több vér folyjon.Kérlek Atyám bocsáss meg nagy bűnömet,de nem volt más,mit tegyek.Kérem...-mondta volna tovább Falken,de a pap félbe szakította.
-Jól van fiam!-mondta.-Isten ezért reméljük,hogy megbocsát. Csak az ő érdekeit szolgáltad!Az én nevem William atya!Kérlek ha bármi baj lenne,csak szólj nekem és én bármikor segítek neked!Jó?
-Rendben van Atyám!Nem pazarlom tovább a drága idejét!Jónapot!
Azzal keiment a templomból.Meglátott egy folyót és elkezdett odasétálni...

___________________________________________
a sötétség az ember legjobb barátja,mindig segíti őt.

Vendég

Strahd lassan nyitja ki a templom vastag faajtajának egyik szárnyát. mögüle a város útjainak éjszakai világítása szűrődik be a festett mennyezetű, ólomüveges templomba. az ajtót becsukja, majd körbenéz egy pillanatra. fekete öltöny, fekete ing, fekete nyakkendő, és természetesen családja rubintja a hajtókára tűzve, kezében egy ezüst gombfejes sétapálca, mely beésőjében hosszú, kecses, vékony, ám halálos pengét rejt. valaki még azt is mondthatná rá, olyan, mint a hullaszállítók, de nem mondja senki. Strahdon valahogy jól áll a tiszta, elemi fekete. haja is fényesen csillog, még egy ősz hajszál se rontja el az összképet, bár szakálla közé már jópár deres színű is beférkőzött. ezért borotválkozik mindennap gondosan. valahogy retteg attól, hogy bármi is halandóságára figyelmeztesse. hisz tudja, negyvenkét évesen, ilyen világban már túlvan élete felén. de akárhányszor erre gondol, nem is igazán a szomorúság, annál inkább a düh vesz rajta erőt.
~hogy merészeli az idő, hogy engem is megpróbál?? én nem halhatok meg öregen, ráncosan, párnák közt!! mi több, NEM akarok meghalni~
gondolja izzó szenvedéllyel. szemei szikráznak, de inkább vesz egy mély, nyugodt levegőt, és próbál lehiggadni.
szemeivel újra végigfürkészi az éjszakai templom látogatóit, illetve elrendezését. klasszikus főhajó, két oldalhajós elrendezés, két oszlopban vastag, szépen faragott, díszes padsorokkal, oldalt, a szentek szobrai előtt pedig térdeplőkkel. mégis, érzetre, valahogy más ez a hely. nem érzi benne az Isteni szentség megnyilvánulását. ennek szívből örül, soha nem volt beszélőviszonyban vele, papjaival se, de mégis furcsának hat. hisz a templom mind kívülről, mind belülről klasszikusan olyan, mint a többi Isten háza, de mégis, érzi, tudja, ez más. magán kívül csak pár látogatót vesz észre, de mivel a beszélgetéshez, és a leüléshez sincs túl sok kedve, így csak megáll az egyik árnyékos, hátsó sarokba, szinte beleolvadva a kedves, selymes sötétségbe, és onnan figyel tovább. csak szembogaraiban tükröződő mécsesek fénye alapján lehet elsőre kiszúrni, van valaki ott. gondolkodik. vajon miért jött ebbe a városba? milyen megérzés alapján? tudta, kutatásai előbb-utóbb úgyis ide szólították volna, de éjszakánként szinte érezhetően sürgető sugallatokat kapott.
~ennek is utána kéne majd járni~gondolja. aztán odalép az egyik mécsesekkel teletűdelt fém állványhoz, elővesz belső zsebéből egy nagycímletű papírpénzt, és bedobja a perselybe. aztán meggyújt három gyertyát, és leteszi a többi mellé, arcára közben gúnyos kifejezés kúszik.
~az elsőt elvesztett hitemért, stílszerűen egy templomban. a másodikat sikereimért, jelezve főnök, nélküled értem el. a harmadikat meg csak úgy, mert megtehetem~aztán mégegyszer körbenéz, majd sétapálcájával koppant egyet, és kisétál az éjszakába, folytatva felderítőútját ebben az érdekes, ám számára egyre különlegesebb városban.

Határozott léptekkel szelte végig a városka utcáit,fekete csizmái halkan ám ütemesen koppantak az éjszaka csendjében.alig lézengett valaki az utcákon,legalábbis ezen a környéken.Néhány ember sietett el olykor mellette,akik furcsa tekintettel meredtek utána,ám ő ezzel most mit sem törődött,csak halad egyeneset célja felé.
Magállt,itt volt előtte a templom,melyet a sötétség beárnyékoló ölelő karja font körbe.Fejét kicsit oldalrabillentette,s pár percig néma csendben tűnődött a látványon.Nem tudta,hogy vajon odabent dúl e még a farkas,vagy már réges rég abbahagyta,hiszen már van pár napja,hogy maga mögött hagyta a felbőszült vadállatot.Talán azóta már csendesedett a helyzet,s nagyon remélte,hogy nagyobb károk nem keletkeztek.Halkan felsóhajtott,majd a fekete íriszekben határozott fény gyúlt,és elindult a templomhoz.Fehér ujjai a vaskos kilincsre kulcsolódtak,majd lenyomva azt a nehéz ajtó kitárult.Belépett,s az ajtó egy tompa puffanással már be is záródott mögötte.Csend volt,és csak a gyertyák világították meg e szent helyet.ahogy körbenézett nem látott senkit,a templom üres volt,és különösebb pusztítást sem vélt felfedezni.
~Talán a szerzetesek...~gondolta,s minden bizonnyal zok javítgathatták ki a keletkezett károkat.Elindult,egyenest a szentély felé,csizmái halk visszhangot keltettek a teremben.Ám először mégis irányt váltott,és a falhoz lépkedett,ahol akkor este Isaackal eltűntek.Fehér keze a falra simult,végigsimított azon,majd fülelni kezdett,s bár tudta,hogy a suzobától még egy titkos folyosó vezet el idáig,mégis neszelt,hátha hall valamit,án hiába,semmi mozgást,sőt még lélegzetvételt sem hallot.
~Tehát elmentél...~majd szomorúan fordult el a faltól,s visszasétált a szentélyhez.Egy kialudt gyertyát gyújtott meg egy másikkal,majd tekintete a fénybe veszett.
~Még el sem kezdődött...s itt a vége...Isaac...Kedves...~s érezte,hogy iménti határozottsága miként illan tova,legalábbis arra az időre,amíg rá emlékszik,tudta jól,hogy ez gyengeség,de reménykedett benne,hogy ezentúl lesz annyi ereje,hogy ezt kiküszöbölje,hiszen a nagyobb cél szentesíti az eszközt,s itt most az érzelmei tartoztak az eszköz alá...

I Alfanőstény Tartózkodási hely: Topolya

* A nehéz selyem halk suhogása visszhangzott a templom vaskos falai között. Rég volt már, hogy utoljára itt járt. Maga sem tudta miért vetődött most ide. Az egyre jobban összekuszálódó érzések és gondolatok, melyek két irányba tépték, mégis lehetetlen harmóniába kezdtek fonódni, most ide szólították. Talán pillanatnyi nyugalomra vágyott a lelke, egy helyre ami független, ahol nincs „Te Én, és Ők” ahol mindenki fejet hajt a másik nagysága előtt. Sóhajtva nézett körbe az éjszaka leple alá húzódott falak között. Szíve mélyén békét kívánt, oly békét, amely itt uralkodott. Ahol a kárhozat utat talál egymáshoz, ahol nem kell választani két rossz választás között. Rá gondolt…újra és újra…reménytelenül kiverhetetlen gondolat volt lelkében, amelyet a vér eltéphetetlen köteléke láncolt a lelkébe. Nem bánta…talán kellett volna, de nem tette. Már hozzá tartozott, élete, lelke, gondolatai részévé vált. Nélküle nem létezhetett már, mint ahogy sajátjai nélkül sem. Édes és bosszúszomjas kötelék volt ez, melynek egy lelken, egy szíven, egy elmén kellett osztoznia, de valójában nem osztozott. Lassan, de biztosan tanult meg együtt létezni, mert a két fél sem lüktethetett egymás nélkül. Lassan lépkedett a padok között, gyomrát az az ismerős hideg érzés járta át, de már ez sem volt ugyanaz. Tekintetével a közelben lévő vámpírt kereste. Egy fellobbanó láng megvilágította a sápadt arcot. Shira hosszan elnézte a nőt, aki talán már érezte is jelenlétét. Akarata ellenére is körbe fogta a vámpír erejével. Talán csak védelemből, felmérve a nő erejét, de inkább ösztönből. De már máshogy nézett rá. Bizonyára a Herceg hatása volt, vérének ereje adta, de Shira tekintete elkomorult, majd ajka szomorú mosolyra húzódott.
~ Hercegem…hát van még gyermeked akiben élő érzések lappanganak…~ gondolta, ahogy megérezte a lány fájdalmát. Habár megtehette volna, nem kutatott elméjében, csak felpillantó tekintetét próbálta elkapni. Valami megváltozott…Ő változott meg…a halál ott ólálkodott a körülöttük, csendes nyugalmában figyelve az eseményeket. Bizonyára unalmában szemlélte a vezért, kinek lelkébe alattomosan költöztette be szolgáját, és gyermekét, ki akaratlanul is örökre Őt fogja szolgálni.*