Vampire Fantasy ~ Téma megtekintése

Halandó

- hát nem mindig, most is szenvedtem a halakal, azért voltak nehéz helyzetek is. *miközben ettem a halat, láttam, hogy valami baja van, de nem kérdeztem meg tőle.* *Mikor végeztem fel álltam és a maradék halat egy padra tettem, hogy aki erre jár az egyen belőle.* * Körül néztem, hogy hova fogok elmenni. Utána rá néztem a lányra és látszott, rajta hogy már nem szeretne velem tovább jönni.* ~ nem baj úgysem bírná ki azt az iramot, amivel én menni fogok, de azért hiányozni fog.~ * elkezdtem pakolni magam után, de a tűzett nem oltottam el, mert láttam, hogy fázik a lány.* - remélem finom volt, most mennem kell, mert késésben vagyok. Ohh még nem is mutatkoztam be: Sólyom vagyok, fura név de, nekem tetszik. Téged hogy hívnak? Kérdeztem tőle. Miután elmondta, hogy hívják, én elbúcsúztam tőle és nagy iramban a Vércsepp liget felé vettem az irányt. Folytatás Vércsepp liget

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

~Éreztem amint evés közben figyel mintha a gondolataimba olvasott volna.~ Miután megette a halat figyeltem miként pakol.Hideg volt fáztam és valami nyugodt csöndes helyre vágytam ahol egyedül lehetek. Miután elpakolt bemutatkozott és elköszönt. Amikor elindult akkor szoltam utánna.-Darla a nevem. mondtam és elindultam a másik irányba.
folyt. a temetőben

Vendég

~ Van, ami sosem változik...~
Nofertari meredten figyelte a víz monoton mozgását, ahogy a kavicsos partot mosta fáradhatatlanul. A rakpart vízbe vezető lépcsőin ült mozdulatlanul, és azon tűnődött, vajon mi maradt meg a világából, amiért érdemes lenne küzdenie. Sokáig rágta magát ezen, majdnem az egész estéje ráment.
~ Semmi...~
Ramszesz meghalt, s Egyiptom sincs többé, álmai lassan elsorvadtak, s a friss nyári szellő úgy fújta szét, akár a száraz faleveleket. Könnyei nem voltak már, az utolsó csepp is elhullott az óvilág utolsó hajnalán. Most csak meredten figyelte a víz monoton zúgását, s azt, ahogy a szél játszik egy öreg fűzfa leveleivel.
~ Mire fel a küzdelem, ha nincs miért megvívjuk?~
Ám valamiért mégsem akarta abbahagyni, még nem fejezte be, még nem adhatja fel az 'életet'. Új célokat kell találnia, új életet kezdenie, hiszen nem mindenki kap a sorstól akkora lehetőséget, hogy örökké élhet. Úgy döntött, először végigviszi azt, amit eredetileg eltervezett, és ha akkor sem lesznek új céljai, átadja a sors színpadát az ifjaknak.
- Nem tudom, miért követsz még mindig, Meritre, de örülök, hogy velem vagy...
- Én is örülök, anyám...
Távozó alakjuk a sötétség homályába veszett, ám jelenlétük valahogy örökre otthagyta bélyegét a folyó búskomor partján. Egy hosszúkás fűzfalevél hullott a folyó vizére, és szaladt tova egészen a végtelen tengerig, ahol a határtalan mélységbe veszett. Soha nem láthatja már Kemet drága földjét...

I Alfanőstény Tartózkodási hely: Topolya

*Ha egy halandó látta volna, csak angyali tüneménynek véli, ahogy lassú léptekkel a folyóparton sétált. A lenyugvó nap bíbor fénnyel festette be a tájat, tökéletes harmóniát kölcsönözve az állandóan változó festményére. A vékony szatén ruha vidáman lobban minden lépténél, tejfölszín haját gyengéden simogatta a forró nyári szellő. Évek teltek el azóta a végzetes este óta. Napokig lázasan feküdt ellensége karjaiban, aki oly óvással vigyázott rá, hogy ha láthatta volna valaki, akkor sem hitt volna a szemének. Már-már félő volt hogy eszét veszíti, és talán így is lett volna, ha nincs az az erő, az a szétszakíthatatlan örök, és kárhozott kötelék, mely a vámpírhoz kötötte. Hívta, vonzotta, segítette, hogy szemét kinyitva újra a rájuk ragyogó holdra nézhessen. Jól emlékezett arra az éjszakára. A férfi karjai hűvösen ölelték láztól forró testét, miközben rémképek ezrei kergetőztek lelkében. 4 év telt el azóta, és mégis mintha tegnap történt volna. Soha többé nem szorította korlátok közé a benne élő vadat…harmóniára, mondhatni egyezségre került vele. Nem volt választása…ha belegondolt, hogy majdnem megölte gyermekét, aki immáron betöltötte 4. életévét, egész testében megremegett. Ölt...gyilkossá vált…de nem tombolt többé. Megadta, amit a benne szunnyadó vad követelt, még mielőtt elveszi. Így mindenkinek kevesebb veszteséggel járt a dolog. Tökéletes gyilkos volt, és olykor könnyezve döbbent rá, hogy habár a farkas az úr azokban a pillanatokban, olyan kielégülést ad, amit még sosem tapasztalt azelőtt. Sokszor volt a közelben a Herceg, mikor ölt…Shira érezte, de sosem tett ellene, vagy szólt bele többé. Mintha sötét lelke táplálkozott volna ettől az ősi, mindent elsöprő ösztöntől. Megtanult egy testben élni a farkassal, kiteljesedni annak erejében.
Lillith gyönyörű lett…mikor kimondta az első szavakat, Shira igazi halandó anyává vált. A Herceg mindent megadott a kislánynak, amire szüksége volt, amit csak kiejtett a száján. Talán így akarta kárpótolni az örök börtönér, amelyet a szoba falai jelentettek. Lillith odaadó melegséggel ölelte át néha jéghideg Atyja nyakát, mikor nagy harc árán az ölébe fészkelte magát a hatalmas fotelban. Nem volt titok a gyermek előtt hogy mi az apja, és mi az anyja. Teljes természetességben nevelték, mintha mindennapos dolog lenne. Olykor felállva a székre vágyakozva bámult ki az ablakon. Már most vágyott rá hogy kiszabadulhasson a falak közül. Ilyenkor megjelent a Herceg teljes méltóságában, és elterelte a gyermek figyelmét. Nem tudni a férfi mit érzett, Shira sosem tette fel ezt a kérdést. Nem követelt vagy várt csodát a férfitól. Vámpír volt…ezt nem lehetett meghazudtolni. Lillith teljes mértékben átállt az éjszakai életre, Maria nagy bánatára. Shira olykor mikor Vele töltötte az éjszakát, és hajnalban lefektette, felsurrant a férfihoz, és hűvös karjaiban aludt el. Annyi időt töltött a kastélyban amennyit csak feltűnés nélkül lehetett. Tudta hogy Noel még mindig nem nyugodott meg. Egyre jobban gyanakodott, de nem találta a módszert, ahogyan rájöhetne a titokra. Olykor hosszasan beszélgetek, és Shira szavai mögött kételyt érzett. Kételyt, mely a nő felé irányult, hogy a változás melyet csak Ő látott igazán már nem teszi feltétlen alkalmassá a falka vezetésére. Ő is elgondolkodott olykor, vajon igaza van-e. A falkatörvények szerint igaza volt, de Shira sosem árulta el őket, sosem tett olyat mely hátráltatná, vagy veszélyeztetné a falkát. Két élete volt, amely mégis szoros köteléket alkotott, és tudta egyik nélkül sem lenne képes létezni.
Mélyen szívta be az este folyamán frissebbé vált, de még mindig forró levegőt. Élvezte a csendet, a folyópart nyugalmát, a pillanatnyi gondtalanságot. Nem volt szüksége másra…mindenki aki fontos volt, a lelkében élt, összefonódva, egyé válva Vele. Ebben a pillanatban mindig zavaros sorsa irigylésre méltóvá tette.*

I Alfanőstény Tartózkodási hely: Topolya

* Shira a folyóparton feküdt, lehunyt szemekkel élvezte a Hold sápatag fényét. Hallgatta a víz lusta surrogását, ahogy kötelességét teljesítve a hajók oldalának csapódott. A Nap nem rég bukott a horizont alá, még élvezte utolsó sugarait, ahogy végigsimogatták a testét. Minden nyugodt és békés volt…de csupán eddig a percig. A nő testén hideg remegés futott át, szeme kipattant, mintha rémálmot látott volna. Íriszét hódítóként foglalták el a borostyánsárga pettyek, majd beborítva uralkodott a sötét szempáron. Érezte, tudta, látta mi történt…olyan sebességgel állt fel, hogy ha valaki megpillantotta volna, maga is azt hitte volna megbolondult.
- Mit tettél…Istenem….Lillith… - az arcán a döbbenettel vegyes csalódás ült ki…és rettegés. Nem önmaga, nem a Herceg, hanem a kislány miatt. Shira pupillája összeszűkült, szemébe olyan haraggal fűszerezett aggodalom költözött, ami a földet is megmozgatta volna, ha úgy akarja.
~ Ostoba…ostoba bolond!~ visszhangzottak gondolatai, és nem érdekelte, hogy egyazon pillanatban a férfi fejében is visszhangzik, ahogy rohanva a kastély felé indult. Futás közben lehetőségek milliói cikáztak az agyán. Mindegy volt…de a gyermekét biztonságba kellett helyezni. Valahová, ahol távol van a vámpíroktól. Valahová, ahol senki nem bánthatja…De vajon van ilyen hely a világban egy farkas és egy vámpír halandó gyermeke számára?*

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

Maria lassan lépeget a folyó partján,leszegett fejjel.Most érkezett a városba,és körül akar nézni.Barna haja csak úgy káprázik a nap fényes sugaraiban.Hatlmas hajszálai,néha-néha meg-meglobban a szél játéka közben.Egy liget felé közeledik,és úgy dönt,ot megebédel.
-Kéne egy-két ismerős itt a környéken!-mondta,és elmélyülve nézte a táj gyönyörű szépségét.Ábrándozva gondol néha arra,mi lenne ha egy szerelme is lenne.Jó ötletnek találja,és elindul a liget felé,ahol reméli,hogy egy jóképű férfit meglát.

Nem is kellet oly hosszú idő,a férfi mellet mintha repültek volna a percek,hamarost meg is láthatta a folyót,s az azt övező gyönyörű tájat.Igen,mert a táj,még éjszaka is szép volt,mégha nem is láthatta annak mined apró részletét.El volt bűvölve,de ez nemcsak a környéknek és a pezsgőnek a hatása volt.
-abban igaza van,hogy a legfőbb ellenség mindig a saját környezetünkben bújik meg,s csak alattomosan vár,míg végre lecsaphat...-mondta eltűnődve,s részben múltjára gondolt vissza,hogy Juan miként csalta tőrbe,miként használta ki,s ő naivan hogyan adott oda neki önzetlenül mindent...még önmagát is.De a fátyolköd hamarosan felszállt,s még időben képes volt felébredni,ez volt a szerencséje.Halkan felsóhajtott,majd a távolba meredt.
-De hagyjuk a dolgot...-s amint kimondta,a férfi máris következő szavaival megnyugtatta,sőt,több volt puszta nyugalomnál,ám szavait őszinte és kedves mosollyal nyugtázta.
Még önmaga is meglepődött,hogy szinte teljes nyugalom költözött egész lényébe,s mintha csakhideg lenne a meleg éjszakában kicsit közelebb bújt a férfihez.Án női öszöte mégis azt súgta,jobb ha ezt nem teszi,viaskodott benne az érzelem és a józan ész,de vajon melyik marad alul?!Úgy néz ki a józan ész veszít...s talán pont ez lesz az,ami a mélybe dönti,s veszélybe sodorja.De ezzel most mit sem törődött,csak élvezni akarta a pillanatot.
-el kell ismernem,igaza volt,hogy ez a hely gyönyörű...csendes,békés...s ahogy elnézem ön is nagyon kedveli a folyópartot.-s a férfi arcát fürkészte csillogó zöld szemeivel.
-Nem hinném,hogy egy ilyen helyen bármi vszély is érhetne,hacsak nem öntől kellene félnem...-s csintalanul a férfire mosolygott,majd a Holdra nézett,mely halványan megvilágította lágy vonásait.

II Ősi Lycon

* Christer szája alig érzékelhető, fölényes mosolyra húzódott, ahogy a nő közelebb lépett, alig érezhetően hozzám simulva a férfi oldalához. Christer elfordította tekintetét, és a hegyeket vizsgálta, míg már biztos lehetett abban, hogy a lassan ellepő borostyánszín pöttyök visszahúzódtak a szeméből.
~ Nem! Őt nem…az enyém lesz…mint mindegyik. De nem az utolsó szívdobbanása kell, a lelkének látványa, ahogy elhagyja testét…több kell ennél~ határozott végre, és tudta talán nagy hibát követ el. Ujjai alig érezhetően simították végig a nő karját. A mozdulat határozott volt, de mégsem tolakodó. Hangjába furcsa rezgés költözött, amelyet egy halandó könnyen megérzett. A fölényé a hatalomé, amely a 150év alatt részévé vált. Nem volt fenyegető vagy bántó, hangja a nő lelkébe hatolt, nyugalmat és békét ígérve.
- Marissa – mondta ki, habár a nő sosem említette nevét – én olyan biztonságot adhatok az idők végezetéig, amiről álmodni sem mersz. A veszély amelyet Juan jelent, semmis ahhoz képest, ami napok és hetek óta követ téged észrevétlen. Olyan veszély amely ellen nincs orvosság, amit ne kerülhet el halandó. De én megvédhetlek…olyan életet adhatok, ahol többé nincs félelem, ahol erős és magabiztos lehetsz, ahol mindig találsz magadhoz hasonlókat…Olyan védelmet, olyan életet kaphatsz tőlem, hogy soha többé nem kell majd rettegned a világtól. Egy gyönyörű, és örök életet kínálok…csak ki kell ejtened, hogy így akarod… - miközben beszélt, egyre közelebb lépett a nőhöz, már csupán pár milliméter választotta el ajkát a nő ajkától. Hangja reménységet, és biztonságot ígért, és a nőnek tudnia kellett, ez nem hazugság. Választhatott, méghozzá úgy mint még senki azelőtt. Választhatott az ismeretlen biztonság, és az ismert félelem között. És a választásban nem volt benne a halál. Christer már tudta, bárhogy is dönt most, nem öli meg a nőt…de ha az Isteneket kell lelöknie az égből akkor is az övé kell hogy legyen…ebben biztos volt. És mindig elérte amit akart! *

Hosszas percekig nézte a Holdat,s a csillagokkal borított sötét eget.Gondolatai mintha pillanatok alatt üressé váltak volna,nem volt sem múlt sem jövő,csak a jelen létezett,egy aprócska világ,melyben most csupán két személy kapott helyet.Tekintete még mindig elrévedt,miközben a férfi beszélni kezdett.Szavai bár nyugtatólag hatottak,tartalmuk mégis kétséget és félelmet is ébresztettek benne.ahogy a mondatok egymás után következtek úgy nézett egyre inkább a mellette álló férfire,s egyre inkább meglepődött annak mondanivalóján.szépen ívelt szemöldöke kíváncsian és bizalmatlanul kúsztak egyre feljebb.VÉgighallgatta,majd először némán ledermedve állt a hallottak után,s még az előző mosoly is eltűnt az arcáról.Zavarban volt,nem tudta mit is felelhetne az elhangzottak után.S bizonyára a másik is érezhette mérhetetlen zavarát.
Nem értette tulajdonképpen mit is vár el tőle a férfi.Ám mikor a nevét is elárulta,s a múltjában fellelhető dolgokról kezdett beszélni szemei tágre kerekedtek,s keze is megdermedt a férfi karján.
-Honnan...honnan tud maga rólam ilyeneket.-rémült meg,hiszen az első dolog ami eszébe jutott,hogy Juan megtalálta,s akivel oly különösen érezte magát az ő egyik embere,akit ráállított.Félelem és a menekülő út keresése kavargott egyszerre benne.Igyekezett nyugalmat erőltetni magára.
-Megvédeni?!Ugyan hogyan?Hogy választhatnék egy olyan életet,melyről azt sem tudom milyen?-s bár félelem tükröződött a hangjában,mégis erősnek mutatta magát.Már végképp nem értett semmit.
-Mit vársz tőlem mond...-suttogta,végre letegezte a férfit,s bár a másik vészesen közel volt hozzá,ereje nem volt elhúzódni tőle.
Érezte,hogy bármit megkaphatna,de nem tudta miért,nem értette hogyan,s legfőképp most döbbent rá,hogy bár tudatalatt nagyon is vonzódik a férfihez mégsem tud róla az ég világon semmit.

II Ősi Lycon

*Érezte a nő félelemmel keveredett vonzalmát, amely érthető reakció volt.
- Ne félj…- simította végig lágyan az arcot – majd keze a nő kezébe siklott. – Ne félj tőlem…sosem bántanálak…már nem. Felejtsd el a múltat, ezentúl senki nem bánthat. Bízz bennem, érezned kell hogy nem hazudok…tudom hogy érzed. Látom. – suttogta, majd mikor ajka súrolta a nő ajkát, ismét félmosolyra húzódott a szája. Eltávolodott, de csak annyira, hogy tökéletesen láthassa a nő minden rezdülését.
- Gyere velem Marissa…gyere és megmutatom ki vagyok, és ki lehetsz Te is általam…és ha fejet hajtasz a sorsod előtt, akkor Juan elkezdhet rettegni, mert ezentúl Ő lesz a vad és Te a vadász… - mondta majd széttárta a karját mutatván, hogy nem fogja bántani, és tett egy lépést a nő felé. Még mielőtt ellenkezhetett volna, karjába vette, mintha csak egy porcelánbabát fogna, valami értékes csecsebecsét, majd körbe tekintve a kietlen folyóparton, érzékeit kitárva kémlelte a tájat, és mikor megbizonyosodott róla, hogy senki nem láthatja, hatalmas, emberfeletti ugrással a közeli csatornalejárat felé vette az irányt. Érezte hogy karjában a nő nem hisz a szemének, szívébe félelem és talán csodálta költözik. Felfoghatatlan sebességgel suhant végig a csatornák szövevényes labirintusában, miközben a lány megszeppent arcát figyelte.
- Marissa…kérlek ne félj…- szavai egészen a lány elméjébe hatoltak, próbálván nyugalmat adni Neki.
~ Velem senki nem bánthat…és én sem foglak! – mire Marissa feleszmélt, már az erdő illatát érezhette, majd alig telt bele néhány percbe, egy utolsó hatalmas ugrásba, és végre megálltak. Christer nem tette le azonnal, várta hogy a nő összeszedje magát, hogy pillantása végre megnyugodjon. Egy tisztáson álltak, a fák ölelően vették körbe a helyet, ahová csak farkas juthatott fel. A sziklás rész szélén állva, Marissa láthatta a város apró fényeit, ahogy táncot járnak az éjszakában. Halk neszek jöttek a sűrű bokrok közül, majd lassan kirajzolódtak a farkasok körvonalai. Igazi farkasfalka, aki a hegyekben élt, adózva félig ember testvérük dominanciája előtt. Christer távolabb parancsolta őket, hogy a nő a karjában ne rémüljön meg még jobban, majd halkan szól.
- Ez vagyok én…ez az otthonom…farkas vagyok Marissa. Farkas vagyok, aki egy hónapja minden lépésedet követi…és Te áldozat voltál…legalábbis sokáig azt hittem. De már tudom az áldozat 150 év óta először én vagyok… - mondta miközben végtelen gyengédséggel letette a nőt, de támasztotta a hátát, nehogy elessen
- Ezt nyújthatom Neked…az én világomat, ahol többé nincs félelem…simogatta meg a gyönyörű nő arcát, hangjában olyan nyugalommal melyet egy halandó el sem tudott képzelni.*

// folyt. Öregerdő//

Vendég

éjszaka volt. már ez számított neki természetes életterének, de akárhogy készült rá, akármennyit tudott is róla, nehezen szokta. sose képzelte volna, hogy ennyire hiányozhat neki valami, mint a napfény. hogy szenvedhet ennyire is valamitől az ember, mint az éhség. és lehet-e valaha is ennyire ösztönlény, mint amikor a fenevad elszabadul benne.
lassan sétált a kaviccsal felszórt sétány részen, kastélya a távolból szép lassan emelkedett ki a környező fenyők és nyírfák fekete sziluettjei mögül. a holdfény éles, sejtelmes körvonalat adott legfelső tornyának, mely dolgozószobáját és laboratóriumát rejtette.
egy hete történt, hogy az a valaki, akinek a nevét sem tudta, hisz annyira illetlen, alsó osztálybeli volt, hogy a nevét se mondta meg, azzá tette, ami. azóta gyors, drasztikus és nem utolsósorban szükséges átépítéseket kezdeményezett kastélyában, mely mára már elnyerte végleges alakját.
a pincében, és a felső emeleten is van egy kialakított, nagyon biztonságos sötét szoba, amolyan fotólabor első ránézésre, csak egy ágy is helyett kapott benne. ott szokta tölteni nappalait.
~milyen furcsa, még alig bírok átállni erre a beszédstílusra. már nem kelhetek azzal, hogy hasamra süt a nap~nevet a saját kis viccén.
ekkor hirtelen egy zöld szempár jelenik meg előtte négy öt méterre a sűrű folyószéli növényzet mellett, és a hozzá tartozó, fiatal, tán három hónapos farkaskölyök teste is láthatóvá válik. Strahdot a szemei fogták meg, a bennük mutatkozó mértéktelen intelligencia.
sokat találkozott még szülei uradalmában vadállatokkal, tudta, hogyan kell bánni az ilyen elkóborolt kölykökkel. letérdelt lassan, a szemébe nézett, és próbált kontaktusba kerülni vele. bő fél óra múlva már lassan, de simogatta a közben a hidegtől remegni kezdő kölyköt.
egy újabb fél óra múlva már a farkas önként követte őt.
a kastély parkjába kivitt neki egy tálban tejbe aprított sült húst, amibe kevert a saját véréből is. hallott róla, hogy ha egy vámpír vérével másokat itat, azok hűségesebbek lesznek, és tovább is élnek. illetve látta az idegenen, hogy beforrasztotta a sebet, melyet kezén ejtett. most minden ilyen képessége a vérének kapóra jönne, hisz a farkas gyenge volt, ugyanakkor Strahd szerette volna, ha mellette marad, sokáig. azok a szemek. tudta, az átlagnál intelligensebb farkast talált, és mivel mostmár annyi emberrel se találkozik, mint amennyivel mikor még élő volt, nem utolsósorban társnak is remek lenne. nevet még nem talált neki, ám tudta, soha nem hallgatna rá, hisz vadállat. de talán majd később.

Vendég

A kislány esetlenül botladozott a sziklákkal tarkított folyóparton. Szemeiből csak úgy záporoztak a könnyek, elmaszatova sminkjét, ám Lexi ezzel most mit sem törődött. Halkan hüppögve tört előre, céltalanul, csak hogy minél távolabb kerülhessen attól a zajos háztól, és Chris-től, aki olyat akart tenni vele, amire még korántsem volt felkészülve. Mindig is nagy, felnőtt nőnek érezte magát, ám most nem volt több egy gyámoltalan gyermeknél, aki a világ elől próbál elmenekülni. Lábai hirtelen megcsúsztak a nyirkos köveken, ő pedig hasra esett, és csúszni kezdett lefelé, a háborgó folyó felé. Minden erejét összesezdve, megpróbált megkapaszkodni a kiálló sziklákban, körmei letörtek, és bevéreztek, ám végül, bár sebekkel tarkítottan, de mégis sikerült megállítania a zuhanást. Szipogva feltápászkodott, és az ég felé emelte tekintetét, könyörögve az ismeretlennek, hogy segítsen végre rajta.
~ Mi lehet az ott? ~
A távolban egy különös, régimódi épületet vélt felfedezni, amit eddig még sohasem látott. Kíváncsisága felülkerekedett fájdalmán, és sajgó térdeivel mit sem törődve, a kastély felé indult, remélve, hogy ott talán menedékre lel...

Vendég

Strahd kint állt az erkélyen, mely a kastélyának tornyából nyílt. ez egy viszonylag kicsi, közel két négyzetméteres kiugró volt, derékig érő, kovácsoltvas korláttal. szerette innen szemlélni a folyót, és a mögötte elterülő erdőséget. a kilátás innen szerencsére nem a városra esett, hanem az azt övező természeti tájra.
~vihar közeledik~jegyezte meg magában, amint szemeit az égre emelte, fürkészve az egyre sűrűsödő gomolygó viharfelhőket.
~odahaza sokkal nagyobb viharok voltak. hiányoznak~magát is meglepte ezzel a hirtelen feltörő honvágyszerű érzelemmel. no nem az érzelem jelenléte maga, hanem annak iránya döbbentette meg. gyerekkora óta nem gondolt szülőföldjére, a hatalmas családi birtokra.
~hát igen, utáltam. nem is, gyűlöltem.~
aztán valami mozgás keltette fel hirtelen figyelmét a folyóparton. egy fiatal lány vergődött ott, kissé szakadtan, koszosan, és a kastélyát bámulva közeledett felé.
~vajon itt akarja meghúzni magát estére? vagy csak a vihar elől menekül? esetleg tolvaj? járjunk utána~érezte, amint kis vidámság költözik minden mozdulatába. végre mást is csinál, nem csak naphosszat, nem is, éjhosszat kutat, olvas, tanul.
lassan lesétált a kastély alsó szintjére, és kilépett a bejárati ajtón az időközben feltámadó seles kinti időbe. lassú, megfontolt léptekkel haladt a kerítés mellett, majd mikor a kapuhoz ért, kézzel tárta ki.
~hihetetlen, micsoda energiákat tudok mozgósítani, most, hogy vámpír lettem.~
intett a maga mellett megjelenő farkasának, aki megnyalva kezét, leült, és szomorkás szemekkel figyelte, ahogy gazdája, vérura elindul a sötét éjszakában.
~szerencséje van a lánynak, hogy ma már táplálkoztam~gondolta keserűen, amint lépteit az egyre közeledő lány felé terelte. majd mikor elég közel ért hozzá, hogy ne kelljen hangosan beszélnie ahhoz, hogy megértsék, megállt, és megszólította a lányt.
-segíthetek, kisasszony?-

Vendég

A kislány ámulva szemlélte a kísértetkastélyra emlékeztető épületet. Erre-arra forgatva fejét kóválygott a macskaköves úton, mely a kapuhoz vezetett, majd megállt a kovácsoltvas komplexum előtt.
~ Akár egy horrorfilmben... ~
Lassan meg is feledkezett iménti bánatáról, és bár a levegőt még mindig kicsit szaggatottan vette, bemerészkedett az udvarra, hogy közelebb kerülhessen ehez a meseszerű építményhez. Az út szürke kövei közt már utat tört magának a gaz, a bokrok és fák elvadult összevisszaságban nőttek, ám pont ezért találta a helyet olyan varázslatosan megközelíthetetlennek. Megállt az óriási kétszárnyú ajtó előtt, nem tudta, mit tegyen, csengessen-e, vagy csak menjen szépen haza, hiszen mindjárt ráküldik a lakók a kutyákat. Ám kíváncsisága felülkerekedett félelmén, és kezével már a démonfejes kopogtató felé nyúlt, amikor valaki megszólalt a háta mögött.
- Ööö...khmm... - először képtelen volt megszólalni, vagy levegőt venni, csak egy nagyot nyelt, és megfordult.
- Én csak, én... izé, szóval eltévedtem, és... - szabadkozott, miközben szíve lázasan kalimpált az ijedtségtől, hiszen tetten érték.
~ Na várjunk csak, hiszen nem is csináltam semmit! ~
- Szóval tetszett ez az épület, és gondoltam közelebbről is megnézem... talán valami múzeum, vagy szálloda? - folytatta összeszedve minden bátorságát, ám tekintete másról árulkodott...

Vendég

Strahd félmosolyt ereszt meg a kislány felé, ami amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan siklik le arcáról.
-nem, kedvesem, ez nem múzeum, bár rengeteg értékes, régi darab van benne. és nem is szálloda, habár ha itt szeretnéd tölteni az éjjelt, fizetned kell. ez az én saját kúriám. meg akarod esetleg nézni belülről?-kérdezi a kislányt, miközben közelebb lép, és leguggol elé. ezüst színű szemeivel alaposan végigméri.
-pillanatokon belül vihar lesz. nálam lezuhanyozhatsz, kapsz valami ruhát is, és talán valami ennivaló is akad számodra. látom kemény napod volt. érdekel?
majd feláll, és pár lépést tesz a kapu felé, jelezve ezzel is a lánynak. ha érdekli az ajánlat, jöjjön utána, ha nem, most menjen el.
~érdekes, határozott, kemény jellem. kíváncsivá tesz, talán lesz belőle valami.~
ekkor hirtelen megjelenik a már négyhónapos farkaskölyök is. odaballag Strahd-hoz, megnyalja a kezét, és különös, intelligenciától telt zöld szemeit a lányra mereszti, és lassan, halkan rámorog. Strahd a nyakára teszi a kezét, és halkan csak annyit mond.
-barát-
a kölyök lefekszik Strahd mellé, és onnan bámulja tovább a lányt.

Újabb éjjel szállt alá,s az éjszaka eljöttével újabb lények bújnak elő rejtekükből.Maga mögött hagyta a kastélyt,hiszen számára még mindig túl zord és sivár volt.Noha szerette a magányt, a kastély mégsem az ő helye volt...az mindannyiuké volt,ahol egy kis közösségben meghúzzák magukat,mely óvó szárnyként öleli át a magukfajtát.De ő mégsem igazán tartozott oda,noha most már felelős volt az ott történtekért,mégha erről még senki sem tudott.Egyenlőre neki is nehéz volt feldolgozni e hatalom minden kiaknázható rezdülését,de attól,hogy hatalmat kapott,s egyesült olyan személyekkel,akikről soha nem i gondolt volna,mégis ugyanaz maradt,aki eddig volt.az egyszerű vámpír papnő...Lassú léptei a folyópartra hozták,megérezte az éjszakai szellő lágy simogatását.rég járt már erre.Sok emlék kötötte ide,de talán a legfontosabb az hajdani beölelése volt.Talán ez is közrejátszott abban,hogy most itt volt,talán semmi köze nem volt hozzá...Hallgatta a folyó csendes csobogását,majd a folyam ellentétes irányába sétált felfelé.Végül egy korlátnál állt meg,s a szél játszadozni kezdett a sötét fürtökkel.Csendes volt minden és nyugodt,ez hiányzott neki,és valami más...
Lehunyta szeemit,hallgatta a körülötte szűrődö hangokat,érezta az illatokat,melyet felé hordott a szél,most csak ő létezett,és ebbőlmost kizárta a körülötte elterülő külvilágot...

Halandó Tartózkodási hely: Folyópart

*Az utcákat gyorsaj rója, s folyton folyvást hátrafelé néz, mintha valaki követné. Gyalog teszi meg az egész utat, s a végére, ahogyan közeledik a folyóhoz, egyre jobban megnyukszik. Mikor odaér, már nem néz hátra, ismét a normális.

Még sosem járt a folyónál, de szülővárosában is volt egy folyó, ahová gyakran kijárt, amíg ott élt. Most viszont itt van, s már ezt is látta. Élmény számára, s rengeteg régi emlék jut most eszébe. Barátok, kiket hátrahagyott, családja, kik szerették. De voltak rossz emlékek is. Családtagjainak egy éven belüli halála, s a körülmények, amik miatt el kellett hagynia a városkát.

A Hold fénye ragyogott a folyó vizének tükörsima felületén, s e gyönyörű látvány ellenére alig volt itt csak 1-2 ember. A szél lágyan fújt, s összekócolta amúgy is csapzott, vörös haját, ahogyan sétált a parton.*

~Vajon őket mi hozhatta ide? *Gondolkodott, amint elhaladt pár ember mellett...*

Gondolataiba mélyedt a parton és a csendbe.Semmi sem zavarta meg nyugalmát.Most kifejezetten még éhsége sem gyötörte,hiszen bár a nő vére hatalmat ruházott rá,éhségét is csillapította.Így most egyenlőre nem volt szüksége az éltető vörös nedűre,de egy vámpír nemcsak szükségből táplálkozhat.bár róla kevesen tudták,hogy csak ritkán tört ki ketrecéből,de mikor kitört,akkor elszabadult a vad.Ő nyughatatlan lelkek mellett óvatos és megfontolt volt.Sosem az elvárások alapján cselkedett,talán ezért is különbözött a többiektől.
Mélyen elmerült a gondolataiban,ám nyugalmát kúsza gondolatok tömkelege zavarta meg.Majd csukott szemmel fülelni kezdett,lépések zajai közeledtek felé.Már érezte az illlető illatát,személyiségének csipetnyi részét.Kinyitotta szemeit,és a még jócskán távol sétáló alakra pillantott,akit ő már látott,de fordítva ez még nem működhetett.Sötét íriszei megvillantak az éjszakában.~Nofene,bár rég jártam erre,mégis meglepő,hogy ilyen késői órán valaki kimerészkedik ide...veszélyes hely ez azoknak,akik egyedül kószálnak az árnyék birodalmában...~gondolta,és félmosolyra húzódtak ajkai.Majd visszafordult,s tekintetét újra a folyóra szegezte,nem kellett látnia ahhoz,hogy tudja a férfi mikor ér ide.Talán csak egyszerűen továbbsétál,de lehet,hogy itt marasztalja egy kis éjszakai kiruccanásra,még bőven volt ideje eldönteni,noha sosem igazán izgatták mások...

Vendég

A lány hirtelen úgy érezte, természetellenes csönd telepedett a környékre, miközben Sthrad az ő válaszára várt. Az idő csak szaladt és szaladt, ám ő mégsem tudott egy szót sem kinyögni. Legalábbis Lexinek teljesen így tűnt, ám valójából néhány másodpercnél semmivel sem telt el több a férfi kérdése óta. Lázasan kutatott agyában a megfelelő válasz után, miközben kétségek áradata gyötötrte, hogy megbízhat-e ebben az emberben. Tekintetét villámgyorsan körbefuttatta, hogy felmérhesse a terepet, és valóban úgy tűnt, hogy ez a mélységes nyugalom a vihar előtti csöndet fémjelzi. Ebben igazat mondott az ismeretlen, így talán nem akarhat neki rosszat, és a lány úgy gondolta, ha mégis, már rég megtehette volna, nem sietne a segítségére senki.
- Háát, izé... talán jó lenne... köszönöm... - nyögte ki végül, miközben zavartan tarkóját vakargatta, majd kezeit zsebébe süllyesztette. Közben meredten bambulta Sthrad kutyáját, amelynek származását illetően nem volt teljes mértékben megnyugodva. Erősen emlékeztette egy kisebb méretű farkasra, esetleg farkaskölyökre, és csak reménykedni tudott benne, hogy ez az állat csak egy megtévesztő külsejű korcs. Tett egy tétova lépést a bejárat irányába, ám végül mégis inkább megtorpant, s kérdően tekintett Sthrad-ra.
- Ööö, ugye nem harap? - tudakolta bátortalanul, és amennyiben nemleges választ kap, megsímogatja a farkast, és követi a házigazdát az épületbe...

Vendég

*Geru gondolataiba mélyedve indult éji sétájára. A folyópart, mint annyi régi emlék színhelye, alkalmasnak tűnt, a mai éj is, hogy rendezze a gondolatait.*
~ Kíváncsi vagyok, hogy mit tudhatott meg azóta Nofertari? A terve, miképp hatalma is, ígéretesnek tűnik. És bár a vértestvérek csak ezen elnevezésükben testvérek, egyébként a legritkább esetben köttetnek igaz barátságok, ebben a nőben minden hidegsége ellenére volt valami. Valami, ami talán az ősi vére, vagy kemény őszintesége miatt lehet, de egyelőre még megbízhatok benne.~ *Ekkor megérezte a változást. Két alakot pillantott meg maga előtt, egy padon ültek, alig lehettek távolabb húsz- huszonöt méternél. Ők is észre vették őt, ez gyorsan kiderült, mikor felnéztek, és szinte egyszerre felállva a padról elindultak felé. Geru ekkor megállt, tudta innen már nincs vissza út. Ahogy közeledtek alaposabban, szemügyre vette őket. Mindketten húszas éveik elején járhattak, sötét farmert, és fehér pólót viseletek. Egyikük fekete hosszú hajú erős felépítésű zömök férfi, amolyan motoros félének nézett ki, míg a másik egy igazi égimeszelő, valószínű két méternél is magasabb. Ahogy közelebb értek köszöntötték, már ha ezt annak lehet nevezni.*
- Na mizu szépfiú, mit keresel erre?-
* Geru elmosolyodott, tudta a nagy hang valószínű most is gyengeséget takar, de egyenlőre nem akarta lebecsülni őket, az ugyan olyan ostobaság lenne*
-Ó uraim, szép estét önöknek is. Csak gondoltam kiszellőztetetem a fejem itt a folyóparton, már ha nincs ellenükre. - * Hangja nyugodt maradt, az utolsó szavaknál, már inkább szemtelen.*
- De ellenünkre van- *Mondta a motoros kinézetű.* - Nem szeretjük itt a magadfajtákat- * Vicsorogta* - De most teszünk is róla, hogy többet ne sétálgathass itt. - * Ekkor kézfeje elkezdett átalakulni, és szinte egy szempillantás alatt egy farkas mancsa formázódott az eddigi kéz helyén. * - Láttál már ilyet szépfiú? Nyugodj meg, többet nem fogsz-* Mondta röhögve, és barátjával összenézve egyszerre ugrottak Gerura.
Egy szemvillanás. Nem volt több, amennyi idő alatt Geru suhintott egyet séta pálcájával,és az eddig az ezüst pengét védő faburkolat pörögve repült messze. Majd a penge húst és ereket átmetszve hasított bele a magasabb férfi nyakába. Geru egy átpördüléssel hárította a két csapást, és ezzel most gyakorlatilag helyet cseréltek. Majd olyan sebességgel, mint mikor a kobra lecsap, a most már háttal álló férfit, aki épp a torkához kapott, egyszerűn hátba szúrta. A döfés elérte annak szívét, és hangtalanul lehanyatlott. Társa döbbenten meredt rá, és ekkor Geru megszólalt.*
- Láttam ifjú farkas. Csak azt sajnálhatod, hogy te nem láthatod többé. -* Ezzel, és egy rövid koncentrációval, Geru elindult támadója felé. A színek kifakultak, a farkas fatty valószínűtlen lassúsággal emelte fel karját, a penge pedig egy szabályos nyolcast írt le a levegőben. Két csukló, amitől megvált a motoros, aki ordítva esett össze. Karjából vastag sugárban ömlött a vér, amiből jócskán jutott Gabriell öltönyére. Geru ekkor megállt és megcsóválta a fejét, miközben magát végig mérte.*
- Nos barátom, ha megbocsátasz, én most tovább folytatom sétámat, amit miattad - * itt ismét végig mérte öltönyét* - hamarabb be kell fejeznem, ha csak nem akarok valakivel ilyen mocskosan találkozni. -* Ezzel lassan elindult az elrepült fa burkot megkeresni, majd tovább a folyóparton. A férfi ordítása közben egyre jobban elcsendesedett.*

Halandó Tartózkodási hely: Folyópart

*Ahogy halad a folyó mentén, egyre kevesebb járó-kelővel találkozik. Egy helyen megáll, s lehajol pár kavicsért, majd szórakozottan egyesével a folyóba dobálja őket, s nézi, ahogy a hold fénye megtörik a víz fodrozódó felületén. egy-két percig időzik így, gondolataiba merülve, majd továbbhalad.*

~Milyen kórság lehet az, mi alig egy év leforgása alatt egy egész családdal végez?

*Ehhez hasonló szörnyű gondolatok járnak most a fejében, mely most tiszta, azért képes ismét ilyeneken gondolkozni. Eközben lassan sétál a parton tovább.*

~Az, mi miatt el kellett jönnöm pedig lehetetlen. Nincs hatalmam, s ha lenne is, mért a saját családomat átkoztam volna meg? Egy bolond elindította, s rá pár napra már kellemetlenné váltam. Talán így volt a legjobb...

*Megáll, s ismét szemléli a folyót, ám most nem időzik el annyit a bámészkodással, inkább halad tovább, immár maga mögött hagyva a múlt fájó emlékeit...*

Vendég

Strahd hidegen elmosolyodik, majd mielőtt a lány közelebb lépne farkasához, kezét felemelve tartja vissza.
-nem harap...engem. mindenki másért nem vállalok felelősséget. ha úgy érzed, meg tudod simogatni, próbáld meg. ha nem vagy biztos a dolgodban, ne tedd. ő farkas, igazi, egy vadállat. az ilyenekkel nehéz jól bánni.
kezeit háta mögött összekulcsolja, majd kissé fejet hajt, és bal kezével a kastély főbejárata felé mutat.
-kishölgy, a kastélyom ön előtt nyitva áll. ám előtta engedje meg, hogy bemutatkozzam. Lord Strahd vagyok, a von Zarovichok ősi családjából.
apró kézcsók a kis, fehér, hideg kezekre, melynek alabástrombőre alatt mégis oly vadul és hevesen zubog az éltető, forró manna, a vitae. Strahd egy pillanatig tovább csókolja a kezet, szinte fizikai fájdalmat érez, mikor el kell engednie.
~meg kell szereznem ezt a lányt. akarom. ma. bármi áron. innom kell belőle. szűköl bennem a bestia a remegő, visszafogott buja vágytól. örökre akarom őt.~
majd mint aki álomból ébred, gyorsan megrázza fejét, szemeivel újra a lány tekintetét keresve kérdezi.
-hogy is hívnak téged, kedves?-hangja akár a jótékony nagybácsié...vagy a forró szeretőé. bár már nincs szüksége fizikailag a szexre, érzelmileg még képes örömöt, fájdalmat, vágyat érezni. csupán érzelmei forrásai változtak, és olvadtak össze egy dologgá. vérré. és most valami olyat érzett meg ebben a lányban, amit utoljára Tatjana közelsége váltott ki belőle, bár ez a mostani érzés nem lehetett annyira szent, hiszen az éhség és vad birtokolni akarás vágya beszennyezte. ám az is igaz, ő sem már a régi Strahd.
~az enyém leszel, halandóként, halhatatlanként. de az enyém leszel~

Csendben álldogál tovább a korlátnál és fürkészi a víztükör felszínét.Ám ekkor egy halk csobbanás,és már fodrozódik is az eddig oly sima víztükör.Felülről jönnek a kisebb körök,majd szép lassan eltűnnek.Cinikus félmosoly suhant ajkaira,hiszen érezte,hogy a halandó férfi közelít,és minden bizonnyal ő dobálja a kavicsot a folyóba.
~Mily gyermetek cselekedet...noha...~bár gondolatát nem folytatta,hanem újra előre tekintett.A gyermeteg cselekvésről eszébe jutott a kicsi Lillith.Tudta,hogy bár most anyja biztonságba helyezte,immáron az ő feladata is lett megvédeni e különleges gyermeket,akiben egyesül a háromszög két cúcsa...veszélyben volt,és eztán,ha kiderül kiléte,akkor még nagyobb veszélynek lesz kitéve,de szülei mellet már az ő védelmére is számíthat,s bár sosem volt számító alkat,idővel megtanulta mit jelent vámpírnak lenni,s amint Shira egy részét magába szívta,ezzel együtt egy pillanatig azt is érezhette,hogy milyen farkasnak lenni,bár tényleg csak egy pillanat erejéig.Az ősiség járta át testét és lelkét,ő valódi énjéből volt vámpír,nem pedig a benne lakozó bestia által.Viszont ha kellett,akkor képes volt megmutatni valódi erejét,és felébreszteni a szunnyadó gyilkost...
Elkalandozott,majd figyelmét újra a közeledő férfinek szentelte.Megnyitotta elméjét,s felcsengtek a férfi gondolatai az ő fejében is.Némán hallgatta a kétségbeesett gondolatokat,és érezte a dühöt a tehetetlenséget.~Sajnálatos esemény,de minden halálnak megvan a célja és a maga szépsége,mégha ezt halandó ésszel olykor képtelen is felfogni az ember...~gondolta.~Nocsak,ismét egy kósza lélek...hová lesz így a halandó lét,ha mindenki hatalomra éhes,vagy zavart,megtörik a varázsa...~gondolta nemes cinizmussal,majd ellökte magát a korláttól,és elkezdett felfelé sétálni,egyenesen a férfivel szemben.

Vendég

A kislány megszeppenve szemlélte, ahogy a férfi kezet csókol neki, hiszen egyáltalán nem szokott az eféle bánásmódhoz. Utoljára egy hajóskapitány csókolt kezet neki, amikor a szüleivel 'sétahajókázni' voltak az Adrián. Kedves öregúr volt, Lexi még táncolt is vele, amikor udvariasságból felkérte az egyik sznoboknak tartott rendezvényen. Akkor nyolc éves volt, és a legkevésbé sem kavarta fel az ügy, ám most, így tizenhat évesen, ezen férfi gesztusa élénkvörössé változtatta egyébként falfehér arcszínét.
~ Hmm... pont olyanok a szemei, mint Chris-nek... ~ sóhajtott fel, miközben a férfit méregette, mintha csak egy múzeumban lenne.
- Khmm.. a nevem Alexia Archer... - nyögte ki végül nagy nehezen, miközben zavartan pislogott, és inkább a farkas irányába nézett, mintha csak tartana tőle - De hívjon csak nyugodtan Lexi-nek, az Alexia-t utálom...
Ezek után egyik lábáról a másikra állt, és zavartan a földet kezdte söprögetni cipője orrával. Ám néhány pillanat múlva észrevette magát, és újra a farkas felé pislantva halkan megjegyezte, hogy akkor inkább mégse símogatná meg. Ezután amennyiben a férfi bekíséri, követi őt a kastély belsejébe, jól megfigyelve minden egyes részletet...

Vendég

**Zarovich kastély**

A nő unott arckifejezéssel üldögélt a kényelmes bőrfotelban, miközben egy pohár frissen 'csapolt' vért kortyolgatott egy értékes kristálypohárból. A fiatal cselédlány a mellette lévő fotelban ült ernyedten, miközben brutálisan feltépett torkából patakokban folyt a vér, vörösre festve a viaszos padlót. Nofertarinak most semmi kedve nem volt a táplálékkal való játszadozáshoz, rövid volt és célratörő. Tekintete üvegessé vált a belsejében dúló fájdalomtól, ám ez a belső vívódás más módon nem mutatkozott rajta. Tyara von Mortalis aláírta halálos ítéletét, most minden gyűlölete ellene irányult. Nem csak egyszerűen meg akarta ölni, azt akarta, hogy szenvedjen, legalább annyira, mint most ő. Fájdalmai borzalmasabbak voltak a nap ejtette sebeknél, és egy pillanatra már a teljes őrület határán volt, ám lelke végtelenül erős volt, így most is állta a sors gyilkos rohamait. Meredten bámulta a kandallóban lobogó tüzet, miközben megállás nélkül kegyetlenül meggyilkolt kislányára gondolt. Keze egy pillanatra ökölbe szorult, ám olyan erővel, hogy a kristálypohár egy hangos reccsenést követően szilánkjaira omlott.
~ Végzetes hiba... ohh, igen... valóban... ~
Nofertari tudta, nincs már több vesztenivalója, eljött a cselekvés ideje. A város vámpírjai oldalán küzdenek majd a dicstelen igazságért, és akkor megbosszulhatja végre a világ igazságtalanságát...

Vendég

Strahd előrement, közben halkan magyarázott Lexinek.
-családom elég jómódú, régi főnemesi família. én magam katonaként szolgáltam hosszú évekig. aztán vettem ezt a kastélyt magamnak.-kezeivel a kinyíló bejárati ajtón túl elterülő sötétség felé intett.
-érezd magad otthon, kedves Lexi.
ekkor hirtelen elméjében megszólalt az egyik mágikus védőrúna eszelősen sivító hangja.
~idegen a házban.~
becsukta az ajtót, majd idegesen körbetekintett szemeivel, közben Lexi felé intézte mondandóját.
-várj itt, mindjárt jövök.
avval elindult az olvasószoba felé, ahonnan fény szűrődött ki az ajtó alól. kezében tartott sétabotját mindenre készen tartva, egy határozott lendülettel kitárta a kétszárnyú ajtót, majd egy szempillantás alatt felmérte a benti helyzetet.
a néhai Mary holtan, széttépett torokkal feküdt az egyik fotelben, vörös vére lassan gyűlt a fotel barokkos, faragott lábai körül szép kis bíbor tócsába. a vitae mámorító, keserédes illata szinte az őrületbe kergette, ahiogy hirtelen, mindent elmosó erővel megcsapta orrát. nehezen leküzdötte az éhség miatt érzett dühödt, kéjes birtokolni akaró vágyát, hogy a holttestre vesse magát, és szárazra szívja, és ezüst szemeivel a másik~a saját olvasó fotelem~ karosszékben ülő, földöntúlian gyönyörű nőre tekintett.
~vámpír~
-ennél jóval kellemesebb estét, mylady. nem ismerem Önt, így kérem, mutatkozzon be, és magyarázza meg, mi történt itt. nem vagyok híve a kéretlen vendégeknek.-hangja keményen, határozottan, katonásan csendült. szemeit kissé összébb húzta, feszesen, kezeit háta mögött összekulcsolva, köztük botját szorongatva állt, és úgy figyelte a nőt.
~mit akarhat? nem megölni, ez szinte biztos. ez az este egyre érdekesebb. mégiscsak jól tettem, hogy ebbe a koszfészekbe jöttem~

Vendég

Nofertari egykedvűen hallgatta végig a férfi kérdéseit, szinte nem is figyelve rájuk, hiszen tudta mire számíthat. Magában egy kedves, régi dallamot dúdolt, amelyet éjszakánként énekelt Meriamonnak gyermekéveiben. Lelkében lassan elmúlt az ijedtség és a düh, csupán a mélységes, kegyetlen fájdalom maradt hátra, amely egyre csak emésztette szívét.
~ Egyedül maradtam, teljesen egyedül.. ~ tudatosult végül benne a riasztó felismerés, miközben tenyeréből figyelmetlenül morzsolgatta a vérző sebeibe ragadt üvegszilánkoka. Később lassan, rezignáltan tekintett tenyerére, s szemei feketébbé váltak, mint a legsötétebb sivatagi éjszaka.
- Két választási lehetősége van, Strahd von Zarovich... - szólalt meg végül színtelen hangon, hisz eddig örökifjú lelke, csupán néhány óra leforgása alatt , újraélte a letűnt korokat, ezzel évezredeket öregedve, és megkeményedve, akár egy kőszikla.
- Vagy mellém áll a szabdságért való küzdelemben, és hatalmas lesz a halhatatlanok között, vagy beteljesítve sorsát, a halál martalékává válik... - jelentette ki végül egykedvűen, s végre a férfira emelte tekintetét, válaszára várva, miközben csodával határos módon beheggedtek a tenyerén ejtett sebek...

Vendég

Strahd szemei dühödten csillantak fel, ám volt még valami a mélyükön. a felismerés. a fleismerés, hogy ez a pokolian gyönyörű nő nem légből kapott, üres fenyegetéseket vág a fejéhez, hanem meg is teszi azt, amit mond. és ráadásul mindezt olyan egykedvűen mondja, hogy ettől még a holtak is összerezzennének.
~mi a fene? idejön, nem is ismerem, fenyget? vajon miféle mocskos intrikába fogok belekeveredni? de muszáj lesz. Tatjanaért, magamért, muszáj lesz~
-sok választási lehetőséget nem ad, mylady-kezd bele színtelen hangján Strahd.
-valójában Ön csupán egy kötelező érvényű lehetőséget ajánl, vagy megöl. mivel minden normális élőlény arra törekszik, hogy életben maradjon, ennek tükrében az Ön ajánlata nem lehetőség, hanem parancs. tehát tudni akarom, ki akar nekem parancsolni a saját birtokomon, miért, és mi a cél.-ezüstösen villanó szemeit a nőébe fúrva folytatja.
-és higyje el, valójában cseppet sem érdekelne, ha megölne. az én életem nem számít. ettől függetlenül nincs más választásom, csatlakoznom kell Önhöz-vált kissé gúnyos hangnemre.
-szóval, Ön most mesélni fog, én meghallgatom, aztán csatlakozom Önhöz. kezdheti, mylady.-avval leül egy másik karosszékbe, közben ügyet sem vetve Mary egyre hidegebb, merevebb, vértelen holttestére. az egészre csupán egy apró megjegyzés a válasza.
-és ahogy nézem, tönkretette a kedvenc fotelem egyikét.

Vendég

~ Hmm, nos, hogy megölöm? Nem, drágám, félreértettél, ez is egy lehetőség... És ha továbbra is így folytatod, számodra ez lesz a jobbik választási lehetőség... ~
A nő magában rettenetesen jól mulatott a férfi arroganciáján, ám ehhez most végképp nem volt türelme. Óriási késztetést érzett arra, hogy magához vonva a férfit, vérét vegye az utolsó cseppig, hogy érezhesse, ahogy az egyszeri vámpír semmivé foszlik karjai között. Vágyott rá, hogy tudását megszerezze, és magába szívja, ha kell cseppenként, ahogy Strahd vére az ő ereibe áramlik. Egy pillanatra felcsillant szemeiben a fenevad mohó, vitae után sóvárgó tüze, ám elnyomva, újra kiismerhetetlen feketeség költözött tekintetébe. A fotel árnyékai megnyúlva árnyékcsáppá formálódtak, és megragadva a férfi ingnyakát, a magasba emelte, akárcsak egy könnyű tollpihét.
- Ki mondta, hogy leülhetsz a jelenlétemben? - kérdezte a nő dörgő hangon, ám kérdésére nem várt választ. A csáp amilyen gyorsan csak megjelent, olyan gyorsan is foszlot semmivé, s a férfi visszahuppant a kényelmes bőrfotelba.
~ Tűrnöm kell, ha másért nem is, hát Meriamon emlékéért. ~
- Rendben, ne fecséreljük tovább a szót hiábavaló ostobaságokra... A nevem Nofertari Merenmut, Nagy Királyi Hitves, Két Ország Asszonya, mégha ezen birodalom csillogása a múlt homályába vész is... - folytatta fásult hangon, röviden fejet hajtva üdvözlésképp, majd maga is leült a férival szemben. Kezeivel a karfákra fogva hátradőlt, és keresztbe tette karcsú lábait.
- Nem kenyerem a körülményeskedés, így rögtön a tárgyra térnék. Egy akaraterős, elszánt szövetségesre van szükségem, aki megtisztítja vértestvéreink sorát a kisiklott életű, használhatatlan tagoktól. Az eszközök, a módszer nem számít, csak legyen gyors és célratörő. Ha úgy jobban tetszik, felajánlom önnek egy inkvizítor pozícióját, minden juttatásával együtt...

Vendég

látja, ahogy a nő hirtelen hangulatváltozáson esik át.
~vajon miért ilyen dühös? hisz ő tört be az ÉN birtokomra~gondolja, de szinte nem is tud ennek a gondolatfoszlánynak a végére érni, amikor hirtelen egy fekete, erős csáp öleli körül és emeli fel a fotelből.
Strahd-nak elkerekednek a szemei. no nem a félelem miatt. hanem amiatt, amit lát. sokat olvasott erről a hatalmas képességről, melynek birtoklói igen kevesen vannak.
~Árnyjárás...honnan szerezte vajon? netalántán egy igazi mesterrel akadtam volna össze? amilyen természetességgel csinálja, kétség sem férhetne hozzá~ámuldozik magában, bár most talán már arcára is kiül elképedése.
~Nofertari Merenmut, a legfőbb királyi ágyas, személyesen?? köszönöm, sötétség mindenható lényei, köszönöm~kiáltja magában boldogan, majd mikor a nő befejezte a bemutatkozást, feláll a székéből, és fejet hajt felé, ezúttal jóval mélyebben.
-természetesen tudom, kicsoda ön valójában, felséges Úrnőm-avval féltérdre ereszkedik, és úgy hallgatja tovább a nő ajánlatát.
-bár fogalmam sincsen, Úrnőm-kezd bele, miután Nofertari befejezte-, mi is az az inkvizítor szerepe fajtánkon belül, de mindent megadnék, hogy olyasvalaki mellett szolgálhassak, aki Mestere az Árnyaknak. jómagam évek óta kutatom ezen képességet, természetesen hiába. másik fő kutatási területem a transzmutáció és kényszer-alakváltozás előidézése.-hirtelen észhez kap, és kissé gyorsabban válaszol.
-bár gondolom ez Önt nem érdekli. a felkérést elfogadom, Felséges Úrnőm!-újból fejet hajt, térdelve, és vár Úrnője további utasítására, remélve, elmagyarázza neki, mi is lesz a pontos feladata, és talán tanít neki egysmás érdekes dolgot is.