Anne Rice: Vér és Arany

Thorne volt a neve. A rúnák ősi nyelvén hosszabb alakban írták: Thornevaldnak. De amikor vérivó lett, a nevét is átváltoztatták Thornera. Azóta évszázadok teltek el, de ő megmaradt Thornenak. Thorne aludt és álmodott a jégbarlangban. Mikor megérkezett a fagyott földre, azt remélte, örökké alhat. Ám a vérszomj mindegyre fölverte. Ilyenkor a FellegAjándokkal fölszállt a levegőbe, és megkereste a hóvadászokat. Belőlük eszegetett, vigyázva, hogy egyiktől se vegyen el túlságosan sok vért, nehogy bárki is meghaljon miatta. Ha prémre és csizmára volt szüksége, azt is elvette tőlük, aztán visszatért a rejtekhelyére. Ezek a hóvadászok nem az ő népéhez tartoztak. Barna bőrű, ferde szemű emberek voltak, más nyelvet beszéltek, ám Thorne ismerte őket valamikor régesrégről, amikor a nagybátyja és ő a Keleti Földre jártak csereberélni. Nem szeretett csereberélni, jobban szerette a háborút, ennek ellenére sokat tanult ezekből a kalandokból. Nem akart álmodni Északon, de álmodnia kellett. A SzellemAjándok miatt hallotta a többi vérivó hangját. Kénytelen volt a szemükkel nézni, és a világot olyannak látta, amilyennek ők látták. Időnként nem is bánta. Tetszett neki. Mulattatták az újszerű dolgok. Hallott elektromos dalokat a messzeségből. A SzellemAjándokkal megértett olyan dolgokat is, mint például a gőzgép és a vasút. Megértette még a számítógépeket és a gépkocsikat is. Úgy érezte, ismeri a városokat is, amelyeket elhagyott, pedig több száz éve hátat fordított nekik. Rájött, hogy nem fog meghalni. Egyedül a magány nem pusztíthatja el. Az önsanyargatás sem elég. Így hát nyugodtan aludt. Aztán valami különös dolog történt. Földindulás rengette meg a vérivók világát. Jött egy ifjú dalnok. Lestat volt a neve, és olyan titkokat teregetett ki elektromos énekekben, amelyekről Thorne még csak nem is hallott. Aztán jött egy királynő, egy gonosz, nagyravágyó lény. Azt hirdette, hogy ő hordozza a vérivó lét megszentelt csíráját, tehát ha meghal, vele hal az egész fajta. Thorne csak ámult. Nem ismerte fajtájának mítoszait. Nem is tudta, hiszi-e őket. Ám amíg ő aludt, álmodott és figyelt, ez a királynő pusztítani kezdte a TűzAjándokkal a vérivókat. Thorne hallgatta jajveszékelésüket, ahogy menekülni próbáltak; látta a halálukat is, mint ahogy a többiek is látták. Ez a királynő, miközben bebarangolta a világot, közel jött Thorne rejtekhelyéhez, de átment fölötte. Thorne titkolózó csöndben feküdt a barlangjában. Taln nem érezte meg a jelenlétét a királynő. Ám Thorne érezte az övét. Még sohasem tapasztalt ehhez fogható kort és erőt, csak annál a vérivónál, akitől az Ajándokot kapta. Erről eszébe jutott a teremtője, a vörös boszorkány a vérző szemével. A földindulás egyre félelmetesebb lett. A királynő rengeteget ölt, és vérivók jöttek elő búvóhelyeikről, olyan vének, mint ő. Thorne látta őket. Előjött a vörös hajú is, aki őt teremtette. Thorne olyannak látta, amilyennek a többiek. Először nem is hitte el, hogy még mindig megvan; amilyen régen otthagyta valahol délen, remélni sem merte, hogy él. Ám a többi vérivó szemétől és fülétől megkapta a cáfolhatatlan bizonyítékot. Ahogy ránézett álmában, elöntötte a szerelem és a harag. Ez itt virult, ez a lény, akitől Thorne a Vért kapta. Ez megvetette a Gonosz Királynőt, és meg akarta állítani. Évezredek óta gyűlölték egymást. Aztán tanácskozásra gyűltek ezek a lények: a vérivó Első Fészekalja vénjei, és mások, akiket a vérivó Lestat szeretett, és a Gonosz Királynő sem pusztította el őket valamilyen okból. A jégbe zárt Thorne hallotta tompán különös beszédüket. Körülülték az asztalt, mint mindmegannyi hatalmas lovag, épp csak ebben a gyülekezetben a nők egyenlők voltak a férfiakkal. Érvekkel próbáltak hatni a királynőre, fáradságos munkával győzködték, hogy vessen véget rémuralmának, mondjon le gonosz terveiről. Thorne figyelt, ám nem igazán értette, amit ezek a vérivók mondtak. Ő csak annyit tudott, hogy meg kell állítani a királynőt. A királynő szerette a vérivó Lestatot. Ám még Lestat sem téríthette el a gyilkolástól, olyan eszeveszett volt a királynő látomása, úgy eltorzult a lelke. Valóban hordozta a királynő a vérivók Megszentelt Magját? És ha igen, miként lehetett volna megölni? Thorne most bánta, hogy nem elég erős benne a SzellemAjándok. Miért nem használta sűrűbben? Az álom évszázadaiban megnőtt az ereje, ám ehhez most gyenge volt, és nem tudott közeledni. Annyira figyelt, hogy kinyitotta a szemét, mintha így jobban láthatna. Akkor megjelent egy másik vörös hajú, az ikertestvére annak a nőnek, aki úgy szerette Thornet valamikor réges-régen. Olyan meghökkentő volt, amilyenek csak az ikerpárok lehetnek. Thorne fokozatosan megértette, hogy az ő imádott Teremtője sok ezer éve elvesztette a testvérét. Ezt az egész szomorúságot a Gonosz Királynő okozta. Gyűlölte a vörös hajú ikreket. Elszakította őket egymástól. Most az elveszett iker visszatért, hogy beteljesítse az ősi átkot, amelyet ő mondott a Gonosz Királynőre. Az elveszett iker lassan közeledett a királynőhöz, és nem volt más gondolata, csak a pusztítás. Ő nem ült a tanácskozó asztalnál. Nem ismert érveket és gátakat.
– Mind meg fogunk halni! – suttogta Thorne álmában, a sarki örök éjszaka álmosítóan hideg, havas-jeges gubójában. Figyelt. Figyelni akart az utolsó pillanatig. Nem tehetett többet. Az elveszett iker megérkezett a céljához. Megtámadta a királynőt. A többi vérivó iszonyodva bámulta őket. Miközben a két nőstény a csatamezőn egymást öldöklő harcosok módjára tusakodott, Thornenak furcsa látomása támadt, mintha az egekbe révedne fel a hóból. Óriási, szövevényes hálót látott, amelynek szálai a szemhatárig húzódtak. Fénypontok sokasága lüktetett benne, és a közepében egyetlen láng lobogott. Thorne tudta, hogy ez a láng a királynő, és azt is tudta, hogy a fénypontok a vérivókat jelentik. Ő is egy apró szikra volt. Igazat mondott a Megszentelt Mag meséje. A szemével láthatta. Most eljött a pillanat, amikor mindenki megadja magát a csendnek és a sötétségnek. Most lesz vége. A földet behálózó szövedék megcsillant és felragyogott, a mag mintha szétrobbant volna, aztán minden elsötétült egy hosszú percre. Thornet elfogta az a kellemes bizsergés, ami gyakran a közönséges álomban is, és azt gondolta: nahát, most meghalunk, és nem is fáj! Mégis olyan volt, mint régi isteneinek Ragnarökkje, amikor a nagy Heimdall, a Világ Felragyogtatója megfújja kürtjét, és a végső csatára szólítja az azokat.
– Mi is háborúval érünk véget – súgta Thorne a barlangban. De a gondolatai nem értek véget. A legjobb dolognak tűnt, hogy nem kell tovább élnie, amíg eszébe nem jutott az ő vörös hajú Teremtője. Annyira szerette volna viszontlátni őt! Neki miért nem mesélt soha az elvesztett ikertestvéréről? Miért nem avatta be a regékbe, amelyekről a vérivó Lestat énekelt? Pedig ismernie kellett a Megszentelt Magot hordozó Gonosz Királynő titkát. Mocorgott, fészkelődött álmában. A látomás hatalmas hálója megfakult. Ám szokatlan élességgel rajzolódott ki a vörös hajú ikerpár, a két csodálatos nő alakja. Egymás mellett állt a két szépség, az egyik rongyokban, a másik ragyogásban. Thorne a többi vérivó szeméből olvashatta ki, hogy az idegen iker megölte a királynőt, és bekebelezte a Megszentelt Magot.
– Íme, a Kárhozottak Királynője – mutatta rég elvesztett nővérét a többieknek Thorne Teremtője. Thorne megértette őt. Látta az arcán a szenvedést. Ám az idegen arca, a Kárhozottak Királynőjének arca üres volt. A katasztrófa túlélői együtt maradtak a következő éjszakákon. Kiki elmondta a saját történetét. Meséik megtöltötték a levegőeget, mint a régi dalnokok éneke a lakomacsarnokot. Lestat otthagyta delejes hangszereit, visszatért krónikásnak, és olyan eposzt sodort a csatából, amelyet simán átcsempészhet a halandók világába. A vörös hajú nővérek hamarosan elhagyták őket. Olyan búvóhelyet kerestek, ahol még Thorne messzire látó szeme sem találta meg őket. Maradj csendben, intette magát. Felejtsd el, amit láttál. Most sincsen több okod, hogy előbújj a jégből. A te barátod az alvás, amelyben nemszeretem vendégek az álmok. Maradj nyugton, és visszamerülhetsz a békébe. Olyan légy, mint Heimdall isten a kürtszózat előtt, olyan csendes, hogy halljad, miként nő a gyapjú a juhok hátán, miként sarjad a fű a távoli földeken, ahol elolvad a hó. De újabb látomások jöttek. Már megint a vérivó Lestat csinált ribilliót a halandó világban. Valami csudálatos titkot tudott meg a keresztény múltból, és rábízta egy halandó lányra. Ez a Lestat sose bírt nyugton maradni. Olyan volt, mint Thorne népe, mint egy harcos Thorne korából. Megint eljött Thorne szép Teremtője. Sugárzott belőle a derű, a tekintély, a hatalom, és a szeme most is halandó vértől vöröslött. Azért jött, hogy bilincsbe verje a boldogtalan vérivó Lestatot. Van bilincs, mely megköthet ily hatalmast? Thorne nem értette. Miféle bilincs képes erre? Úgy rémlett, hogy neki ismernie kell a választ erre a kérdésre. Látta vörös hajú Teremtőjét: türelmesen üldögélt, miközben a leláncolt Lestat tehetetlenül vergődött és átkozódott, de nem szabadulhatott. Miből készültek azok a lágyan gömbölyödő láncszemek, hogy rabságra vethettek egy ilyen lényt? Thornet nem hagyta békén a kérdés. És miért szereti az ő vörös hajú Teremtője Lestatot? Miért hagyja, hogy éljen? Miért hallgatta olyan csendesen az ifjú káromkodását? Milyen lehet ennyire közel lenni a Teremtőhöz, és az ő láncait viselni? Emlékek törtek elő Thorneból, felkavaró látomások abból az időből, amikor ő, a halandó harcos, először találkozott északi hazájának egyik barlangjában a Teremtőjével. Éjszaka volt, a Teremtőnél guzsaly volt, meg orsó, és vérzett a szeme. Sorra húzta ki hosszú, vörös tincseiből a szálakat, és fonallá sodorta őket, csendesen, szorgalmasan. Farkasordító hideg volt, a Teremtő mögött varázslatként ragyogott a tűz. Thorne állt a hóban, és nézte, hogy ugyanúgy sodorja a szálat, mint az a száz más halandó asszony, akiket látott fonás közben.
– Boszorkány! – mondta. Elűzte a gondolatot. Most Lestatot vigyázta, aki olyan erős lett, mint ő. Thorne látta a furcsa bilincset Lestaton, aki már nem vergődött. Végül feloldozták. Thorne vörös hajú teremtője összeszedte a varázsláncokat, aztán otthagyta Lestatot és társait. A többiek látszottak, ám a Teremtő eltűnt a szemük elől, és mivel ők nem látták, Thorne sem láthatta. Ismét megfogadta, hogy visszamerül a szendergésbe. Megnyitotta lelkét az alvásnak. Ám nem jött álom a jégbarlangba. Fülsiketítő formátlan zajjal ordított a világ. Semmilyen idő nem feledtethette az elveszített látványát. Ugyanolyan eleven és gyönyörű volt, mint régen, és Thornet mardosta a régi keserűség. Miért vesztek össze? Csakugyan elfordult tőle a Teremtő? Miért gyűlölte Thorne ennyire a többi társát? Miért haragudott a csavargó vérivókra, akik imádattal borultak le a Teremtő előtt, és közös utazásokat emlegettek a Vér ösvényein? És a mondák! A királynő, a Megszentelt Mag – miért fontosak ezek neki? Nem tudta. Nem éhezett mondákra. Csak összezavarták. És nem tudta kiverni a fejéből a titokzatos láncokra fűzött Lestat képét. Nem hagyta békén az emlék. Tél közepén, amikor egyáltalán nem süti a jeget a nap, akkor jött rá, hogy elhagyta az álom, és nem ismerhet békességet többé. Így hát előjött a barlangból, és elkezdte hosszú útját a hóban, dél felé. Nem sietett, rászánta az időt, hogy belehallgasson a lenti világ elektromos hangjaiba. Még nem tudta, melyik ponton tér vissza. Szél lobogtatta hosszú, sűrű, vörös haját. Felhajtott szőrmegallérja mögé rejtette a száját, törülgette a jeget a szemöldökéről. Csizmája hamarosan átázott, így hát kitárta karjait, és szavak nélkül szólította a FellegAjándokot, és repülni kezdett. Alacsonyan szállt a föld felett, hallgatózott, hátha talál a fajtájából valakit, aki olyan vén, mint ő, és talán szívesen fogadja. Unta a SzellemAjándokot, és a kiszámíthatatlanul érkező üzeneteket. Kimondott szóra vágyott. UTAZOTT NAPTALAN NAPOKON és éjszakákon át, de aztán elég hamar meghallotta a fajtájabeli kiáltását, egy nála is öregebb vérivóét, egy olyan városból, amelyet ismert sok száz évvel ezelőtt. Álmában sem felejtette el igazán. Nagy vásárváros volt, állt benne egy szép székesegyház. De mikor ő elkezdte hosszú utazását észak felé, ebben a városban a rettegett döghalál aratott. Thorne nem gondolta, hogy megmarad. Akkor azt hitte, az egész világot kiirtja az a borzasztó dögmirigy. Olyan iszonyú volt, olyan irgalmatlan. Megint rátámadtak a kínzó emlékek. Látta a pestises éveket, érezte szagukat. Árvák bolyongtak, hullák nőttek hegyekké. Mindent bebüdösített az oszló hús. Miként magyarázhatná el, mennyire sajnálta az emberiséget, amiért ilyen szerencsétlenség érte? Nem akarta látni, miként halnak meg városok és falvak, pedig hát nem is tartozott közéjük. Evett a fertőzöttekből, de nem ragadt rá a kór. Bár gyógyítani sem tudott. Míg ment föl északra, azon elmélkedett, hogy talán a hó vagy a puha föld borítja be, vagy a folyondár szövi át a feledésbe a sok csodát, amelyeket az ember alkotott. De nem halt meg mindenki, sőt ebben a városban is maradtak élők; utódaik itt laktak ezekben a keskeny, macskaköves, középkori utcákban, ahol most Thorne járt. Álmában nem hitte volna, hogy egyszer ennyire megnyugtatja a tisztaság. Igen, jólesett ebben a rendezett, életerős városban lenni. Milyen szépek és erősek voltak a régi rönkházak, amelyekben korszerű masinák zümmögtek és ketyegtek! Láthatta és érezhette a csodákat, amelyet csak sejtetett a SzellemAjándok. A televíziók színes álmokat ontottak. Az emberek olyan biztonságban tudhatták magukat a hótól és a jégtől, amelyhez foghatót Thorne sosem ismert. Meglepte, hogy mennyire szeretne többet tudni ezekről a csodákról. Vasutakat, hajókat akart látni. Meg repülőgépeket és autókat. Meg számítógépeket és drót nélküli telefonokat.Talán megtehetné. Talán szakíthatna időt. Nem ezért jött vissza, de hát ki sürgeti? Senki sem tud a létezéséről, kivéve talán ezt a vérivót, aki hozzá kiáltott, ezt a vérivót, aki olyan készségesen megnyitotta az elméjét.Hol van ez a vérivó, akit alig néhány órája hallott Thorne? A nevét nem adta meg a hosszú, hangtalan hívásban, csak annyit ígért, hogy baráti szándékkal érkezik. Gyorsan kapott választ. Egy szőke ismeretlent látott a SzellemAjándokkal. Egy különleges kocsma hátsó szobájában ült, egy olyanban, ahol gyakran összejönnek a vérivók.Gyere hozzám!Egyszerű volt az útmutatás. Thorne sietett. Sokszor hallotta az utolsó száz évben, hogy a vérivók ilyesféle enyhelyeket emlegettek. Vámpírcsárdák, vérivó bárok, vérivó klubok. Kitalálták a Vámpírkapcsolatot. Még ilyet! Thorne csak mosolygott.Ismét kigyúlt előtte az a nyugtalanító látomás: a világháló és benne a foglyul esett, lüktető pici fények. Ez a látomás azt jelentette, hogy a Gonosz Királynőben rejtőző, Megszentelt Magból hajtott ki minden vérivó. Ennek a tükörképe a Vámpírkapcsolat. Thorne el volt ragadtatva tőle.Vajon ma számítógépen hívogatják egymást ezek a korszerű vérivók? Már nem is használják a SzellemAjándokot? Megparancsolta magának, hogy semmin se lepődjék meg annyira, ami már veszélyes.Ám ismét végigfutott rajta a hideg, ha a sorscsapás homályos álmaira gondolt.Reménykedett és imádkozott, hogy új barátja igazolja a látást. Reménykedett és imádkozott, hogy igazi öreg vérivó legyen, ne pedig puha, ügyetlen fiatal.Imádkozott, hogy legyen meg ebben a vérivóban a szavak adománya. Mert most a szóra volt a legszomjasabb. Ő maga ritkán találta a megfelelő szavakat. És most elsősorban figyelni akart.Majdnem leért a meredek utca aljába a szállingózó ritkás hóban, mikor meglátta a kivilágított cégért: a Vérfarkas.Ezen nevetnie kellett.Hát csak nem nyugszanak ezek a vakmerő vérivók! Bezzeg másképp volt az ő idejében. Az ő népéből mindenki szentül hitte, hogy az ember átváltozhat farkassá. Az ő népéből mindenki megtett volna mindent, hogy vele ne történjék ilyen gonoszság.Ezeknek meg játék az egész gondolat. Hideg szél lengeti a festett cégtáblát, bent jó meleg fény világít az ablakrácsok mögött.Lenyomta a súlyos ajtó kilincsét. Meleg, zsúfolt szobában találta magát, amely bortól, sörtől és embervértől szaglott.Már a meleg is úgy hatott rá, mint a taglócsapás. Életében sose érzett ilyen meleget, mint ami itt mindent betöltött. Az jutott eszébe, hogy ezek közül a halandók közül egy sem fogja fel, milyen nagy csoda a meleg.Valamikor hajdanán el sem lehetett képzelni ilyet. A csontokat csikorgató tél volt az emberiség közös átka.Nem volt idő álmélkodásra. Figyelmeztetnie kellett magát: ne csodálkozz!De megbénította a halandók tolakodó karattyolása. Megbénította a rengeteg vér. Egy pillanatra megőrjítette a vértenger. Mindjárt körberohan ezen a közönyösen lármázó sokaságon, hol ezt ragadja meg, hol azt, akkor pedig felfedezik, és halálra hajszolják az akolba beszabadult szörnyeteget!Keresett egy helyet a falnál, nekitámaszkodott, behunyta a szemét.Eszébe jutott, hogyan rohantak fel a hegyekbe törzsének tagjai, keresték a vörös hajú boszorkányt, akit sose találtak meg. Őt csak Thorne látta. Csak Thorne látta, hogyan vette ki a halott harcos szemét, és nyomta bele a saját szemüregébe. Thorne látta, hogyan megy vissza a ritkás hóesésben a barlanghoz, hogyan veszi föl a guzsalyt. Thorne látta, hogyan tekeredik az orsón az aranyvörös haj. A törzs el akarta pusztítani. El akarta pusztítani a fejszéjével hadonászó Thorne is.De bolondok is voltak. A boszorkány akarta, hogy Thorne lássa őt. Épp egy ilyen harcosért jött fel Északra. Thornet választotta, mert tetszett neki ifjúsága, ereje, tiszta bátorsága.Kinyitotta a szemét.A halandók nem figyeltek föl rá, pedig ugyancsak kopottas a ruhája. Meddig maradhat észrevétlen? Nem volt pénze, hogy vehessen magának helyet valamelyik asztalnál, vagy egy kupa bort.Akkor ismét megszólalt a vérivó. Hívogatott és nyugtatott.Ne vegyél tudomást a sokaságról! Semmit sem tudnak rólunk vagy arról, miért tartjuk fent ezt az ivót. Ezek csak bábok. Gyere a hátsó ajtóhoz. Told meg teljes erődből, és engedni fog.Lehetetlennek érezte, hogy keresztülvághasson ezen a szobán. A halandóknak rá kell jönniük, hogy ki ő.De le kellett győznie ezt a félelmet. El kellett jutnia a vérivóhoz, aki hívta.Lehajtotta a fejét, felgyűrte a gallérját, átnyomakodott a puha testek között, vigyázva, hogy ne viszonozza a pillantásokat. Mikor feltűnt a kilincs nélküli ajtó, azonnal meglökte, úgy, ahogy mondták.Félhomályos, nagy szobába jutott, ahol vastag gyertyák égtek a faasztalokon. Itt is olyan jó, tömör meleg volt, mint kint.És a vérivó egyedül volt.Szép, magas teremtmény volt, hosszú haja halványszőke, szinte fehér. Szúrós kék szeme volt, finom arcára vérrel kevert hamut kent vékony rétegben, hogy emberibbnek tűnjék a halandók számára. Vérpiros, csuklyás köpenyt viselt, a csuklyát hátradobta elegánsan fésült fejéről.Roppant szemrevaló, előkelő jelenség volt. Olyannak látszott, mint aki szívesebben vesz a kezébe könyvet, mint kardot. A keze egyébként nagy volt, de karcsú, az ujjai vékonyak.Thornenak úgy rémlett, hogy látta már a SzellemAjándokkal. Ez is a tanácskozó asztalnál ült a többi vérivóval, mielőtt végeztek a Gonosz Királynővel.Igen, ezt látta! Ez iparkodott ésszerűen érvelni a királynőnek, holott belülről iszonyú düh és ésszerűtlen harag perzselte.Igen, ezt látta Thorne, amint küzd a szavakkal, a szépen megválogatott szavakkal, hogy megmentsen mindenkit.A vérivó intett, hogy üljön le jobbra, a fal mellé.Thorne elfogadta a kínálást, és leereszkedett egy hosszú bőrpárnára. A gyertyaláng incselkedve táncolt előtte, játékos fényeket rajzolt a másik vérivó szemébe. Thorne érezte a másikban a vér szagát. Az melegítette át az arcát, az elkeskenyedő ujjú, hosszú kezét.Igen, vadásztam ma éjszaka, de megint fogok vadászni veled. Szükséged van rá.
– Igen – felelte Thorne. – Olyan régen volt, hogy azt te el sem tudod képzelni! Szenvedni a hóban és a jégben, az egyszerű. De most ezek környékeznek, ezek a lágy lények.
– Megértelek – felelte a másik. – Tudom.
Évszázadok óta ezek voltak az első szavak, amelyeket Thorne kiejtett a száján. Behunyta a szemét, hogy jobban magába zárja a becses pillanatot. Igen, átok az emlékezet, ugyanakkor a legnagyobb ajándék. Mert ha elveszíted az emlékeidet, elvesztettél mindent.Visszajött egy szilánk a régi vallásából – hogy Odin isten a szemét adta az emlékezetért, és kilenc teljes napig lógott érte a szent fán. Persze ez nem ilyen egyszerű. Odin nemcsak az emlékeket nyerte el, de a mézsört is, amely alkalmassá tette, hogy költő és dalnok legyen.Valamikor régen Thorne is ivott a költők mézes italából, amellyel a szent liget papjai kínálták, aztán kiállt apja házának közepére, és verseket énekelt róla, a vörös hajúról, a vérivóról, akit a tulajdon szemével látott.Akik ott voltak, kinevették és gúnyolták. Bezzeg nem nevettek többé, amikor a vörös boszorkány öldökölni kezdte a törzset. Ahogy láták a kitépett szemű, sápadt hullákat, rögtön a hősük lett Thorne.Megrázta magát, hajáról, válláról lehullott a hó. Hanyagul letörölte a szemöldökéről a jégkristályokat. Ujjairól olvadozott a hó. Erélyesen dörgölte fagyott arcát. Van tűz ebben a szobában? Körülnézett. Apró varázsablakokból jött a meleg. De milyen jó volt, milyen ellenállhatatlan! Thorne hirtelen szerette volna ledobni a ruháját, hogy megfürödhessen a melegben.A házamban van tűz. Oda foglak vinni.Fölrezzent a révületből, és az idegen vérivóra nézett. Átkozta magát, hogy csak ül itt, mint egy néma fatuskó.
– Ez ilyenkor természetes – mondta hangosan a vérivó. – Érted a nyelvet, amelyet beszélek?
– Ez a SzellemAjándok nyelve – válaszolt Thorne. – Az egész világon beszélik az emberek. – Mereven bámulta a vérivót. – Az én nevem Thorne – mondta. – Thor volt az istenem. – Kapkodva benyúlt vedlett kabátja alá, előhúzta a láncra fűzött, aranyamulettet. – Ezen nem fog az idő – mondta. – Ez Thor kalapácsa.
A vérivó bólintott.
– Hát a te isteneid? – kérdezte Thorne. – Ők kik voltak? Jól értsd meg, nem a hit érdekel, hanem hogy mit veszítettünk el, te meg én. Érted, mit akarok mondani?
– A régi Róma istenei, azok voltak az istenek, akiket elveszítettem – felelte az idegen. – A nevem Marius.
Thorne bólintott. Olyan csodálatos volt, hogy fennhangon beszélhet, és hallhatja egy másiknak a szavát. Egyelőre elfelejtette a vért, amelyre éhezett. Csak a szavak áradatát akarta.
– Beszélj hozzám, Marius! – kérte. – Mondjál csodálatos dolgokat. Mondj el mindent, amit tudatni akarsz velem! – Próbálta fékezni magát, de nem bírta.
– Valamikor a szélhez beszéltem, elmondtam a szélnek mindent, ami az elmémben és a szívemben volt. De mikor felmentem az északi jégbe, nem volt nyelvem. – Elhallgatott, mereven nézett Mariusra. – Túlságosan sebzett a lelkem. Nincsenek igaz gondolataim.
– Megértelek – szólt Marius. – Jöjj velem a házamba. Merülj el a fürdőbe, válassz ruhát, amire szükséged van. Aztán vadászunk, hogy megerősödj. Aztán jöhet a beszéd. Tudok mesélni a végtelenségig. Elmesélhetek életemből mindent, amit meg akarok osztani másokkal.
Thorne hatalmasat sóhajtott, és akaratlanul hálás mosolyra húzódott a szája. Szeme párás lett, a keze reszketett. Az idegen arcát kémlelte, de nem talált benne aljasságot vagy álságot, csak bölcsességet és egyszerűséget.– Barátom! – mondta. Előrehajolt, a köszöntés csókját kínálta. Beleharapott a nyelvébe, megtöltötte a szájüregét vérrel, aztán szétnyitotta az ajkát Mariusén.Azt nem lepte meg a csók. Fajtájának szokása volt. Elfogadta a vért, amely láthatólag ízlett is neki.
– Most már nem pörölhetünk apróságokon – szólt Thorne. Hátradőlt, a falnak támaszkodott, és váratlanul zavarba jött. Nincs egyedül! Attól félt, mindjárt elsírja magát. Attól félt, hogy nem lesz ereje visszatérni a hidegre, és elkísérni Mariust a házához, pedig rettentő szüksége volt rá.
– Jöjj! – mondta Marius. – Én majd segítek.
Együtt álltak fel az asztaltól.Ezúttal még gyötrelmesebb volt átfurakodni a halandók között. Fényes szemek sokasága tapadt rá, ha csak egy pillanatra is.Aztán kint álltak a keskeny utcán, a puhán kavargó hóban. Marius átkarolta Thornet, akinek levegő után kellett kapkodnia, annyira meglódult a szívverése. A havat harapta, amelyet az arcába fújt a szél. Meg kellett állnia, integetnie kellett új barátjának, hogy legyen hozzá türelemmel.
– Olyan sok dolgot láttam a SzellemAjándokkal! – mondta. – Nem értettem őket.
– Én talán megmagyarázhatom – felelte Marius. – Megmagyarázhatok mindent, amit tudok, te pedig azt kezdesz vele, amit akarsz. Újabban nem találok megváltást a tudásban. Egyedül vagyok.
– Veled maradok – ígérte Thorne. Azt hitte, megszakad a szíve, olyan jólesett, hogy tartozhat valakihez.Sokáig gyalogoltak. Thorne egyre jobban erőre kapott, a kocsmai melegséget elfelejtette, mintha káprázat lett volna.Végül megérkeztek egy szép házhoz, amelynek magas, csúcsos teteje és sok ablaka volt. Marius a zárba illesztette a kulcsot, beléptek egy tágas előtérbe, kint hagyták a hófúvást.Puha fény szűrődött le az emeleti szobákból. A falakat és a mennyezetet szép, fényes deszkával burkolták, akárcsak a padlót, és a lécek pontosan illeszkedtek minden sarokban.
– Ezt a házat modern világunk egyik lángelméje tervezte nekem – mondta Marius. – Annyi házam volt már, annyiféle stílusban. Ez csak az egyik műfaj. Gyere be!
A ház faburkolata nagyszobájának falába szögletes kőkandallót építettek. Már be volt készítve a fa, csak alá kellett gyújtani. Thorne látta a hatalmas üvegablakokon keresztül a város fényeit. A hegy tövében voltak, mögöttük völgy ásított.
– Gyere – mondta Marius – Be kell mutatnom téged a másiknak, aki itt lakik.
Thorne meghökkent, mert nem érzett más jelenlétet, de aztán követte Mariust egy bal oldalt nyíló ajtón egy másik helyiségbe, ahol érthetetlen, furcsa látvány fogadta.Sok asztal töltötte meg a szobát, illetve lehet, hogy egyetlen széles asztal volt, ám ez nem látszott, mert egy kicsinyített táj fedte el, amelyben voltak hegyek, völgyek, falvak és városok. Apró fák nőttek rajta, sőt még parányi cserjék is, sőt itt-ott hó fehérlett rajta, mintha az egyik faluban tél lenne, a másikban tavasz.
Szorongott számtalan ház is ebben a tájban, némelyikben fények hunyorogtak, és voltak sziporkázó tavak is valamilyen kemény anyagból, ami a víz ragyogását utánozta. Alagutak fúrták keresztül a hegyeket. Acélsínek kanyarogtak ebben a pöttöm vadonban, és a síneken apró szerelvények futottak, amelyeket látszólag ugyanolyan vasból készítettek, mint ennek a nagy, modern világnak az igazi vonatjait.A csepp világon egy vérivó uralkodott, aki még csak fel se nézett a belépő Thornera. Fiatal hím korában teremtették. Magas volt, de nagyon vékony, az ujjai törékenyek, a haja az a fajta hamvasszőke, amely gyakoribb az angolok, mint az északiak között.Az asztal mellett ült, amelynek egy darabját szabaddá tették az ecseteinek és a festékeinek. Egy apró fára festette a kérget, mintha most mindjárt el akarná helyezni ebben az egész szobát betöltő világocskában, amely majdnem bekebelezte.Thorne gyönyörködve nézte a kicsi világot. Hirtelen arra gondolt, hogy egy órát is eltölthetne csak a házacskák nézegetésével. Ez nem olyan volt, mint a kinti rideg nagyvilág, hanem különleges, igéző és védett.Nem is egy szerelvény futott a kanyargó síneken. A vonatok halkan zümmögtek, mint a méhek a kaptárban. Pirinkó ablakaik világítottak.A csepp csodavilág tökéletesen pontos volt a miriádnyi részletében.
– Úgy érzem magamat ebben a szobában, mint a jégóriás! – suttogta Thorne tisztelettel.Ezzel a barátságát kínálta a fiatalos hímnek. De az csak festette tovább a barna kérget a fácskára, amelyet finnyásan tartott hosszú ujjai között, és nem felelt.
– Annyi szép varázslat van ezekben a kicsi falvakban és városokban – folytatta Thorne félénkebben.A fiatal vérivónak mintha nem lett volna füle.
– Daniel? – szólította gyengéden Marius. – Akarod köszönteni Thornet, aki a vendégünk ma éjszakára?
– Isten hozott, Thorne. – Daniel rá se nézett. Aztán mintha Marius és Thorne ott se volna, abbahagyta a fa festegetését, belemártott egy másik ecsetet egy másik üvegbe, nyálkás foltot mázolt az előtte elterülő tájba, keményen rányomta a fát, és az olyan erősen megállt, mintha gyökeret eresztett volna.
– Sok hasonló szoba van még ebben a házban – mondta Marius higgadtan, és közben szelíden figyelte Thornet. – Nézz csak oda! – mutatta az asztal alatt a dobozkákat. – Ezerszám lehet vásárolni ilyen kicsi fákat, kicsi házakat. Daniel nagyon ért a házak összeállításához. Látod, milyen bonyolultak? Daniel mostanában nem is foglalkozik mással.
Thorne rosszallást vélt hallani Marius hangjában, de nagyon enyhe rosszallás volt, a fiatalos vérivó nem is figyelt rá. Felemelte a másik fácskát, a dús lombot jelképező, sűrű, zöld részét vizsgálgatta, majd alakítani kezdte apró ecsetvonásokkal.
– Láttál már valaha ilyen önfeledtnek a fajtánkból valakit? – kérdezte Marius.Thorne megrázta a fejét. Nem, még nem látott, de értette, miként következhet be az ilyesmi.
– Megesik – mondta Marius. – A vérivót megbabonázza valami. Sok száz évvel ezelőtt hallottam egy vérivóról valahol messze Délen, akinek az volt az egyetlen szenvedélye, hogy szépséges kagylóhéjakat keresett a parton. Ezt csinálta éjhosszat, hajnalig. Vadászott és ivott, de csak azért, hogy visszatérhessen a kagylókhoz. Ahogy alaposan megszemlélt egyet, már dobta is el, és folytatta a keresgélést. Semmivel sem lehetett elvonni a kagylóitól. – Daniel megszállottsága ugyanilyen. Ő miniatűr városokat alkot. Semmi mással nem akar foglalkozni. Mintha foglyul ejtették volna a városkák. Fogalmazzunk úgy, hogy nekem kell gondot viselnem rá.
Thorne szólni sem bírt a nagy tisztelettől. Nem tudta, hatottak-e Marius szavai a vérivóra, aki tovább munkálkodott. Ő maga eléggé zavarba jött. Aztán a fiatalos vérivó elnevette magát, halk, nyájas hangon.
– Daniel ilyen lesz egy darabig – magyarázta Marius –, aztán visszanyeri az eredeti képességeit.
– Hogy micsoda ideáid vannak, Marius! – mondta Daniel, és kurtán felnevetett megint. Jóformán csak dünnyögés volt a nevetése. Megmártotta ecsetét a ragacsban, kellő eréllyel rányomta a zöld gyepre a fácskát, majd egy újért nyúlt.Közben az apró szerelvények tovább zakatoltak hegyen-völgyön, behavazott házak és templomok között. De hiszen még részletesen kidolgozott emberkék is voltak ebben a törpe világban!
– Letérdelhetnék, hogy megnézzem? – kérdezte Thorne tisztelettel.
– Kérlek rá – felelt Marius. – Daniel örülne.Thorne térdre ereszkedett, és letekintett egy falucska összebújó pici házaira. Hajszálfinom jeleket látott a házakon, de nem értette, mit jelentenek.Nem tudott magához térni az ámulatból. Felkelt, hogy megküzdjön a nagyvilággal, erre idecseppent, ebbe a világocskába.Aprólékosan kidolgozott mozdony zakatolt el mellette a sínen, vagonok laza füzérét vontatta, amelyben mintha csepp alakok ültek volna.Thorne egy pillanatra elfelejtett mindent. Elképzelte, hogy ez a kézzel alkotott világ igazi, és megértette az igézetet, bár félt is tőle.
– Gyönyörű! – mondta hálásan. Felállt. A fiatal vérivó nem szólt, és nem mozdult.
– Vadásztál, Daniel? – kérdezte Marius.
– Ma éjszaka nem, Marius – felelte a fiatal vámpír, de nem nézett rá. Aztán Thornera villantotta meglepően ibolyakék szemét.
– Normann! – mondta vidám csodálkozással. – Vörös a haja, akár az ikreké. – Úgy kacarászott, mint aki nem egészen épelméjű. – Maharet csinálta. Erős.
Erre nem számított Thorne. Megtántorodott, kevés híja volt, hogy elveszítse az egyensúlyát.Meg akarta ütni a hányaveti fiatalt. Majdnem fel is emelte az öklét, ám Marius vaskézzel szorította a karját.Képek kavarogtak Thorne agyában. Az ikrek. Imádott Teremtője az elveszett testvérrel. Tisztán látta őket. A Kárhozottak Királynője. Ismét látta a bilincsbe vert, magatehetetlen vérivót, Lestatot. Vaslánc sose foghatta volna meg így. Miből készítette vörös hajú Teremtője a láncot?Ki akarta verni a fejéből ezeket a gondolatokat, hogy lehorgonyozhassa magát a jelenbe.Marius szorította a karját, és közben tovább beszélt a vérivó Danielhez.
– Hadd irányítsalak, ha vadászni akarsz!
– Nincs szükségem rá – felelte Daniel. Visszamerült a munkájába. Nagy csomagot húzott elő az asztal alól, és odatartotta Mariusnak, hogy lássa. A doboz fedelére kétemeletes, sokablakú ház képét festették vagy nyomtatták, Thorne ezt nem tudta megállapítani. – Össze akarom állítani ezt a házat – mondta Daniel. – Ez eddig a legnehezebb, de az én vámpírvéremmel egyszerű lesz.
– Akkor most magadra hagyunk – szólt Marius. – De ne próbálj elmenni hazulról nélkülem.
– Sose tennék ilyet – felelte Daniel, aki már a csomagról tépte az átlátszó borítást. Fadarabok voltak benne. – Holnap este majd vadászom veled, és akkor megvendégelhetsz, mint egy gyereket, úgy, ahogy szereted csinálni.
Marius ugyanazzal a barátságos határozottsággal kiterelte Thornet a szobából, és becsukta az ajtót.
– Ha egyedül csatangol, bajba kerül – magyarázta. – Eltéved, vagy annyira erőt vesz rajta a szomjúság, hogy már nem bír egyedül vadászni. Nekem kell megkeresnem. Ember korában is ilyen volt, mielőtt vérivóvá tették. A vér csak egy kicsit változtatta meg. Most pedig rabul esett ezekben az általa alkotott, miniatűr világokban. Semmi más nem kell neki, mint tér az építkezéshez, előre csomagolt fák és házak, amelyeket számítógépen rendel.
– Ó, az elme ama különös gépezeteire gondolsz! – szólt Thorne.
– Igen, ebben a házban nagyon kiváló számítógépek vannak – felelte Marius. – Megvan mindenem, ami kell. Te viszont fáradt vagy, és a ruhád ócska. Fel kell frissülnöd. Majd később beszélünk.
Felvezette Thornet egy rövid, visszhangos falépcsőn egy tágas hálószobába, ahol a faburkolatot meg az ajtókat a zöld és a sárga árnyalataira festették. Az ágyat egy nagy, faragott szekrénybe építették, úgy, hogy csak az egyik oldaláról legyen nyitott. Thorne érdekesnek és biztonságosnak találta. Itt semmin sem érezte emberi kéz nyomát. Még a padlódeszka is ragyogott. Bementek egy széles ajtón egy hatalmas fürdőszobába. A falakat durvára nagyolt deszka fedte, a padló kőből volt, és rengeteg gyertya világított. Gyönyörű volt a deszka színe a derengő fényben. Thorne szédülni kezdett.De a fürdőkád volt a legcsodálatosabb. Egy újabb üvegfalnál állt a hatalmas dézsa, amelyben forró víz gőzölgött. Hordó formájúra készítették, és akkora volt, hogy egyszerre többen is fürödhettek volna benne. Mellette egy zsámolyon tornyot építettek törülközőkből. Ugyancsak zsámolyokon tálszámra álltak a szárított virágok és gyógyfüvek, amelyeket Thorne felismert vérivói kifinomult szaglásával. Voltak még olajos üvegek és csuprok, amelyekben balzsamok lehettek.Igazi csodának tűnt, hogy megmosakodhat.
– Vesd le a szennyes ruhát – rendelkezett Marius – Hadd dobjam ki. Van valami a nyakláncon kívül, amit meg akarsz tartani?
– Semmi – felelte Thorne. – Mivel fizethetem ezt vissza?
– Már megtetted – felelte Marius. Levetette bőrkabátját, gyapjúingét. Csupasz melle szőrtelen volt. Olyan halvány volt, amilyenek csak az öreg vérivók lehetnek. A teste erős volt és szép. Látszott, hogy élete virágjában alkották. De hogy mennyi idős lehetett, akár réges-régi halandóként, akár vérivóként, azt nem sejtette Thorne.Marius levette bőrcipőjét, hosszú gyapjúszövet nadrágját, majd Thornera nem is várva – csak egy mozdulattal jelezte, hogy kövesse – belelépett a hatalmas, gőzölgő kádba.Thorne ledobta szőrmével bélelt kabátját, El is szakította a nagy sietségben. Reszkető ujjakkal cibálta le magáról az elrongyolódott nadrágot. Egy perc múlva meztelen volt ő is. Ügyetlenül batyuba kötötte a gönceit, aztán körülnézett.
– Ezzel ne foglalkozz – szólt ki Marius a párafüggöny mögül. – Ülj be mellém a kádba. Melegedj.
Thorne követte. Először belelépett a kádba, majd térdre ereszkedett, végül leült a nyakig érő vízben. Csodálatos, mennyeien megrendítő élmény volt a forróság. Kis hálaimát rebegett, valami régi, rövid szöveget, amire gyerekkorában tanították, hogy ezt kell mondani, ha valami nagyon jó történik.Marius markolt a tálból, amelyben a szárított virágok és gyógyfüvek voltak, majd beleszórta őket a forró vízbe.Nyári mezők sűrű, jó illata szállt.Thorne behunyta a szemét. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy felkelt, ilyen messze eljött, és rátalált erre a tiszta, fényűző fürdőre. Hamarosan úgyis felébred, hiszen csak a SzellemAjándok játszik vele, ismét abban a reménytelen barlangban, önkéntes száműzetésében találja magát, ahol csak álmodott a többiekről.Lassan lehajtotta a fejét, és merített a forró, megtisztító vízből a két tenyerébe. Egyre sűrűbben méregetett, majd úgy mártotta bele a vízbe a fejét, mintha ehhez valami nagy bátorságra lett volna szüksége.Amikor kiemelkedett, olyan melege volt, mintha sose fázott volna. Ámulva nézte a fényeket az üveg mögött. Még a gőzen is látta a hópelyheket. Micsoda gyönyörűség, hogy még sose volt ilyen távol, és mégis ilyen közel a havazáshoz!Hirtelen azt kívánta, hogy bár ne kellett volna ilyen sötét elhatározással felkelnie.Miért nem szolgálhatja ő csak azt, ami jó? Miért nem élhet az örömért? De hát ez sose volt az ő útja.Nem érdekes. Mostantól meg kell tartania magának a titkot. Miért háborgatná új barátját gyászos gondolatokkal? Miért háborgatná saját magát bűntudatos vallomásokkal?Társára nézett.Marius a dongáknak dőlt, két karját kinyújtotta a kád peremén. Haja nedvesen tapadt a nyakához és a vállához. Nem nézett vissza Thornera, de láthatólag tudatában volt a jelenlétének.Thorne ismét a víz alá dugta a fejét. Előrecsúszott, lehasalt a kádban. Majd hirtelen felbukkant, megfordult, csorgatta magáról a vizet. Ujjaival fésülte a haját. Addig hajolt előre, hogy a víz az arcát nyaldossa. Addig forgolódott, míg alaposan meg nem mosta sűrű haját. Aztán elégedetten hátradőlt, ugyanabban a tartásban, mint Marius. Most már egymásra néztek.
– És te így laksz a halandók között? – kérdezte Thorne. – Nem kell félned tőlük?
– Most nem hisznek bennünk – mondta Marius. – Láthatnak akármit, nem hiszik el. És pénzen mindent meg lehet venni.
Kék szeme tisztán csillogott, az arca olyan nyugodt volt, mintha nem rejtegetne gonosz titkokat, mintha nem gyűlölne senkit. Pedig ez nem így volt.
– Halandók takarítják ezt a házat – folytatta. – A halandók elfogadják a pénzemet mindenért, amit itt el kell végezni. Értesz annyit a modern világból, hogy tudd, miként kell fűteni, hűteni, betörőktől megvédeni egy ilyen házat?
– Értek – felelte Thorne. – De álmunkban sohasem vagyunk biztonságban, ugye?
Marius fanyarul mosolygott.
– Engem sose bántottak a halandók – mondta.
– A Gonosz Királynőre célzol, ugye? És mindazokra, akiket megölt.
– Igen, arra, és más szörnyűségekre – felelte Marius.Lassan, szavak nélkül, csak a SzellemAjándokkal közölte, hogy kizárólag a gonosztevőkre vadászott.
– Így kötök én békét a világgal – mondta. – Így tudok tovább menni. A SzellemAjándokkal hajtom fel a halandókat, akik gyilkolnak. Nagyvárosokban mindig találsz ilyet.
– Az én módszerem a Kis Korty – mondta Thorne. – Ezt elhiheted. Nincs szükségem lefetyelő habzsolásra. Sokból iszom, hogy senki se haljon meg. Évszázadokig eléltem így a Hó Népe között. Amikor megteremtettek, nem értettem hozzá. Túl gyorsan, túl mohón ittam. Aztán megtanultam. Egy lélek sem az enyém. Úgy tudok élni, ahogy a méh száll virágról virágra. Az volt a szokásom, hogy bementem kocsmákba, ahol sokan szorongtak, és sorra vettem őket.
Marius bólintott.
– Jó stílus – mondta halvány mosollyal. – Thor gyermekéhez képest irgalmas vagy. – Szélesedett a mosolya. – Mert ez valóban irgalom.
– Te megveted az istenemet? – kérdezte Thorne udvariasan.
– Nem hinném – felelte Marius. – Azt mondtam, hogy elveszítettem Róma isteneit, ám igazából sose voltak az enyémek. Túlságosan hideg természetű voltam, hogy isteneim lehessenek. És mivel nincsenek igazi isteneim, úgy beszélek mindről, mintha költők alkották volna őket. Thor költészete a háború volt, nemde? A szüntelen harcok, a mennyei csatazaj költészete.
Ez annyira tetszett Thornenak, hogy nem is titkolta az örömét. A SzellemAjándokkal sose valósul meg ilyen tiszta formában az eszmék cseréje. Marius szavai nemcsak mély hatást tettek rá, de meg is zavarták kissé. És ez csodálatos volt.
– Igen, Thor költészete ez volt – helyeselt –, ám semmi sem lehetett tisztább és bizonyosabb a mennydörgésnél a hegyek között, ha megforgatta kalapácsát. Mikor egyedül kimentem éjszaka apám házából a szélbe és az esőbe, mikor félelem nélkül felkapaszkodtam a lucskos hegyre, hogy halljam a mennydörgést, akkor tudtam, hogy ott az isten, és messze vagyok a költészettől. – Elnémult. Látta maga előtt a hazáját. Látta ifjúságát. – Más isteneket is hallottam – szólt halkan. – Odin csapta a legnagyobb zajt, mikor vezette az égen a holtak vadászatát. Láttam és hallottam azokat a szellemeket. Sohasem felejtem el őket.
– Most látod őket? – kérdezte Marius. Nem volt a hangjában kihívás, csak kíváncsiság. És egy árnyalatnyi tisztelet. – Remélem, látod – sietett hozzátenni, mint aki előre szeretne tisztázni minden esetleges félreértést.
– Nem tudom – felelte Thorne. – Olyan régen volt. Sose gondoltam, hogy visszakaphatom ezeket a dolgokat.
Pedig most élesen kirajzolódtak az agyában. Noha megbékélten ült ebben a meleg fürdőben, amely kiáztatta tagjaiból a kegyetlen hideget, látta a régi, dermesztő völgyet. Hallotta a vihart, és látta a magasban a száguldó kísérteteket, a holtak szellemeit, ahogy követik Odin istent az égen. „Jöjjetek! – hívta társait, az ifjakat, akik kiosontak utána a csarnokból. – Menjünk a ligetbe. Legyünk a ligetben, amikor zeng az ég!” Rettegtek a megszentelt földtől, de nem mutathatták.
– Igazi viking gyermek voltál – mondta Marius csendesen.
– Ó, hát a britek így neveztek – felelte Thorne. – Kétlem, hogy mi így hívtuk volna magunkat. Sokat tanultunk ellenségeinktől. Máig emlékszem, hogy sikoltoztak, mikor megmásztuk falaikat, és elloptuk a templomaikból az aranyat. – Elhallgatott. Egy pillanatig nézte Mariust. – Milyen türelmes vagy! Te csakugyan akarsz figyelni.
Marius bólintott.
– Egész lelkemmel figyelek. – Halkan sóhajtott, kibámult a hatalmas üvegen. – Belefáradtam az egyedüllétbe, barátom – mondta. – Nem bírom azoknak a társaságát, akikhez a legközelebb álltam. Ők pedig nem bírják az enyémet azok miatt a dolgok miatt, amelyeket tettem.
Thornet meglepte ez a nem várt vallomás. A vérivó Lestatra és a dalaira gondolt. Azokra gondolt, akik összejöttek a tanácsban, mielőtt megérkezett a Gonosz Királynő. Tudta, hogy mindnyájan túlélték. Azt is tudta, hogy ez a szőke Marius mindenkinél jobban forgatta az értelem fegyverét.
– Folytasd a történetedet – kérte Marius. – Nem akartalak félbeszakítani. El akartál mondani valamit.
– Csak azt, hogy sok embert levágtam, mielőtt vérivó lettem – válaszolta Thorne. – Ugyanolyan jól bántam Thor kalapácsával, mint a fejszémmel vagy a kardommal. Harcoltam már suhanc koromban az apám mellett. Harcoltam, miután eltemettem őt. És annyit mondhatok, nem a szalmazsákján halt meg, hanem úgy, ahogy akart. Karddal a kezében. – Egy pillanatra elnémult. – Hát te, barátom? – kérdezte. – Voltál katona?
Marius megrázta a fejét.
– Senator voltam – felelte. – Törvényhozó, a magam módján filozófus. Igen, harcoltam egy darabig, mert a családom megkívánta, és magas rangom volt az egyik légióban, de nem tartott sokáig a katonai szolgálatom. Siettem haza a könyvtáramhoz. Szerettem a könyveket, máig szeretem őket. Ebben a házban több szoba tele van könyvekkel. Másutt is vannak házaim, azokban is vannak könyves szobák. Sose ismertem igazából a háborút.
Elhallgatott. Előrehajolt, úgy merített a kádból, mint az előbb Thorne, és végigfolyatta a vizet a szemhéján.
– Gyere! – mondta. – Fejezzük be ezt a mulatságot, térjünk át a következőre. Menjünk vadászni! Érzem az éhségedet. Hoztam neked új ruhát. Van itt minden, ami neked kell. Vagy maradnál még a meleg vízben?
– Nem, elkészültem – felelte Thorne. Restellte bevallani, milyen régen evett. Még egyszer leöblítette a haját meg az arcát, majd a víz alá merült. Felbukkant, hátragyűrte vizes haját a homlokából.Marius már kiszállt a kádból, és egy nagy, fehér törülközőt nyújtott Thornenak.Vastag, egyenetlen anyag volt, tökéletesen alkalmas arra, hogy felitassa a vizet a vámpírbőrről, amely nem szív magába semmit. Thorne egy pillanatig fázott a fürdőszobában, amikor kilépett a kádból a kőpadlóra, de nagyon hamar felmelegedett. Erélyesen dörgölte a haját, hogy az utolsó csepp vizet is kipréselje belőle.Marius már végzett a szárítkozással. Elvett a törülközőkupacból egy frisset, dörzsölni kezdte Thorne vállát és hátát. Az összeborzongott a bensőséges érintéstől. Marius alaposan megdörgölte a fejét is, aztán fésülni kezdte Thorne vizes haját, kifésülte belőle a csomókat.
– Hol a vörös szakáll, barátom? – kérdezte. – Még emlékszem a szakállas normannokra. Emlékszem, mikor eljöttek Bizáncba. Mond neked valamit ez a név?
– Ó, igen! – válaszolta Thorne. – Elvittek engem is abba a csodálatos városba. – Megfordult, elvette Mariustól a törülközőt. – Sűrű, hosszú szakállam volt már fiatalon is, elhiheted, ha én mondom, de leborotválták azon az éjszakán, amikor vérivóvá tettek. Az a lény akarta így, aki alkotott.
Marius bólintott. Ő túlságosan udvarias volt, hogy kimondja a nevet, amelyet arcátlan fiatal társa kikiabált.
– Tudod, hogy Maharet volt – mondta Thorne. – Nem kellett fiatal barátodtól hallanod. Kiemelted a gondolataimból, ugye? – Pillanatnyi hallgatás után folytatta: – Tudod, hogy az ő látomása hozott elő a jégből és a hóból. Szembeszállt a Gonosz Királynővel. Láncra fűzte Lestatot, a vámpírt. De most elég szólnom róla, hogy elakadjon a lélegzetem. Mikor leszek képes beszélni róla? Most nem tudom. Menjünk vadászni, aztán rendesen beszélgethetünk.
Komor arccal szorította magához a törülközőt. A szíve mélyén igyekezett szeretni azt, aki alkotta. Igyekezett magába szívni a századokból egy kis bölcsességet, ami kioltaná a haragot, de nem bírt. Annyi telt tőle, hogy hallgasson, és vadászni menjen Mariusszal. Festett fával burkolt nagy szoba festett szekrényeiből és ládáiból vette elő Marius a ruhákat: apró csontgombokkal csukódó, selymes bőr zubbonyokat, amelyeknek számosát ezüstös prémmel bélelték, testhez álló nadrágokat, olyan puha gyapjúból, hogy nem látszottak bennük a fonalak. Csak a cipő szorított egy kicsit, ám Thorne úgy gondolta, hogy ennyit kibír. Kit zavarna ez? Marius nem nyugodott bele, addig keresgélt, amíg talált egy nagyobb lábtyűt. Az már kiválóan megfelelt.Ennek a kornak a divatja nem olyan nagyon különbözött Thorne régi öltözködési szokásaitól: belülre, alsó ingnek vékony vászon, kívülre bőr és gyapjú. Érdekesnek találta a parányi gombokat, és noha már tudta, hogy az öltéseket géppel csinálják, és ez teljesen általános dolog, nagy gyönyörűségét lelte bennük.Csak most kezdte felfogni, mennyi gyönyörűség vár rá itt. Akármilyen komor küldetésben jött.Marius most is vörös kabátot és vörös, csuklyás köpenyt választott. Ez meglepte Thornet, habár Marius ugyanezt a színt viselte a vámpírkocsmában is. De akkor is. Túlságosan rikító a vadászathoz.
– Mindig vöröset viselek – válaszolt Marius a kimondatlan kérdésre. – Te azt veszel, ami tetszik. Lestat, egykori tanítványom ugyancsak szereti, ami engem roppantul bosszant, de elviselem. Az ő élénkvöröse eléggé megközelíti az enyémet. Olyannak látszhatunk, mint mester és tanítványa.
– Tehát őt is szereted? – kérdezte Thorne.Marius nem szólt, csak a ruhákra mutatott.Thorne kevésbé feltűnő, sötétbarna, selyempuha bőrbe öltözött. Olyan nagy volt a lába, hogy nem húzott zoknit a szőrmével bélelt cipőhöz. Köpenyre sem volt szüksége, felesleges nyűgnek érezte.Marius belemártotta az ujját a hamuba, amely ezüsttálban állt egy asztalon, összekeverte szájának vérével, és az arcára kente a híg keveréket. A bőre elsötétült, láthatóvá lettek rajta a férfikor barázdái, a szeme baljós csillogást kapott. Biztos, hogy így kevésbé szúrt szemet a halandóknak, de Thorne még jobban meglátta benne a fajtabélit.Marius intett Thornenak, hogy kövesse a példáját, ám ő valamiért nem bírta rászánni magát. Talán attól, hogy még sohasem tett ilyet.A kesztyű sem kellett neki, amelyet Marius felkínált. Nem szerette kesztyűben tapogatni a tárgyakat. Miután olyan sok időt töltött a jégben, kézzel akart megfogni mindent.
– Szeretem a kesztyűt – jegyezte meg Marius. – Sose mozdulok ki nélküle. Kezünk halálra rémíti a halandókat, ha rászánják az időt, hogy alaposan megnézzenek. És a kesztyű meleg, mi pedig folyton fázunk.
Papírpénzt tett a zsebébe. Thornenak is kínálta marokszám, de ő elhárította. Kapzsiságnak tartotta, hogy pénzt fogadjon el a vendéglátójától.
– Jól van – szólt Marius. – Majd én gondot viselek rád. Ha netán mégis elszakadnánk, gyere csak vissza ide. Kerülj hátra, nyitva találod az ajtót.
Elszakadnának? Hogy szakadhatnának el? Thorne szédelgett a sűrű eseményektől. Minden apróság örömet szerzett neki.
Indulni akartak, amikor bejött a fiatal Daniel. Bámészan meredt rájuk.
– Akarsz csatlakozni hozzánk? – kérdezte Marius. Olyan erősen ráhúzta a kesztyűt az ujjaira, hogy kirajzolódtak alatta az ujjpercei.Daniel nem válaszolt. Mintha figyelt volna, de nem mondott semmit. Fiatal arca sunyi volt, de a szeme gyönyörű ibolyaszínben ragyogott.
– Tudod, hogy jöhetsz – mondta Marius.Az ifjú vámpír megfordult és eltávozott, vélhetőleg a saját kis királyságába.Néhány perc múlva már a havazásban ballagtak. Marius átfogta Thorne vállát, mintha annak szüksége lenne erre a megnyugtatásra.Mindjárt inni fogok!Egy nagy kocsmához értek, és lementek a pincébe, ahol több száz halandót találtak. A szoba akkora volt, hogy Thorne már a nagyságától megdöbbent.Ezen a helyen nemcsak ettek és ittak a több tucat kis csoportba verődött, zajongó és ragyogó halandók, de táncoltak is, amihez szorgalmas zenészek muzsikálták a talpalávalót. Szerencsejátékokat játszottak kerekes lábú, nagy zöld asztaloknál, harsányan kurjongattak, és könnyelműen kacarásztak mellé. Bömbölő, elektromos zene szólt, a fények elviselhetetlenül villogtak a tömény vér és ételszagban.Senki se vette észre a két vérivót, kivéve a kocsmároslányt, aki kérdés nélkül egy apró asztalhoz vezette őket a terem közepén. Innen láthatták a vonagló táncosokat, akik leginkább magukban járták, olyan nehézkesen, mint akik berúgtak a zenétől.Thornenak fájt a muzsika. Nem találta szépnek. Nagyon zűrzavaros volt. És ez a villogás ocsmány.Marius odahajolt hozzá, és a fülébe súgta:
– Thorne, ez a világítás a barátunk! Így nehezebb meglátni, kik vagyunk. Próbáld elviselni.
Forró italt rendelt. A kis kocsmároslány rávillantotta kacér szemét Thornera. Tett valamilyen szellemeskedő megjegyzést a vörös hajára. Thorne mosolygott. Akkor sem iszik ebből a kislányból, ha a világ összes többi halandója kiszárad vagy kihal.Körültekintett a szobán. Igyekezett nem figyelni a fülét szaggató dübörgésre és a zsíros szagokra, amelyektől kis híján felfordult a gyomra.
– Nézd csak azokat a nőket a túlsó falnál! – mondta Marius. – Táncolni akarnak. Azért vannak itt. Arra várnak, hogy felkérjék őket. Meg tudod csinálni tánc közben?
– Meg – válaszolta Thorne majdnem sértődötten. Mintha azt mondta volna: miért kérdezel ilyet? – De hogyan csináljam a táncot? – A padló kijelölt részén szorongó táncosokat figyelte. Először nevetett azóta, hogy fölment Északra. Nevetett, és alig hallotta a zenebonában a saját nevetését. – Igen, tudok inni, úgy, hogy egyetlen halandó se vegye észre, még az áldozatom se, de hogy táncoljak ezen a furcsa módon?
Marius szélesen mosolygott. A szék támlájára vetette a köpenyét. Hihetetlenül nyugodt maradt az iszonyú, elviselhetetlen csörömpölésben és villogásban is.
– Ez valami kétballábas dülöngélés, amit ezek művelnek – jegyezte meg Thorne.
– Hát csináld ugyanazt! – tanácsolta Marius. – Lassan mozogj, míg iszol. Beszéljen hozzád a zene és a vér.
Thorne ismét nevetett. Hirtelen vakmerőséggel felállt, és a zsúfolt táncparkettet megkerülve odafurakodott a nőkhöz, akik mohón méregették. A sötét hajút választotta, mert mindig elbűvölték a sötét hajú, sötét szemű nők. Továbbá ez volt a legidősebb, tehát neki volt a legkevesebb esélye arra, hogy kiválassza magának egy férfi. És nem is akarta bántani.A nő azonnal felállt. Thorne megfogta a petyhüdt kezecskét, és kivezette a fényes padlóra. A nő azonnal felvette a tolakodó zene értelmetlen, sekélyes ritmusát. Félszegen mozgott, finom kis cipellője kopogott a deszkán.
– De hideg a kezed! – mondta.
– Ne haragudj – válaszolta Thorne. – Meg kell bocsátanod nekem. Túl sokáig feküdtem a hóban.
Istenek, vigyáznia kell majd, nehogy bántsa. Micsoda egyszerű, jóhiszemű lény ez, a gondatlanul kimázolt szemével-szájával, a pirosított arcával! A mellét szoros pántok húzták fel és nyomták előre a fekete selyemruha alatt.Kihívóan rátapadt Thornera, aki magához szorította, amilyen gyengéden csak tudta, majd lehajolt, és óvatosan a nyakába mélyesztette apró szemfogait. Álmodj, drágaságom, álmodj gyönyörű dolgokról! Megtiltom, hogy félj vagy emlékezz!Ó, a vér, amelyet oly sok idő után szivattyúz a szájába a mohó kicsi szív, a védtelen kicsi szív! Thorne kilépett a nő önkívületéből, és elsüllyedt a magáéban. Látta vörös hajú Teremtőjét, és nyögött, sőt fennszóval mondta a nőnek: Add ide mind! Ám ezt nem szabad.Gyorsan elhúzódott. Akkor látta, hogy Marius áll mellette, és az ő vállára teszi a kezét.A nő réveteg, üveges szemmel nézett rá, mikor elengedte. Thorne felkacagott, megpörgette. Nem figyelt az ereiben futkosó vérre, nem figyelt a saját éhségére. Tovább táncoltak, ugyanolyan ügyetlenül, mint a többiek, és Thorne szomjazott.Végül a nő vissza akart menni az asztalához. Úgy elálmosodott, nem is tudja, mitől, elnézést. Thorne meghajolt, bólintott, és ártatlanul megcsókolta táncosa kezét.Marius is felkért egy nőt, úgyhogy a háromból már csak egy ült az asztalnál. Thorne a kezét nyújtotta feléje, és megfogadta, hogy most nem lesz szüksége őrzőre.Ez erősebb volt, mint a barátnője. Szemét úgy festette körül feketével, mint az egyiptomiak, a száját sötétebb pirosra rúzsozta, szőke haja tele volt ezüsttel.
– Te vagy álmaim férfia? – kérdezte Thornetól, bátran túlkiáltva a zenét. Akár ebben a pillanatban felvitte volna magával a kocsma emeletére.
– Talán – felelte Thorne –, ha engeded, hogy megcsókoljalak. – Szorosan átölelte, gyorsan beleharapott a nyakába, mohón és gyorsan ivott, aztán elengedte. A nő kábultan mosolygott. Dörzsölt volt, mégis aranyos, és nem vette észre, mi történt vele.Ebből a háromból nem lehet többet inni. Túl kedvesek. Thorne pörgette a táncosnőjét. Borzasztóan szeretett volna lopni még egy kortyot, de nem mert.A vér dobolt benne. A vér vért kívánt. Kezelába annyira kihűlt, hogy fájt.Látta, hogy Marius visszatelepedett az asztalukhoz, és a mellette ülő, nagydarab, vastag ruhás halandóhoz beszél. Átfogta karjával a halandó vállát.Thorne visszakísérte a szép nőt a helyére. Milyen szeretettel nézett rá a nő!
– Ne menj még! – kérte. – Nem maradhatsz velem?
– Nem, édesem! – mondta, és érezte magában a leselkedő szörnyeteget, ahogy letekintett a halandóra. Meghátrált, sarkon fordult, és visszatért Mariushoz.Alig állt a lábán a zenétől, olyan sivár volt, olyan engesztelhetetlen. Marius ivott a halandóból, aki úgy hajolt feléje, mintha elsuttogott titkokat hallgatna, majd levált róla, és elrendezte a széken.
– Így sokáig fog tartani! – mondta Thorne.Szavai belemosódtak az elektromos hangzavarba, de tudta, hogy Marius hallja.
Marius bólintott.
– Akkor megkeressük a gonosztevőt, barátom, és lakomázunk. – Mozdulatlanul ült, pásztázta a termet, kikémlelt minden elmét.Thorne ugyanezt tette, kitartóan puhatolózott a SzellemAjándokkal, de csak a zenecsinálók zajongását érzékelte, és annak a szép nőnek az elkeseredett éhségét, aki még mindig őt nézte. Mennyire kívánta! De nem vehetett el egy ilyen ártatlan teremtést. A barátja is megtiltaná, ha ilyet akarna, ez pedig talán még az ő lelkiismereténél is fontosabb.
– Jöjj! – mondta Marius. – Egy másik helyre!
Újból kimentek az éjszakába. Csak pár lépésre volt egy nagy játékbarlang, tele zöld asztalokkal, amelyeknél kockáztak, vagy kerekek forgatták rajtuk a nyerő számokat.
– Odanézz! – mutatott Marius kesztyűs keze egy hórihorgas, fekete hajú fiatalembert, aki távolabb húzódott a játéktól, deres söröspoharat szorongatott, és csak figyelt. – Vidd a sarokba! Sok hely van a fal mellett.
Thorne tüstént munkához látott. Rátette a kezét a fiatalember vállára, és a szemébe nézett. Most használnia kell a régi BűvölőAjándokot, amelynek sok vérivó híjával van. – Te velem jössz – mondta. – Engem vártál. – Régi vadászatok, régi csaták merültek fel benne.Látta, ahogy a fiatalember szeme elpárásodik, látta, ahogy kihullik a tudatából az emlék. Követte Thornet a fal melletti padhoz. Leültek. Ivás előtt Thorne megnyomkodta mutató, és hüvelykujjával a halandó nyakát, azt gondolta: most az enyém lesz az életed, aztán nagyot harapott, és lassan, ráérősen inni kezdett.A vér elárasztotta a tudatát. Látta a silány bűn képeit, látott életeket, amelyeket az áldozata az ítélkezés vagy a büntetés szándéka nélkül kioltott. Csak a véredet add! Érezte, hogy az ember szíve meghasad. Elengedte a hullát, és a falnak támasztotta. Megcsókolta a sebet, ráengedett egy cseppnyit a saját véréből, hogy begyógyuljon.Mikor felébredt a lakoma álmából, körülnézett a füsttől homályos helyiségben. Milyen idegennek látszanak a halandók, milyen reménytelen sors jutott nekik! Thorne elkárhozott, de nem halhat meg, ám ezeknek a nyakába liheg a halál.Hol van az ő Mariusa? Nem találta! Felállt a padról, minél előbb ott akarta hagyni az áldozat rút, bemocskolt testét. Belefúrta magát a tömegbe, és meglökött egy durva képű, kíméletlen embert, aki rögtön fel akarta használni az alkalmat arra, hogy verekedjen.
– Engem lökdösöl, haver? – kérdezte, és a gyűlölettől elkeskenyedő szemmel nézett Thornera.
– Ugyan már! – felelte ő, miközben a halandó elméjét pásztázta. – Öltél már embert csak azért, mert meglökött?
– Öltem! – mondta a másik, és kegyetlen vigyorra torzult a szája. – Téged is megöllek, ha nem húzol innen!
– De elébb még hadd csókoljalak meg – szólt Thorne. Megragadta a halandó vállát, ráhajolt, beleharapott. A körülötte álló halandók, akik persze nem tudhattak a titkos agyarakról, nagyot nevettek a zavarba ejtően meghitt mozdulaton. Thorne ivott egy kiadósat, aztán ügyesen megnyalta a harapás helyét.A visszataszító idegen semmit sem értett. Dülöngélt a gyengeségtől, a barátai pedig kinevették.Thorne sietve távozott. Marius kint várta. A szél megerősödött, de a havazás elállt.
– Most nagyon erős a szomjam – szólt Thorne. – Mikor a jégben aludtam, láncon tartottam, akár egy fenevadat, de most ő parancsol nekem. Ha egyszer elkezdtem, nem bírom abbahagyni. Még többet akarok.
– Akkor még többet kapsz, de ölni nem ölhetsz. Még ilyen nagyvárosban sem. Gyere, kövess.
Thorne bólintott. Ma már ölt. Mariusra nézett, szavak nélkül bevallotta a vétkét. Marius vállat vont, aztán átkarolta Thorne vállát.
– Sok hely van még, amit meglátogathatunk.
Majdnem megvirradt, mire hazatértek.Lementek a faburkolatú pincébe, és ott Marius bevezette Thornet egy kamrába, amelyet a sziklába vájtak. A falak hideget árasztottak, de a szobában hatalmas, pompás ágy állt, amelynek tarka vászonfüggönyei voltak. Dúsan hímzett takaró fedte a puha derékaljat és a párnák sokaságát.Thorne megrökönyödött, hogy itt nincs kripta. Ez nem igazi rejtekhely. Akárki megláthatja. Lényegében olyan egyszerű volt, mint az ő északi barlangja, de sokkal hívogatóbb, sokkal fényűzőbb. Annyira elfáradt, hogy szinte beszélni se bírt, de most félt.
– Ki háborgathatna itt? – kérdezte Marius. – A többi vérivó ugyanúgy nyugovóra tér most ebben az idegen sötétségben, mint mi. Halandó nem jöhet be ide. De ha félsz, kereshetünk neked más menedéket.
– Te is így alszol? Őrizetlenül? – kérdezte Thorne.
– Még ígyebbül, fent a hálószobában, a derékaljamon, a szekrényágyamban, a szokott kényelemben. Engem sose bántott senki egy falka vérivón kívül. Akkor támadtak meg, amikor ébren és eszemnél voltam, ahogy kell. Ha akarod, elmesélem azt a förtelmes históriát.
Arca elsötétült, mintha még említeni is fájna ezt a szerencsétlenséget.Thorne hirtelen megértett valamit, mégpedig azt, hogy Marius el akarja mesélni ezt a történetet. Ugyanolyan szüksége volt arra, hogy szavakat fonjon hosszú mondatfüzérekbe, mint amennyire Thorne ki volt éhezve a szavakra. A megfelelő pillanatban találkoztak.De ez holnapra marad. Ennek az éjszakának vége.
– Ide nem jön be a fény, és senki sem fog háborgatni. Aludj és álmodj, ahogy kell. Holnap beszélünk. Most pedig engedd meg, hogy távozzak. Daniel, a barátom, fiatal. Csak úgy eldől a padlón a kis birodalmában. Rá kell bírnom, hogy valami kényelmesebb helyre menjen, bár időnként nem tudom, vane értelme.
– Megmondasz nekem egy dolgot, mielőtt elmennél? – kérdezte Thorne.
– Ha tehetem – szólt Marius szelíden, bár hirtelen borzasztóan elbizonytalanodott. Mint aki súlyos titkokat rejt, amelyeket el kell mondania, és ő mégis retteg ezt tenni.
– Mi lett a vérivóval, aki a tengerparton járkált, és egyenként szedte föl a szép kagylóhéjakat? – kérdezte Thorne.Marius megkönnyebbült. Hosszan nézte Thornet, majd ezt felelte, gondosan megválogatva szavait:
– Azt mondják, hogy a napnak adta magát. Nem volt túl öreg. Az egyik estén találták meg a holdfényben. Kagylókból nagy kört rakott ki maga köré, ezzel mutatva, hogy önként vállalta a halált. Hamu maradt csak belőle, annak is elfújta egy részét a szél. Azok, akik szerették, megálltak mellette, és figyelték, ahogy a többi is elszáll. Reggelre nem volt többé.
– De szomorú – szólt Thorne. – Hát nem örült annak, hogy közénk tartozhat?
Marius meglepődött.
– Te örülsz neki, hogy közénk tartozhatsz? – kérdezte szelíden.
– Azt hiszem... azt hiszem, most megint – felelte Thorne tétován. Tölgyfából rakott tűz jó szaga ébresztette. Megfordult a puha ágyban. Egyelőre nem tudta, hol van, de egy csöppet sem félt. Jégre és magányra számított. Ám most valami jó helyen volt, és valaki várta. Csak fel kell tápászkodnia, és utána fel kell mennie a lépcsőn.Hirtelen eszébe jutott, hogy Mariusnál van, különös és vendégszerető barátjánál. Az ígéretek és a szépség új városában vannak, amely a régi romjain épült. És egy jó beszélgetés várja.Felállt, nyújtózkodott a szoba kellemes melegében, és körülnézett. Két régi olajlámpa világított, amelyek üvegből készültek. Milyen biztonságosnak tűnt ez a hely! Milyen szép volt a falak festett faburkolata!Tiszta vászoning várta a széken. Felvette, elbajlódott az apró gombokkal. A nadrággal nem volt baj. Vastag gyapjúzoknit húzott, de cipőt nem. A fényesre csiszolt kőpadló elég meleg volt.Dobogva ment fel a lépcsőn, hadd hallja Marius, hogy jön. Ebben a házban így tűnt ildomosnak. Akkor senki se vádolhatja, hogy tolakodó, vagy úgy jár, mint egy tolvaj.Mikor a szobához ért, ahol Daniel a maga csodálatos városait és falvak alkotta, megállt, és nagyon óvatosan benézett. A szőke, fiús Daniel úgy dolgozott, mint aki vissza sem vonult nappalra. Daniel feltekintett, és váratlanul elmosolyodott.
– Nohát, a vendégünk! – mondta. Enyhén csúfondáros volt a hangja, de Thorne valami langyosabb érzést sejtett mögötte.
– Daniel barátom! – válaszolta. Megint megnézte a parányi hegyeket és völgyeket, a sebesen futó, kivilágított ablakú, cseppnyi vonatokat, a sűrű erdőket, Daniel pillanatnyi mániáját.Daniel úgy folytatta a munkáját, mintha nem is beszéltek volna. Zöld festékkel pacsmagolt egy fácskát.Thorne csendesen indult volna, ám ekkor Daniel megszólalt:
– Marius azt mondja, hogy amit csinálok, az iparosmunka, és nem művészet. – Felemelte a miniatűr fát.Thorne nem tudta, mit mondjon.
– A hegyeket a tulajdon kezemmel csinálom – folytatta Daniel, – Marius azt mondja, hogy a házakat is nekem kellene.
Thorne ismét nem tudott mit válaszolni.Daniel csak beszélt:
– Szeretem a házakat, amiket küldenek a csomagban. Még nekem is nehéz összeállítani őket. Különben is, sose tudnék kitalálni ilyen sokféle házat. Nem tudom, miért kell Mariusnak így leszólnia engem.
Thorne nagy zavarba esett. Végül annyit mondott:
– Nincs válaszom.
Daniel elnémult.Thorne várt addig, ameddig az udvariasság parancsolja, aztán ment tovább a nagy szobába.Tűz ropogott a súlyos kövekből rakott, kormos kandallóban. Marius a tűz mellett ült a nagy bőrfotelben, olyan roskadtan, ahogy a kamaszok szoktak. Intett, hogy Thorne foglaljon helyet vele szemben a nagy bőrkanapén.
– Ülj ide, vagy akárhova, ahol tetszik – mondta előzékenyen. – Ha zavar a tűz, eloltom.
– Miért zavarna, barátom? – kérdezte Thorne, míg letelepedett a vastag, puha párnára.Körülnézett a szobában, és látta, hogy majdnem az egész faburkolatot aranyra és kékre festették. A mennyezetet tartó gerendákat és az ajtók szemöldökfáját kifaragták. A faragások a saját idejére emlékeztették. Ám ez új volt – Marius mondta, hogy egy mostani ember építette az egész házat, de igazán jól megcsinálta, nagy gonddal és szeretetettel.
– Néha a vérivók félnek a tűztől – mondta Marius a lángokat nézve. Nyugodt fehér arcán fények és árnyékok táncoltak. – Sose lehet tudni. Én mindig kedveltem, pedig egyszer borzasztóan szenvedtem miatta, de hát ismered a történetet.
– Kétlem, hogy ismerném. Nem, tulajdonképpen sose hallottam – felelte Thorne. – Ha el akarod mondani, meg akarom hallgatni.
– Ám először válaszokat akarsz bizonyos kérdésekre – szólt Marius. – Tudni akarod, hogy valóságe, amit a SzellemAjándokkal láttál.
– Igen – felelte Thorne. Eszébe jutott a háló, a fénypontok, a Megszentelt Mag. A Gonosz Királynőre gondolt. Mi formálta a képet, amelyet Thorne alkotott róla? A tanács asztalánál ülő vérivók gondolatai.Ráeszmélt, hogy farkasszemet néz Mariusszal, az pedig ismeri minden gondolatát.Marius elfordult, a tüzet nézte, majd odavetette:
– Tedd fel a lábadat az asztalra. Itt csak a kényelem számít.
Ő is feltette a magáét. Thorne követte a példáját: kinyújtotta, és bokában keresztezte a lábait.
– Beszélj, amiről kedved tartja – szólt Marius. – Mondd el, amit tudsz, ha óhajtod; mondd el, amit tudni akarsz. – Mintha egy árnyalatnyi harag csengett volna a hangjában, de nem Thornera haragudott. – Nekem nincsenek titkaim. – Töprengve kémlelte vendégének arcát, majd folytatta: – Vannak mások – azok, akiket láttál a tanács asztalánál, és rajtuk kívül is még sokan, szétszóródva a világban.
Halkan sóhajtott, megcsóválta a fejét.
– De most nagyon egyedül vagyok. Azokkal szeretnék lenni, akiket szeretek, de nem bírok. – A tüzet nézte. – Rövid időre összejövünk, aztán otthagyom őket... Danielt azért vettem magamhoz, mert szüksége van rám. Azért fogadtam be, mert elviselhetetlen a teljes magány. Azért kerestem az északi országokat, mert belefáradtam a gyönyörű déli földekbe, még Itáliába is, ahol születtem. Mindig azt hittem, hogy se halandó, se vérivó nem fáradhat bele a csodálatos Itáliába, de lám, belefáradtam, és a hó tiszta fehérségét akarom nézni.
– Megértelek – szólt Thorne. Felbátorodott a csendtől, és folytatta: – Miután vérivóvá tettek, elvittek délre – hát az olyan volt, mint a Valhalla. Rómában palotában laktam, ahonnan minden éjjel kiláttam a hét halomra. Álom volt, puha szellőkről és gyümölcsfákról. Ültem egy magas ablakban a tenger felett, és néztem, hogyan ostromolja a sziklát. Lementem a tengerhez, és meleg volt a vize.
Marius megnyerő kedvességgel mosolygott. – Itália, Itáliám – mondta halkan.Thorne most egészen elbűvölőnek látta az arcát. Szerette volna, ha mindig így mosolyog, ám a mosoly nagyon hamar eltűnt.Marius olyan komoran bámult a tűzbe, mint aki eltévedt a saját bánatában. A haja majdnem fehérnek látszott a lángok fényénél.
– Beszélj hozzám, Marius! – kérte Thorne. – Az én kérdéseim várhatnak! A hangod csengését akarom. A szavaidat akarom. – Egy pillanatig tétovázott. – Tudom, hogy sok mondanivalód van.
Marius meglepetten nézte, és mintha egy kicsit felengedett volna.
– Öreg vagyok, barátom – mondta. – A Millennium Gyermeke vagyok. Augustus Caesar korában lettem vérivó. Egy druida pap küldött ebbe a halálba, egy Mael nevű kreatúra; halandó volt, mikor engem megrontott, de hamarosan vérivó lett ő is, és ma is él, noha a közelmúltban kitört rajta a hitbuzgóság, és fel akarta áldozni magát. A bolond!
Az idő többször tett társakká minket. Nem különös? Hazugság, hogy én kedveltem Maelt. Egész életem tele van ilyen hazugságokkal. Nem tudom, megbocsátottam-e valaha is neki, amit velem művelt – hogy fogságba ejtett, elhurcolt halandó életemből egy távoli erdejébe Galliának, és ott egy ősi vámpír, aki csúnyán összeégett, de még mindig a Szent Liget istenének képzelte magát, megitatott a Sötét Vérrel.
Hirtelen elhallgatott. – Érted, amit mondok?
– Igen – felelte Thorne. – Emlékszem ezekre a ligetekre; suttogták, hogy istenek lakoznak bennük. Azt mondod, hogy egy vérivó lakott a Szent Tölgyfában?
Marius bólintott, majd folytatta:
– „Menj Egyiptomba – parancsolta ez az összeégett isten, ez a sebesült isten – és keresd meg az Anyát! Fejtsd meg, miért küldte ránk ezt a szörnyű tüzet, amely az egész világon összeégetett minket!”
– És ez az Anya volt a Gonosz Királynő, aki a Megszentelt Magot hordozta magában – összegezte Thorne.
– Igen – felelte Marius. Komoly kék szeme szelíden nézett Thornera. – Ő volt a Gonosz Királynő, barátom, ehhez nem fér kétség...
Ám akkor, kétezer éve csendes volt, mozdulatlan, és a legszánandóbb áldozatnak látszott. Négyezer évesek voltak, ő és királyi párja, Enkil. És valóban hordozta a Megszentelt Magot, ehhez sem fér kétség, mert a szörnyű tűz akkor csapott le az összes vérivóra, amikor egy mindenbe belefáradt, vén vámpír az égető sivatagi napsütésben hagyta a királyt és a királynőt.
Kínszenvedés lett osztályrésze a világ minden vérivójának – isteneknek, lámiáknak, az éjszaka teremtményeinek, nevezzék magukat bárhogyan. Volt, akit elpusztítottak a szörnyű lángok, mások csak megsötétedtek, és kínlódtak egy kicsit. A legöregebbek szinte nem is szenvedtek, a legfiatalabbak hamuvá lettek.Hogy a Szent Szülők – udvariasságból, gondolom, így kell nevezni őket – mit tettek, amikor felkelt a nap? Semmit. A Vén, aki förtelmesen összeégett, amiért rá akarta kényszeríteni őket, hogy keljenek fel, szólaljanak meg, vagy meneküljenek, ugyanolyan mozdíthatatlan és érzéketlen állapotban találta őket, és a további gyötrelemtől félve levitte őket egy elsötétített szobába, amely nem volt különb nyomorúságos, föld alatti börtönnél.
Marius elhallgatott. Úgy hallgatott, mint akinek túlságosan fájnak az emlékek. Nézte a tüzet, mint ahogy a halandók szokták, és a lángok előadták megbízható, örök táncukat.
– Mondd el, kérlek! – szólt Thorne. – Megtaláltad azt a királynőt, akkor régen? A tulajdon szemeddel láttad?
– Igen, megtaláltam – felelte Marius halkan. A hangja komoly volt, de nem keserű. – Én lettem az őrzője. „Marius, vigyél ki minket Egyiptomból!” – ezt mondta nekem a néma hangon – amit te SzellemAjándoknak hívsz –, úgy, hogy meg sem mozdult az ajka.Én pedig elvittem és kétezer évig oltalmaztam őt és a szeretőjét, Enkilt. Ők pedig kétezer évig hallgattak mozdulatlanul, mint két szobor.Elrejtettem őket egy szentélyben. Ebből állt az életem, ez volt az én magasztos küldetésem.Virágot és tömjént áldoztam nekik. Tisztán tartottam a ruházatukat. Törölgettem rezzenetlen arcukról a port. Szent kötelességem volt vigyázni rájuk, és őrizni titkukat a csavargó vámpíroktól, akik ittak volna a hatalmas vérből, sőt talán megpróbálták volna foglyul ejteni a Szülőket.
A tüzet nézte, de a nyakán megfeszültek az izmok. Thorne látta, ahogy egy pillanatra kidagadnak a halánték simaságából az erek.
– Egész idő alatt szerettem őt, ezt a látszólagos istenséget, akit teljes joggal nevezel a mi Gonosz Királynőnknek. Talán ez az életem legnagyobb hazugsága. Szerettem őt.
– Hogy tudtál volna nem szeretni egy ilyen lényt? – kérdezte Thorne. – Még álmomban is láttam az arcát. Megéreztem a misztériumát. A Gonosz Királynő. Éreztem az igézetét. Előtte járt a csendje. Mikor életre kelt, az olyan volt, mintha egy átok tört volna meg, és ő végre megszabadult volna.
Szavai láthatólag megdöbbentették Mariust. Hűvösen nézett Thornera, aztán visszatért a tekintete a lángokhoz.
– Ha valami rosszat mondtam, bocsánatodat kérem – szólt Thorne. – Én csak megérteni próbáltam ezt.
– Igen, olyan volt ő, mint egy istennő – folytatta Marius. – Így gondoltam, ilyennek álmodtam, holott ennek az ellenkezőjét mondtam magamnak és mindenkinek. Ez is hozzátartozott művészi hazugságomhoz.
– Hát mindenkinek be kell vallanunk a szerelmeinket? – kérdezte Thorne halkan. – Nem lehet néhány titkunk? – Mélységes fájdalom töltötte el, mert a Teremtőjére gondolt. Nem is akarta elrejteni ezeket a gondolatokat. Látta, ahogy ül a barlangban, a lángok előtt. Látta, ahogy tépkedi a hajszálait, és fonallá sodorja őket orsóval és guzsallyal. Látta vérben úszó szemét. Aztán eltépte magát ezektől az emlékektől. Visszatemette őket a szívébe.Mariusra nézett.Marius nem felelt a kérdésére.Thornet idegesítette a hallgatás. Úgy érezte, hogy csendben kellene maradnia, hadd folytassa Marius a beszédet, ám a kérdés kikívánkozott belőle.
– Hogyan történt az a szerencsétlenség? Miért állt fel a trónról a Gonosz Királynő? Lestat, a vámpír ébresztette fel az elektromos dalaival? Láttam halandó álruhában, ahogy táncolt nekik, mintha ő is ember volna. Mosolyogtam álmomban, mikor láttam, ahogy magához öleli, mosolyogva és hitetlenkedve, és az ő ütemére táncol a modern világ.
– Ez történt, barátom – mondta Marius. – Legalábbis a modern világgal. Ami a királynőt és feltámadását illeti? Elég nagy szerepet játszottak benne Lestat énekei.Mert nem szabad elfelejtenünk, hogy a királynő a csend világában élt évezredekig. Virág és tömjén, igen, ezekkel elhalmoztam, de a zene? Soha. Addig nem, amíg a modern világ lehetővé nem tette. Akkor berobbant Lestat zenéje abba a kápolnába, ahol a királynő tündökölt, és az felébresztette. Nem egyszer, de kétszer.Az első ugyanolyan megrázó volt, mint a második, habár viszonylag gyorsan helyre lehetett hozni. Kétszáz éve történt – az Égei-tenger egyik szigetén – ez a kis meglepetés. Tanulnom kellett volna belőle, de amilyen gőgös vagyok, nem tettem.
– Mi történt?
– Lestat növendék vámpír volt még akkor; égen-földön keresett engem, és tisztességes szándékkal. Tudni akarta, amire taníthattam. Tűvé tette értem a világot. Aztán neki is eljött az ideje, amikor legyengítette, megtörte a halhatatlanság ajándéka. A föld alá menekült előle, úgy, ahogy te a sarki jégbe.Elvittem magamhoz, beszéltem hozzá úgy, ahogyan most veled beszélek. De valami különös dolog történt közben, amire egyáltalán nem számítottam. Úgy tört fel belőle a feltétlen bizalommal párosult imádat, akár egy gejzír.Fiatal volt, de nem ártatlan. Mikor beszéltem, tökéletesen tudott hallgatni. Nem vitatkozott, ha a tanítót játszottam. Be akartam avatni a legrégibb titkaimba. Fel akartam tárni előtte a király és a királynő misztériumát.Hosszú, nagyon hosszú ideje nem mondtam már el azt a titkot. Egy évszázada egyedül voltam a halandók között, és Lestat, az ő rajongásával, méltónak látszott a bizalmamra.Levittem a föld alatti szentélybe. Ajtót nyitottam, hogy lássa a két ülő alakot.Először szobornak hitte a Szent Szülőket, aztán rádöbbent, hogy mindkettő él, mindkettő vérivó, és rettenetesen öregek. Azt látta bennük, mi lesz a sorsa, ha ennyi évezredet kell elviselnie.Ez elrettentő felismerés. Még azt is nehéz megemésztenie egy ifjúnak, ha rám néz, hogy egy napon ilyen sápadt és kemény lehet. Az Anyánál és az Apánál ez maga az iszonyat. Lestatot letaglózta a félelem.Ám neki sikerült uralkodnia a félelmén. Oda mert lépni a királynőhöz, sőt még meg is csókolta az ajkát. Vakmerő tett volt, de ahogy figyeltem őket, megértettem, hogy Lestatnál ez így természetes. Miután elhúzódott a trónustól, azzal büszkélkedett, hogy tudja a királynő nevét.Akasa! Olyan tisztán hallotta, mintha a királynő kimondta volna. Lestat elméjének súgta meg. Sok száz évig tartó hallgatás után Akasa megtalálta hangját ehhez az igéző vallomáshoz.Mit tehettem a csók és a titkos kinyilatkoztatás után?Letagadtam a szerelmemet és a féltékenységemet. Letagadtam megsemmisítő csalódásomat. Azt mondtam magamnak: „Te túlságosan bölcs vagy az ilyesmihez. Tanulj abból, ami történt. Ez az ifjú talán valami nagyszerű dolgot hoz ki az Anyából. Hiszen Akasa istennő.A szalonomba vittem Lestatot, ami ugyanolyan kellemes helyiség volt, mint ez, csak más stílusban rendeztem be, és hajnalig beszélgettünk. Elmeséltem teremtésem történetét, utazásomat Egyiptomba. A lelkes önzetlenségbe, amellyel a tanár szerepét játszottam, egy kis tetszelgés is keveredett. Lestatért vagy magamért akartam, hogy ez az ifjú mindent ismerjen? Nem tudom. Annyit tudok, hogy csillagórák voltak ezek nekem. Ám a következő éjszakán, míg a szigetemen élő halandók ügyeivel foglalatoskodtam, akik uruknak hittek, Lestat borzasztó dolgot csinált. Elővett a pogygyászából egy nagy becsben tartott hegedűt – egy félelmetes hatalommal felruházott hangszert –, és lement a szentélybe.Most is ugyanolyan tisztán látom, mint akkor, hogy nem tehette volna meg a királynő segítsége nélkül, aki a SzellemAjándokkal megnyitotta az őket elválasztó ajtók sokaságát.Lestat azt állítja, hogy magának a hegedülésnek a gondolatát is az Anya ültette el a fejében. Én ezt nem hiszem. Szerintem Akasa nyitotta meg az ajtókat, és szólította Lestatot, ám a hegedűt az ifjú vitte le hozzá. Lestat tulajdonképpen nem értett ehhez a hangszerhez, csak majmolta azokat, akiket hegedülni látott, mert úgy kalkulált, hogy az ismeretlen hang csodát tehet Akasával.Gyönyörű királynőm perceken belül felállt a trónusról, és a hegedűse felé indult. A rémült Lestat elejtette a hegedűt, amelyet Akasa összetaposott. Magához ölelte Lestatot, vérével kínálta, és aztán olyan döbbenetes dolog történt, amelyet fáj elmondanom: ő is ivott Lestatból.Jelentéktelen epizódnak hangzik, de nem az. Közös évszázadaink alatt sokszor kaptam a véréből, de egyszer se éreztem a fogát a nyakamon. Nem tudok könyörgőről, akinek kóstolta volna a vérét. Igen, valamikor régen voltak áldozatok, azoknak kiitta a vérét, elpusztította őket. De azokat, akik hozzá könyörögtek? Soha. Ő volt a forrás, az adakozó, véristenek, megégett gyermekek gyógyítója, de sose vérezte meg őket. Ám Lestatból ivott.Mit látott azokban a pillanatokban? Elképzelni sem tudom, de betekintést kellett kapnia annak a kornak az éveibe. Betekintést kellett kapnia Lestat lelkébe. Akármi volt is, nagyon jelentős lehetett, mert férje, Enkil, felállt a trónusáról, hogy félbeszakítsa. Ekkor érkeztem én, és az utolsó pillanatban sikerült megakadályoznom, hogy Enkil elpusztítsa Lestatot.A király és a királynő visszaült a trónra, vértől szennyesen és elnémulva. Ám Enkil hajnalig nem csillapodott. Összetörte a szentély vázáit és parázstartóit.Félelmetesen megmutatta a hatalmát. Rádöbbentem, hogy Enkil és a magam érdekében haladéktalanul el kell válnom Lestattól, akármilyen elviselhetetlen fájdalmat okozzon is nekem. A következő éjszakán elbúcsúztunk.
Ismét elhallgatott. Thorne türelmesen kivárta, hogy megszólaljon.
– Nem tudom, mi fájt jobban: hogy elveszítettem Lestatot, vagy a féltékenység, amiért az Anya adott és el is vett tőle. Nem ismerem a saját lelkemet. Megszállottja voltam Akasának. Úgy éreztem, hogy ő az én királynőm. – Hangja suttogássá tompult. – Mikor megmutattam őt Lestatnak, a kincsemmel dicsekedtem! Felfogod már, milyen hazug vagyok? – kérdezte. – És aztán még elveszíteni az ifjú Lestatot, akit annyira a véremből valónak éreztem! Borzasztó gyötrelem volt! Ennek a kínnak is volt egy mély húrja, akárcsak a hegedűnek.
– Mit tehetnék, hogy enyhítsem a bánatodat? – kérdezte Thorne. – Mert most is úgy hurcolod, mintha még élne az Anya.
Marius ránézett, és felragyogott az arca az ámulattól.
– Igazad van – mondta. – Úgy hordozom a terhet, mintha még mindig velem lenne. Mintha most is be kellene mennem a szentélyébe, hogy órákat töltsék nála.
– Nem tudsz örülni, hogy véget ért? – kérdezte Thorne. – Amikor a jégbarlangban feküdtem, amikor ezeket az álmokat láttam, nekem úgy tűnt, hogy voltak mások, akiknek a békességet hozta el ez a befejezés. A vörös hajú ikrek, akik ott álltak a többiek előtt, mintha még ők is azt érezték volna, hogy elvégeztetett.
Marius bólintott.
– Mindnyájan osztoznak ebben az érzésben – mondta. – Kivéve talán Lestatot.
– Meséld el, mi volt az, ami igazán felébresztette! – kérte Thorne. – Mitől lett gyermekeinek gyilkosa? Éreztem, mikor a közelemben fürkészett. Valahogyan mégsem talált meg.
– Mások is megmenekültek előle – szólt Marius –, bár hogy hányan vannak, senki sem tudja. Akasa elfáradt a vérengzéstől, ezért eljött hozzánk. Gondolom, azt hitte, van még ideje, hogy befejezze. Ám őt érte el a vég.Ami a második feltámadást illeti, ez megint csak Lestat műve volt, de magamat is ugyanannyira hibáztathatom érte.Hitem szerint ez történt. Elhoztam neki a modern kor találmányait, mint mindmegannyi áldozati ajándékot. Először a gépezeteket, amelyek zenéltek; aztán a szerkezeteket, amelyek mozgó képeket mutattak. Végül elhoztam a leghatalmasabbat, a televíziót, amely éjjelnappal ment. Úgy vittem a szentélyébe, mint egy áldozatot.
– Ő pedig úgy habzsolta, ahogy az isteneknek kell, ha leszállnak oltáraikra – jegyezte meg Thorne.
– Igen, habzsolta. Teleszívta magát förtelmes, elektromos erőszakosságával. Rikító színek villogtak az arcán, képek ostromolták. Egyedül az a tolakodó lárma is felébreszthette. Néha találgatom, hogy nem párolhatott-e le magának valami tudatfélét a nagyvilág örökös karattyolásából.
– Tudatfélét?
– Egyetlen ocsmány és egyszerű céllal ébredt. Ő akart uralkodni a világon.
Mérhetetlen szomorúsággal csóválta a fejét.
– Ki akarta játszani a legfényesebb eszű halandókat – szólt epésen. – Ki akarta irtani a hímnemű lakosság elsöprő többségét. Egy női paradicsomban kierőszakolhatta volna a békét. Badarság volt az egész elképzelés. Csöpögött a vértől és az erőszaktól.Azoknak a társainknak pedig, akik megpróbáltak érvelni, nagyon kellett vigyázniuk a szavakra, nehogy megsértsék. Honnan vette volna ezeket a fogalmakat, hacsak nem az általam hozott óriási képernyő elektromos álmainak törmelékéből? Mindenféle koholmányból, meg abból, amit a halandók híradónak hívnak. Én zúdítottam rá az áradatot.
Thornera villantotta a szemét.
– Természetesen látta a rikító videókat is Lestat énekeiről. – Ismét mosolygott, bár nagyon szomorúan, de úgy felragyogott tőle, ahogy az elégikus daloktól ragyognak fel az arcok. – Lestat az ő alakját is beletette a videóiba, úgy, amilyennek sok évszázada látta a trónján. Hitszegő módon kifecsegte a titkokat, amelyekbe beleavattam.
– Miért nem pusztítottad el érte? – csúszott ki Thorne száján. – Én ezt tettem volna!
Marius csak a fejét csóválta.
– Azt hiszem, úgy döntöttem, hogy inkább magamat pusztítom el – mondta. – Azt választottam, hogy hagyom a szívemet megszakadni.
– De miért? Magyarázd meg ezt nekem!
– Nem tehetem. Magamnak sem vagyok képes megmagyarázni – felelte Marius. – Lehet, hogy túl jól értem Lestatot. Nem bírta ki a némaságot, amelyet nekem fogadott. Ebben a csodáktól tömény világban nem tehette. Minden arra ösztökélte, hogy tárja fel a történetünket. – Lángok vibráltak az arcán. Ujjai kissé megszorították a szék karfáját. – Eltépett minden köteléket, ami összefűzött minket – mondta –, a barátot a baráttal, a tanítót a tanítvánnyal, az öreget a fiatallal, a szemlélődőt a keresővel.
– Gyalázat! – mondta Thorne. – Mi mást érezhettél, mint haragot?
– Igen, a szívem mélyén azt éreztem. Viszont hazudtam nekik, vérivó fivéreinknek és nővéreinknek. Mert mihelyt a királynő feltámadott, szükségük lett rám...
– Igen – szólt Thorne. – Láttam.
– Szükségük lett a bölcsre, hogy beszéljen a királynő lelkére, térítse el a szándékától. Nem volt idő veszekedésre. Lestat dalai kihozták belőle a szörnyeteget. Azt mondtam a többieknek, hogy nem haragszom. Átöleltem Lestatot. Ami pedig a királynőt, az én királynőmet illeti, mennyire tagadtam, hogy valaha is szerettem! Mindezt néhány halhatatlan kedvéért. De neked megmondom az igazat.
– Jó érzés, hogy megmondhatod?
– Ó, igen, nagyon jó! – felelte Marius.
– Hogyan pusztult el?
– Sok ezer éve megátkozta valaki, akivel kegyetlenül elbánt, és az a valaki eljött hozzá, hogy megfizessen. Egyetlen ütéssel lenyakazta a mi szépséges királynőnket, majd bekebelezte a vérivók Megszentelt Magját, vagy a szívet, vagy az agyat, nem tudom, hogy melyiket, mert azokban a végzetes pillanatokban ugyanolyan vak voltam, mint a többiek.
Annyit tudok, hogy az, aki megölte a királynőt, ma a Megszentelt Magot hordozza, de hogy hová lett, azt meg nem mondhatom.
– Láttam a vörös hajú ikreket – szólt Thorne. – Az Anya teste mellett álltak. „A Kárhozottak Királynője”, mondta az én Maharetem. Hallottam azokat a szavakat. Láttam Maharetet, ahogy átöleli a nővérét.
Marius nem szólt.Thorneban ismét gomolyogni kezdett a harag. Látta Teremtőjét, ahogy közeledik a hóban. Mit félt akkor ő, a halandó harcos, a magányos boszorkánytól, akit játszva elpusztíthatott volna karddal vagy fejszével? De szép volt az a magas, vékony alak a sötétbíbor gyapjúruhájában! Úgy tárta ki a karjait, mintha üdvözölni akarná.Érted jöttem ide! Érted vagyok még mindig itt!Őt ugyan nem babonázza meg! Az ő kivájt szemű hulláját nem fogják megtalálni a hóban, mint a többiekét!Megszólalt, hogy elűzze az emléket:
– Ő az én Teremtőm, a vörös hajú. Maharet, a nővére annak, aki magába fogadta a Megszentelt Magot.
Elnémult, mert ez annyira fájt, hogy elakadt a lélegzete.Marius feszülten figyelte.
– Azért jött északra, hogy népünkből válasszon szeretőt – folytatta Thorne. Megint elhallgatott egy pillanatra, mert ebben már nem volt olyan biztos. – Vadászott nemzetségünkre, és másokra, akik abban a völgyben laktak. Ellopta a szemét azoknak, akiket megölt.
– A szemüket és a vérüket – mondta Marius halkan. – Aztán mikor vérivóvá tett, megtudtad, miért van szüksége a szemekre?
– Igen, de nem az igazi történetet. Nem arról mesélt, aki elrabolta halandó szemét. Az ikertestvéréről pedig egy szót sem szólt. Imádtam. Keveset kérdeztem tőle. Nem bírtam, ha osztoznom kell rajta másokkal. Megőrjített.
– A Gonosz Királynő rabolta el a szemét – szólt Marius –, mikor Maharet még ember volt. Ikernővérének a nyelvét vette el. Olyan kegyetlen igazságtalanság volt, hogy nem viselhette el valaki, aki ugyancsak kapott a Vérből, ezért vámpírrá tette a testvéreket, mielőtt a Gonosz Királynő elszakíthatta volna egymástól, és a világ két végébe küldhette volna őket.
Thornenak leesett az álla, hogy ebbe belegondolt. Megpróbált szerelmet találni magában. Ismét látta Teremtőjét a fényesen kivilágított barlangban a guzsallyal és az orsóval. Látta hosszú, vörös haját.
– Tehát véget ért a szörnyűség, amelyet a jégben alva láttam – mondta. – A Gonosz Királynő elment, elnyerte örök büntetését, az ikrek magukba fogadták a Megszentelt Magot, igen – de ha látomásokért vagy fajtánk hangjaiért kutatok, sehol sem lelem az ikrek nyomát. Nem hallok róluk, pedig tudni akarom, hol vannak.
– Visszavonultak – felelte Marius. – Tudják, hogy rejtőzniük kell. Tudják, hogy valaki megpróbálhatja elvenni tőlük a Megszentelt Magot. Tudják, hogy jöhet egy megkeseredett vámpír, akinek elege van mindenből, és megpróbálhat elpusztítani mindnyájunkat.
– Ó, igen! – felelte Thorne. Fázni kezdett. Bár volna több vér az ereiben! Jó lenne, ha elmehetne vadászni – csak hát nem akarta itt hagyni ezt a meleg helyet, és az indázó mondatokat. Most nem. Még korai.
Lelkifurdalása volt, amiért nem mondta el minden szenvedését Mariusnak. Nem mondta el, hogy most mi a célja. Nem tudta, képes lenne-e rá. Valahogy olyan borzasztónak tűnt, hogy így van itt Marius házában, és mégsem bírt elmenni.
– Ismerem én a te igazságodat – szólt szelíden Marius. – Azért keltél fel, hogy megtaláld Maharetet, és bántsad.
Thorne megrándult, mint akit mellbe vágtak. Nem válaszolt.
– Lehetetlen – mondta Marius. – Már akkor tudtad, amikor évszázadokkal ezelőtt elhagytad, és aludni mentél a hóba. Maharet olyan hatalmas, hogy mi azt el sem képzelhetjük. Azt pedig minden kétséget kizáróan közölhetem veled, hogy a nővére sose mozdul el mellőle.
Thorne nem talált szavakat.
– Miért gyűlölöm ennyire az életformáért, amelyet adott nekem, holott halandó apámat és anyámat sose gyűlöltem? – suttogta végül.Marius fanyar mosollyal bólogatott.
– Bölcs kérdés – mondta. – Hagyj fel a reménnyel, hogy árthatsz neki. Ne álmodozz többé azokról a láncokról, amelyekkel Lestatot bilincsbe verte, ha csak nem akarod magad is a láncait viselni.
Ezúttal Thorne bólogatott.
– De miből voltak azok a láncok? – kérdezte csüggedten. – És miért akarok gyűlölködő rabjává lenni? Hogy érezhesse haragomat minden éjszakán, amelyen maga mellett tart?
– Vörös hajából fonta? – Marius hanyagul vállat vont. – Acéllal ötvözte, vérével edzette? Talán. Én sose láttam, csak hallottam róla, hogy magatehetetlenné nyűgözte a dühöngő Lestatot.
– Tudni akarom, miből volt a lánc! – mondta Thorne. – Meg akarom találni a Teremtőmet!
– Állj el ettől, Thorne! – figyelmeztette Marius. – Nem vihetlek el hozzá. Akkor mi lenne, ha magához hívna, mint valamikor régen, aztán elpusztítana, mikor megtudná, mennyire gyűlölöd?
– Akkor is tudta, mikor otthagytam – vitatkozott Thorne.
– És miért mentél el? – kérdezte Marius. – Egyszerű féltékenységből a többiek miatt, akiket gondolataid mutatnak?
– Egyesével fogadta őket a kegyeibe. Ezt nem bírtam elviselni. Említettél egy druida papot, akiből vérivó lett. Ismerek egy ilyet. Maelnek hívták, ugyanazon a néven, amelyet tőled hallottam. Maharet bevonta kedveseinek belső körébe. Mael vén volt a Vérben, és sok mesét tudott, márpedig Teremtőm mindennél jobban vágyott a mesékre. Akkor fordultam el tőle. Nem hiszem, hogy észlelte volna távozásomat. Nem hiszem, hogy érezte volna gyűlöletemet.
Marius feszülten figyelt.
– Mael. Szálas és szikár. Sasorr, mélyen ülő, kék szem. Szőke haja hosszúra nőtt a szent ligetben töltött szolgálatban. Ez az a Mael, aki elcsábította tőled az édes Maharetet? – kérdezte szelíden.
– Igen – válaszolta Thorne. Mellében enyhült a kín. – Valóban édes volt, azt nem tagadhatom, sose rúgott el magától gorombán. Én mentem világgá, fel, az északi földre. Én gyűlöltem meg Maelt, mert hízelgő szavakkal mondott ravasz történeteket.
– Ne akarj összetűzni Maharettel! – kérte Marius. – Maradj itt mellettem. Alkotódnak tudomására juthat, hogy nálam tartózkodsz, és talán elküldi neked szíves üdvözletét. Könyörögve kérlek, okos légy!
Thorne ismét bólintott. Úgy érezte, lezárult a félelmetes harc. Bevallotta haragját, és az elpárolgott. Csendesen, szürkén gubbasztott a tűz mellett. Már nem volt harcos. Ilyen a szavak mágiája.Majd ismét megrohanta az emlék. Hatszáz éve történt. A barlangban volt, látta a lángok táncát. Meg volt kötözve, nem bírt mozdulni. A mellette heverő Maharet lenézett rá, és valamit suttogott. Már nem emlékezett a szavaira, mert valami nagyobbnak és rettenetesebbnek a részei voltak. Az a valami olyan erős volt, mint a gúzs, amely megkötötte.Most már eltépheti a köteléket. Levághatja magától az emlékeket, és nyugodtan ellehet ebben a szobában. Nyugodtan nézhet Mariusra.Nagyot sóhajtott.
– Ha nem haragszol, térjünk vissza a te mesédhez – mondta. – Miután a királynő elpusztult, és az ikrek eltávoztak, miért nem zúdítottad rá haragodat a vérivó Lestatra? Miért nem álltál bosszút rajta? Elárult téged, és bajt hozott rátok!
– Mert továbbra is szeretni akartam – mondta Marius olyan hangon, mint aki régen ismeri a választ erre a kérdésre –, és azt akartam, hogy szeressenek. Nem akartam odadobni a bölcs és béketűrő Marius arcát. A harag túlságosan meggyötör. A halál túlságosan szánalmas. Nem viselhetem el, és nem hagyhatom, hogy ő diktálja tetteimet.
– Egy pillanat! – vágott közbe Thorne. – Ismételd meg ezt!
– A harag túlságosan szánalmas – ismételte Marius. – Minden esetben hátrány. Nem hagyhatom, hogy ő diktálja tetteimet. Nem tehetem a magamévá.
Thorne intett, hogy maradjon csendben. Hátradőlt, gondolkozott. Valamiért fázni kezdett, pedig a tűz mellett ült.
– A harag gyenge – suttogta. Új gondolat volt ez neki. Nála a harag mindig rokona volt a dühnek, és a dühben mindig volt valami Odin dühéből. A harcos azért könyörgött a csata előtt, hogy töltse el a düh. Örültek neki. A jégbarlangban is hagyta, hogy a régi düh ébressze fel.
– A harag ugyanolyan gyenge, mint a félelem – szólt Marius. – Elviselheti bármelyikünk is a félelmet?
– Nem – válaszolta Thorne. – De olyasmiről beszélsz, ami benned tüzes és erős.
– Igen, van bennem valami állatias sértettség. Ezért bolyongok magányosan, elutasítva a harag poharát, mert indulatos szavak helyett inkább a csendet választom. Téged találtalak az északi földön, és mivel idegen vagy, lemezteleníthetem előtted a lelkemet.
– Igen, megteheted – szólt Thorne. – Cserébe a tőled kapott vendégszeretetért elmondhatsz nekem mindent. Sose fogok visszaélni a bizalmaddal, ezt megígérem. Nem durvítom szavakba vagy dalokba. Semmi sem bírhat rá erre. – Hangja erősebb lett beszéd közben. Azért, mert becsülettel beszélt. – Mi lett Lestattal? Miért hallgat most? Nem hallok tőle újabb énekeket vagy sagákat.
– Sagákat, ó, igen! Ilyeneket írt, fajunk sagáit – mondta Marius, és majdnem jókedvűen mosolygott. – Most saját rettentő sebeit szenvedi. Az angyaloknál járt, vagy legalábbis olyan lényeknél, akik angyalnak mondják magukat, és ők elvitték a mennybe és a pokolba.
– Te hiszel ezekben a dolgokban?
– Nem tudom. Annyit mondhatok, hogy nem ezen a földön volt, amíg ezek a lények a hatalmukba kerítették. És hozott magával egy véres kendőt, amelyet Krisztus arca ékesített.
– Ó, te láttad azt?
– Igen – felelte Marius –, és más ereklyéket is. Azért veszítettük el majdnem Maelt, a mi druida papunkat, mert látta a kendőt, aztán kiment a napra meghalni.
– Miért nem halt meg Mael? – kérdezte Thorne. Akaratlan indulattal mondta ki ezt a nevet.
– Túl öreg volt az ilyen halálhoz – mondta Marius. – Förtelmesen összeégett és megbetegedett, ahogy fajunk véneivel történik, és nem volt bátorsága a további szenvedéshez. Visszatért társaihoz, és azóta is velük van.
– És te? Megmondod most őszinte szívvel, hogy valóban gyűlölöd-e azért, amit veled tett? Vagy a harag iránti viszolygásod miatt fordulsz el tőle?
– Nem tudom. Vannak idők, amikor rá se bírok nézni. Van, mikor kívánom a társaságát. Vannak idők, amikor egyiket se bírnám elviselni. Az egyetlen Daniellel jöttem ide. Danielnek mindig kell valaki, aki vigyázzon rá. Nekem ez megfelel. Danielnek nem kell beszélnie. Elég, ha itt van.
– Megértelek – mondta Thorne.
– Akkor ezt is értsd meg – szólt Marius. – Én folytatni akarom. Nem az a fajta vagyok, aki a napra kívánkozik, vagy a megsemmisülés más módjait áhítja. Ha valóban azért jöttél ki a jégből, hogy elpusztítsd Maharetet, hogy felbőszítsd az ikertestvérét... –
Thorne felemelte a jobbját, csendet és türelmet kért. Majd azt mondta:
– Nem azért jöttem. Azok álmok voltak. Meghaltak ezen a helyen. Az tovább fog tartani, hogy az emlék meghaljon.
– Akkor emlékezz szépségére és hatalmára – mondta Marius. – Egyszer megkérdeztem tőle, miért nem vette el magának egy vérivó szemét? Miért, hogy mindig a halandó áldozatok gyenge, vérzékeny szemét választotta? Azt felelte, sose találkozott olyan vérivóval, akit képes lett volna megölni, vagy akár bántalmazni, kivéve a Gonosz Királynőt, az ő szemét pedig nem vehette el. Nem engedte a gyűlölet.
Thorne sokáig gondolkozott ezen.
– Mindig halandó szemek – mormolta végül.
– És mindegyik szempárral, amíg eltart, többet lát, mint te meg én – mondta Marius.
– Igen – felelte Thorne. – Megértelek.
– Erőre van szükségem, hogy öregebb lehessek – mondta Marius. – Csodákat akarok látni magam körül, mint mindig. Ha nem, elveszítem az erőt a folytatáshoz. Ez gyötör most. A halál a vállamra tette a kezét. A halál a kiábrándulás, a lenézéstől való félelem alakjában érkezett.
– Ó, ezeket a dolgokat majdnem tökéletesen értem! – szólt Thorne. – Mikor felmentem a hóba, ezektől a dolgoktól akartam menekülni. Meg akartam halni, és nem akartam meghalni. Ahogy a halandók szokták. Nem gondoltam, hogy megmaradok a jégben és a hóban. Azt hittem, elpusztít, keményre fagyaszt, mint egy halandót. Ám nem történt ilyen. Ami meg a hideget illeti, megszoktam a vele járó gyötrelmet, mintha az lett volna az osztályrészem, mintha nem lett volna jogom másra. Ám ide a szenvedés hozott, és ezért megértelek. Inkább harcolsz a szenvedés ellen, mint hogy meghátrálj.
– Igen, azt tenném – felelte Marius. – Amikor a királynő kikelt föld alatti szentélyéből, engem otthagyott jégben és közönyben eltemetve. Mások szabadítottak ki, és vittek el a tanács asztalához, ahol igyekeztem a lelkére beszélni. Mielőtt megtörtént, nem hittem, hogy a királynő ilyen sértő megvetéssel viselkedhessen. Azt se képzeltem, hogy ennyi színleges türelemre és megbocsátásra leszek képes.Ám abban a tanácskozásban Akasát elérte végzete. Örökre megbosszulták a sértést, amelyet el kellett viselnem tőle. Ez a teremtmény, akit kétezer évig őriztem, eltávozott tőlem. Az én királynőm elhagyott engem...Így hát most már láthatom életem nagyobb összefüggéseit, amelyben minden kegyetlensége ellenére csak egy epizód volt az én szépséges királynőm. Látom életem összes meséjét. Tetszésem szerint válogathatok belőlük.
– Hadd halljam ezeket a meséket! – kérte Thorne. – Szavaid úgy hullámzanak fölöttem, mint a meleg víz. Megvigasztalnak. Éhezem a képeidre. Éhezem mindarra, amit mondhatsz.
Marius eltűnődött.
– Hát akkor hadd próbáljam meg elmesélni őket! – mondta végül. – Teljék be az enyémeken is a mesék sorsa! Tartsák távol tőled a sötétebb álmokat, tartsanak vissza a sötétebb úttól! Tartsanak meg téged itt.
Thorne mosolygott.
– Igen – mondta. – Megbízom benned. Kezdd el!
Mint mondtam, Rómában születtem, Augustus uralkodása idején, amikor a birodalom óriási és hatalmas volt, bár az északi határokon folyamatosan hadakoznia kellett a barbár törzsekkel, akik egyszer majd lerohanják.Az akkori Európa a fontos nagyvárosok összessége volt, akárcsak a mai.Ami engem illet, én olyan tudósféle voltam, akit balszerencséjére kiragadtak a világából, elhurcoltak a druidák földjére, és odadobtak egy vérivónak, aki a Szent Liget istenének hitte magát, és csak babonákat kaptam tőle a Sötét Vérrel.Saját érdekemben utaztam el Egyiptomba, hogy felkutassam az Anyát, mert hátha ismét kitör a tűzvész, amelyről a feketére égett, szenvedő isten beszélt.Nos, megtaláltam az Isteni Párt, és elloptam őket őreiktől. Nemcsak azért tettem, hogy az enyém legyen a Megszentelt Mag az isteni királynőben, hanem mert szerettem Akasát, hittem, hogy szólt hozzám, megparancsolta, hogy mentsem ki Egyiptomból, és mert megitatott drága vérével. Tudnod kell, hogy semmi sem vetekedhetett az ősforrás erejével. Attól lettem félelmetes vámpírrá, hogy legyőzhessem az összes megperzselt vén istent, akik később üldözőbe vettek. De azt is tudnod kell, hogy nem a hitbuzgalom diktálta cselekedeteimet. A druida erdő „istenét” szörnyetegnek tartottam, és tisztában voltam vele, hogy a maga módján Akasa is szörnyeteg. Én is azt voltam. Nem akartam kultuszt teremteni az Anyának. Titokban tartottam. Ahogy hozzám kerültek, ő és a férje, attól kezdve valóban Azok lettek, Akiket Őrizni Kell.Ami persze nem tartott vissza attól, hogy ne imádjam titokban, ne a legpompásabb szentélyt építsem neki, és ne álmodozzak arról, hogy ha már egyszer szólt hozzám a SzellemAjándok útján, szólni fog máskor is.Elsőnek Antiokheiába, a gyönyörű és izgalmas városba vittem a rejtelmes párt. Abban a térségben épült, amelyet ma Közel-Keletnek hívunk, mégis római város volt, amelyre rányomta eltörölhetetlen bélyegét a hellenizmus, vagyis a görög bölcselet és világnézet. A remek, új római épületek, a nagy könyvtárak, a filozófiai iskolák városa volt. Noha én, hajdani énem kísértete, már csak éjszaka járhattam, még mindig kileshettem ragyogó eszű embereket, és hallhattam csodálatos dolgokat.Ennek ellenére elkeserítő magányban teltek az első évek az Apa és az Anya őrzésében. Sokszor különösen kegyetlennek találtam az isteni szülők hallgatását. Szánalmasan keveset tudtam saját természetemről, és folyton azon búsultam, hogy örökkévalóságra ítélt a végzet.Főleg Akasa némasága volt félelmetes és érthetetlen. Miért kért meg, hogy hozzam ki Egyiptomból, ha folyton csak hallgatni akar a trónusán? Néha úgy rémlett, hogy sorsomnál még az önmegsemmisítés is kívánatosabb.Aztán berobbant városomba az elragadó Pandora, akit római kislánykora óta ismertem. Egyszer még az apjához is elmentem, és megkértem a koraérett gyermek kezét. Most hát megérkezett Antiokheiába ő, aki ugyanolyan bűbájos volt érett nőnek, mint csitrinek, és a vágy tüzes lávájával árasztotta el a gondolataimat.Életünk sorsszerűen összefonódott. Pandora olyan gyorsan és erőszakosan lett vámpírrá, hogy valósággal belerokkantam lelkem háborgásába és a bűntudatba. Ám Pandora meg volt győződve róla, hogy Akasa akarta egyesülésünket. Akasának megesett a szíve magányosságomon, ő csalta Pandorát hozzám.Ha láttad tanácskozó asztalunkat, amelynél Akasa feltámadásakor ültünk, látnod kellett Pandorát, a magas, fehér bőrű szépséget a hullámos barna hajával, aki ugyanolyan Millennium Gyermeke, mint te vagy én.Most kérdezhetnéd, hogy miért nem vagyok vele? Mi az bennem, ami nem engedi elismernem, hogy rajongok elméjéért, szépségéért, villámló eszéért?Miért nem mehetek hozzá?Nem tudom. Annyit tudok, hogy ma is az a rettenetes harag és szenvedés áll közöttünk, mint sok-sok éve. Nem ismerhetem be, mennyire megrontottam. Nem ismerhetem be, mekkorát hazudtam, mikor azt mondtam neki, hogy szeretem, és szükségem van rá. Ez a szükséglet, talán épp ez a szükséglet tart távol tőle, hogy biztonságban legyek bársonyos, bölcs, barna szemének fürkésző nézésétől.Az is igaz, hogy Pandora szigorúan ítél meg dolgokat, amelyeket a közelmúltban tettem. De ezt is túl nehéz elmagyarázni.Alig kétszáz év után én tettem tönkre életközösségünket rémes ostobaságommal. Akkor már úgyszólván minden éjszakát végigveszekedtünk. Nem ismerhettem el Pandora fölényét és győzelmeit. Végül odáig vezetett a gyengeségem, hogy dőre meggondolatlanságomban elhagytam.Ez volt hosszú életem legnagyobb hibája.De hadd mondjam el gyorsan, miként vert éket közénk kiábrándultságom és kevélységem.Tehát míg mi vigyáztunk az Apára és az Anyára, az északi sötét erdőkben kihaltak a régi istenek. Időnként ránk talált egy-egy kóbor vámpír, és követelte a magáét a Szülők véréből.Többnyire erőszakos szörnyetegek voltak, akiket könnyen elintéztünk, aztán pedig folytattuk civilizált életünket.Ám egy este betoppant a villánkba, amely Antiokheia falain kívül állt, egy csoport újonc vérivó. Lehettek valami öten, és igen egyszerűen öltözködtek.Mély megdöbbenésemre azt kellett hallanom, hogy a Sátán szolgáinak vallják magukat az isteni üdvtervben, amelyben ugyanolyan fontos szereplő az ördög, mint a keresztények istene.Nem tudtak az Anyáról és az Apáról, holott a villánkban volt a szentély, bár mélyen lent a földben. Ők mégsem érzékelték az Isteni Szülőket. Nagyon ifjak és ártatlanok voltak, meghatóan őszinte hitbuzgalom égett bennük.De bár megindított ez a christianus és perzsa fogalmakból habart, hóbortos eszmei zsibvásár és az ártatlanság különös látszata, el is szörnyedtem a ténytől, hogy új vallás támadt a vérivók között, mert vendégeink más híveket is emlegettek. Kultuszt emlegettek.A bennem élő ember felháborodott; a racionális rómait olyan szorongás töltötte el, hogy arra nincsen szavam.Pandora mindazonáltal gyorsan észre térített, és értésemre adta, hogy ki kell irtanunk az egész bandát. Ha elengedjük őket, mások jönnek, és hamarosan kézre keríthetik az Apát és az Anyát.Én, aki játszva leöltem vén pogány véristeneket, most valahogy nem tudtam engedelmeskedni Pandorának. Talán most értettem meg, hogy ha Antiokheiában maradunk, fenntartjuk a házunkat és éljük tovább a régi életünket, egyre több vérivó sereglik majd hozzánk, és nem lesz vége a gyilkolásnak, hogy megőrizhessük a drága titkot. Lelkem hirtelen nem bírta elviselni ezt a lehetőséget. Ismét megfordult a fejemben, hogy a halál lenne a legjobb megoldás: nekem is, és Azoknak is, Akiket Őrizni Kell. Lemészároltuk a zelótákat. Ilyen fiatalokat nem nehéz. Pár percig tartott, fáklyákkal és kardokkal. Hamuvá égettük őket, majd szétszórtuk a pernyét, úgy, ahogy kell, mint ezt nyilván te is tudod.De miután vége volt, ijesztő hallgatásba süppedtem, és hónapokig nem voltam hajlandó kimozdulni a szentélyből. Otthagytam Pandorát a szenvedésemért. Nem tudtam megmagyarázni neki, hogy sötét jövőt látok, és miután ő elment a városba vadászni, vagy valamilyen szórakozást keresni, én bevonultam Akasához.Odajárultam az én királynőmhöz, térdre ereszkedtem előtte, és megkérdeztem, mit akar, mit tegyek?
– Hiszen ezek is a te gyermekeid! – mondtam – Új rajok jönnek, és nem ismerik a nevedet. Szemfogaikat a kígyó méregfogához hasonlították. Mózes héber prófétát emlegették, aki felemelte a sivatagban a kígyós botot. Másokról beszéltek, akik jönni fognak.Akasa nem adott választ. Akasa nem adott érdemi választ teljes kétezer évig.Pedig akkor még csak az elején álltam félelmetes utazásomnak. Azokban a nyomasztó pillanatokban annyit tudtam, hogy el kell titkolnom fohászaimat Pandora előtt, mert nem láthat térden engem, Mariust, a filozófust. Tovább esdekeltem. Tovább imádtam a bálványt. És mint gyakran megtörténik, ha egy mozdulatlan dologhoz könyörgünk, a fényből, amely Akasa arcán játszott, a fényből az élet látszatát olvastam ki.Közben Pandora, akit ugyanúgy elkeserített az én hallgatásom, mint engem Akasáé, teljesen megvadult a kétségbeeséstől.Egy éjszaka a fejemhez vágta a halandóknál szokásos házi átkot: – Hogy miért nem szabadulok már meg tőled és tőlük is!Elment a háztól, és nem jött vissza se egy, se két estével később.Tulajdonképpen ugyanazt a játékot játszotta velem, mint én vele. Nem volt hajlandó elviselni a ridegségemet. De nem érthette, hogy iszonyúan szükségem van a jelenlétére, sőt még hiábavaló könyörgéseire is.Ó, az én szégyentelen önzésem! Annyira nem kellett ez az egész szerencsétlenség, de olyan haragra gyúltam Pandora iránt, hogy elkövettem a megmásíthatatlant: megszerveztem, hogy nappal távozzak Antiokheiából.Nehogy felkeltsem halandó ügynökeim gyanúját, szűrt fényű lámpa mellett parancsot adtam, hogy engem és Azokat, Akiket Őrizni Kell, szállítsanak három hatalmas szarkofágban Rómába a tengeren. Elhagytam az én Pandorámat. Magammal vittem mindenemet, neki ott maradt az üres villa és a sértő nemtörődömséggel szétdobált saját holmija. Otthagytam az egyetlent, aki képes volt türelmes lenni hozzám, aki mindig megértett, akármilyen csúnyán, akármilyen sűrűn marakodtunk is.Otthagytam az egyetlent, aki tudta, ki vagyok!Természetesen nem sejtettem a következményeket. Nem sejtettem, hogy sok száz évig nem fogom megtalálni Pandorát. Nem tudtam, hogy istennővé magasztalja majd a képzeletem, akinek hatalma Akasáéval vetekszik az emlékekben.Látod, ez is egy hazugság volt, mint az, amelyet Akasáról mondtam. Szerettem Pandorát, szükségem volt rá, ennek ellenére a legindulatosabb szócsatákban is adtam a fölényest, aki megvan Pandora látszólag se füle, se farka szónoklatai és közszemlére tett érzései nélkül. Emlékszem, hogyan vitatkozott velem azon az éjszakán, amikor a Sötét Vért adtam neki.Azt mondta:
– Ne csinálj vallást az észből és a logikából, mert idővel cserbenhagyhat az értelem, és ha ez történik, esetleg az őrülethez kellhet menekülnöd. – Alig értettem, mit mond, annyira megbotránkoztatott, hogy ilyen szavakat kell hallanom ennek az igéző szemű, szép nőnek a szájából.Pedig a csend hónapjaiban, amelyet az új hívők legyilkolását követték, pontosan ez történt. Egyfajta tébolyba süllyedtem, és nem voltam hajlandó megszólalni.Csak most lettem képes elismerni, hogy ez mekkora ostobaság volt. Nem bírtam a saját gyengeségemet, nem tűrhettem, hogy Pandora lássa a lelkemre boruló melankólia szemfödelét.Még most se bírnám ki, hogy tanúja legyen a szenvedésemnek. Magányosan lakom itt, Daniel az egyetlen társam. Azért beszélek hozzád, mert új vagy, friss benyomásokat, friss gondolatokat kaphatsz tőlem. Te nem nézel rám régi tudással, régi félelemmel. De hadd folytassam a mesémet.Hajónk szép rendben megérkezett Ostiába. Amint bevitték három szarkofágunkat Róma városába, felkeltem „síromból”, drága villát építtettem a falakon kívül, és a dombok között föld alatti szentélyt ásattam Azoknak, Akiket Őrizni kell, jó messze a villától.Nagyon bűntudatos voltam, amiért eltávolítóm őket a helytől, ahol lakom, olvasok, és hajnalban levonulok a kriptámba. Hiszen Antiokheiában a házamban laktak, igaz, a pince biztonságában, most pedig mérföldek választottak el tőlük.Csakhogy közel akartam lenni a városhoz, márpedig pár kurta év múlva Róma falai kintebb jöttek, az Urbs bekebelezte a házamat. Lett egy falusi nyaralóm a nagyvárosban.Nem volt biztonságos hely Azoknak, Akiket Őrizni Kell. Csakugyan a legbölcsebb belátásról tanúskodott, hogy a terjeszkedő várostól távol készítettem el a szentélyüket, míg én a villámban játszottam a „római urat” a környezetemnek, és a jóságos gazdát az együgyű, hiszékeny rabszolgáknak.Utólag összeszámoltam, hogy több mint kétszáz évig voltam távol Rómától.Miután teleszívtam magamat az egyszerre római és keleti Antiokheia gazdag kultúrájával, hallgattam költőit és tanítóit a fórumon, bolyongtam könyvtáraiban fáklyafénynél, elszörnyedve hallgattam az utolsó római császárok viselt dolgait, akik meggyalázták hibbant szeszélyeikkel ezt a címet, és előbb-utóbb vagy a testőrségük, vagy a katonáik gyilkolták meg őket.Ám abban tévedtem, hogy az Örök Város lezüllött. Az utolsó száz évben is voltak nagy uralkodók – Hadrianus, Marcus Aurelius, Septimius Severus – akik rengeteg látványos épülettel gazdagították a fővárost.A lakosság ugrásszerűen megnőtt. Még egy magamfajta vérivónak sem volt könnyű megismerni az Urbs összes templomát, amfiteátrumát és fürdőjét.Minden valószínűség szerint a világ legnagyobb és legcsodálatosabb városa volt. Kétmillió ember lakta, zömük plebejus, ahogy a szegényeket hívták, akiknek naponta osztottak ingyen gabonát és bort.Azonnal engedtem a város bűvöletének. Kizártam magamból a hatalmi harcok borzalmait, a határokon dúló örökös háborút, az emberi szellem alkotásaihoz menekültem, ahogy szoktam.Természetesen azonnal eljátszottam a hazajáró lelket rokonaim házainál, mert mindig számon tartottam őket, bár ezt sose vallottam be Pandorának. Érdemes tagjai voltak a régi senatori osztálynak, elszántan küzdöttek valamiféle rendért a kormányzásban, miközben a légiók császárt buktattak császár után, aszerint, hogy éppen melyik frakció akart hatalomra kerülni valamelyik porfészekben.Komolyan megfájdult a szívem ezeknek a fiatal férfiaknak és nőknek a láttán, akik a nagybátyáim, a nagynénéim, az unokahúgaim és az unokaöcséim leszármazottai voltak. Ebben az időszakban szűntem meg nyilvántartani őket, bár hogy miért, meg nem mondhatom.Számomra ez a szálak eltépésének kora volt. Elhagytam Pandorát. Eltávolítottam magamtól Azokat, Akiket Őrizni Kell. Egy éjszaka hazatértem, miután számtalan rokonom egyikének házában lestem a vacsorázókat, kivettem egy faládából a tekercseket, amelyekre felróttam az ügynökök leveleiből gyűjtögetett neveket, és elégettem őket. Még bölcsnek is éreztem magamat ettől a pusztítástól, mintha ez megóvhatna a további hívságtól és szenvedéstől.Utána idegenek házához jártam tanulni. Vámpírügyességgel surrantam be az árnyas kertekbe, félhomályos villák ajtajában füleltem a vacsora melletti halk csevegésre, vagy a törékeny lantzenét hallgattam, amellyel egy fiatal fiú kísérte a dalát.Nagyon megindítóak voltak ezek a hagyományhű, régi rómaiak. Bár a könyvtárak itt nem voltak olyan jók, mint Antiokheiában, bőven találtam olvasnivalót. Természetesen voltak Rómában filozófiai iskolák, bár nem olyan imponálók, mint Antiokheiában, de azért érdeklődéssel hallgattam, amit meghallgathattam.Ezzel együtt nem léptem be igazán az emberek világába. Nem barátkoztam halandókkal. Nem társalkodtam velük. Csak figyeltem őket, ahogy Antiokheiában tettem. Akkor még nem hittem, hogy sikereket érhetnék el az ő természetes köreikben.Ami a vérszomjamat illeti, féktelen vadászatokat tartottam Rómában. Ragaszkodtam a gonosztevőkhöz, ami, erről biztosíthatlak, nem volt nehéz, de jóval többet ettem, mint kellett volna. Kegyetlenül rávicsorítottam hegyes fogaimat azokra, akiket megöltem. A hatalmas városban sose maradtam éhes. Létemnek abban a szakaszában testesítettem meg leginkább a vérivót.Kihívásnak tartottam, hogy elegánsan csináljam, hogy csak egyszer kelljen harapnom, és egy csepp se menjen mellé, míg a vérrel magamba szívom a halált.Az akkori Rómában nem kellett, leleplezéstől tartva, eltakarítani a hullákat. Volt, hogy a Tiberisbe dobtam, máskor egyszerűen az utcán hagytam őket. Különösen kocsmákban szerettem ölni, amit, mint láthattad, most is kedvelek.Nincs is ahhoz fogható, mint mikor megyünk a hosszú, nyirkos éjszakában, és egyszer csak kitárul a kocsma ajtajában a kacagó, daloló halandók fényes, meleg kis világa. Nagyon vonzónak találtam a kocsmákat. Persze ez az egész őrjöngés, ez az öldöklés azért volt, mert gyászoltam Pandorát, és mert egyedül voltam. Ki tartott volna vissza? Ki kelhetett volna versenyre velem? Az égvilágon senki.Azokban az első hónapokban akár még írhattam is volna neki! Mert miért ne maradhatott volna antiokheiai házunkban, ott várva, hogy észre térjek! Mégse tettem ilyet.Vad harag forrt bennem, ugyanaz, amellyel most harcolok, és ez legyengített. Nem tehettem azt, amit kellett volna – nem szerezhettem vissza Pandorát. Időnként annyira szenvedtem a magánytól, hogy háromnégy áldozatot is ejtettem egy éjszaka, és kifolyattam a vért, amit nem bírtam meginni. Olykor hajnal előtt lecsillapodott a dühöm, folytattam a történetírást, amit még Antiokheiában kezdtem, és egy léleknek sem szóltam róla.Leírtam, milyen haladást vagy romlást tapasztaltam Rómában. Aprólékos részletességgel leírtam az épületeket. Aztán jöttek éjszakák, amikor haszontalannak tűnt minden írásom. Végül is mi értelme? Nem vihetem át ezeket a leírásokat, ezeket a megfigyeléseket, ezeket a verseket, ezeket az értekezéseket a halandók világába!Fertőzöttek voltak, mert egy vérivó írta őket, egy szörnyeteg, aki emberhalálból élt. Nem volt hely olyan verseknek vagy krónikáknak, amelyek egy habzsoló elméből és szívből fakadtak.Így hát elkezdtem megsemmisíteni nemcsak új írásaimat, de a régi értekezéseket is, amelyeket Antiokheiában vetettem papírra. Egyenként kiszedegettem a tekercseket a ládából, és elégettem őket, mint családom genealógiáját. Vagy jó szorosan elzártam, hogy ne is lássam őket, ne adjanak ihletet újabb írásokhoz.Mély válsága volt ez a léleknek. Aztán történt valami teljesen váratlan dolog.Belebotlottam egy másik vérivóba – illetve kettőbe, egy sötét utcában, mikor késő éjszaka jöttem le egy dombról.A hold éppen eltűnt a felhők mögött, de persze az én élőhalott szemem így is tökéletesen látott.A két kreatúra gyorsan közeledett. Nem tudták, hogy a falhoz lapulok, mert ki akarok térni az útjukból.Aztán az egyik felemelte a fejét, és én rögtön megismertem a sasorrt, a mélyen ülő szempárt, a beesett arcot. Minden ismerős volt rajta: a válla vonala, a hosszú szőke haja, még a keze is, amellyel a köpenyét fogta össze a nyakán.Mael volt, a druida pap, aki valamikor régen elfogott és elevenen feltálalt a Liget haldokló, megégett istenének. Mael, aki hónapokig tartott fogságban, amíg előkészített a Sötét Mágiához. Mael, a tiszta szívű, a rettenthetetlen, akit olyan jól megismertem.Ki tette Maelt vérivóvá? Melyik ligetben lett áldozata ősi vallásának? Miért nincs bezárva valamelyik galliai tölgybe, miért nem ott elnököl druida társainak lakomáin?
Találkozott a tekintetünk, de nem éreztem semmiféle riadalmat. Felmértem erejét, és hiányosnak találtam. Olyan öreg volt, mint én, de nem Akasából ivott. Jóval erősebb voltam nála. Semmit sem tehetett ellenem.Úgyhogy nyugodtan elfordultam, és szemügyre vettem a másik vérivót, ezt a jóval magasabb és összehasonlíthatatlanul erősebb kreatúrát, akinek sötétbarna bőre elárulta, hogy túlélte a nagy tűzvészt.Széles, kellemes, nyílt arca, nagy, kérdő, fekete szeme, formás, duzzadt szája, dús, hullámos, fekete haja volt.Visszafordultam a szőkéhez, aki olyan lángoló hitbuzgalommal vette el az életemet.Arra gondoltam, hogy most elpusztíthatnám. Letéphetném a fejét, kitűzhetném a kertembe, hogy feketére pörkölje a nap. Arra gondoltam, hogy ezt kellene tennem, mert ez a kreatúra nem érdemel jobbat. De más gondolataim is voltak.Beszélni akartam vele. Ki akartam ismerni. Meg akartam ismerni a másikat, a barna bőrű vérivót, aki olyan ártatlan jóindulattal bámult. Ez a vérivó sokkal öregebb volt. Nem hasonlított azokra, akik Antiokheiában zörgettek be hozzám, sírva az Anya és az Apa után. Teljesen újszerű jelenség volt.Talán abban a pillanatban értettem meg, milyen gyenge dolog a harag. Az fosztott meg Pandorától egy még húsz szóból sem álló mondat miatt. A harag megfoszt Maeltől is, ha elpusztítom. Különben is, a gyilkosságot elhalaszthatom. Most beszélhetek vele. Megadhatom a lelkemnek a társaságot, amelyre éhezik, és később még mindig megölhetem Maelt.Nyilván tudod, mennyire hamis ez az okoskodás. Ha egyszer megkedvelünk valakit, nem valószínű, hogy a halálát kívánjuk.Miközben ezek a gondolatok nyargaltak az agyamban, hirtelen ily szók peregtek ajkamról:
– Marius vagyok, nem emlékszel rám? Te vittél el az Öregisten ligetébe, te adtál oda neki, én pedig elszöktem. – Olyan ellenségesen mondtam, hogy magam is megriadtam tőle.Mael tökéletesen eltakarta a gondolatait, így nem tudhattam, felismerte vagy sem. Hadarni kezdett latinul:
– Igen, elhagytad a ligetet! Elhagytad azokat, akik imádtak! Elvitted a neked adott hatalmat, és mit hagytál az Erdő Hívségeseinek? Mit adtál nekik cserébe?
– No és te talán a régi isteneidet szolgálod, drágalátos druida papom? – kérdeztem. – Ez hozott Rómába? – Hangom remegett a haragtól, és éreztem, hogy ez milyen gyengeség. Küzdenem kellett, hogy visszanyerjem tisztánlátásomat és erőmet. – Mikor megismertelek, tiszta volt a szíved. Ritkán találkoztam emberrel, aki nálad hajlamosabb lett volna az önáltatásra, nálad jobban ragaszkodott volna a vallás kínálta balzsamhoz és káprázatokhoz. – Elhallgattam. Uralkodnom kellett magamon, és meg is tettem.
– A régi vallás meghalt – mondta dühösen. – A rómaiak még a legszentebb helyeinket is elrabolták. Mindenütt ott vannak a városaik. Tolvaj barbárok csapnak át a Danubius folyón. És a keresztények, azok olyan helyekre is eljönnek, ahova a rómaiak nem! Nem lehet megállítani a keresztényeket!
Egyre jobban felhangosodott a suttogása.
– De engem te rontottál meg, Marius! Te mérgeztél meg! Te szakítottál el az Erdő Hívségeseitől, te ültetted el bennem a nagyobb dolgok álmát!
Ugyanolyan dühös volt, mint én. Reszketett. És mint gyakran megtörténik két veszekedővel, ettől a haragtól jó, hűvös nyugalom lett bennem. Azzal a kis elszánással – később még mindig megölheted! – magamba fojthattam az indulatot, és tovább beszélhettem.A másik lény annyira meghökkent, hogy már-már gyermekes álmélkodás ült ki az arcára.
– Badarságot beszélsz – mondtam. – El kellene pusztítanom téged. Könnyen megtehetném.
– Nagyon jó, próbáld meg! – válaszolta.A másik kinyújtotta a kezét, és megfogta Mael karját.
– Figyeljetek már ide! – mondta barátságos, mély hangján. – Ne folytassátok ezt a veszekedést. Akár hazugság, akár erőszak juttatott a Sötét Vérhez, így lettünk halhatatlanok. Hát ilyen hálátlanul kell viselkedni?
– Én nem vagyok hálátlan – tiltakoztam –, de a sorsnak vagyok a lekötelezettje, nem Maelnek. Ám egyedül vagyok, társaságra vágyom. Ez az igazság. Jöjjetek a házamba. Sose bántottam olyat, akit vendégül láttam.
Engem is meglepett ez a kis szónoklat, holott szívemből beszéltem.
– Házad van ebben a városban? – kérdezte Mael. – Mit értesz ház alatt?
– Kényelmes épületet. Kérlek, jöjjetek a házamba, és beszéljetek hozzám. Van kellemes kertem, gyönyörű szökőkutakkal. Vannak rabszolgáim. Együgyűek. A világítás tetszetős. A kert tele van éjszaka nyíló virágokkal. Gyertek!
A fekete hajú olyan leplezetlenül álmélkodott, mint az előbb.
– Én jönni akarok! – mondta, és Maelre sandított, bár hátrább állt, mint a druida. Tekintély csengett a hangjában, lágyságában is érezni lehetett az erőt.Maelt tehetetlenné merevítette a düh. Sasorrával, ijesztő tekintetével vadmadárra emlékeztetett. Az ilyen orrú emberekről mindig a vadmadarakra kell gondolnom. De az az igazság, hogy rendhagyó szépséggel volt megáldva. A homloka magas és tiszta volt, a szája határozott.De hogy visszatérjek a mesémhez, csak ekkor vettem észre, hogy mindkettő olyan rongyos, akár a koldusok. Mezítláb jártak, és bár egy vérivó sose igazán szennyes, mert lepereg róla a piszok, ápolatlannak tűntek.Nos, ezen gyorsan segíthetek, ha engedik. Ládaszám voltak ruháim, mint mindig. Akár vadászni mentem, akár egy freskót néztem meg valami elhagyott házban, mindig a jól öltözött római benyomását keltettem, és gyakran viseltem tőrt meg kardot.Végül ráálltak, hogy jönnek. Én mentem előre, hogy mutassam az utat, amihez nagy akaraterő kellett, mert a hátamat fordítottam feléjük. Maximális hatásfokon használtam a SzellemAjándokot, nehogy megtámadjon valamelyik.Nagyon örültem, hogy nincsenek a házban Azok, Akiket Őrizni Kell, ahol a kettő közül valamelyik megérezheti hatalmas szívverésüket. De elképzelnem sem volt szabad őket. Így mentünk tovább.Végül megérkeztünk hozzám. Úgy bámészkodtak, mint akik csodák közé kerültek, holott nekem is csak olyan egyszerű bútoraim voltak, mint minden gazdag embernek. Éhesen legeltették a szemüket a bronz olajlámpákon, amelyek ragyogó fénnyel árasztották el a márványpadlós szobákat, és szinte meg se merték érinteni a párnákat és a székeket.Számát sem tudom, hányszor történt meg velem a századok során, hogy odavetődött hozzám egy minden emberi kapcsolat híján szűkölködő vérivó, és hüledezett a legegyszerűbb dolgokon.Ezért várt téged is ágy, mikor betoppantál. Ezért vannak ruháim.
– Üljetek le – mondtam. – Itt nincsen semmi, amit ne lehetne kitisztíttatni vagy kidobni. Ragaszkodom hozzá, hogy helyezzétek kényelembe magatokat. Bár nekünk is lenne egy olyan gesztusunk, mint a halandóknak, mikor megkínálják egymást egy kupa borral.
Elsőnek a szálas termetű vámpír foglalt helyet, de nem pamlagon, hanem széken. Aztán én is letelepedtem egy székre, és intettem Maelnek, hogy üljön le a jobbomra.Most már tisztán láttam, hogy a termetesebb vérivó összehasonlíthatatlanul hatalmasabb Maelnél. Sokkal idősebb is. Még nálam is öregebb volt. Ezért gyógyult fel a szörnyű tűzvész után, aminek immár kétszáz éve. De nem éreztem benne fenyegetést, sőt váratlanul és hang nélkül megmondta a nevét:„Avicus.”Mael méregtől csöpögő pillantással meredt rám. Nem dőlt hátra a széken, hanem olyan mereven tartotta magát, mint aki arra számít, hogy összeverekszünk.Olvasni próbáltam az agyából, de hiába.Úgy véltem, hogy tökéletesen uralkodom gyűlöletemen és haragomon, ám Avicus aggodalmas arcáról arra kellett gondolnom, hogy talán még sincs igazam.Hirtelen megszólalt Avicus:
– Tegyétek félre haragotokat – mondta latinul, bár idegenes kiejtéssel. – Egy szócsata talán tisztázhat mindent.
Mael nem várt a helyeslésemre.
– Elhoztunk téged a ligetünkbe, mert istenünk azt mondta, hogy ezt kell tennünk! Összeégett, haldokolt, de nem volt hajlandó elárulni, hogy miért. Azt akarta, hogy menj Egyiptomba, de nem volt hajlandó közölni velünk, hogy miért. Kell egy új isten, mondta, de nem árulta el, hogy miért.
– Nyugodj meg – intette Avicus halkan – hogy szavaid szívből jöhessenek. – Még rongyaiban is méltóságteljesnek tűnt, és kíváncsian várta, mi következik.
Mael megragadta székének karfáit, és gyilkosan meredt rám. Hosszú, szőke haja az arcába lógott.
– Hozzatok egy tökéletes halandót az öregisten varázslatához. Így mondták nekünk. És legendáinkból tudtuk, hogy ez igaz. Ha az öreg isten elgyengül, kell egy új. És csak egy tökéletes ember alkalmas, hogy a haldokló isten elvégezze rajta a varázslatot a tölgyben.
– Így hát kerestél egy rómait – mondtam –, aki élete virágjában van, boldog és gazdag, és akarata ellenére elhurcoltad. Köztetek nem voltak egészséges férfiak, akik megfeleltek a vallásotoknak? Miért hozzám jöttél silány babonáiddal?
Ezzel egy pillanatra sem állítottam le Maelt. Hadart tovább:
– „Olyat hozzatok, aki egészséges – mondta az isten –, aki ismeri az összes királyság nyelvét!” Ez volt az utasítása. Tudode, milyen sokáig kellett keresnünk egy olyan embert, mint te?
– Most sajnáljalak? – kérdeztem metsző hangon és meggondolatlanul.Mael folytatta:
– Elhoztunk a tölgyhöz, ahogy parancsolta. Aztán mikor kiléptél a tölgyből, hogy vezesd nagy áldozatunkat, láttuk, hogy tündöklő hajú, ragyogó istenné tettek, és a szemed olyan, hogy az valami rémítő!Te pedig egyetlen tiltakozó szó nélkül fölemelted a karodat, hogy kezdődjék Samhain nagy ünnepe! Ittad az áldozatok vérét, akiket kaptál. Láttuk, ahogy megteszed! A varázs ismét ép lett benned. Éreztük, hogy virágkor következik ránk, és ideje elégetni az öregistent, ahogy legendáink parancsolják.És akkor te elszöktél!
Hátradőlt a széken, mintha elvette volna az erejét ez a hosszú beszéd.
– Nem tértél vissza – mondta utálattal. – Megismerted titkainkat, de nem tértél vissza.
Csend lett.Nem tudtak az Apáról és az Anyáról. Semmit sem ismertek a régi egyiptomi tanokból. Annyira megkönnyebbültem, hogy egy hosszú percig hallgattam. Higgadtabbnak, fegyelmezettebbnek éreztem magamat, mint valaha. Képtelenség, hogy így veszekszünk, holott, mint Avicus is megmondta, halhatatlanok vagyunk.De még emberek is voltunk, kiki a maga módján!Mael még mindig engem nézett, és a szeméből csörgött a gyűlölet. Sápadt, vad és kiéhezett volt.Mind a kettő tőlem várta, hogy tegyek vagy mondjak valamit. Rám hárult ez a teher. Olyan döntésre jutottam, amely a szememben felért a leszámolással és a diadallal.
– Nem, nem jöttem vissza! – mondtam nyersen Maelnek. – Nem akartam a Liget Istene lenni. Nem érdekeltek az Erdő Hívségesei. Nem hiszek az isteneitekben és az áldozataitokban. Mit vártatok tőlem?
– Magaddal vitted istenünk hatalmát!
– Nem volt választásom – feleltem. – Ha úgy hagyom ott az öreg, égett istent, hogy nem veszem el a mágiáját, elpusztítottatok volna, én pedig nem akartam meghalni. Miért kellett volna meghalnom? Igen, elvettem a varázslatot, amelyet nekem adott, igen, vezettem a nagy áldozatot, aztán pedig elszöktem, ahogy minden fajtámbeli megtette volna!
Mael hosszasan bámult, mint aki azt akarja kifürkészni, hogy akarom-e folytatni a civakodást.
– No és mit látok most? – kérdeztem. – Csak nem szöktél meg az Erdő Hívségeseitől? Hogyhogy Rómában találkozom veled?
Sokáig hallgatott.
– Istenünk – mondta. – A mi vén, égett istenünk. Egyiptomról beszélt. Azt mondta, olyat hozzunk neki, aki el tud menni Egyiptomba. Elmentél Egyiptomba? Megkerested a Jóságos Anyát?
Eltakartam az elmémet, amennyire bírtam. Zord arcot vágtam, és közben megpróbáltam kitalálni, hogy mennyit vallhatok be, és miért.
– Igen, elmentem Egyiptomba – mondtam. – Elmentem, hogy kinyomozzam az okát a tűznek, amely elégette az északi földek isteneit.
– És mit találtál? – kérdezte.Tekintetem tovavándorolt Avicusra, és láttam, hogy ő is az én feleletemet várja.
– Nem találtam semmit – válaszoltam. – Semmit, csak égetteket, akik ugyanezen a rejtélyen töprenkedtek. Hallottam az ősi legendát a Jóságos Anyáról. Semmi többet. Ennyi. Nincs mit mondanom.
Elhitték? Nem állapíthattam meg. Mindkettőnek megvoltak a maga titkai és álláspontjai.Avicus enyhe aggodalommal kémlelte a társát.Mael lassan felemelte a fejét, és bősz haraggal mondta:
– Bár sose láttalak volna meg! Te romlott római, te gazdag római, az összes fényűzéseddel és szóvirágoddal! – Körültekintett a házam falfestményein, pamlagjain, asztalain, márványpadlóin.
– Miért mondod ezt? – kérdeztem.Igyekeztem, hogy ne gyűlöljem, látni akartam igaz mivoltában, meg akartam érteni, de túl nagy volt bennem az indulat.
– Emlékszel, hogy akartál lekenyerezni, mikor elfogtalak, mikor tanítgatni próbáltalak a költészetünkre, a dalainkra? – kérdezte. – A gyönyörű villádról meséltél a neapolisi öbölben. Azt mondtad, oda viszel, ha segítek megszöknöd. Emlékszel ezekre a borzasztó dolgokra?
– Igen, emlékszem – mondtam hidegen. – A foglyod voltam. Akaratom ellenére hurcoltál el az erdő mélyére. Mit vártál tőlem? Ha engedtél volna elszökni, csakugyan elvittelek volna a neapolisi villámba. Megfizettem volna a váltságomat. A családom kifizette volna. Eh, beszélni is ostobaság erről!
Megráztam a fejemet. Túlságosan ingerült lettem. Régi magányom csábítóan mosolygott rám. Újra csendet akartam ezekben a szobákban. Mi szükségem erre a kettőre?Ám annak, aki az Avicus névre hallgatott, vonzó arca volt. Ki lehetett vajon?
– Kérlek, uralkodj haragodon – szólt Avicus. – Mael szenvedésének én vagyok az oka.
– Nem! – vágta rá Mael, és a társára pillantott. – Az lehetetlen!
– Dehogynem – közölte vele Avicus. – Mindig is így volt, azóta, hogy neked adtam a Sötét Vért. Szedd össze az erődet, hogy velem maradj, vagy elhagyj engem. De ez így nem maradhat.
Rátette kezét társának karjára.
– Találkoztál ezzel a különös teremtménnyel, Mariusszal. Elmondtad neki az utolsó éveket, amikor szilárd volt a hited. Ismét átélted azt a rettentő nyomorúságot. De ne légy olyan oktalan, hogy őt gyűlölöd azért, ami történt. Igaza volt, ha szabadulni akart. Ami minket illet, a régi hit meghalt. Elpusztította a szörnyű tűzvész, és ez ellen semmit sem tehetünk.
Még sose láttam a Maeléhez foghatóan csüggedt arcot.Szívem és elmém versenyt futott egymással. Azt gondoltam: itt van két halhatatlan, de nem nyújthatunk balzsamot egymásnak, számunkra nem létezik barátság, csupán elválás, miután fullánkos szavakkal sértegettük egymást. Aztán egyedül leszek ismét. Én leszek a büszke Marius, aki otthagyta Pandorát. Csak az enyém lesz a gyönyörű ház és minden értékes berendezése.Észrevettem, hogy Avicus bámul. Az elmémet szondázta volna, de nem sikerült neki, holott félelmetesen erős volt benne a SzellemAjándok.
– Miért éltek így, mint a csavargók? – kérdeztem.
– Nem tudjuk, mi más módon élhetnénk – szólt Avicus. – Sose próbáltuk. Elhúzódunk a halandóktól, kivéve, ha vadászunk. Félünk, hogy lelepleznek. Félünk a tűztől.
Bólintottam.
– Mit kerestek a véren kívül? – kérdeztem.Szánandó szomorúság suhant át az arcán. Szenvedett, és titkolni próbálta. Vagy talán el akarta űzni a szenvedést.
– Nem is tudom, hogy keresünk-e valamit – mondta. – Nem tudjuk, hogy kell.
– Akartok velem maradni és tanulni? – kérdeztem.Ez arcátlanul nagyképű kérdés volt, de a szavak már kicsúsztak a számon.
– Megmutathatom nektek Róma templomait; megmutathatom a pompás palotákat, a házakat, amelyek mellett ez a villa szerény kunyhó. Megmutathatom, miként játsszátok az árnyékot, hogy sose fedezzenek fel a halandók; hogyan kell falat mászni gyorsan és hangtalanul; hogyan kell a tetőkön közlekedni a városban éj hosszat, úgy, hogy egyszer sem szálltok le a földre.
Avicus ámult. Maelre nézett. Ő csak ült roskadtan, és nem szólt. Aztán kihúzta magát. Fáradtan vádaskodott tovább:
– Sokkal erősebb lehettem volna, ha nem mesélsz azokról a mindenféle csodákról! Most pedig azt kérdezed, hogy akarjuk-e élvezni ugyanazokat az örömöket, egy római örömeit!
– Ezt tudom felajánlani – mondtam. – Ti meg tegyetek óhajotok szerint.
Mael megrázta a fejét, és folytatta a beszédét, bár nem tudom, kinek címezte a szavait.
– Mikor világos lett, hogy nem térsz vissza, engem választottak ki. Nekem kellett istenné válnom. Ám ehhez szükséges volt egy olyan istene a Ligetnek, akit nem égetett halálra a Szörnyű Tűzvész. Oktondiság volt elpusztítanunk a saját szelíd istenünket, egy olyan lényt, akinek volt elég varázslata téged megteremthetni!
Intettem, hogy az csakugyan kár volt.
– Tűvé tettük a világot – mondta. – Végre választ kaptunk Britanniából. Ott életben maradt egy isten, aki ősöreg és nagyon erős.
Avicusra néztem, de meg se rezzent az arca.
– Ámde figyelmeztettek, hogy ne menjünk hozzá. Azt üzenték, hogy talán nem kellene ezt tennünk. Nem értettük ezeket az intéseket, és végül úgy döntöttünk, hogy belevágunk abba, amit érzésünk szerint tennünk kell.
– No és mit ereztél, amikor kiválasztottak? – kérdeztem kegyetlenül. – Miután megtudtad, hogy be leszel zárva a tölgyfába, soha többé nem látod a napot, és csak a nagy ünnepeken meg holdtöltekor ihatsz vért?
Egy pillanatig csak bámult meredt szemmel, mint aki nem tud megfelelni erre a kérdésre.
– Már mondtam, hogy megrontottál!
– Aha, tehát féltél! – csaptam le rá. – Az Erdő Hívségesei nem nyújthattak vigaszt. Lehetett hibáztatni engem!
– Nem féltem! – szűrte haragosan összeszorított fogai között. – Meg voltam rontva! – Rám villantotta mélyen ülő, apró szemét. – Tudod te, mit jelent, ha semmiben sem hiszünk? Ha nincs istenünk, nincs igazságunk?
– Természetesen tudom – feleltem. – Én nem hiszek semmiben, és ezt bölcs dolognak tartom. Halandó koromban sem hittem. Most sem hiszek.
Avicus mintha összerándult volna.Mondhattam volna kíméletlenebb dolgokat is, de láttam, hogy Mael folytatni akarja.Ugyanúgy bámult a semmibe, míg tovább beszélt:
– Megtettük az utunkat – mondta. – Átkeltünk a keskeny tengeren Britanniába, aztán északra mentünk, a zöld erdők földjére, és ott találkoztunk papokkal, akik a mi himnuszainkat énekelték, ismerték verseinket és törvényünket. Druidák voltak, mint mi, az Erdő Hívségesei voltak, mint mi. Rohantunk egymás karjaiba.
Avicus mohón figyelte Maelt. Én bizonyára türelmesebben, hűvösebben kémleltem. Bár bevallom, megbabonázott az egyszerű mese.
– Bementem a ligetbe – szólt Mael. – Milyen irdatlanok voltak a fák! Milyen ősöregek! Bármelyik lehetett volna a világoszlop. Végül odavezettek. Láttam az ajtót számtalan vasalásával, és tudtam, hogy bent van az isten.
Váratlan aggodalommal sandított Avicusra, de az intett neki, hogy folytassa.
– Mondd el Mariusnak – kérte szelíden. – Ha Mariusnak mondod, nekem is elmondod.
Olyan lágy hangja volt, hogy borzongás futott végig a bőröm – az én tökéletes, magányos bőröm – felső rétegén.
– Ám ezek a papok figyelmeztettek: „Mael, ha van benned gyarlóság vagy hazugság, az isten tudni fogja! Akkor pedig megöl. Közönséges áldozat leszel, semmi több. Jól gondold meg, mert az isten mélyre lát! Az isten erős, de jobban szereti a félelmet az imádatnál, és ha megharagszik, nagy örömmel áll bosszút!” Ezek a szavak megrendítettek. Valóban kész vagyok a különös csodára?
Bőszen meredt rám.
– Végiggondoltam mindent. Eszembe jutottak szavakba foglalt képeid. A gyönyörű villa a neapolisi öbölben. A fényűző szobák, amelyeket leírtál. A meleg szellő, a víz hangja a sziklás parton. A kertek. Sokat beszéltél a kertekről. El tudom majd viselni a sötétséget a tölgyfában, a vérivást, a szomjazást az áldozatok között?
Elhallgatott, mintha nem bírná folytatni. Megint Avicusra pillantott.
– Folytasd – mondta Avicus halk, mély hangján.Mael folytatta:
– Aztán odajött az egyik pap, félrehúzott és azt mondta: „Mael, ez egy haragos isten! Olyan isten, aki akkor is könyörögve kéri a vért, mikor nem kellene. Megvan benned az erő, hogy felkínáld magadat neki?”Nem válaszolhattam, mert épp akkor lement a nap. Mindenfelé fáklyák gyúltak a ligetben. Az Erdő Hívségesei összegyűltek. Paptársaim, akik velem jöttek, körülvettek, és tolni kezdtek a tölgy felé.A fánál követeltem, hogy engedjenek el. Rátettem kezemet a kéregre, behunytam a szememet, és a hangtalan hanggal imádkoztam ehhez az istenhez, úgy, ahogy az otthoni ligetben tettem: „Az Erdő Hívségesei közül vagyok! Adsz-e nekem a Szent Vérből, hogy hazatérvén tehessem, amit népem óhajt?”
Ismét elakadt a szava. Mintha valami szörnyűséget bámult volna, amit én nem láthattam.
– Folytasd – sürgette Avicus.Mael sóhajtott.
– Akkor néma nevetés kelt a tölgyfában, néma nevetés, és egy haragos hang! Belehatolt a koponyámba, és megrázott. És az isten azt mondta: „Előbb hozz nekem véráldozatot. Akkor, és csupán akkor lesz annyi erőm, hogy istenné tehesselek!”
Megint elnémult egy pillanatra. – Emlékszel rá, Marius, milyen szelíd volt a mi istenünk? – kérdezte. – Mikor téged teremtett, nem volt benne sem harag, sem gyűlölet, ám ebből az istenből sütött az indulat.
Bólintottam.
– Elmondtam a papoknak, mit követel az isten. Visszahőköltek, riadt csoportba verődtek.„Nem! – tiltakoztak. – Túl sokat követeli a vért! Nem illendő, hogy kapjon. Csak az ünnepeken ihat, és holdtöltétől holdtöltéig is koplalnia kell, hogy aszott és beteg legyen, mint a halott mezők, midőn előlép a tölgyfából, majd kigömbölyödjön az áldozatok vérétől, teltségével ígérve tavaszi dús virágzást!”Mit felelhettem volna? Próbáltam szót érteni velük. „Egy isten alkotásához bizonyosan szüksége van erőre! – magyaráztam. – Ő is megégett a szörnyű tűzvészben. Talán a vér segít gyógyulnia. Miért ne hozzunk neki áldozatot? Csak kell lennie egy elítéltnek valamelyik faluban vagy településen, akit ide lehet hozni a tölgyhöz!”Hátráltak, bámulták a fát, az ajtót, a zárakat. Akkor értettem meg, hogy félnek.Majd valami iszonyatos dolog történt, ami örökre megváltoztatott. Olyan rosszindulat áradt a tölgyfából, hogy azt éreztem, mintha egy ellenséges szempár meredne rám!Szinte láttam a dühtől tajtékzó lényt, amely kardot emel rám, hogy elpusztítson. Természetesen az isten hatalma művelte ezt, az ő elméje fecskendezte belém a gyűlöletet. De olyan erős volt, hogy nem tudtam gondolkozni, nem fejthettem meg, mi az, nem jöhettem rá, mit kellene tennem.A papok elfutottak. Ők is érezték ezt a gonosz dühöt. Én nem tudtam futni. Mozdulni se bírtam. Meredten néztem a tölgyfát. Azt hiszem, az ősi mágia kerített a hálójába. Hirtelen elveszítették jelentőségüket az istenek, a dalok, a versek, az áldozatok. Azt tudtam, hogy egy nagy hatalmú lény rejtőzik a fában, és én nem futottam meg tőle. Abban a pillanatban megszületett fondorkodó, fekete lelkem.
Mael ismét sóhajtott egy színpadiasát. Elhallgatott, rám szögezte a szemét.
– Hogyhogy? – kérdeztem. – Mit fondorkodtál ki? Beszéltél az elmén át a ligetetek szelíd istenével. Láttad telehold idején az áldozatnál, a szörnyű tűzvész előtt és után. Láttál engem, mikor megváltoztam. Most mondtad. Ebben az istenben mi volt olyan döbbenetes?
Mael meghökkent.Majd mint aki parancsot teljesít, elfordította rólam a tekintetét, és folytatta:
– Marius, ez az isten több volt haragosnál. Ez az isten szabadulni akart!
– Akkor hogyhogy nem féltél?
Csend lett a szobában. Komolyan nem értettem.Avicusra néztem. Bizonyságot szerettem volna, hogy ő volt-e ez az isten, vagy sem? De ilyet kérdezni otrombaság. Korábban elhangzott, hogy Avicus adta a Sötét Vért Maelnek. Hallgattam, ahogy a jólneveltség parancsolja.Mael ismét rám sandított, roppant furcsán és alattomosan. A hangja suttogássá tompult, mosolyából méreg csöpögött:
– Az isten ki akart jutni abból a tölgyfából – mondta vadul –, én pedig tudtam, hogy ha segítek, akkor kapok a Bűvös Vérből!
– Tehát szökni akart. – Akaratlanul elmosolyodtam. – Ez csak természetes.
– Emlékszem, amikor te szöktél el – szólt Mael. – A hatalmas Marius, a véráldozattól rózsás Marius! Olyan sebesen nyargaltál, hogy nem értünk utol. Hát most én is úgy fogok futni, mint te! Igen, igen! Miközben így gondolkoztam, fondorkodtam, latolgattam, megszólalt a hang a tölgyfából, most halkan, titkolózva, hogy csak én halljam:„Gyere közelebb! – parancsolta, és mikor a kéreghez szorítottam a homlokomat, imigyen folytatta: – Mesélj nekem erről a Mariusról, mesélj a szökéséről! Mesélj, és adok neked a Sötét Vérből, és együtt szökünk meg innen, te és én.”
Mael reszketett. Avicus olyan lemondóan nézett, mint aki számtalanszor mérlegre tette már ezeket az igazságokat.
– Kezd tisztulni a kép – jegyeztem meg.
– Nincs benne semmi, aminek ne hozzád lenne köze! – acsargott Mael. Az öklét rázta felém. Olyan volt, akár egy gyerek.
– Magadnak köszönd – vágtam vissza. – Attól a perctől kezdve, amelyben kicsempésztél a galliai kocsmából. Te akaszkodtál rám, ezt ne feledd! Rabságban tartottál. Ám ez a kibontakozó mese megnyugtat. El kell mondanod. Mesélj még többet.
Egy pillanatig azt hittem, hogy nekem ugrik tehetetlen mérgében, de aztán lehiggadt. Komoran megcsóválta a fejét, és így folytatta:
– Mikor megkaptam gondolatban az igenlő választ az istentől, eldőlt a sorsom. Rögtön szóltam a papoknak, hogy hozzanak áldozatot. Nincs időnk veszekedni, majd én odaadom az elítéltet az istennek. Bemegyek vele a tölgyfába. Nem félek. De siessenek, mert lehet, hogy nekem és az istennek az egész éjszakára szükségünk lesz a varázslathoz.Úgy rémlett, egy órába is beletelt, míg megtalálták a nyomorultat, akinek a fában kellett meghalnia. Odahozták nekem a síró, megkötözött embert, aztán rémüldözve kinyitották a vastag ajtót.Éreztem bentről az isten haragjának forrósodó tüzet. Éreztem éhségét. Fáklyát ragadtam, magam előtt lökdöstem a szerencsétlent, és beléptem a fatörzsben kivájt fülkébe.
Mosolyogva bólintottam. Ez ismerős volt.Mael tekintete most Avicuson függött.
– Ott állt Avicus, úgy, amilyennek most látod. Rögtön rávetette magát az elítéltre, irgalmas gyorsasággal kiitta a szerencsétlen áldozat vérét, aztán félredobta a hulláját.Majd nekem ugrott, kitépte kezemből a fáklyát, a falba tűzte, veszedelmesen közel a fához, és megmarkolta a vállamat. „Beszélj nekem Mariusról, beszéld el, hogyan szökött ki a szent tölgy, fából! Mondd el, vagy azonnal megöllek!”
Avicus nyugodtan hallgatta. Még bólogatott is, mintha azt mondaná: igen, ez történt.Mael ismét maga elé révedt.
– Fájdalmat okozott nekem. Bizonyára eltörte volna a vállamat, ha nem engedelmeskedem azonnal. Elbeszéltem mindent őszintén, mert tudtam, hogy ellenőrizheti a gondolataimat, és azzal fejeztem be: „Add nekem a Sötét Vért, aztán együtt szökünk el, úgy, ahogy ígérted. Amennyire tudom, nem nagy mesterség. Gyorsaság és erő kérdése az egész. Felpattanunk az ágakra, ami üldözőinknek nem lesz könnyű, majd a fák között folytatjuk utunkat.” „Csakhogy te ismered a világot – mondta ő. – Én nem tudok semmit. Több száz éve börtönöztek be ide. Csak homályosan emlékszem Egyiptomra. Csak homályosan emlékszem a Nagy Anyára. Neked kell vezetned. Most pedig átadom neked a varázslatot, és jól fogom átadni.”Szavának állt, erősnek alkotott meg. Aztán együtt figyeltük fülünkkel és elménkkel az összegyülekezett Hívségeseket meg a druida papokat. Miután úgy találtuk, hogy nem számítanak távozásunkra, közös erővel kifeszítettük az ajtót.Nyomban felszökkentünk a fák koronájába, ahogyan te tetted, Marius. Messze lehagytuk üldözőinket, és hajnal előtt már egy onnan sok-sok mérföldre levő faluban vadásztunk.
Hátradőlt, mintha elfáradt volna a vallomástól.
Én pedig, akiben még mindig túl sok volt a türelem és a büszkeség az elpusztításához, láttam, miként sodort bele engem a meséjébe, és csodálkoztam. Avicusra néztem, az istenre, aki sokáig élt a fában.Nyugodtan viszonozta pillantásomat.
– Azóta együtt vagyunk – mondta Mael halkabban. – A nagyvárosokban vadászunk, mert így egyszerűbb. És hogy mit tartunk a hódítani érkezett rómaiakról? Azért vadászunk Rómában, mert ennél nagyszerűbb város nincs is a világon!
Nem szóltam.
– Néhanapján találkozunk másokkal – folytatta Mael. Rám villant a szeme. – És néhanapján kénytelenek vagyunk harcolni velük, mert nem akarnak békén hagyni.
– Hogyhogy? – kérdeztem.
– Ugyanolyan istenei a Ligetnek, mint Avicus. Förtelmesen összeégtek, legyengültek, és a mi erős vérünk kellene nekik. Neked is látnod kellett őket! Tudniuk kell rólad. Nem rejtőzhettél észrevétlenül évekig!
Nem feleltem.
– De mi meg tudjuk védeni magunkat! – büszkélkedett. – Vannak búvóhelyeink, és eljátszadozunk a halandókkal. Mit mondhatnék még?
Valóban elvégezte a beszédét.A magam életére gondoltam, erre az olvasástól, bolyongástól, kérdésektől zsúfolt létre. Nemcsak megvetettem Maelt, de szántam is. Avicus viszont vonzott. Tűnődő részvéttel figyelte Maelt, de ahogy rám nézett, felélénkült az arca.
– No és te milyennek találod a világot, Avicus? – kérdeztem.Mael felpattant, odajött hozzám, előrehajolt, és úgy emelte a kezét, mintha meg akarna ütni.
– Ennyi a mondanivalód az én történetemre? – kérdezte. – Tőle kérdezed, hogy milyennek látja a világot?
Nem feleltem. Láttam, miben tévedtem, és el kellett ismernem, hogy nem tudatosan követtem el. Bár ahhoz sem fért kétség, hogy bántani akartam Maelt. Sikerült is.Avicus fölállt. Maelhez lépett, visszaterelte a székéhez.
– Csak csínján, szerelmetes felem! – szólt szelíden. – Beszéljünk még egy keveset, mielőtt búcsút veszünk Mariustól. Reggelig van időnk. Kérlek, nyugodj meg!
Most értettem meg, mitől olyan dühös Mael. Nem attól, mintha azt képzelné, hogy levegőnek nézem. Annál több esze volt. A féltékenység okozta. Azt hitte, magamhoz akarom édesgetni a barátját.Leült.
– Marius, a világ csodálatos – mondta Avicus barátságosan, már-már szeretettel. – Olyan volt nekem, mint mikor lehullik a vak ember szeméről a hályog. Semmire sem emlékszem halandóságomból, csak arra, hogy Egyiptomban éltem. És hogy én magam nem voltam egyiptomi. Most már félek odamenni. Félek, hogy még mindig ólálkodhatnak ott a régi istenek. Bejárjuk a birodalom városait, egyedül Egyiptomot kerüljük. Így is épp eleget láthatunk.
Mael még mindig gyanakodott. Úgy húzta össze magán szennyes, rongyos köpenyét, mint aki bármelyik percben kirohanhat.Társa viszont láthatólag remekül érezte magát, noha ő is mezítláb járt, és ugyanolyan mocskos volt, mint Mael.
– Ahányszor vérivókkal találkoztunk – folytatta Avicus –, ami nem gyakran fordul elő, mindig attól féltem, hogy megérzik bennem a kiugrott istent.
Meghökkentően magabiztos erővel mondta ezt.
– Ám egyszer sem fordult elő. Hébe-hóba emlegetik a Jóságos Anyát és a régi kultuszt, amikor csak a gonosztevő vérét itták az istenek, de még nálam is kevesebbet tudnak.
– Te mit tudsz, Avicus? – kérdeztem merészen. Tűnődött, mint aki nem egészen tudja, akar-e őszintén válaszolni erre a kérdésre.
– Úgy rémlik, odavittek az Anya elé – mondta. Sötét szeme becsületes nyíltsággal nézett rám. Mael olyan hirtelen fordult feléje, mintha meg akarná ütni a nyíltszívűségéért, de Avicus folytatta:
– Gyönyörű volt, bár nem igazán láthattam, mert lesütöttem a szememet. Szavakat mondtak, és az énekük megrémített. Felnőtt férfi voltam, ennyit tudok, és megaláztak. Megtiszteltetést emlegettek, ami átok volt. Lehetséges, hogy a többit csak álmodtam.
– Eleget időztünk itt! – szólt Mael hirtelen. – Menni akarok!
Felugrott. Avicus kelletlenül követte.Köztem és Avicus között kialakult valamilyen szótlan, titokzatos összeköttetés, amelyet Mael nem szakíthatott meg. Azt hiszem, tudta is, és tajtékzott fojtott haragjában, de nem akadályozhatta meg. Már megtörtént.
– Köszönöm a vendégszeretetedet – mondta Avicus, és megfogta a kezemet. Egy pillanatig majdnem vidámnak tűnt. – Néha eszembe jutnak kis emberi szokások. Emlékszem, így szokás összeérinteni a kezeket.
Mael fakó lett a dühtől.Természetesen nagyon sok mindent akartam mondani Avicusnak, de ez egész egyszerűen lehetetlen volt.
– Emlékezzetek – szóltam hozzájuk –, hogy én úgy lakom, mint egy halandó ember, ugyanabban a kényelemben. Mindig tanulok, most is itt vannak a könyveim, látjátok. Később utazgatni fogok a birodalomban, de egyelőre Róma, a szülővárosom az otthonom. Nekem az a fontos, amit tanulok. Amit ezzel a két szememmel látok. Ti is élhettek így. Tiszta ruhát csak elfogadtok tőlem. Én adhatok. És jó szandált is a lábatokra. Ha pedig házat akartok, elegáns otthont, ahol élvezet eltölteni a szabad időt, segíthetek a megszerzésében. Kérlek, fogadjátok el ezt tőlem.
Mael szeme lángolt a gyűlölettől.
– Ó, igen! – súgta, mert még a hangját se tudta kiengedni a dühtől. – Miért nem a neapolisi öbölben kínálsz egy villát, amelynek márványterasza a kék tengerre nyílik?
Avicus a szemembe nézett. Nyugodt volt a szíve, és őszintén meghatódott a beszédemtől. De mi értelme volt? Nem szóltam többet. Büszke nyugalmam hirtelen megtört. A gyengeséggel visszatért a düh. Eszembe jutottak a liget himnuszai, és neki akartam menni Maelnek, hogy széttépjem, büntetésül azt egész ocsmányságért.Megmentené-e Avicus? Valószínű. No és ha mégsem? És én lennék a legerősebb, én, aki a királynőből ittam?Maelre néztem. Nem félt tőlem, és ezt érdekesnek találtam.Felülkerekedett a büszkeségem. Most már nem alacsonyodhattam le a közönséges dulakodásig, főleg valami ocsmány esetlenkedésig, amiben talán nem is én győznék.Nem, ahhoz én túlságosan bölcs vagyok és túlságosan jószívű. Én Marius vagyok, aki a gonosztevőket öli, ez pedig itt Mael, a bolond.A kert felé indultak, és én nem találtam szavakat. Ám Avicus ekkor megfordult. – Ég veled, Marius! – mondta gyorsan. – Köszönöm neked, és emlékezni fogok rád.
– Ég veled, Avicus! – feleltem megrendülve. Figyeltem, ahogy eltűnnek az éjszakában.Ültem, és ólomsúllyal nehezedett rám a magányom.Néztem számos könyvespolcomat és az íróasztalomat. Néztem a tintatartómat. Néztem a falon a festményeket.Bizonyára meg kellett volna próbálnom békét kötni Maellel, hogy Avicus a barátom lehessen.Utánuk kellett volna mennem. Könyörögnöm kellett volna, hogy maradjanak velem. Olyan sok mindent mondhattunk volna még egymásnak. Annyira szükségem volt rájuk, mint nekik egymásra. Annyira szükségem volt rájuk, mint Pandorára.Ám én a hazugságaim szerint éltem. A düh vett rá, hogy ezt tegyem. Ezt próbálom elmondani neked. A hazugságok határozták meg az életemet. Megtettem újra és újra. Most is megteszem, mert nem bírom elviselni a harag gyengeségét, és nem ismerhetem be, hogy a szerelem ésszerűtlen.Ó, mennyit hazudtam magamnak és másoknak! Tudtam is, hogy azt teszem, és mégse tudtam. Egy teljes hónapig nem mertem elmenni a szentélybe Azokhoz, Akiket Őrizni Kell. Tudtam, hogy Avicus és Mael még mindig Rómában vadászik. Láttam őket villanásokra a SzellemAjándokkal, elvétve a gondolataikba is belehallgattam. Időnként hallottam a lépéseiket.Úgy tűnt, mintha Mael a bosszantásomra lenne itt, hogy megpróbálja aláaknázni hatalmamat a nagyvárosban. Ez bőszített. Fontolgattam, hogy megpróbálom elűzni őt és a társát. Sok gondot okozott Avicus is, akinek az arcát nem tudtam elfelejteni. Mit akarhat ez a különös lény? Mit jelentene neki, ha a társam lehetne? Attól féltem, hogy ezt sose tudhatom meg.Hébe-korba más vérivók is vadásztak a városban. Azonnal megéreztem a jelenlétüket, és egy éjszakán cáfolhatatlan bizonyossággal tudtam, hogy egy erős és rosszindulatú vérivó összetűzött Avicusszal és Maellel. A SzellemAjándokkal tudtam, hogy ez történt. Avicus és Mael annyira ráijesztett a látogatóra, hogy hajnal előtt távozott, sőt még azt is megígérte alázatosan, hogy soha többé nem jön Rómába.Ez szöget ütött a fejembe. Csak nem az van, hogy Avicus és Mael tisztán tartja a várost, de engem békén hagynak? Az eltelő hónapok ezt látszották igazolni.Keresztény vérivók kisebb falkája megpróbált portyázni a vadaskertünkben. Ugyanabból a kígyóimádó törzsből származtak, amelynek képviselői Antiokheiában is rám törtek, hogy kiszedjék belőlem az úgynevezett ősi igazságokat. A SzellemAjándokkal láttam, ahogy átszellemült buzgalommal építik templomukat, amelyben halandókat akartak áldozni, és mélységes undor töltött el.Ám Avicus és Mael megint csak megfutamították őket. Rájuk nem hatottak ezek a bizarr ideák, hogy mi a sátánt szolgálnánk. Mael és Avicus, tekintve, hogy pogányok voltak, semmi értelmét nem látták ennek az illetőnek. A város a mienk lett ismét.Miközben távolról figyeltem ezeket a tevékenységeket, feltűnt nekem, hogy láthatólag se Avicus, se Mael nincs tisztában az erejével. Természetfölötti ügyességükkel elmenekülhettek a britanniai druidák elől, ám nem ismerték a titkot, amelyet én már megtanultam, vagyis hogy a hatalom növekszik az idővel.Mivel én ittam az Anya véréből, eleve sokkal erősebbnek képzeltem magamat, de ezt leszámítva is megnövelték az erőmet a századok. Viszonylag könnyedén felugrottam négyemeletes ház tetejére, amilyenből sok volt Rómában, és olyan sebesen mozogtam, hogy semmiféle halandó katona nem foghatott volna el.Vadászatnál máris találkoztam az öregeknek azzal a problémájával, hogy vigyáznom kellett, nehogy hatalmas kezem összezúzza az áldozat szívét, amely a számba szivattyúzza a vért. És ó, milyen szomjas voltam a vérre még mindig!Annyira belemerültem ezeknek a különböző eseményeknek és a sátánimádó vámpírok elkergetésének a figyelésébe, hogy sokáig elmaradtam Akasa és Enkil szentélyéből.Végül egy korai estén összeszedtem minden képességemet az álcázáshoz, és kimentem a dombok közé, a szentélyhez.Éreztem, hogy nem kerülhetem el ezt a látogatást. Ilyen hosszú időre még sohasem hagytam egyedül az isteni párt. Nem tudtam, leszneke következményei a hanyagságomnak.Ma már tudom, milyen mérhetetlenül nevetséges volt a félelmem. Idővel akár évszázadokra is elhanyagolhattam a szentélyt. Annak sem lett következménye. De hát épp csak hogy elkezdtem tanulni.Tehát megérkeztem az új, kopár kápolnához. Hoztam a szükséges virágot és tömjént, meg több fiola illatszert, hogy ráhintsem Akasa ruhájára. Mihelyt meggyújtottam a lámpákat, meggyújtottam a tömjént és vázába tettem a virágokat, nagy gyengeség fogott el, és térdre borultam.Ismét emlékeztetnélek, hogy Pandorával töltött időm alatt úgyszólván sohasem imádkoztam így. Ám Akasa most csak az enyém volt.Felnéztem a királyi párra, vékony varkocsokba font, hosszú, fekete hajukra. Ugyanabban a tartásban ültek a trónon, mint mikor utoljára láttam őket. Áttetsző egyiptomi patyolatot viseltek, Akasa apró redőkbe rakott ruhát, Enkil szoknyát. Akasa szemhéjáról nem pergett le az antimon, amelyet Pandora festett oda nagy gonddal. A fején a rubinkövekkel kirakott aranydiadém ragyogott, amellyel Pandora szerető keze koronázta meg. Még a szép felkarján arányló kígyót is Pandora ajándékozta neki, és a szandáljukat is Pandora csatolta fel.A fényben úgy tűnt, mintha világosodott volna a bőrük. Ma már tudom, hogy jól láttam. Gyorsan felépültek a szörnyű tűzvészből.Ezen a látogatáson különös figyelemmel fürkésztem Enkil arcát. Rá sose tekintettem imádattal, és ezt most oktalanságnak véltem.Mikor Egyiptomban rájuk találtam rajongó ifjú vérívóként, akit lángra gyújtott Akasa kérése, hogy vigyem el őket Egyiptomból, Enkil elállta az utamat a királynőhöz.Csak nehezen lehetett rábírni, hogy üljön vissza a trónjára, ahogy egy királynak kell. Akasa segített azokban a fontos percekben. Nézni is irtózat volt azt az embertelen lomhaságot, amellyel mozogtak.Ez háromszáz éve történt. Azóta egyetlenegyszer láttam mozogni a Szülőket: amikor Akasa kitárta a karját Pandorának.Ó, felért egy áldással az a mozdulat! Nem felejtem el, amíg élek! Ugyan mire gondolhat Enkil? Volt-e féltékeny valaha, amiért Akasához imádkozom? Észlelte egyáltalán?Mindenesetre elmondtam neki a néma hanggal, hogy hódolatos híve vagyok, és mindig meg fogom védeni őt és a királynőjét. Addig bámultam őket, míg elhagyott az értelem. Tudattam Akasával, mennyire tisztelem, és milyen veszélyes volt idejönnöm. Kizárólag elővigyázatból maradtam távol. Magamtól sose hanyagolnám el a szentélyt. Valóban itt kellett volna lennem, hogy vámpír ügyességemmel kifessem a falakat, vagy mozaikkal rakjam ki őket. Bár sose hittem, hogy meg lennék áldva ilyesfajta tehetséggel, Antiokheiában azzal ütöttem el az éjszakai magány óráit, hogy egész jól, sőt, nagyon jól felékesítettem a szentélyt. Az itteni falak egyszerűen csak be voltak meszelve. Az egyetlen színt a virágok jelentették, amelyeket hoztam.
– Királynőm, segíts! – imádkoztam. Éppen azt akartam elmagyarázni, milyen boldogtalanná tett két vérivó társam közelsége, amikor belém hasított egy szörnyű és nyilvánvaló gondolat.Sose lehet a társam Avicus. Sose lehet semmiféle társam. Még egy közepes képességekkel megáldott vérivó is kiolvashatja a lelkemből az isteni pár titkát.Ostoba hívság volt, hogy ruhát és szállást ajánlottam fel Avicusnak és Maelnek. Arra vagyok ítélve, hogy egyedül legyek.Betegen dideregtem a nyomorúságomtól. Néztem a királynőt, és nem találtam szavakat a könyörgéshez.Aztán mégis kitört belőlem a tehetetlenségem: – Hozd vissza nekem Pandorát! Ha akkor elhoztad hozzám, hozd most vissza, kérve kérlek! Soha többé nem veszekszem vele! Soha többé nem bántom! Ez elviselhetetlen, ez a magány! Hallanom kell a hangját! Látnom kell őt!
Sokáig rimánkodtam így, majd hirtelen megrémültem, hogy Avicus és Mael itt lehet a közelben. Felálltam, megigazítottam a ruhámat, hogy elmenjek.
– Visszajövök! – ígértem az Anyának és az Apának. – Olyan gyönyörűvé varázsolom ezt a szentélyt, amilyen az antiokheiai volt! Csak várjuk ki, hogy ezek elmenjenek!
Már ki akartam lépni az ajtón, amikor eszembe jutott, hogy még többre van szükségem Akasa hatalmas véréből. Erősebbnek kell lennem ellenségeimnél. Szükségem van a vérre, hogy elviselhessem, amit el kell viselnem.Azóta az első éjszaka óta egyetlen cseppet sem ittam Akasából. Az az első éjszaka Egyiptomban volt, amikor közölte a SzellemAjándokkal, hogy ki kell vinnem Egyiptomból. Kizárólag akkor ízlelhettem meg a vérét.Még akkor se mertem odalépni az Anyához, amikor a vámpírrá tett Pandora ivott belőle. Láttam, miként sújt le azokra, akik rátörtek, hogy raboljanak a Szent Vérből. Nem egy ilyen elvetélt bűntettnek voltam szemtanúja.Álltam az emelvény előtt, amelyen a királyi pár ült, és nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy innom kell újra az Anya véréből.Némán könyörögtem engedélyért. Vártam egy jelre. Mikor Pandora született, Akasa felemelte a karját, és intett neki. Láttam és ámultam. Azt akartam, hogy most is történjék meg ez.
Nem kaptam jelet, mégsem szabadulhattam a rögeszmétől. Oda kellett mennem. Vagy kapok az isteni vérből, vagy meghalok. Egyszer csak a karjaimban tartottam az én hideg és bájos Akasámat: az egyikkel a vállát fogtam, a másikkal a tarkóját.Egyre közelebb hajoltam a nyakához.Szájam rásimult a hűvös, érzéketlen húsra, és ő nem akart megölni. Nem éreztem tarkómon a gyilkos markolást. Hallgatott a karom között is, úgy, ahogy szokott.Végül a fogam áttörte a bőrét, és belövellt a szájamba a sűrű vér, amelyhez foghatóval senki sem bír közülünk. Azonnal elfogott az álmosság: mesebeli paradicsomban lebegtem, napsütésben, zöld füvön, virágzó fák alatt. Micsoda balzsamos vigasztalás volt az! Mintha egy régi római rege ismerős kertjében járnék, áldott virágok között, ahol soha sincs tél.Igen, ismerős volt, és örök biztonságot kínált az a zöldellő hely.A vér végigmart. Éreztem, ahogy megkeményít, mint mikor először hatolt be az ereimbe. Egyre fényesebben sütött az ismerős kert napja, olyan fényesen, hogy a virágzó fák is eltűntek a ragyogásában. Egy részem, egy nagyon kicsi, gyenge rész félt ettől a naptól, ám a nagyobbik rész élvezte, lubickolt melegében, vigasztalásában. Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy elkezdődött, véget is ért az álom.A szentély hideg, kemény padlóján feküdtem, több ölnyire az emelvénytől, a hátamon.Először nem értettem, mi történt velem. Megsebesültem? Most következik a szörnyű büntetés? Ám pillanatok alatt rájöttem, hogy mindenem ép, és a vér hatalmasan megerősített, úgy, ahogy vártam.Feltérdeltem, és gyorsan meggyőződtem róla, hogy a királyi pár ugyanolyan mint volt. Semmi sem változott rajtuk. Miért téptek el Akasától ilyen erőszakosan?Hosszasan, némán hálálkodtam azért, amit kaptam. Akkor álltam fel, amikor bizonyosra vehettem, hogy semmi sem fog történni. Megígértem, hogy hamarosan visszatérek, elkezdem a szentély díszítését, majd távoztam.Lázas izgalommal tértem haza. Kimondhatatlanul örültem, hogy ügyesebb vagyok, és az eszem is gyorsabban vág. Elhatároztam, hogy máris teszek egy próbát. Kivontam a tőrömet, átszúrtam vele a bal tenyeremet, aztán kihúztam. A seb azonnal begyógyult.Kiterítettem egy tekercset a legfinomabb pergamenből, és a saját rejtjeleimmel, amelyet rajtam kívül senki sem értett, leírtam, hogy mi történt. Nem értettem, hogyan kerültem a kápolna padlójára, miután magamhoz vettem a Szent Vért.„A királynő ismét megengedte, hogy igyák belőle. Ha ez gyakran megtörténik, ha szabad lesz táplálkoznom titokzatos uralkodónkból, mérhetetlen erőre tehetek szert. Akkor még a vérivó Avicus sem versenghet velem, noha lehet, hogy eddig az éjszakáig ez volt a helyzet.”Mint kiderült, jól mértem fel ennek az esetnek a következményeit. A későbbi századokban többször is odajárulhattam Akasához.Nem csupán akkor, amikor súlyos sebet kaptam – ennek a történetét is elmesélem –, de akkor is, ha kedvem támadt hozzá, mintha őmaga sugallta volna a gondolatot. Ám nagy keserűségemre egyszer se fordult elő, hogy ő is a torkomra szorítsa a száját, és igyon a véremből.Nem, ezt a kitüntetést, mint már mondtam, a vérivó Lestatnak tartotta fent.Az elkövetkező hónapokban nagy hasznát vettem ennek az új vérnek. Erősebb lett bennem a SzellemAjándok. Akkor is tudtam, hol van Mael és Avicus, ha messze jártak, és bár az ilyen kémlelés megnyit egy szellemi csatornát, amelyen ők is érzékelhették volna leselkedésemet, gyorsan le tudtam kapcsolni magamat, miután megfigyeltem őket.Azt is könnyen megállapíthattam, hogy ők mikor keresik jelenlétemet, és természetesen hallottam – a szó szoros értelmében hallottam – a lépéseiket, ha a házam közelébe kerültek.Továbbá megnyitottam házamat a halandók előtt. Egy olyan estén határoztam el, amikor házam kertjének füvében hevertem, és álmodoztam. Lakomákat fogok adni. Meg fogom hívni a hírhedetteket és a botrányköveket. Zene fog szólni szűrt fényű lámpák mellett.Minden szempontból megvizsgáltam a kérdést. Tudtam, hogy képes leszek megszervezni. Be tudom csapni a halandókat, hogy ne ismerjenek fel és milyen ír lesz a társaságuk magányos szívemnek! Nem a házamban térek nyugovóra, hanem egy távoli helyen, akkor hát mi a kockázat ebben az új elhatározásban? Az égvilágon semmi!Könnyen meg lehet csinálni.Természetesen sose kóstolom meg a vendégeimet. Nyájas fogadtatást és teljes biztonságot élvezhetnek a házamnál. Távoli kerületekben fogok vadászni, a sötétség leple alatt. De a házam, az én házam megtelik melegséggel, muzsikával és élettel.Nos, megcsináltam, és olyan könnyű volt, hogy azt álmomban sem hittem volna.Szelíd, kedves öreg rabszolgáim roskadásig megrakták az asztalokat étellel-itallal, én pedig beinvitáltam a kétes hírű filozófusokat, hogy karattyolják végig az éjszakát. Ugyanolyan odaadással hallgattam a fecsegésüket, mint a mellőzött vén katonák háborús élményeit, amelyeket még a saját gyerekeik is untak.Ó, milyen csoda volt ez, halandókat látni a házamban, akik engem is élőnek hittek, ahogy bólogattam és biztattam őket borgőzös adomázásra! Felmelegítettek vele. Bár itt lett volna Pandora, hogy együtt szórakozhassunk, mert ez pontosan az a fajta időtöltés volt, amit ő szeretett volna.Most már sose volt üres a házam. Arra a döbbenetes dologra is rájöttem, hogy ha megunom az indulatos és beszeszelt társaságot, nyugodtan átmehetek a könyvtáramba és leülhetek írni, mert a részeg vendégek vígan elvoltak egymással, úgyszólván észre sem vették a távozásomat, viszont annál zajosabban üdvözöltek, ha visszatértem.Nem barátkoztam ezekkel a gyanús vagy lecsúszott egyénekkel. Én csak nyájas vendéglátó és néző voltam, aki sose bírál, és – hajnalig – senkinek se mutat ajtót.Ám akkor is óriási változás volt korábbi magányomhoz képest. Ha nincs Akasa vére, meg talán az összekoccanásom Avicusszal és Maellel, sose szánom rá magamat erre a lépésre.Így hát lárma és tolongás volt a házamban, portékájukat kínáló borkereskedők jöttek hozzám, ifjak kérték, hogy hallgassam meg a dalaikat.Időnként még divatos filozófusok is szerencséltettek, vagy betévedt hozzám egy-egy híres tanító. Ezeknek a társaságát élveztem a legjobban. Ilyenkor vigyáztam, hogy sűrű árnyék boruljon a szobákra, mert nagyon féltem, hogy ezek az éles elméjű emberek leleplezik színlelésemet.Ami látogatásaimat illeti a Szülők kápolnájában, most már teljes titokban utazhattam, mert elmém még biztosabban elzárta magát.Egyes éjszakákon, amikor házamban javában állt a tivornya, és nem kellett tartanom tőle, hogy megzavarnak, elmentem a szentélybe, és azt a munkát végeztem, amely hitem szerint majd megvigasztalja szegény Akasát és Enkilt.Nem mozaikkal próbálkoztam, mert az Antiokheiában is sok fáradsággal járt, habár végül megbirkóztam vele, hanem azzal a közönséges freskóval, amely számtalan római házban látható: istenek és istennők pajzánkodnak gyümölcsök és virágok között olyan kertekben, ahol örök a tavasz.Az egyik éjszaka, amikor boldogan dudorászva dolgozgattam, rádöbbentem, hogy tulajdonképpen azt a kertet festem, amit Akasa vére láttatott velem.Megállt a kezem, leereszkedtem a kápolna földjére, keresztbe tett lábakkal, mint egy gyerek, és néztem a fenséges Szülőket. Ők akarták így? Fogalmam sem volt. A kert némileg ismerősnek tűnt. Akkor jártam egy ilyenben, mielőtt Akasa vérét ittam? Nem emlékeztem. És még én vagyok büszke a memóriámra! Folytattam a festést. Lemeszeltem az egyik falat, és elölről kezdtem, még nagyobb tökéletességre törekedve. Különb fákat és bokrokat festettem. Megfestettem a zöld árnyalatait a napsütötte leveleken. Ha elhagyott az ihlet, vámpír ügyességemmel beosontam valamelyik divatos villába a folyamatosan terjeszkedő, roppant Urbs falain kívül, és a homályban kutattam a buja falfestményeken új alakok, új táncok, új gesztusok és mosolyok után.Meg tudtam tenni úgy, hogy senkit sem vertem föl a házban. Időnként nem is kellett azon aggodalmaskodnom, hogy felébrednek, mert senki sem tartózkodott a villában.Róma lázasan nyüzsgő, óriási város volt, de ahol ennyi a háború, a politikai kötélhúzás, az intrika, és ilyen ütemben cserélődnek a császárok, ott, hol száműzik az embereket, hol visszahívják őket a száműzetésből, így az előkelő házak sokszor üresen álltak, hogy kedvemre bolyonghassak és gyönyörködhessek.Közben a saját házam és lakomáim olyan híresek lettek, hogy szobáimban mindig nagy volt a tolongás. Akármi volt is a tervem az éjszakákra, mindig a korhelyeim kedélyes társaságában kezdtem, akik már az érkezésem előtt belevetették magukat a vedelésbe és a veszekedésbe.
– Ó, Marius, hoztak az istenek! – bömbölték, mikor betettem a lábamat a szobába.Hogy mosolyogtam rájuk, az én nagy becsben tartott társaságomra!Egyik se gyanított semmit, én pedig egészen megszerettem néhány ilyen mulattató lényt, de mindig észben tartottam, hogy emberek ragadozója vagyok, ennél fogva ők nem szerethetnek engem, tehát gondosan elzártam a szívemet.Ilyen halandó vigasz mellett teltek éveim, amelyekben eszelős energiával dolgoztam: vagy a naplóimat írtam, amelyeket később elégettem, vagy a szentély falaira festettem.Idővel visszajöttek a szánalmas kígyóimádó vámpírok, és megpróbálták felépíteni bolond templomukat az egyik elhagyott katakombában, ahol nem gyülekeztek többé a halandó keresztények. Avicus és Mael megint elűzte őket.Én ezt a távolból figyeltem, mérhetetlen megkönnyebbüléssel, hogy nem nekem kell tennem a dologról, mert még mindig fájt az emlék, hogy Antiokheiában lekaszaboltam egy hasonló bandát, majd siralmas tébolyba estem, amivel, úgy látszik, örökre elveszítettem Pandora szerelmét.Nem, nem örökre! Egyszer még biztosan el fog jönni hozzám! Ezt a gondolatot feljegyeztem a naplómba is.Letettem a tollat. Behunytam a szememet. Vágytam Pandora után. Imádkoztam, hogy jöjjön el hozzám. Elképzeltem hullámos, barna haját, mélabús, tojásdad arcát. Igyekeztem pontosan felidézni sötét szemének alakját, szép árnyalatát.Hogy vitatkozott velem! Mennyit tudott a költőkről és a filozófusokról! Hogy tudott érvelni! Én pedig mennyit gúnyoltam!Nem tudom, hogy pontosan hány év telt el így.Tisztában voltam vele, hogy bár nem beszélünk egymással, még csak nem is járunk ugyanazon az utcán, Avicus és Mael a puszta jelenlétükkel a társaim lettek, én pedig hálával tartozom nekik, amiért távol tartják Rómától a többi vérivót.
Abból, amit eddig meséltem, arra következtethetsz, hogy nem nagyon foglalkoztattak az államügyek.Pedig az az igazság, hogy szenvedélyesen érdeklődtem a birodalom sorsa iránt. Nekem a birodalom a civilizált világot jelentette. Noha az éjszaka titkos vadásza voltam, vértől szennyes gyilkos, ugyanakkor római voltam, és minden más szempontból civilizált életet éltem.Azt hiszem, sok öreg senatorhoz hasonlóan én is feltételeztem, hogy ezek az örökké háborúskodó imperatorok előbbutóbb kiirtják magukat. Jön megint egy erős ember, akkora egyéniség, mint Octavianus, és újra egyesíti a világot.Addig is a légiók őrzik a határokat, visszaverik a szüntelen barbár fenyegetést, és ha újra és újra rájuk hárul a császárválasztás felelőssége, nyugodtan tegyék meg, amíg a birodalom ép marad.A mindenfelé elszaporodott keresztényeket nem tudtam hova tenni. Rejtély volt számomra, hogy ez a pont Jeruzsálemből indult, kicsi szekta miként dagadhatott ekkorára.
Már Antiokheiában is ámulatba ejtett sikerük, szervezettségük, és az a tény, hogy mintha épp a széthúzásból és a megosztottságból merítenék erejüket.Ám Antiokheia, mint mondtam, a Kelet volt. De hogy Róma behódoljon a kereszténységnek, az felülmúlta legvadabb álmaimat. A rabszolgák mindenfelé áttértek az új hitre, de ugyanezt megtették előkelő férfiak és asszonyok is. Az üldözés hasztalan volt.Mielőtt folytatnám, engedd meg felhívnom a figyelmedet arra, amit más történészek is hangsúlyoztak, hogy a kereszténység előtt egyfajta vallási harmóniában élt az egész antik világ. Senki se üldözte a másikat a vallásáért.A görögök és a rómaiak simán befogadták még a senkivel sem közösködő zsidókat is, és engedték nekik, hogy gyakorolják szélsőségesen antiszociális elemeket tartalmazó hitüket. A zsidók lázadtak fel Róma ellen, nem Róma próbálta rabszolgasorba dönteni őket. Ez a vallási harmónia az egész világra kiterjedt.Ezért, mikor először hallottam keresztény prédikációt, természetesen azt hittem, hogy ennek a vallásnak semmi esélye az elterjedésre. Túlzott vehemenciával követelte, hogy a neofiták szakítsanak meg minden kapcsolatot a köztiszteletben álló görög és római istenekkel. Arra számítottam, hogy a szekta hamarosan ki fog halni.Meg ott volt a keresztények örökös torzsalkodása, hogy mit szabad hinni. Azt gondoltam róluk, hogy maholnap elpusztítják egymást, és el fog tűnni ez a, hogy is mondjam, ez az egész eszmerendszerük.Nem ez történt. A harmadik század Rómájában elszaporodtak a keresztények, akik a katakombákban vagy magánházaknál gyűltek össze, vélhetőleg varázsló jellegű szertartásaikra.Tehát így éltem, amíg két esemény ki nem zökkentett ebből a szemlélődő ignorációból.Hadd magyarázzam el.Mint már említettem, Róma imperatorai örökösen háborúztak. A senatus alig ratifikálta az egyiknek a kikiáltását, amikor már meg is gyilkolta a másik. A csapatok örökös mozgásban voltak a távoli provinciákban, hogy új caesart válasszanak maguknak ott, ahol az előzőt elzavarták.A 305ik évben két ilyen uralkodó viselte az augustus, és két másik a caesar címet, amelyekről nem tudtam pontosan, hogy mit is jelentenek. Illetve túlságosan lenéztem az érintett személyeket, hogy észben tartsam a titulusuk jelentését.Mert ezek az úgynevezett „imperatorok” az én ízlésemhez képest túl gyakran rohanták le Itáliát, és egy Severus nevű a 307ik évben egészen Róma kapujáig jutott.Mivel Róma nagysága volt úgyszólván az egyetlen társam, nem szerettem volna látni szülővárosom feldúlását.Amikor elkezdtem odafigyelni, kiviláglott, hogy Itália, továbbá Szicília, Korzika, Szardínia és ÉszakAfrika ura Maxentius „imperator”. Ő verte vissza Severust, majd pedig Galeriust, egy másik megszállót, aki megverten menekült előle.Ez a Maxentius, aki csak hat mérföldre lakott a várostól, maga is vadállat volt. Egy roppant gyászos pillanatban felhatalmazta személyi testőrségét, a praetorianusokat, hogy tömegmészárlást rendezzenek Rómában. Esküdt ellensége volt a keresztényeknek, akiket fölöslegesen és kíméletlenül üldözött, és a pletyka szerint azzal tetézte a gyalázatot, hogy erényes római matrónákat rontott meg. A senatus sokat szenvedett az aljas Maxentiustól, aki szabad kezet adott garázda katonáinak a városban.Engem mindez elég hidegen hagyott, míg azt nem hallottam, hogy egy másik imperator – Constantinus – Rómához közeledik. A közelmúltban ez volt a harmadik fenyegetés, amely szeretett városom ellen irányult. Nagy megkönnyebbülésemre Maxentius kivonult a városból, és a falaktól biztos távolságra vívta meg a döntő csatát. Hát persze hogy ezt tette, hiszen tudta, hogy a rómaiak úgysem támogatnák.Ki sejtette akkor, hogy ez lesz a nyugati világ történelmének egyik legfontosabb csatája?Természetesen nappal zajlott le az ütközet, így semmit sem tudhattam, amíg fel nem ébredtem alkonyatkor. Azonnal felrohantam föld alatti rejtekhelyem lépcsőjén. Mire hazaérkeztem, szokott filozófus vendégeim már szépen a pohár fenekére néztek, ezért az utcára mentem, hogy a polgároktól kapjak tájékoztatást.Constantinus elsöprő győzelmet aratott. Halomra ölette Maxentius csapatait. Maxentius a Tiberisbe fulladt. Ám a mindenfelé összeverődött csoportok mintha azt a szóbeszédet tartották volna a legfontosabbnak, hogy mielőtt Constantinus harcba indult, jelet látott az égen, amelyet Jézus Krisztus küldött neki.A jel közvetlenül délidő után mutatkozott meg. Constantinus felnézett az égre, és a lefelé induló nap fölött meglátta a keresztet, azon pedig egy felírást: „E jellel győzni fogsz!”Én csak hitetlenkedtem. Hogy lehet keresztény látomása egy római imperatornak? Rohanvást tértem vissza az asztalomhoz, leírtam kérészéletű naplómba ezeket a részleteket, aztán vártam, hogy mit hoz ki ebből a történelem.Lakomavendégeim addigra tökéletesen magukhoz tértek, és vadul vitatkoztak a kérdésen. Senki sem hitt el belőle egy szót se. Még hogy Constantinus keresztény? Töltsél még egy kis bort!Általános hüledezésre Constantinus előállt és kijelentette, hogy ő bizony keresztény.
A szokással ellentétben nem a római, hanem a keresztény templomokat hatalmazta fel a fényes győzelem megünneplésére, és felszólította kormányzóit, hogy ők is kövessék példáját.Aztán palotát ajándékozott a keresztények pápájának a Caeliusdombon. Itt megjegyezném, hogy ez a palota ezer évig maradt a római pápák birtokában. Valaha ismertem azokat, akik benne laktak, magam is jártam egyszer Krisztus vikáriusánál, aztán spekulálhattam, hogy mit is akar ez jelenteni.Hamarosan törvények születtek, amelyek betiltották a keresztre feszítést, mint kivégzési módot, de betiltották a népszerű gladiátorviadalokat is. Helios napját kinevezték ünnepnek. A császár további kegyekkel halmozta el a keresztényeket, és nem is olyan soká azt hallottuk, hogy a keresztények felkérték, venne részt hitelvi disputáikban!Ezek a hitelvi disputák annyira elfajultak, hogy Afrikában zavargások törtek ki és, és egymást gyilkolták a keresztények. Az emberek azt akarták, hogy a császár avatkozzon közbe.Azt hiszem, ez egy nagyon fontos tulajdonsága a kereszténységnek. Úgy tűnik, kezdettől fogva a súlyos nézeteltérések és a háborúk vallása volt, udvarolt a világi hatalomnak, és magába olvasztotta, azt remélve, hogy erővel oldhatja meg a vitás kérdéseket.Én csak ámultam ezen, de persze a vendégeim vadul veszekedtek rajta. Néhány asztaltársunkról kiderült, hogy régi keresztény. Ettől még nem maradt abba nálam a borozás és a muzsika.Tudnod kell, hogy én nem féltem és nem is undorodtam ösztönösen a kereszténységtől. Már mondtam, hogy ámulva figyeltem terjeszkedését. Eltelt valami tíz év, Constantinus kelletlenül osztozott a birodalmon Liciniusszal, és ezekben az években olyan változások zajlottak le, amelyeket sose hittem volna lehetségesnek. Azt mindenesetre látni lehetett, hogy az üldözés csődöt mondott. A kereszténység fantasztikusan sikeresnek bizonyult.Nekem úgy tűnt, hogy a római gondolkodás összeolvadt a keresztény elképzelésekkel. Talán úgy mondhatnám, hogy létrejött a stílusok, a világnézetek kevercse.Aztán Licinius eltűnt, Constantinus lett a birodalom egyeduralkodója, és újra egyesítette a provinciákat. Láthatólag nyugtalanította a keresztények széthúzása. Rómában hallottuk, hogy Keleten hatalmas keresztény zsinatokat tartanak. Az elsőre Antiokheiában került sor, ahol Pandorával éltem. Antiokheia még mindig nagyváros volt, több szempontból elevenebb és érdekesebb Rómánál.Constantinus az ariánus eretnekséget sérelmezte. A keresztény szentiratok olyan jelentéktelen részletecskéjéből fakadt az egész herézis, amelyet a császár nem tartott érdemesnek a disputára. Csakhogy egyes püspököket kiátkoztak a zsendülő egyházból, mire alig két hónappal később újabb fontos zsinatot hívtak össze Nicaeában, ahol ismét Constantinus elnökölt.Ezen a zsinaton fogadták el a Niceai Hitvallást, amelyet máig recitálnak a keresztények. A Credót aláíró püspökök eretneknek bélyegezték, elítélték és kiátkozták Arius keresztény írót és teoretikust. Írásait máglyán égették el, őt kiűzték szülővárosából, Alexandriából. Az ítélet ellen nem volt apelláta.Mindazonáltal itt érdemes megjegyezni, hogy Arius a zsinati kiátkozás ellenére is folytatta harcát az elismerésért.A zsinat másik fontos témája, ami máig zavart okoz a keresztények körében, az volt, hogy tulajdonképpen melyik napra esik a húsvét, vagy Krisztus feltámadásának évfordulója. Meghatározták a nyugati kalendárium alapján, hogyan kell kiszámítani ezt az időpontot, és ezzel véget ért a zsinat.Aztán a püspököket, akik részt vettek a zsinaton, felkérték, hogy maradjanak, ünnepeljék együtt a császárral Constantinus trónra lépésének huszadik évfordulóját, ők pedig természetesen maradtak, mert miként utasíthatták volna el a meghívást?Ahogy Rómában hírét vették a fényes ünnepségeknek, lett nagy irigység és felzúdulás. Róma úgy érezte, hogy kimarad a fontos eseményekből. Annál nagyobb örömmel és megkönnyebbüléssel fogadták a hírt, hogy 326 januárjában a császár ismét az Urbsba jön.De mielőtt megérkezett volna, iszonyú dolgokat művelt. Senki által sem ismert okokból megszakította az útját, hogy kivégeztesse a fiát, Crispust, a mostohafiát, Licinianust és a tulajdon feleségét, Fausta Augustát. A történészek azóta is találgatják, mi történt. Senki se tudja, miért tette ezt Constantinus. Talán csakugyan összeesküvést szőttek ellene. Vagy talán mégse.Meg kell mondanom, hogy ez előre beárnyékolta érkezését, és jelenléte nem volt nagy örömére a régi vezető osztálynak, mert csiricsáré keleti divat szerint öltözködött, selymekbe és damasztokba, és nem volt hajlandó részt venni a fontos felvonuláson a Jupitertemplomhoz, holott a nép ezt várta tőle.Persze a keresztények imádták. Gazdagok és szegények egymás lábát taposták le, hogy láthassák keleti palástját és ékköveit. Odáig voltak a császár bőkezűségétől, aki még több templom alapkövét helyezte el.És bár Constantinus szinte semmi időt sem töltött Rómában, engedélyezte a Maxentius alatt elkezdett középületek befejezését, sőt építtetett egy nagy közfürdőt is, amely a nevét viselte.Aztán riasztó szóbeszédeket hallottunk arról, hogy Constantinus egy vadonatúj várost akar építtetni, mert az a véleménye, hogy a régi, rozzant Róma nem alkalmas birodalmi székvárosnak. Ezt az új várost Keletre tervezte, és a nevével óhajtotta megtisztelni.Ezt képzeld el, ha tudod!Persze az utolsó száz év császárai becsavarogták a birodalom tartományait. Harcoltak egymással, összeálltak párokba és tetrarchiákba, itt találkoztak, ott legyilkolták egymást.De lemondani Rómáról, mint fővárosról? Létrehozni egy másik nagyvárost, hogy az legyen a birodalom központja?Nem tudtam elhinni.Csüggedt harag és kétségbeesés gyötört.Éjszakai vendégeim ugyanilyen boldogtalanok voltak. A vén katonák összeomlottak a hírtől, az egyik öreg filozófus keservesen sírt. Más város legyen a római birodalom székhelye? Az ifjabbak dühöngtek, de összes epés megjegyzésük sem leplezhette, hogy kíváncsian várják, hol lesz az új főváros.Nem mertem sírni, noha nagy kedvem lett volna hozzá, mert a könnyeim vöröslöttek volna a vértől.Megkértem a muzsikusokat, hogy régi dalokat játsszanak, olyan régieket, amelyekre nekem kellett tanítanom őket, mert ezeket sose hallották. És jött egy különös perc, amelyben halandó vendégeim és én együtt énekeltünk egy lassú, szomorú dalt Róma megfakult dicsőségéről, amelyet nem feledünk.Hűvös volt az este. Kimentem a kertbe, és lenéztem a dombról. Ittott fények szúrták át a sötétséget. Nevetést, csevegést hallottam más házakból. – Ez Róma! – suttogtam.Hogy bírja Constantinus itt hagyni az Urbsot, amely ezredévnyi harcban, diadalban, vereségben és dicsőségben volt a birodalom fővárosa? Nem lehetne észre téríteni? Ez egyszerűen lehetetlen!De ahogy többet bolyongtam a városban, többet füleltem közel és távol a mások beszédére, többet kószáltam a falakon kívül és szomszédos kisvárosokban, kezdtem látni a császár indokait.Constantinus egy stratégiailag hihetetlenül előnyös pontból kiindulva akarta megteremteni keresztény birodalmát, és nem vonulhatott vissza az itáliai félszigetre, amikor népének kultúrája ennyi szállal kötődött a Kelethez. Azonkívül védenie kellett a keleti határokat. A perzsa birodalom örök fenyegetést jelentett, és Róma nem volt alkalmas hely egy autokratának. Ezért választotta Büzantion távoli görög városát, hogy abból építse fel új otthonát, Constantinopolist.Az én otthonomat, az én szent városomat pedig csak úgy eldobhatja egy ember? Ezt, mint római, nem fogadhatom el.A szóbeszédből ítélve Constantinopolist hihetetlen, sőt csodás sebességgel tűzték ki és építették fel.Sok római azonnal követte az imperatort az ifjú Constantinopolisba. Senatorok kerekedtek fel, talán a császár hívására, talán saját elhatározásukból, hogy családjukkal és vagyonukkal átköltözzenek az új városba, amelynek tündöklését mindenki emlegette.Azt hallottam, hogy Constantinopolis az egész birodalomból vonzza a lakosokat. Az építtetők végigrabolták Görögországot és Ázsiát, hogy az ő csodaszép szobraikkal ékesítsék fel az új fürdőket, vásárcsarnokokat, és cirkuszokat.Róma, én Rómám, mi lesz veled?Ez persze nem hatott különösebben az én esti lakomáimra. Mariushoz szegény tanítók és történészek jártak, akiknek nem volt pénzük Constantinopolisba költözni, vagy kíváncsi, nyughatatlan fiatalok, akik még nem értek meg a józan döntésekhez.Bőségesen volt halandó társaságom. Örököltem néhány fürge eszű görög filozófust, akiket hátrahagytak gazdáik, mikor átköltöztek Constantinopolisba, ahol kétségtelenül találnak fényesebb elméjű házitanítókat a fiaik mellé.Bár most nem nagyon számított nekem a társaság.Az évek összezúzták a lelkemet.Most még ijesztőbbnek találtam, hogy nincs halhatatlan társam, aki megérthetné, mit érzek. Mael vagy Avicus felfogja vajon, hogy mi történik itt? Tudtam, hogy még mindig ezeken az utcákon lappanganak. Hallottam őket.És Pandora olyan iszonyúan hiányzott, hogy már gondolni se mertem rá, és el sem mertem képzelni.Bár ha ez a Constantinus nevű ember képes megőrizni a birodalmat, ha a kereszténység összetarthatja és megakadályozhatja a széthullását, ha egyesíteni lehet az egymástól elütő provinciákat, ha Constantinus távol tudja tartani a barbárokat, amelyek csak rabolnak, de nem építenek, és nem őriznek meg semmit, akkor ki vagyok én, hogy ítélhessek fölötte, én, aki kívül kerültem az életen?Folytattam a naplóírást az éjszakákon, amikor láz égette az agyamat. És ha bizonyos lehettem benne, hogy se Mael, se Avicus nincs a közelben, kijártam vidékre, hogy meglátogassam a szentélyt.Folyamatosan dolgoztam a falakon. Mihelyt kifestettem az egész kápolnát, lemeszeltem valamelyik falat, és kezdtem elölről az egészet. Mindig találtam valami hibát a nimfáimban és istennőimben. Az alakjuk nem volt elég nyúlánk, a karjuk nem volt elég kecses. A hajuk nem volt elég jó. Ami pedig a kerteket illeti, nem voltak elég változatosak a virágaik.Sose szabadulhattam az érzéstől, hogy ismerem ezt a kertet, láttam már, jóval azelőtt, hogy Akasa innom adott a véréből. Láttam kőpadjait, láttam szökőkútjait. Olyan erős volt ez a sejtelem, hogy időnként benne éreztem magamat a tájban, amit festek. Nem tudom, segítette ez az alkotásban. Talán inkább ártott.De ahogy ügyesedtem, mert kétségtelenül fejlődtek a képességeim, a munka más részletei kezdtek zavarni.Meg voltam győződve róla, hogy van valami hátborzongató visszásság a majdnem tökéletes alakokban, a szokatlanul harsogó színekben, a hajszálfinom részletek tömegében. Különösen visszataszítónak találtam a hajlamomat a díszítőelemek agyoncirkalmazására.A munka a rögeszmém volt, mégis gyűlöltem. Egész kerteket alkottam, tele bájos mitológiai alakokkal, csak azért, hogy kitöröljem őket. Néha olyan gyorsan festettem, hogy a kimerültségtől összeestem a szentélyben, és inkább ott töltöttem bénult, kiszolgáltatott álomban a nappalt, mintsem felkeressem házam közelében titkos nyugvóhelyemet, a koporsót.Szörnyetegek vagyunk! Ezt gondoltam, ha festettem, vagy a festményeimet néztem, és most is ezt gondolom. Akármennyire akarok tovább létezni, akkor is természetellenes a fajom. Túl sok és túl kevés érzelemmel vagyunk tanúi az időnek. És miközben elgondoltam ezeket a dolgokat, ott ültek előttem a néma tanúk, Enkil és Akasa. Számított nekik, hogy én mit csinálok?Évente kétszer kicseréltem ékes ruházatukat. Aprólékos gonddal eligazgattam Akasa köntösét. Gyakrabban hoztam neki új karpereceket, és nehogy megsértsem, lassú, gyöngéd mozdulatokkal húztam fel őket hideg, ernyedt karjára. Aranyszálakkal pepecseltem, amelyeket fekete hajukba fontam. Szép ékszergallért csatoltam a király nyakába.Sose fecsegtem velük. Ahhoz túl fenségesek voltak. Kizárólag imában fordultam hozzájuk.Hallgattam, míg festékestálaimmal és ecseteimmel dolgoztam a szentélyben. Hallgattam, míg leplezetlen undorral bámultam, mit műveltem.Egy éjszaka, a szentélybeli szorgoskodás számos éve után hátraléptem, és megpróbáltam egyben látni a képeket, úgy mint még soha. Forgott velem a világ. A bejárathoz álltam, mintha először lépnék be ide, kizártam magamból az Isteni Párt, csak a falakat néztem.Az igazság fájó élességgel hasított belém. Pandorát festettem. Mindenhová őt festettem. Pandora volt minden nimfa, minden istennő. Miért nem tudtam?Megdöbbentem és porba voltam sújtva. A szemem csal meg, gondoltam. Dörgöltem, úgy dörgöltem, akár egy halandó, hogy jobban lássak, és újra megnéztem a freskókat. Nem, Pandora volt ott, a gyönyörű Pandora, mindenütt, ahova néztem. Változhattak a ruhák, a frizurák és más ékességek, de akkor is minden alak Pandora volt, és én ezt eddig nem is láttam.Persze, hogy ismerősnek tetszett a végtelen kert, függetlenül attól, hogy Pandorának kevés vagy semmi köze sem volt ezekhez a sejtelmekhez. Pandorától nem lehetett menekülni, mert ő az érzékletek más forrásából fakad. Pandora sose fog elhagyni. Ez az én átkom.Ahogy szoktam, elrejtettem festékeimet és ecseteimet az Isteni Szülők mögé – sértette volna az Apát és az Anyát, ha előttük hagyom őket –, aztán visszamentem Rómába.Órák voltak még hajnalig, órák, amelyekben szenvedhettem, és gondolkozhattam Pandorán, mint még soha.Részeg társaságom szokás szerint lelankadt éjfél után. Néhány vendég kert füvén aludt, egy kis csoport danolászott. Senki se vette észre, mikor megjöttem és átmentem a könyvtáramba.Néztem a nyitott ajtóból a sötét fákat, és azt kívántam, bár lehetne vége az életemnek.Úgy éreztem, nincs bátorságom folytatni a létet, amelyet kialakítottam magamnak. Aztán merő kétségbeesésből elhatároztam, hogy megnézem a könyvtár falain a festményeket, amelyeket én rendeltem, és én fizettem a felújításukért meg az átfestésükért.De most nem a magam szemszögéből néztem őket, úgy, mint a gazdag Marius, aki megkaphat mindent, amit akar, hanem úgy, mint Marius, a szörnyeteg festő, aki Akasa szentélyének négy falán huszonegyszer örökítette meg Pandorát.Hirtelen megláttam, milyen gyatrák ezek a képek, milyen merevek, sápatagok a dolgozószobámat benépesítő nimfák és istennők. Sietve felkeltettem nappali rabszolgáimat, és utasítottam őket, hogy másnap meszeljenek le mindent, valamint vásárolják össze és hozzák haza a legjobb festékeket. Ne törődjenek a díszítésekkel, azokat bízzák rám. Csak meszeljenek le mindent.Rabszolgáim megszokták hóbortjaimat. Biztosítottak róla, hogy mindent megértettek, aztán aludtak tovább.Nem értettem, mit akarok, annyit tudtam, hogy képeket kell festenem; ha ehhez ragaszkodhatok, ha ezt meg bírom tenni, akkor létezhetek tovább.Nyomorultul éreztem magamat.Kiterítettem egy pergamenlapot, és éppen írni kezdtem, milyen boszorkányos élmény volt meglátni magam körül az én drágámat, amikor váratlan és félreérthetetlen hangot hallottam.Avicus állt a kapumban. A SzellemAjándok erős kisugárzásával kérdezte, bejöhet-e, meglátogathat-e?Tart a lakomatermemben és a kertemben fetrengő vendégektől. Ettől függetlenül bejöhet?Rögtön válaszoltam neki a néma hanggal, hogy igen.Évek óta nem láttam még egy villanásra sem a mellékutcákban. Nem lepett meg túlzottan, hogy római katonának öltözött, és rászokott a tőr meg a kard viselésére.Bosszankodva tekintett a lakomaterem ajtajára. Intettem neki, hogy ne törődjön a vendégekkel.Sötét, sűrű, hullámos haja fényes és ápolt volt, fellépése, külseje gondtalan jómódra vallott, épp csak ijesztően véres volt a ruhája. És nem embervér mocskolta. Az embervért megismertem volna a szagáról. Avicus arcáról láttam, hogy borzasztó bajban van.
– Mi az? Mit tehetek érted? – kérdeztem. Megpróbáltam titkolni előle a magányomat. Ne lássa, mennyire éhezem rá, hogy megérinthessem a kezét.Azt akartam mondani: te az én fajtám vagy! Szörnyetegek vagyunk, átölelhetnénk egymást! Ezek a vendégek csak puha játékszerek. De nem mondtam semmit.Avicus beszélt helyettem.
– Valami rettenetes történt. Nem tudom, hogyan tegyem jóvá, nem tudom, egyáltalán jóvátehetőe. Könyörgök, jöjj velem!
– Hova menjek? – kérdeztem megértően.
– Maelhez. Súlyos sebet kapott, nem tudom, orvosolható-e a benne esett kár.
Rögtön indultunk.Követtem Avicust egy zsúfolt negyedbe, ahol néha kétlábnyira se volt egymástól az újabb épületek homlokzata. Ennek a negyednek a szélén volt egy nagy, gazdag ház, amely nehéz kapuval záródott. Avicus bevezetett a gyönyörű, tágas átriumba.Itt megjegyzem, hogy ezen a kis úton Avicus nem használta minden erejét, de nem akartam erre figyelmeztetni, inkább alkalmazkodtam tempós járásához.Az átriumból beléptünk a ház központi helyiségébe, ahol a halandók lakomáztak volna, és ott megláttam egyetlen lámpa fényénél Maelt, aki tehetetlenül nyúlt el a padlón.Szemében csillámlott a fény.Melléje térdeltem.Feje sután félrecsuklott, az egyik karja megcsavarodott, mintha a vállízülete kificamodott volna. Ijesztően aszott volt, és viaszosra sápadt. Ám a szemében, amelyet rám szögezett, nem látszott se rosszindulat, se könyörgés.Csontbőr teste elveszett vértől lucskos öltözékében, amely nagyon emlékeztetett Avicuséra. Hosszú, szőke haja csomókba tapadt a vértől, és a szája reszketett, mintha beszélni próbálna, de nem tudna.Avicus tehetetlenül széttárta a kezét.Közelebb hajoltam Maelhez, hogy jobban lássam. Avicus odahozta az olajmécset, és úgy tartotta, hogy meleg fényt hullasson ránk.Mael fojtott, rekedt hangot hallatott. Förtelmes sebek vöröslöttek a nyakán és a vállán, ahol a tunicája szövetét félrerántották. A karja rossz szögben illeszkedett a testéhez, a nyaka rémítően elferdült.Elszörnyedve állapítottam meg, hogy ezeket a részeit – a fejét és a karját – kimozdították természetes helyükről.
– Hogy történt ez? – néztem Avicusra. – Tudod?
– Levágták a fejét és a karját – felelte. – Részeg katonák, akik mindenáron kötözködni akartak. Igyekeztünk kikerülni őket, de nekünk estek. Fel kellett volna mennünk a tetőkre, de túl biztosak voltunk magunkban. Azt képzeltük, hogy felsőbbrendűek, legyőzhetetlenül erősek vagyunk.
– Értem – mondtam. Megragadtam Mael ép kezét. Azonnal viszonozta a szorításomat. Mélységesen megrendültem, de nem engedhettem, hogy lássák rajtam, mert még jobban megrémültek volna.Sokszor gondolkoztam rajta, hogy el lehetne-e pusztítani bennünket azzal, hogy feldarabolnak. Hát most megkaptam a vérfagyasztó választ. Ez nem elég, hogy kiengedje lelkünket ebből a világból.
– Bekerítették, mielőtt kitalálhattam volna, mit tegyek – szólt Avicus. – Visszavertem azokat, akik bántani akartak, de nézd meg, mit műveltek vele!
– Te pedig ide hoztad – mondtam –, és megpróbáltad visszatenni a fejét és a karját.
– Még élt! – kiáltotta Avicus. – Azok a részeg latrok elfutottak, és rögtön láttam, hogy még él! Nézett rám ott az utcán, holott patakzott a vére. És nyúlt az ép karjával a fejéért!
Úgy nézett rám, mintha azért könyörögne, hogy értsem meg, vagy talán bocsássak meg neki.
– Élt – ismételte. – Ömlött a fejéből és a nyakából a vér. A fejét az utcán tettem vissza a nyakára, a karját itt illesztettem a vállához, és nézd meg, mit tettem!
Mael szorosabban markolta a kezemet.
– Tudsz felelni nekem? – kérdeztem tőle. – Csak egy hanggal jelezd, ha nem.
Ismét azt a rekedt karistolást hallatta, ám ezúttal kihallani véltem belőle az „igen” szót.
– Akarsz élni? – kérdeztem.
– Ó, ne kérdezz tőle ilyet! – könyörgött Avicus. – Most talán megcsappant a bátorsága. Csak segíts, ha tudod, hogyan kell! – Mael mellé térdelt, föléje hajolt, óvatosan arrébb tartva a mécsest, és megcsókolta Mael homlokát.
Mael pedig megismételte: igen.
– Hozz még lámpát – utasítottam Avicust –, de egy valamit érts meg: ezen a téren nem rendelkezem különösebb varázserővel. Azt hiszem, tudom, mi történt, és tudom, miként hozzam helyre, de ezen kívül semmit.
Avicus haladéktalanul összeszedett a házból egy csomó lámpást, és úgy helyezte el őket, hogy tojásdad idomot alkottak Mael körül. Furcsán emlékeztetett egy varázskört kijelölő mágusra, de nem engedtem, hogy ez az idegesítő tény megzavarja a gondolataimat. Mikor megfelelőnek találtam a világosságot, letérdeltem, megvizsgáltam a sebeket, aztán felmértem a vértelen, csontsovány alakot. Végül hátraereszkedtem a sarkamra, és ránéztem Avicusra, aki velem átellenben ült a barátja másik oldalán.
– Mondd el pontosan, mivel érted el ezt.
– Ráillesztettem a fejét a nyakára, amilyen ügyesen csak tudtam, de nem jól csináltam, ugye látod, milyen rosszul csináltam. Hogy lehet ezt jól megcsinálni? – kérdezte. – Te tudod?
– A kar is rosszul csatlakozik – jegyeztem meg.
– Mit tehetünk?
– Erőltetted az illesztést? – kérdeztem.
– Igen, erőltettem – felelte rövid gondolkozás után. – Értem már, mire célzol. Erővel csináltam. Azt akartam, hogy azonnal nőjenek vissza a darabjai. Túl sok erőt használtam hozzá.
– No jó, azt hiszem, ezt egyetlen módon hozhatjuk helyre, de ismétlem, nem rendelkezem titkos tudással. Abból indulok ki, hogy még mindig él. Úgy vélem, le kell szakítanunk a fejét és a karját, aztán majd meglátjuk, hogy nem nőnek-e vissza maguktól a helyükre a megfelelő szögben, ha kellően közel tesszük őket a testhez.
Avicus arca felragyogott, ahogy megértette, mire akarok kilyukadni.
– Igen! – mondta. – Lehet, hogy maguktól is összenőnek, úgy, ahogy kell! Ha képesek ilyen gyatrán illeszkedni, akkor olyan módon is tudnak, ami helyes és tökéletes.
– Így van – helyeseltem –, de ezt neked kell elvégezned. Te vagy az, akiben bízik.
Avicus a barátjára tekintett. Láttam rajta, hogy ez nem lesz könnyű neki. Aztán lassan felemelte a fejét.
– Előbb adnunk kell neki a vérünkből, hogy megerősítsük – mondta.
– Nem, majd utána – vitatkoztam. – A gyógyuláshoz lesz szüksége rá. Akkor adjuk. – Nagyon nem szívesen ígértem meg ezt, ám azt a meglepő felfedezést tettem, hogy nem kívánom Mael halálát. Olyannyira nem kívántam, hogy még az is eszembe jutott, nem kellene-e vállalnom az egész műtétet?
Ám ebbe nem szólhattam bele. Döntse el Avicus, mi legyen.Ó keményen megragadta Mael vállát, és minden erejét összeszedve megrántotta a rosszul visszahelyezett végtagot. A kar az első próbálkozásra levált. Végéből úgy meredeztek a reszkető, véres inak, mint a fa gyökerei.
– Most pedig tedd oda mellé – igen, így –, és lássuk, megkeresi-e a helyét.
Avicus engedelmeskedett. Sietve kinyújtottam a kezemet, és arrébb toltam a kart, mert túl közel volt a testhez. Látni akartam, mozog-e magától. A végtag hirtelen megrándult, és ráugrott a vállra, a véres inak mindmegannyi apró kígyóként fúrták bele magukat a testbe. A kar visszaforrt.Ó, jaj, megalapozott volt a gyanúm! A test a saját természetfölötti törvényeinek engedelmeskedett.Felharaptam a csuklómat, és rácsorgattam a véremet a sebre, amely a szemem előtt gyógyult be.Avicus egészen elámult ettől az egyszerű fogástól, holott bizonyára tudomása volt róla, hiszen fajunk körében úgyszólván közismert vérünknek e korlátozott gyógyhatása.Hátradőltem, és észrevettem, hogy Mael még mindig bámul. Feje szánalmas és groteszk volt ebben a torz szögben.Ismét megfogtam a kezét, és ő viszonozta a szorítást.
– Felkészültél? – kérdeztem Avicust.
– Nyomd le a vállánál fogva – felelte. – Az Ég szerelmére kérlek, használd minden erődet!
Megragadtam Mael vállát, olyan keményen, ahogy bírtam. A mellére is rátérdeltem volna, de túlságosan legyengült ehhez a súlyhoz.Avicus két kézre fogta Mael fejét, hangosan felnyögött, és letépte.Ijesztő sugárban lövellt ki a vér, és esküdni mertem volna, hogy hallom a hús természetfeletti cuppanását. Avicus, kezében a fejjel, hanyatt esett a lendülettől, és az oldalára henteredett.
– Gyorsan tedd ide a test mellé! – kiáltottam. A vállakat leszorítottam, de a test váratlanul és vérfagyasztóan megrándult. A kar a magasba csapódott, mintha a fejet keresné.Avicus beletette a fejet az ömlő vérbe, és addig tolta a tátongó nyak felé, amíg a fej meg nem mozdult a saját akaratából: az elvágott inak megint úgy törekedtek egymás felé, mint a pici kígyók. A test ismét megrándult, és a fej máris olyan szilárdan ült a nyakon, ahogy kell.Mael pillái megrebbentek, szája kinyílt.
– Avicus! – kiáltotta teli tüdőből.Avicus föléje hajolt, felharapta a csukóját, úgy, ahogy tőlem látta, ám ezúttal Mael szájába engedte a vért.Mael a barátja karjáért kapott, lerántotta magához, és a mohóságtól homorítva kortyolt. Siralmasan vékony lába reszketett, majd elnyúlt.Távolabb húzódtam tőlük, ki a fénykörből. Sokáig mozdulatlanul ültem az árnyékban, figyeltem őket. Mikor láttam, hogy Avicus kimerült, a szíve elfáradt, mert túl sok vért adott, melléjük kúsztam, és megkérdeztem, hogy én is adhatok-e inni Maelnek.Ó, hogy viszolygott a lelkem ettől a gesztustól! Akkor miért kellett megtennem? Erre ugyanúgy nem tudom a választ, mint ahogy akkor sem tudtam.Mael már fel tudott ülni. Alakja erősebb lett, de az arcára még mindig iszonyat volt ránézni. A vér a padlón felszáradt és villogott, ahogy a mi vérünk szokott. Majd fel kell kaparni, és el kell égetni.Mael előrehajolt, förtelmes meghittséggel átölelt, és megcsókolta a nyakamat. Nem mert belém harapni.
– Csináld csak! – biztattam, noha gyötrelmes kétely marcangolt. Megtöltöttem elmémet Róma képeivel, hogy azokat lássa ivás közben, elragadó pogány szentélyekkel, Constantinus lélegzetelállító diadalívével, és a széltében-hosszában épülő, gyönyörű keresztény templomokkal. A keresztényekre, varázsló szertartásaikra gondoltam. Mindenre gondoltam, hogy álcázzam és kitöröljem életem titkait.Mael kiéhezetten szívni kezdett, és bennem ismét felágaskodott az undor. Semmit sem voltam hajlandó látni a lelkéből a SzellemAjándokkal. Azt hiszem, tekintetem egy pillanatra találkozott Avicuséval, aki meglepően komoly, vívódó arccal nézett.Aztán vége lett. Nem bírtam többet adni. Majdnem véget ért az éjszaka, a maradék erőmre szükségem volt, hogy eljussak a búvóhelyemre. Felálltam.Avicus megszólalt.
– Nem lehetünk most már barátok? – kérdezte. – Olyan sok évig voltunk ellenségek.
Mael még mindig nagyon elgyalázott állapotban volt attól, ami történt vele, talán nem is tudott volna nyilatkozni a tárgyról. De azért felnézett rám vádló szemmel, és azt mondta:
– Láttad Egyiptomban a Nagy Anyát! Láttam a szívedben, amikor a véredet ittam!
Megkövültem a sokktól és a dühtől.Arra gondoltam, hogy most kellene megölnöm. Ez úgyis csak arra volt jó, hogy tanuljak – hogy miként kell összerakni feldarabolt vérivókat. Most már ideje befejezni, amit a részeg katonák elkezdtek ezen az éjszakán.De nem mondtam és nem tettem semmit.Avicus borzasztóan csalódott és csüggedt volt.
– Hát köszönöm, Marius – mondta, míg kikísért a kapuhoz. – Mit is tehettem volna, ha megtagadod, hogy eljöjj hozzánk? Nagyon sokkal tartozom neked.
– A Jóságos Anya nem létezik – mondtam. – Búcsúzom tőled.
Futottam Róma háztetőin az otthonom felé, és tudtam, hogy az igazat mondtam nekik.Igencsak meglepődtem másnap este, mikor láttam, hogy könyvtáramat kimeszelték. El is felejtettem, hogy ezt parancsoltam a rabszolgáimnak. Mihelyt felfedeztem a számtalan árnyalatban játszó festékesedényeket, eszembe jutott, mit mondtam nekik.Most nem tudtam másra gondolni, csak Maelre és Avicusra. Bevallom, valósággal megigézett Avicusnak az a finom modora és méltóságteljes szerénysége, aminek nyoma sem volt Maelben.Mael nekem mindig az írástudatlan, otromba barbár lesz, főleg pedig a fanatikus, mert a Liget Isteneibe vetett vakhite miatt oltotta ki az életemet.Megértettem, hogy csak akkor menekülhetek a gondolataimtól, amelyek örökösen e pár körül forognak, ha kifestem az előkészített falakat, tehát rögtön munkához láttam.Ügyet se vetettem vendégeimre, akik persze már vacsoráztak, illetve jöttek-mentek a nyitva álló kapun át és a kertben.Bizonyára megfigyelted, hogy ekkorra már ritkábban kellett vadásznom, és bár ebből a szempontból még mindig bőven maradt belőlem a ragadozóból, sokszor a kései órákra vagy hajnalra halasztottam, vagy egyáltalán nem vadásztam.Tehát nekiláttam a festésnek. Nem álltam meg, nem gondoltam át, hogy mit akarok. Nekiestem, nagy foltokban hordtam fel a mészre a színeket. A szokott kert volt, amely rögeszmémmé lett, és benne az ismerős nimfák és istennők.Nem volt nevük. Jöhettek volna bármelyik Ovidius-versből, vagy Lucretius írásaiból, vagy a vak költőtől, Homérosztól. Nem érdekelt. Beletemetkeztem a fölemelt karokba, kecses nyakakba, tojásdad arcokba, szélben fodrozódó leplekbe.Az egyik falat felosztottam oszlopokkal. Az oszlopokra repkényt festettem. A másik falra stilizált lombfüzérekből készítettem keretet. A harmadik falat apró táblákra tagoltam, amelyekbe különböző isteneket akartam festeni.Közben a ház megtelt a szokott zsivajgókkal. Néhány kedvenc boroshordómnak előbb-utóbb be kellett tévednie a könyvtárba. Megálltak, bámulták, ahogy dolgozom.Elővigyázatosan lassítottam, nehogy megrémítsem őket természetellenes sebességemmel. Egyébként nem vettem tudomást róluk. Csak mikor az egyik lantos bejött, hogy énekeljen nekem, akkor eszméltem rá, hogy milyen bolondnak tűnhet a házam.Mindenfelé emberek ettek-ittak, a hosszú köntösű házigazda festett, ami mesteremberek vagy piktorok dolga, de nem a patríciusoké. Itt. Úgy látszik, megszűntek a jólneveltség korlátai.Kacagni kezdtem, olyan képtelenség volt.Az egyik ifjú vendég elámult a tehetségemen.
– Marius, ezt nem is mondtad! Sose gondoltuk volna!
– Én se – feleltem tompán, és folytattam a festést, figyeltem, ahogy a fehér fal eltűnik az ecsetem alatt.Hónapokig festettem így. Egy idő után áttértem a lakomateremre. A vendégek megéljeneztek. Semmi sem tetszett, amit festettem, és ők bizonyosan nem estek ájulatba tőle.Mulatságos hóbortnak találták, hogy egy gazdag ember maga fesse ki a házát. A tanultak ismerték a mítoszokat, amelyeket ábrázoltam, és élvezték a festményeket. Az ifjak megpróbáltak bevonni vitáikba, amit elhárítottam. Legjobban a tágas kertet szerettem festeni, de nem foglaltam keretbe, hogy semmi se válassza el táncoló alakjait és hajladozó babérfáit a mi világunktól. Az ismerős kert volt, mert azt képzeltem, hogy gondolatban oda tudok menekülni.Ekkoriban nem mertem megkockáztatni a látogatást a kápolnába. Inkább a házam szobáit festettem.Közben a régi istenek, akiket megörökítettem, gyorsan tünedeztek Róma templomaiból.Constantinus valamikor államvallássá nyilvánította a kereszténységet, és most már a pogányok nem gyakorolhatták a hitüket úgy, ahogy nekik tetszett.Nem hiszem, hogy maga Constantinus valaha is pártolta volna a kényszert vallási kérdésekben, de ez lett belőle.Így hát megfestettem szegény öreg Bacchust, a bor istenét vidám kíséretével, és a ragyogó Apollót, amint űzi a kétségbeesett, bájos Daphnét, aki inkább babérbokorrá változott, minthogy engedjen az isteni erőszaknak.Állandóan dolgoztam, örültem a halandó társaságnak, és ilyeneket gondoltam: kérlek benneteket, Mael és Avicus, ne kutassatok titkok után a gondolataimban!Egész idő alatt éreztem őket a közelemben. Ijesztőnek és érthetetlennek találták halandóknak adott lakomáimat. Minden éjszaka hallottam, ahogy közelednek a házamhoz, aztán elsietnek.Végül bekövetkezett az elkerülhetetlen.Megálltak a küszöbömön.Mael azon volt, hogy engedély nélkül becsörtet, Avicus tartotta vissza. A SzellemAjándokkal könyörgött, hogy bocsássam be őket még egyszer.A könyvtáramban voltam, amelyet harmadszor festettem ki. Hála legyen az isteneknek, azon az éjszakán a lakomázók nem szivárogtak be hozzám.Letettem az ecsetemet. Bámultam a befejezetlen képet. Mintha újabb Pandora emelkedett volna ki Daphnéból. Fájó szívvel gondoltam rá, hogy Daphne megszökött a szeretője elől. Mekkora bolond voltam, hogy én meg a magamétól szöktem meg!Egy önsajnálattól csorgó hosszú percig néztem, amit festettem, az éteri lényt, hullámos barna hajával.Te megértetted a lelkemet, gondoltam. Most mások jönnek, akik csak a szívemet akarják kifosztani. Mit tegyek? Veszekedtünk, ez igaz, de mindig csak gyengéd tapintattal, ugye? Nem bírom nélküled! Kérlek, gyere hozzám, bárhol is légy!De most nem volt idő a magányra, amely hirtelen nagyon drágának tűnt, holott a múltban túlságosan is sokat kaptam belőle.Kicsuktam vidor halandó vendégeimet a könyvtárból, aztán némán megüzentem a vérivóknak, hogy bejöhetnek.Pompás ruhát viseltek, kardjaikon, tőreiken drágakövek csillogtak. Köpenyüket míves fibula fogta össze, és még a sarujuk is díszes volt. Talán arra készültek, hogy ők is követik a ragyogó halandókat Constantinopolisba, ahol még mindig megvalósultak a nagy álmok, holott Constantinus már meghalt.Vegyes érzelmekkel intettem nekik, hogy üljenek le.Bántam, hogy nem hagytam meghalni Maelt, viszont vonzott Avicus komoly arca, barátságos tekintete. Megfigyeltem, hogy a bőre világosodott valamennyit, bár még mindig elég sötét, hogy szoborszerű jelleget adjon a vonásainak, főleg a szájának. Tiszta szemében nem rejtőzött se ravaszság, se hazugság.Állva maradtak, és aggodalmasan pillogtak a lakomaterem felé. Megint unszoltam őket, hogy üljenek le.Mael állva maradt, hogy a szó szoros értelmében lenézhessen. Avicus elfogadott egy széket.Mael még mindig gyönge volt és cingár. Sokat kell még innia, hogy végleg felgyógyuljon a kapott sebekből.
– Hogy s mint mennek dolgaitok? – kérdeztem udvariasan.Olyan nyomorult szerencsétlen voltam, hogy beengedtem a képzeletembe Pandorát. Megengedtem a képzeletemnek, hogy megrajzolja Pandorát minden tüneményes részletében. Azt reméltem, hogy ezzel átadhatom az üzenetet a látogatóimnak, és az ő közvetítésükkel talán Pandora is megkapja valahol, valahogyan, mert én, lévén Teremtője, nem üzenhettem neki a vérrel.Nem tudom, érzékelte-e valamelyikük elveszített szerelmemet.Mael meg se mukkant. Avicus udvariasan felelt:
– Most már jobban. Mael szépen gyógyul.
– Mondani akarok nektek valamit – vágtam bele, nem kérdezve, hogy igényt tartanak-e erre a tudásra. – Abból, ami történt, kételkednem kell benne, hogy tisztában vagytok az erőtökkel. Saját tapasztalatomból tudom, hogy a hatalom növekszik a korral. Erősebb és ügyesebb vagyok, mint mikor megalkottak. Ti is nagyon erősek vagytok, úgyhogy ennek az incidensnek a részeg halandókkal nem kellett volna megtörténnie. Fel kellett volna szaladnotok a falakra, mikor körülvettek.
– Jaj, hagyj már békén ezzel! – robbant ki Maelből.Elhűltem a gorombaságától, de csak vállat vontam.
– Láttam dolgokat – súgta, mintha a titokzatoskodással akarná hangsúlyozni az eset fontosságát. – Mikor ittam belőled, láttam dolgokat, amelyeknek látásától nem tarthattál vissza. Láttam egy királynőt a trónusán.
Sóhajtottam.Mael beszédmodora nem volt olyan fullánkos, mint régen. Az igazságot akarta, és tudta, hogy rosszindulattal nem juthat hozzá.Jómagam annyira féltem, hogy se mozdulni, se szólni nem mertem. Természetesen porba sújtott, amit mondott, mert borzasztó vereség volt ez nekem, és nem tudtam, miként akadályozhatnám meg, hogy kiderüljön minden. A képeimet bámultam, és fájlaltam, hogy nem festettem jobb kertet. Lélekben talán átléphetnék egy ilyen kertbe. De hiszen, gondoltam révetegen, ott a gyönyörű kerted az ablak alatt!
– Nem mondod meg nekem, mit találtál Egyiptomban? – kérdezte Mael. – Tudom, hogy jártál ott. Tudom, hogy a Liget Istene oda akart küldeni. Annyi irgalom sincs benned, hogy elmeséld, mit láttál?
– Ugyan miért kellene irgalmasnak lennem? – kérdeztem udvariasan. – Még ha találkoztam is mirákulumokkal és misztériumokkal Egyiptomban, miért mondanám el neked? Még leülni se vagy hajlandó a házamban, ahogyan ildomos vendéghez illik. Mi közünk egymáshoz a gyűlölködésen és a csodákon kívül? – Abbahagytam, mert kezdtem túlságosan indulatos lenni. Az indulat harag, a harag gyengeség. Ismered a mantrámat.
Erre leült Avicus mellé, és úgy bámult a levegőbe, mint azon az éjszakán, amelyen elmondta, hogyan teremtették.Most, mikor alaposabban megnéztem, láttam, hogy a nyakán még mindig szederjes foltok vannak a megpróbáltatástól. A vállát eltakarta a köpenye, de nyilván az sem lehet másmilyen.Avicusra siklott a tekintetem. Furcsán ráncolta a homlokát.Hirtelen ránézett Maelre és megszólalt:
– A helyzet az, hogy Marius nem mondhatja el, mit fedezett fel – mondta nyugodtan. – Nem is szabad faggatnunk többé. Marius valami szörnyű terhet cipel. Olyan titkot őriz, amelynek mindnyájunkhoz, egyáltalán, fajunk fennmaradásához van köze.
Kétségbe voltam esve. Nem sikerült eltakarnom az elmémet, és ők majdnem mindent kiolvastak belőle. Most már nemigen remélhettem, hogy megakadályozhatom behatolásukat a szentélybe.Nem tudtam, mit tegyek. Még csak nem is gondolkozhattam a jelenlétükben. Túlságosan kockázatos volt. Ugyanakkor minden kockázat ellenére szerettem volna kitálalni nekik.Maelt megriasztotta, és lázba hozta az, amit Avicus mondott.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte a barátját.
– Igen – felelte Avicus. – Elmém megerősödött az évek során. Vérszemet kaptam attól, amit Mariusból láttam, és próbára tettem képességeimet. Most már akkor is képes vagyok behatolni Marius elméjébe, ha nem akarok. Azon az éjszakán, amikor eljött segíteni hozzánk, ott ült melletted, és figyelte, miként gyógyulnak sebeid a véremtől. Közben mindenféle titokra és talányra gondolt, és bár téged itattalak a véremmel, tudtam olvasni az elméjében.Ettől annyira kétségbeestem, hogy nem is figyeltem arra, mit mondtak. Tekintetem a kerthez menekült. Hallgattam a szökőkút csörgedezését. Aztán hátradőltem, és naplóm tekercseire néztem, amelyek rendetlenül hányódtak az asztalon. Akárki beléjük olvashatott. Eh, hiszen rejtjelekben írtam őket. Bár egy okos vérivó azt is megfejtheti. Különben is, mit számít most már?Hirtelen szerettem volna szót érteni Maellel.Ismét éreztem a harag gyengeségét. El kell fojtanom a dühöt, a megvetést. Érvekkel kell meggyőznöm.
– Erről van szó – mondtam. – Találtam dolgokat Egyiptomban, de higgyétek el nekem, hogy érdektelen, amit találtam. Ha van is egy királynő, egy Anya, ahogy te nevezed, és itt felhívnám rá a figyelmedet, hogy én nem állítom, miszerint nem létezik, akkor úgy képzeld el, hogy rettenetesen régi és közönyös. Már semmit sem adhat gyermekeinek, mert oly sok évezred pergett le éjszakába vesző eredetünk óta, hogy immár nem lehet ésszel megfejteni őket, és semmit sem nyom a latban, ha a vele kapcsolatos tudás elsüllyed a feledés homályában.
Jóval többet vallottam be, mint szerettem volna. Kérlelő tekintetem ide-oda járt közöttük, hogy értsék meg és fogadják el, amit mondtam.Mael az ártatlanok meghökkenésével meredt rám. Avicus arca egészen más volt.Úgy nézett, mint aki borzasztóan szeretne elmondani egy csomó mindent. A szeme sokkal beszédesebb volt, mint bezárkózott elméje.
– Sokkok évszázada, mielőtt Britanniába küldtek volna istennek, hogy töltsem le időmet a tölgyfában, elébe állítottak – mondta. – Ha emlékszel, már említettem neked.
– Emlékszem – válaszoltam.
– Láttam őt! – Elhallgatott, nyilvánvalóan fájhatott neki az emlék. – Megaláztak, letérdepeltettek előtte, felmondatták velem az eskümet. Hogy gyűlöltem azokat, akik körülöttem voltak! Ami őt illeti, szobornak hittem, de most már értem az elhangzott különös szavakat. Aztán megkaptam a Bűvös Vért, megadtam magamat a csodának, és megcsókoltam a lábát.
– Ezt miért nem mondtad el nekem soha? – panaszkodott Mael. Inkább megbántottnak és értetlennek, mint haragosnak vagy felháborodottnak látszott.
– Egy részét elmondtam – felelte Avicus –, de csak most látom át az egészet. Nyomorult életem volt, nem érted? – Rám nézett, aztán Maelre, és józanabb, szelídebb lett a hangja. – Hát nem látod, Mael? Pedig Marius ezt akarja elmagyarázni. Ez az út a múltba a kínok útja!
– De ki az Anya? Mi az Anya? – firtatta Mael.Abban a végzetes pillanatban döntöttem. Az indulat hajtott – meglehet, a rossz irányba.
– Fajunk ősanyja – feleltem fojtott haraggal. – Így szól a régi rege. Ő és férje, a király, ők az Isteni Szülők. A többi nem érdekes.
– Tehát láttad őket! – mondta Mael, akit, úgy látszik, semmi sem tántoríthatott el a faggatástól.
– Léteznek, biztonságban vannak – feleltem. – Hallgasd meg, amit Avicus mesél. Avicus, mit mondtak neked?
Avicus keményen törte a fejét. Olyan messziről csévélte vissza az emlékeit, hogy felfedezte a saját korát. Végül megszólalt, ugyanazon a tiszteletteljes, udvarias hangon:
– Mindkettőjükben benne van a mag, amelyből kihajtottunk! – felelte. – Nem lehet elpusztítani őket, mert akkor mind meghalnánk! Hát nem érted? – pillantott Maelre. – Már értem a szörnyű tűzvész okát. Valaki, aki el akart pusztítani minket, megégette vagy a napra tette ki őket.
Megsemmisültem. Avicus feltárta az egyik legféltettebb titkot. Tudja vajon a másikat? Mogorván hallgattam.Avicus felállt, és az emlékektől felindultan járkálni kezdett.
– Meddig maradtak a tűzben? Vagy csak egy napot töltöttek a sivatagi homokban? – Felém fordult. – Mikor láttam őket, márványfehérek voltak. „Ő az isteni Anya”, mondták nekem. Ajkam megérintette a lábát. A pap rányomta a sarkát a tarkómra. Mikor kitört a szörnyű tűzvész, már olyan régóta éltem a tölgyben, hogy semmire sem emlékszem. Tudatosan kiirtottam az emlékeimet. Kiirtottam magamból minden időérzéket. A havi véráldozatért és az évenkénti Samhainért éltem. Éheztem és álmodtam, úgy, ahogy parancsolták. Samhainkor előléptem a fából, ítéltem a gonoszok felett, belenéztem a vádlottak szívébe, és eldöntöttem, hogy bűnösek-e vagy ártatlanok.Ám most már emlékszem. Emlékszem az Anyára és az Apára, mert láttam mindkettőt, mielőtt az Anya lábához szorították a fejemet. Milyen hideg volt! Milyen félelmetes volt! Mennyire nem akartam! Hogy haragudtam és féltem! De ez egy bátor ember félelme volt!Összerázkódtam ezektől az utolsó szavaktól. Tudtam én, hogy érti. Mit érezhet egy bátor tábornok, amikor megfordul a csata, és ő felfogja, hogy rá nem vár más, csak a halál?Mael szomorúan és részvéttel nézett Avicusra.Ám ő még nem végzett. Tovább járkált, a múltba fúrva tekintetét. Sűrű fekete haja előrehullott, mikor meghajlott a feje azt emlékek súlya alatt.Fekete szeme ragyogott a rengeteg lámpa fényétől. De az arcában a kifejező erő volt a legszebb.
– A nap volte, vagy egy szörnyű tűzvész? – kérdezte. – El akarta égetni őket valaki? Hittee valaki, hogy ez megtehető? Ó, milyen egyszerű ez! Emlékeznem kellett volna rá. De az emlék mindenképpen el akar hagyni minket. Az emlék tudja, hogy nem bírjuk elviselni a társaságát. Az emlék bolonddá silányíthat. Ó, figyelmezzetek csak az öreg halandókra, akiknek már semmijük sincsen a gyermekkori emlékeiken kívül! Hogy összekeverik környezetük tagjait olyanokkal, akik rég meghaltak, és oda se figyel rájuk senki! De sokszor kihallgattam őket boldogtalanságukban! De sokszor ámultam senkitől sem zavart, hosszú beszédeiken, amikor kísértetekkel diskuráltak üres szobákban!
Még mindig nem szóltam.De végül Avicus felém fordult, és megkérdezte:
– Te láttad a Királyt és a Királynőt. Tudod, hol vannak?
Kivártam az időt, majd azt feleltem egyszerű szavakkal:
– Igen, láttam őket, és el kell hinnetek nekem, hogy biztonságban vannak. Valamint ne akarjátok tudni, hol vannak. – Sokatmondó pillantást vetettem rájuk. – Ha tudnátok, megeshetne, hogy más vérivók foglyul ejtenek benneteket, és kicsikarják belőletek az igazságot. Talán még a Királyt és a Királynőt is maguknak követelnék.
Mael sokáig bámult rám, mielőtt azt felelte:
– Háborúzunk másokkal, akik el akarják venni tőlünk Rómát. Tudod, hogy ezt tettük. Kényszerítjük őket, hogy távozzanak.
– Tudom – mondtam. – Ám a keresztény vámpírok továbbra is jönnek, méghozzá seregestül, és a számuk egyre sokasodik a múló idővel. Imádják az Ördögüket, a Kígyójukat, a Sátánjukat. Jönni fognak megint, és mind többen lesznek.
– Mi közünk hozzájuk? – kérdezte lenézően Mael. – Miért kellene ezeknek az Isteni Pár?
Egy darabig hallgattam. Aztán úgy robbant ki belőlem a gyűlöletes igazság, mintha nem bírnám védeni tőle sem őket, se magamat.
– Nos, tehát miután oly sokat tudtok mindketten, hadd közöljem veletek, hogy sok vámpír akarja ám az Anyát és az Apát. Még a messzi Keletről is jönnek olyanok, akik tudnak róluk. Az ősvért akarják. Hisznek az erejében. Hatalmasabb minden vérnél. Csakhogy az Anya és az Apa mozogni is tud, ha magukat kell védeniük. Ennek ellenére mindig lesznek orzók, akik készek elpusztítani a Szülők rejtegetőjét. Jártak már nálam ilyenek.
Nem szóltak. Folytattam.
– Úgyhogy ne akarjatok többet tudni az Apáról és az Anyáról. Ne akarjatok lator látogatókat, akik erőszakkal préselhetik ki belőletek tudásotokat. Ne akarjatok titkokat, amelyeket ki lehet facsarni a szívetekből. – Fenyegető pillantást vetettem Maelre. – Az Anyát és az Apát ismerni átok.
Csend lett, ám Maelen láthattam, hogy nem lesz hajlandó sokáig tűrni a hallgatást. Arca kigyúlt, és remegő hangon kérdezte:
– Te ittál ebből az ősvérből? – Fokozatosan lovalta bele magát a méregbe. – Ittál ebből a vérből, mi?
– Csöndesedj, Mael! – szólt rá Avicus, de hiába.
– Ittad! – tombolt Mael. – És tudod, hol van elrejtve az Anya és az Apa!
Felugrott, rám rontott, és megragadta a vállamat.Nem vagyok verekedős természet, ám akkor dühömben olyan erővel löktem el magamtól, hogy elterült, keresztülszánkázott a padlón, és a falnak csapódott.
– Hogy merészelsz! – mondtam bőszülten. Igyekeztem halkan beszélni, nehogy megijesszem a halandókat a lakomateremben. – Meg kellene ölnöm téged! Micsoda megnyugvás lenne a lelkemnek, ha tudnám, hogy halott vagy! Olyan apró darabokra szabdalhatnálak, amelyet egyetlen varázsló sem rakhatna össze! Légy átkozott!
Mael csak egy kicsit szégyellte el magát. A véleménye nem változott.
– Nálad az Apa és az Anya! – szólt lávázó indulattal. – Ittad az Anya vérét! Látom benned! Ha tőlem nem rejtheted el, miként rejthetnéd el mások elől?
Felálltam.
– Akkor meg kell halnod. Nem így van? Mert tudod, viszont sose árulhatod el senkinek. – Feléje indultam.
Ám Avicus, aki megrendülten és iszonyodva bámult minket, felugrott és közénk állt. Mael tőrt rántott, és várta, hogy megtámadjam.
– Marius, kérlek, ne! – mondta Avicus. –, Békét kell kötnünk, nem folytathatjuk ezt a háborút! Ne harcolj Maellel! Mi más lehet a következmény, mint két megsebzett vámpír, akik még az eddiginél is jobban gyűlölik egymást?
Mael döfésre tartotta a tőrét, de ügyetlen volt a mozdulata. Szerintem sose tanították fegyverforgatásra. Ami a természetfölötti adottságokat illeti, kétlem, hogy bármelyik tisztában lett volna a lehetőségeivel. Ez persze annak az okoskodása, aki védekezésre rendezkedik be. Ugyanúgy nem akartam ezt a verekedést, mint Avicus, mégis azt mondtam fagyosan:
– Meg tudom ölni. Ne állj az utamba!
– Éppen arról van szó, hogy nem tehetem – mondta Avicus – úgyhogy kettőnkkel kell harcolnod, és ilyen harcban nem győzhetsz.
Sokáig bámultam némán Avicusra. Cserbenhagytak a szavak. Aztán Maelre néztem, és a felemelt tőrére. Iszonyú reménytelenség lett úrrá rajtam. Odaültem az íróasztalomhoz, és ráborultam, a karomra hajtva a fejemet.Arra az éjszakára gondoltam a messzi Antiokheiában, amelyen Pandora és én levágtuk a keresztény vámpírhordát, mikor oktondiságukban beállítottak a házukban, és összehordtak mindenfélét Mózesről a kígyós botjával a sivatagban, egyiptomi titkokról és más látszólagos csodákról. Arra a rengeteg vérre és üszőkre gondoltam.És arra is gondoltam, hogy hosszú évek óta ez a két kreatúra a társam Rómában, holott nem keressük egymást, és nem beszélgetünk. Arra gondoltam, hogy talán ez a fontos. Elmém igyekezett Maelhez és Avicushoz idomulni. Tekintetem ideoda járt közöttük, aztán ismét kiszökött a kertbe.
– Hajlandó vagyok harcolni veled! – kakaskodott Mael a szokásos türelmetlenségével.
– És mit érnél el? Gondolod, hogy kivághatnád szívemből az Apa és az Anya titkát?
Avicus az asztalomhoz lépett. Leült a legközelebbi székbe. Olyan volt, mintha a barátom vagy a kliensem lenne.
– Marius, közel vannak Rómához. Tudom. Régóta tudtam. Számos éjszakán kimentél a hegyek közé, valamilyen távoli, különös helyre. Követtelek a SzellemAjándokkal, mert kíváncsi voltam, mit keresel olyan messze. Most már hiszem, hogy az Anyát és az Apát látogattad. Hiszem, hogy elhoztad őket Egyiptomból. Rám bízhatod a titkodat, vagy hallgathatsz, ha úgy óhajtod.
– Nem! – Mael nyomban előrerúgtatott. – Beszélj, Marius, vagy elpusztítlak, és aztán Avicus meg én kimegyünk arra a helyre, és kedvünkre megnézzük az Anyát és az Apát!
– Soha! – mondta Avicus. Először láttam haragosnak. A fejét rázta. – Marius nélkül nem! Oktalanul viselkedsz! – dorgálta Maelt.
– Meg tudják védeni magukat – mondtam hidegen. – Figyelmeztettelek benneteket. Láttam már ilyet. Megengedhetik, hogy igyatok az isteni vérből, vagy megtagadhatják. Ha megtagadják, akkor meghaltok. – Hatásszünetet tartottam. – Egyszer eljött antiokheiai házamba egy napkeleti erős isten. Erőszakkal betört az Apa és az Anya kápolnájába. Inni akart a királynőből. Mikor bele akarta vágni agyarait a nyakába, az Anya összeroppantotta a fejét, aztán odaparancsolta vonagló testéhez a kápolna lámpáit, hogy égessék porrá. Ilyen dolgokban nem hazudok. – Nagyot sóhajtottam. Kimerített a saját haragom. – Ha ezek után is oda óhajtotok menni, elviszlek benneteket.
– De te iszod a vérét! – makacskodott Mael.
– Hogy te milyen kelekótya vagy! Nem érted, mit mondok? Az Anya elpusztíthat. Én nem mondhatom meg, mit fog tenni. És akkor még nem is beszéltünk a királyról. Ő mit akar majd? Nem tudom. De mint mondtam, odaviszlek benneteket.
Láttam, hogy Mael jönni akar. Semmi sem tarthatta vissza. Avicus nagyon félt, és nagyon szégyellte a félelmét.
– Nekem mennem kell! – jelentette ki Mael. – Én az ő papja voltam. Az ő tölgyfába zárt istenét szolgáltam. Nincs választásom. – Szeme égett az izgalomtól. – Látnom kell! Nem figyelmezhetek figyelmeztetéseidre. Oda kell vinned!
Bólintottam. Intettem, hogy várjanak. A lakomaterem ajtajához mentem, és kitártam. Vendégeim remekül mulattak. Hát csak mulassanak. Páran megéljenezték váratlan felbukkanásomat, de rögtön el is felejtettek. Álmos rabszolga töltögette az illatos bort.Megfordultam, visszatértem Avicushoz és Maelhez.Kiléptünk az éjszakába, elindultunk a szentélyhez. Rögtön láttam, hogy sem Avicus, se Mael nem mozog azzal a sebességgel, amelyet erejük lehetővé tenne. Rájuk szóltam, hogy siessenek jobban, főleg, ha nincsenek halandók, akik észrevehetnének. Nagy örömet szereztem nekik azzal, hogy ráébresztettem őket igazi képességeikre.A szentély gránitajtajánál megmutattam, hogy ezt még egy sereg halandó se nyithatná ki, aztán fáklyát gyújtottam, és előre mentem a kőlépcsőn.
– Megszentelt földre léptek – figyelmeztettem őket, mielőtt kinyitottam a bronzajtót. – Ne beszéljetek tiszteletlenül, ne fecsegjetek, és ne képzeljétek, hogy nem hallják.
A két vámpír meg volt babonázva.Kinyitottam az ajtót, meggyújtottam a belső fáklyát, beengedtem, az emelvény elé állítottam őket, aztán felemeltem a fáklyát.Olyan tökéletes volt minden, mint vártam. A királynő a combján nyugtatta a kezét, ahogy szokta. Enkil ugyanabban a tartásban ült. Arcukon, amelyet gyönyörű keretbe foglaltak a fekete hajfonatok, nem volt se gondolat, se bánat.Aki rájuk nézett, bizony nem hitte volna, hogy élet lüktet bennük.
– Anyánk és Apánk – szóltam fennhangon –, két látogatót hoztam, akik könyörögtek, hogy láthassanak benneteket. Nevük Mael és Avicus. Tisztelettel és hódolattal járulnak elétek.
Mael térdre borult, ugyanolyan természetességgel, mint egy keresztény. Kitárta karjait, és imádkozni kezdett a druida papság nyelvén. Magasztalta a királynőt, hogy milyen szépséges. Meséket mondott a tölgyfa ősi isteneiről. Aztán könyörgött, hogy ihasson a véréből.Avicus megrándult. Azt hiszem, én is.Akasában megmozdulhatott valami. Bár az is lehet, hogy nem.Mael felállt, és az emelvényhez indult.
– Királynőm – mondtam nyugodtan –, Mael hódolattal és alázattal kérdezi, hogy ihate az ősforrásból?
Mael fellépett az emelvényre, és vakmerő gyöngédséggel Akasa nyakához hajolt, hogy igyék.Úgy tűnt, semmi sem fog történni. Akasa megengedi. Üveges szeme úgy bámult a semmibe, mintha nem bánná. Keze mozdulatlanul pihent a combján.Ám a hatalmas termetű Enkil rémítő sebességgel és váratlansággal elfordult a trónján, mint egy fából való, kerekek hajtotta gépezet, és kinyújtotta a jobbját.Maelhez ugrottam, átnyaláboltam, az utolsó pillanatban kirántottam a király lecsapó karjának útjából, és a sarokba hajítottam.
– Ott maradj! – súgtam.Felálltam. Enkil továbbra is elfordult a trónuson, üres tekintettel bámult, mintha nem találná dühének tárgyát, karját is kinyújtotta. Hányszor is láttam rajtuk, öltöztetés vagy tisztogatás közben, ugyanezt a lanyha közönyt?Rettegésemet visszafojtva felhágtam az emelvényre, és hízelgően megszólítottam Enkilt:
– Kérlek, királyom, már vége! – Megfogtam reszkető kezemmel a karját, és óvatosan visszahajlítottam a megfelelő szögbe. Borzalmasan kifejezéstelen volt az arca. Aztán a vállát fogtam meg, és addig fordítottam a törzsét, míg vissza nem tért az eredeti tartásba. Gyengéden megigazítottam nehéz aranyláncát. Gondosan kiegyenesítettem az ujjait. Lesimítottam vastag szoknyáját.A királynő meg se rezzent. Azt lehetett volna hinni, hogy semmi sem történt, amíg meg nem láttam Akasa vékony lenvászon ruhájának vállán a vércseppeket. Tisztát kell majd adnom rá, mihelyt tehetem.Ám a vér azt bizonyította, hogy Akasa engedte a csókot, Enkil megtiltotta. Hát ez érdekes. Most már tudtam, hogy mikor utoljára ittam a királynőből, Enkil dobott le a szentély földjére.Most nem volt idő ezen elmélkedni. El kellett tüntetnem a kápolnából Avicust és Maelt.Csak azután zúdítottam rá a dühömet Maelre, hogy visszakerültünk fényesen kivilágított dolgozószobámba.
– Kétszer mentettem már meg azt a nyomorult életedet! Bizonyos, hogy nekem kell majd megszenvednem érte! Teljes joggal hagyhattalak volna meghalni azon az éjszakán, amikor Avicus a segítségemet kérte! Hagynom kellett volna, hogy a király agyoncsapjon! Gyűlöllek és utállak, érted? Gyűlölni és utálni foglak az idők végezetéig! Ostoba vagy, csökönyös, és az agyadra ment az ácsingózás!
Avicus csüggedten bólogatott, mint aki egyetért velem. Mael a sarokban állt, kezével a tőrén, és duzzogva hallgatott.
– Kifele a házamból! – mondtam. – Ha pedig meguntad az életedet, zavard csak meg az Anya és az Apa békéjét! Mert akármilyen ősöregek, akárhogy hallgatnak, ízzé-porrá tudnak zúzni, mint magad is láthattad. Tudod, hol a szentély.
– Te még csak fel sem fogod, mekkora bűnt követtél el! – fakadt ki Mael. – Ilyet eltitkolni! Hogy merészeled!
– Kérlek, hallgass! – szólt rá Avicus.
– Nem, nem hallgatok! – mondta Mael. – Te, Marius, te ellopod a Mennyek Királynőjét, és eldugod, mintha a tied lenne? Elzárod egy festett kápolnába, mintha római istennő lenne, kit fából faragtak? Hogy merészelsz ilyet tenni?
– Bolond! – feleltem. – Mit akartál volna, mit tegyek vele? Hazugságokat köpködsz rám! Amit te akartál, azt akarja mind. A vérét akartad. És mihez kezdesz most, hogy tudod, hol van? Ki akarod szabadítani? Kinek, hogyan, mikor?
– Kérlek, hallgass! – ismételte Avicus. – Mael, nagyon szépen kérlek, hagyjuk most magára Mariust.
– Hát a kígyóimádók, akik hallottak pusmogni rólam és titkomról, Ők vajon mit tennének? – kérdeztem. A düh immár átszakította bennem a gátakat. – Ha megkaparintanák, vérét innák, s oly haddá lennének, mely erősebb nálunk? Kihívnánk magunk ellen az emberiséget, mely törvényekkel s vadászokkal jönne ellenünk, hogy fajunknak írmagja se maradjon! Ó, szemernyit se tudsz te azokról a bajokról, amelyek rázúdulnának e világra, ha egész fajunk ismerné a királynőt, te buta, őrült, elbizakodott álmodó!
A szomorú Avicus elém állt, kezét könyörgőn felemelte. Ám én nem hagytam abba. Kikerültem Avicust, és farkasszemet néztem a tajtékzó Maellel.
– Képzelj csak el egy olyat, aki ismét kiteszi őket a napra! – mondtam. – S ránk hozna ismét egy olyan tűzvihart, amelyet Avicus már elszenvedett! Van kedved kínhalállal végezni életutadat?
– Kérlek, Marius, hadd vigyem el! – könyörgött Avicus. – Elmegyünk. Ígérem, nem fogunk zaklatni soha többé!
Hátat fordítottam nekik. Hallottam, hogy Mael távozik, de Avicus húzta az időt. Hirtelen átkarolt, és megcsókolta az arcomat.
– Menj – mondtam halkan –, mielőtt forrófejű barátod megpróbál megkéselni alantas féltékenységében.
– Hatalmas csodát tártál fel nekünk! – súgta. – Hadd tanakodjon rajta Mael, hadd gömbölyítse le olyan kicsivé a nagyságot, ami belefér az agyába.
Mosolyogtam.
– Részemről soha többé nem akarom látni. Túlságosan szomorú.
Bólintottam.
– De azt engedd meg, hogy esténként eljöjjek ide – suttogta. – Csendben leszek, csak azt engedd meg, hogy nézzem a kerti ablakból, miként fested a falaidat.
Repültek az évek.Rómában másról se beszéltek, mint Constantinopolis nagyszerű városáról ott keleten. Varázsa egyre több nemes patríciust vonzott magához. A nagy Constantinust követő császárok mást se csináltak, csak háborúztak. A határokon az elviselhetetlenségig fokozódott a feszültség, aki imperator lett, annak megette az életét az imperium.Rendkívül érdekes jelenség volt a császárok között a később Apostatának nevezett Julianus, aki megpróbálta visszahozni a pogány isteneket, és csúfos kudarcot vallott. Vallásos illúzióitól függetlenül tehetséges katonának bizonyult, aki hazájától távol esett el egy hadjáratban, amelyet a megtörhetetlen perzsák ellen folytatott.A birodalmat tovább támadták minden oldalról az osztrogótok, a vízigótok, az alemannok és a perzsák. Olyan törzsek rohanták le Róma gyönyörű, gazdag városait, tornacsarnokait, színházait, porticusait, templomait, amelyek fütyültek a filozófiára vagy a finom modorra, a költészetre vagy a civilizált élet hagyományos értékeire.Feldúlták a barbárok még Antiokheiát is, az én Pandorával közös, régi otthonomat. Egyszerűen el se tudtam hinni, de nem hagyhattam figyelmen kívül.Az Urbs látszott az egyetlennek, amelyen nincs hatalma ezeknek a szörnyűségeknek. Azt hiszem, a régi családok abban a hitben ringatták magukat az omladozó házak között, hogy az Örök Város sose jut ilyen sorsra.Én a magam részéről továbbra is asztalt terítettem a kétes egzisztenciáknak, óráról órára vezettem naplóimat, és festettem a falaimra.Borzasztóan megszenvedtem, amikor törzsvendégeim szükségszerűen elhaláloztak, ezért gondoskodtam róla, hogy mindig nagy társaságom legyen.Elfoglaltam magam a festékesedényeimmel, nem érdekelt, ki vedel vagy okád a kertemben. Hibbant egy ház volt az, ahol örökké égtek a lámpák, a házigazda a káprázatait festette a falakra, miközben a hahotázó vendégek kupát emeltek rá, és hajnalig zengett a zene.Kezdetben azt hittem, zavarni fog, ha Avicus leskelődik utánam, de aztán hozzászoktam a neszeihez, amelyekkel átmászott a falon, és beosont a kertembe. Megszoktam, hogy közel van hozzám valaki, aki úgy osztozik velem ezekben a percekben, ahogyan rajta kívül senki sem képes.Tovább festettem istennőimet – Venust, Ariadnét, Hérát –, és fokozatosan belenyugodtam, hogy Pandora álomalakja fogja meghatározni minden alkotásomat. De festettem isteneket is – különösen Apolló igézett meg – és más mitikus alakokat, Thézeuszt, Aeneast, Herculest. Időnként Ovidius, Homérosz, Lucretius olvasásából merítettem ihletet, máskor én magam találtam ki a témáimat.Ám a festett kertek jelentették legfőbb vigaszomat, mert tudtam, hogy szívemben bennük élek.Újra és újra átfestettem a falakat, és mivel otthonom villának épült, nem pedig átriumos, zárt háznak, Avicus kedvére bolyonghatott a kertben, láthatott mindent, amit csinálok. Néha eszembe jutott, hogy változotte a munkám attól a tudattól, hogy Avicus nézi?Az a hűség volt a legmeghatóbb, amellyel visszajárt. És milyen tiszteletteljesen hallgatott. Ritkán volt hét, hogy ne jött volna el legalább egyszer. Majdnem hajnalig maradt. Gyakran négyöt éjszakán is jött egyhuzamban, de volt, hogy hosszabb időszakokra is.Természetesen sose szóltunk egymáshoz. Volt ebben a csendben valami elegancia. Rabszolgáim egyszer észrevették, és bosszantó zenebonát csaptak, de gyorsan végét vetettem a lármázásnak.Ha kimentem Azokhoz, Akiket Őrizni Kell, Avicus nem követett. Bevallom, egyfajta szabadság volt magányosan festeni a szentélyben. Ám ugyanakkor mélabú is kínozott, kegyetlenebbül, mint valaha.Találtam egy zugot az emelvény és a királyi pár mögött. Gyakran gubbasztottam lehangoltan abban a sarokban, ott aludtam át a nappalt, sőt akár a következő éjszakát is úgy, hogy ki se tettem a lábamat. Kiürült az agyam. Nem leltem vigaszt. Rettenetes gondolatok gyötörtek, hogy mi lesz a birodalommal.Aztán eszembe jutott Avicus. Felálltam, leráztam magamról a fásultságot, visszamentem a városba, és megint festeni kezdtem a szobáimat.Számát se tudom, hány év telt el így.Sokkal fontosabb, hogy az egyik elhagyott katakombába ismét bevette magát egy sátánimádó vámpírbanda, és bevett szokásuk szerint olyan eszeveszett nemtörődömséggel toroztak az ártatlanokból, mintha azt akarnák, hogy az emberek halálra váljanak, és rémmesék röppenjenek fel.Azt reméltem, hogy Avicus és Mael felszámolja ezt a bandát, mert csupa gyenge kétbalkezesből állt, akiket nem lett volna nehéz megsemmisíteni.Ám eljött hozzám Avicus az igazsággal, amelyet régesrég fel kellett volna ismernem.
– Ezek a sátánhívők mindig fiatalok – mondta –, soha sincs köztük olyan, aki harmincnegyven évet megélt volna halandóként. Mindig Keletről jönnek, azt szajkózzák, hogy a Sátán az uruk, és a Sátán szolgálatával szolgálják Krisztust.
– Ismerem a régi históriát – mondtam, és úgy festettem tovább, mintha Avicus ott se volna, nem otrombaságból, hanem mert fárasztottak ezek a sátánimádók, akik miatt akkor régen elveszítettem Pandorát.
– Idefigyelj, Marius, kell lennie egy vénséges vén vámpírnak, aki hozzánk küldözgeti ezeket a gyilkos kis emisszáriusokat. Ezt a vént kell elpusztítanunk.
– És hogy akarjátok megtenni? – kérdeztem.
– Rómába akarjuk csalni – szólt Avicus. – Azért jöttem, hogy megkérjelek, csatlakozz hozzánk. Gyere le velünk a katakombákba ma éjszaka, és mondd ezeknek az ifjaknak, hogy a barátjuk vagy.
– Ó, nem! Megőrültél, hogy ilyet javasolsz? – kérdeztem. – Nem fogod fel, hogy tudnak az Anyáról és az Apáról? Hát mindent elfelejtettél, amit mondtam?
– Az utolsó szálig ki akarjuk irtani őket – szólalt meg mögöttem Mael. – De hogy tökéletes munkát végezzünk, a vént is Rómába kell édesgetnünk, mielőtt megtörténik az irtás.
– Jöjj, Marius! – hívott Avicus. – Szükségünk van rád és ékesszólásodra! Győzd meg őket, hogy egyetértesz velük, beszéld rá őket, hogy hozzák ide vezetőjüket, mert kizárólag akkor engeded meg, hogy maradjanak. Mael és én nem lehetünk olyan mély hatással rájuk, mint te. Légy nyugodt, ez nem üres hízelkedés!
Sokáig álltam, bámultam a kezemben levő ecsetet, gondolkoztam, hogy megtegyem-e, aztán úgy döntöttem, nem teszem.
– Ne kérjetek erre – mondtam Avicusnak. – Csaljátok ide magatok a fajzatot. Ha idejött, tudassátok. Akkor veletek megyek, ezt megígérem.
Másnap éjszaka visszatért Avicus.
– Akkora gyerekek ezek a sátánfajzatok – mondta. – Készséggel kifecsegték, hogy a vezetőjük egy sivatagban tanyázik, Egyiptom északi részében. Összeégett a szörnyű tűzben, és mindent megtanított nekik a Nagy Anyáról. Szomorú dolog lesz elpusztítani őket, de hát nem lehet eltűrni, ahogy ezek garázdálkodnak a városban, és a legkedvesebb halandókat szemelik ki áldozatul.
– Tudom – feleltem halkan. Elszégyelltem magamat, amiért mindig Avicusra és Maelre hagytam, hogy a maguk erejéből űzzék el Rómából ezeket a fajzatokat. – Sikerült kicsalogatni a búvóhelyéről ezt a vezetőt? Hogy lehet ezt nyélbe ütni?
– Elhalmoztuk őket kincsekkel – mondta Avicus –, hogy idehozathassák a vezetőt. Megígértük, hogy ha eljön, kap erős vérünkből, márpedig arra szüksége lesz, hogy még több papot és papnőt támaszthasson a Sátánnak.
– Ó, persze, az erős vér! – mondtam. – Miért is nem jutott eszembe? Az én gondolataimban ez mindig az Apához és az Anyához kapcsolódik.
– Nem az enyém az érdem – szólt Avicus. – Az egyik sátángyermek vetette fel, mert a vezető olyan gyenge, hogy fel se bír kelni az ágyából. Abból áll az élete, hogy fogadja az áldozatokat, és tanítványokat teremt. Mael és én persze rögtön megígértük, mert mik ezek a gyermekek a mi évszázadainkhoz?
Ezek után hónapokig nem hallottam a témáról. A SzellemAjándok révén tudtam meg, hogy Avicus kiirtott számos sátánimádót, mert veszélyesnek tartotta vérengzésüket, és egy langyos nyári éjszakán, mikor a kertemből tekintettem le a városra, hallottam, amint Mael a távolban azon vitatkozik Avicusszal, hogy a többit sem kellene meghagyni.Végül eltakarították az egész bandát. A vérben ázó katakomba kiürült, Mael és Avicus eljött hozzám, és kérleltek, hogy menjek velük, mert egy órán belül megérkezhetnek azok, akik Egyiptomból várhatók, és gyorsan kell lesújtanunk.Otthagytam barátságos, meleg házamat, magamhoz vettem legjobb fegyvereimet, és ígéretemhez híven követtem őket.A katakomba olyan szűk és alacsony volt, hogy alig bírtam kiegyenesedni. Rögtön tudtam, hogy ide temetkeznek a halandó keresztények, és valamikor, a szekta hajnalán itt jöttek össze néhanap.Nyolcvan-kilencven lábbal mélyebben megérkeztünk egy terembe. Ott találtuk szarkofágjában az öldöklő tekintetű, vén vérivót, és ifjú diakónusait, akik iszonyodva nézték a holtaik hamvaitól szennyes, kiürült menedéket.A vén kreatúra borzasztóan szenvedett. Sovány volt, kopasz, megfeketedett a tűzvészben, és olyannyira nekiadta magát a sátáni gyerekcsinálásnak, hogy sose gyógyulhatott meg, mint más vérivók. Tudta, hogy tőrbe csalták. Azok, akiket Rómába küldött, halálukat lelték, és most itt álltunk mi, elképzelhetetlenül hatalmas vérivók, akik nem szántuk se őt, sem ügyét.Elsőnek Avicus emelte föl a kardját, de megállt a keze, mert a vénség felkiáltott:
– Nem Istent szolgáljuke?
– Hamarabb megtudod, mint én – felelte Avicus, és levágta a fejét.A banda megmaradt tagjai nem voltak hajlandók megfutni. Letérdeltek, és némán fogadták csapásainkat.Akárcsak a tüzet, amely elnyelte őket.A következő és az azt követő éjszakán is visszamentünk, összeszedtük a maradványokat, és még egyszer elégettük őket. Mikor befejeztük a munkát, úgy gondoltuk, hogy egyszer s mindenkorra végeztünk a sátánimádókkal.Bár úgy lett volna!Nem mondhatom, hogy életünk e rémes fejezete közelebb hozott volna egymáshoz hármunkat. Túlságosan véres volt, túlságosan ellenkezett az ízlésemmel, túlságosan fájt.Visszatértem a házamba, és boldogan folytattam a festést. Örömömre egyszer se firtatták a vendégeim, hogy hány éves vagyok igazából, vagy hogyhogy nem öregszem és nem halok meg. Gondolom, az lehetett a magyarázat, hogy mindig akkora sokadalom volt nálam, amelyben senki sem tudott huzamosabb ideig figyelni ugyanarra a dologra. Mindenesetre a sátángyermekek lemészárlása után még jobban kívántam a muzsikát, még fáradhatatlanabbá, még leleményesebben, még ékesebben festettem.Ijesztő állapotok uralkodtak a birodalomban. Most már teljesen kettészakadt egy nyugati és egy keleti imperiumra. A nyugatinak, amely természetesen Rómát is magába foglalta, a latin volt a nyelve, a keletinek a görög. Nem maradhattak ki ebből a súlyos megosztottságból a keresztények sem, akik tovább marakodtak a hitükön.Végül az én imádott városom is rettenetes helyzetbe került. Alarik vizigót vezér elfoglalta a közeli Ostia kikötőt, és már Rómát fenyegette. A senatus tehetetlen volt a készülődő támadással szemben. A városban azt híresztelték, hogy a rabszolgák a germánok mellé fognak állni, akkor pedig vége mindnyájunknak.Éjfélkor feltárult a Porta Salaria. Rémítő hangon elbődült egy gót trombita, és már zúdultak is be a gót és szkíta hordák, hogy felprédálják Rómát.Kirontottam az utcákra, és vérfürdőt láttam mindenfelé.Avicus rögtön ott volt mellettem.A tetőkön végigfutva láttuk, hogy a rabszolgák mindenfelé fellázadtak uraik ellen. A rémült áldozatok minden aranyukat, ékköveiket odaadták a házukba betörő barbároknak, akik ettől függetlenül kardélre hányták őket. A gyönyörű szobrokat társzekerekre rakták azokon az utcákon, ahova befért egy ilyen szekér. Hamarosan mindent elleptek a hullák, vér csörgedezett a kanálisban, és fellobbantak az ilyenkor elkerülhetetlen tüzek, hogy elemésszenek minden éghetőt.A fiatalokat és egészségeseket a barbárok összeterelték, hogy eladják őket rabszolgának, de általában öltek mindenkit, akit értek. Be kellett látnom, hogy semmit sem tehetek a halandók megsegítésére.Házam lángokban állt, mire hazatértem. Vendégeimet vagy elhurcolták, vagy elmenekültek. A könyveim égtek! A Vergiliusaim, a Petroniusom, az Apuleiusom, a Ciceróim, a Lucretiusaim, a Homéroszaim, a Pliniusaim! A képeim megfeketedtek, széthullottak. Büdös füst fojtogatott.Alig volt annyi időm, hogy felkapjak néhány tekercset. Kétségbeesetten kerestem Ovidiust, akit Pandora úgy szeretett, és a nagy görög drámaírókat. Avicus nyújtotta a kezét, hogy segítsen. Még több tekercset nyaláboltam fel, a naplóimat igyekeztem menteni, ám abban a végzetes percben üvöltő gót katonák törtek be fegyverrel hadonászva a kertembe.Tüstént kardot rántottam, szélsebesen nyakazni kezdtem őket, és ordítottam én is, hogy vámpírhangom siketítse meg és zavarja össze őket, miközben tagjaikat kaszabolom.Avicus még nálam is vadabbul harcolt, talán jobban megszokta az ilyen csatákat. Egykettőre levágtuk az egész bandát.De addigra elnyelték a villát a lángok. Égtek azok a tekercsek is, amelyeket menteni próbáltunk. Itt nem lehetett mit tenni. Csak azért imádkoztam, hogy a rabszolgáim elbújtanak légyen valahova, mert ha nem, hamarosan elhurcolják őket hadizsákmány gyanánt.
– A szentélybe, Azokhoz, Akiket Őrizni kell! – mondtam. – Hova máshova mehetnénk?
Ismét felpattantunk a háztetőkre, ideoda cikáztunk a lángok között, amelyek mindenfelé lobogtak az éjszakai égen. Róma sírt, Róma irgalomért jajgatott, Róma haldokolt. Róma nem volt többé.Épségben megérkeztünk a szentélyhez, bár Alarik katonái vidéken is fosztogattak.Lesiettünk a hűvös kápolnába. Meggyújtottam a lámpákat, aztán térdre borultam Akasa előtt, nem törődve azzal, mit gondol Avicus egy ilyen gesztusról, és suttogva feltártam előtte, milyen tragédia sújtotta halandó otthonomat.
– Te láttad Egyiptom halálát – szóltam tisztelettel. – Láttad, miként lett római provincia. Most Róma hal meg. Róma ezeregyszáz évig élt, és nincsen többé. Mi lesz így a világgal? Ki fogja karbantartani az utakat és a hidakat, amelyek összekötik az embereket? Ki fogja fenntartani a mesés városokat, amelyek biztonságos és bőséges életet biztosítanak a polgároknak, hogy írni-olvasni taníthassák gyermekeiket, és szertartásosan hódolhassanak isteneiknek-istennőiknek? Ki veri ki innen ezeket az átkozottakat, akik nem tudják megművelni a földet, amelyet felperzselnek, és csak azért élnek, hogy pusztíthassanak?
Az isteni szülők persze nem válaszoltak.De én arcra borultam, kinyújtottam a kezemet, megérintettem Akasa lábát, és nagyot sóhajtottam.Végül minden ildomot feledve bemásztam a sarokba, és úgy kuporogtam ott, mint egy kimerült gyerek.Avicus mellém ült, és megragadta a kezemet.
– Hát Mael? – kérdeztem halkan.
– Mael ravasz – felelte Avicus. – Mael szeret verekedni. Sok vérivót ölt már meg. Sose hagyja, hogy még egyszer megsebesítsék úgy, mint azon a régi éjszakán. És Mael tudja, hogy bújjon el, ha minden elveszett.
Hat éjszakát töltöttünk a kápolnában.A dúlás és a fosztogatás folytatódott. Hallottuk az ordítást és a jajveszékelést. Aztán Alarik kivonult a városból, hogy DélItáliát borítsa tűzbe és vérbe.Végül a vérszomj miatt mindketten kénytelenek voltunk visszatérni a felvilágba.Avicus búcsút vett tőlem, és elindult megkeresni Maelt. A házamhoz közeli utcában találtam egy haldokló katonát, akinek lándzsa ütötte át a mellét. Már nem volt magánál. Kihúztam a lándzsát, amitől eszméletlenségében is felnyögött, majd felnyaláboltam, és rátapasztottam a szájamat a sebre.A vér tele volt csatajelenetekkel. Hamarosan elegem lett belőle. Visszatettem a földre a katonát, gondosan elrendeztem a tagjait. Rájöttem, hogy nem laktam jól.Ezúttal nem lesz elég egy haldokló. Mentem tovább a kiégett házak között, oszló, bűzlő hullákat léptem át, amíg össze nem futottam egy magányos katonával, aki lopott holmival tömött zsákot cipelt. A kardjához kapott, de gyorsan legyűrtem, és felharaptam a torkát. Túl hamar meghalt, de azért én elégedett voltam. Leejtettem a földre. Aztán megérkeztem elpusztult házamhoz.Micsoda látvány volt az a kert, a halott katonák felfúvódott, büdös hulláival!Egyetlen könyvem se maradt.És míg sirattam őket, egyszer csak belém hasított a szörnyű gondolat, hogy az összes egyiptomi tekercsem – az összes korai legenda az Anyáról és az Apáról – elpusztult a tűzben.Ezeket a tekercseket a régi alexandriai templomból hoztam el ugyanazon az éjszakán, amelyen az Anyát és az Apát kiszöktettem Egyiptomból. Ezeken a tekercseken volt megírva az ősrégi mese, hogy miként vette be magát Akasa és Enkil vérébe egy gonosz szellem, miként jött létre a vérivók faja.Ez mind odavan. Hamuvá lett. Elveszett a görög és római költőimmel és krónikásaimmal együtt. Ez mind odavan, azzal együtt, amit magam írtam.Nem bírtam elhinni, hogy ez történt. Szidtam magamat, hogy miért nem másoltam le az ősi egyiptomi legendákat, miért nem helyeztem biztonságba őket a szentélyben. Végül is, valamelyik külföldi piacon még mindig találok Cicerót és Vergiliust, Xenophónt és Homéroszt.De az egyiptomi legendák? Azokat sose pótolhatom!Aztán eszembe jutott: érdekelné az én szépséges királynőmet, hogy a róla írott történetek elvesztek? Bántaná, hogy már csak én őrzöm szívemben és elmémben a regéit?Jártam a romokat, nézegettem azt a keveset, ami még látszott a megfeketedett festményekből. Felnéztem az égre a megfeketedett gerendák között, amelyek bármelyik percben rám zuhanhattak. Átléptem az égett deszkák halmain.Végül elhagytam a helyet, ahol oly sokáig éltem. Ahogy bolyongtam a városban, láttam, hogy Róma már tápászkodik a büntetés után. Nem mindent gyújtottak fel. Róma túl hatalmas volt, túl sok háza épült kőből.De mi közöm volt nekem ehhez a siralmas képhez, amelyben keresztények futottak segíteni felebarátaikon, és meztelen gyermekek sírtak szüleik után, akik nem voltak többé? Rómát tehát nem tették a földdel egyenlővé. Nem érdekes. Jönnek még megszállók. Ezek a megmaradt rómaiak, akik verejtékes munkával próbálják újjáépíteni a várost, olyan megaláztatást lesznek kénytelenek elviselni, amely számomra tűrhetetlen.Visszatértem a kápolnába, lementem a lépcsőn a szentélybe, befeküdtem a sarokba, jóllakottan, elfáradva, és behunytam a szememet.Ez lett az én első hosszú alvásom.Halhatatlan életem minden napján felkeltem, mihelyt lement a nap, és vagy vadászatra, vagy a számomra lehetséges szórakozások és örömök élvezetére használtam az időt, amelyet a sötétségtől kaptam.Most azonban nem figyeltem a lemenő napra. Olyan lettem, mint te a jégbarlangodban.Aludtam. Tudtam, hogy biztonságban vagyok. Tudtam, hogy Azok, Akiket Őrizni Kell, biztonságban vannak. Róma szerencsétlenségéből hallhattam épp eleget. Inkább úgy döntöttem, hogy alszom.Talán a ligetistenek legendájából merítettem az ihletet, vagyis hogy kibírják éhen egy hónapig, aztán még mindig a saját lábukon lépnek elő a tölgyfából, hogy fogadják az áldozatot. Nem tudom.Imádkoztam Akasához. Így imádkoztam hozzá: – Add meg nekem az álmot! Add meg nekem a mozdulatlanságot! Add meg nekem, hogy ne kelljen hallanom a hangokat! Add meg nekem a békességet!Meddig tartott az álmom? Hónapokig. Aztán kínozni kezdett az éhség, és a vérről álmodtam. De én makacsul fekve maradtam a kápolnában, behunytam a szememet éjszaka, amikor bolyonghattam volna, és elzártam a fülemet a külvilág hangjai elől.Nem bírtam volna elviselni még egyszer az én imádott városom látványát! Nem tudtam, hova máshova mehetnék.Aztán volt egy furcsa álmom. Maelt és Avicust láttam, unszoltak, hogy álljak fel, a vérüket kínálták, hogy erőre kapjak.
– Kiéheztél, gyenge vagy – mondta Avicus. Milyen szomorú volt, milyen kedves. – Róma még mindig megvan! – erősködött. – Rátelepedtek ugyan a gótok, de az öreg senatorok most is megvannak. Alkalmazkodtak az otromba barbárokhoz. A keresztények összegyűjtik a szegényeket, és kenyeret adnak nekik. A te városodat semmi sem ölheti meg. Alarik meghalt, mintha megfogta volna az átok, a serege rég nincs sehol.
Megvigasztalódtam ettől? Nem tudom. Nem engedhettem meg magamnak az ébredést. Nem bírtam kinyitni a szememet. Csak feküdni akartam, és egyedül akartam lenni.Avicusék elmentek, miután itt már semmit sem tehettek. Úgy rémlik, máskor is eljöttek, láttam őket egy lámpa fényénél, és beszéltek hozzám, de az egész olyan álomszerű volt, és nem is érdekelt.Az bizonyos, hogy hónapok, majd évek teltek el így. Tagjaim elvesztették súlyukat, már csak a SzellemAjándok volt erős bennem.Látomásom támadt. Magamat láttam egy nő, egy fekete hajú, gyönyörű egyiptomi nő karjaiban. Akasa volt ez a nő, vigasztalt engem, biztatott, hogy aludjak csak, mert semmi sem árthat nekem, még a szomjúság sem, hiszen az ő vérét ittam. Más vagyok, mint a többi vérivó. Kiéhezetten is talpra tudok állni, nem gyengülök le végzetesen.Selyemkárpitos, pompás szobában voltunk. Egy ágyon feküdtünk, amelynek selyemfüggönyei olyan vékonyak voltak, hogy átláttam rajtuk. Aranyoszlopokat láttam, amelyek lótuszvirágokban végződtek. Puha párnák voltak alattam. Vigasztalóm erősen, forrón magához ölelt, és azt mondta, hogy aludjak.Nagyon hosszú idő után felkeltem, kimentem a kertbe, és láttam, hogy igen, ez az a kert, amit festettem, csak ez sokkal tökéletesebb. Elkezdtem körbekörbe forogni, hogy lássam a táncoló nimfákat, de azok túl gyorsak voltak, eltűntek, mielőtt egy pillantást vethettem volna rájuk, és az énekszó a messzeségben olyan halkan zsongott, hogy alig hallottam.Színekről álmodtam. Szerettem volna, ha itt lennének a festékesedényeim, hogy életre kelthessem tiszta árnyalatokkal ezt a kertet. Igen, aludjunk!Végül isteni feketeség borult az elmémre, amelyen semmiféle gondolat sem törhetett át. Tudtam, hogy még mindig Akasa ölel át, mert éreztem karjait, és éreztem arcomon az ajkát. Ennyit tudtam. És teltek az évek. Az évek teltek. Váratlanul kinyílt a szemem.Nyomasztó aggodalommal eszméltem rá, hogy fejem, tagjaim vannak, és élek. Nem mozdultam, csak bámultam a feketeséget, amelyben lábdobogás hallatszott, és fény vakított a szemembe. Megszólalt egy hang. Avicusé.
– Marius, gyere velünk! – mondta.Megpróbáltam felállni a kőpadlóról, de nem tudtam. A karomat se bírtam felemelni.Feküdj nyugodtan, parancsoltam magamnak, és gondolkozz ezen. Gondold át, mi történt.Avicus állt fölöttem, kezében apró bronzmécs hunyorgott. Katonás jelenség volt övvel átfogott, díszes tunicájában, hosszú ujjú ingében, amelyhez a gótok nadrágját viselte.Mellette Mael állt hasonló drága öltözékben. Szőke haját szép rendesen hátrafésülte, és minden rosszindulat eltűnt az arcáról.
– Elmegyünk, Marius – mondta. – Jöjj velünk. Kelj föl a holtak álmából, és gyere.
Avicus fél térdre ereszkedett, és mögém tette a mécsest, hogy ne vakítson a fénye.
– Constantinopolisba megyünk, Marius, saját hajóval, amelyet a saját evezős rabszolgáink hajtanak, saját kapitánnyal, és jól fizetett szolgákkal, akik nem firtatják, hogy miért csak éjszaka láthatnak. Velünk kell jönnöd. Nincs semmi ok rá, hogy maradj.
– Mennünk kell – csatlakozott hozzá Mael. – Tudod, mióta fekszel itt?
– Fél százada – suttogtam. – És ez alatt az idő alatt Rómát ismét letarolták.
Avicus a fejét rázta.
– Sokkal hosszabb ideje, öreg barátom! – mondta. – Számát se tudom, hányszor próbáltunk felkelteni. Marius, a nyugati imperium valóban nincs többé.
– Gyere velünk Constantinopolisba! – nógatott Mael. – Az a leggazdagabb város a világon.
– Vedd a véremet – szólt Avicus, és fölemelte a csuklóját, hogy beleharapjon, majd inni adhasson. – Nem hagyhatunk itt.
– Nem! – tiltakoztam. – Hadd álljak fel a magam erejéből! – Nem is tudom, hallottáke a nyöszörgésemet. Lassan felkönyököltem; hirtelen azon vettem észre magamat, hogy már ülök is, aztán feltérdelek, és végül kiegyenesedem.Szédültem.Sugárzó Akasám szálegyenesen ült a trónusán. Szeme vakon bámult el mellettem. Királyom nem változott. Igaz, vékony porréteg fedte mindkettőt. Égbekiáltó bűnnek éreztem, hogy így elhanyagolták őket. A hervadt virágok úgy lógtak a vázákból, mint a száraz szecska. De kit hibáztassunk ezért?Bizonytalan léptekkel dülöngéltem a dobogóhoz. Behunytam a szememet. Éreztem, hogy Avicus elkap. Nyilván az összeesés szélén lehettem.
– Engedj el, kérlek! – szóltam halkan. – Csak egy kis időre! Imádkoznom kell, meg kell köszönnöm a vigasztalást, amelyet álmomban kaptam. Hamarosan megyek utánatok. – Igyekeztem egyenesebben állni, és újra behunytam a szememet.Rögtön felragyogott bennem a látomás a csodapalotáról, a palota fényűző ágyáról, amelyen feküdtem, és Akasa, az én királynőm ölelt.Láttam a szélben fodrozódó selyemfüggönyöket. Nem az én látomásom volt. Vagyis nem belőlem jött. Inkább kaptam, és ki mástól kaphattam, mint tőle?Kinyitottam a szememet, ránéztem kemény, tökéletes arcára. Kevésbé szép asszony bizonyosan nem bírta volna idáig. Egyetlen vérivónak sem volt bátorsága elpusztítani, és egyetlen vérivónak sem lesz.Gondolataim hirtelen összezavarodtak. Avicus és Mael még mindig itt volt.
– Veletek megyek – mondtam –, de most itt kell hagynotok. Fent várjatok meg.
Végre szót fogadtak. Hallottam lépéseiket, ahogy távolodnak fölfelé a lépcsőn.Akkor felhágtam az emelvény grádicsain. Királynőm fölé hajoltam, imádattal, ahogy szoktam, vakmerőn, ahogy szoktam, és csókot loptam tőle, ami a halálom lehet.Mély csend volt a szentélyben. A királyi pár nem mozdult. Enkil nem emelte ütésre a karját. Akasában nem éreztem semmi életet.Belevágtam a fogamat, nagy kortyokban ittam a sűrű vért, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, és megint láttam a napsütötte, szépséges kertet, egy királyi palota kertjét, ahol egy nagyobb, magasztosabb tervbe illeszkedik minden virágzó fa, minden bimbózó rózsabokor. Láttam az ágyasházat. Láttam az aranyoszlopokat, és mintha suttogást hallottam volna: Marius! Lelkem szárnyra kelt.Megint hallottam, amint végigvisszhangzik a selyemfüggönyös palotán. A kertben felerősödött a fény.Aztán egy heves rándulás ráébresztett, hogy nem ihatok többet. Visszahúzódtam. Láttam, amint az Anya bőrén összehúzódnak, majd eltűnnek a parányi szúrások. Odaszorítottam a szájamat, ahol voltak, és sokáig csókoltam Akasa nyakát.Térden állva, tiszta szívemből mondtam köszönetet neki. Nem kételkedtem benne, hogy ő oltalmazott álmomban. Tudtam, hogy neki kellett lennie. Azt is tudtam, hogy ő keltett fel. Avicus és Mael sose lett volna képes, az ő isteni közbeavatkozása nélkül. Most még inkább az enyém volt, mint mikor elhagytuk Egyiptomot. Az én királynőm volt.
Erős lettem, látásom kitisztult, készen álltam a bizánci hosszú hajóútra a tengereken. Mael és Avicus majd segít oltalmazó kőszarkofágba zárni az Isteni Szülőket, és lesz majd sok éjszakám a tengeren, hogy sirathassam gyönyörű Itáliámat, az én Itáliámat, amely elveszett.Nem állhattam meg, hogy a következő éjszakákon körül ne nézzek Rómában, habár Avicus is, Mael is azt tanácsolta, ne tegyem. Attól féltek, nem tudom, meddig aludtam. De én tudtam. Csaknem száz év telt el. Állatok legelésztek a császári dicsőség fenséges épületeinek romjai között, amelyeket kőfejtőnek használtak. Ledőlt roppant szobrok hevertek a gazban. Régi utcám felismerhetetlen volt. Róma lakossága alig pár ezer lélekre apadt.Ám a keresztények gondot viseltek a hitsorsosaikra. Erényük igazán lelkesítő volt. Mivel pedig a megszállók is többnyire keresztények voltak, sok templomnak nem esett baja. Róma püspöke igyekezett megvédeni őket a haduraktól, és szoros kapcsolatokat ápolt Constantinopolisszal, azzal a várossal, amely Kelet és Nyugat ura volt.De a néhány régi családnak, amelyek megmaradtak, csak a megaláztatás jutott az új, barbár urak szolgálatában, míg azzal biztatták magukat, hogy egyszer majd az érdes gótok és vandálok is csiszoltabbak lesznek, megszeretik az olvasást, és méltányolni fogják a római törvényeket.Ismét ámulatba ejtett a kereszténység szívóssága. Mert ha békében kivirágzott, a csapásoktól valósággal hízott, mint annak idején az üldözések alatt.De ámulatba ejtett az öreg patríciusok rugalmassága is, akik, mint mondtam, egyáltalán nem vonultak vissza a közélettől, hanem legjobb igyekezetük szerint próbálták továbbadni a régi értékeket.Mindenütt zsíros hajú, torzonborz barbárokba ütköztem, akik lompos nadrágot és bajuszt viseltek. Sok volt köztük az ariánus keresztény, akik más szertartásokkal tisztelték az istent, mint „ortodox” katolikus fivéreik és nővéreik. Kik voltak? Osztrogótok, vizigótok, alemannok, hunok? Némelyiket fel sem ismertem. És ennek a hatalmas államnak a vezetője már nem is Rómában tartotta udvarát, hanem az északi Ravennában.Azt is felfedeztem, hogy új sátánista vámpírbokor tanyázik a város egyik elfeledett katakombájában. Ott hódoltak ájtatosságokkal a Sátánkígyónak, mielőtt kirontottak, hogy öljenek bűnöst és ártatlant válogatás nélkül.Avicus és Mael nem értette, honnan támadtak ezek az új zelóták. De meg annyira unták őket, hogy inkább békén hagyták a sátánistákat.Éreztem, hogy a zelóták engem lesnek, miközben járom a romos utcákat, lakatlan házak között. Gyűlöltem őket, de nem tartottam veszedelmesnek. A böjt megerősített, és Akasa vére égett ereimben.Mekkorát, ó, de mekkorát tévedtem ezeknek a sátáni vámpíroknak a megítélésében! Majd erre is rátérek a maga idejében.Hadd térjek vissza azokhoz az éjszakákhoz, amelyeken a klasszikus civilizáció roncsai között bolyongtam.Nem keseredtem meg annyira mint gondolnád. Akasa vére nemcsak testi erőmet növelte meg hatalmasan, de élesebbé tette az elmémet, tökéletesítette összpontosító képességemet, hogy csak azt nézzem, ami fontos, és át tudjak lépni azon, ami elveszítette a jelentőségét.Ettől függetlenül elcsüggesztett Róma állapota, és itt nem is számíthattam javulásra. Csak Constantinopolis védhette meg azt, amit én civilizációnak neveztem, úgyhogy alig vártam az utazást.Ideje volt, hogy segítsek Maelnek és Avicusnak a készülődésben. Ők is segítettek nekem, mikor múmiává kellett bepólyálnom a Szülőket, amit a legnagyobb gonddal és hódolattal hajtottam végre. Majd elhelyeztem őket gránitszarkofágban, amelyet emberi erő nem nyithatott fel, úgy, ahogy a múltban tettem, és a jövőben is fogom tenni, valahányszor költözött az isteni pár.Rémítő élmény volt ez Maelnek és Avicusnak – látni, ahogy Akasa és Enkil fokozatosan eltűnik a fehér gyolcspólyák alatt. Ugyancsak szoronghattak, mert nem értették az út sikeréért elmondott imáimat – varázsigék voltak, az olvasással töltött hosszú években szedtem össze őket –, ám engem kizárólag az isteni pár foglalkoztatott.Mikor Akasa arcához értem a pólyával, behunyta a szemét. Enkil ugyanezt tette. Minő különös és múlandó jele az öntudatnak! Végigfutott rajtam a hideg, de azért csak végeztem tovább a munkámat, mintha vén egyiptomi lennék a Holtak Szent Házában.Utoljára Avicus és Mael lekísért Ostia kikötőjébe, ahonnan majd kifutunk. Felszálltunk a gályára, és elhelyeztük a Szülőket a hajóűrben.Ami a rabszolgákat illeti, akiket Avicus és Mael vásárolt, remek emberpéldányok voltak. Egyenként válogatták össze még az evezősöket is, akik tudták, hogy Keleten gazdag jutalom és a felszabadítás várja őket.Erős katonai osztag is utazott velünk, nehézfegyverzetű, remekül kiképzett emberek, akiket ugyanez az ígéret lelkesített. Különösen tetszett a kapitány, egy Clemens nevű, keresztény római. Nyílt eszű, elmés férfi volt, aki megtartotta a többiek hitét a végső jutalomban a hosszú utazáson. A hajó a leghatalmasabb gálya volt, amelyet valaha láttam. Roppant, színes vitorla repítette; feltörhetetlenül erős kabinjában volt a három sima, vasalt bronzkoporsó, amelyben Mael, Avicus és én átalusszuk a nappalokat. Ezeket a koporsókat, akárcsak a szarkofágokat, csak a legnagyobb erőfeszítéssel nyithatták volna ki a halandók, és a fedelük olyan súlyos volt, hogy egész embercsapat sem emelhette volna fel.Miután mindennel felkészültünk, katonáink teljes fegyverzetbe öltöztek a kalózok ellen, és a gálya kifutott az éjszakába. Természetfölötti látásunk megóvta attól, hogy zátonyra fusson, míg sebesen suhan a part mentén. Gondolhatod, hogy ez kissé megijesztette legénységünket és katonáinkat, mert akkoriban kizárólag nappal közlekedtek a hajók. Túl veszélyes lett volna másképp, mert éjszaka nem látszottak a partok és a sziklás szigetek. Még nagyon jó térképek és gyakorlott kormányosok mellett is fennállt a veszély, hogy szörnyű baleset történik a sötétségben.Mi a feje tetejére állítottuk ezt az ősi bölcsességet. Nappal a gályánk valamelyik kikötőben horgonyzott, hogy szolgáink élvezhessék, amit a város kínált. A tengerészek és a katonák igen örültek ennek az elrendezésnek, és ettől még odaadóbban látták el a szolgálatukat. A kapitány vasfegyelmet tartott; ha kellett, csak kisebb csoportokat engedett ki a partra, és ragaszkodott hozzá, hogy a többiek őrködjenek vagy aludjanak. Nem jöhettünk úgy elő a kabinunkból, hogy ne a legpompásabb hangulat fogadjon; zenészek muzsikáltak a holdfényben a katonáknak, Clemens kapitány kellemesen becsiccsentett. Sose merült fel bennük a gyanú, hogy mások is lehetnénk, mint csodabogár, dúsgazdag emberek. Néha belehallgattam, hogy miket tartanak rólunk, és roppantul mulattatott, mikor azt fejtegették, hogy ugyanolyan napkeleti bölcsek vagyunk, mint a Háromkirályok, akik annak idején ajándékokat hoztak a csecsemő Jézusnak. Egyetlen nevetséges gondunk volt. Az ételünket a kabinba kellett kéretnünk, aztán pedig ki kellett dobni az ablakon, bele a tengerbe.Noha nagyokat hahotáztunk rajta, én akkor is méltatlannak találtam. Egyegy éjszakára is elrendeltük a kikötést, hogy vadászhassunk. Az idő remekül kifejlesztette ezt a képességünket. Akár végig is koplalhattuk volna az utat, de úgy döntöttünk, nem tesszük.Rendkívül érdekesnek találtam a fedélzeten uralkodó szellemet. Még sose éltem ilyen közel a halandókhoz. Óránként váltottam szót a kapitányunkkal és a katonáinkkal, ami mérhetetlen örömömre szolgált. Nagy megkönnyebbülés volt számomra, hogy ebben még feltűnően sápadt bőröm sem jelent akadályt.Nagyon vonzónak találtam Clemens kapitányt. Élvezettel hallgattam, ha mesélt a fiatalságáról, amely a Földközi-tengeren, kereskedelmi hajókon telt. Mulatságosan írta le a kikötőket, amelyekben megfordult. Néhányát több száz éve ismertem, de voltak közöttük vadonatújak is.Ha Clemens adomáit hallgathattam, elszállt a bánatom, mert az ő derűlátó szemével nézhettem a világot. Alig vártam, hogy legyen Constantinopolisban egy élettől pezsgő házam, ahova Clemens úgy fog ellátogatni, mint a barátom.Történt még egy nagy változás. Végképp összebarátkoztam Avicusszal és Maellel.Soksok éjszakát töltöttünk hármasban a kabinban, ahol teli boroskupák mellett vitattuk meg az itáliai eseményeket és más dolgokat.Avicus valóban olyan eszes volt, mint gondoltam. Mohón vetette bele magát a tanulásba és az olvasásba, és az évszázadok során elsajátította a latin és a görög nyelvet. Ezzel együtt sok mindent nem értett az én világomból és ódon kegyességéből.Avicus magával hozta Tacitus és Livius krónikáit, Lukianosz meséit, Plutarkhosz görög nyelvű életrajzait, de ezt az utóbbit nem értette.Soksok óra hosszan olvastam fel neki, és magyaráztam, hogyan lehet értelmezni a szöveget. Valósággal habzsolta az információkat, ismerni akarta a világot.Mael nem rajongott így a tudásért, de már nem is berzenkedett ellene úgy, mint valamikor réges-régen. Odafigyelt mindenre, amiről vitatkoztunk, és talán még valami hasznát is vette. Megállapítottam, hogy ezek ketten – Avicus és Mael – csak együtt húzhatták ilyen sokáig a vérivó életet. Ám Mael már nem tekintett rám félelemmel.Ami engem illet, élveztem a tanár szerepét. Új öröm volt úgy vitatkozhatni Plutarkhosszal, mintha a kabinban lenne, és úgy kommentálni Tacitust, mintha ő is nálunk időzne.Avicus és Mael is sápadtabb, erősebb lett az idővel. Bevallásuk szerint mindketten megízlelték már a reménytelenség fenyegetését.
– Engem az tartott vissza, hogy lemenjek valami pincébe, és álomba merüljek – mondta Mael minden rosszindulat nélkül –, hogy megláttalak téged, amint ott alszol a kápolnában. Úgy éreztem, sose ébrednék fel belőle, bár Avicus, az én társam, úgysem engedett volna.
Ha Avicust fárasztotta el a világ annyira, hogy nem akarta folytatni, Mael tartotta vissza a végzetes álomtól.Rettentően nyugtalanította őket az állapotom a hosszú évtizedekben, amikor csak feküdtem siketen, és nem válaszoltam az esdeklésükre. De annyira féltek az isteni szülőktől is, hogy nem mertek virágot vinni nekik, tömjént égetni a kápolnában, vagy kitakarítani a szentélyt.
– Attól tartottunk, hogy lesújtanának ránk – vallotta be Avicus. – Már attól is elteltünk rettegéssel, ha csak ránéztünk az arcukra.
Bólogattam.
– Az Isteni Szülők sose mutatták, hogy igényelnék ezeket a dolgokat – mondtam. – Én találtam ki a kultuszt. A sötétség ugyanúgy kedvükre lehet, mint az égő lámpás. Csak azt nézzétek, ahogy szenderegnek múmiának bepólyálva a koporsójukban, egymás mellett a fedélzet alatt!
Látomásaim bátorítottak fel, hogy ilyen dolgokat mondjak, habár társaimnak sose szóltam e víziókról, és nem dicsekedtem, hogy a Szent Vért iszom.Volt hármunknak egy nagy félelme ezen a hajóúton, mégpedig az, hogy megtámadnak, akár éjjel, akár nappal, és az Isteni Szülők lesüllyednek a tenger fenekére. Ez olyan borzasztó volt, hogy beszélni se mertünk róla. Ha ezen rágódtam, mindannyiszor arra a következtetésre jutottam, hogy jobb lett volna a biztonságos szárazföldi utat választani.Az egyik hajnalon belém hasított a szörnyű gyanú: ha lesújt ránk a balsors, én kiemelkedhetek a tengerből, ám Azok, Akiket Őrizni Kell, talán nem lesznek képesek. Mi lesz a Szülőkkel a hatalmas tenger titokzatos mélyében? Elviselhetetlen gondolat volt.Visszaparancsoltam szorongásomat, kedélyesen diskuráltam tovább a társaimmal. Vagy kimentem a fedélzetre, néztem az ezüstös tengert, és szerelemmel gondoltam Pandorára.Én nem lelkesedtem annyira Byzantiumért, mint Mael és Avicus. Éltem valamikor régen Antiokheiában, amely keleti város volt, de erősen érzett rajta a nyugati hatás. Aztán elhagytam és visszatértem Rómába, mert a Nyugat gyermeke vagyok.Most egy olyan helyre tartottunk, amit igazi keleti városnak tartottam. Féltem, hogy pezsgő élete csak olyasmit kínálhat, amit nem fogadhatok el.Meg kell értened, hogy a rómaiak mindig gyanakodva tekintettek a fényűzésben kéjelgő, effeminált Keletre, vagyis Perzsiára és KisÁzsia országaira. Nem én voltam az egyetlen római, aki úgy tartotta, hogy Nagy Sándor Perzsiában puhult el, és miatta a görög kultúra is elpuhult, hogy aztán Róma puhuljon el a perzsával édesített görög kultúrától.Persze óriási kultúra és művészet jött ezzel a felpuhulással. Róma mohón szívta magába a görög tudás minden fajtáját.Erről persze nem szóltam Maelnek és Avicusnak. Nem ronthattam el az örömüket, amellyel a keletrómai birodalom császárának hatalmas székvárosára tekintettek.Egy alkonyaton befutottunk a csillámló Marmaratengerre, és megláttuk Constantinopolis milliónyi fáklyával megtűzdelt, magas bástyafalait. Először értettem meg, miért választotta ki Constantinus ezt a dicső félszigetet.Hajónk lassan siklott befelé a nagyszerű kikötőbe. Társaim kérésére nekem kellett kipróbálnom „varázserőmet” a hivatalnokokon, hogy engedjenek addig horgonyozni a kikötőben, amíg találunk tisztességes szállást és csak utána kelljen partra tennünk megszentelt rakományunkat, tiszteletreméltó őseink koporsóit, akiket azért hoztunk Bizáncba, hogy szülőföldjükben nyugodhassanak. Voltak természetesen prózai kérdéseink is, például, hogy hol találhatunk ügynököt, aki segít szállást szerezni, mire tüstént küldtek hozzánk több tanácsadót.Ment minden simán. Csak arany kellett hozzá, meg a BűvölőAjándok. Hamarosan kint álltunk a szárazföldön, hogy felfedezzük magunknak a titokzatos várost, amelyet Isten parancsára alapított éppen itt Constantinus.Nem mondhatom, hogy csalódtam volna azon az éjszakán.Első hatalmas meglepetésünk az volt, hogy a constantinopolisi kereskedőknek éjszakára fáklyákat kellett tűzniük a boltjuk elé, így az utcák fényárban úsztak. Azt is láttuk, hogy a templomok valóságos őserdejébe kerültünk, amely ugyancsak felfedezésre vár.Valami egymillióan laktak a városban. Rögtön megcsapott az az erély, amely Rómából kiveszett.Rögtön siettem is két nyájas társammal az Augusteum nevű tágas, négyszögletes térre, ahonnan megbámulhattam a Szent Bölcsesség templomának, a Hagia Sophiának a homlokzatát, valamint más hatalmas és fenséges építményeket, köztük Zeuxipposz csodás közfürdőjét, amelyet gyönyörűen feldíszítettek a különböző városokból hozott szobrokkal.Azt se tudtam, merre menjek, mert itt volt még a roppant Hippodrom, ahol naponta tartották a nézők ezrei előtt a tömegek indulatait felkorbácsoló kocsiversenyeket, és akkor még nem is említettem a császári palota irdatlan útvesztőjét, ahova simán beosonhattunk észrevétlenül.Erről a térről indult nyugat felé a város széles főútja, amelyre újabb terek fűződtek fel, míg keresztutcái megszámlálhatatlan sikátorra bomlottak.Mael és Avicus udvariasan követett, ahogy siettem ideoda, be a Hagia Sophiába, ahol megálltam az isteni falak között, a titáni kupola alatt.Megsemmisültem ennek a templomnak a szépségétől, megszámlálhatatlan árkádjától, amelynek ékes és aprólékos mozaikjain Justinianus és Theodora tündökölt elképzelhetetlen ragyogással a lámpamiriádok fényében.Az elkövetkező éjszakák kifogyhatatlan bőséggel kínálták a káprázatos kalandokat, amelyeket cimboráim talán majd megunnak, de én soha. Hamarosan behatolok a császári udvarba, és gyorsaságomat, ügyességemet kihasználva végigjárom a palotát. Mindenesetre olyan városba kerültem, ahol lubickolhattam a rengeteg emberi lélek közelségének vigaszában.A következő hetekben fényűző, ám erőddel felérő házat vásároltunk, amelyhez zárt kert tartozott, és biztonságos, titkos kriptát építtettünk magunknak a mozaikpadló alatt.Ragaszkodtam hozzá, hogy az Isteni Szülőket a városon kívül rejtsük el. Épp eleget hallottam a constantinopolisi lázongásokról, hogy biztos helyen akarjam, tudni a szentélyüket.Csakhogy errefelé nem voltak olyan kripták, mint az ősi etruszk temetkezési helyek, amelyeket otthon használtam. Bele kellett nyugodnom, hogy a kápolnát a házunk alatt vájja ki egy rabszolgacsapat.Ez idegesített. Antiokheiában és Rómában magam építettem a szentélyeket. Most másokra kellett hagyatkoznom.Védekezésül magam terveztem meg az egymást keresztező, kígyózó járatokat, amelyek a mélybe vezettek egy tágas fülkéhez. Aki ide akart lejutni, annak felváltva kellett hol jobbra, hol balra fordulnia, ami rendkívüli módon megzavarta a tájékozódást. A járat több pontján nehéz bronzajtókat szereltettem a sziklába, amelyeknek mindegyikét vaskos retesz zárta.A tekervényes folyosó bejáratát eltorlaszoló kőkolonc nemcsak belesimult a ház mozaikpadlójába, de mint már többször említettem a hasonló tárgyak leírásánál, olyan súlyos volt, hogy egész embercsapat sem emelhette volna fel. Még az acélfogantyúk is olyan számosak és cirkalmasak voltak, hogy nem lehetett megkülönböztetni őket a pádimentum díszítésétől. Mael és Avicus túlzásnak tartotta, de nem szóltak. Ám azt helyeselték, amikor a falakra olyan arany mozaikképeket rendeltem, mint amilyeneket a tündöklő templomokban láttam, és a padlót a legfinomabb márvánnyal burkoltattam. Vertarany trónust készítettem a királyi párnak. Láncokon lámpák lógtak a mennyezetről.Miként mehetett ez végbe, kérdezhetnéd most, anélkül, hogy elárultam volna a föld alatti kamra titkát? Meggyilkoltam talán azokat, akik részt vettek a kápolna megalkotásában?Nem. A BűvölőAjándok alkalmas volt arra, hogy összezavarjam a munkásokat, de időnként elég volt a közönséges szemkendő, amelyet nemhogy a rabszolgák, de még a művészek sem kifogásolhattak. Az aranyzománcos „pásztoróra” és „légyott” szavak elsimították az összes lehetséges halandó kifogást, a többit megtette a pénz.Leszállt az éjszaka, amelyen át kellett vinnem a király párt a szentélybe. Avicus és Mael udvariasan értésemre adta, hogy azt hitték, ezt egyedül szeretném csinálni.Nem volt ellenvetésem. Mint a halál hatalmas keresztény angyala, egyenként lecipeltem a szép kápolnába a szarkofágokat, és egymás mellé állítottam őket.Elsőnek Akasa mellé térdeltem. Átöleltem, és kigöngyöltem a gyolcsból. A szeme csukva volt. Váratlanul felpattantak a pillái, és a szokott üres tekintetével bámult el mellettem.Azt hiszem, valami furcsa, fásult csalódás töltött el. Hogy ezt álcázzam, gyorsan imádkozni kezdtem hozzá. Eltakarítottam a pólyákat, felemeltem néma arámat, és elhelyeztem a trónusán. Ott ült hiányos, gyűrött öltözetében és vakon meredt a semmibe, amíg kicsomagoltam Enkilt.Aztán jött megint az a furcsa pillanat, amikor a király is kinyitotta a szemét.Neki semmit se mertem mondani. Fölemeltem – rugalmasabb volt, majdhogynem könnyű –, és felültettem a trónjára, a királynője mellé. Több éjszakába került a ruhájuk elkészíttetése, mert azt akartam, hogy tökéletes mása legyen az elegáns egyiptomi öltözetnek, amelyet még nem felejtettem el. Utána a nyakamba vettem a várost, hogy új és érdekes ékszereket találjak nekik. Constantinopolis dúskált az ilyen ékességekben, amelyeket a mesteremberek sokasága kínált. Mindezt egyedül végeztem, minden különösebb nehézség nélkül, a legudvariasabb modorban.Az elkészült kápolna szebb lett még az antiokheiainál is, és sokkal igézőbb lett annál, amelyet Rómán kívül rendeztem be. Felállítottam a szokott parázstartókat a tömjén égetéséhez, illatos olajjal töltöttem meg a függőlámpákat.Csak ennek végeztével tértem vissza a városba, hogy utánajárjak, milyen itt az élet, és hogy valóban biztonságban lesze Akasa és Enkil?Nagyon kínosan éreztem magamat. Még nem ismertem eléggé a várost. Gondterhelt voltam. Tovább akartam látogatni a templomokat, habzsolni akartam Constantinopolis szépségét, ám nem tudhattam, mi vagyunke itt az egyetlen vámpírok?Erősen kételkedtem benne. Végül is, más vérszívók is léteznek rajtunk kívül, és miért maradnának távol a világ legszebb városától?Constantinopolis görögös jellege nem tetszett. Elég szégyen ezt mondanom, de ez az igazság.Nem tetszett, hogy a köznép görögül beszél, és nem latinul, habár természetesen kiválóan bírtam a görög nyelvet. És nem tetszettek a keresztény monostorok, amelyeknek sűrű titokzatossága inkább a Keletre volt jellemző, mint a Nyugatra.A művészetet hatásosnak találtam, bár ennek már semmi köze sem volt az antik Görögországhoz és Rómához.Az új szobrok köpcösnek, elnagyoltnak, golyófejűnek ábrázolták az embert. A kifejezéstelen arcokba dülledt szemeket faragtak. A széles körben elterjedt, agyonstilizált ikonokról barátságtalan szentek néztek a szemlélőre.Inkább merevek és álomszerűek, mint klasszikusak voltak a káprázatos templomi mozaikok is, amelyeken a hosszú köntösű Justinianus és Theodora lebegett. Bár persze gyönyörűnek is lehetett mondani őket egy olyan kánon szerint, amelyet nem tanultam.Szóval tüneményes város volt, de nem az én városom.Ösztönösen taszított valamiért a gigászi palota, amelyben heréltek és rabszolgák nyüzsögtek. Mikor bebarangoltam tróntermeit, fogadótermeit, tündöklő kápolnáit, óriási ebédlőit, számtalan hálótermét, mindenfelé a perzsa feslettséget láttam, és noha senkit se kárhoztattam érte, engem bizony feszélyezett.A köznép, noha életerős és hatalmas volt, képes volt tömegverekedést rendezni az utcákon a hippodromi kocsiversenyek eredménye miatt, és akár a templomokban is leölte egymást a vallási vitákban. A dogmatikai viták gondoskodtak róla, hogy a birodalomban úgyszólván állandósuljon a forrongás.A határokon ugyanolyan tartós feszültség volt tapasztalható, mint a Caesarok idejében. Keleten a perzsák jelentettek folyamatos fenyegetést, nyugaton egymást váltották a támadó barbárok.Mivel szívügyem volt az imperium megmentése, nem találtam vigaszt ebben a városban. Gyanakodtam rá, és mélységesen viszolyogtam tőle. Ennek ellenére gyakran beosontam a Hagia Sophiába, hogy elgyönyörködjek az óriási kupolában, amely mintha magától lebegett volna fölöttem. Valami szavakkal ki nem fejezhetőt sikerült rabul ejteni azzal a nagyszerű templommal, amely porig tudta alázni a legbüszkébb szellemeket is. Avicus és Mael remekül érezte magát az új városban. Magától értetődőnek tartották, hogy én legyek a vezetőjük. Ha esténként könyvet vásároltam a piacon, Avicus lelkesen velem tartott, és mohón várta, hogy felolvassak neki abból, amit leltem.Házunkat kényelmesen berendeztem, és mesterembereket fogadtam, hogy fessék ki a falakat. Nem akartam eltévedni még egyszer a festett kertekben, és ha elvesztett Pandorámra gondoltam, boldogtalanabb voltam, mint valaha. Természetesen kutattam Pandora után. Elmeséltem Avicusnak és Maelnek néhány kis történetet, ártalmatlan, jelentéktelen epizódokat a közös éjszakákból, amelyek főleg azt tükrözték, mennyire szerettem, azzal a céllal, hogy Pandora képei megmaradjanak az elméjükben annyi ideig, ameddig az elme életben tarthat ilyen képeket.Ha Pandora ezeket az utcákat járja, ha összefut társaimmal, talán kiolvashatja az elméjükből, hogy itt vagyok, és kétségbeesetten szeretném megtalálni.Azonnal nekiláttam összeállítani a könyvtáramat, ládaszám vásároltam a tekercseket, és kedvemre olvasgattam őket. Szereztem egy elegáns íróasztalt, és elkezdtem egy meglehetősen száraz, személytelen stílusú naplót vezetni kalandjaimról, a saját találmányú, régi rejtjeleimmel.Fél éve se laktunk Constantinopolisban, amikor tudomásul kellett vennünk, hogy más vámpírok ólálkodnak a házunk közelében.Hajnalban hallottuk meg őket. Megjöttek, vélhetőleg azért, hogy kikémleljenek a SzellemAjándokkal, aztán elrohantak.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdeztem. – Tehát ennyi ideig figyeltek és tanulmányoztak minket?
– Talán miattuk nem találkoztunk itt ördögimádókkal – vélte Avicus.Ez igaz lehetett, mert ezek, akik most lestek ránk, nem ördögimádók voltak. A képek szilánkjaiból tudtuk, amelyeket kiemeltünk az elméjükből.Aztán egyszer alkonyatkor érkeztek, félreérthetetlen, udvarias meghívással, hogy tegyünk látogatást úrnőjüknél.Kimentem a házból, hogy köszöntsem őket. Ketten voltak, két sápadt, gyönyörű fiú.Legfeljebb tizenhárom évesek lehettek, amikor megteremtették őket. Ragyogó sötét szemük, rövid, fürtös, fekete hajuk volt. Vörösarany rojtokkal szegélyezett, hosszú keleti ruhájukat a legpompásabban hímzett kelméből varrták. Selyem alsóinget, ékes papucsot, számtalan drágaköves gyűrűt viseltek hozzá.Két halandó világított nekik fáklyával, akik egyszerű és méregdrága perzsa rabszolgák lehettek.Az egyik sugárzó szépségű vámpírsuhanc pici tekercset nyújtott felém. Rögtön szétgöngyöltem, és elolvastam a gyönyörű betűkkel írott, görög szavakat:„Városomban az a szokás, hogy vadászat előtt engedélyt kérnek tőlem. Jöjjetek palotámba.” Azt írták alá: Eudoxia.A stílust ugyanolyan ellenszenvesnek találtam, mint Constantinopolisban mindent. Nem mondhatnám, hogy meglepődtem, de végre itt volt az alkalom, hogy más vérivókkal beszélhessek, akik nem fanatikus sátánimádók. Ilyen alkalom még sohasem kínálkozott.Azt is megjegyezném, hogy vérivó évszázadaim alatt még sose láttam olyan kifinomult, elegáns és gyönyörű lényeket, mint ezek a fiúk.Kétségtelenül a sátánisták között is lehettek ilyen bájos arcok és ártatlan szemek, de mint közöltem, azoknak a zömét Avicus és Mael vágta le, vagy zavarta el, nem én. Különben is, azokat elrútította a vakbuzgóság.Ezek itt mások voltak.Ezeket a fiúkat összehasonlíthatatlanul érdekesebbé tette méltóságteljes viselkedésük, pompás ruhájuk, és az a bátorság, amellyel engem néztek. Ami Eudoxiát illeti, sokkal inkább kíváncsiságot keltett bennem a neve, mint félelmet.
– Én hadd menjek veletek – mondtam a fiúknak, ám ők intettek, hogy jöjjön Avicus és Mael is.
– Miért? – kérdeztem gyanakodva, de társaim nyomban értésemre adták, hogy velünk tartanak.
– Hányan vagytok? – kérdeztem a fiúktól.
– Eudoxia majd válaszol kérdésedre – felelte az, aki a tekercset adta. – Kérlek, tartsatok velünk minden további társalkodás nélkül. Eudoxia nem most hallotta híreteket.
Sokáig kísértek az utcákon, amíg meg nem érkeztünk egy városnegyedbe, amely még a miénknél is gazdagabb volt, és ebben a negyedben egy olyan házhoz, amely jóval nagyobb volt a miénknél. Homlokzatának szokott érdes kőfala bizonyára belső kertet és fényűző szobákat rejtett.Az úton a suhancvámpírok nagyon jól leplezték gondolataikat, ám azt mégis kitaláltam, meglehet azért, mert ők is így akarták, hogy a nevük Aszfar és Rasid.Két halandó rabszolga bocsátott be a házba, majd elvezettek egy színaranyban pompázó, nagy szobába.Körülöttünk fáklyák égtek. A szoba közepén aranyozott kerevet állt, és azon hevert bíbor selyempárnák között, vékony selyemingre vett, fémszálas damaszt ruhában egy isteni vámpírnő, akinek sűrű, fekete, göndör haja emlékeztetett a hozzánk küldött fiúkéra, csak az övé hosszú volt és gyöngyfüzérekkel ékes.Kicsi, tojásdad arca megközelítette a tökéletességet, bár nem hasonlított Pandorára, aki számomra a tökélyt jelentette.
Feltűnően nagy, kerek szeme, gyönyörűen kipirosított szája volt. Illatszerét kétségtelenül perzsa mágussal kevertette a mi megőrjítésünkre. Több szék és pamlag állt szétszórtan a mozaikpadlón, amelyen kizárólag ötszáz éve elképzelhető ízléssel ábrázolt görög istenek és istennők gomolyogtak. Hasonló képeket láttam a falakon is, bár a kissé nehézkesebb oszlopokat egy későbbi korban tervezhették.A vámpírnő bőre hófehér volt, és olyannyira nélkülözött minden emberi jelleget, hogy kirázott tőle a hideg. Ám az arca roppant szívélyesen és kíváncsian mosolygott ránk.Könyökére támaszkodva nézett rám. Karja nem látszott a kösöntyűktől.
– Marius! – mondta csiszolt és tökéletes latinsággal. A hangja ugyanolyan bájos volt, mint az arca. – Úgy olvasod falaimat és padlómat, akár egy könyvet!
– Bocsáss meg – kértem –, de ily fényűzően berendezett helyiségben így tűnik udvariasnak.
– Te pedig a régi Róma után vágyakozol – mondta –, vagy Athén után, vagy Antiokheia után, ahol éltél.
Félelmetes vérivó volt. Legrégibb emlékeimből szedegette össze a tudást. Elzártam az elmémet, de nem zártam be a szívemet.
– A nevem Eudoxia – folytatta. – Szívesen mondanám, hogy Isten hozott Constantinopolisban, de ez az én városom, és cseppet sem örülök, hogy itt vagytok.
– Nem juthatnánk valamilyen egyezségre? – kérdeztem. – Hosszú és töredelmes utat tettünk meg, ez a város pedig hatalmas.
Eudoxia apró mozdulatot tett, mire a halandó rabszolgák visszavonultak. Csak Aszfar és Rasid maradt, mintha úrnőjük parancsaira várnának.Igyekeztem kideríteni, hogy tartózkodnake más vérivók a házban, de nem tehettem meg úgy, hogy Eudoxia észre ne vegye, ezért a kísérletem elég lagymatagra sikerült.
– Üljetek le, kérlek – mondta Eudoxia. Aszfar és Rasid, a gyönyörű fiúk közelebb hozták a kereveteket.
Azonnal megkérdeztem, hogy nem kaphatnéke széket. Avicus és Mael ugyanezt dünnyögte. Teljesítették kérésünket. Leültünk.
– Régi római – mosolygott napfényesen Eudoxia. – Lenézed a pamlagot, szívesebben ülsz székre.
Udvariasan nevetgéltem.Egy láthatatlan, de hatalmas erő parancsára oda kellett néznem Avicusra, aki úgy bámulta a fenséges vámpírnőstényt, mintha Cupido most lőtte volna szíven a nyilával.Mael viszont pont olyan csúnyán nézett rá, mint énrám Rómában, soksok évszázada.
– Ne aggódj barátaid miatt – szólt meghökkentő váratlansággal Eudoxia. – Hűségesek hozzád, mindenben téged követnek. Itt most neked és nekem kell beszélnünk. Bár e város valóban hatalmas, és bőven jut vér mindenkinek, gyakran jönnek ide csavargó vámpírok, akiket el kell űzni.
– Mi csavargók vagyunk? – kérdeztem lágyan.Nem tudtam levenni a szememet az arcáról, gömbölyű állának egyetlen gödröcskéjéről. Halandó években ugyanolyan fiatalnak látszott, mint a két fiú. Koromfekete szemét olyan sűrű pillák keretezték, mintha egyiptomi divat szerint kendőzné magát, holott szó sem volt erről.Ez a gondolatsor váratlanul elvezetett Akasához. Rémülten próbáltam kitisztítani az elmémet. Minek hoztam ide Azokat, Akiket Őrizni kell! Ott kellett volna maradnom Róma romjai között! Ám ezen most nem elmélkedhettem.Eudoxiára néztem. Szemem kissé káprázott ruhája számtalan ékkövétől, és villogó körmétől, amelynek fényessége csupán Akasáéhoz volt fogható. Ismét összeszedtem minden erőmet, és megpróbáltam behatolni az elméjébe.Mézédesen mosolygott.
– Marius, túl öreg vagyok én a Vérben ahhoz, amivel próbálkozol, de elmondok neked mindent, amit tudni akarsz.
– Szólíthatlak azon a néven, amelyet megadtál nekünk? – kérdeztem.
– Épp ezzel a szándékkal adtam meg nektek – válaszolta. – Ám előre megmondom, hogy elvárom az őszinteséget, különben nem tűrlek meg benneteket a birodalmamban.
Maelből váratlanul megcsapott a harag. Figyelmeztető pillantást vetettem rá. Avicus olyan volt, mint akit megigéztek.Valószínűleg sose látott még ilyen vérivót. A sátánimádók fiatal nőstényei tudatosan mocskosak és loncsosak voltak, viszont ez itt a pompás kereveten olyan volt, mint maga a császárné, Bizánc uralkodónője. Vélhetőleg ő is annak képzelte magát.Úgy mosolygott, mintha látná a gondolataimat, aztán intett Aszfarnak és Rasidnak, a vámpírkamaszoknak, hogy távozzanak.Tekintete higgadtan és lassan járt ideoda a társaim között, mintha most szedegetne ki az agyukból minden összefüggő gondolatot.Én továbbra is őt tanulmányoztam. Gyöngyöket font a hajába, többsoros gyöngyfüzért viselt a nyakán, és nemcsak a keze, de a lába ujjaira is ékköves gyűrűket húzott.Utoljára engem keresett meg a tekintete. Ismét elmosolyodott, ami felragyogtatta az egész arcát.
– Ha engedélyt adok nektek a maradásra – nem vagyok biztos benne, hogy ezt teszeme –, hűségesnek kell lennetek hozzám, ha mások meg akarják bontani a városban a békességet. Sohasem foghattok össze velük ellenem. Constantinopolist meg kell őriznetek nekünk.
– És ugyan mit teszel velünk, ha nem leszünk hűségesek? – kérdezte Mael a régi mérgével.Eudoxia továbbra is engem figyelt, olyan hosszúra nyújtva a pillantását, mintha Maelt akarná megsérteni. Majd megrázkódott, mint aki igézetből szabadul, és Maelhez fordult.
– Mivel hallgattathatlak el, mielőtt mondasz valami újabb oktalanságot? – Visszatért hozzám a pillantása. – Ez most mindnyájatoknak szól: tudom, hogy nálatok van az Apa és az Anya. Azért hoztátok ide őket, hogy biztonságban legyenek. Tudom, hogy egy szentélyben vannak, mélyen a házatok alatt.
Mintha főbe csaptak volna.Aztán elöntött a keserűség. Ismét nem sikerül megőriznem a titkot. Már valamikor régen, Antiokheiában sem sikerült megőriznem a titkot. Hát sose sikerült megőriznem a titkot? Ez lenne a sorsom? Most mit tegyek?
– Ne siess elfordulni tőlem, Marius! – szólt Eudoxia. – Én ittam az Anyából Egyiptomban, sok száz évvel annak előtte, hogy elhoztad őket.
Ez egy újabb taglócsapás volt. Ugyanakkor valami furcsa remény is bujkált bennem. Egy kis fényt vetett a lelkembe. Hirtelen lázas izgalomba jöttem.Itt van valaki, aki ugyanúgy ismeri az ősi misztériumokat, mint Pandora. Ezt a finom arcú és finom beszédű vámpírt egy világ választja el Maeltől és Avicustól. Milyen kedvesnek, értelmesnek látszott!
– Ha akarod, Marius, elmesélem a történetemet – folytatta. – Mindig világi vámpír voltam, sose voltam odáig Egyiptom véristeneiért. Háromszáz éves voltam a Vérben, amikor te születtél. De azért elmondok neked mindent, amit tudni akarsz. Látom, hogy téged a kérdések visznek előre a világban.
– Igen – feleltem – a kérdések visznek előre a világban, és túl gyakran tettem fel ezeket a kérdéseket a süket csendnek, vagy sok száz évvel korábban olyanoknak, akik csak töredékes válaszokat adtak. Úgy kellett összeállítgatnom őket, mint a szétmállott papiruszt. Éhezem a tudásra. Éhezem arra, amit te mondhatsz nekem.
Ez láthatólag nagy örömére volt. Bólintott.
– Néhányunk nem igényli a bensőséges megértést – mondta. – Te igen, Marius? Jól tudok olvasni az elmédből, ám ez rejtély számomra. Kell neked, hogy megértsenek?
Elhűltem.
– Kell – mondtam, és közben sebesen gondolkoztam, annyira titkolva gondolataimat, ahogy csak tudom. Megért engem Mael vagy Avicus? Nem, nem értenek. Ám az Anya megértett, valamikor régen. Mege? Lehetséges, hogy mikor annyira beleszerettem, én értettem meg őt.
– Nincsen számodra válaszom – szóltam halkan. – Azt hiszem, megtanultam élvezni a magányt. Úgy rémlik, halandó koromban szerettem. Én voltam a vándor. De miért kérdezed ezt tőlem?
– Mert én nem igénylem a megértést – felelte Eudoxia, és először hallottam hidegséget a hangjában. – De ha óhajtod, mesélek az életemről.
– Nagyon szeretném hallani a történetedet – feleltem megbabonázva. Ismét az én gyönyörű Pandorámra gondoltam. Itt ez a csodás nő, akinek láthatólag ugyanazok az adományok jutottak. Meg akartam hallgatni, és biztonságunk szempontjából is sarkalatos fontosságú volt, hogy meghallgassam. De mit kezdjünk Mael kényszeredettségével és Avicus megszállottságával?
Eudoxia röptében kapta el a gondolatomat. Gyengéden pillantott Avicusra, majd hosszú, komoly pillantást vetett a dühös Maelre.
– Te pap voltál Galliában – szólt higgadtan –, mégis úgy viselkedsz, mint egy hivatásos harcos. Elpusztítanál. Miért van ez így?
– Nem tisztelem a te itteni tekintélyedet – felelte Mael, hasonló higgadtságra törekedve. – Ki vagy te nekem? Azt mondod, sose hódoltál a régi vallásnak. Hát én hódoltam. És Avicus is hódolt. És erre büszkék vagyunk.
– Mind ugyanazt akarjuk – mondta Eudoxia. Mosolygó szájából elővillantak a szemfogai. – Vadászterületet akarunk, amely nem túlzsúfolt. Távol akarjuk tartani a sátáni vérivókat, mert eszelősen szaporodnak, és bajt akarnak keverni a halandó világban. Tekintélyem régi győzelmeimen alapul. Ez csak szokás. Ha békét köthetnénk... – Elnémult, férfias mozdulattal vállat vont, és nyújtotta a kezét.Avicus hirtelen közbevágott.
– Marius helyettünk beszél – mondta. – Kérlek, Marius, köss békét Eudoxiával!
– Hűséget fogadunk neked – mondtam –, addig, amíg ugyanazt akarjuk, mint fogalmaztál. De nagyon szeretnék beszélni veled. Tudni szeretném, hány vérivó létezik most. Ami történetedet illeti, engedd megismételnem, hogy nagyon kíváncsi vagyok rá. Egy dolog van, amivel megajándékozhatjuk egymást, és az a történetünk. Igen, ismerni akarom a tiedet.
Roppant kecsesen fölállt a kerevetről. Kissé magasabb volt, mint vártam, és nőhöz képest elég széles vállú. Nagyon egyenesen tartotta magát. Meztelen talpa nem adott hangot a padlón.
– Gyertek a könyvtáramba! – Átvezetett a szomszéd szobába. – Azt hiszem, alkalmasabb a beszélgetésre. – Fekete fürtjei sűrű zuhatagban omlottak a hátára, és még a gyöngyöktőlékkövektől nehéz ruhában is könnyedén mozgott.
A könyvtár óriási volt, a polcokat zsúfolásig megtöltötték a tekercsek és a kódexek, amelyek ugyanolyan bekötött könyvek voltak, mint a mostaniak. Voltak itt székek, amelyekből több állt egy csoportban a szoba közepén, azon kívül két kerevet és íróasztalok. A tömött mintájú aranylámpákat perzsának néztem, bár ebben nem lehettem biztos.A szőnyegek viszont kétségtelenül perzsák voltak.Persze azonnal felvidultam, ahogy megláttam a könyveket. Mindig ez történik velem. Eszembe jutott a régi egyiptomi könyvtár, ott találkoztam a Vénnel, aki a napra tette ki az Anyát és az Apát. Bolondos biztonságérzet fogott el a könyvektől, holott ebben tévedhettem.Arra gondoltam, amit elveszítettem Róma első lerohanásánál. Vajon milyen görög és latin szerzők lehetnek itt? Mert a keresztények, noha kíméletesebbek voltak a régiekhez, mint most hiszik róluk az emberek, nem mindig mentették meg az antik munkákat.
– Éhes a szemed – szólt Eudoxia –, bár az elméd zárt. Tudom, hogy olvasni akarsz itt: parancsolj! Küldd el a rabszolgáidat, másoltasd le, ami neked tetszik, Ám előreszaladtam, nemde? Beszélgetnünk kell. Látnunk kell, képesek leszünke megegyezésre jutni. Nem tudom, lehetségese.
Avicusra nézett.
– Te pedig, aki öreg vagy, aki Egyiptomban kaptad meg a Vért, te csak most tanulod szeretni a betűk birodalmát. Mily különös, hogy ily sokáig tartott nálad!
Éreztem Avicusban a lázas felindulást és a riadt zavart.
– Tanulok – mondta. – Marius tanít. – Lángba borult az arca.
Maelben továbbra is izzott a harag. Arra kellett gondolnom, hogy sokáig maga kereste magának a boldogtalanságot, de most valódi oka lehet a szenvedésre.Persze nagyon elkeserített, hogy egyikük sem tudja zárva tartani az elméjét. Régebben azért jobb munkát végeztek, amikor Rómában próbáltam megkeresni őket.
– Üljünk le – szólt Eudoxia –, és hadd mondjam el, ki vagyok.
A székekre telepedtünk, hogy közelebb legyünk egymáshoz, és ő halkan mesélni kezdett.10
– Halandó életem nem túl fontos – mondta –, úgyhogy csak átfutok rajta. Jó görög családból származtam, a telepesek első hullámából, akik Athénből érkeztek Alexandriába, hogy olyan pompás várossá fejlesszék, amilyennek az alapító Alexandrosz akarta, háromszáz évvel a Krisztus születése előtt.Olyan nevelést kaptam, mint minden görög lány; a fúvó széltől óvtak, a lábamat se tehettem ki a házból. Ettől függetlenül megtanultam írniolvasni, mert apám azt akarta, hogy akkor is írjak majd neki leveleket, ha férjhez mentem, és arra is gondolt, hogy később esetleg olvashatok verseket a gyerekeimnek.Ezért én nagyon szerettem apámat, akit rajtam kívül nem szeretett senki, és olyan szenvedéllyel vetettem bele magamat a tanulásba, hogy minden mást elhanyagoltam.Még nem voltam tizenöt, amikor közölték velem, hogy férjhez fognak adni. Őszintén megmondom, örültem neki. Láttam leendő férjemet, akit érdekes, kissé különös embernek találtam. Arra gondoltam, hogy a házassággal mindenképpen új életem lesz, érdekesebb az otthoninál. Igazi anyám meghalt, a mostohaanyámat nem szerettem. Ki akartam kerülni a házából.Eudoxia elhallgatott. Én persze számoltam. Soksok évvel idősebb nálam, ezt másodszor adja értésemre: ezért látszik ilyen tökéletesnek. Az idő, amely most tünteti el az arcomról a saját nyomát, Eudoxia arcán már elvégezte a munkáját.
Mérlegelve nézett egy pillanatig, aztán folytatta:
– Egy hónappal a menyegző előtt éjnek évadján kirángattak az ágyamból, és elhurcoltak a házból egy sötét, mocskos helyre, ahol bedobtak a sarokba. Ott kushadtam a kőpadlón, miközben több ember ordítva vitatkozott fölöttem, hogy kinek mennyi jár az elrablásomért.Vártam, mikor gyilkolnak meg. Azt is tudtam, hogy a mostohaanyám áll a szerencsétlenségem mögött.Ám akkor beállított egy loncsos fekete hajú, hórihorgas, cingár férfi, akinek a keze és az arca olyan fehér volt, akár a hold. Ez meggyilkolta az összes lányrablót, de úgy dobálta őket, mintha nem lenne súlyuk. Az utolsót sokáig tartotta a szájához, mintha vért inna a hullából, vagy megenné egy darabját.Attól féltem, hogy mindjárt megőrülök.A fehér arcú lény, miközben eldobta a hullát, észrevette, hogy bámulom. Csak egy megtépett, szurtos hálóing volt rajtam, de azért felálltam, és bátran szembenéztem vele.„Egy nő!” Sose felejtem el, ahogy mondta. „Egy nő!” Mintha ez valami csoda lenne.
– Néha az – szúrtam közbe.Eudoxia türelmesen mosolygott rám, aztán folytatta:
– Ezt mondván furcsán fölnevetett, és rám rontott.Megint arra számítottam, hogy meggyilkol, de ő vérivóvá tett. Csak úgy, minden ceremónia nélkül, ott helyben.Aztán lerángatta az egyik hulláról a khitónt és a szandált, gorombán átöltöztetett fiúvá, és az éjszaka hátralevő részében együtt vadásztunk az utcákon. Faragatlanul bánt velem, lökdösött, hogy merre menjek. Oktatásom lökdöséssel és alpári szavakkal történt.Hajnal előtt elvitt a szállására, ami igen sajátos hely volt, és nem ám abban az úri görög negyedben, ahol felnőttem. De azt én akkor még nem tudtam, hiszen sose tettem ki a lábamat az apám házából, így valósággal megrészegültem az első kóstolótól, amit a város utcáiból kaptam.Itt ez a vérivó felszaladt velem egy kétemeletes ház tetejére, aztán leereszkedett a kopár udvarba.Ez az egész ház egy irdatlan és rendetlen kincstár volt. Minden szobáját telezsúfolták drágaságokkal. Volt ott selyemkárpit halomszám, meg csodaszép párnák. Ezekből rakott nekünk valami fészekfélét. Feldíszített súlyos nyakékekkel, és azt mondta:„Ezekkel majd magadhoz csalod az áldozatokat, és akkor gyorsabban végezhetsz velük.”Mámoros voltam és rettegtem.Kihúzta a tőrét, belemarkolt a hajamba, és tőből lenyiszálta, amitől úgy jajveszékeltem, mint semmitől, ami korábban történt. Öltem. Ittam vért. Félőrülten csatangoltam az utcákon. Attól nem bömböltem, de a hajam levágásától igen.Egy cseppet sem zavarta a sírásom. Felkapott, belevágott egy nagy ládába, aranyláncokból, ékszerekből vetett kemény ágyba, és rám csukta a fedelét. Mit tudtam én, hogy kelőben a nap! Ismét azt hittem, hogy meg fogok halni.De mikor legközelebb kinyitottam a szememet, ő mosolygott rám, és nyersen elmagyarázta, mert nem volt semmiféle tehetsége a szóvirágokhoz, hogy át kell aludnunk valamilyen búvóhelyen a nappalt. Ilyen a természetünk. És jó sok vért kell innunk. A vér az egyetlen, ami fontos. Talán neked, gondoltam, de nem mertem vitatkozni vele. A hajam persze visszanőtt. Azonnal lenyiszálta. Szerencsére pár nappal később szerzett egy drága ollót, ami kényelmesebbé tette a műveletet. De akármit is csináltunk, nem tűrte a hosszú fürtjeimet. Sok évig éltem vele.Sose viselkedett kedvesen vagy udvariasan, de különösebben kegyetlen sem volt. Sose tévesztett szem elől. Mikor megkérdeztem, nem szerezhetnénke nekem valami jobb ruhát, beleegyezett, noha láthatólag nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Ő hosszú khitónban és himatiónban járt, amit akkor cserélt, ha elrongyolódott. Az újat valamelyik áldozatáról húzta le.Gyakran megpaskolta a fejemet. Nem voltak szavai a szeretetre, és nem volt képzelőtehetsége. Mikor könyveket hoztam a piacról, hogy verseket olvashassak, kinevetett, ha ugyan azt az érctelen fahangot lehet nevetésnek nevezni. Ettől függetlenül olvastam fel neki verseket. Azt csinálta, hogy először kinevetett, aztán meg csak bámult rám.Egyszerkétszer megkérdeztem, hogyan tették vérivóvá, mire azt felelte, hogy egy gonosz vámpír csinálta, aki FelsőEgyiptomból érkezett.„Egytőlegyig hazugok azok a vénségek – mondta. – Én csak Templomi Vérivóknak hívom őket.”Ez volt egész történelmi oktatásom, amit kaptam tőle. Ha bármiben dacoltam vele, megütött. Nem volt különösebben kemény ütés, de arra elég, hogy meggondoljam, mielőtt újra nyakaskodnék. Ha megpróbáltam valami rendet csinálni a háznál, tompán bámult rám. Sose ajánlotta fel, hogy segít, de nem is ütött meg. Kigöngyöltem néhány babiloni szőnyeget, felállítottam néhány impozáns márványszobrot a fal mellett, kitakarítottam az udvart.Közös időnk alatt hallottam, hogy más vérivók is ólálkodnak Alexandriában. Még láttam is őket villanásokra, de sose jöttek közel.Mikor szóltam neki róluk, vállat vont, és azt felelte, ezen ne izgassam magamat.„Túl erős vagyok nekik – mondta –, és nem akarok felfordulást. Tudják, hogy túl sokat tudok róluk.” Nem magyarázott többet, csak arra hívta fel a figyelmemet, milyen szerencsés vagyok, hogy a régi vérből kaptam.Nem is tudom, mitől voltam olyan boldog abban az időszakban. Talán attól, hogy végigvadászhattam Alexandria különböző részeit, vagy új könyveket olvashattam, vagy úszhattam a tengerben. Kimentünk együtt a partra, és úszkáltunk.Nem tudom, képesek vagytoke elképzelni, mit jelentett nekem a tenger: az, hogy fürödhetek benne, sétálhatok a partján. Egy görög háziasszonynak, aki be van zárva az otthonába, soha sincsen része ebben a kiváltságban. És vérivó voltam. Fiú voltam. Vadásztam a kikötőben horgonyzó hajókon, bátor és gonosz férfiakra.Egy este szokásától eltérően alkotóm nem vágta le a hajamat. Elvitt egy furcsa helyre a város egyiptomi negyedében. Ahogy kinyitottuk az ajtót, lefelé kellett mennünk egy hosszú járatban, míg meg nem érkeztünk egy pompás terembe, amelynek falait a régi egyiptomi képírás borította. Roppant, szögletes pillérek tartották a mennyezetet. Áhítatot ébresztő hely volt.Úgy gondolom – bár ebben nem vagyok biztos –, hogy egy kifinomultabb korra emlékeztetett, amelyben ismertem a misztériumokat és a szépséget.Sok vérivót találtunk ott. Mind sápadt volt és feltűnően szép, bár egy se olyan fehér, mint alkotóm, akitől észrevehetően féltek. Én csak hüledeztem, de aztán eszembe jutott az ő kifejezése: „Templomi Vérivók”, és arra gondoltam: hát most velük vagyunk.Úgy tolt előre, mintha kisebb csoda lennék, amilyet ezek még nem láttak. Vitatkozni kezdtek a saját nyelvükön, amelyet alig értettem.Mintha azt mondták volna alkotómnak, hogy majd az Anya dönt, és kizárólag az után nyerhet bocsánatot viselkedéséért. Alkotóm azt felelte, hogy őt ugyan nem érdekli, megbocsátanake neki, de most elmegy, ezért akar szabadulni tőlem. Annyit akar tudni, hogy befogadnake.Megrémültem. Minden fensége ellenére se nagyon tetszett a félhomályos terem. Sok évet töltöttünk együtt, és akkor csak úgy elmegy?Szerettem volna megkérdezni, hogy mit követtem el? Gondolom, abban a pillanatban jöttem rá, hogy szeretem. Hajlandó lettem volna mindenre, csak változtassa meg az elhatározását.A többiek nekem estek. Megragadták a két karomat, és szükségtelen erőszakossággal átvonszoltak egy másik roppant terembe.Ott ragyogott az Anya és az Apa egy fekete diorit trónuson, amelyhez hathét márvány lépcsőfokon lehetett feljutni.Ez volt a templomban a naosz. Minden oszlopát és falát gyönyörűen kidíszítették egyiptomi képírással, a mennyezetét aranylemezekkel borították.Természetesen azt gondoltam – mint mindenki, aki látta őket –, hogy az Apa és az Anya szobrok. Tajtékoztam a dühtől, hogy ilyen méltatlanul elébük hurcolhatnak.Ugyanakkor furcsa módon szégyenkeztem is, amiért koszos khitón és ócska szandál van rajtam, és a hajam fésületlenül gomolyog, mert erre az egy éjszakára Alkotóm nem vágta le. Egyáltalán nem voltam felkészülve a rítusra, amelynek meg kellett történnie.
Akasa és Enkil habfehérek voltak, és úgy ültek, mint mindig, amióta ismerem őket – ahogy most ülnek a te föld alatti kápolnádban.
– Honnan tudod, hogy ül az Apa és az Anya a mi föld alatti kápolnánkban? – vágott közbe Mael indulatosan.Felháborított a viselkedése.Eudoxia megőrizte a nyugalmát.
– Te nem vagy képes rá, hogy más vérivók elméjével láss? – kérdezte. A pillantása kemény volt, talán egy kicsit kegyetlen.Mael zavarba esett.Kínos módon elárult egy titkot Eudoxiának: vagy azt, hogy nincs ilyen hatalma, vagy azt, hogy nincs tudomása a hatalmáról. Fogalmam sem volt, hogy most mit csináljak.Mael értett hozzá, hogy mások gondolatainak kihallgatásával megtalálja vérivó társait, de nem tudta, miként használhatná ki még jobban az adottságát, vagyis úgy, hogy lássa is, amit mások látnak.Őszintén szólva hármunk közül senki sem volt tisztában a képességeivel. Most döbbentem rá, mekkora oktalanság ez.Eudoxia nem kapott választ a kérdésére, én pedig hiába törtem a fejemet, hogy eltereljem valamivel a figyelmét.
– Folytatnád, kérlek? Meséld tovább a történetedet! – Nem mertem mentegetőzni Mael ripőksége miatt, mert attól tartottam, hogy dühöngeni kezdene.
– Jól van! – felelte Eudoxia, és úgy nézett rám, mint aki megmérte társaimat, és tökéletlennek találta őket.
– Tehát, mint mondtam, alkotóm előre taszigált, és rám szólt, hogy térdeljek le az Apa és az Anya elé. Engedelmeskedtem, mert iszonyúan féltem.Felnéztem az arcukra, ahogy időtlen idők óta teszik a vérivók, és nem láttam rajtuk se életet, se kifejezést, csak állatias apátiát.Ám ekkor változás történt az Anyában. Jobbja kissé felemelkedett a combjáról, megfordult, és ujjai a legegyszerűbb mozdulattal hívtak magukhoz.Megdöbbentem. Hát ezek élnek? Vagy fortély az egész, valamiféle varázslat? Nem tudtam.Alkotóm, akinek otrombaságán még ez a megszentelt pillanat sem változtathatott, így noszogatott:
„Na, menjél már oda, igyál a véréből! Ő a mi Anyánk! – Belém rúgott meztelen lábával. – Ő az Első – mondta. – Igyál!”
A többi vérivó indulatosan veszekedni kezdett vele a régi egyiptomi nyelven, hogy a mozdulat nem egyértelmű, hogy az Anya el is pusztíthat, és kicsoda ő, hogy itt parancsolgasson, és hogy merészel beállítani a templomba egy hozzá hasonlóan mocskos és bárdolatlan, siralmas vérivó nősténnyel?Lehurrogta őket.„Igyál belőle, és mérhetetlenül erős leszel!” – mondta. Felrántott a földről, és akkorát dobott rajtam, hogy letenyereltem a márványlépcsőre a trónus előtt.A többi vérivó megbotránkozott ezen a viselkedésen. Alkotóm fojtottan nevetett. Én csak a királyt és a királynőt láttam.Ismét megmozdult a királynő keze. Bár a pillantása nem változott, a hívó mozdulatot nem lehetett félreérteni.„A nyakából! – parancsolta alkotóm. – Ne félj. Sose pusztítja el azokat, akiknek int. Tedd, amit mondok!” És én tettem.Annyit ittam, amennyi belém fért. Jól jegyezd meg, Marius, ez háromszáz évvel az előtt történt, hogy a Vén kitette az Anyát és az Apát a napra. Addig többször is ittam belőle, jóval előbb, hogy te eljöttél Alexandriába, jóval előbb, hogy elvitted királyunkat és királynőnket.Kissé felvonta fekete szemöldökét, mintha nyomatékot akarna adni ennek a közlésnek, hogy ő félelmetesen erős.
– No de Eudoxia, mikor én az Apát meg az Anyát kerestem, és ki akartam nyomozni, ki tette ki őket a napra, te nem voltál a templomban. Nem voltál Alexandriában. Nekem legalábbis nem mutatkoztál meg.
– Nem – mondta. – Epheszosz városában voltam. Egy másik vérivóval mentem oda, aki elpusztult a szörnyű tűzvészben. Esetleg fogalmazzak úgy, hogy éppen útban voltam vissza Alexandriába, ahol meg akartam fejteni a tűz okát, és inni akartam a gyógyító forrásból, amikor te elvitted az Anyát és az Apát?
Bájosan, de hidegen mosolygott.
– El tudod képzelni bánatomat, mikor azt láttam, hogy a Vén meghalt, a templom üres? Mikor azt hallottam a templom kevés túlélőjétől, hogy jött egy Marius nevű római, és ellopta tőlünk királyunkat és királynőnket?
Nem szóltam. Látszott rajta a harag. Arca emberi indulatokat mutatott. Kerek fekete szemét vérkönnyek fátyolozták.
– Az idő meggyógyított, Marius – mondta –, mert sok van bennem a királynő véréből, és eleve nagyon erősre alkottak. Épp csak sötétbarna lettem az egészen kevés fájdalommal átvészelt Tűztől. De ha nem viszed el Akasát Alexandriából, megengedte volna, hogy ismét igyák a véréből, és hamarabb meggyógyultam volna. Nem tartott volna ilyen sokáig.
– Eudoxia, akarsz most inni a királynő véréből? – kérdeztem. – Ezt akarod? Mert bizonyosan tudod, hogy miért tettem, amit tettem. Bizonyosan tudod, hogy a Vén tette ki az Anyát és az Apát a napra.
Nem felelt. Nem tudhattam, hogy megleptee ez a felvilágosítás. Tökéletesen be tudott zárkózni. Aztán megkérdezte:
– Szükségem van most a vérre, Marius? Nézz rám. Mit látsz?
Pillanatnyi tétovázás után válaszoltam:
– Nem, nincsen szükséged rá. Habár az ilyen vér mindig áldás.
Sokáig nézett, majd lassan, csaknem álmosan bólintott, és kissé összevonta sötét szemöldökét.
– Mindig áldás? – ismételte. – Nem tudom, hogy mindig áldáse.
– Mesélsz még többet magadról? Mi történt, miután ittál Akasából? Miután alkotód elment a maga útján? Ott maradtál a templomban, miután alkotód távozott? – kérdeztem tapintatosan.Úgy látszik, ezzel megkapta az emlékeztetőt, amelyre szüksége volt.
– Nem, nem maradtam ott – válaszolta. – Habár a papok nagyon édesgettek. Vad történeteket meséltek a régi kultuszról. Hogy az Anya elpusztíthatatlan, csak a napfény árt neki, de ha egyszer elég, mi is vele égünk. Volt ott egy, az különösen hangsúlyozta ezt a figyelmeztetést, mintha megbabonázta volna ez a lehetőség.
– A Vén – mondtam –, aki aztán ki is próbálta.
– Igen – mondta Eudoxia. – De én nem tiszteltem, és nem hallgattam a szavaira.Eltávoztam a templomból. Megszabadultam alkotómtól, de ott maradt rám a háza és a kincse, ezért úgy döntöttem, megpróbálkozom egy másfajta élettel. A papok persze gyakran eljöttek hozzám, és azzal zaklattak, hogy pogány vagyok és meggondolatlan, de mivel ennél tovább nem mentek, ügyet sem vetettem rájuk.Akkor simán elmentem halandónak, főleg, ha bekentem magamat bizonyos olajokkal. – Sóhajtott. – Különben is megszoktam, hogy ifjúnak néznek. Nem volt nehéz berendezni egy tisztességes házat, szerezni jó ruhákat, röviden, néhány éjszaka alatt átlépni a szegénységből a gazdagságba.Meghirdettem az iskolákban és a piacon, hogy vállalok levélírást, könyvmásolást, és mindezt éjszaka, amikor a többi írnok már hazament. Berendeztem a házamba egy tágas, világos dolgozószobát, abban kezdtem el dolgozni az embereknek. Így ismertem meg őket, így tanultam meg, amit a pedagógusok nappal tanítottak.Bár nagyon szenvedtem, hogy nem hallgathatom a nagy filozófusokat, akik csak nappal adtak elő, nagyon sikeresnek bizonyultam ebben az éjszakai foglalatosságban. Megkaptam, amit akartam: az emberi lágy hangokat. Összebarátkoztam a halandókkal, és házamat sok estén megtöltötték a lakomázó vendégek.Diákoktól, költőktől, katonáktól tanultam a világot. Hajnalban beosontam az alexandriai nagy könyvtárba. Marius, oda neked is el kellett volna menned. Csoda, hogy kihagytad a könyveknek azt a kincsesházát. Én nem hagytam ki.
Elhallgatott. Ijesztően üres volt az arca, és én tudtam, hogy ezt a vad indulatok okozzák. Egyikünkre sem nézett.
– Igen, megértelek – mondtam. – De mennyire hogy értem. Nekem is ugyanilyen szükségem van a halandó hangokra, a halandók közelségére, arra, hogy úgy mosolyogjanak rám, mintha közéjük valónak tartanának.
– Ismerem magányodat – mondta ridegen. Akkor sejtettem meg, hogy arcának változó kifejezésében is a ridegség cserélgeti az álcákat, és egész lénye csak héj egy zaklatott léleknek, amelyről keveset árulnak el a szavak.
– Sokáig éltem ilyen jó életet Alexandriában – folytatta. – Mely város lett volna hozzá fogható? Sok vérivóhoz hasonlóan én is elhittem, hogy a tudás elegendő támasz lesz az évszázadokra, hogy a tájékozottság távol tartja a kétségbeesést.
Ezek a szavak mély hatást tettek rám, de nem szóltam.
– Alexandriában kellett volna maradnom – mondta váratlanul szomorú, halk hangon, és lesütötte a szemét. – Megkedveltem egy halandó ifjút, aki halálosan szerelmes volt belém. Egy este szerelmet vallott, és azt mondta, otthagy értem mindent – kiszemelt aráját, családját, mindent –, ha vele tartok Epheszoszba, abba a városba, ahonnan a családja jött, és ahova vissza akar térni.
Hirtelen elhallgatott, mintha nem akarna többet mondani.
– Akkora szerelem volt – folytatta mégis, de most már lassabban. – És egész idő alatt azt hitte, férfi vagyok.
Nem szóltam.
– Azon az estén, amelyen szerelmet vallott, megmutattam magamat. Ő elborzadt a színjátszástól. Én pedig bosszút álltam. – A homlokát ráncolta, mint aki nem egészen bizonyos a szó jelentésében. – Igen – mondta. – Bosszút.
– Vérivóvá tetted – szóltam halkan.
– Igen – felelte, még mindig azzal a révedező tekintettel, amely mintha a régmúltba nézett volna vissza. – Azt tettem, méghozzá a legnyersebb, legbrutálisabb erővel, és amint ez megtörtént, rögtön kitisztult, szerelmes szemmel látott.
– Szerelmes szemmel? – ismételtem.Sokatmondóan nézett Avicusra, aztán rám, majd megint Avicusra.Én is a barátomra néztem. Mindig szépnek tartottam, és úgy gondoltam, a Liget isteneinek kiválasztásában ugyanolyan szerepet játszott a szépség, mint a szívósság, de most úgy próbáltam látni, ahogy Eudoxia láthatja. A bőre most már nem barna volt, hanem inkább arany, és a sűrű, fekete haj méltóságteljes keretbe foglalta feltűnően vonzó arcát.Visszafordultam Eudoxiához, és enyhe riadalommal láttam, hogy engem figyel.
– Ismét szeretett téged? – kérdeztem. – Akkor is szeretett, amikor a Vér folyt az ereiben?
Nem sejtettem, mire gondolhat Eudoxia.Komolyan bólintott.
– Igen, ismét szeretett! – mondta. – A Vér új szemet adott neki, én tanítottam, azt pedig mindannyian tudjuk, hogy mi ennek a varázsa. – Keserűen mosolygott.Az a sötét balsejtelmem támadt, hogy valami nagy baja lehet Eudoxiának. Talán őrült. Ám ezt a sejtelmet mélyen magamba kellett temetnem. Ezt is tettem.
– Elmentünk Epheszoszba – folytatta. – Noha nem lehetett Alexandriához mérni, akkor is nagyszerű görög város volt, a keleti kereskedelem központja. Örökösen jöttekmentek a zarándokok, akik Artemisznek, a Nagy Istennőnek hódoltak. Ott laktunk a szörnyű tűzvészig.
A hangja annyira elhalkult, hogy a halandók nem is hallhatták volna.
– A tűzvész elpusztította – mondta. – Épp abban a korban volt, amikor levált róla az emberi hús, csak a vérivó maradt, de ez a vérivó is épp hogy elkezdett erősödni.
Elhallgatott, mintha nem bírná folytatni, aztán erőt vett magán:
– Csak hamu maradt belőle. Semmi más.
Elnémult. Nem mertem bátorítani.Aztán azt mondta:
– El kellett volna vinnem a királynőhöz, mielőtt elhagytam Alexandriát. Csak tudod, nem volt időm a templomi vérivókra, akik engem csak lázadónak tartottak. Ha mégis odamentem, a királynő intéseivel kellett hivalkodnom, hogy elhelyezhessem előtte virágaimat. De mi lett volna, ha odaviszem a szeretőmet, és neki nem int a királynő úgy mint nekem? Tehát nem vittem oda, és ezek után ott álltam Epheszoszban, tenyeremben a hamuval.
Tiszteletből hallgattam. Kénytelen voltam Avicusra nézni megint. Majdnem sírt. Eudoxia rohammal bevette a szívét és a lelkét.
– Hogy miért tértem vissza Alexandriába a szörnyű veszteség után? – kérdezte fáradtan. – Mert a templomi vérivók azt mondták, hogy az Anya a mi királynőnk. Mert arról beszéltek, hogy a nap égetett meg. Tudtam, hogy az Anyával kellett történnie valaminek, ami a tüzet okozta, márpedig csak a templomiak mondhatják el, hogy mi idézte elő. És fájt a húsom is, nem elviselhetetlenül, de meggyógyíttathattam volna az anyával, ha ott találom.
Nem szóltam.Amióta nálam voltak Azok, Akiket Őrizni Kell, még sose találkoztam teremtménynyel, aki ehhez a nőhöz lett volna fogható. És hozzám se kopogtatott még be ilyen vérivó.Egy sem érkezett ilyen vértezetben: ehhez fogható jártassággal az ékesszólásban, a történelemben, a régi költészetben.
– Századokig őriztem Antiokheiában az Apát és az Anyát – mondtam halkan és gyengéden. – Más vérivók eltaláltak hozzám – harcias, erőszakos lények, összeégett, beteg lények, akik mind az erős vérből akartak lopni. De te sohasem jöttél.
A fejét rázta.
– Meg sem fordult a gondolataimban Antiokheia – vallotta be. – Azt hittem, Rómába vitted az Apát és az Anyát. Marius, a római. Így neveztek. Marius, a római elvitte az Anyát és az Apát. Én is súlyos hibát követtem el, mert az Urbsba utaztam, aztán pedig Krétára. Így sose kerültem annyira közel hozzád, hogy megtaláljalak a SzellemAjándokkal, és sose hallottam másoktól, hogy merre lehetsz.De nem mindig az Anyát és az Apát kerestem. Megvoltak a magam szenvedélyei. Vérivókat teremtettem, hogy lennének társaim. A századok meggyógyítottak, mint látod. Most már sokkal erősebb vagyok nálad, Marius. Kimondhatatlanul erősebb vagyok a társaidnál. És bár nem volt rám hatástalan finom patrícius modorod, ódon latinságod, és Avicus barátod rajongása, szigorú feltételeket kell szabnom.
– Hogyhogy, Eudoxia? – kérdeztem nyugodtan.Mael tajtékzott.Eudoxia egy hosszú percig hallgatott, és ez alatt az idő alatt semmi mást nem lehetett látni finom arcocskáján, csakis kedvességet és jóságot. Aztán így szólt udvariasan:
– Marius, add át nekem az Apát és az Anyát, különben elpusztítalak téged és társaidat. Különben nem távozhattok, és nem maradhattok.
Láttam, hogy Avicus megdöbben. Maelnek, hála az isteneknek, a torkán akadt a szó. Én ismét úgy éreztem, mintha főbe csaptak volna. Percekig vártam, mielőtt megkérdeztem:
– Eudoxia, minek neked az Anya és az Apa?
Bosszúsan csóválta a fejét.
– Ó, Marius, ne játszd a bolondot! Tudod te, hogy az Anya vére a legerősebb. Már mondtam, hogy minden alkalommal, amikor hozzá folyamodtam, mutatta, hogy szívesen lát, és innom adott. Azért akarom, mert a hatalmát akarom. És azért is, mert nem tűrhetem, hogy ez a Király és Királynő, akiket ez után is meg lehet égetni, vagy ki lehet tenni a napra, olyanok kezében legyenek, akik képesek hasonló meggondolatlanságokra.
– Jól meggondoltad ezt? – kérdeztem hidegen. – Miként tartanád titokban a szentélyt? Láttam vérivó társaidat: úgyszólván gyermekek halandó években csakúgy mint a Vérben. Ismered ennek a tehernek a súlyát?
– Ismertem, mielőtt a világra jöttél! – felelte haragosan. – Te játszadozol velem, Marius, azt pedig nem tűröm! Tudom, mit rejt a szíved! Nem mondasz le az Anyáról, mert nem mondasz le a vérről.
– Meglehet, Eudoxia – erőltettem az udvariasságot. – Időt akarok, hogy fontolóra vehessem, ami itt elhangzott.
– Nem, nem adok neked időt! – Lángba borult az arca. – Most válaszolj, vagy elpusztítalak!
Kirobbanó dühe olyan váratlanul ért, hogy egy pillanatra megzavarodtam. De gyorsan összeszedtem magamat.
– És miként akarod megtenni? – kérdeztem.Mael felpattant és a széke mögé került. Intettem, hogy ne mozduljon. Avicus néma kétségbeeséssel ülve maradt. Szeméből megindultak a véres könnyek, lefolytak az arcán. Sokkal inkább csalódott volt, mint rémült. Sőt fennkölt bátorság sugárzott róla.Eudoxia feléje fordult. Rögtön megéreztem a tartásában a fenyegetést.Tagjai megmerevedtek, pillantása feltűnően kemény lett. Valami gonoszát akart tenni Avicusszal. Nem volt időm kivárni, és végignézni, hogy mi lesz az.Felugrottam, rárohantam Eudoxiára, megmarkoltam a csuklóját, és rántottam egyet rajta, hogy felém kelljen fordítania bőszült arcát.Itt persze nem sokat ért a testi erő, de mi mást tehettem volna? Nem tudtam, mivé fejlődött a hatalmam az évek során. Ám most nem fontolgathattam, nem kísérletezhettem, hanem felidéztem lényem mélységeiből minden lehetséges pusztító erőmet.Előbb a hasam fájdult meg, aztán a fejem. A csukott szemű Eudoxia elernyedt a markomban. Félelmetesen forró hullám csapódott arcomnak és mellkasomnak, de nem égetett meg. Feltartóztattam és visszaküldtem oda, ahonnan küldték.Egyszóval csata volt ez, csak azt nem sejtettem, ki fog győzni. Megint mozgósítottam minden erőmet, Eudoxia ismét elernyedt, ismét belém vágódott a forróság, de nem ártott nekem. A márványpadlóra löktem, megálltam felette, és ráküldtem minden mozgósítható akaraterőmet. Csukott szemmel, reszkető kézzel vonaglott a kövön. Erőm a földhöz szögezte. Erőm nem engedte felkelni.Végre elnyugodott. Mély lélegzetet vett, aztán kinyitotta a szemét, és feltekintett rám.Szemem sarkából láttam, hogy akolitusai, Aszfar és Rasid a segítségére siettek. Hatalmas kard villogott a kezükben. Riadtan körülnéztem, hogy hol egy olajlámpa, hátha megégethetem valamelyiket a tüzes olajjal, ám a gondolataim előttem jártak, kart karba öltve minden erőmmel és mérhetetlen haragommal: Bár megégethetnélek! Rasid megtorpant, felsikoltott, aztán lángok törtek elő belőle.Iszonyodva néztem. Tudtam, hogy én tettem ezt vele. Mindenki tudta. Egyetlen pillanatra látszottak a fiú csontjai, aztán összeomlottak, és már csak a lángok szökelltek és táncoltak a márványpadlón.Most már kénytelen voltam Aszfar felé fordulni. Ám Eudoxia felsikoltott:
– Elég! – Vergődve próbált felállni, de nem bírt. Megfogtam a két kezét, felsegítettem.Fejét lehajtva hátrált. Megfordult, rámeredt Rasid maradványaira.
– Elpusztítottál valakit, aki kedves volt nekem – szólt remegő hangon. – Holott még csak nem is tudtad, hogy bírsz a TűzAjándokkal.
– Te pedig el akartad pusztítani az én Avicusomat, és el akartál pusztítani engem. – Sóhajtva néztem rá. – Hagytál választást? Te tanítottál meg a hatalmamra! – Reszkettem a kimerültségtől és a haragtól. – Pedig élhettünk volna békében!
Aszfarra néztem, aki nem mert közeledni. Eudoxiára néztem, aki tehetetlenül belerogyott egy székbe.
– Most el akarok menni – mondtam –, és magammal akarom vinni két társamat. Ha megpróbálsz ártani valamelyikünknek, rád szabadítom minden hatalmamat. Pedig mint felhívtad rá a figyelmemet, magam sem tudom, mi ez.
– Félelemből fenyegetsz – mondta fáradtan. – És innen nem távozol úgy, hogy ne adj életet életért. Add nekem Avicust. Add nekem most, szabad akaratodból.
– Nem adom – feleltem hidegen. Éreztem, ahogy gyülekezik bennem az erő. Fenyegetően néztem Aszfarra. Szegény gyerekvámpír reszketett félelmében.Eudoxia mogorván ült a székében. A fejét még mindig lehorgasztotta.
– Micsoda tékozlás volt ez, Eudoxia – mondtam. – Minő szellemi kincsekkel ajándékozhattuk volna meg egymást!
– Marius, hagyd el ezt a mézes beszédet! – Dühösen felkapta a fejét. Szeme tele volt vérkönynyekkel. – Még mindig félsz tőlem. Vigyél az Apa és az Anya elé! Döntse el az Anya, ki legyen az őrizője!
– Eudoxia, az én házamba nem teheted be a lábadat – vágtam rá azonnal –, de a kérést továbbítom az Anyának és az Apának. És ha szólottak hozzám, szólok veled.
Aszfarhoz fordultam.
– Vezess ki minket innen – mondtam –, különben ugyanúgy elégetlek, mint a társadat!
Aszfar rögtön engedelmeskedett. Ahogy kiengedett az utcára, ész nélkül menekültünk.Ész nélkül menekültünk.Nem írhatom le másképp. Rettegtünk és menekültünk. Ahogy hazaértünk, eltorlaszoltunk minden ajtót, és minden ablakra feltettük a legvastagabb zsalugátereket.De mit ért ez olyan hatalommal szemben, mint Eudoxiáé?Összeültünk a belső udvaron, és felmértük a helyzetünket. Meg kellett tudnunk, mire van hatalmunk. Tudnunk kellett, mit adott nekünk a vér és az idő.
Pár óra múlva kaptunk néhány választ.Avicus és én könnyen tudtunk mozgatni tárgyakat, anélkül, hogy megérintettük volna őket. Tudtuk röptetni őket a levegőben. A TűzAjándok egyedül bennem volt meg, de a házon belül korlátlanul használhattam, vagyis meg tudtam gyújtani a fát, akármilyen távol volt tőlem. Az élő kísérletekhez a szerencsétlen élősdiket használhattam, akiket ugyancsak simán felgyújthattam a távolból.Ami testi erőnket illeti, sokkal nagyobb volt, mint hittük. Ebben is én vezettem, mint mindenben. Avicus volt a második, Mael a harmadik.Ám Eudoxiánál valami mást éreztem. Ezt próbáltam most elmagyarázni Avicusnak és Maelnek.
– Mikor harcoltam, meg akart égetni a TűzAjándokkal. Ebben bizonyos vagyok. (És akkoriban ezeket a kifejezéseket használtuk ilyen vagy olyan formában.) Éreztem a forróságot. Ám én egy másik hatalmat szögeztem ellene. Valamilyen nyomást. Ezt kell megértenem.
Ismét házunk szerencsétlen patkányait választottam a kísérlethez. Fogtam az egyiket, és kifejtettem ugyanazt az erőt, amellyel Eudoxia ellen küzdöttem. A patkány a szó szoros értelmében szétrobbant, de nem égett.Tudtam, hogy ez a hatalom más mint a TűzAjándok. Talán ÖldöklőAjándoknak nevezhetném. Ezt használtam a védelmemre. Ha egy halandón próbálnám ki, amit nem szándékozok megtenni, a zsigerei szétrobbannának, és elpusztulna a szerencsétlen.
– Avicus – mondtam –, te vagy közöttünk a legöregebb. Lássuk, megvane benned az ÖldöklőAjándok. Nagyon valószínű, hogy igen.
Elkaptam egy patkányt, felemeltem. Avicus összpontosított. Az állat, amelynek orránszáján folyt a vér, néhány másodperc múlva megdöglött.Avicus elkomorodott.Ragaszkodtam hozzá, hogy Mael is próbálkozzon meg vele. A patkány dühösen vergődött, borzasztóan, fülsértően visongott, de nem döglött meg. Mikor letettem az apró állatot az udvar mozaikpadlójára, nem tudott elszaladni, még csak fel sem bírt tápászkodni. Meg kellett ölnöm, hogy ne kínlódjon. Maelre néztem.
– Erősödik benned a hatalom – mondtam. – Mindnyájunkban erősödik. Ravasznak kell lennünk, sokkal ravaszabbnak, ha ellenségeinkkel nézünk szembe.
Mael bólintott.
– Úgy nézem, meg tudnék nyomorítani egy halandót.
– Vagy meg is ölhetnéd – mondtam. – De most foglalkozzunk a SzellemAjándokkal. Valamenynyien használtuk, hogy megkeressük egymást, és néha kérdést vagy gondolatot továbbítsunk szavak nélkül, de csak a legegyszerűbb módon, önvédelem céljára.
A könyvtárba mentünk, leültünk egymás mellé. Igyekeztem továbbítani Avicusnak képeket, amelyeket a Hagia Sophia fenséges templomában láttam, mégpedig a mozaikokat, amelyeket úgy szerettem.Avicus rögtön leírta őket, méghozzá részletesen.Aztán én vettem az ő gondolatait: emlékeket abból a régen elmúlt évből, amikor elvitték Egyiptomból az északi Britanniába, hogy megkezdje hosszú szolgálatát a druidák ligetében. Vasra verve vitték.Felzaklattak ezek a képek. Nemcsak láttam őket, de mélyen meg is rendültem tőlük. A szemem és a tudatom elködösült. Tudtam, hogy soha többé nem nézhetek Avicusra úgy mint régen.Most én tettem próbát Maellel. Színes képeket küldtem felé régi antiokheiai házamról, ahol olyan boldog – vagy boldogtalan – voltam Pandorával. Mael le tudta írni, mit látott.Mikor rákerült a sor, megengedte, hogy lássam ifjúságának azt az éjszakáját, amikor először vehetett részt a Hívségesekkel a Liget Istenének szertartásain. Nem szerettem ezeket a felzaklató képeket, nem kell magyaráznom, hogy miért. Kissé többet tudtam meg általuk Maelről, mint szerettem volna.Utána gondolatban próbáltuk kihallgatni egymást. Ezzel a készségünkkel mindig tisztában voltunk, de sokkal erősebben kifejlődött bennünk, mint vártuk. Gondolataink álcázását majdnem tökéletesen értettük valamennyien, még Mael is.Úgy döntöttünk, hogy amennyire tudjuk, edzeni fogjuk ezeket a képességeinket. Gyakrabban használjuk a SzellemAjándokot. Mindent elkövetünk, hogy felkészüljünk Eudoxiára és mesterkedéseire.Miután elvégeztük a leckét, és Eudoxia sem hallatott magáról többé lementem a szentélybe Azokhoz, Akiket Őrizni Kell.Avicus és Mael nem szívesen maradt volna fent a házban nélkülem, így engedtem, hogy velem jöjjenek, és megvárjanak az ajtó előtt, de ahhoz ragaszkodtam, hogy egyedül megyek be a kápolnába.Az Isteni Szülők elé térdeltem, és halkan elmondtam nekik, hogy mi történt. Ami természetesen nevetséges dolog volt, hiszen már valószínűleg tudták.Ettől függetlenül őszintén beszámoltam Akasának és Enkilnek mindenről, amit Eudoxia feltárt előttem, elmeséltem szörnyű küzdelmünket, és bevallottam, hogy nem tudom, mit tegyek.Itt van valaki, aki bejelentette igényét a Szülőkre, de én nem bízom Eudoxiában, mert nem tisztel engem, és azokat, akiket szeretek. Ha azt kívánják, hogy adjam át őket Eudoxiának, csak jelezniük kell, ám könyörögve kérem, hogy kíméljenek meg engem és társaimat.Csak suttogásom törte meg a kápolna csendjét. Semmi sem változott.
– Szükségem van a vérre, Anyám – mondtam Akasának. – Még sose volt nagyobb szükségem rá. Ha meg kell védenem magamat, szükségem lesz a vérre.
Felálltam. Vártam. Bár emelné fel nekem is a kezét, úgy mint Eudoxiának! Arra gondoltam, amit Eudoxia alkotója mondott: „Sose pusztítja el azokat, akiknek int.”Ám nekem nem jutott nyájas intés. Nem volt egyebem a bátorságomon kívül. Még egyszer átöleltem Akasát, a nyakára szorítottam az ajkamat, aztán átszúrtam a fogammal a bőrét, és a szájamba lövellt az a leírhatatlanul csodálatos vér.Mit láttam az önkívületben? Mit láttam ebben a mennyei kielégülésben? A buja, gyönyörű palotakertet, a féltő gonddal ápolt gyümölcsfákat, a puha, sötét pázsitot, az ágak között átszűrődő napfényt. Hogy felejthettem volna el a szépséges és végzetes napot? Meztelen talpamhoz viaszos virágszirom simult puhán. Arcomat puha lombok cirógatták. Ittam, nyeldekeltem, kizuhanva az időből, zsibbasztó melegben.Ez a jeled, Anya? Jártam a palotakertet, és mintha ecset lett volna a kezemben, és mikor felnéztem, azokat a fákat festettem, amelyeket láttam, újjáteremtettem házam falán a kertet, amelyben sétáltam. Tökéletesen értettem ezt a paradoxont. Olyan kert volt, amelyet valaha ráfestettem a szentély falára. És most egyszerre volt az enyém a falon, de ugyanakkor körül is vett, mintha valóban létezne. Ez volt az előjel. Tartsd meg az Anyát és az Apát. Ne félj.Visszahúzódtam. Nem bírtam többet inni. Úgy tapadtam Akasához, mint egy gyerek. Bal kezemmel a nyakába kapaszkodtam, homlokomat nehéz fekete hajfonatainak támasztottam, és úgy csókolgattam, mintha a csók lenne a világ legbeszédesebb gesztusa.Enkil meg se moccant. Akasa meg se moccant. Az én sóhajtásom volt az egyetlen hang.Lementem az emelvényről, eléjük térdeltem, és hálát adtam nekik.Hogy szerettem az én tündöklő egyiptomi istennőmet! Mennyire hittem, hogy ő az enyém!Aztán sokáig töprengtem ezen az Eudoxiaproblémán. Valamivel tisztábban láttam.Ha Eudoxia nem kap egyértelmű jelet, akkor élethalálharcra kerül sor közöttünk. Sose tűr meg a városban, el akarja majd venni tőlem Azokat, Akiket Őrizni Kell, úgyhogy kénytelen leszek legjobb tudásom szerint használni ellene a TűzAjándokot. Ami ezen az estén történt, az még csak a kezdete volt a háborúnknak.Ez rettentően elkeserített, mert csodáltam Eudoxiát, de tudtam, hogy nem adhatja fel, mert túlságosan megaláztam az összecsapásban.Felnéztem Akasára.
– Hogyan harcoljak holtig ezzel a lénnyel? – kérdeztem. – A véred folyik az ereiben. A véred folyik az ereimben. Ugye, jelzed érthetőbben is, hogy mit kívánsz tőlem?
Egy óráig vagy még tovább voltam a kápolnában, aztán kijöttem. Avicus és Mael ott várakozott, ahol hagytam őket.
– Adott a véréből – mondtam. – Nem dicsekszem, csak azt akarom, hogy tudjátok. Azt hiszem, ez az ő jele. Bár honnan tudjam? Azt hiszem, nem akarja, hogy Eudoxiának adják, és pusztítani fog, ha provokálják.
– Áldott szerencsénk volt Rómában, hogy sose kellett szembenéznünk erős ellenféllel – mondta gyászosan Avicus.Egyetértettem vele.
– Az erős vérivók nem keresik egymás társaságát – mondtam. – De azt be kell látnod, hogy itt mi vagyunk a kihívók. Elmehetnénk a városból, ahogyan kérte,
– Nincs joga ilyet kérni tőlünk – szögezte le Avicus. – Miért nem próbál meg szeretni minket?
– Szeretni minket? – ismételtem. – Miért mondasz ilyen különös dolgot? Azt tudom, hogy beleszerettél. Láttam. De neki miért kellene szeretni minket?
– Pontosan azért, mert erősek vagyunk – felelte Avicus. – A leggyengébb vérivókkal veszi körül magát, olyanokkal, akik nem értek meg félszázadnál többet a Vérben. Mondhatnánk neki olyan dolgokat, amelyeket talán ő sem tud.
– Ó, igen, én is ezt gondoltam, mikor megláttam. De vele ez nem lehetséges.
– Miért? – kérdezte Avicus.
– Ha olyan erőseket akarna, mint mi vagyunk, akkor azok itt is lennének – magyaráztam. Lehangoltan hozzátettem: – Még mindig visszamehetünk Rómába.
Erre nem tudott mit válaszolni. Én se tudtam, hogy komolyan beszélteme egyáltalán.Ahogy mentünk fel a lépcsőkön, majd az alagútban a felszínre, megfogtam a karját.
– Megőrjített téged – mondtam. – Vissza kell nyerned szellemed tisztaságát. Ne szeresd. Kizárólag akaraterő dolga.
Avicus bólintott, de nem leplezhette a zaklatottságát.Maelre néztem. Sokkal higgadtabb volt, mint vártam. De aztán feltette az elkerülhetetlen kérdést:
– Elpusztította volna Avicust, ha te nem szállsz szembe vele?
– Mindenesetre megpróbálta volna – feleltem. – Ám Avicus nagyon öreg, öregebb mint te vagy én. Lehet, hogy Eudoxiánál is öregebb. Az erejét pedig láthattad ma éjszaka.
Balsejtelmektől, rossz gondolatoktól szorongva tértünk nyugovóra.Mikor másnap este felébredtem, azonnal tudtam, hogy idegenek vannak a házunkban. Haragra gerjedtem, de még akkor is figyelmeztetett valamilyen ösztön, hogy a harag gyengévé tesz.Mael és Avicus rögtön csatlakozott hozzám. Együtt leltünk rá Eudoxiára, a rémült Aszfarra, és két ifjú vérivóra, akikkel még nem találkoztunk.Úgy üldögéltek a könyvtáramban, mintha vendégségbe hívták volna őket.Eudoxia pompás, nehéz, keleti ruhát viselt, amelynek hosszú, bő ujja volt. Perzsa cipellőt húzott hozzá. Göndör fekete haját ékkövekkel és gyöngyökkel fogta össze a füle fölött.A könyvtár nem volt olyan fényes, mint az, amelyben ő fogadott minket, mert még nem végeztem a berendezéssel. Eudoxia volt a szoba legragyogóbb dísze.Most is megdöbbentett arcocskájának, szájának szépsége, sötét szemének fagyos igézete.Sajnáltam a szerencsétlen Aszfart, aki nagyon félt tőlem, de a másik két vérivót is, akik ifjak voltak halandónak és halhatatlannak is.Kelle mondanom, milyen szépek voltak? Kamaszkoruk reggelén részesültek a Vérben, vagyis férfitestük volt, és gömbölyű, gyermekes arcuk és szájuk.
– Miért jöttetek meghívás nélkül? – kérdeztem Eudoxiától. – Úgy ültök itt a székeimben, mintha vendégeim lennétek.
– Bocsáss meg – mondta kedvesen. – Azért jöttem, mert ellenállhatatlan vágyat éreztem jönni. Átkutattam a házadat.
– Most dicsekszel? – kérdeztem.Ajka szétnyílt, mintha felelni akarna valamit, aztán mégsem tette. Könnyek szöktek a szemébe.
– Hol vannak a könyvek, Marius? – kérdezte halkan. – Hol vannak a régi könyvek Egyiptomról? A könyvek, amelyek a templomban voltak, a könyvek, amelyeket elloptál?
Nem feleltem. Nem ültem le.
– Azért jöttem, mert abban reménykedtem, hogy megtalálom őket – mondta. Mereven bámult a semmibe, hullottak a könnyei. – Azért jöttem, mert éjszaka a templom papjairól álmodtam. Mennyit mondták, hogy el kellene olvasnom a régi meséket.
Még mindig nem válaszoltam.Eudoxia felnézett, és a keze fejével letörülte a könnyeit.
– Éreztem a templom szagát, a papirusz szagát – mondta. – Láttam a Vént az asztalánál.
– Kitette a Szülőket a napra, Eudoxia – figyelmeztettem. – Ne csússz át valami álomba, amely ártatlanná puhítja a Vént. Aljas volt és bűnös, megkeseredett és önző. Tudod, milyen sorsra jutott?
– Marius, a papok azt mondták álmomban, hogy te vitted el a tekercseket. Azt mondták, hogy bementél a templom könyvtárába, és elvitted az összes régi tekercset.
Nem szóltam.De a fájdalma szívet tépő volt.
– Marius, mondd meg, hol vannak a könyvek? Ha megengeded, hogy elolvassam őket, ha megengeded, hogy elolvassam az ősi egyiptomi történeteket, akkor megbékülhet veled a lelkem. Ennyit sem tudsz megtenni értem?
Milyen keserű volt az én sóhajtásom!
– Eudoxia – szóltam gyengéden –, a könyveknek vége, ami maradt belőlük, az itt van a fejemben. – Megkocogtattam a halántékomat. – Mikor az északi vademberek lerohanták Rómát, a házamat felgyújtották. A könyvtáram elégett.
Eudoxia a fejét rázta, és úgy szorította a két tenyere közé az arcát, mint aki ezt már nem tudja elviselni.Mellé térdeltem, és megpróbáltam magam felé fordítani, de nem engedte. Némán peregtek a könnyei.
– Leírok mindent, amire emlékezem, és olyan sok mindenre emlékezem! – ígértem. – Vagy mondjam tollba az írnokaidnak? Döntsd el, hogyan akarod megkapni, és én úgy nyújtom át neked, nagy szeretettel, hiszen megértem, mire vágysz.
Ez most nem az a pillanat volt, amikor közölhettem volna vele, hogy a vágyva vágyott tudás túlnyomó része szófia beszéd volt. A régi mesékben balgaság, babonaság burjánzott, sőt még mindenféle ráolvasással is megtömték őket, amelyek végképp nem jelentettek semmit.
Még a gonosz Vén is ezt mondta! Ám én antiokheiai éveim alatt elolvastam a tekercseket, és emlékeztem rájuk. Benne voltak a szívemben és a lelkemben.Eudoxia lassan felém fordult. Felemelte a bal kezét, és megsimogatta a hajamat.
– Miért loptad el azokat a könyveket? – súgta kétségbeesetten. Még mindig ömlöttek a könnyei. – Miért vitted el őket a szentélyből, ahol olyan sokáig biztonságban voltak?
– Tudni akartam, mi van bennük – feleltem őszintén. – Miért nem olvastad el őket, holott egy egész életed volt rá? – kérdeztem szelíden. – Miért nem másoltad le őket, amikor a görögöknek és a rómaiaknak másoltál? Miként hibáztathatsz azért, amit tettem?
– Hibáztathatlak? – kérdezte indulatosan. – Gyűlöllek érte!
– A Vén meghalt, Eudoxia – mondtam halkan. – Az Anya sújtott le a Vénre.
Könnyes szeme hatalmasra nyílt.
– Azt akarod, hogy ezt elhiggyem? Elhiggyem, hogy nem te tetted?
– Én? Hogy én, az újszülött végeztem egy ezeréves vérivóval? – Kurtán elnevettem magamat. – Nem! Az Anya tette! És az Anya kérte, hogy vigyem ki Egyiptomból. Én csak azt tettem, amire az Anya kért.
Farkasszemet néztem vele. Azt akartam, hogy higgyen nekem, hogy mérlegelje ezt a perdöntő bizonyítékot, mielőtt még jobban belelovallja magát az irántam való gyűlöletbe.
– Nézz az elmémbe, Eudoxia! – sürgettem. – Lásd a képeket magad!
Én is átéltem a komor pillanatokat, mikor Akasa agyontaposta a gonosz Vént. Én is emlékeztem a lámpára, amely mintegy varázsütésre elszállt a tartójáról, és ráöntötte a tüzes olajat a maradványokra. Hogy égett a titokzatos vér!
– Igen – suttogta Eudoxia. – A tűz a mi ellenségünk, örök ellenségünk. Igazat beszélsz.
– Szívemből és lelkemből – mondtam. – Igaz. És miután ezt a feladatot ruházták rám, és láttam a Vén halálát, miként hagyhattam volna ott a könyveket? Ugyanúgy kellettek nekem, mint neked. Elolvastam őket, mikor Antiokheiában éltem. Elmondok neked mindent, amit beléjük írtak.
Hosszasan töprengett, aztán bólintott.Felálltam, lenéztem rá. Mozdulatlanul ült, lehajtotta a fejét. Majd előhúzott egy finom kendőt a ruhája alól, és letörülgette vérkönnyeit.
– Le fogok írni mindent, amire emlékezem! – erősítgettem ismét. – Leírok mindent, amit a Véntől hallottam, amikor először jártam a templomban! Addig fel nem állok a munka mellől, míg el nem mondtam mindent!
Eudoxia nem válaszolt. Hogy az arcát láthassam, ahhoz megint le kellett volna térdelnem.
– Eudoxia! – mondtam. – Mindketten tudjuk, mennyit adhatnánk egymásnak! Rómában annyira elfáradtam, hogy száz évre elvesztettem a történelem fonalát. Most ég bennem a vágy, hogy halljak mindent, amit te tudsz!
Fontolóra vettee ezt az érvet? Meg nem mondhatom. Aztán megszólalt, de továbbra sem nézett rám.
– Lázálmokat láttam ezen az utolsó napon. Rasidról álmodtam, aki hozzám kiált.
Mit felelhettem erre? Nyomorultul éreztem magamat.
– Nem, nem kérek engesztelő szavakat tőled! – mondta. – Csak azt akartam közölni, hogy roszszul aludtam. Aztán a templomban voltam, és a papok körülvettek. És ijesztően érzékeltem, a legtisztábban érzékeltem az időt és a halált.
Fél térdre ereszkedtem mellette.
– Mi le tudjuk győzni – mondtam.A szemembe nézett, mintha gyanakodna rám, hogy be akarom csapni.
– Nem – mondta halkan. – Mi is meghalunk. Akkor halunk meg, amikor eljön a megfelelő pillanat a halálra.
– Én nem akarok meghalni – mondtam. – Aludni, azt igen, néha akár az örökkévalóságig, de meghalni, azt már nem!
Mosolygott.
– Mit írnál le nekem, ha egyáltalán leírhatnál valamit? – kérdezte. – Mit választanál, hogy pergamenre írd, amit én fogok elolvasni és megtanulni?
– Nem azt, ami azokban az óegyiptomi szövegekben volt – mondtam nyomatékosan. – Valami jobbat, általánosabbat, ami tele van reménnyel, energiával, ami a növekedésről, a diadalról, ami – hogyan fogalmazzak másképp? – az életről szól.
Eudoxia komolyan bólintott, aztán ismét elmosolyodott. Egy hosszú pillanatig nézett rám, látható gyengédséggel.
– Vigyél le a szentélybe! – kérte. Megragadta a kezemet.
– Jól van – mondtam.Felálltam. Követte példámat, és előre indult, talán, mert nekem akarta mutatni, hogy ismeri a járást. Hála az isteneknek, kísérete hátramaradt, nem nekem kellett felszólítanom őket, hogy ezt tegyék.Lementem Eudoxiával. Meg se érintettem az ajtókat, a SzellemAjándok segítségével nyitogattam őket.Nem mutatta, hogy imponálna neki a tehetségem. De mivel nem tudtam, tarte még a háborúnk, nem találhattam ki, mi van a szívében.Elakadt a lélegzete, amikor meglátta az Anyát és az Apát, drága patyolatban, remekmívű ékszerekkel.
– Ó, Áldott Szülők! – suttogta. – Mily hosszú utat tettem meg ezért!
Megindított a hangja. Ismét eleredtek a könnyei.
– Bár lenne valamim, amit felajánlhatnék neked! – mondta reszketve a királynőnek. – Bár hoztam volna valamilyen ajándékot vagy áldozatot.
Nem tudom, miért borzongtam meg ezektől a szavaktól. Előbb az Anyára néztem, aztán az Apára, és nem láttam semmit, pedig megváltozott a kápolnában valami, amit Eudoxia talán érzékelt.Beszívtam a tömjén sűrű illatát. Néztem a vázákban borzongó virágokat. Néztem királynőm ragyogó szemét.
– Milyen ajándékot adhatnék neked? – erősködött Eudoxia, és előrelépett. – Mit fogadnál el tőlem, amit lelkem mélyéből adhatnék? – Karjait kitárta, és egyre közelebb ment a lépcsőhöz. – Rabszolgád vagyok! Rabszolgád voltam Alexandriában, amikor először adtál a véredből, és rabszolgád vagyok most is!
– Lépj hátra! – mondtam hirtelen, magam se tudtam, hogy miért. – Lépj hátra, és hallgass!
Ám Eudoxia nem állt meg. Felhágott az emelvény első lépcsőfokára.
– Nem érted, mit akarok mondani? – vetette oda, de közben sem fordította el a tekintetét a királyról és a királynőről. – Hadd legyek áldozatod, legszentebb Akasa, hadd legyek én a te véráldozatod, legszentebb királynő!
Akasa jobbja villámgyorsan felemelkedett, és brutális erővel magához rántotta Eudoxiát.Ijesztő nyögés tört fel Eudoxia torkán.A királynő lejjebb hajtotta a fejét. Pirosított szájából elővillantak a hegyes fogak, de rögtön el is tűntek Eudoxia húsában. Félrerántotta a magatehetetlen Eudoxia fejét és ivott. Eudoxia tagjai ernyedten lógtak az egyre szorosabb ölelésben, Akasa arca üres volt, mint mindig, és ivott és ivott és ivott.Mozdulni sem bírtam az iszonyattól.Alig néhány másodperc – legfeljebb fél perc – telhetett el így. Aztán Eudoxia borzalmas, rekedt hangon felsikoltott, és kétségbeesetten emelgette volna a karját.
– Hagyd abba, Anya, könyörögve kérlek! – kiáltottam. Megragadtam Eudoxiát, teljes erőmből rángatni kezdtem. – Esedezem, hagyd abba! Ne vedd el az életét! Kíméld meg őt, Anya! – A test hirtelen engedett. Gyorsan kirántottam Akasa karjából, amely behajlítva fent maradt a levegőben.
Eudoxia még lélegzett, habár ónszürke volt, és szívet tépően nyögött. Együtt zuhantunk le az emelvényről. Akasa keze visszatért az ősi helyzetbe karját az oldalához szorította, ujjai a combjához simultak, mintha semmi sem történt volna.Elterültem a padlón a levegőért kapkodó Eudoxiával.
– Meg akartál halni? – kérdeztem.
– Nem – mondta boldogtalanul. Melle zihált, keze reszketett. Fel se bírt állni.
Felnéztem a királynőre.Arca nem pirult ki az áldozattól. Ajkán nem piroslott vér.Felkaptam Eudoxiát, kirohantam vele a szentélyből. Felnyargaltam vele a lépcsőkön és az alagutakon a házba.Kiparancsoltam a többieket a könyvtárból, bezártam az ajtót a SzellemAjándokkal, majd lefektettem Eudoxiát egy pamlagra, hogy legalább nyugodtan kiszuszoghassa magát.
– Honnan volt ennyi bátorságod, hogy elvegyél tőle? – kérdezte. A nyakamba kapaszkodott. – Szoríts magadhoz, Marius, ne engedj el így! Nem tudok... nem bírok... Ölelj magadhoz! Hogy volt bátorságod szembeszállni a királynőnkkel?
– El akart pusztítani téged – mondtam. – Válaszolni akart az imámra.
– Miért imádkoztál? – kérdezte Eudoxia.Elengedett. Hoztam magamnak egy széket, melléültem.
– Kértem, hogy adjon jelt, mit szeretne – mondtam. – Hozzád akare kerülni, nálam akare maradni? Az Anya szólott. Most már te is tudod, hogy mit.
A fejét rázta, nem mintha azt akarta volna tagadni, amit mondok. A fejét próbálta kitisztítani. Fel akart állni a pamlagról, de visszaesett.Sokáig feküdt, és bámulta a mennyezetet. Nem ismerhettem a gondolatait. Meg akartam fogni a kezét, de elhúzta.
– Ittad a vérét – mondta fojtottan. – Bírsz a TűzAjándokkal, és a vérét ittad. Ezzel pedig a te imáidra válaszolt.
– Mondd, miért ajánlottad fel magadat neki? – kérdeztem. – Miért mondtál ilyen szavakat? Beszéltél vele valaha így Egyiptomban?
– Soha! – mormolta szenvedélyesen. – Elfelejtettem a szépséget. – Gyengének, zavartnak tűnt. – Elfelejtettem az időtlenséget – súgta. – Elfelejtettem a csendet, amely úgy burkolja be őket, mint a sokszoros fátyol.
Megfordult, bágyadtan pillantott rám. Körülnézett. Éreztem éhségét, gyengeségét.
– Igen – sóhajtotta. – Küldd hozzám rabszolgáimat. Menjenek, hozzanak nekem áldozatot, mert nagyon legyengített, hogy magam voltam az áldozat.
Kimentem a kertbe, és szóltam gyönyörű vérivó udvaroncainak, hogy úrnőjük látni kívánja őket. Adja ki nekik ezt a kellemetlen parancsot maga.Miután az ifjak elindultak komor küldetésükben, visszatértem Eudoxiához. Már ült, de az arca még mindig nyúzott volt, fehér keze reszketett.
– Talán meg kellett volna halnom – mondta. – Talán így rendeltetett.
– Mi rendeltetett így? – kérdeztem megvetően. – Az rendeltetett el, hogy mindkettőnknek Constantinopolisban kell laknunk, neked a saját házadban, kis társaiddal, nekem itt, a sajátjaimmal, és a két háznép időnként összejárjon, mert az kellemes. Ezt nevezném elrendelésnek.
Olyan komolyan nézett, mintha elgondolkozna a szavaimon, már ha egyáltalán képes volt gondolkozni azok után, ami a szentélyben történt.
– Bízzál meg bennem! – mondtam a kétségbeeséstől fojtott hangon. – Csak még egy kis ideig bízzál! Ha pedig el kell válnunk, történjék az barátsággal!
Mosolygott.
– Mintha régi görögök volnánk? – kérdezte.
– Miért kellene elveszítenünk a jó modorunkat? Nem ugyanaz az aranykor szültee, amelynek művészete ma is körülvesz, költészete ma is vigasztal, és vérforraló hősi regéi ma is feledtetik velünk az idő kegyetlen múlását?
– A jó modorunk – ismételte tűnődve. – Milyen különös teremtmény vagy te!
Barátom volte vagy ellenségem? Nem tudtam.Túlságosan hamar tértek vissza a vérivó rabszolgák a szerencsétlen áldozattal, egy gazdag kereskedővel, akinek a szeme kigúvadt a rettegéstől. Komolyan mondom, pénzt ajánlott, ha elengedjük!
Meg akartam akadályozni ezt a fertelmet. Sose hoztam áldozatot a házamba. És most az én fedelem alatt történjék meg valakivel, aki tőlem könyörög kegyelmet?Ám térdre kényszerítették, és Eudoxia önfeledten inni kezdett. Egyáltalán nem érdekelte, hogy én is ott vagyok, és nézem. Sarkon fordultam, távoztam a könyvtárból, és a közelébe se mentem, amíg a kereskedő meg nem halt, és díszes öltözetű hulláját el nem vitték.Akkor visszamentem, kimerülten, felháborodva, értetlenül.Eudoxia sokkal jobban lett, amióta belakott szerencsétlen nyomorultból. Szúrós szemmel kémlelt.Leültem, mert értelmetlennek tartottam volna, hogy méltatlankodva ácsorogjak egy olyan dolog miatt, amelyen már úgysem változtathatok.
– Megosztozunk a városon? – kérdeztem higgadtan. Ránéztem. – Meglehetünk békességben?
– Nem tudom a választ a kérdésedre – mondta. Valami fonákság volt a hangjában, a szemében, a viselkedésében. – Most el akarok menni. Majd még beszélünk.
Összeszedte udvaroncait, és csendesen távoztak, kérésemre a hátsó ajtón.Mozdulatlanul ültem, mert nagyon elfárasztott, ami történt. Azon töprengtem, megváltozike Akasában valami attól, hogy Eudoxia vérét itta?Dehogy változik. Első közös éveinkre gondoltam, amikor úgy bíztam benne, hogy életre kelthetem. Most mozgott, igen, most mozgott, de milyen hátborzongató volt az a sima, ártatlan arc! Kifejezéstelenebb mint a halandóké a halál után.Ijesztően rossz előérzetem támadt. Eudoxia rafinált ereje úgy villódzott előttem, mint ami egyszerre igézet és átok.És az előérzetből egyszer csak kibontakozott a szörnyű kísértés, a szörnyű, lázadó gondolat. Miért nem adtam oda Eudoxiának az Anyát és az Apát? Megszabadultam volna tőlük, megszabadultam volna ettől a tehertől, amelyet élőhalott korom hajnala óta hurcolok! Miért nem tettem meg?Milyen egyszerű lett volna! Én pedig szabad lennék, megszabadulhattam volna!Ahogy felismertem magamban ezt a bűnös vágyat, ahogy láttam magasba szökni, mint a lángot, ha gerjeszti a fújtató, rádöbbentem, hogy a hosszú napokon és éjszakákon, míg hajóztunk Byzantiumba, titokban azt kívántam, süllyedjünk el, hogy Azok, Akiket Őrizni Kell, meg se álljanak a tenger fenekéig, és ne kerüljenek elő soha többé! Én túléltem volna minden hajótörést, de ők eltemetkeztek volna a víz alá, úgy, ahogy Egyiptomban mondta valaha az őrjöngő Vén: „Miért ne süllyeszteném őket a tenger fenekére?”Ó, ezek a rettenetes gondolatok! Hát nem szeretem Akasát? Nem rá tetteme föl a lelkemet?Önutálat és iszony rázott, hogy a királynő megtudja silány titkomat – hogy meg akartam szabadulni tőle és mindenkitől, Avicustól, Maeltől, és főleg Eudoxiától –, és életemben először úgy akartam csavarogni, mint köztünk oly sokan, név nélkül, cél nélkül – csak lehessek már egyedül!Borzasztó gondolatok voltak! Elszakítottak mindentől, ami drága volt nekem. El kellett űznöm őket.
Mielőtt összeszedhettem volna magamat, berohant a könyvtárba Mael és Avicus. Valami ribillió volt a ház előtt.
– Hallod? – kérdezte Avicus lázasan.
– Az istenekre! – kiáltottam. – Miért ordítanak ezek az emberek a házunk előtt?
Nagy hangzavar volt odakint, néhányan az ajtóinkat és ablakainkat döngették. Kövekkel dobálták a házunkat. Tartani lehetett tőle, hogy a zsalugáterek mindjárt betörnek.
– Mi ez? Miért csinálják? – kérdezte elkeseredetten Mael.
– Figyelj csak! – mondtam keserűen. – Azt kiabálják, hogy a házunkba csaltunk egy gazdag kereskedőt, meggyilkoltuk, aztán az utcára dobtuk a tetemét! Ó, az az átkozott Eudoxia! Nem látjátok, mit csinált? Ő gyilkolta meg a kereskedőt, aztán ránk uszította a csőcseléket. Annyi időnk van, hogy lemeneküljünk a szentélybe!
A bejárathoz vezettem őket, felemeltem a nehéz márványtömböt. Hamarosan bent voltunk az alagútban. Tudtuk, hogy itt biztonságban vagyunk, de a házat nem óvhatjuk meg.Tehetetlenül figyeltük, ahogy betör a csürhe, kifosztja a házat, elpusztítja az új könyvtáramat és minden ingóságomat. Nem kellett hallanunk a hangjukat, anélkül is tudtuk, hogy felgyújtották a házat.Amikor csend lett odafent, és már csak néhány tolvaj bóklászott a törmelékben és a füstölgő gerendák között, előjöttünk az alagútból, és lesújtva bámultuk a romokat.Elijesztettük a söpredéket, ellenőriztük, hogy kellően észrevehetetlene az alagút bejárata, majd elmentünk egy zsúfolt kocsmába, ahol nyugodtan összedughattuk a fejünket a halandók között.Egyszerűen nem tudtuk elhinni, hogy ide kellett visszavonulnunk, de mi mást tehettünk?Elmondtam Avicusnak és Maelnek, mi történt a szentélyben: hogy az Anya majdnem szárazra szívta Eudoxiát, az én közbelépésem mentette meg az életét. Aztán elmagyaráztam, mi történt a halandó kereskedővel, mert társaim látták, amikor behozták, majd kivitték, de semmit sem értettek a dologból.
– Olyan helyre dobták a tetemet, ahol bizonyosan megtalálják – mondta Avicus. – Arra számítottak, hogy összeszalad a csőcselék, mint ahogy meg is történt.
– Igen – mondtam. – A házunk oda. A szentély addig hozzáférhetetlen számunkra, amíg nyakatekert és bonyolult jogi manőverekkel és egy új néven meg nem vásárolom azt, ami egy régi néven már az enyém; de mivel a kereskedő családja be fogja perelni azt a szerencsétlen alakot, aki én voltam, ha értitek, amit mondani akarok, lehet, hogy meg se tudom majd vásárolni az ingatlant.
– Mit vár tőlünk Eudoxia? – kérdezte Avicus.
– Ez arcul köpi Azokat, Akiket Őrizni Kell! – jelentette ki Mael. – Eudoxia tudja, hogy a ház alatt van a szentély, mégis felhergelte a csőcseléket, hogy pusztítsa el!
Hosszan néztem rá. Tulajdonképpen meg akartam róni az indulatoskodásáért, de hirtelen támadt egy gondolatom.
– Ez meg se fordult a fejemben – vallottam be. – Tökéletesen igazad van. Ez sérti Azokat, Akiket Őrizni Kell.
– Igen, ez bűn az Anya ellen – csatlakozott Avicus. – Mert ezt csak Eudoxia művelhette. Nappal a tolvajok akár bonthatni is kezdik a tömböt, amely elzárja a lejáratot a szentélybe!
Sötét felhő ereszkedett le rám, de a homályban tiszta és ifjonti düh lobogott, táplálva elszántságomat.
– Mi az? – kérdezte Avicus. – Mindenestől megváltoztál! Mondd el, mire gondoltál! Őszintén!
– Abban nem vagyok biztos, hogy hangot adhatoke gondolataimnak – feleltem –, de ismerem őket, és nem jót ígérnek Eudoxiának, vagy azoknak, akiket állítólag szeret. Jól zárjátok el az elméteket, nehogy elárulja, hol vagytok! Menjetek a legközelebbi kapuhoz, hagyjátok el a várost, holnapra rejtőzzetek el a dombok között. Este azonnal jöjjetek ide hozzám a kocsmába.
Tőlük kissé lemaradva elkísértem őket a kapuig, és mikor láttam, hogy kijutottak, egyenesen Eudoxiához indultam.Könnyű volt meghallanom vérivó szolgáit. Gorombán megparancsoltam nekik, hogy nyissanak ajtót.Eudoxia a szokott pökhendiségével utasította őket, hogy tegyék, amit mondtam. Ahogy bejutottam, és megláttam a két ifjú vérivót, rögtön reszketni kezdtem a haragtól, ám ezúttal nem habozhattam. Azonnal porrá égettem mindkettőt.Rémítő látványt nyújtottak a lobogó lángok, reszketve kapkodtam levegő után, de most nem volt időm megfigyelésre. Aszfar menekült előlem, Eudoxia kiabált, hogy azonnal hagyjam abba, de én elégettem az idegtépően, szánalmasan jajveszékelő Aszfart, bár közben meg kellett küzdenem még Eudoxia félelmetes hatalmával is.Tüze úgy sütötte a mellemet, hogy azt hittem, belehalok, de megkeményítettem a testemet, és teljes erőmből visszavágtam a saját TűzAjándokommal.Halandó szolgái azt se tudták, hogy meneküljenek ajtónablakon át.Eudoxia rám rohant. Kezét ökölbe szorította, arcáról fúriát lehetett volna mintázni.
– Miért csinálod ezt velem? – sivította.Felkaptam. Tovább harcolt, egymás után gördültek át rajtam a hőhullámok, de én kivittem a házából, és rohanni kezdtem vele a sötét utcákon a szentély fölött füstölgő romhalmaz irányába.
– Tehát a söpredéket küldöd ellenem, hogy rombolja le a házamat! – mondtam. – Teszed ezt azok után, hogy megmentettelek, teszed ezt azok után, hogy félrevezettél a hálálkodásoddal!
– Nem hálálkodtam neked! – Vonaglott, rúgkapált, megdöbbenő erővel tépte volna ki magát, tüzével nyűtte összpontosításomat. – A halálomért imádkoztál! Könyörögtél az Anyának, hogy pusztítson el! – kiáltotta. – Magad mondtad!
Megérkeztem a füstölgő deszka és törmelékhalomhoz. A SzellemAjándokkal fölemeltem a mozaikos ajtót. Ez épp annyi időt adott Eudoxiának, hogy tüzes hőhullámmal árasszon el.Így érezheti magát a halandó, akit leöntenek lobogó forró vízzel. Ám a nehéz ajtó kitárult, ismét védekezhettem. Fél kézzel a gigászi követ engedtem vissza, fél kézzel Eudoxiát fogtam. Vonszolni kezdtem a bonyolult járatokban a szentély felé.Fáradhatatlanul támadott a tűzzel. Éreztem megpörkölt hajam szagát, láttam magam körül a füstöt. Akármilyen erős voltam, Eudoxia is elkönyvelhetett magának egy kis diadalt.Ám én visszavertem a rohamokat, és nem engedtem el a kezét. Sorra nyitottam ki az ajtókat, és fintorogva is kivédtem Eudoxia támadásait. Nem állíthatott meg, pedig még csak nem is vetettem be ellene minden erőmet. Nem, az a kiváltság olyat illet, aki sokkal hatalmasabb nálam. Megérkeztünk a kápolnába. A padlóra löktem. Minden erőmmel elzártam magamat tőle, és a Szülők felé fordultam. Ugyanazt a néma képet láttam, amely máskor tárult a szemem elé.Ennyi elég volt jeladásnak. Visszavertem egy újabb gyilkos hőhullámot, elkaptam Eudoxiát, mielőtt feltápászkodhatott volna, hátracsavartam a karját, olyan közel mentem az Anyához, amennyire tehettem anélkül, hogy összegyűrjem a ruháját, mert ezt szentségtörésnek éreztem, amikor ilyen szándékkal járulok elébe, és felajánlottam neki Eudoxiát.Az Anya jobb karja megtörte a mozdulatlan nyugalmat. Ismét láttam azt az alig észrevehető, hihetetlenül groteszk bólintást. Kinyíló szájából elővillantak a hegyes fogak. Eudoxia sikoltott. Elengedtem, hátraléptem. Reménytelen sóhaj szakadt fel belőlem. Hát legyen! Néma iszonyattal néztem, miként lesz Eudoxia az Anya áldozata. Karja tehetetlenül csapkodott, térdével az Anyát rugdosta. Végül kicsúszott az Anya öleléséből, és petyhüdt halomba omlott a márványpadlón.Olyan volt, mint egy gyönyörű, fehér viaszbaba. Nem lélegzett. Kerek, sötét szeme nem mozdult.De nem volt halott, nem, semmiképpen! Ez vérivó test volt, és benne vérivó lélek. Csak a tűz ölhette meg. Vártam, visszaparancsoltam a saját hatalmamat.Valamikor régen Antiokheiában, amikor hívatlan vámpírok támadták volna meg az Anyát, a SzellemAjándokkal emelt föl egy lámpát, hogy tűzzel és olajjal égesse el a maradványaikat. Mint már említettem, ezt tette a Vénnel is Egyiptomban. Most is ezt fogja?Valami egyszerűbb történt.Hirtelen lángok csaptak ki Eudoxia melléből, lángok futottak végig erein. Tagjai rángatóztak, ám a tekintet ugyanolyan üres maradt, az arc ugyanolyan bájos és érzéketlen.Nem az én TűzAjándokom végezte ki, hanem Akasa hatalma. Mi más lehetett volna? Egy új hatalom, amely századokig aludt benne, míg Eudoxia és én fel nem ébresztettük?Nem mertem találgatni. Nem mertem kérdezgetni.Az élőhalott test gyúlékony véréből felcsapó tűz azonnal felgyújtotta a nehéz, díszes ruhát. Eudoxiát elnyelték a lángok.Sokáig égett a tűz, és mikor kialudt, csak egy kupac hamu villogott a padlón.Az okos, művelt Eudoxia nem volt többé. A ragyogó szépség, akinek olyan jó és hosszú élet jutott, nem volt többé. A lény, akinek hangja és látása annyi reményt adott nekem az első találkozáskor, nem volt többé.Leoldottam a köpenyemet, letérdeltem, mint egy alázatos takarítóasszony, feltörültem a kápolnából a szennyet, aztán kimerülten leroskadtam a sarokban, falnak támasztottam a fejemet, és meglepetésemre – ki tudja, talán a Szülők meglepetésére is? – sírva fakadtam.Keservesen sirattam Eudoxiát, és magamat is, aki brutálisan elégettem az ifjú vérivókat, ezeket a dőre, műveletlen, neveletlen halhatatlanokat, akik csak azért születtek meg a sötétségre, ahogy ma mondjuk, hogy gyalogok legyenek egy sakktáblán.Olyan kegyetlenséget éreztem magamban, amitől csak undorodhattam.Végül, miután meggyőződtem róla, hogy föld alatti kriptámat továbbra sem vehetik be a fosztogatók, akik most már hemzsegtek a romok között, ledőltem, hogy átaludjam a nappalt.Tudtam, mit kell tennem másnap este, és semmi se bírhatott rá, hogy megváltoztassam az elhatározásomat.Másnap este találkoztam Avicusszal és Maellel a kocsmában. Riadtan, tágra nyílt szemmel figyelték, amit elmondtam.Avicust porba sújtotta, amit megtudott. Maelt nem.
– Miért kellett elpusztítani? – kérdezte Avicus könnyezve, mert nem érezte álférfias szükségét, hogy elrejtse a gyászát és a bánatát.
– Tudod te, hogy miért – felelte Mael. – Örök ellenségünk lett volna. Marius tudta. Ne kínozd most kérdésekkel, ezt meg kellett tenni.
Nem tudtam mit mondani, mert nekem is nagyon sok kételyem volt azzal kapcsolatban, amit tettem. Ha rágondoltam, összeszorult a mellkasom és a szívem attól a fajta vakrémülettől, ami nem annyira az agyból, mint a testből fakad.Hátradőltem, néztem társaimat, és azon törtem a fejemet, mit jelent számomra a ragaszkodásuk. Nagyon édes és jó volt, nem szerettem volna elhagyni őket, pedig éppen ezt szándékoztam tenni.Avicus és Mael egy darabig csendesen civakodtak. Intettem, hogy fejezzék be. Még néhány dolgot el kellett mondanom Eudoxiáról.
– A haragom követelte így, mert a haragomon kívül mely más részemet bőszítette fel a sértés, amelyet a házunk elpusztításával követett el rajtunk? Nem sajnálom, hogy nincs többé; nem, nem tudom sajnálni. Különben is, az Anyának ajánlottam fel őt, és hogy az Anya miért akart vagy fogadott el egy ilyen áldozatot, azt meg nem mondhatom.Valamikor régen Antiokheiában is vittem áldozatokat az Isteni Szülőknek. Elkábított, mit sem tudó gonosztevőket vittem nekik a szentélybe. Ám se az Anya, sem az Apa nem fogadta el a vérüket.Nem tudom, miért ivott az Anya Eudoxiából. Annyit tudok, hogy Eudoxia felajánlotta magát áldozatul, én pedig jelért imádkoztam. Ezt a kérdést lezártuk. Eudoxiának, minden szépségével és varázsával együtt, vége.Viszont figyeljetek ide arra, amit most akarok mondani. Elhagylak benneteket. Elhagyom ezt a várost, amelyet gyűlölök, és természetesen magammal viszem az Anyát és az Apát. Elmegyek, de nyomatékosan kérlek benneteket, maradjatok együtt, ami nyilvánvalóan szándékotokban is áll, mert kölcsönös szeretetetek a záloga a megmaradásotoknak és az erőtöknek.
– De miért hagysz el minket? – kérdezte Avicus. Beszédes arca megtelt panasszal. – Hogy tehetsz ilyet? Olyan boldogok voltunk mi itt hárman! Bőségesen találtunk gonosztevőket közös vadászatainkhoz. Miért akarsz elmenni most?
– Egyedül kell lennem – válaszoltam. – Korábban is magányos voltam, megint az akarok lenni.
– Marius, ez badarság! – mondta Mael. – Megint ki fogsz majd kötni az Isteni Szülők kriptájában, és addig alszol, míg úgy legyengülsz, hogy nem tudsz felkelni magadtól.
– Meglehet, de ha ez történne, nektek sem kellene aggódnotok az Isteni Szülők biztonságán.
– Nem értelek! – mondta Avicus. Ismét megeredtek a könnyei. Ugyanannyira siratta Eudoxiát, mint engem.
Nem próbáltam megakadályozni. Annyian voltak a félhomályos kocsmában, hogy még az sem szúrt szemet senkinek, ha egy fenséges férfiszépség belesír a boroskupájába, és törülgeti fehér kezével részeg könnyeit.Mael rettenetesen le volt sújtva.
– El kell mennem! – próbáltam magyarázni. – Be kell látnotok, hogy az Apa és az Anya titkát meg kell őrizni. Amíg veletek vagyok, a titok nincsen biztonságban. Akárki leszívhatja az agyatokból, még az olyan gyenge vérivók is, mint amilyenek Eudoxia szolgái, Aszfar és Rasid voltak!
– Honnan tudod, hogy megtették? – tiltakozott Mael.Ó, olyan kétségbeejtő volt ez az egész! De nem tántoríthattak el.
– Ha egyedül vagyok – mondtam –, akkor egyedül én tudom, hol ülnek királyi székükön, vagy hol alszanak az Isteni Szülők. – Összetörten elhallgattam. Miért nem lehet ezt egyszerűen megcsinálni? Soha nem undorodtam még ennyire magamtól.Miért kellett elmenekülnöm Pandorától? Belém hasított, hogy ugyanezért öltem meg Eudoxiát – ez a két teremtmény sokkal szorosabban összetartozott a lelkemben, mintsem hajlandó lettem volna elismerni.Nem, nem igaz! Illetve nem tudom bizonyosan. Annyit tudok, hogy egyszerre vagyok gyenge és erős, és ha az idő megadta volna az esélyt, talán ugyanúgy szerethettem volna Eudoxiát, mint Pandorát.
– Maradj velünk! – kérlelt Avicus. – Nem hibáztatlak azért, amit tettél. Nem szabad elmenned csak azért, mert azt hiszed, hogy téged kárhoztatlak! Megbabonázott Eudoxia, igen, ezt beismerem, de nem gyűlöllek azért, amit tettél.
– Tudom. – Megszorítottam a kezét, hogy megnyugodjon. – De akkor is egyedül kell lennem. – Nem nyújthattam vigaszt neki. – Most pedig figyeljetek! Tudjátok, hogyan kerítsetek magatoknak rejtekhelyet. Ezt kell tennetek. Én elmegyek Eudoxia házába, hogy megtervezzem távozásomat, mivel nincsen más ház, ahol dolgozhatnék. Velem jöhettek, ha kívánjátok, megnézhetitek, milyen kripták vannak a háza alatt, bár ez veszedelmes vállalkozás.
Még a közelébe se akartak jönni Eudoxia házának.
– Helyes. Bölcsek vagytok, mint rendesen. Hát akkor én nem is szólok bele a további terveitekbe. Megígérem, hogy még néhány éjszakáig nem távozom Constantinopolisból. Vannak dolgok, amelyeket látni akarok még egyszer, például a nagy templomokat és a császári palotát. Jöjjetek el hozzám Eudoxia házába, vagy majd én kereslek meg benneteket.
Megcsókoltam őket, úgy, ahogy férfiak szokták egymást, félszegen, darabos mozdulatokkal, csontokat roppantó öleléssel, aztán mentem a magam útján, ahogy akartam.Eudoxia háza kihalt, ám valamilyen halandó rabszolga maradhatott benne, mert majdnem minden helyiségben égtek a lámpák.Lelkiismeretesen átkutattam a palotába illő szobákat, de semmilyen nyom nem utalt arra, hogy laknának bennük. Nem találtam vérivókat. A fényes fogadószobákra, a tágas könyvtárra a csend vékony takarója borult. Csak a szökőkutak csilingeltek a bájos belső kertben, ahova nappal besütött a nap. Kripták voltak a ház alatt, és a kriptákban nehéz bronzkoporsók. Összeszámoltam őket, hogy lássam, csakugyan elpusztítottame az összes vérivóját.Minden nehézség nélkül megtaláltam a kriptát, amelyben ő aludta át a napfényes órákat. Ide rejtette az összes kincsét és drágaságát. És még két káprázatos, aranyezüst koporsót, amelyeket vastagon kiraktak rubinokkal, smaragdokkal, és nagy, hibátlan gyöngyökkel.Miért van itt két szarkofág? Lehetséges, hogy Eudoxiának volt valamikor egy társa, aki rég elment?Ahogy nézegettem ezt a tündöklő kriptát, elviselhetetlen fájdalom rohant meg, olyasféle mint Rómában, amikor rá kellett döbbennem, hogy elveszítettem Pandorát. De annál is rosszabb volt, mert Pandora még létezhet valahol, de Eudoxia nem.Az egyik szarkofág mellé térdeltem, keresztbe tett karomra hajtottam a fejemet, és fáradt könnyeket ontottam, mint az előző éjszakán.Egy óránál valamivel több ideje lehettem itt, nyomorult, beteges bűnbánatban morzsolva az éjszakát, amikor arra rezzentem föl, hogy lépések közelednek a lépcsőn.Rögtön felismertem, hogy nem halandó jön. Azt is tudtam, hogy olyan vérivó, akivel még nem találkoztam.Nem fáradtam azzal, hogy megmozduljak. Akárki is az, nem erős. Annyira gyenge és olyan fiatal, hogy még csupasz talpának hangját sem képes leplezni.Belépett a fáklyák fényébe egy lány, aki nem lehetett idősebb Eudoxiánál mikor átvitték a Sötétségbe. Középen elválasztott haja feketén omlott a hátára, és az öltözéke ugyanolyan fényes volt, mint Eudoxiáé.Makulátlan arc, aggodalmasan csillogó szempár, piros száj. Piroslott az emberi szövetektől, amelyek még nem koptak ki belőle. Szívszorító komolysága szigorúvá tette a vonásait és határozott rajzú, telt száját.Persze láttam már szebb jelenségeket ennél a gyermeknél, de hirtelenjében senki se jutott az eszembe. Olyan restelkedő áhítat fogott el ettől a szépségtől, hogy egészen tökfilkónak éreztem magamat.Ezzel együtt azonnal tudtam, hogy ez itt Eudoxia vérivó szeretője, akit azért választottak ki, mert nemcsak páratlanul szép, de ugyanakkor rendkívül művelt és értelmes, és hogy mielőtt Eudoxia értünk küldött, elrejtette valahova ezt a lányt.A kripta másik szarkofágja ezé a kisleányé. Ezé a gyermeké, akit nagyon szerettek.Igen, minden logikus és nyilvánvaló. Meg sem kellett szólalnom. Csak néztem ezt a sugárzó gyermeket, ahogy állt a kripta ajtajánál lobogó fáklya alatt, és bánatosan nézett engem.
– Megölted őt, ugye? – kérdezte végül, egy cseppnyi félelem nélkül. Vagy nagyon bátor volt, vagy nagyon fiatal. – Elpusztítottad. Nincsen többé.
Úgy álltam fel, mintha egy királynő parancsolta volna. A lány végigjártatta rajtam a tekintetét. Olyan mérhetetlen szomorúság ült ki a vonásaira, hogy attól féltettem, összeesik. Mielőtt megtörténhetett volna, elkaptam, és lassan felvittem a márványlépcsőn.Mellemre hajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott.Bevittem a ház fényűző hálószobájába, és letettem a hatalmas ágyra, ám ő nem bírt megmaradni a párnákon. Fel akart ülni. Odaültem mellé.Arra számítottam, hogy kérdésekkel áraszt el, indulatos lesz, rám zúdítja a gyűlöletét, holott szinte semmi ereje sem volt. Legfeljebb tíz éve teremthették. Azon is csodálkoztam volna, ha már betöltötte volna a tizennégyet, amikor megtörtént.
– Hol bujkáltál? – kérdeztem.
– Egy régi házban – felelte halkan. – Amiben nem laknak. Ragaszkodott hozzá, hogy menjek oda. Azt mondta, majd küldet értem.
– Mikor? – kérdeztem.
– Ha végzett veled, ha elpusztított vagy elűzött. – Felnézett rám.Olyan bűbájos baba volt, hogy a legszívesebben összecsókoltam volna ha nem ilyen kétségbeejtően szomorú.
– Azt mondta, harc lesz – folytatta –, mert a legerősebbek közé tartozol, akik itt jártak. Azok egyszerű esetek voltak, de nálad nem lehetett biztos a kimenetelben, ezért kellett elbújtatnia.
Bólintottam. Nem mertem megérinteni. Pedig nem éreztem mást, csupán csak oltalmazó vágyat. Szerettem volna magamhoz ölelni, szerettem volna megmondani, hogy ha ököllel akarja csépelni a mellemet, és átkozni akar, tegye meg nyugodtan, és ha sírni van kedve, sírjon csak.
– Miért nem szólsz? – kérdezte sebzett, fájó pillantással. – Miért vagy ilyen csendes?
Megráztam a fejemet. – Mit mondhatnék? – kérdeztem. – Borzasztó harc volt. Nem én akartam, Azt gondoltam, békésen ellehetünk itt egymás mellett.
Elmosolyodott.
– Azt sose tűrte volna! – vágta rá. – Ha tudnád, milyen sokakat elpusztított... de hát magam sem tudom a számukat.
Ez némi vigasz volt a lelkiismeretemnek, de nem kaptam rajta. Hagytam elszállni a szavakat.
– Azt mondta, hogy ez a város az övé, és egy császárnő hatalmára van szüksége, hogy megvédhesse. A palotából hozott el, ahol rabszolga voltam. Éjszaka hozott ide, és úgy féltem! De aztán megszerettem. Olyan bizonyosra vette, hogy szeretni fogom. Miket mesélt a vándorlásairól! Aztán mikor mások jöttek ide, elbújtatott, és addig harcolt velük, míg ismét az övé nem lett a város.
Bólintottam, és mohón figyeltem. Sajnáltam ezt a kislányt, aki ilyen álmatag szomorúsággal beszélt. Nem mondott többet annál, amire számítottam.
– Megleszel magadban, ha itt hagylak? – kérdeztem.
– Nem tudok! – A szemem közé nézett. – Nem hagyhatsz itt! Vigyáznod kell rám. Könyörgök! Nem tudom, hogy kell önállóan élni!
Mondtam egy cifrát az orrom alatt. Meghallotta, és elszomorodott. Felálltam, járkálni kezdtem a szobában. Visszanéztem erre a gyermekasszonyra a gyengéd szájával, a hosszú, leomló fekete hajával.
– Mi a neved? – kérdeztem.
– Zenobia – felelte. – Nem tudod kiolvasni a gondolataimból? Ő mindig olvasott bennük.
– Meg tudnám tenni, ha akarnám – feleltem. – De inkább beszélnék veled. Szépséged megzavar. Szívesebben hallanám a hangodat. Ki tett vámpírrá?
– Az egyik rabszolgája – felelte. – Az Aszfar nevű. Neki is vége, ugye? – kérdezte. – Mind meghaltak. Láttam a hamut. – Tétován intett a többi szoba felé, és neveket mormolt.
– Igen – mondtam. – Mind meghaltak.
– Engem is elpusztítottál volna, ha itt vagyok – jegyezte meg ugyanazzal a sebzett, álmélkodó pillantással.
– Meglehet – mondtam. – De most már vége. Csata volt. És ha egy csata véget ér, minden megváltozik. Ki rejtőzködött még itt?
– Senki, csak én – felelte őszintén –, egy halandó rabszolgával. De mire felébredtem az este, ő is elment.
Nagyon lehangoltnak tűnhettem, mert én bizonyosan annak éreztem magamat.Zenobia elfordult, kába lassúsággal benyúlt az ágy fejénél felhalmozott, nehéz párnák alá, és előhúzott egy tőrt. Aztán felállt, és hozzám tipegett. Két kézre fogta a tőrt, a penge hegye a mellemre mutatott. Zenobia nem nézett a szemembe, a semmibe bámult. Hosszú, hullámos haja fekete rámába foglalta az arcát.
– Bosszút kellene állnom – mondta halkan –, de úgyis megakadályoznád, ha megpróbálnám.
– Ne próbáld meg – szóltam ugyanolyan nyugodtan, ahogy végig beszéltem vele. Szelíden félretoltam a tőrt, átkaroltam Zenobiát, és visszavezettem az ágyhoz.
– Miért nem adott neked a Vérből? – kérdeztem.
– Az ő vére túl erős volt nekünk. Ő mondta így. Minden vérivó szolgáját rabolta, vagy egymással csináltatta őket az útmutatásai szerint. Azt mondta, az ő vére nem megosztható. Annak erő és csend az ára. Aki vérivót teremt, soha többé nem hallhatja a gondolatait. Ezt mondta nekünk, így hát Aszfar csinált engem, és én siket voltam Aszfarra, és ő siket volt rám. Engedelmeskednünk kellett nekik, márpedig nem szoríthatott volna szófogadásra, ha a saját hatalmas véréből alkot.
Most fájt, hogy Eudoxia tanító volt, és Eudoxia nincsen többé. Zenobia figyelmesen nézett, aztán nagyon egyszerűen megkérdezte:
– Miért nem akarsz engem? Mit tehetek, hogy akarj? Nagyon szép vagy – mondta gyengéden. – Olyan vagy ezzel az aranyhajaddal, szálas termeteddel, kék szemeddel, akár egy isten. Még ő is gyönyörűnek talált. Meg is mondta nekem, hogy az vagy. Nekem sose volt szabad látnom téged. De ő elmesélte, hogy olyan vagy, mint az északi emberek. Leírta, hogyan járszkelsz vörös ruhádban...
– Ne mondj többet, kérlek – szóltam rá. – Nem kell hízelegned. Semmi értelme. Nem vihetlek magammal.
– Miért? – kérdezte. – Mert tudok az Anyáról és az Apáról?
Elhűltem.Kikutathattam volna minden gondolatát, kifordíthattam volna a lelkéből a tudását, de nem akartam megtenni. Nem akartam meghitt közelségbe kerülni vele. Ez a szépség túl sok volt nekem.Bálványommal, Pandorával ellentétben ez a bájos teremtés a szüzesség ígéretét hordozta – vagyis hogy akármit tehetnek vele, mert úgysem szenved csorbát –, ám én hazugságot orrontottam ebben az ígéretben.Gyengéd suttogással feleltem neki, hogy ne bántsam meg.
– Pontosan ezért nem vehetlek magamhoz, és pontosan ezért kell egyedül lennem.
Lehajtotta a fejét.
– Akkor most mit tegyek? – kérdezte. – Mondd meg nekem. Emberek jönnek majd ide, halandó emberek, mert követelik a ház után az adót, vagy más ilyen elcsépelt dolgot, és ha felfedeznek, rám sütik, hogy boszorkány vagy eretnek vagyok, és kivonszolnak az utcára. Vagy ha nappal jönnek, és megtalálnak, amint eszméletlen álmomat alszom a padló alatt, magamhoz akarnak majd téríteni, és kivisznek a napra, ami nekem a biztos halál.
– Ezt én is tudom! – szakítottam félbe. – Nem látod, hogy gondolkozni próbálok? Hagyj most magamra!
– Ha magadra hagylak – mondta –, sírni vagy sikoltozni kezdek a gyásztól, azt pedig nem bírod ki, és elhagysz engem.
– Nem, nem hagylak! – ígértem. – De most hallgass!
Járkálni kezdtem. Szívből sajnáltam ezt a gyermeket, és szívből sajnáltam magamat, hogy ez történt velem. Ez valamilyen borzasztó igazságszolgáltatásnak tűnt azért, mert megöltem Eudoxiát. Minél tovább törtem a fejemet azon, hogy miként menekülhetnék el a tetteim következményei elől, annál inkább Eudoxia poraiból támadt, bosszúálló kísértetnek láttam ezt a kisleányt.Végül szavak nélkül hívtam Avicust és Maelt. SzellemAjándokom legerősebb fokozatán sürgettem őket, sőt parancsoltam nekik, hogy jöjjenek Eudoxia házába, és hogy semmi se tarthassa vissza őket, azt is megüzentem, hogy szükségem van rájuk, és várni fogok, amíg megérkeznek.Aztán leültem ifjú foglyom mellé, és azt tettem, amit egész idő alatt akartam: hátrasimítottam nehéz, fekete haját, és öszszecsókoltam puha arcát. Ragadozó csókok voltak, magam is tudtam, de nem bírtam abbahagyni őket, mert Zenobia bababőrének, hullámos hajának bársonya elvette az eszemet.
A lány meglepődött ezen a bizalmasságon, de egy mozdulattal sem tiltakozott.
– Szenvedett Eudoxia? – kérdezte.
– Nagyon keveset, úgyszólván semmit – mondtam, félbehagyva a csókokat. – De mondd, miért nem próbált egyszerűen csak elpusztítani? Miért beszélt velem? Miért adott reményt, hogy valamiféle megegyezésre juthatunk?
Zenobia hosszan töprengett, mielőtt válaszolt.
– Mert elbűvölted, amire a többiek nem voltak képesek. Nemcsak a szépségeddel, bár az is jelentős szerepet játszott benne. Ő mindig szerette a szépséget. Mesélte nekem, hogy hallott rólad egy vámpírnőtől valamikor régen Kréta szigetén.
Nem mertem félbeszakítani. Tágra nyílt szemmel bámultam.
– Soksok éve odavetődött Kréta szigetére ez a római bolyongó vámpír, aki téged keresett, téged emlegetett – Mariust, a rómait, aki születése szerint patrícius, a maga akaratából tudós. Szeretett téged az a vérivó. Nem vitatta Eudoxia uralmát a sziget fölött. Ő csak téged keresett, és mikor látta, hogy nem vagy ott, ment tovább.
Szóhoz sem tudtam jutni. Olyan lázas voltam, olyan boldogtalan, hogy nem bírtam válaszolni a kislánynak. Pandora volt! Háromszáz év alatt először hallottam róla!
– Ne sírj ezért – mondta gyengéden Zenobia. – Máskor is történt már ilyen. Az idő el tud venni ekkora szerelmet is. Minő átok lenne, ha nem tehetné.
– Nem teheti – mondtam kásás hangon, könnyes szemmel. – Mit mondott még? Meséld el, kérlek, a legapróbb részletet is, amire emlékszel. – Szívem majd kiugrott. Olyan volt, mintha elfelejtettem volna, hogy szívem is van, és ő most emlékeztetne magára.
– Még? Nincs még. Csak annyit mondhatok, hogy a nő nagyon hatalmas volt, és félelmetes ellenfél. Tudod, hogy Eudoxia mindig ilyeneket emlegetett. Nem lehetett elpusztítani, és nem volt hajlandó elárulni, honnan van óriási ereje. Eudoxia számára rejtély volt az egész – amíg meg nem érkeztél Constantinopolisba, és meg nem látott téged, Mariust, a rómait, ahogy sétálsz este a téren lángvörös ruhádban, márványfehéren, mégis egy halandó hitelességével.
Elhallgatott, megérintette az arcomat.
– Ne sírj! Ő mondta így, ezekkel a szavakkal: „Egy halandó hitelességével.”
– Akkor honnan szereztél tudomást az Anyáról és az Apáról? – kérdeztem. – És mit jelentenek neked ezek a szavak?
– Eudoxia szólott róluk megdöbbenten. Azt mondta, meggondolatlan vagy, ha ugyan nem őrült. De nézd, ő maga se tudta, mit akar, mindig ilyen volt a természete. Átkozott téged, amiért a városba hoztad az Anyát és az Apát, de mégis meg akart hívni a házába. Ezért kellett elrejtőznöm. A fiúkat itt tartotta, mert velük nem törődött, de engem eldugott.
– Tudod te, ki az Anya és az Apa? – kérdeztem.A fejét rázta.
– Csak annyit, hogy nálad vannak vagy voltak. Ők a mi ősszüleink?
Nem feleltem, de elhittem neki, hogy valóban csak ennyit tud.Most már beléptem az elméjébe. Összeszedtem minden erőmet, hogy feltárjam múltját és jelenét, kifürkésszem legtitkosabb és legjelentéktelenebb gondolatait.Tiltakozás nélkül nézett rám tiszta szemével, mintha erezné, mit teszek, vagy mit akarok tenni vele.De mit tudtam meg? Csak azt, hogy az igazat mondta. Nem hallottam többet gyönyörű vérivódról. Türelmes volt hozzám. Aztán az őszinte gyász keserű hulláma öntött el: Szerettem Eudoxiát. Te elpusztítottad. Most már nem hagyhatsz magamra.Felálltam, ismét járkálni kezdtem. Fulladtam az agyondíszített bizánci bútorok között. A szövevényes mintájú kárpitok port leheltek a levegőbe. Innen nem látszott az éjszakai ég, mert túl messze voltunk a belső udvartól.Egyáltalán mit akarok? Szabadulni ettől a lánytól, nem is, szabadulni az ismeretétől, szabadulni a tudattól, hogy létezik, hogy egyáltalán láttam. Nem így van? És ez úgyszólván lehetetlen.Fölrezzentem egy hangra. Végre megjött Avicus és Mael.Simán eltaláltak a szobák sokaságán át a hálószobáig, és mikor beléptek, elhűltek az óriási ágyon, a súlyos kárpitok alatt ülő szépséges nő látványától.Némán álltam, míg magukhoz tértek megrendülésükből. Avicusban azonnali vonzalom ébredt Zenobia iránt, ugyanolyan ösztönös vonzalom, mint amelyik Eudoxiához hajtotta, holott a leány még ki sem nyitotta a száját.Maelben gyanakvást és némi aggodalmat éreztem. Fürkészve nézett rám. Nem babonázta meg a lány szépsége. Parancsolt az érzéseinek.Avicus közelebb húzódott Zenobiához. Szeme égett a szenvedélytől. Ahogy ezt észrevettem, rögtön megláttam a menekülési útvonalat. Tisztán láttam, és nagyon fájt. Ólomsúllyal nehezedett rám ünnepélyes fogadalmam a magányra, mintha egy isten nevében tettem volna esküt, és talán valóban így történt. Nekik tettem esküt, Azoknak, Akiket Őrizni Kell. Ám most, Zenobia jelenlétében nem gondolhatok rájuk.Ami a gyermekasszonyt illeti, sokkal vonzóbbnak találta Avicust, talán annak a leplezetlen, azonnali rajongása miatt, mint a távolságtartó és kissé gyanakvó Maelt.
– Köszönöm, hogy eljöttetek – mondtam. – Tudom, nem akartátok betenni a lábatokat ebbe a házba.
– Mi történt? – kérdezte Mael. – Ki ez?
– Eudoxia társa, akit a saját érdekében elküldték, míg le nem zárult a velünk való háború. Most a háború véget ért, és itt ez a gyermek.
– Gyermek? – szólt közbe Zenobia lágyan. – Én nem vagyok gyermek.
Avicus és Mael elnézően mosolygott, pedig Zenobia komolyan és rosszallóan nézett ránk.
– Annyi idős voltam, mint Eudoxia, amikor megkapta a Vért. „Sose szabad ennél idősebb vérivót csinálni – mondogatta Eudoxia –, mert magasabb halandó kor mellett csak boldogtalanná tesznek a halandó életben elsajátított szokások.” Összes rabszolgája velem egyidősen kapta meg a Vért, ennél fogva nem voltak többé gyermekek, hanem vámpírok, akik felkészültek az örök életre a Vérben.
Erre nem szóltam semmit, de nem felejtettem el. Jól jegyezd meg: sose felejtettem el, mert jött idő, ezer év múlva, amikor ezek a szavak nagyon sokat jelentettek nekem. Kísértették éjszakáimat, gyötörtek. De erre hamarosan rátérünk, mert nagyon röviden el akarom intézni azt az ezer évet. Egyelőre hadd folytassam a mesémet.Zenobia ezt a kis beszédet is azzal a szelídséggel adta elő, mint mindent, amit mondott, és mikor befejezte, láthattam, hogy Avicus meg van bűvölve. Ami egyébként nem jelent feltétlen vagy örök szerelmet, csak azt, hogy nem maradt több gát közte és a gyermek között.Még közelebb húzódott Zenobiához, akinek szépségére nem voltak szavai. Annál meglepőbb volt, mikor megszólalt:
– A nevem Avicus – mondta. – Régi barátja vagyok Mariusnak. – Rám nézett, majd ismét Zenobiára. – Egyedül vagy? – kérdezte.
– Egyesegyedül – felelte Zenobia, bár előbb rám pillantott, hogy nem akarome elhallgattatni –, és ha ti – vagy te, vagy mindenki – nem visztek el innen, vagy nem maradtok velem ebben a házban, akkor végem.
Bólintottam régi társaimnak.Mael megsemmisítő pillantással mért végig, és a fejét rázta. Avicusra sandított, ő azonban még mindig a kislányunkat bámulta.
– Nem hagyunk itt védelem nélkül – mondta Avicus. – Ez elképzelhetetlen. De most magunkra kell hagynod, hogy beszélhessünk. Illetve nem, maradj itt nyugodtan. Sok szoba van ebben a házban. Marius, hol ülhetnénk össze?
– A könyvtárban – vágtam rá. – Gyertek velem. Zenobia, ne félj, és ne próbálj meg hallgatózni, mert úgyis csak részeit hallanád annak, amit mondunk, márpedig az egész a lényeg. Az egészben lesznek benne a szív igazi érzései.
Előrementem, és hamarosan elfoglaltuk helyünket Eudoxia könyvtárában, úgy, mint nemrég.
– Be kell fogadnotok – mondtam. – Én nem tehetem. Elmegyek, és magammal viszem az Anyát meg az Apát. Vegyétek védelmetekbe.
– Lehetetlen! – közölte Mael. – Túl gyenge. És nekem nem kell! Megmondom kereken, nekem nem kell!
Avicus megfogta a kezét.
– Marius nem viheti magával – mondta. – Ez az igazság. Nincs választása. Nem vihet magával egy ilyen kicsi lányt.
– Kicsi lányt! – ismételte Mael megvetően. – Miért nem mondod ki az igazságot? Gyarló lényt, tudatlan lény, és csak a bajt hozza majd ránk.
– Mindkettőtöknek könyörgöm, fogadjátok magatokhoz! – mondtam – Tanítsátok meg mindenre, amit tudtok. Tanítsátok meg arra, amire szüksége van, hogy a saját lábára állhasson.
– De hát nő! – utálkozott Mael. – Hogy lehetne ez önálló valaha is?
– Mael, a vérivóknál nem számít az ilyesmi – figyelmeztettem. – Ha egyszer erős lesz, ha tud mindent, akkor élhet úgy, mint Eudoxia, ha azt választja. Úgy élhet, ahogy neki tetszik.
– Nem, nekem nem kell! – hajtogatta Mael. – Nem fogadom be! Semmi áron, semmilyen feltétellel!
Már szólni akartam, amikor megláttam a tekintetét, ami még többet mondott el az igazságból, többet mint Mael képzelte. Sose fog megbékélni Zenobiával. Ha itt hagyom nála, a veszélynek dobom oda a kislányt, mert Mael elhanyagolja, faképnél hagyja, vagy még annál is rosszabbat tesz vele. Csak idő kérdése.Avicusra néztem, és láttam, hogy boldogtalan, de most sem szabadulhat. Mael a hatalmában tartja, mint mindig. Nem függetlenítheti magát Mael indulataitól.Mégis vitatkozni kezdett. Nem is változna meg túlságosan az életük. Miért ne taníthatnák meg vadászni Zenobiát? Lehet, hogy máris tud. Nem olyan emberi ez a bájos kislány. Nem reménytelen vállalkozás. Nem kéne mégis azt tenniük, amit javasoltam?
– Szeretném, ha velünk élne – mondta melegen. – Bájosnak találom, és olyan kedvességet érzek benne, amely megindít.
– Így van – mondtam. – Való igaz, hogy kedves.
– Mi haszna abból egy vérivónak? – kérdezte Mael. – Miért kellene kedvesnek lennie egy vérivónak?
Nem tudtam mit mondani, mert Pandorára gondoltam, és ez túlságosan fájt ahhoz, hogy szavakba öntsem. De én láttam Pandorát, ismertem, és tudtam róla, hogy benne mindig ölelkezett a kedvesség a szenvedéllyel. Férfiban is, nőben is meglehet egyszerre a két tulajdonság. A kicsi Zenobiában is megerősödhetnek még.Elfordítottam a tekintetemet. Most nem bírtam volna beleszólni a vitatkozásukba. Aztán már csak arra riadtam fel, hogy Avicus indulatba jött, Mael pedig tombol dühében.Mikor rájuk néztem, elhallgattak. Avicus úgy fordult felém, mintha tőlem várná a tekintélyt, amellyel nem rendelkezem.
– Nem írhatom elő a jövőtöket – mondtam. – Elmegyek, mint tudjátok.
– Maradj, és tartsuk őt magunknál – mondta Avicus.
– Lehetetlen! – tiltakoztam.
– Marius, csökönyös vagy – szólt Avicus halkan. – Megrémülsz a legerősebb szenvedélyeidtől. Ellehetnénk négyen ebben a házban.
– Én okoztam a ház tulajdonosának halálát – mondtam. – Ezért nem lakhatok benne. Már azzal is káromolom a régi isteneket, hogy ilyen sokáig tartózkodom benne. A régi istenek meg fogják torolni ezt, nem azért, mert léteznek, hanem mert egykor tiszteltem őket. Ami ezt a várost illeti, már közöltem, hogy el kell hagynom, és magammal kell vinnem Azokat, Akiket Őrizni Kell, egy igazán titkos helyre, ahol biztonságban lesznek.
– A ház jog szerint a tied – mondta Avicus. – Te is tudod. Te kínáltad fel nekünk.
– Nem te pusztítottad el Eudoxiát – vágtam vissza. – Most pedig térjünk vissza a tárgyhoz. Befogadjátok a lányt?
– Nem fogadjuk be – felelte Mael.Avicus nem tudott szólni. Nem volt választása.Ismét elfordítottam a tekintetemet. Gondolataimat kitöltötte Pandora Kréta szigetén. Ez olyasmi volt, amit el sem tudtam képzelni. Pandora, a vándor. Nagyon sokáig hallgattam.Aztán felálltam és szó nélkül otthagytam őket, mert csalódást okoztak. Visszatértem a hálószobába, ahol a bájos fiatal teremtmény feküdt az ágyon.Csukva volt a szeme a szűrt fényben. Micsoda buja, passzív lénynek látszott zuhatagos hajával, hibátlan bőrével, félig nyitott szájával!Melléje ültem.
– Szépségeden kívül miért választott még ki Eudoxia? – kérdeztem. – Mondta valaha?
Úgy nyitotta ki a szemét, mint aki megriadt. Ilyen fiatal lénynél el is képzelhető. Gondolkozott, majd azt felelte lágy hangján:
– Mert fürge eszű voltam, és egész könyveket tudtam kívülről. Felmondatta őket magának. – A párnákon fekve úgy emelte fel a kezét, mintha bekötött könyvet tartana. – Csak ránéztem egy lapra, és megjegyeztem az egészet. És nem voltak halandók, akiket sirassak. Én csak egy voltam a császárné száz szolgája között. Szűz voltam. Rabszolga voltam.
– Értem. Volt még valami?
Tudtam, hogy Avicus az ajtóhoz jött, de semmivel sem jeleztem, hogy észrevettem.Zenobia gondolkozott egy pillanatig, majd azt felelte:
– Azt mondta, hogy a lelkem romlatlan, hogy bár láttam gonoszságot a császári palotában, még mindig meghallom a muzsikát az esőben.
Bólintottam.
– Most is hallod ezt a muzsikát?
– Igen – felelte. – Azt hiszem, erősebben mint valaha. Bár nem hiszem, hogy megélnék belőle, ha ti itt hagytok.
– Adok neked valamit, mielőtt elhagylak – mondtam.
– Mi az? Mi lehet az? – Felült, a párnáknak támaszkodott. – Mit adhatsz te nekem, ami segít?
– Hát mit gondolsz? – kérdeztem szelíden. – A véremet.
Hallottam, hogy Avicusnak elakad a lélegzete az ajtónál, de nem figyeltem rá. Kizárólag Zenobiára figyeltem.
– Én erős vagyok, kicsikém – mondtam. – Nagyon erős. És miután ittál belőlem, olyan hosszan, ahogy akarsz, és olyan sokat, amennyit csak akarsz, más leszel, mint most.
Zavarba ejtőnek és vonzónak találta a javaslatomat. Félénken fölemelte a kezét, és a vállamra tette.
– Most kell megcsinálnom?
– Igen – mondtam. Elhelyezkedtem az ágy szélén, és engedtem, hogy átöleljen. Amikor a foga felhasította a nyakamat, nagyot sóhajtottam. – Igyál, gyönyörűségem! – mondtam. – Szívjad erősen, igyál belőlem annyit, amennyit bírsz!
Ezernyi kápráztató kép robbant be az agyamba a császári palotáról, aranyszobákról, lakomákról, zenélésről és varázslókról, a nappali városról, ahol vad kocsiversenyektől robajlik a Hippodrom, a tömeg elismerő üvöltéséről, a bazileuszról, amint feláll a császári páholyban, hogy intsen azoknak, akik bálványozzák, a hatalmas körmenetekről, ahogy bevonulnak a Hagia Sophiába, gyertyákról és tömjénről, majd megint fejedelmi pompáról, de már ebben a házban.Elgyengültem. Émelyegtem. Nem érdekelt. Az volt a fontos, hogy Zenobia vegyen el mindent, amit elvehet.Végre levált rólam, és a párnára hanyatlott. Ránéztem, és láttam, hogy az arca hófehér a Vértől.Tapogatózva felült, és úgy bámult rám, mintha most született volna, mint aki csak most tudta meg, mit jelent igazán a Vér.Lemászott az ágyról, elindult körben a szobában. Leírt egy hatalmas kört, jobbjával tunicájának kelméjét morzsolgatta, arca fénylett az új fehérségtől, nagy szeme könnyesen ragyogott.Megbámult, mintha még sose látott volna, aztán megtorpant: kétségtelenül a messzeségből hallhatott hangokat, amelyekre korábban siket volt. A füléhez emelte a kezét. Arcából sugárzott a csendes áhítat és a kedvesség, igen, a kedvesség.Megpróbáltam felállni, de túlságosan gyenge voltam. Avicus bejött, hogy segítsen, de elhessegettem.
– Mit csináltál vele? – kérdezte.
– Majd meglátod, hogy mit – feleltem. – Meg fogjátok látni mindketten, ti, akik nem akartátok befogadni. A véremet adtam neki. Adtam neki egy esélyt.
Zenobiához mentem, és magam felé fordítottam.
– Figyelj rám – mondtam. – Mesélt neked Eudoxia a korábbi életéről? Tudode, hogy férfinak öltözve is vadászhatsz az utcákon?
Annyira kába volt, hogy semmit sem értett, csak bámult rám új szemével.
– Tudode, hogy a hajad, ha lenyírják, egy nap alatt kinő, és ugyanolyan dús és hosszú lesz, mint amilyen volt?
A fejét rázta. Ideoda vándorló pillantása hol engem nézett, hol a szoba számtalan bronzlámpáját, hol a falak és a padló mozaikjait.
– Figyelj rám, bájos teremtés, mert nincsen sok időm téged taníthatni! – mondtam. – Nemcsak erővel, de tudással is fel akarlak vértezni, mielőtt itt hagylak.
Ismét megnyugtattam, hogy ki fog nőni a haja, majd levágtam hosszú sörényét, és mikor az utolsó fürt is a padlóra hullott, átvittem a vámpírfiúk lakosztályába, és felöltöztettem férfiruhába.Szigorúan megparancsoltam Maelnek és Avicusnak, hogy ne jöjjenek utánunk, aztán kivittem Zenobiát a városba, és tanítgattam, hogyan jár és milyen rettenthetetlenül képes viselkedni egy férfi, és milyen a kocsmák élete, amelyről a lány még csak nem is álmodott, és miként vadásszon önállóan.
Most is elbűvölt, amikor olyan volt, mintha idősebb, okosabb nővére lenne korábbi önmagának. Míg nevetgélt a kocsma asztalánál, a szokásos érintetlen kupa bor fölött, azon kaptam magamat, hogy féligmeddig szeretném magammal hívni, de hát tudtam, hogy nem tehetem.
– Tudode, hogy levágott hajjal se nagyon mész el férfinak? – kérdeztem mosolyogva.
– Hát persze, hogy tudom – nevetett Zenobia. – De ha te nem lennél, sose tehettem volna be a lábamat egy ilyen helyre.
– Most már akármit megtehetsz – bátorítottam. – Gondold csak el! Lehetsz hím. Lehetsz nőstény. Lehetsz egyik se. Keresd a gonosztevőt, mint én teszem, és sose fogsz fuldokolni a haláltól. De légy akár boldog, akár boldogtalan, sose hívd ki magad ellen a többiek ítéletét. Mérd föl az erődet, és légy óvatos.
Bólintott, szeme tágra nyílt az elragadtatástól. Persze hogy a kocsmában megbámulták a férfiak. Azt hitték, elhoztam a csinos fiúmat egy italra. Távoztam Zenobiával, mielőtt elfajultak a dolgok, de előbb még kipróbálta gondolatolvasó képességét a környezetünkön, és elkápráztatta szegény rabszolgafiút, aki a borunkat hozta.Ahogy mentünk az utcákon, csapongó oktatást tartottam neki a világ dolgairól olyan témákban, amelyekre véleményem szerint szüksége lehetett. Nagyon élveztem a tanítást.Ő pedig leírta nekem a császári palota titkait, hogy könnyebben behatolhassak, ha ki akarom elégíteni a kíváncsiságomat. Aztán ismét egy kocsmában találtuk magunkat.
– Meg fogsz gyűlölni azért, amit Eudoxiával és a többi vérivóval csináltam – figyelmeztettem Zenobiát.
– Nem így van – mondta egyszerűen. – Tudnod kell, hogy Eudoxia mellett egy percre sem voltam szabad, a többiek pedig vagy megvetettek, vagy irigykedtek rám. Sose tudtam, mikor mire készüljek.
Bólogattam.
– Mit gondolsz, miért mesélte el nekem Eudoxia az élete történetét? Azt, amikor fiúruhában csatangolt Alexandria utcáin. Holott neked sose mondott ilyet.
– Abban reménykedett, hogy beléd szeret – felelte Zenobia. – Nekem elárulta, persze nem ezekkel a szavakkal, de a leírásokkal, amelyeket rólad adott, a lelkesedésével, amellyel a találkozásotokat várta. Ám ezek az érzések elválaszthatatlanul összekeveredtek benne a rosszhiszeműséggel és a ravaszkodással. Azt hiszem, végül felülkerekedett a tőled való félelme.
Hallgattam, töprengtem. A kocsmai lárma olyan volt a fülemnek, mint a muzsika.Zenobia egy darabig figyelt, aztán folytatta:
– Tőlem sose várta el, hogy ismerjem vagy megértsem. Beérte azzal, hogy a játékszere vagyok. Még mikor felolvastam vagy énekeltem neki, akkor se nézett rám igazán, és nem foglalkozott velem. Viszont te! Benned azt látta, aki méltó hozzá. Ha rólad beszélt elfeledkezett a világról. Mondta és mondta, hogy miként hív meg magához, miket fog beszélni veled. Ez megszállottság volt, amelyet átitatott a félelem. Nem látod?
– Csak olyan balul ütött ki – mondtam. – Gyere, még sok mindenre meg kell tanítanom téged. Hosszú még az idő hajnalig.
Összeölelkezve kisiettünk az éjszakába. Hogy szerettem tanítani! Micsoda elragadtatás volt, ha taníthatok!Megmutattam, hogyan kell könnyedén felszaladni a falakon, milyen egyszerű elosonni a halandók mellett az árnyékban, hogyan vonzza magához a halandó áldozatokat.Besurrantunk a Hagia Sophiába, amit Zenobia korábban lehetetlennek tartott. Amióta megkapta a Vért, először láthatta a nagyszerű templomot, amelyet halandó korában olyan jól ismert.Utoljára mindketten szomjunkat oltottuk a rosszhírű utcákban, ami alkalom volt Zenobiának, hogy megismerhesse figyelemreméltó új erejét, majd visszatértünk a házba.Megkerestem a ház tulajdonjogát igazoló szerződéseket. Közösen átvizsgáltuk őket, és elmagyaráztam Zenobiának, milyen módon tarthatja meg magának az ingatlant.Ott volt Avicus és Mael is. Mikor vége felé járt az éjszaka, megkérdezték, hogy maradhatnake.Amilyen drága lélek volt Zenobia, azonnal azt felelte, hogy maradhatnak. Elalhatnak Aszfar és Rasid titkos cellájában.Láttam, hogy igen vonzónak találja Avicus atléta alakját, finom vonásait. Ártatlanságában még Maelre is olyan kedvesen nézett, hogy az már túlzásnak találtam.Nem szóltam semmit. Zűrzavaros, fájó keserűség gomolygott bennem. Nem akartam elválni Zenobiától. Vele akartam nyugovóra térni a kriptában. De hát ideje volt távoznom.Hiába sikerült nagyszerűen a vadászat, nagyon elfáradtam. Visszatértem házam üszkei közé, leereszkedtem az Isteni Szülőkhöz, és álomra hajtottam fejemet a kápolnában.Elbeszélésem fontos szakaszához érkeztem, mert majdnem ezer évet akarok ugrani előre az időben.Nem mondhatom meg, mennyi idő telt el, mert nem vagyok biztos benne, hogy mikor hagytam el Constantinopolist. Annyit tudok, hogy jóval Justinianus és Theodora uralkodása után történt, de még mielőtt színre lépett az iszlám új vallása, és elkezdődtek a villámgyors arab hódítások Keleten és Nyugaton.Itt az a lényeg, hogy nem mesélhetem el az egész életemet, ezért inkább kihagynám a századokat, amelyeket sötét középkornak nevezett el a történetírás. Ez alatt az idő alatt is átéltem számos kis kalandot, amelyeket egyszer talán bevallok vagy közhírré teszek.Tehát azzal kezdeném, hogy mikor eljöttem Zenobia házából azon az éjszakán, roppant módon nyugtalanított az Isteni Szülők biztonsága.Megrémített a csőcselék támadása a házunk ellen. Az Apát és az Anyát minél messzebbre kell menekíteni a városoktól, és az én lehetséges lakásaimtól a városokon belül. Olyan helyen kell lenniük, ahol rajtam kívül senki sem érheti el őket.Csak az volt a kérdés, hogy hova vigyem őket. Keletre nem mehettem a harcias perzsa birodalom miatt, amely már egész KisÁzsiát elragadta a görögöktől, sőt Alexandria városát is elfoglalta.Ami imádott Itáliámat illeti, közel akartam lenni hozzá, de nem akartam hazamenni, mert nem bírtam volna elviselni azt a káoszt.Viszont tudtam egy nagyon jó helyet.Az itáliai Alpok, a hegylánc, amely északról lezárja a félszigetet, olyan térség volt, amelyet halandó koromból ismertem. A rómaiak több utat is építettek a hegyi hágókban; mikor még fiatal és rettenthetetlen voltam, magam is utaztam a Via Claudia Augustán, tudtam, milyen a terep.A barbárok persze gyakran végighömpölyögtek az alpesi völgyekben, mikor meg akarták támadni Itáliát, és amikor visszavonultak. Most már erősen tért hódított errefelé a kereszténység, sok volt a templom, kolostor és hasonlók.De én nem termékeny, népes völgyet keresek, és bizonyosan nem hegytetőt, amelyre várat, templomot vagy kolostort építettek.Nekem magasan fekvő, kicsi, rejtett völgy kellett, ahova csak én juthatok el.Felkapaszkodok ide, megtisztítom a terepet, ásni fogok, magam vájok kriptát, aztán biztonságba helyezem az Anyát és az Apát. Csupán egy emberfölötti teremtmény képes erre a munkára, de én meg tudom tenni. Meg kell tennem.Számomra valóban nem volt más út.Zenobia volt a társam, míg ezt kiterveltem, rabszolgákat fogadtam, társzekereket vásároltam és felkészültem az utazásra. Csatlakozott volna hozzánk Avicus és Mael is, de nem engedtem. Még mindig nagyon dühös voltam rájuk, amiért eleinte nem akarták védelmezni a lányt. Az sem enyhítette dühömet, hogy most már ragaszkodtak Zenobia társaságához.Zenobia hosszasan üldögélt velem különböző kocsmákban, miközben összeállítottam a tervemet. Nyugtalanítotte, hogy kiolvashatja az elmémből, hova megyek? Cseppet sem, mert magamnak is csak homályos elképzelésem volt róla. A Szülők szentélyének végső helyét csak én ismerhettem.Arról a biztonságos helyről, az alpesi hegyekből lecsaphatok a falvakra, ha ennem kell. Most már számos település létezett az úgynevezett frankok földjén; ha akarok, átmerészkedhetek Itáliába is, mert rájöttem, hogy Azok, Akiket Őrizni Kell, nem igényelnek naponkénti gondoskodást vagy felvigyázást.Eljött a búcsú éjszakája. A társzekerekre föltették a drága szarkofágokat, a mákonytól bódult rabszolgákat egy kicsit megfenyegették, de ugyanakkor pazarlóan elhalmozták pénzzel és minden jóval, a testőrök készen álltak az utazásra.Indulás előtt átmentem Zenobia házába. Keservesen sírt.
– Marius, nem akarom, hogy elmenj! – mondta.
Ott volt Avicus és Mael is. Bátortalanul sandítottak rám, mintha nem mernék kimondani, ami a szívükben van.
– Én se akarok menni – feleltem. A szokott szeretettel átöleltem Zenobiát, és összecsókoltam, úgy, mint az első éjszakán, amelyen megtaláltam. Nem bírtam betelni zsenge gyermekasszony húsával. – Mennem kell! – mondtam. – A szívem parancsolja ezt.
Sírástól fáradtan bontakoztunk ki egymás karjából. A könnyek nem adtak megkönnyebbülést. A másik kettőhöz fordultam.
– Vigyázni fogtok rá – mondtam szigorúan.
– Igen, együtt akarunk maradni – mondta Avicus. – Nem értem, miért nem maradhatsz te is velünk.
Ahogy néztem Avicust, meleg forrásként szökött fel bennem az áhítatos szeretet.
– Tudom, hogy ebben nem bántam igazságosan veled – mondtam halkan. – Túlságosan durva voltam hozzád. De semmiképpen sem maradhatok.
Avicus elsírta magát, ügyet sem vetve Mael rosszalló pillantására.
– Épp csak elkezdtél tanítani engem – mondta.
– Tanulhatsz a nagyvilágból – feleltem. – Tanulhatsz a könyvekből, amelyek ebben a házban vannak. Tanulhatsz... tanulhatsz azoktól, akiket majd egy éjszakán átváltoztatsz a Vérrel.
Bólintott. Mit lehetett még itt mondani?Úgy éreztem, itt a pillanat, amikor meg kell fordulnom, és el kell távoznom. De nem bírtam. Átmentem a szomszéd szobába, ott álltam, a fejemet lehajtva, és talán még sohasem szenvedtem így.Kétségbeesetten szerettem volna velük maradni! Most nem meríthettem erőt a terveimből. A derekamra tettem a kezemet, és úgy éreztem magamban a kínt, mintha tűz égne odabent. Nem bírtam beszélni. Nem bírtam megmozdulni.Átjött hozzám Zenobia. És Avicus. Összeölelkeztünk. Avicus azt mondta:
– Megértem, ha menned kell. Komolyan.
Nem bírtam válaszolni. Beleharaptam a nyelvembe, keményen, hogy kibuggyanjon a vérem, aztán Avicushoz fordultam, az ajkára szorítottam az ajkamat, és beleengedtem a szájába a véremet. Borzongva fogadta a csókot, és erősebben ölelt magához.Majd ismét megtöltöttem a szájamat vérrel, és a belém kapaszkodó Zenobiával váltottam csókot. Felemeltem hosszú, parfümös haját, és beletemettem az arcomat, vagy inkább elfátyoloztam vele magamat. Alig kaptam levegőt a fájdalomtól.
– Szeretlek titeket – suttogtam. Nem tudom, hallottáke.Elfogytak a szavak és a gesztusok. Meghajtottam a fejemet, és valahogyan kibotorkáltam a házból.Egy órával később a jól bejárt itáliai úton távolodtam Konstantinápolytól. Az első társzekéren ültem, hogy beszélgethessek az őrségem parancsnokával, aki a lovakat hajtotta.A halandó játékot játszottam: csevegtem és nevettem, holott a szívem megtört. Még sok éjszakán eljátszottam ugyanezt.Nem emlékszem, milyen sokáig utaztunk, csak arra, hogy sok kisváros kínálkozott, ahol megszállhattunk, és az utak egyáltalán nem voltak olyan rosszak, mint amitől féltem. Rajta tartottam a szememet a testőreimen, és bőségesen osztogatott aranyakkal vásároltam meg a hűségüket.Megérkeztem az Alpokba, ahol némi időbe telt, amíg megtaláltam a szentélynek alkalmas, nagyon elzárt helyet.Ám egy estén, amikor a tél nem mart túl keményen, és az ég nagyon tiszta volt, teraszosan emelkedő, lakatlan meredélyeket fedeztem fel a főút mellett, amelyek a tökéletesnél is tökéletesebbek voltak.Elvittem karavánomat a legközelebbi kisvárosba, majd egyedül visszatértem. Felkapaszkodtam a meredélyen, amely kifogott volna minden halandón, és megtaláltam a helyet, amelyre szükségem volt, egy pici völgyet, amelynek végében megépíthettem a szentélyt.Visszamentem a városba, házat vásároltam magamnak és Azoknak, Akiket Őrizni Kell, aztán bőkezűen megjutalmaztam testőreimet, rabszolgáimat, és visszaküldtem őket Constantinopolisba.Szívélyes búcsút vettem rokonszenves halandó társaimtól, ők pedig értetlenkedve bár, de nagyon vígan nekivágtak az útnak az egyik társzekéren, amelyet nekik ajándékoztam.Mivel az egyébként idilli lombard városka ki volt téve a támadásoknak, már másnap éjszaka munkához láttam.Csak egy vámpír tehette meg ilyen sebesen a távolságot, amely elválasztotta a kisvárost a szentély végső helyétől. Csak egy vámpír volt képes járatokat ásni a keményre fagyott földbe és a sziklába, a járatok végén kivésni a négyszögletes kápolnát, majd elkészíteni a vasalt kőajtót, amely elválasztja a királyt és a királynőt a napvilágtól.Csak egy vámpír festhette ki a falakat a régi görög és római istenekkel és istennőkkel. Csak egy vámpír faraghatta ki ilyen rövid idő alatt ennyire művészire a gránit trónszéket.
Csak egy vámpír vihette föl egyenként az Anyát és az Apát a hegyi rejtekbe. Csak egy vámpír ültethette fel őket a gránittrónusra.És mikor minden elkészült, ki más borulhatott le eléjük, hogy a hidegben zokogja el a magányát? Ki más fekhetett ott jó két hétig néma kimerültségben, mozdulatlanul?Nem csoda, ha az első hónapokban annyira igyekeztem kicsiholni valamilyen életjelet Azokból, Akiket Őrizni Kell. Áldozatokat vittem nekik, úgy mint annak idején Eudoxiát, ám e nyomorult halandókért – mind gonosztevők voltak, biztosíthatlak! – Akasa nem volt hajlandó kinyújtani hatalmas jobbját. Így hát nekem kellett végeznem a szerencsétlenekkel, majd fel kellett vinnem őket az ormokra, hogy onnan vessem őket alá a fűrészes élű sziklákra, mindmegannyi áldozatul a kegyetlen isteneknek.A következő évszázadokban nagy elővigyázattal vadásztam a közeli kisvárosokban, egyszerre sokakból, cseppecskéket, nehogy a helyi lakosság gyanút fogjon. Néha nagyobb utakra indultam, hogy lássam, mi újság a városokban, amelyeket ismertem egykoron.Jártam Paviában, Marseilleben, Lyonban. Szokásom szerint végiglátogattam a kocsmákat, igyekeztem beszédbe elegyedni a halandókkal, borral itattam őket, hogy mondják el, mi újság a nagyvilágban. Időnként körülnéztem a csatatereken is, ahol az iszlám harcosai vívták győztes ütközeteiket. Vagy a sötétséget használva pajzsul, követtem a frankokat a csatába. Ebben az időszakban – halhatatlan létemben első alkalommal – szereztem jó barátokat a halandók között.Kiválasztottam egy halandót, például katonát, többször találkoztam vele a helyi kocsmában, kifaggattam az életéről, megbeszéltem vele a világ dolgait. Egyik ilyen barátság sem volt túl tartós vagy bizalmas, mert nem engedtem. Ha megkísértett a gondolat, hogy vérivóvá tegyem őket, sietve tovább álltam.Sok halandót ismertem meg így, még kolostori barátokat is, mert nem voltak gátlásaim, ha oda kellett lépni hozzájuk az úton, főleg, ha veszélyes szakaszokon jártak. Ilyenkor elkísértem őket egy darabig, és udvariasan kérdezgettem, hogy mi újság a pápával, az egyházban, és a kis falvakban, ahol laknak.Tudnék mesélni ezekről a halandókról, mert néha nem voltam képes vigyázni a szívemre, de erre most nincs idő. Annyit hadd valljak be, hogy voltak barátaim, és mikor így visszanézek, imádkozok valamelyik istenhez, aki talán hajlandó lesz meghallgatni, hogy nemcsak kaptam, de adtam is jó vigasztalást ezekben a barátságokban.Legbátrabb hangulataimban elmentem Ravennáig, hogy megnézzem a csodatemplomokban ugyanazokat a fenséges mozaikokat, amelyeket Constantinopolisban láttam. De sose mertem lejjebb merészkedni szülőhazámban. Túlságosan féltem látni pusztulását annak, ami valaha létezett.Amit e barátságos halandóktól hallottam a világról, az többnyire csak a szívemet fájdította.Bizánc magára hagyta Itáliát, a római pápa egyedül állt ki sziklaszilárdan a megszállók ellen. Az iszlám arabok sorra hódították meg az országokat, még Galliát is. Aztán Bizáncban robbant ki szörnyű válság a képtiszteletről, aminek az lett az eredménye, hogy elpusztítottak a templomok mozaikjaitól az ikonokig minden képi ábrázolást. Ez a förtelmes háború a művészet ellen kínpadra húzta a lelkemet.Róma pápája hallani sem akart erről, hála az égnek! Hivatalosan is elfordult a bizánci birodalomtól, és a frankokkal szövetkezett.Így ért véget az álom a Keletet és Nyugatot egyesítő, nagy birodalomról. Így ért véget az én álmom arról a Bizáncról, amely megőrzi a római civilizációt.De ezzel nem lett vége a civilizációnak. Ezt még nekem, a kiábrándult római patríciusnak is el kellett ismernie.Hamarosan támadt a frankok között egy született vezető, akit később Nagy Károlynak neveztek, és az ő győzelmei fontos szerepet játszottak abban, hogy valamiféle béke legyen Nyugaton. Károly olyan udvart szervezett maga köré, amelyben még a régi latin irodalom egy részének törékeny lángocskájára is vigyáztak.Ám elsősorban az egyház tartotta életben annak a római kultúrának bizonyos elemeit, amelybe beleszülettem. Micsoda iróniája a sorsnak, hogy a régi írásokat, a régi nyelvet, a régi költészetet és a régi beszédet a kereszténység őrizze meg, a rebellis vallás, amely a Pax Romana idején nőtt ki a mártírok véréből!Ahogy teltek a századok, erősebb lettem, minden tehetségem kifejlődött. Ha feküdtem az Anya és az Apa sírboltjában, hallottam, mit beszélnek a távoli kisvárosokban. Hallottam, ha alkalmanként elment a közelemben egy vérivó. Hallottam imákat és gondolatokat.Utoljára kaptam meg a FellegAjándokot. Már nem kellett hegyet másznom a szentélyig, csak meg kellett parancsolnom magamnak, hogy emelkedjek fel az útról, majd szálljak le a járatok rejtett ajtajánál. Ijesztő volt, mégis szerettem, mert nagyobb távolságokat is megtehettem, ha volt hozzá kedvem, ami az idő múlásával egyre ritkábban fordult elő.Várak és kolostorok jelentek meg ezen a területen is, ahol valaha barbárok háborúskodtak. A FellegAjándokkal fellátogathattam az ormokra, ahol ezeket a csodákat építették, és időnként besurranhattam a termekbe.Az örökkévalóság csavargója, a szívek kémlelője voltam, vérivó ragadozó, aki nem ismerte a halált, és a végén megszűnt ismerni az időt.Néha szelek szárnyán sodortattam magam. Mindig a mások életében sodródtam. Fent a hegyekben szokásom szerint átfestettem a szentélyét Azoknak, Akiket Őrizni Kell, ezúttal áldozatvivő óegyiptomiakkal. Itt tartottam azt a néhány könyvemet, amelyek vigaszt adtak a lelkemnek.A kolostorokban sokszor kémleltem a szerzeteseket. Szerettem figyelni őket, ahogy írtak a scriptoriumban, és jólesett látnom, hogy vigyáztak a régi görög és latin költészetre. Hajnal előtt beosontam a könyvtárakba, csuklyámat mélyen a fejembe húzva a pulpitusra könyököltem, és olvastam az én korom régi verseit és krónikáit.Sose fedeztek fel, ahhoz túl leleményes voltam. Esténként gyakran ólálkodtam a kápolnák előtt, hallgattam a gregorián éneket, amely ugyanolyan békével töltött el, mint a séták a kerengőkben, vagy a harangszó.Kihalt Róma és Görögország művészete, amelyet úgy szerettem. Komor vallásos művészet foglalta el a helyét, amelynek nem volt fontos, hogy valami arányos vagy élethű legyen. Az volt a fontos, hogy ezekből az alkotásokból süssön az istenes rajongás.A festett vagy faragott képek emberalakjai gyakran voltak hihetetlenül aszottak, és eszelősen meresztették a szemüket. Az emberábrázolás ijesztően groteszkké torzult. Nem azért, mintha az alkotó tudatlan vagy ügyetlen lett volna, hiszen a kódexeket elképzelhetetlen türelemmel díszítgették, a kolostorok és templomok építésébe rengeteg pénzt öltek. Azok, akik ezeket a műveket alkották, képesek lettek volna bármire. Szándékosan csinálták így. A művészet nem lehetett érzéki. A művészetnek jámbornak kellett lennie. A művészetnek bánatosnak kellett lennie. Így hát a klasszikus világ odalett.Nem tagadom, hogy én még így is képes voltam csodákat találni ebben az új világban. A FellegAjándokot használva elutaztam a nagy gótikus székesegyházakhoz, amelyeknek csúcsívei túlszárnyaltak magasságban mindent, amit láttam. Megrendített azoknak a székesegyházaknak a szépsége. Álmélkodtam az Európaszerte sokasodó mezővárosokon, amelyeknek vásártartási joguk volt. A kereskedelem és a kézművesség mintha kezdett volna arcot adni a háborúktól elnyűtt földnek.Mindenfelé új nyelveket beszéltek: az előkelők franciát, de megjelent, az angol, a német és az olasz is.Láttam, amint mindez megtörténik, és mégsem láttam semmit. Aztán valamikor 1200 táján – ezt nem tudom egészen pontosan – ledőltem a sírboltban hosszú álomra.Belefáradtam a világba, és már szinte hihetetlenül erős voltam. Meggyóntam szándékomat Azoknak, Akiket Őrizni Kell. Szóltam nekik, hogy a lámpák előbbutóbb kialszanak, és leereszkedik a sötétség, de kérem őket, ne haragudjanak meg érte. Olyan fáradt voltam. Szerettem volna jó sokáig aludni.Álmomban tanultam. Természetfölötti hallásom annyira kiélesedett, hogy nem alhattam csöndben. Hallanom kellett, ha odakint feljajdulnak a halandók vagy a halhatatlanok. Nem menekülhettem a hánykolódó történelemtől.Hát így voltam én ott abban az alpoki magas hágóban, ahová felhallatszottak az imák Itáliából, és felhallatszottak az egykori Galliából is, amelynek most Franciaország volt a neve.Hallottam a lelkek jajveszékelését, amikor az ezerháromszázas években elszabadult a Fekete Halál nagyon találó nevét viselő, iszonyú járvány.Kinyitottam a szememet a sötétségben. Füleltem. Talán még tanultam is. Végül fölráztam magamat, és lementem Itáliába, mert féltettem a világot. A magam szemével kellett látnom a földet, amelyet szerettem. Vissza kellett mennem.A várost, amely magához vonzott, nem ismertem előző életemben. Új helység volt, nem létezett a caesarok korában, és mostanra nemhogy hatalmas kikötővé fejlődött, de valószínűleg Európa első városa volt. Velencének hívták, ahova a hajókkal érkezett és ezreket fertőzött meg a Fekete Halál.Még sose jártam itt, még nem láttam fényes palotáit a sötétzöld csatornák partján, ahol most a Fekete Halál tartotta udvarát. A velenceiek hullottak, mint a legyek, a kompok naponta szállították a hullákat az óriási lagúna szigeteire, ahol jó mélyre beásták őket a földbe.Velence jajgatott a kétségbeeséstől. A verejtékes arcú betegeket, akiknek húsát gyógyíthatatlan daganatok rágták, összezárták meghalni az ispotályokba. Mindent átitatott a hullabűz. Voltak, akik megpróbáltak elmenekülni a mételytől, mások nem hagyták el szenvedő szeretteiket.Sose láttam még ilyen járványt – és épp ebben a csodavárosban! Elfásultam a szomorúságtól, és minden idegszálam pengett az izgalomtól, olyan gyönyörűségesek voltak a paloták, olyan lélegzetelállító a Szent Márk bazilika, ez a tündöklő testamentuma a város kapcsolatainak Bizánccal, ahova rendszeresen küldte számtalan kereskedőhajóját.Mi mást tehettem, mint hogy sírtam? Ez most nem az az idő volt, hogy fáklyafénynél lessek meg újszerű szobrokat és képeket. Távoznom kellett kegyeletből, akkor is, ha nem voltam ember.Így hát délnek mentem, egy másik városba, amelyet nem ismertem halandó életemben. Ez Firenze volt, a gyönyörű, termékeny toscanai tartomány szívében.Elkerültem Rómát. Nem bírtam volna ki, hogy még egyszer romokban és nyomorúságban kelljen látnom az otthonomat. Nem bírtam volna ki, ha a dögvész karmaiban kellett volna látnom Rómát.Tehát, mint mondtam, Firenzét választottam, amely új, virágzó város volt, talán nem olyan gazdag és szépséges, mint Velence, bár itt is óriási paloták magasodtak a kikövezett utcákban.És mit találtam? Ugyanazt a dögletes ragályt! Aljas latrok pénzt követeltek a holttestek elszállításáért, gyakran megverték a haldoklókat, vagy azokat, akik ápolni próbálták őket. Némelyik ajtóban hatosávalnyolcasával álltak halomban a hullák. Szövétnekkel járókelő papok igyekeztek feladni a haldoklóknak az utolsó kenetet. És mindenütt ugyanaz a bűz, mint Velencében, az a bűz, amely azt üzeni, hogy minden véges!Fáradtan, boldogtalanul tántorogtam be egy templomba valahol Firenze közepén – meg nem mondhatom, melyik templom volt –, a falnak dőlve néztem a gyertyalángok fényében villódzó, távoli tabernákulumot, és ugyanarra gondoltam, mint az imádkozó halandók sokasága: mire jut ez a világ?Láttam keresztények üldözését; láttam városok barbár dúlását; láttam Keletet és Nyugatot, amely addig civakodott, míg végleg el nem szakadt egymástól; láttam az iszlám katonáinak szent háborúját a hitetlenek ellen; most pedig láttam a döghalált, amely végigsöpört a világon.De micsoda világon, mert hiszen megváltozott, amióta elmenekültem Bizáncból. Európa városai meggazdagodtak, kivirultak. A barbár hordák letelepedtek. Bizánc még mindig összetartotta a Kelet városait.És most ez az iszonyatos csapás! Ez a járvány!Miért maradtam életben? Miért kell tanúja lennem ennyi tragédiának és csodának? Mit kell kezdenem azzal, amit látok?De még gyászomnak sötétségében is észrevettem, milyen szép a templom a gyertyalángok özönében. Valahonnan elölről színes folt villant a szemembe a jobb hajó egyik kápolnájából. Elindultam feléje. Tudtam, hogy valami szép képet találok majd ott, mert már láttam belőlük egyetmást.Az imába merült gyülekezett felém se nézett, mikor vörös, csuklyás bársonyköpenyemben zajtalanul odasuhantam a nyitott kápolnához, hogy megnézzem, mivel festették ki.Ó, bár erősebb lenne a gyertyaláng! Bár mertem volna szövétneket gyújtani! De mit panaszkodok, hiszen vámpírszemem van! Ebben a kápolnában olyan festett alakokat láttam, mint még sehol. Igen, vallásosak voltak, igen, jámborok voltak, igen, szigorúk voltak, de valami új szikrát hordoztak magukban, olyat, amit nyugodtan nevezhettem magasztosnak.Az elemek új ötvözetté egyesültek, és ez nagy öröm volt nekem még ebben a keserűségben is, amíg meg nem szólalt mögöttem az a fojtott hang, halandó hangja. Olyan halkan beszélt, hogy más halandó talán meg sem hallotta volna.
– Meghalt – mondta. – Holtak mind, akik ezt festették.
A fájdalom villáma sújtott.
– A dögmirigy vitte el őket – folytatta ez az ember.Csuklyás köpenyt viselt, mint én, csak az ő köpenye sötét színű volt, és lázasan égő szemmel nézett rám a csuklya alól.
– Ne félj! – mondta. – Én kiálltam, és nem ölt meg, így nem adhatom tovább. De ezek a festők mind meghaltak. Nincsenek többé. A dögmirigy elvitte őket, és mindent, amit tudtak.
– Hát te? – kérdeztem. – Te festő vagy?
Bólintott.
– A tanítóim voltak – mutatott a falakra. – Ez a mi munkánk, csak nem fejeztük be. Egyedül nem tudom.
– Pedig kell – mondtam. Aranyakat markoltam ki az erszényemből, és beletettem őket a tenyerébe.
– Szerinted ez segít? – kérdezte csüggedten.
– Ennyit adhatok – mondtam. – Talán vásárolhatsz belőle magadnak zavartalan magányt, és újra elkezdhetsz festeni.
El akartam menni.
– Ne hagyj itt! – szólt váratlanul.Visszafordultam. Ugyanolyan magas volt, mint én, és könyörögve nézett rám.
– Mindenki meghal, csak te élsz, meg én – mondta. – Ne menj el! Jöjj, igyál meg velem egy kupa bort! Maradj velem!
– Nem tehetem – szóltam reszketve. Túlságosan igézőnek találtam. Közel jártam ahhoz, hogy megöljem. – Pedig maradnék veled, ha megtehetném.
Azzal elhagytam Firenze városát, és visszatértem a sírba, Azokhoz, Akiket Őrizni Kell.Ott ismét ledőltem a hosszú álomra. Szégyenkeztem gyávaságomon, mert nem mertem elmenni Rómába, de örvendeztem is, hogy nem ittam ki annak a gyönyörű léleknek a vérét, aki hozzám lépett a templomban.Ám valami örökre megváltozott bennem.A firenzei templomban új festményeket láttam. Olyasvalamit láttam, ami reménnyel töltött el.Így imádkoztam: fussa be pályáját a döghalál! Aztán behunytam a szememet.És a járvány csakugyan kiégette magát.Európa dalra fakadt.Új városokról, nagy győzelmekről, szörnyű vereségekről énekeltek a hangok. Egész Európa átalakult. A kereskedelem és a pénz bábáskodott a művészet és a kultúra születésénél úgy, ahogy a királyi udvarok, a székesegyházak és a kolostorok tették a közelmúltban.Énekeltek egy Gutenberg nevű emberről Mainz városában. Ez a Gutenberg feltalált egy sajtót, amely százszámra állította elő az olcsó könyveket. Közembereknek is lehetett saját Bibliájuk, hóráskönyvük, olvashattak mulatságos meséket és szép verseket. Európában mindenfelé épültek a nyomdák.Énekeltek Konstantinápoly tragikus bukásáról, amelyet elfoglalt a győzhetetlen török hadsereg. Ám a kevély nyugati városok már nem a távoli birodalomtól várták védelmüket, és Bizánc panasza siket fülekre talált.Itália, az én Itáliám pedig Velence, Firenze és Róma dicsfényétől ragyogott!Ideje volt elhagynom ezt a sírboltot.Kitéptem magamat izgatott álmaimból.Ideje volt, hogy lássam ezt a világot, amely az 1482es évet írta a Krisztus születése után.Nem tudom, miért épp ezt az évet választottam, ha csak azért nem, mert Velence és Firenze hangja ellenállhatatlan zengéssel szólongatott. Miután láttam őket romlásban és bánatban, mindenképpen látni akartam őket ragyogásban.Ám előbb haza kell mennem. Le, délre, Rómába.Így hat ismét meggyújtottam az olajlámpákat az imádott Szülőknek, letörülgettem a port az ékességeikről, ruhájukról, imádkoztam hozzájuk ahogy szoktam, aztán elbúcsúztam tőlük, és kiléptem az egyik legizgalmasabb korba, amelyet valaha megélt a nyugati világ.Rómába mentem. Nem adhattam ennél alább.Amit ott találtam, késsel hasogatta a szívemet, de ámulatba is ejtett. Irdatlan, nyüzsgő város volt, amely kemény elszántsággal akart kitörni a pusztulás rétegei alól. Számtalan kereskedő és kézműves dolgozott benne a pápának, a kardinálisoknak és a gazdagoknak.Még állt a régi Forum és a Colosseum, sőt rengeteg romban felismerhettem a császári Rómát – Constantinus diadalíve csak egy volt közöttük –, ám a régi kőtömböket állandóan lopkodták az új épületekhez. De most már mindenfelé tudósok tanulmányozták ezeket a romokat, és követelték, hogy őrizzék meg őket.Az egész korra az volt jellemző, hogy meg akarták őrizni születésem idejének maradványait. Olyan szenvedéllyel tanultak az antikvitástól, utánozták művészetét és költészetét, hogy az felülmúlta legvadabb álmaimat.Hogyan fogalmazzam meg érthetőbben? A kereskedőknek és a bankároknak ez a virágkora, amelyben sok ezren viselték a vastag, gyönyörű bársonyból varratott ruhákat, beleszeretett az ókori Görögország és Róma szépségébe!Sose hittem volna a sírboltban átszendergett fáradt századok során, hogy ilyen fordulat is bekövetkezhet. Először annyira megmámorosodtam tőle, hogy csak talpaltam a sáros utcákon, a lehető legudvariasabban odaléptem a halandókhoz, és faggattam őket, hogy mi történik itt, és mit gondolnak az időkről?
Természetesen a régi latinból kisarjadt új nyelvet, az olaszt beszéltem, amelyet gyorsan megszokott a fülem és a nyelvem. Nem volt rossz nyelv, sőt gyönyörű volt, bár mint hamarosan megtudtam, ennek a kornak a tudósai nagyon járatosak voltak a latinban és a görögben.A kérdéseimre kapott válaszok tömegéből az is kirajzolódott, hogy Firenze és Velence messze megelőzik Rómát a szellemi újjászületésben, de ha a pápa nem ütközik akadályokba, ez hamarosan megváltozik.Ez a pápa már több volt a keresztények uralkodójánál. A fejébe vette hogy a kultúra és a művészet fővárosává teszi Rómát. Megbízást adott Szent Péter új bazilikájára, és kifestette palotájának hatalmas kápolnáját amihez Firenzéből hozatott festőket. Róma roppant élvezettel taglalta a kápolnafestmények értékét.Igyekeztem minél több időt tölteni a kocsmákban és az utcákon, és miután begyűjtöttem a pletykákat, én is elindultam a pápai palotába, hogy megnézzem Sixtus kápolnáját.Sorsfordító éjszaka volt.A sötét századokban, mióta elhagytam drága Zenobiámat és Avicusomat, sok halandó és sok műalkotás lobbantott szerelemre, de egyetlen élményem sem készíthetett fel arra, ami Sixtus kápolnájában fogadott.Tévedés ne essék, most nem Michelangelo világszerte ismert freskójáról beszélek, hiszen ő akkor még csak kisgyermek volt, az ő remekei még a jövő ködébe vesznek.Őt verd ki a fejedből. Nem az ő műveit láttam azon a végzetes éjszakán.Hanem másvalakiét.Simán kicseleztem a palota őrségét, és egykettőre megtaláltam azt a nagy, négyszögletes, fejedelmi kápolnát, amelyet a különösen ünnepélyes szertartásokra szántak, ha egyszer majd elkészül.Amin pedig azonnal megakadt a szemem a freskók sokaságában, az egy hatalmas falmező volt, benne ragyogóan megfestett alakok, három csoportra osztva, és mindegyik csoport alakjai ugyanannak a fenséges öregembernek engedelmeskedtek, akinek fejét arany nimbusz koronázta. Semmi sem készített fel arra a természetességre, amellyel ezt a sokaságot megfestették, az élénkségükben is méltóságteljes arcokra, köntöseik kecses redőzésére.Heves szenvedélyek dúlták azokat a lélegzetelállítóan megalkotott csoportokat, ám nem vehettek erőt azon a sugárkoszorús, fehér hajú öregemberen, aki zordon nyugalommal utasította, pirongatta vagy büntette a többieket.A kompozíció olyan harmonikus volt, amelyet el sem tudtam volna képzelni. Már egyedül a szereplők miatt remekmű lett volna a freskó, ám a művész még fantasztikus tájjal is megajándékozta az alakjait.A távoli öbölben két hajó horgonyzott, olyanok, amelyeket ebben a korban használtak; a hajók mögött hegyláncok sokszoros redői torlódtak a kék ég alatt, jobbra magának Constantinusnak a diadalíve, amely ma is áll Rómában. Aprólékos arany díszítése úgy ragyogott, mintha sose rongálta volna meg az idő; mellette hajdan fényes római ház tört maradványának oszlopai szökkentek büszkén a magasba, ám mögötte középkori erőd sötétlett.Micsoda szövevény, micsoda megmagyarázhatatlan kombinációk, minő különös téma! Mégis milyen vonzó minden arc, milyen művészi kidolgozásúak a kezek!Bele tudtam volna bolondulni egyedül az arcoknak a nézésébe. Bele tudtam volna bolondulni egyedül a kezeknek a nézésébe.Soksok éjszakát akartam itt tölteni, hogy az emlékezetembe véshessem ezt a képet. Máris hallgatózni akartam a tudósok ajtajában, akiktől megtudhatom, mit ábrázol ez a festmény, hiszen magam nem fejthettem meg! Ismeretekre volt szükségem hozzá. De leginkább az a tiszta szépség rendített meg, amely a lelkemhez szólt.Úgy hullottak le rólam a homály évei, mintha millió gyertya gyúlt volna ebben a kápolnában.
– Bár láthatnád ezt, Pandora! – suttogtam. – Ó, Pandora, ha ezt ismerhetnéd!
Más festmények is voltak Sixtus befejezetlen kápolnájában. Futólag végignéztem őket, és találtam közöttük még két hasonlóan varázslatos alkotást ugyanattól a mestertől.Ezeken a freskókon is ugyanazzal a sokasággal, ugyanazokkal az isteni arcokkal találkoztam. A köntösök redői olyan plasztikusak voltak, mintha nem festve, de faragva lennének. Bár megismertem Krisztust, aki e nagyszerű freskó több pontján is megjelent szárnyas angyalaival, ezeket a képeket ugyanúgy nem értettem, mint ahogyan a többit sem.Különben nem is számított, mit jelentenek, amíg betöltötték egész lényemet. Az egyiken láttam két leányt, de azok olyan átszellemült és mégis érzéki jelenések voltak, hogy elállt tőlük a lélegzetem.A régi templomokban és kolostorokban sose tűrtek volna meg ilyeneket. Onnan kitiltottak minden érzékiséget.Ám ez a két hajadon bejutott a pápa kápolnájába. Az egyik háttal állt felém, a másik engem nézett álmatag szemmel.
– Pandora! – suttogtam. – Hát itt találtalak meg, szépséged, örök ifjúságod teljében! Pandora, itt vagy a falon!
Elfordultam a freskóktól, járkáltam egy darabig, aztán visszatértem hozzájuk, tanulmányozni kezdtem őket, a kezemet húzogattam fölöttük, nem értem hozzájuk, ám úgy éreztem, nemcsak szemmel, de kézzel is néznem kell őket.Tudnom kell, ki ez a festő! Látnom kell a munkáját! Halálosan beleszerettem. Látnom kell mindent, amit alkotott! Fiatal? Öreg? Él? Meghalt? Tudnom kell!Kijöttem a kápolnából. Nem tudtam, kit kérdezzek ezekről a csodálatos alkotásokról, mert a pápát bizonyosan nem verhettem föl álmából. Egy sötét utcán, egy domb tetején találtam egy gonosztevőt, aki részegen dülöngélt, de azért tőrt fogott rám, és évek óta nem érzett étvággyal ittam ki a vérét.Szegény, szomorú áldozatom! Míg meghalt, látott vajon egy villanást azokból a képekből?Nagyon jól emlékszem arra a pillanatra, mert egy keskeny lépcső tetején álltam, amely a domb tetejéről vezetett le a térre, fűtött a vér, és annyira csak azokra a freskókra tudtam gondolni, hogy máris indultam volna vissza a kápolnába.Abban a pillanatban valami megzavart. Egy vérivó félreismerhetetlen neszét hallottam, olyasvalakinek a suta járását, aki még fiatal. Százéves? Nem lehet több. Tudatni akarja velem, hogy itt van.Megfordultam. Sötét hajú, magas atlétát pillantottam meg, a szerzetesek fekete köntösében. Nem is akarta elrejteni arcának fehérségét. Nyakában lefelé fordított aranykereszt csillogott.
– Marius! – suttogta.
– Menj a pokolba! – förmedtem rá. Az istenekre, honnan ismeri ez a nevemet? – Akárki is vagy! Menj innen! Kotródj! Figyelmeztetlek, ne gyere a közelembe, ha élni akarsz!
– Marius! – ismételte. Felém indult. – Azért jövök hozzád, mert szükségünk van rád. Tudod, kik vagyunk.
– Sátánimádók – feleltem megvetően. – Látom abból a bolond cifraságból a nyakadon. Ha létezik a Krisztus, gondolod, hogy törődik veletek? Szóval még mindig tartjátok együgyű kis összejöveteleiteket, és ragaszkodtok a hazugságaitokhoz?
– Együgyű? – kérdezte nyugodtan. – Sose voltunk együgyűk. Isten munkáját végezzük el a Sátán szolgálatában. Sátán nélkül miként lehetett volna Krisztus?
Elutasítóan intettem.
– Takarodj innen, semmi közöm hozzád! – Mélyen a szívembe zártam Azokat, Akiket Őrizni Kell. Sixtus kápolnájának alakjaira gondoltam. Ó, azok a kedves alakok, azok a színek...
– Hát nem érted? – kérdezte a vámpír. – Ha ily hatalmas ős lehetne a vezérünk, nem ily siralmas kevesen, de légiónyian lehetnénk ennek a városnak a katakombáiban!
Nagy fekete szemében vakbuzgóság lángolt, sűrű fekete haja tompán csillogott a félhomályban. Mutatós jelenség volt még ilyen porosan, piszkosan is. Éreztem köntösén a katakombák szagát. Halált éreztem rajta, mintha hullák között hálna. Mégis jóképű volt, és olyan előkelően arányos, mint Avicus. Igen, határozottan emlékeztetett Avicusra!
– Légió akartok lenni? – kérdeztem. – Badarságokat beszélsz! Én már akkor éltem, amikor még senki sem emlegette a Sátánt, és senki sem emlegette a Krisztust. Ti csak vérivók vagytok, akik meséket találtok ki magatokról. Miként hiheted, hogy beállok hozzátok vezérnek?
Közelebb húzódott, még jobban láthattam az arcát. Áradt belőle a rajongás, feltétlen őszinteség. Büszkén felemelte a fejét.
– Jöjj hozzánk, a katakombánkba! – hívott szenvedélyesen. – Jöjj, vegyél részt szertartásainkban! Énekelj velünk holnap éjszaka, mielőtt vadászni indulunk! – Elnémult, várta a válaszomat. Korántsem volt ostoba, és nem is tűnt olyan éretlen tacskónak, mint a Sátán többi követője, akiket ittott láttam villanásokra az elmúlt századokban.A fejemet ráztam, de ő nem engedett.
– Santino a nevem – mondta –, és száz éve hallok rólad. Álmodtam a pillanatról, amikor majd találkozunk, és a Sátán összehozott! Vezetned kell minket! Csak neked adom át a vezérséget! Jöjj, nézd meg barlangomban a koponyák százait! – Dallamos, pallérozott hangja volt, gyönyörűen beszélt olaszul. – Jöjj és lásd követőimet, akik tiszta szívből imádják a Fenevadat! A Fenevad akarja, hogy te vezess minket! Az Isten akarja!
Hogy undorodtam tőle, hogy sajnáltam őt és a követőit! Mégis láttam benne az okosságot. Láttam az észt, láttam a megértés, a szellem szikráját.Miért nincs itt Avicus és Mael, hogy kiirtanák pereputtyostul!
– Barlangodat és a koponyák százait? – kérdeztem. – Úgy gondolod, hogy ott akarok uralkodni? Ma éjszaka olyan festményeket láttam, amelyeknek szépségét le sem írhatom neked! Fenséges, ragyogó, színpompás alkotásokat! Ez a város gyönyörű varázslatot kínál.
– Hol láttál ilyen képeket? – kérdezte.
– A pápa kápolnájában – feleltem.
– De hogy mertél bemenni oda!
– Nekem az semmi. Megtaníthatlak, miként használd hatalmadat...
– De hát mi a sötétség teremtményei vagyunk – mondta egyszerűen. – Tilos betennünk a lábunkat a fény helyeire. Isten megátkozott, hogy a homályban tengjünk.
– Miféle isten? – kérdeztem. – Én oda megyek, ahova akarok. Azoknak a vérét iszom, akik gonoszak, és enyém a világ. Te pedig arra kérsz, hogy bújjak be veled a föld alá? Egy katakombába, koponyák százai közé? Azt kéred, hogy vérivókat vezessek egy démon nevében? Barátom, te túl okos vagy ehhez a hitvalláshoz. Felejtsd el!
– Nem! – Hátrálni kezdett, a fejét rázta. – Mi tiszták vagyunk a Sátánban! Semmilyen kísértéssel, hatalommal és fortéllyal nem tántoríthatsz el tőle! Légy üdvözölve nálam!
Valamit fellobbantottam benne. Láttam fekete szemén, hogy vonzódik hozzám, vonzzák a szavaim, de nem ismerheti be.
– Sose lesz belőletek légió – mondtam. – A világ nem fogja tűrni. Semmik vagytok. Dobjátok el a sallangjaitokat. Ne csináljatok újabb vérivókat ehhez a hibbant keresztes hadjárathoz.
Megint közelebb húzódott, mintha fény lennék, amelybe bele akarna olvadni. A szemembe nézett, nem kétlem, hogy a gondolataimat akarta kiolvasni, de csak ahhoz juthatott hozzá, amit szavakba öntöttem.
– Olyan tehetségesek vagyunk! – érveltem. – Olyan sok minden van, amit megtanulhatunk és megfigyelhetünk! Hadd vigyelek el a pápa kápolnájába, hogy lásd a képeket, amelyekről meséltem!
Még közelebb húzódott. Valami megváltozott az arcában.
– Azok, Akiket Őrizni Kell, azok kik? – kérdezte.Ez durva ütés volt. Már megint tudja egy a titkot, amelyet olyan jól őrzök ezer éve!
– Azt sose tudod meg – válaszoltam.
– De figyelj már ide – erősködött. – Ez valami profán dolog? Vagy szent?
Összeszorítottam a fogamat, és utána kaptam, ám ő meglepő ügyességgel kisiklott a kezemből.Utána vetettem magamat, megragadtam, és felvonszoltam a szűk kőlépcső tetejére.
– A közelembe ne gyere még egyszer, hallod? – mondtam. Hasztalanul vergődött a markomban. – Ha akarom, elhamvaszthatlak a gondolataim tüzével! Tulajdonképpen miért is nem teszem meg? Miért nem irtalak ki benneteket, ahányan csak vagytok, nyomorult férgek? Miért nem teszem? Mert gyűlölöm az erőszakot és a kegyetlenséget, noha te gonoszabb vagy a halandónál, akit ma éjszaka öltem meg, hogy ihassak.
Vad rúgkapálással próbált szabadulni tőlem, de erre persze semmi esélye sem volt.Miért nem pusztítottam el? Túlságosan betöltötték a lelkemet a gyönyörű képek? Túlságosan ráhangolódott az elmém a halandó világra, hogy visszaránthassák ebbe az alvilági szennybe?Nem tudom.Annyit tudok, hogy lehajítottam a kőlépcsőn. Végigbukfencezett a grádicsokon, nevetségesen, szánalmasan. Az aljában feltápászkodott.Felbámult rám. Az arca maga volt a gyűlölet.
– Átkom rád, Marius! – mondta figyelemreméltó bátorsággal. – Átkom rád, és a titkodra, Azokra, Akiket Őrizni Kell!
Meghökkentett a vakmerősége.
– Figyelmeztetlek, Santino, ne gyere a közelembe! – mondtam, ahogy ott néztem le rá. – Legyetek az idő vándorai! Legyetek tanúk minden emberihez, ami szép és nagyszerű! Legyetek igazi halhatatlanok! Ne sátánimádók! Nem egy olyan isten szolgái, aki bedug benneteket a keresztény pokolba. De akármit is csináltok, a saját érdeketekben ne gyertek a közelembe!
Santino nem mozdult, csak nézett fel rám gyilkos dühvel.Eszembe jutott, hogy adok neki egy kis figyelmeztetést. Hátha sikerül. Mindenképpen megpróbálom.Felidéztem magamban a TűzAjándokot, bevártam, hogy fellobogjon, majd ügyesen lefojtottam, ráirányítottam Santinóra, és megparancsoltam neki, hogy csak a fekete köntös szegélyét perzselje meg.A sátánista lába körül nyomban füstölni kezdett a fekete szövet. Santino iszonyodva hátrált.Megszakítottam az erőt.Santino eszeveszetten forgott, szaggatta magáról a megperzselt köntöst. Ott maradt egy szál fehér ingben, és bámulta a kövön füstölgő rongyokat.Újra felnézett rám, ugyanolyan rettenthetetlenül, mint az előbb, de most már őrjöngött tehetetlenségében.
– Csak hogy tudd, mire számíthatsz – mondtam –, és soha többé ne gyere a közelembe!
Hátat fordítottam neki, és elmentem.Borzongtam, ha csak rágondoltam Santinóra és követőire. Borzongtam, ha elgondoltam, hogy ennyi év után ismét használnom kelljen a TűzAjándokot. Borzongtam, ha eszembe jutott Eudoxia szolgáinak lemészárlása.Még éjfél sem volt.Kellett nekem ez az itáliai fényes új világ. Kellettek a kor eszes tudósai és művészei. Kellettek a kardinálisok és más hatalmasok palotái, amelyek a nyomorúság hosszú, keserves évei után ragyogtatták fel az Örök Várost.Hogy kiverjem a fejemből ezt a Santino nevű kreatúrát, elmentem az egyik ilyen új palotába, ahol éppen estély volt: lakoma és maszkabál, szilaj tánc és ételtől roskadozó asztalok.Gond nélkül bejutottam. Elegáns bársonyruhát viseltem a kor divatja szerint, és mihelyt elvegyültem a vendégek közé, ugyanolyan szívélyesen fogadtak, mint mindenkit.
Maszkom nem volt, ám fehér arcom is elment álcának. Szokott csuklyás, vörös bársonyköpenyem megkülönböztetett a vendégektől, ugyanakkor segített közéjük olvadni.A zene részegítő volt, a vendégsereg szikrázó pompába öltözött, a falakon freskók tündököltek. Szépek voltak, ha nem is olyan varázslatosak, mint amilyeneket Sixtus kápolnájában láttam.Sietve beszédbe elegyedtem az ifjú tudósokkal, akik egyforma szenvedéllyel vitatkoztak piktúráról és poézisről. Feltettem nekik a buta kérdést: ki festette Sixtus kápolnájában azokat a fenséges freskókat, amelyeket az imént láttam?
– Messere látta azokat a festményeket? – kérdezte az egyik. – El se tudom hinni! Minket nem engedtek be. Írja le még egyszer, hogy mit látott!
Elmeséltem mindent, olyan egyszerű szavakkal, mint egy iskolás.
– Átszellemültségig finom alakok – mondtam –, érzékeny arcok. Minden alak, noha nagyon élethűen ábrázolják, egy kicsit túlságosan elnyújtott.
A társaság jóízűen nevetett.
– Kicsit túlságosan elnyújtott! – ismételte az egyik idősebb ember.
– Ki festette ezeket a freskókat? – kérdeztem könyörgő hangon. – Találkoznom kell vele!
– Ahhoz Firenzébe kell mennie – mondta az idős tudós. – Akiről beszél, az Botticelli, és ő már hazautazott.
– Botticelli! – suttogtam. Különös, szinte már komikus név. Olaszul azt jelenti: „hordócska”. Nekem nagyszerűséget jelentett.
– Bizonyos benne, hogy Botticelli az? – kérdeztem.
– Ó, igen! – felelte az idős tudós. A többiek ugyancsak bólogattak. – Mindenki ámul a tehetségén! Ezért küldetett érte a pápa. Két évig dolgozott itt a kápolnában. Mindenki ismeri Botticellit. Most Firenzében munkálkodik, és bizonnyal ott is ugyanannyi a dolga, mint itt.
– Én csak látni akarom – mondtam.
– Kegyed kicsoda? – kérdezte az egyik tudós.
– Senki – suttogtam. – Az égvilágon senki.
Nagy nevetés támadt. Milyen elbűvölően olvadt össze a muzsikával, és a gyertyák fénytengerével!Megrészegített a halandók szaga, és a Botticelliről szőtt álmok.
– Meg kell találnom Botticellit! – mormoltam. Búcsút intettem a társaságnak, és kisiettem az éjszakába.
No de mit teszek akkor, ha megtalálom Botticellit? Mi az, ami hajt? Mit akarok?Látni akarom minden művét, igen, ez világos, de miért kiált még a lelkem?Magányom oly hatalmas volt, mint a korom, és ez megrémített. Visszatértem Sixtus kápolnájához.Az éjszaka hátralevő részét a freskók szemlélésével töltöttem. Hajnal előtt bejött egy őr. Engedtem, hogy rajtakapjon. A BűvölőAjándok segítségével szelíden meggyőztem, hogy ott vagyok, ahol lennem kell.
– Ki ez itt a képeken? – kérdeztem. – A szakállas öregember az arany nimbusszal?
– Mózes – mondta az őr. – Mózes, a próféta. Ez az egész itt Mózesről szól, a másik meg Krisztusról. Látja a feliratokat? – mutatta.Eddig nem láttam, de most már igen. Mózes próbatételei.Sóhajtottam.
– Bár jobban ismerném a történeteket – mondtam. – De hát a képek olyan szépek, hogy a mese nem is fontos.
Az őr vállat vont.
– Ismerte Botticellit, amikor itt festett? – kérdeztem.Megint vállat vont.
– Nem találja úgy, hogy ezek a freskók páratlanul szépek? – kérdeztem.Elég bután nézett rám.Csakugyan nagyon magányos lehetek, ha ebből a szerencsétlen flótásból próbálok kicsiholni valamilyen választ az elragadtatásomra.
– Hát most már minden tele van szép képekkel – mondta.
– Igen – feleltem. – Igen, tudom. Csak azok nem ilyenek. Adtam neki néhány aranyat, aztán eljöttem.
Annyi időm maradt, hogy hajnalra visszaérjek a Szülők sírboltjába.Ledőltem aludni, hogy Botticelliről álmodjak, ám Santino hangja kísértett. Már bántam, hogy nem pusztítottam el, amely mindent összevetve roppant szokatlan óhaj volt tőlem.A következő éjszakán lementem Firenzébe. Gyönyörűség volt látni, hogy kiheverte a Fekete Halál pusztítását. Ebben a városban csakugyan nagyobb volt a jómód, több a lelemény és az energia, mint Rómában.Gyorsan megtudtam, amit egyébként is gyanítottam, vagyis hogy ez a város, amelynek a kereskedelem volt a fő tevékenysége, nem szenvedte meg a klasszikus kor összeomlását, hanem egyre erősebb lett az évszázadok során, mert az uralkodó család, a Mediciek hatalma egy nemzetközi bankhálózaton alapult.Számtalan kísértéssel csábított – építkezésekkel, szobák freskóival, ragyogó tudósokkal –, ám engem semmi sem téríthetett el a kitűzött céltól. Fel akartam kutatni Botticellit, a saját szememmel akartam látni őt is, nemcsak a műveit.Azért megengedtem magamnak egy kis kitérőt. Lakosztályt béreltem egy palotában a főtér közelében, felfogadtam egy bumfordi és roppantul hiszékeny szolgát, hozattam vele egy halom drága ruhát, csupa vöröset, mert mindmáig az a kedvenc színem, utána tüstént elmentem egy könyvárushoz, addig kopogtattam, míg ajtót nem nyitott, el nem vette az aranyaimat, és át nem adta a legújabb versesköteteket, a művészetről, filozófiáról és hasonlókról szóló könyveket, „amelyeket mindenki olvas”.Aztán visszavonultam a lakosztályomba, leültem a lámpa mellé, és amit csak tudtam, felhabzsoltam az én századom gondolkozásáról. Végül lefeküdtem a padlóra, és bámultam a mennyezetet. Megrendített a szenvedély, amellyel ez a kor visszatért a régiekhez, a rajongás mindenért, ami római és görög, a hit a testben.
Itt megjegyezném, hogy könyveim néhánya már nyomtatásban készült, hála a sajtó csodálatos találmányának. Egészen elámultam rajtuk, habár, mint annak a kornak nem egy embere, szebbnek találtam a kézzel írott, régi kódexeket. A sors iróniája, hogy már elterjedt a nyomtatás, amikor az emberek még mindig a kézírásos könyveikkel büszkélkedtek. Ámde eltérek a tárgytól.Tehát ott tartottam, hogy az emberek visszatértek a görög és római költőkhöz, bálványozták azt a kort, amelyben születtem.A katolikus egyház hihetetlen hatalmat képviselt, ám ez a szintézis, a hihetetlen kitárulkozás kora is volt. A szintézist láttam Botticelli festményein, a bájt, a pogány szépséget a római pápa tulajdon kápolnájában.Éjfélre járt, mire előkerültem a szállásomról. Elmúlt a tűzkioltás ideje, amellyel csak a kocsmák mertek dacolni, már csak a szokásos csibészek csatangoltak az utcán.Még akkor is szédültem, amikor beléptem egy kocsmába, ahol fiatal duhajok vigadoztak. Rózsás arcú fiú énekelt, lanton kísérte magát. Beültem egy sarokba, és igyekeztem megzabolázni túlfűtött lelkesedésemet, őrült rajongásaimat. De akkor is meg kell találnom Botticelli házát! Kell! Még több munkáját akarom látni!Mi tartott vissza? Mitől féltem? Mi járt az eszemben? Az istenek a megmondhatói, vasakaratom volt. Nem bizonyítottame be ezerszer?
Nem hagytame ott Zenobiát, hogy megőrizhessem az isteni titkot? Nem tűröme az igazságos büntetést, mert elhagytam páratlan Pandorámat, akit talán sose találok meg többé?Végül nem bírtam tovább ezeket a zűrzavaros gondolatokat. Odamentem egy idősebb férfihoz, aki nem danászott együtt a fiatalokkal.
– Azért vagyok itt, mert meg akarok találni egy nagy festőt – mondtam.Vállat vont, meghúzta a borát.
– Én is nagy festő voltam valamikor – mondta –, de már nem. Ma már csak iszom.
Nevettem. Intettem a kocsmároslánynak, hogy hozzon még egy kupával. A firenzei hálásan bólintott.
– Annak, akit keresek – a neve Botticelli, nekem legalábbis így mondták.
Most rajta volt a nevetés sora.
– De hiszen maga Firenze legnagyobb festőjét keresi! – mondta. – Hát őt könnyen megtalálhatja. Mindig munkálkodik, akárhány naplopó tatja is a száját a műhelyében. Talán most is fest.
– Hol az a műhely? – kérdeztem.
– A Via Nuován lakik, rögtön a Via Paolina előtt.
– De mondja csak... – tétováztam. – Milyen ember? Mármint magának mi róla a véleménye?
Ismét vállat vont.
– Se nem jó, se nem rossz, habár van humorérzéke. Ha nem lennének a képei, fel se tűnne. Majd meglátja, ha találkozik vele. De arról ne álmodjon, hogy felfogadja. Máris rengeteg dolga van.
Köszönetet mondtam a firenzeinek, pénzt tettem az asztalra, hogy rendelhessen még bort, ha akar, aztán kiosontam a kocsmából.Némi kérdezősködés árán sikerült eltalálnom a Via Nuovára. Egy éjjeliőr megmutatta Botticelli házát. Nagy ház volt, bár nem palota. Ott lakott a festő a testvérével és a testvére családjával.Úgy álltam ez előtt az egyszerű ház előtt, mintha szentély volna. Láttam a nagy ajtóról, amely nappal kétségtelenül tárvanyitva áll, hogy ez a műhely. Fölötte az emeleteken sötétek voltak az ablakok.Miként juthatnék be a műhelybe? Hogy láthatnám, min dolgozik most? Ide csak éjszaka jöhetek. Még sose átkoztam ennyire az éjszakát!Majd elvégzi az arany. Az arany és a BűvölőAjándok, bár fogalmam sem volt, hogy Botticellit miként merhetném megigézni.Hirtelen nem bírtam tovább uralkodni magamon. Dörömböltem a ház ajtaján.Természetesen senki sem nézett ki, így hát még egyszer dörömböltem. Végül fény gyúlt az emeleten, és lépések hallatszottak bentről. Egy hang megkérdezte, hogy ki vagyok, mit akarok? Mit feleljek erre a kérdésre? Hazudjak valakinek, akit imádok? De ha be kell jutnom!
– Marius de Romanus vagyok – feleltem. Abban a pillanatban találtam ki azt a nevet. – Egy arannyal telt erszényt hoztam Botticellinek. Láttam a festményeit Rómában, és mérhetetlenül csodálom. A saját kezébe kell átadnom ezt az erszényt!
Szünet. Hangok az ajtó mögött. Két ember tanácskozott, hogy ki lehetek, vagy mi lehet az oka egy ilyen hazugságnak.
Az egyik azt mondta, ne nyissanak ajtót. A másik azt mondta, egy pillantást megér. Ő volt az, aki elhúzta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. A másik mögötte tartotta a lámpát, úgyhogy csak egy árnyékos arcot láttam.
– Én vagyok Sandro – mondta egyszerűen. – Én vagyok Botticelli. Miért hozna nekem egy erszény aranyat?
Sokáig szólni se bírtam, de legalább volt annyi eszem, hogy elővettem az aranyat. Átadtam neki az erszényt, aztán csak figyeltem, ahogy széthúzza a zacskó száját, kiszedegeti az aranyforintokat, nézegeti őket.
– Mit akar? – kérdezte. A hangja épp olyan egyszerű volt, mint a fellépése. Elég magasra nőtt. Világosbarna hajába máris szürke szálak keveredtek, holott nem volt öreg. Nagy szemén az látszott, hogy jószívű ember lehet. Formás orra és szája volt. Bosszankodás és gyanakvás nélkül nézett rám, láthatólag arra készült, hogy visszaadja az aranyat. Szerintem negyven se volt még.Beszélni próbáltam, de összeakadtak a számban a szavak. Először fordult elő velem, hogy dadogjak. Végül sikerült megértetnem magamat:
– Hadd menjek be a műhelyébe ma éjszaka! – mondtam. – Hadd nézzem meg a festményeit! Csak ennyit akarok!
Vállat vont.
– Megnézheti nappal. A műhelyem mindig nyitva áll. Vagy elmehet a templomokba, amelyekben festettem. Mindenfelé megtalálja Firenzében a munkáimat. Ilyesmiért nem kell fizetnie. – Micsoda gyönyörű hang, milyen becsületes hang! Türelem és érzékenység volt benne.Úgy bámultam, mint a festményeit. Ám ő a válaszomat várta. Össze kellett szednem magamat.
– Megvannak rá az okaim – mondtam. – Megvannak a bogaraim. Most szeretném látni a munkáit, ha megengedi. Ezért kínálom fel az aranyat.
Mosolygott, sőt még csöndesen nevetett is egy kicsit.
– Úgy érkezett, mint egy napkeleti bölcs – mondta. – Mert biztosan rám fér a pénz. Jöjjön be.
Hosszú életemben ez volt a második alkalom, hogy a szentírás napkeleti bölcseihez hasonlítottak. Örültem neki.Beléptem a házba, ami csöppet sem volt fényűző. Elvette a lámpát a másik embertől, és bevezetett egy mellékajtón a műhelyébe. Ott letette a lámpát egy asztalra, festékek, ecsetek, rongyok közé.Nem bírtam levenni róla a szememet. Ez az az ember, aki Sixtus kápolnájának fenséges freskóit festette! Ez a hétköznapi ember!A láng fellobbant, fény töltötte meg a műhelyt. Sandro, ahogyan magát nevezte, balra intett, én jobbra fordultam. És azt hittem, hogy mindjárt megbomlik az eszem.Óriási vászon takarta a falat. Vallásos képre számítottam, még ha érzékien vallásos képre is, de ez más volt, amitől ismét a torkomon akadt a szó.Hatalmas kép volt, több alakkal, de míg a római festmények zavarba hoztak a témájukkal, itt rögtön tudtam, miről van szó.Mert ezek nem szentek vagy angyalok és Krisztusok és próféták voltak – távolról sem!Hűséges szolgáitól közrefogva Venus istennő állt dicső meztelenségében egy tengeri kagylóban. Aranyhaját szellő fodrozta, és figyelmesen nézett rám álmatag szemével. Zephyrus isten fújta a szelet, amely a szárazföld felé hajtotta a kagylót, és a parton már várta Venust egy nimfa, maga is olyan gyönyörű, akár az istennő.Visszafojtottam a lélegzetemet, és eltakartam az arcomat, majd elvettem a kezemet, de a kép még mindig ott volt.Sandro Botticelli halkan, kissé türelmetlenül sóhajtott. De az istenekre, mit mondhattam volna ennek a képnek a ragyogásáról? Miként önthettem volna szavakba imádatomat?Hallottam fojtott, fásult hangját:
– Ha azt akarja mondani, hogy megbotránkoztató és gonosz, akkor engedelmével megjegyzem, hogy ezerszer hallottam. Ha akarja, visszaadom az aranyát. Ezerszer hallottam.
Megfordultam, térdre borultam, megfogtam a kezét, és megcsókoltam. Majd lassan felálltam, mint egy öregember, először az egyik térdemet egyenesítve ki, aztán a másikat. Hátraléptem, és hosszasan csodáltam a képet.Megbámultam Venus tökéletes alakját, aki dús hajával takarta el a legnagyobb titkát.Megbámultam a lobogó ruhájú nimfát a kinyújtott kezével. Megbámultam Zephyrus istent, isteni párját, és az agyamba véstem az összes parányi részletet.
– Hogy lehet ez? – kérdeztem. – Hogy tudtak annyi Krisztus és Szűzanya után megfesteni végre egy ilyet?
A csendes, türelmes ember ismét felnevetett.
– A patrónusom érdeme – mondta. – Nem tudok valami jól latinul. Úgy olvasták fel nekem a verseket. Azt festettem, amire mondták, hogy fessem meg. – Zavartan elhallgatott. – Ön szerint ez bűn?
– Bizonnyal nem az! – mondtam. – Azt kérdezi, mit gondolok? Azt gondolom, hogy ez csoda! Meg vagyok döbbenve, hogy egyáltalán ilyet kérdez! – A festményre néztem. – Ez egy istennő. Mi más lehetne, mint szent? Volt idő, amikor milliók imádták. Volt idő, amikor tiszta szívvel áldoztak neki a népek.
– Hát igen – felelte halkan –, csakhogy pogány istennő, és nem mindenki tartja a házasság patrónájának, mint egyesek mondják mostanában. Mások azt mondják, hogy ez a kép bűnös, és nem lenne szabad megfestenem. – Türelmetlenül sóhajtott. Mondani akart még valamit, de éreztem, hogy nem állnak a rendelkezésére az érvek.
– Ne hallgasson az ilyenekre! – kérleltem. – Ebben olyan tisztaság van, amilyet még nem láttam festményen! Az arca, ahogy megfestette – újszülött, mégis időtlen. Asszony, de isteni! Ne gondoljon bűnre, amikor ezen a képen dolgozik! Ez a festmény túlságosan ékesszóló, túlságosan életteli! Zárja ki a lelkéből a bűn vívódását!
Hallgatott, de tudtam, hogy töpreng. Feléje fordultam, olvasni próbáltam a gondolataiban. Zűrzavarosak voltak, tele értetlenséggel és bűntudattal.Festő volt, akinek élete majdnem teljesen a megrendelőitől függött, ám mégis ő került fölénybe azokkal az egyedi stíluselemeivel, amelyeket mindenki imádott a munkásságában. Sehol sem bontakozott ki a tehetsége teljesebben mint ezen a képen. Ő is tudta ezt, bár nem foglalhatta szavakba. Törte a fejét, hogy mondjon valamit a mesterségéről és az eredetiségéről, de nem volt képes. Én pedig nem sürgettem. Gonoszság lett volna.
– Bennem nincsenek meg az ön szavai – mondta egyszerűen. – Valóban azt hiszi, hogy ez a kép nem bűnös?
– Igen. Már mondtam, hogy nem bűnös. Ha valaki mást mond, akkor hazudik. – Ezt nem győztem hangsúlyozni. – Nézze az ártatlanságot az istennő arcában, és ne gondoljon másra!
Zaklatottnak látszott, és ekkor megéreztem, mennyire sebezhető, óriási tehetsége és munkakedve ellenére is. Gáncsolói örökre megtörhették volna művészetének lendületét. Valahogyan mégis minden reggel képes volt újra felvenni az ecsetet, és festett tovább a legjobb tudása szerint.
– Ne higgyen nekik! – ismételtem, mire megint rám nézett.
– Jöjjön! – hívott. – Bőkezűen megfizetett azért, hogy láthassa a munkáimat. Nézze csak meg ezt a tondót a Szűzanyával és az angyalokkal. Ez hogy tetszik?
A túlsó falhoz vitte a lámpát, és úgy tartotta, hogy lássam a kerek festményt.Ismét elvette a szavamat a megrendülés. Pedig láttam, hogy a Szűz ugyanolyan tiszta szépség, mint Venus istennő, az angyalok pedig olyan bájosak és érzékiek, amilyenek csak a nagyon fiatal lányok és fiúk lehetnek.
– Tudom – mondta. – Nem kell szólnia. A Venusom úgy néz ki, mint a Szűz, és a Szűz úgy néz ki, mint a Venus. Ezt is mondják. De a patrónusaim fizetnek érte.
– Hallgasson a patrónusaira – tanácsoltam. Szerettem volna megragadni a karját. Szerettem volna gyengéden megrázni, hogy sose felejtse el a szavaimat. – Tegye azt, amit ők mondanak. Mindkét kép nagyszerű. Mindkettő csodálatosabb mindennél, amit valaha láttam.
Nem ismerhette szavaim igazi értelmét. Nem mondhattam meg neki, csak bámultam rá, és akkor először érzékeltem benne némi aggodalmat. Kezdett feltűnni neki a bőröm, és talán a kezem is.Ideje volt magára hagynom, mielőtt még jobban felébred benne a gyanakvás. Azt szerettem volna, ha jó szívvel és nem félelemmel emlékezik rám.Elővettem egy másik erszényt, tele aranyforintokkal.Intett, hogy tegyem el, sőt nagyon erélyesen tiltakozott. De én az asztalra tettem a pénzt.Egy pillanatig néztük egymást.
– Isten vele, Sandro – mondtam.
– Marius, ugye? Emlékezni fogok önre.
Kimentem az első ajtón az utcára. Futottam két sarkot, aztán megálltam, lihegtem. Álomnak rémlett, hogy vele voltam, hogy ilyen képeket láttam, hogy ember ilyen képeket alkothat.Nem tértem vissza a palotai lakosztályomba.A Szülők kriptájában újfajta kimerültség döntött le a lábamról. Nem bírtam kiverni a fejemből annak az embernek a képét. Mindegyre visszatért, puha, seszínű hajával, őszinte szemével.Nem szabadulhattam a festményektől sem. Tisztában voltam vele, hogy ez még csak a kezdete kínszenvedéseimnek, bálványozó szerelmemnek Botticelli iránt.A következő hónapokban szorgalmasan látogattam Firenzét. Besurrantam palotákba és templomokba, hogy lássam Botticelli munkáit.Azok, akik dicsérték, nem hazudtak. A város első festője volt. Azok gáncsolták, akikre nem maradt ideje, hiszen csak halandó volt.A San Paolino templomban rátaláltam egy hihetetlen oltárképre. Ez, mint megtudtam, a Lamentatio nevet viselő, népszerű témát ábrázolta, vagyis a keresztről éppen levett Krisztus siratását.A kép valóságos csodája volt Botticelli érzékiségének. Ez nyilvánult meg Krisztus gyöngéd ábrázolásában, akinek tökéletes teste volt, akár egy görög istennek, és annak az asszonynak az önfeledt gyászában, aki a halott arcához szorította a magáét. Krisztus hátrahanyatló fejjel hevert, míg az asszony térdelt, ennél fogva a szeme nagyon közel került Krisztus szájához.Ó, annak az összesimuló két arcnak a látványa! Körülöttük a vonások, az alakok kifinomultsága! Ez több volt, mint amit elviselhettem!Meddig engedem, hogy ez kínozzon? Meddig kell égnem ebben a kéjes lelkesedésben, ebben a bálványimádó tébolyban, mielőtt visszavonulhatok a sírbolt hideg magányába? Értem én, miként büntessem magamat. Nem kell ahhoz kitérőt tennem Firenze városába.Volt is okom távozni.Két másik vérivó is lappangott a városban, akiknek talán nem tetszett a jelenlétem, bár eddig békén hagytak. Nagyon fiatalok voltak, nem is túl okosak, ennek ellenére sem akartam, hogy megtaláljanak, és aztán még az eddiginél is jobban elterjesszék „Marius legendáját”.Meg ott volt még a szörnyeteg, akivel Rómában találkoztam – a gonosz Santino, aki akár ide is eljöhet, hogy háborgasson a kis sátánistáival, akiknek létét roppantul fájlaltam.Ám ezek a dolgok nem voltak igazán fontosak.Bőven volt időm Firenzére, szerencsére itt nem garázdálkodtak sátánimádók, tetszésem szerint kínozhattam magamat.Megőrültem ezért a Botticelli nevű halandóért, ezért a festőért, ezért a lángészért. Szinte semmi másra nem bírtam gondolni.Újabb hatalmas pogány mesterműben is megcsodálhattam tehetségének fényrobbanását. Hajnal előtt osontam be a palazzóba, ahova az elkészült festményt küldték, akkor, amikor a ház halandó gazdái mélyen aludtak.Botticelli megint a római mitológiából merített, vagy talán a görögből, amely a római alapja, hogy megalkosson egy kertet – igen, pont egy kertet! Ebben a kertben, ahol örök tavasz virult, álmatag arcú, harmonikus mozgású mitológiai alakok hullámzottak éteri kifinomultsággal.A zöldellő kert egyik oldalán az áttetsző leplekbe burkolt, örökifjú Gráciák táncoltak, a másikon a pompás öltözékű Flora istennő hintette virágait. Középen ismét megjelent Venus, ezúttal a gazdag firenzei asszonyok ruhájában. Fejét könnyedén félrehajtotta, keze hívogatóan intett.A festmény bal szélén álló Mercuriuson kívül még néhány mitológiai alak egészítette ki a csoportot, amely annyira megigézett, hogy órákig álltam a műremek előtt, szívtam magamba részleteit, hol mosolyogtam, hol könnyeztem, hol a könnyeimet törülgettem, időnként eltakartam a szememet, majd leengedtem a kezemet, hogy viszontláthassam az élénk színeket és az átszellemült mozdulatokat. Annyira emlékeztetett Róma elveszett dicsőségére, mégis annyira különbözött tőle újdonságával, hogy attól féltem, megbomlik tőle az agyam.Minden kertet, amelyet valaha festettem vagy elképzeltem, elhomályosította ez a kép. Miként is vetélkedhetnék, akár álmaimban is, egy ilyen alkotással?De jó lenne itt és most meghalni a boldogságtól a nyomorult magány évszázadai után! De jó volt látni a formának és a színnek ezt a diadalát, miután oly sokáig tanulmányoztam keserű lemondással az érthetetlen formák sokaságát!Már nincs bennem elkeseredés. Már csak öröm van, lüktető, múlhatatlan öröm.Lehetséges ez?Csak vonakodva bírtam otthagyni a tavaszi kert képét. Csak vonakodva bírtam otthagyni a virágcsillagos, sötétzöld gyepet, a gyümölcstől hajlott ágú narancsfákat. Csak vonakodva bírtam elindulni Botticelli felkutatására.Soksok firenzei éjszakát támolyoghattam volna át ennek az egyetlen képnek a mámorában. De még olyan sok mindent kellett látnom.Itt megjegyezném, hogy míg templomokba osontam be a mester képeinek látására, majd egy palazzóba lopakodtam be azért a híres festményért, amelyen a bűbájos Mars isten alszik a türelmes és figyelmes Venus ellett, miközben kezemet a szájamra tapasztva járkáltam, nehogy felkiáltsak bolond lelkesedésemben – ez alatt az idő alatt egyszer se tértem vissza a géniusz műhelyébe. Megtartóztattam magamat tőle.„Nem avatkozhatsz be az életébe – győzködtem magamat. – Nem ronthatsz rá aranyaiddal, hogy elvond a munkától. Neki halandó sors jutott. Máris közismert Firenzében. Ismerik Rómában. Képei örökre fennmaradnak. Nem olyasvalaki, akit a kanálisból kell kimentened. Egész Firenze róla beszél. Még a pápa római palotájában is emlegetik. Hagyd őt!”Így hát nem tértem vissza hozzá, holott éheztem a látására. Holott csak annyit szerettem volna mondani, hogy milyen csodálatosak a Gráciák és a többi istenek a tavaszi kertben!Fizettem volna érte, ha engedi, hogy esténként elüldögéljek a műhelyében, és figyeljem munka közben. Erről persze szó sem lehetett.Visszamentem a San Paolino templomba, és hosszan bámultam Krisztus siratását.Sokkal merevebb volt, mint a „pogány” festmények. Botticelli ritkán alkotott ehhez foghatóan szigorú képet. Sok sötétség is volt rajta, az alakok köntösének árnyalataiban, és a nyitott sír árnyékos torkában. Ám még ezen a szigorúságon is átütött a kedvesség, a báj. Krisztus és Mária összesimuló arca pedig egyszerűen nem engedte, hogy elfordítsam róluk a tekintetemet.Ó, Botticelli! Mivel lehetne megmagyarázni ezt a tehetséget? Alakjai, noha tökéletesek, mindig kissé nyújtottak, még az arcok is hosszúkásak. Az arcok kifejezése réveteg, talán szomorkás, ezt olyan nehéz megállapítani. Minden alakja mintha beleveszne egy közös álomba.A festék, amelyet használ, ez a Firenzében elterjedt festék messze tökéletesebb mindennél, amit mi használtunk a régi Rómában. Közönséges tojássárgájából és porokból keverte ki azokat az árnyalatokat, azokat a glazúros fedőfestékeket, amelyek múlhatatlan ragyogást adtak a képeinek. Az én szememben varázsfénye volt az alkotásainak.Annyira elbűvölt ez a festék, hogy halandó szolgámmal porokat vásároltattam minden kapható árnyalatban. Vetettem vele tojást, és felfogadtattam éjszakára egy volt festőtanoncot, aki megkeverje kellő sűrűségére a színeket, hogy festegethessek a lakosztályomban.Időtöltésnek indult, de lázas alkotás lett belőle. Telefestettem minden lealapozott fatáblát, minden vásznat, amelyet a szolga és az inas vásárolt.Persze megdöbbentette őket a gyorsaságom. Ez engem is megfontolásra intett. Okosnak kell lennem, nem fantasztikusnak. Vagy nem tanultam meg valamikor régen, amikor a lakomatermemet festettem az éljenző vendégek előtt?Aranyat adtam nekik, és elküldtem őket, hogy hozzanak még nyersanyagot. Hogy mit festettem? Hát valami szegényes Botticelliutánzatot, mert még halhatatlan véremmel sem tudtam rabul ejteni azt, amit ő rabul ejtett. Nem tudtam olyan arcokat alkotni, mint ő. Volt valami élesség és reménytelenség a képeimben. Rá se bírtam nézni a munkámra. Undorodtam tőlük. Volt valami lapos és vádló az arcokban, amelyeket alkottam. Volt valami baljós a szemekben, amelyek visszanéztek a falakról.Annyira nem találtam a helyemet, hogy kirohantam az éjszakába. Hallottam a másik két vérivót, egy fiatal párt. Féltek tőlem, amire meg is volt minden okuk, ugyanakkor valamilyen tisztázatlan okból nagyon figyeltek arra, hogy mit csinálok. Néma üzenetet küldtem minden halhatatlan aljanépnek, amely háborgathat. Közelembe ne gyertek, mert szenvedély tüzében égek, és nem fogom tűrni, hogy most megzavarjanak!Besurrantam, a San Paolino templomba, letérdeltem, néztem a Lamentatiót. Megnyaltam hegyes fogaimat. Minél jobban elteltem az alakok szépségével, annál jobban éheztem a vérre. Képes lettem volna ott, a templomban zsákmányolni.Majd a leggonoszabb gondolatom támadt. Ugyanolyan tiszta gonoszság volt, mint amilyen tiszta hit alkotta ezt a festményt. Hívatlanul támadt, mintha valóban létezne egy Sátán, és az sompolyogna most felém a kőpadlón, és ültetné el a fejemben a gondolatot.
– Szereted őt, Marius – mondta ez a Sátán. – Hát akkor hozd át magadhoz! Add Botticellinek a Vért!
Némán dideregtem a templomban. Lecsúsztam a padlóra, a kőfalnak támaszkodtam. Ismét kínzott a szomjúság. Elszörnyedtem attól, hogy egyáltalán gondolhatok ilyesmire, mégis láttam, amint átölelem Botticellit. Láttam, hogy a nyakába vágom a fogamat. Botticelli vére. Arra gondoltam. És a magaméra, ahogy megitatom vele.
– Marius, gondolj csak bele, mennyit vártál! – mondta a Sátán gonosz hangja. – Ennyi hosszú évszázad alatt senkinek sem adtál a véredből. De Botticellinek adhatsz! Botticellit elveheted most!
Festhetne tovább; páratlan műveket alkothatna az ereiben a Vérrel! Örökké élne a tehetsége ennek a szerény embernek, aki örült még egy erszény aranypénznek is! Ő alkotta ezt a gyönyörű Krisztust, akit bámulok, akinek hátracsukló fejét Mária tartja.Ezt nem lehet megtenni. Nem, ezt sosem szabad megtenni! Nem tehetem. Nem teszek ilyet!Mégis felálltam, lassan kimentem a templomból, és elindultam a szűk, sötét utcán Botticelli háza felé.Hallottam, hogyan ver a szívem. Elmém sajátosan kiürült, testem könnyű lett és ragadozó gonoszság töltötte el, gonoszság, amelyet készséggel elismertem és megértettem. Öleld magadhoz Botticellit! Sose engedd ki a karjaidból!Hallottam, hogy követ az a két másik vérivó, az a két fiatal, de nem törődtem velük. Túlságosan féltek tőlem, hogy közel jöjjenek. Mentem tovább, hogy megtegyem, amit elhatároztam.Csak pár sarokra volt Sandro háza. Bent égtek a lámpák. Hoztam az aranyaimat. Sodródtam, álmodtam, szomjaztam.Zörgettem, mint az első alkalommal.Nem, ez olyan dolog, amelyre sohasem vetemedsz! Nem szakíthatsz ki a világból valakit, aki ennyire élő! Nem tépheted el a sorsa fonalát valakinek, aki ennyi örömet, ennyi szeretni való szépséget adott másoknak!Sandro bátyja nyitott ajtót, ám ezúttal udvariasan viselkedett, és bevezetett a műhelybe, ahol Botticelli magányosan dolgozott.Ahogy beléptem, rögtön felém fordult, és üdvözölt.Nagy, festett tábla magasodott mögötte, ami megdöbbentően különbözött eddigi munkáitól. Jártattam rajta a tekintetemet egy darabig, mert gondolom, Sandro is ezt kívánta tőlem, de nem hiszem, hogy képes lettem volna palástolni helytelenítésemet és félelmemet.Felágaskodott bennem az éhség, de visszafojtottam, hogy csak a festményre figyelhessek. Nem gondoltam semmire, Sandróra sem, arra sem, hogy meghal és újjászületik általam. Egyedül a festményt néztem, eljátszva a festő kedvéért a halandót.Dermesztően komor ábrázolása volt a Szentháromságnak: megfeszített Krisztus, mögötte az Atyaisten egész alakban, Krisztus feje fölött a Szentlélek, galamb képében. Jobbról Keresztelő Szent János tárta ki az Atya skarlát palástját, balról Bűnbánó Magdaléna állt, akinek a kibontott haja volt minden ruhája, és gyászolta a megfeszített Urat.Hogy Botticelli ilyen kegyetlenül bánjon a tehetségével! Hogyan használhatja erre a vérfagyasztó dologra! Ó, mesterkézre vallott, de milyen irgalmatlannak tűnt ez az alkotás!Csak most láttam igazán, hogy a Lamentatiónál mennyire tökéletes egyensúlyban vannak a fény és a sötétség erői. Itt bizonyosan nem láttam egyensúlyt. Nem hihettem, hogy Botticelli képes legyen alkotni valamit, ami ennyire csak sötét. Kíméletlen volt. Ha másutt látom, nem hittem volna el, hogy az ő munkája.Mintha fölöttem mondott volna megsemmisítő ítéletet, amiért csak egy percig is arról képzelegtem, hogy Botticellinek adom a Sötét Vért! Valóban él a keresztények istene? Elállhatja az utamat? Ítélhet fölöttem? Csak ezért kellett szembekerülnöm ezzel a festménnyel és Botticellivel, aki a Szentháromsága mellett állva néz a szemembe?Várta, hogy mondjak valamit a képéről. Türelmesen várta, hogy megsebezzék a szavaim. Annak a szerelemnek, amellyel a tehetségét szerettem, semmi köze sem volt az Istenhez, sem az Ördöghöz, sem a saját hatalmamhoz vagy gonoszságomhoz. Ez a szerelem tiszteletben tartotta Botticellit, és ebben a pillanatban csak ez volt a fontos. Megint a képre néztem.
– Hol az ártatlanság, Sandro? – kérdeztem olyan kedvesen, ahogy csak tudtam.Ismét küzdenem kellett a vérszomjjal. Nézz rá, milyen öreg! Ha nem teszed meg, Sandro Botticelli meg fog halni!
– Hol van a képben a gyengédség? – kérdeztem. – Hol van az éteri jóság, amitől elfelejtünk mindent? Talán csak az Atyaisten arcában látok valamennyit, de a többi – az sötét, Sandro. Annyira nem jellemző magára ez a sötétség. Nem értem, miért ilyet fest, amikor annyi mást alkothatna.
Harsogott bennem a vérszomj, de uralkodnom kellett rajta. Visszaparancsoltam a mélybe. Túlságosan szerettem Botticellit, hogy megtehessem. Nem bírtam megtenni. Nem viselném el az eredményét.Bólogatott a megjegyzéseimre. Boldogtalan, meghasonlott ember volt. Istennőket akart festeni, de szenteket is.
– Marius, én nem akarok olyat alkotni, ami bűnös – mondta. – Nem akarok olyat alkotni, ami gonosz, vagy aminek a látásától valaki bűnbe esik.
– Sandro, nagyon messze áll maga attól – mondtam. – Nekem az a véleményem, hogy az istennői ugyanolyan dicsők, mint a szentjei. A római Krisztusfreskóiból áradt a fény és a szépség. Miért utazik a sötétség mélyére úgy, ahogy itt teszi?
Elővettem az erszényt, és az asztalra helyeztem. Most elmegyek, ő pedig sose tudja meg, menynyire közel járt hozzá a gonoszság. Fogalma sem lesz róla, ki vagyok, és mit akartam cselekedni talán.
Odajött, felvette az erszényt, vissza akarta adni.
– Nem, tartsa csak meg! – mondtam. – Rászolgált. Azt teszi, amit hite szerint tennie kell.
– Marius, azt kell tennem, ami helyes – mondta egyszerűen. – Most pedig nézze meg ezt! Mutatni akarok magának valamit. – Átvezetett egy másik sarokba, távolabb a nagy képektől.
Itt apró rajzokkal borított pergamenlapok voltak egy asztalon.
– Illusztrációk Dante Poklához – mondta. – Bizonyára olvasta. Szeretném az egész könyvet illusztrálni.
A szívem elszorult, mikor ezt hallottam, de mit felelhettem volna? Néztem a fájdalomtól, megkínzott testeket. Mivel dicsérhetném annak a festőnek az elhatározását, aki csodálatos ügyességgel alkotott Venusokat és Szűzanyákat?Dante Pokla. Hogy gyűlöltem, noha elismertem nagyszerűségét!
– Sandro, hogy akarhat ilyet tenni? – kérdeztem reszketve. Nem akartam, hogy lássa az arcomat. – Én azokban a képekben találom meg az is dicsőséget, amelyekben az édenkert fénye ragyog, legyenek akár pogányok, akár keresztények, de nincsen örömömre az elkárhozottak szenvedése.
Botticelli arcára kiült a bizonytalanság. Sose szabadulhat tőle. Ez a sorsa. Nekem az volt a szerepem ezen a színpadon, hogy tápot adtam egy pislákoló lángnak, amely önmagától talán nem maradhatott volna égve.Most mennem kellett, örökre el kellett hagynom őt. Nem tehetem be a lábamat a házába még egyszer. Nem bízhatok magamban. Ki kell szabadulnom Firenzéből, különben megtörik az elszántságom.
– Nem jövök többet, Sandro – mondtam.
– De miért? Már annyira vártam! Ó, nem a pénz miatt, higgye el nekem.
– Tudom, de el kell mennem. Ne feledje, hiszek az isteneiben és az istennőiben. Mindig hinni fogok.
Elmentem, de csak a templomig jutottam. Annyira kínzott a vágy, hogy áthozzam magamhoz, és rázúdítsam a Vér sötét titkait, hogy alig bírtam lélegezni. Elködösült előttem az utca, nem éreztem a tüdőmben a levegőt.Kellett nekem. Kellett a tehetsége. Álmodtam kettőnkről – Sandróról és rólam –, ahogy ott vagyunk egy pompás palazzóban, és alkotjuk a Vér varázsától borzongó képeket.Az lenne a Vérnél a sacramentum confirmationis, a megerősítés szentsége.Végül is tönkreteszi a tehetségét azzal, hogy a sötétség felé fordul. Mi mással lenne magyarázható, hogy képes elfordulni az istennőktől egy írásért, amelynek még a címe is Pokol? Nem téríthetném vissza az égi látomásokhoz a Vérrel?Ám erről szó sem lehet. Már az előtt tudtam, hogy láttam volna a kegyetlen Szentháromságot. Előbb tudtam, hogysem beléptem a házába.Most zsákmányolnom kell. Sokat kell zsákmányolnom. Irgalmatlan vadászatot tartottam arra a néhány kárhozott lélekre, akiket a firenzei utcákon találtam. Addig vadásztam, míg nem fért belém több vér.Úgy egy órával hajnal előtt kis téren találtam magamat. Hátamat a templom ajtajának vetve kuporogtam, és koldusra hasonlítottam volna, ha a koldusok viselnének skarlát köpenyt.A két ifjú vámpír, akiknek osonó lépéseit hallottam, mikor követtek, most félénken közeledett felém.Fáradt és türelmetlen voltam.
– Táguljatok tőlem! – mondtam. – Elpusztítalak, ha nem engedelmeskedtek!
Egy ifjú hím, egy ifjú nőstény. Mindkettőt fiatalon vették el, mindkettő reszketett, de nem hátrált. Végül a hím szólalt meg kettőjük nevében, halálmegvető bátorsággal:
– Ne merd bántani Botticellit! – parancsolta. – Ne merészelj ártani neki! Vidd a söpredéket, szolgáld ki magadat, de Botticellit ne! Őt soha!
Szomorúan elnevettem magamat. A fejem hátracsuklott, és csak nevettem halkan.
– Nem teszek ilyet – mondtam. – Ugyanannyira szeretem, mint ti. Most pedig hordjátok el az irhátokat, különben ígérhetem, hogy nem lesz több éjszakátok. Menjetek!
Visszatértem a kriptába a hegyek között, és sírtam Botticelliért.Behunytam a szememet, és átléptem a kertbe, ahol Flora hinti gyöngéd rózsáit a fű és a virágok szőnyegére. Kinyújtottam a kezemet, hogy megérintsem az egyik ifjú Grácia haját.
– Pandora! – suttogtam. – Pandora, ez a mi kertünk. Olyan szépek voltak mind, akárcsak te.
A következő hetekben új ékességekkel töltöttem meg az alpesi szentélyt. Új aranylámpákat és tömjéntartókat vásároltam. Drága kárpitokat és arannyal áttört kínai selymeket vettem a velencei piacokon. A firenzei varrónőknél új köntösöket rendeltem halhatatlan Szüléinknek. Óvatosan átöltöztettem őket, lehántva róluk a rongyokat, amelyeket régesrégen el kellett volna égetni.Közben folyamatosan beszéltem nekik a csodákról, amelyeket láttam a változó világban.Szép, nyomtatott könyveket tettem eléjük, és elmagyaráztam a könyvnyomtató sajtó leleményes találmányát. A szentély ajtajára ugyancsak Firenzében vásárolt, flamand falikárpitot akasztottam, amelyet részletesen leírtam nekik, hátha azt akarják nézni vaknak tűnő szemükkel.Aztán elmentem Firenzébe, összeszedtem az összes festéket, olajat, egyéb anyagokat, amelyeket a szolgám összevásárolt, felvittem a hegyi kápolnába, és elkezdtem kifesteni a falakat az új stílusban.Nem próbáltam utánozni Botticellit, de visszatértem a kert motívumához, amelyet úgy szerettem valamikor régen. Hamarosan a magam Venusát, Gráciáit, Floráját festettem, és beledolgoztam a képbe az élet összes részletét, amelyeket csak a vérivó láthat.Míg Botticelli különböző virágokat festett a sötét fűbe, én feltártam a benne rejtőző, apró rovarokat, és megörökítettem a leglátványosabb, leggyönyörűbb élőlényeket: a lepkéket. Stílusom ijesztően részletező volt minden szempontból. Hamarosan bódító elvarázsolt erdő vette körül az Apát és az Anyát, amelynek eddig elképzelhetetlen ragyogást adott a tojástempera.Ahogy nézegettem a freskómat, kissé elszédültem, mert Botticelli kertjére gondoltam, és a kertre, amelyet a régi Rómában álmodtam, a kertre, amelyet festettem – hamarosan fel kellett ráznom és össze kellett szednem magamat, mert nem tudtam, hol vagyok.A Szülők keményebbnek és zárkózottabbnak látszottak, mint valaha. Eltűnt róluk a szörnyű tűzvész minden nyoma, habfehér lett a bőrük.Olyan régen nem mozogtak, hogy néha már azon tűnődtem, nem csak álmodtame a történteket – nem csak álmodtame Eudoxia feláldozását. Mindenesetre most szabadulni akartam a szentélyből, méghozzá hosszú időszakokra.Utolsó ajándékom az Isteni Szülőknek – a freskók befejezése, Akasa és Enkil felékszerezése után – egy hosszú gyertyatartó volt, amelyben száz viaszgyertya fért el. Egyszerre gyújtottam meg őket elmém erejével.Természetesen nem vettem észre változást a Király és a Királynő nézésében. De akkor is nagy örömömre szolgált, hogy ezt ajándékozhatom nekik. Velük töltöttem az utolsó órákat, amíg le nem égtek a gyertyák, közben halkan meséltem, minő csodák vannak Firenze és Velence városában, amelyeket megszerettem.Megígértem, hogy minden alkalommal, amikor eljövök, száz gyertyát gyújtok nekik, csekély bizonyítékául soha el nem fogyó szeretetemnek. Miért tettem ezt? Nem is tudom. De ezek után mindig nagy tételekben tároltam a gyertyát a szentélyben. A két ülő alak mögé rejtettem őket, áldozat után újakat tűztem a bronz gyertyatartóba, és eltakarítottam az olvadt viaszt.Ahogy ezzel végeztem, visszatértem Firenzébe, Velencébe, elmentem Sienába, a falakkal körülvett, gazdag városkába, hogy tanulmányozzam a festményeket.Bebarangoltam Itáliát, palotákat, templomokat néztem, részeg voltam attól, amit láttam.Mindenütt annak a hatalmas szintézisnek voltam tanúja, amelyet már említettem. Keresztény témák olvadtak össze az ókori pogány stílussal. Noha továbbra is Botticellit tartottam a mesterek mesterének, más csodák sokaságával is találkozhattam a félszigeten.A kocsmai szóbeszédből azt szűrtem ki, hogy északon is érdemes lenne megnéznem a festményeket.Ez újdonság volt nekem, mert nekem mindig a kevésbé civilizált népek lakóhelyét jelentette Észak, de annyira éheztem az új stílusokra, hogy követtem a tanácsot.Sokarcú, lüktető civilizációt találtam ÉszakEurópában – főleg Franciaországban –, amelyet kétségtelenül alábecsültem. Voltak nagyvárosok, voltak királyi udvarok, amelyek pártolták a festészetet. Volt mit tanulnom.De ezt a művészetet nem szerettem.Tiszteltem Jan van Eyck, Rogier van der Weyden, Hugo van der Goes, Hieronymus Bosch, meg a névtelen mesterek sokaságának munkásságát, de az alkotásaik nem gyönyörködtettek annyira mint az itáliai mestereké. Észak nem volt olyan lírai. Észak nem volt olyan kedves. Még mindig nagyon erősen látszott rajta a tisztán vallási művészet groteszk bélyege.Így hát hamarosan visszatértem Itáliába, ahol gazdag jutalom várt a végeláthatatlan vándorlás után.Megtudtam, hogy Botticelli egy híres mesternél, Filippo Lippinél tanult. Ennek a fia, Filippino Lippi dolgozott most együtt Botticellivel. Szerettem még a festők közül Gozzolit, Signorellit, Piero della Francescát és rajtuk kívül olyan sokakat, hogy fel se akarom sorolni őket.Ám festészeti tanulmányaim, rövid utazásaim közben, a falfreskók és oltárok előtt átrajongott éjszakák során egyszer se álmodoztam arról, hogy áthozom magamhoz Botticellit, és kerültem minden helyet, ahol tartózkodott.Tudtam, hogy szép sikerei vannak, tudtam, hogy fest. Nekem ez elég volt.Motoszkálni kezdett bennem egy gondolat, és ez fokozatosan olyan erős lett, mint a korábbi álom Botticelli elcsábításáról.Mi lenne, ha ismét kilépnék a világba, és úgy élnék, mint egy festő? Ó, nem olyan mint aki abból él, és megbízásokat fogad el, az oktalanság lenne, hanem mint egy hóbortos úriember, aki a saját örömére fest, és halandókat fogad a házában, itatjaeteti őket.Nem ezzel próbálkoztam a régi éjszakákon, Róma első feldúlása előtt? Igen, kifestettem a falaimat darabos, elkapkodott alakokkal, és hagytam, hogy vidám vendégeim kinevessenek.Igen, azóta eltelt ezer év, sőt több: már nem adhatom ki magamat embernek olyan könnyen. Túlságosan halvány lettem, és veszedelmesen erős. De ravaszabb és bölcsebb is lettem, nagyobb jártasságot szereztem a SzellemAjándok használatában, és kész voltam mindenféle kencékkel álcázni arcomnak természetfölötti csillogását.Borzasztóan meg akartam csinálni!Persze nem Firenzébe mennék. Az túl közel van Botticellihez. Felhívnám magamra a figyelmét, és ha belépne a házamba, ki tudja, milyen végletekbe hajtana a kín. Szeretem, ezt nem tagadhatom. Viszont volt egy másik pazar ötletem.Velence villogó, varázslatos városa vonzott leírhatatlan palotáival, adriai szélnek kitárt ablakaival, sötéten kanyargó csatornáival.Úgy éreztem, hogy itt összehozhatnék magamnak egy látványos újrakezdést. Megvásárolhatnám a piacon kapható legszebb házat, tartanék egy falka inast, akik kikevernék a festékeimet, és lealapoznák házam falait a freskóimhoz, miután néhány vászonnal és pannóval felfrissítettem gyakorlatomat a festésben.Ami személyazonosságomat illeti, Marius de Romanus lennék, a titokzatos, dúsgazdag ember. Más szavakkal lefizetem azokat, akiket kell hogy jogom legyen Velencében lakni, aztán költőm a pénzt az ismerőseimre, és mindennel elhalmozom az inasaimat, akiket a létező legjobb nevelésben részesítek.Azt is tudnod kell, hogy Firenze és Velence akkoriban nem tartozott ugyanahhoz az államhoz. Szó sincs róla. Önálló állam volt mindkettő. Velencében tehát biztonságos távolban leszek Botticellitől.Megjelenésemet a lehető legnagyobb körültekintéssel akartam kidolgozni. Képzeld el, hogyan hatott volna a halandó szívekre, ha megmutatkozom hidegségem teljében, hófehér bőrömmel, villámló kék szememmel, én, az ezerötszáz éves vámpír! Szóval a kenőcsök ügyét nem lehetett félvállról venni.Szobákat béreltem a városban, megvásároltam a drogistáknál a legfinomabb, színezett krémeket, aztán rákentem őket a bőrömre, gondosan ellenőrizve a hatást a létező legjobb tükrökben. Hamarosan kikevertem a legjobb mixtúrát, amely nemcsak fagyos fehérségem besötétítésére volt alkalmas, de visszahozta a legapróbb redőket és szarkalábakat.Nem is tudtam, hogy még megvannak rajtam az emberi mimika barázdái. Kimondhatatlanul örültem nekik. Egészen tetszetős kép nézett vissza rám a tükörből. A kencének az illata is kellemes volt. Ha egyszer beköltözöm a házamba, majd mással készíttetem el magamnak a megfelelő kenőcsöt, hogy mindig a kezem ügyében legyen.Tervem megvalósítása több hónapot igényelt.Főleg azért, mert belehabarodtam egy palazzóba, egy mór árkádsoros, gyönyörű házba, amelynek homlokzatát csillogó márványlapokkal burkolták, és olyan fényűző termek voltak benne, amilyenekkel egész halhatatlan, de még halandó életemben sem találkoztam. Mesébe illő mennyezetek zárták le a szobákat. Rómában sose láttam ilyet, legalábbis magánháznál. A hatalmas tetőn kertet alakítottak ki, amelyből látni lehetett a tengert.Amint a szerződésen megszáradt a tinta, azonnal nekiláttam beszerezni az elképzelhető legszebb bútorokat: kazettás mennyezetű ágyakat, székeket, asztalokat, a szokásos kiegészítőket, arannyal átszőtt függönyöket minden ablakra, majd megtettem háznagynak egy Vincenzo nevű, nyájas, értelmes, makkegészséges öregembert. Mondhatni, úgy vásároltam meg egy családtól, ahol kegyelemkenyéren tartották, amióta nem vették hasznát, mint házitanítónak.Vincenzót eszményi gyámolnak tartottam az inasaim számára, akiket mestereiktől szándékoztam kiváltani. Olyanokat akartam, akik már elsajátították a mesterség alapfogalmait. Annak is örültem, hogy Vincenzo már öreg, vagyis nem kell szenvednem a látványtól, ahogy fokozatosan meghal benne az ifjúság. Sőt azzal büszkélkedtem, talán oktalanul, hogy biztosíthatom neki a gondtalan öregkort.Hogy miként találtam meg magamnak? Hát jártamkeltem, és olvastam a gondolatokban, keresve, ami nekem kell.Hatalmasabb voltam, mint valaha. Minden erőfeszítés nélkül ki tudtam szűrni a gonosztevőket. Meghallottam a titkos gondolatokat, akár olyanoktól származtak, akik be akartak csapni, akár olyanoktól, akik szépnek találtak. Ez volt az igazán veszedelmes dolog.Hogy miért? Azért, mert a szokottnál is fogékonyabb voltam a szeretetre. Rögtön tudtam, mikor néznek rám szerelmesen, és ilyenkor lelassítottam lépéseimet.Milyen különös érzés volt, ha sétáltam a San Marco árkádjai alatt, és valaki csodálattal tekintett rám. Ráérősen megfordultam, esetleg elindultam visszafelé, és csak vonakodva távoztam, mint az északi égtáj madara, ha megérinti szárnyát a napmeleg.Aranyat nyomtam Vincenzo markába, és elküldtem, hogy vásároljon magának tisztességes ruhát. Úriembert akartam faragni belőle, a fényűzést tiltó törvények határain belül.Letelepedtem csatornára néző, márványpadlós, tágas hálószobám íróasztala mellé, ahol minden ablakot kitártam a szellőnek, és hosszú listákba szedtem a luxustárgyakat, amelyeket megkívántam.Be akartam építtetni a hálószobámba egy nagy fürdőmedencét, régi római stílusban, hogy akkor élvezhessem a meleg vizet, amikor kedvem tartja. Polcokat akartam a könyveimnek, és egy tisztességesebb széket ehhez az íróasztalhoz. Természetesen kell egy új könyvtár. Mi nekem egy ház, ha nincs benne könyvtár? A legjobb ruhákra, divatos fejfedőkre, bőrcipőkre volt szükségem.Lerajzoltam a beszerzőimnek, hogy mit akarok.Mámorító idők voltak. Ismét belesimultam az életbe, és a szívem emberi ütemre vert.Odaintettem egy gondolát a rakparthoz, órákig vitettem magamat a csatornákon, bámultam a velencei vízi utakat szegélyező, látványos homlokzatokat. Füleltem a hangokra. Néha hátradőltem, a könyökömre támaszkodtam, és felnéztem a csillagokra.Aranyművesek és festők műhelyeiből gyűjtöttem össze első inasaimat. A legértelmesebbeket választottam, akiket elhanyagoltak, megrontottak vagy bántalmaztak, ők pedig feltétlen hűséggel ragaszkodtak hozzám. Aranyaimat szorongatva tértek haza új otthonukba. Nem kellett erőszakot alkalmazni.Arra akartam felkészíteni a fiaimat, hogy egyetemen folytathassák tanulmányaikat – nem volt jellemző a festőinasokra –, ezért házitanítókat fogadtam melléjük, és úgy szerveztem meg, hogy nappal járjanak hozzánk órákat adni.Görögre, latinra, filozófiára, az újonnan felfedezett és nagy becsben tartott „klasszikusokra” akartam taníttatni őket, meg egy kis matematikára és egyebekre, ami ahhoz kell, hogy megállják a helyüket az életben. Ha lesz tehetségük a festéshez, és azt választják hivatásuknak, akkor természetesen elfelejthetik az egyetemet, és járhatják a művészek útját.Így hát lett egy élettől és egészségtől zengő házam. A konyhán szakácsok szorgoskodtak, muzsikusok oktatták fiaimat lantzenére és énekre. Voltak tánctanáraik, és vívóbajnokságokat tartottak a márványpadlós nagy szalonokban.De most, római szokásommal ellentétben, nem nyitottam meg a házamat a plebsnek.Túlságosan bizalmatlan voltam, hogy Velencében is meg merjem csinálni; túlságosan kételkedtem színjátszásom sikerében, és nem tudhattam, milyen fogadtatásra talál eszelős festészetem.Nem, most csak ifjú segédeimre és inasaimra volt szükségem. Elegendők lesznek társaságnak és segítőknek, mert sok munka vár rájuk, amíg előkészítik a falakat, és kellő alapozással látják el a fatáblákat és a vásznakat a festményeimhez.Úgy alakult, hogy nem volt semmi dolguk hetekig, amíg a helyi műhelyeket jártam, és úgy tanulmányoztam a velencei festőket, mint nem is olyan régen a firenzeieket.Elmélyült vizsgálódással megbizonyosodtam róla, hogy bizonyos mértékig tudom utánozni az emberi tevékenységet, de abban nem is reménykedhetem, hogy meghaladhatom. Féltem is attól, hogy mi kerül ki az ecsetem alól. Elhatároztam, hogy zárva tartom a házamat; oda csak a fiúknak és a házitanítóknak lesz bejárásuk.Beültem a hálószobám asztalához, és nyitottam egy naplót a gondolataimnak, amit a régi Rómában csináltam utoljára.Leírtam, milyen örömteli életem van, és élesebb szavakkal ostoroztam magamat érte, mint ahogy gondolatban tettem.„Bolondot csinálsz magadból a halandók szeretetéért” – írtam.„Sokkal inkább mint az ókori éjszakákon. Azért választottad ezeket a fiúkat, hogy oktathasd és formálhasd őket, ők pedig szeressenek érte, és bízzanak benned. Úgy akarod egyetemre küldeni őket, mintha vér szerinti gyermekeid lennének.De mi lesz, ha felfedezik, hogy szívben és lélekben ragadozó vadállat vagy? Ha menekülnek érintésedtől – akkor mi lesz? Akkor lemészárolod az ártatlanokat? Ez nem az ókori Róma a névtelen milliókkal. A szigorú velencei köztársaságban játszod kisded játékaidat – és miért?Az esti égbolt színéért, amit ébredés után látsz a piazza felett, a holdfényes kupolákért a bazilika tetején? Azért az árnyalatért, amelyet a csillagok festenek a csatornák vizére, és amit egyedül te láthatsz? Gonosz és kapzsi lény vagy.Kielégít a művészet? Máshol fogsz vadászni, a környező falvakban és tanyákon, sőt akár távoli városokban, mert egy isten segítségével tudsz mozogni. De a gonoszságot hozod magaddal Velencébe, mert gonosz vagy. Elegáns palotádban hazugságokat mondanak, hazugul élnek, és a hazugot hamarabb elérhetik, hogysem a sántát!Letettem a lúdtollat. Átolvastam, örökre az emlékezetembe véstem szavaimat, mintha egy idegen hangtól hallanám őket. Mikor befejeztem, akkor néztem csak fel Vincenzóra, aki roppant méltóságteljesen festett új ruhájában, és nagyon szerényen, nagyon udvariasan várta, hogy beszélhessen velem.
– Mi az? – kérdeztem szelíden, nehogy azt higgye, neheztelek, amiért bejött.
– Messere, csak annyit szeretnék mondani... – Olyan elegáns volt bársonyban, hogy beillett volna hercegnek.
– Mondjad csak! – biztattam.
– Csak annyit, hogy a fiúk olyan boldogok! Már mind lefeküdtek és alszanak. Tudjae kegyelmed, mit jelent nekik, hogy jóllakhatnak, van tisztességes ruhájuk, és értelmes dolgokat tanulhatnak? Sok mindent mesélhetnék, azt hiszem, túlságosan is sokat. Egyetlen tompa eszű sincsen közöttük, ami igazán szerencse.
Mosolyogtam.
– Az nagyon jó, Vincenzo. Menjen vacsorázni. Igyék annyi bort, amennyi jólesik.
A háznagy kiment. Ottmaradtam a csendben.Szinte hihetetlen, hogy teremthettem magamnak egy ilyen házat, és nem ütköztem akadályba. Még óráim voltak hajnalig: elnyúlhatok pihenni az ágyon, olvashatom új könyveimet, mielőtt megteszem az utat egy másik városrészbe, az aranylemezekkel burkolt pincében rejtőző szarkofághoz, amelyben átalszom a nappalt.De inkább átmentem a műteremnek kinevezett nagy szobába, ahol már vártak rám a festékek és a többi eszköz, köztük több tábla, amelyet ifjú inasaim utasításaimnak megfelelően lealapoztak a festéshez.Temperát kikeverni nem nehéz; el is készültem egykettőre az árnyalatok gazdag választékával, majd pedig a magammal hozott tükör segítségével gyors, biztos vonásokkal megfestettem a saját arcképemet, amelyen szinte nem is kellett javítanom menet közben.Amint elkészültem, hátraléptem, és megnéztem magamat a képen. Ez nem a hajdani férfi volt, aki meghalt az északi erdőkben, nem a lázas vámpír, aki elhozta Egyiptomból az Anyát és az Apát, nem is a koplaló, konok csavargó, az idő vándora, aki nesztelenül osont évszázadból évszázadba.Merész és büszke halhatatlan nézett rám, olyan vérivó, aki helyet követel magának a világban, mérhetetlenül hatalmas, fajtalan lény, aki makacsul hiszi, hogy neki is jár egy zug az emberek között, mert ő is az volt valamikor.Eltelt több hónap, és megállapítottam, hogy egész jól bejött a tervem. Sőt csodálatosan bejött!Rajongtam a kor divatjáért, a bársonyujjasokért, hosszú harisnyákért, különleges prémekkel bélelt, fényűző palástokért. Rajongtam a tükrökért is. Nem tudtam betelni a tükörképemmel. Nagy gonddal hordtam fel az arcomra a kenőcsöt.Minden alkonyatkor teljes öltözetben ébredtem, bőrömön a szükséges álcázó festékkel. Gyermekeim nagy szeretettel üdvözöltek a palotámban, és miután elbocsátottam a házitanítókat, elfoglaltam a főhelyet az asztalnál, ahol gyermekeim zeneszó mellett, nagy élvezettel költötték el a fejedelmekhez méltó vacsorát.Aztán kikérdeztem inasaimat, hogy mit tanultak aznap. Csodálatos dolgokat tudtam meg ezekből a hosszas, csapongó beszélgetésekből. Könnyen megállapíthattam, hogy melyik pedagógus a jó, és melyik nem dolgozik elvárásaim szerint.Hamarosan felismertem a fiúk között is a tehetségesebbeket. Már láttam, kit lehet elküldeni a páduai egyetemre, kit kell aranyművesnek vagy festőnek taníttatni. Tehetségtelenek nem voltak közöttük.Igazi szellemi vállalkozás volt az enyém. A SzellemAjándokkal választottam ki a fiúkat, és olyasmit ajánlottam fel nekik ezekben a hamarosan évekké nyúló hónapokban, amit sose kaphattak volna meg az én színre lépésem nélkül.Varázslónak tartottak, aki sosem álmodott teljesítményekre sarkallja őket.Hallatlan örömömre szolgáltak ezek a teljesítmények. Mert ugyanúgy a tanára voltam ezeknek a gyerekeknek, mint ahogy valamikor régen akartam a tanár lenni Avicus és Zenobia mellett. Folyton Avicusra és Zenobiára gondoltam ebben az időben. Mi lehet velük?Élnek még?Nem tudhattam.Ám azt tudtam, hogy azért szerettem Avicust és Zenobiát is, mert engedték, hogy a tanáruk legyek. És azért harcoltam Pandorával, mert ő nem engedte. Ő túl eszes és művelt volt, hogy más lehessen, mint félelmetes debattőr ellenfelem, és én az ostoba fejemmel épp ezért hagytam el.Ám semmiféle önismeret nem menthetett meg attól, hogy ne vágyakozzak elvesztett Zenobiám és Avicus után, és ne töprengjek azon, hogy milyen utakat járhattak be a világban? Zenobia szépsége mélyebb húrt pendített meg bennem, mint Avicusé. Nem szabadulhattam az emléktől, hogy milyen selymes volt Zenobia haja.Időnként, ha egyedül voltam velencei hálószobámban, mikor az íróasztalomnál ülve figyeltem, hogy fodrozódnak a függönyök a szélben, Zenobia hajára gondoltam. Láttam tincseit a constantinopolisi márványpadlón, amikor levágta, hogy fiúként csatangolhasson velem az utcákon. Szerettem volna átnyúlni ezer éven, hogy felmarkolhassam a haját a kőről.Saját szőke hajamat most már viselhettem hosszan, mert ez volt a kor divatja. Élveztem is, lelkifurdalás nélkül keféltem szép csillogóra. Tudtam, hogy megnéznek, ha kimegyek sétálni a piazzára, mikor még bíborlik az ég, és azon töprengenek, miféle ember lehetek?Festményeimhez egyelőre néhány táblát használtam el egy maroknyi tanítványom közreműködésével a műteremben, amelyet zárva tartottam a világ elől. Több sikeres vallásos tárgyú képet festettem, mindet Máriáról és Gábriel angyalról, mert ez a téma – az Angyali Üdvözlet – különösen vonzott. Egészen elámultam, hogy milyen ügyesen utánozom a kor stílusát.Utána nagy fába vágtam a fejszémet. Halhatatlan ügyességem és értelmem igazi próbájának ígérkezett.Hadd magyarázzam el, mit terveztem!Volt a firenzei Medicipalotában egy kápolna, és ennek a kápolnának a falára egy Gozzoli nevű festő pazar freskót remekelt a Háromkirályokról – a Szentírás napkeleti bölcseiről –, akik ajándékokat hoznak az újszülött Krisztusnak.Csodálatos festmény volt, csupa szertelen részlet, és a végletekig világias, mert a napkeleti bölcsek a gazdag firenzei polgárok öltözékét viselték, és hasonlóan öltözött egyháziak és világiak sokasága követte őket, hatalmas menettel hódolva a Krisztusgyermeknek, és a kornak, amely a festményt szülte.Ez a freskó körbefutott a kicsi kápolna falain és a fülkében, ahová az oltárt állították.Több okból vette belém magát a festmény. Nem szerettem bele Gozzoliba úgy mint Botticellibe, viszont mérhetetlenül tiszteltem, és fantasztikusnak találtam aprólékos részleteit.A menet nemhogy irdatlanul hosszú volt, de egyenesen végtelennek látszott. És elbűvölő volt a táj is, városaival, hegyeivel, vadászaival, gyönyörűen kidolgozott várkastélyaival, kifinomult fáival.Kiválasztottam palazzóm egyik legnagyobb termét, és nekiláttam, hogy az egyik falára lemásoljam ezt a freskót. Ez azt jelentette, hogy ideoda kellett utaznom Firenze és Velence között, hogy az emlékezetembe véssem a részleteket, majd természetfölötti ügyességgel áttegyem őket a falamra.Nagyrészt sikerült.„Elloptam” a Háromkirályok utazását, ezt a keresztényeknek és főleg a firenzeieknek oly kedves témát, és pontosan ugyanazokban az élénk színekben megörökítettem magamnál.Nem volt benne semmi eredetiség. Viszont megálltam a saját próbámat, és mivel senki mást nem bocsátottam be ebbe a szobába, nem is képzeltem azt, hogy valóban megloptam Gozzolit. Ha valamelyik halandó bejutott volna ebbe a szobába, amelyet egyébként kulcsra zártam, megmondtam volna neki, hogy a festmény eredetije Gozzolit dicséri, és valóban így magyaráztam az inasaimnak, amikor eljött az ideje, hogy oktatási célból megmutassam nekik a freskót.Hadd térjek vissza még egy kicsit erre az ellopott műalkotásra. Miért vonzott ennyire? Miért fakasztotta dalra a lelkemet? Nem tudom. Arról szólt, hogy három király ajándékokat visz. Úgy képzeltem, hogy én is ajándékokat osztok a házamban élő gyermekeknek. Ám egyáltalán nem vagyok bizonyos benne, hogy ezért választottam első kísérletemnek az igazi alkotásra. Egyáltalán nem vagyok bizonyos benne.Talán csak azért tettem, mert olyan igézők voltak ennek a képnek a részletei. Bele lehetett szeretni a menet lovaiba. Vagy az ifjak arcába. Ezek után le is zárnám ezt a kérdést, amelyre akkor ugyanúgy nem találtam a választ, mint ahogy ma sem.Miután ez a másolat meggyőzött a képességeimről, megnyitottam a tágas műtermet, és festeni kezdtem nagy képeimet éjszaka, amikor a fiúk aludtak. Valójában nem volt szükségem a segítségükre, és nem akartam, hogy lássák azt a sebességet vagy azt a lázat, amellyel dolgozom.Első igazi képem drámai és különös volt. Megfestettem elegánsan öltözött inasaim csoportját, ahogyan egy hosszú tunicát, köpenyt, szandált viselő, öreg római filozófus előadását hallgatják Róma romjainak előterében. A kép ragyogott a színektől, és el kell ismernem, hogy ügyesen visszaadtam inasaimat, de ettől még nem tudtam, jóe, nem tudtam, hogy nem fognake elszörnyedni tőle.Nyitva hagytam a műterem ajtaját, hátha nappal erre téved valamelyik házitanító.De mint kiderült, nem mertek bemenni.Nekiláttam egy másik festménynek, egy Golgotának, amely bevált témája volt a festőknek. Gyengéd figyelemmel dolgoztam rajta, és megint a romos Rómát használtam háttérnek. Nem tudhattam, mennyire szentségtörés ez. A színeimben most is biztos voltam, sőt ezúttal az arányokban, és Krisztus részvétteli arcában is. De hogy a kompozícióban vane valami, aminek nem kellene ott lennie...Nem tudhattam. Ennyi ismeretem volt, ennyi látszólagos hatalmam, és mégsem tudhattam, hogy amit alkotok, nem istenkáromló szörnyűsége?Visszatértem a Háromkirályok témájához. Ismertem az előírásokat. Három király, az istálló, Mária, József, a gyermek Jézus. Nem fogtam vissza az ecsetemet, dagonyáztam a színekben, és Zenobia szépségével ajándékoztam meg Máriát.Óriási műtermem hamarosan megtelt festményekkel. Némelyiket szabályszerűen felakasztottam, másokat csak a falnak támasztottam.Az egyik vacsorán, amelyre meghívtam a fiúk pallérozottabb pedagógusait is, az egyik, a görög nyelv tanára megjegyezte, hogy véletlenül benézett a műtermembe egy nyitott ajtón.
– Ó, kérem, mondja el, mi a véleménye a festményeimről!
– Fölöttébb figyelemre méltóak! – felelte őszintén. – Még sose láttam ilyeneket! Például azok az alakok a Háromkirályok imádásán... – Bátortalanul elhallgatott.
– Kérem, folytassa! – csaptam le rá. – Mondja el. Tudni akarom!
– Minden alak kifelé tekint a képből: Mária, József, a királyok. Még sose láttam, hogy így ábrázolták volna őket.
– Ez rossz? – kérdeztem.
– Nem gondolom – válaszolta sietve. – De mit számít az én véleményem? Ön kedvtelésből fest, nemde?
– Igen – mondtam –, de akkor is fontosnak tartom a véleményét. Vannak pillanatok, amikor olyan törékeny vagyok, akár az üveg.
Nevettünk. Ez az eszmecsere csak az idősebb fiúkat érdekelte. Láttam, hogy Piero, a legidősebb, mondani akar valamit. Ő is látta a képeket. Járt bent a műteremben.
– Mondj el mindent, Piero! – biztattam, és mosolyogva rákacsintottam. – Halljam! Mit gondolsz?
– A színek, messere, azok valami csodálatosak! Mikor dolgozhatunk együtt önnel? Tehetségesebb vagyok ám, mint gondolná!
– Még nem felejtettem el, Piero. – A műhelyre céloztam, ahonnan jött. – Hamarosan szólítani foglak benneteket.
Erre a következő éjszakán sor került.Mivel a témaválasztás jelentette számomra a legnagyobb gondot, elhatároztam, hogy Botticellinél keresek segítséget.Következő képemhez Krisztus siratását választottam. Krisztusomat olyan érzékennyé, sebezhetővé festettem, amennyire festhettem, és megszámlálhatatlan gyászolóval vettem körül. Mivel pogány voltam, nem tudtam, kinek kell ott lennie. Így hát hatalmas és változatos tömeget állítottam össze, csupa firenzei divat szerint öltözött, síró halandóból, akik fölött angyalok gyászoltak a tragikusan megszaggatott égen, olyan angyalok, mint Giotto festőé, akinek a freskóit egy olasz városban láttam, de ennek a városnak a nevére már nem emlékszem.Inasaim elámultak, de megdöbbentek a tanárok is, akiket behívtam a hatalmas műterembe, és megmutattam nekik a képet. Most is tettek megjegyzéseket az arcokra meg a festmény szertelenségeire, például a színek és az arany pazarló használatára, vagy az olyan apróságokra, mint a felfelbukkanó rovarok.Rájöttem, hogy nincs megkötve a kezem. Azt festek, amit akarok. Úgyse kell tartanom a leleplezéstől. Bár ki tudja – lehet, hogy mégis?Borzasztó fontos volt nekem, hogy megmaradhassak Velencében. Nem akartam kiszakadni ebből a derűs, barátságos világból.A következő heteket a templomokban csellengtem át, ihletet keresve festményeimhez. Sok bizarr és groteszk képet láttam, amelyek legalább olyan meghökkentők voltak, mint az én műveim.Egy Carpaccio nevű művész festett egy Elmélkedés a Passióról című képet. Fantasztikus tájban ül trónszékén a halott Krisztus, mellette két fehér hajú szent, akik úgy néznek a szemlélőre, mintha Krisztus ott se lenne!Egy Crivelli nevű festő kimondottan groteszk képen ábrázolta a halott Megváltót: két olyan angyal fogta közre, akik simán elmentek volna torzszülöttnek. Viszont volt ugyanennek a Crivellinek egy Madonnája, amelynek bája, elevensége Botticelli nimfáira és istennőire emlékeztetett.Minden este éhesen ébredtem, de nem vérre éheztem, bár természetesen mindig éreztem, mikor kell ennem, hanem a munkára. A nagy házban hamarosan mindenfelé a képeim támaszkodtak a falhoz, amelyeknek mindegyikét nagy fatáblára festettem.Mikor már számukat se tudtam, és inkább új dolgokkal foglalkoztam a régiek csiszolgatása helyett, odaadtam a képeimet Vincenzónak, hogy kereteztesse be tisztességesen őket, ha akarja.Palazzónk, amelyet Velencében „furcsa házként” emlegettek, továbbra is elzárkózott a világtól.Persze a házitanítók nem hallgattak a nálunk töltött napjaikról és az estékről Marius de Romanus társaságában, és persze az összes szolgánk pletykált, ehhez nem fért kétség, de én semmit sem tettem ennek a megállítására.Ám nem hívtam meg magamhoz a velencei polgárokat. Nem téríttettem nekik asztalt, mint az ókori éjszakákon. Nem nyitottam meg az ajtókat.Pedig de jó lett volna! De szerettem volna vendégül látni a város divatos társaságát!Ha vendégjárás nem lehetett nálam, legalább a meghívásokat elfogadtam. Korai estéken, ha nem akartam a gyermekeimmel vacsorázni, és mielőtt nekiestem volna a festésnek, gyakrabban eljártam más palotákba, ahol javában folyt a lakoma. Ha kérdezték, elsuttogtam a nevemet, ám ritkán kérdeztek. A vendégek örültek a látásomnak, mert már hallottak festményeimről, és híres iskolámról, ahol az inasoknak leginkább semmit sem kell csinálniuk.Természetesen elhúzódtam az árnyékba, beszédben megmaradtam a kellemes általánosságoknál, beleolvastam a gondolatokba, hogy szellemesen cseveghessek, és sokszor közel álltam hozzá, hogy elveszítsem az önuralmamat, annyira meghatódtam a nyájas fogadtatástól, ami magától értetődő volt Velence társasági úriemberei számára.Nem tudom, hány hónap telt el így. Két inasom tovább ment Páduába. Kimentem a városba, és kerestem helyettük négy új tanítványt Vincenzo egészségét nem kezdte ki a kor. Új és jobb házitanítókat fogadtam. Lázasan festettem. Ilyen volt az életem.Így telt el egykét év. Utána hallottam hírét egy roppant bájos és okos fiatal nőnek, akinek háza nyitva áll minden költő, drámaíró és szellemes filozófus előtt, ha méltónak találja őket a társaságára.Itt nem játszott szerepet a pénz; érdekesnek kellett lenni ahhoz, hogy a hölgy fogadjon valakit. Költői mondanivalót hordozó, lírai versek, elmés csevegés, jártasság a virginál vagy a lantzenében, ez volt az ajánlólevél.Nagyon kíváncsi lettem erre a nőre, akit elragadónak írt le a közvélemény.Így hát odamentem a házához, füleltem, kihallottam a hangját a társaság zsongásából, megtudtam belőle, hogy szinte még gyermek, de olyan, akinek bánata és titkai vannak, ám ezeket művészien álcázza pallérozott viselkedésével és gyönyörű arcával.Hogy mennyire gyönyörű, arról fogalmam sem volt, amíg fel nem hágtam a lépcsőn, merészen be nem léptem termeibe, és meg nem láttam szemtől szembe.Midőn átléptem küszöbét, háttal volt felém, de rögtön megfordult, mintha zajt csaptam volna érkezésemmel, holott erről szó sem volt. Először profilból láttam, aztán szemből, amikor fölemelkedett üdvözlésemre. Alakja és arca olyan mély hatást tett rám, hogy egy percre elakadt a szavam.Merő véletlenség volt, hogy nem festette meg Botticelli, holott megtehette volna. Annyira hasonlított a művész nőalakjaira, hogy elállt a lélegzetem, mikor megláttam tojásdad arcát, tojásdad szemét, apró gyöngyök hosszú füzéreivel átszőtt, dús, hullámos, szőke haját, mesébe illő karját és mellét, finom alakját.
– Igen, mint Botticelli – szólt mosolyogva, mintha kimondtam volna.Ismét nem volt szavam. Én tudtam gondolatokat olvasni, most mégis olyan volt, mintha ez a gyermek, ez a tizenkilenchúszéves lány olvasna az enyéimben. Tudja vajon, mennyire szeretem Botticellit? Nem, azt nem tudhatja.Vidáman folytatta, egyszerre két kézzel nyúlva az enyém után:
– Mindenki ezt hangoztatja, amit megtiszteltetésnek tartok. Nyugodtan mondhatná, hogy Botticelli miatt fésülöm így a hajamat. Firenzében születtem, de itt, Velencében nem érdemes beszélni róla, ugye? Ön Marius de Romanus. Már törtem is a fejemet, hogy meddig halasztja még a látogatását.
– Köszönöm, hogy fogadott – feleltem –, bár fájdalom, üres kézzel érkezem. – Még mindig nem tértem magamhoz a megrendülésből, amelyet szépségének látása, hangjának selyme okozott. – Mit ajánlhatnék önnek? Nincsenek verseim, nincsenek szellemes adomáim a világ dolgairól. Holnap elküldetem szolgáimmal a legjobb bort, ami van a házamnál, bár mi az önnek?
– Bort? – ismételte. – Öntől nem akarok bort, Marius. Fesse meg a képemet. Fesse meg a hajamba font gyöngysorokat, annak örülni fogok.
Halk nevetés zsongott a szalonban. Érdeklődve néztem a társaságot, a naiv költőket, a klasszikus tudományok studiózusait. Milyen lenyűgözők voltak a sejtelmes gyertyafényben, ennek a leírhatatlanul gyönyörű nőnek a pompás szalonjában, ahol olyan lassan látszott telni az idő, mintha nem az ember büntetésére, gyászára lennének, de valamilyen jelentéssel bírnának a percek!Elememben voltam itt, és amikor erre ráeszméltem, egyidejűleg azt is megértettem, hogy ennek a fiatal nőnek is ez az eleme.Valami szennyes és gonosz rejtőzött friss szerencséje mögött, de semmit sem mutatott az elkeseredésből, amelyet nyilvánvalóan éreznie kellett.Bele akartam olvasni az elméjébe, aztán úgy döntöttem, nem teszem. Most nem akartam semmi mást, csak ezt a pillanatot.Ezt a nőt akartam látni, úgy, ahogyan ő akart látni engem, ezeknek az éjszakai vidám összejöveteleknek a fiatal, titokzatos, kedves háziasszonyát.A szalonból egy újabb szalon nyílt, abból pedig egy csodálatosan díszes hálószoba, benne egy arannyal áttört függönyökkel takart ágy, amelynek a tetején arany hattyúk úsztak.Mi mást üzenhetne az a közszemlére tett ágy, mint hogy ez a nő egyedül alszik? Senki sem képzelhette, hogy átlépheti a küszöböt, viszont láthatta, hova vonul vissza magányában a leányaszszony.
– Miért bámul így rám? – kérdezte. – Miért nézeget körül úgy, mintha idegen lenne önnek ez a hely, holott bizonyosan nem az?
– Én egész Velencét elragadónak találom – feleltem halk, bizalmas hangon, hogy csak ő hallja.
– Ugye, hogy az? – kérdezte gyönyörű mosolyával. – Én is szeretem. Sose akarok visszatérni Firenzébe. Megfesti a képemet?
– Talán – feleltem. – Nem tudom az ön nevét.
– Ezt nem mondhatja komolyan – felelte, és ismét mosolygott. Igazi nagyvilági teremtés volt. – Nem jöhetett ide úgy, hogy ne tudja a nevemet. Miért akarja, hogy elhiggyem?
– Pedig ez az igazság – mondtam. Csakugyan nem kérdeztem a nevét soha. Róla is elmosódó képekből, benyomásokból, beszédfoszlányokból szereztem tudomást. Zavarban voltam, mert nem akartam beleolvasni az agyába.
– Bianca – mondta. – És házam mindig nyitva áll ön előtt. Ha pedig megfesti a képemet, lekötelez vele.
Új vendégek érkeztek, tudtam, hogy Bianca fogadni akarja őket. Elhúzódtam, és hogy úgy mondjam, lesben álltam az árnyékban, jó távol a gyertyáktól. Onnan figyeltem Bianca harmonikus mozgását, hallgattam tiszta, csengő hangját.Sok ezer halandóval találkoztam az évek során, ezrekkel, akik semmit sem jelentettek nekem, de most Bianca látványától úgy összeszorult a szívem, mint mikor beléptem Botticelli műhelyébe, mikor megláttam a képeit és őt, Botticellit, az embert. Ó, igen, az embert.Azon az éjszakán rövid időt töltöttem Biancánál.De egy héten belül visszatértem a portréjával. Apró táblára festettem meg, és drágakövekkel kirakott aranykeretbe foglaltam.Megdöbbent, mikor átvette. Nem várt ilyen hajszálpontos portrét. Rögtön aggódni kezdtem, hogy hátha meglát benne valami rosszat.Mikor rám nézett, éreztem háláját és kedvességét, de mást is, valamilyen hatalmasabb szenvedélyt, amelyet elfojtott mások előtt.
– Ki vagy te... igazából? – kérdezte lágy, éneklő suttogással.
– Ki vagy te... igazából? – ismételtem, és mosolyogtam.Komolyan nézett rám, aztán ő is elmosolyodott, és nem felelt, és magába zárta minden titkát – a mocskos dolgokat, amelyeknek vérhez és aranyhoz volt közük.Egy pillanatig attól féltem, elveszítem félelmetes önuralmamat. Átölelem, ha akarja, ha nem, és gyorsan, erőszakosan áthurcolom meleg, biztonságos szobáiból lelkemnek hideg tartományába.Láttam, olyan tisztán láttam, mintha a keresztény Sátán küldött volna hozzám víziókat – láttam Biancát, hogy milyenné változtatná a Sötét Vér. Úgy láttam, mintha az enyém lenne, mintha ifjúsága elégne áldozatul a halhatatlanságnak, és csak tőlem kaphatna kincseket és melegséget.Eljöttem a házából. Nem bírtam ott maradni. Napokig, nem, hónapokig nem tértem vissza hozzá. Közben írt egy levelet. Megilletődötten vettem át, többször elolvastam, majd elrejtettem ujjasom belső zsebébe, a szívem közelében.Kedves Mariusom!Miért hagytál itt egy ragyogó képpel, amikor ugyanannyira örülnék a társaságodnak? Itt mi mindig jól mulatunk, és sok kedves szó esik rólad. Gyere vissza hozzám! Képedet díszhelyre akasztottam szalonom falán, hogy megoszthassam örömömet a vendégekkel.Hogy történhetett ez, hogyan támadt bennem az éhség arra, hogy egy halandót tegyek halhatatlanságom társává? Mit tettem, hogy ennyi évszázad után megrohant a vágy?Botticellinél, gondolom, a festő lángeszéhez lehetett köze. Én, az éles szemű, éhes szívű, elegyíteni akartam a Vért az ő megmagyarázhatatlan tehetségével.Ám ez a Bianca nevű gyermek nem az a nyilvánvaló csoda, akármilyen bájos is legyen egyébként. Ó, igen, annyira az én ízlésem szerint való azzal az álmatag arcával, mintha magam alkottam volna – Pandora leánya! –, mintha Botticelli alkotta volna. Hihetetlenül tudta ötvözni magában az ízlést és a szenvedélyt.Csakhogy sok szép embert láttam nyomorúságom hosszú éveiben – szegényt, gazdagot, fiatalt, korosat –, de egyszer se marcangolt így ez a szinte fékezhetetlen éhség, a vágy, hogy vigyem magammal a szentélybe, és avassam be a tudásomba.Mit kezdjek ezzel a kínnal? Miként szabaduljak tőle? Meddig gyötör még itt, éppen Velencében, amelyet azért választottam, hogy a halandóknál keressek vigaszt, és titkos viszonzásként az én tehetséges, kiművelt fiaimmal ajándékozzam meg a világot?Ébredés után lehántottam magamról az álmok rongyait, amelyben Bianca és én a hálószobámban beszélgetünk: én mesélek neki a hosszú, magányos ösvényekről, amelyeket bejártam, ő elárulja, miként párolta le mérhetetlen erejét mocskos és közönséges szenvedésekből.Teljesen még akkor sem szabadulhattam ezektől az álmoktól, amikor vacsoráztam a tanítványaimmal. Úgy ültem ott, mintha mindjárt elaludnék a hús és a bor mellett. A fiúk egymással vetélkedve próbálták felkelteni a figyelmemet. Azt hitték, csalódást okoztak a Mesternek.Ugyanebben a zavar állapotban vonultam vissza festeni. Megfestettem Biancát egy nagy képen Boldogságos Szűznek, a pufók Gyermekkel. Letettem az ecseteket. Nem voltam elégedett. Sohasem lehettem elégedett.Kimentem a városból vidékre. Kutattam a gonosztevő után. Torkig ittam magamat vérrel. Aztán visszatértem lakosztályomba, ledőltem az ágyra, és Biancáról álmodtam megint.Hajnal előtt lejegyeztem a naplómba a magamnak szóló pirongatást:Ez a vágy a halhatatlan társra itt sem jogosabb mint Firenzében. Leélted hosszú életedet úgy, hogy egyszer sem tetted meg ezt a gonosz lépést, noha tudod, miként kell – a druida pap jól megtanított –, és úgy élhetsz tovább, ha nem teszed. Nem hozhatod át magadhoz ezt a gyermeket, akárhogyan képzelődj róla. Képzeld el szobornak. Képzeld el gonoszságodat olyan erőnek, amely széttörheti azt a szobrot. Lásd őt darabokban, és tudd, hogy azt akarod tenni.Visszamentem Biancához.Mintha most látnám először, olyan mély hatással volt rám selymes igéző hangja, sugárzó arca, beszédes szeme. Kínszenvedés és kimondhatatlan vigasztalás volt a közelsége.Hónapokig jártam hozzá, színleg azért, hogy hallgassam a szavalást, néha nem maradhattam ki az esztétikáról vagy filozófiáról folytatott, szelíd vitákból, de valójában csak Biancához akartam közel lenni, tanulmányozni akartam szépségének apró részleteit, és időnként behunytam a szememet, úgy hallgattam hangjának muzsikáját.Híres összejövetelein állandó volt a jövésmenés. A vendégek úgy udvaroltak neki, mint egy uralkodónőnek. De miközben álmodozva üldögéltem és figyeltem a gyertyafényben, egyszer csak észrevettem valami szörnyűséget.Bizonyos férfiakról, akik beléptek a házba, már döntött egy sötét hatalom. Bizonyos férfiak, az elbájoló háziasszony jó ismerősei, mérget kaptak a borukba, amely az után végzett velük, hogy távoztak a kellemes társaságból.Amikor először éreztem meg természetfölötti szaglásommal a rafinált mérget, azt hittem, képzelődöm. Ám aztán a SzellemAjándokkal belenéztem ennek a szirénnek a szívébe, és megláttam, miként csalogatja magához azokat, akiket meg kell etetnie, keveset vagy semmit sem tudva arról, miért ítélték halálra őket.Hát ez volt a gyalázatos hazugság, amelyet már az első találkozásnál megéreztem Biancában. Egyik rokona, egy firenzei bankár zsarolta. Ő hozta ide, a lány tőle kapta ezt a bájos fészket, még a zenészeit is. Ő követelte Biancától, hogy keverjen mérget a megfelelő kupákba.Milyen nyugodtan nézett Bianca kék szeme azokra, akik megitták a végzetes italt! Milyen nyugodtan hallgatta a felolvasott verseket! Milyen nyugodtan mosolygott rám, ha tekintete a magas, szőke férfira tévedt, aki a sarokból figyelte őt. És milyen mély volt kétségbeesése!Ennek az új tudásnak a vértezetében, nem, ettől űzve menekültem ki az éjszakába, mert most már bizonyítékom volt fekete bűnösségéről! Nem elég ez, hogy áthozzam magamhoz, hogy leerőltessem a torkán a Sötét Vért, aztán azt mondjam: „Nem, kedvesem, nem az életedet vettem el, hanem az örökkévalósággal ajándékoztalak meg”?Órákig járkáltam a falusi dűlőutakon, időnként a homlokomat csapkodva.Akarom, akarom, akarom! De nem bírtam rászánni magamat. Végül hazamentem, hogy megfessem az arcképét. Utána éjszakáról éjszakára csak őt festettem. Megfestettem az angyali üdvözlet Szűzének, megfestettem Madonnának a Gyermekkel. Megfestettem, amint Krisztust siratja. Megfestettem Venusnak, Florának. Megfestettem apró táblákra, amelyeket elvittem neki. Addig festettem, míg nem bírtam tovább. Összerogytam műteremben, és mikor a tanítványok bejöttek a pirkadat előtti sötét órákban, azt hitték, beteg vagyok, és feljajdultak.De nem bírtam bántani Biancát. Nem bírtam belekényszeríteni Sötét véremét. Nem bírtam áthozni magamhoz, holott most már olyan gonosznak láttam, amilyen én vagyok. Ha a szalon sarkából figyeltem, azt képzeltem, a tükörképemet látom.Ő embereket mérgezett meg, hogy élhessen. Én embervért ittam, hogy élhessek.A komor fenség palástja borult erre a drága öltözetű, bársonyos arcú, zsenge lányra, hosszú szőke hajára, és még az eddiginél is igézőbbé tette.Az egyik éjszakán annyira szenvedtem, annyira el akartam tépni magamat ettől a lánytól, hogy beültem a gondolámba, és azt mondtam az evezősömnek, hogy addig vigyen körbe a kisebb csatornákon, amíg nem szólok, hogy elég.Mit kerestem? A halál szagát és patkányokat a legfeketébb vizekben. A néha elővillanó hold irgalmas fényét.Leheveredtem a gondolában, a párnákra hajtottam a fejemet. Figyeltem a város hangjaira, hogy ne kelljen hallanom a magamét.Ahogy kiértünk a szélesebb csatornákra egy bizonyos városnegyedben, hirtelen meghallottam egy hangot, amely más volt, mint a többi, mert egy kétségbeesett, megzavart elméből fakadt.Egy arc villant fel a jajkiáltás mögött, egy festett arc. Még a nagyszerű ecsetvonásokkal felhordott festéket is láttam. Ismertem ezt a képet. Krisztus arca volt!Mit jelentsen ez? Ünnepélyes csendben figyeltem. Most nem számított a többi hang. Kirekesztettem magamból a suttogó várost.Gyászos sírás volt, egy gyermek hangja vastag falak mögül, egy bántalmazott gyermeké, aki a rajta esett kegyetlenségek miatt elfelejtette az anyanyelvét és a saját nevét.Mégis azon az elfelejtett nyelven könyörgött szabadulásért azoktól, akik bezárták a sötétségbe, akik megkínozták, és egy érthetetlen nyelven szidalmazták.Megint felvillant az a kép, a festett Krisztus merev tekintete. A festett Krisztus, az időtől megszentelt, görög stílusban. Ó, milyen jól ismertem ezt a stílust, ó, milyen jól ismertem ezt az ábrázatot! Ezerszer láttam Bizáncban, és mindama helyein Keletnek és Nyugatnak, ahová kiterjedt a hatalma!Mit jelent a képnek és a hangnak ez a keveréke? Mit jelent ez, hogy a gyermek folyton erre az ikonra gondol, és még csak azt sem tudja, hogy imádkozik?Megint hallottam, miként könyörög az, aki azt hiszi, hogy néma, akár a sír.Ismertem a nyelvet, amelyen imádkozott. Simán megfejtettem, sorba raktam a szavakat, mert sok nyelvét tudtam széles e világnak. Igen, ismertem a gyermek anyanyelvét, ismertem imáját: „Jóságos Isten, szabadíts meg! Jóságos Isten, engedj meghalni!”Törékeny gyermek, magányos gyermek, éhes gyermek.Felültem a gondolában és füleltem. Lemerültem a néma gondolatokban elzárt képekért.Ez a sebzett, fiatal gyermek festő volt valamikor. Krisztus arcát ő festette. Ugyanúgy keverte a tojássárgáját és a színes porokat, mint én. Nem festett mást, csak Krisztus arcát.Honnan jön ez a hang? Meg kell találnom a forrását! Minden erőmet öszszeszedve figyeltem.Ezt a gyermeket valahol a közelben tartották börtönben. Valahol a közelben imádkozott utolsó leheletével.A behavazott Oroszország távoli földjén festette meg azt az ikont. Ragyogó tehetsége volt az ikonfestéshez, de már arra sem emlékezett. Ez volt benne a titok, ez volt az ellentmondás. Annyira megtört a szíve, hogy még azokat a képeket sem láthatta, amelyeket én láttam.Én értettem, amit ő nem értett. Valamilyen orosz nyelvjárásban szavak nélkül könyörgött az éghez, hogy szabadítsa meg azoktól, akik rabszolgává tették Velencében, akik arra akarják kényszeríteni, hogy kimondhatatlanul fertelmes bűnökkel szolgáljon másokat egy bordélyházban!Szóltam az evezősömnek, hogy álljon meg.Addig füleltem, míg meg nem találtam a forrást. Utasítottam a gondolást, hogy menjen vissza néhány ajtót. Itt volt az a hely.Fáklyák lobogtak a bejárat fölött. Belülről zene hallatszott.A gyermek egyfolytában fohászkodott, én mégis tudtam, hogy nem érti, miért imádkozik, nem ismeri tulajdon történetét, nem ismeri az anyanyelvét.A ház egyik gazdája hajbókoló hódolattal fogadott. Ismertek. Parancsoljak befáradni! Válasszam ki, ami tetszik! Ez itt az ajtó mögött maga a paradicsom! Hallom ezt a nevetést, a danászást?
– Mit parancsol, messere? – érdeklődött egy kellemes hangú férfi. – Csak mondja nyugodtan! Nálunk nincsenek titkok!
Én csak füleltem. Nagyon kelletlennek tűnhettem a fagyos modorommal, töprengő kék szememmel, ahogy álltam ott magasan, szőkén, és a fejemet félrehajtva hallgatóztam.Megpróbáltam látni a fiút, de nem tudtam. Olyan helyre zárták el, ahol senki sem látta. Hogyan járjak el? Kérjek meg valakit, hogy vonultassák fel nekem a ház összes fiúját? Az nem megoldás, mert ezt egy hideg magánzárkában tartják, büntetésből.Aztán hirtelen meghallottam a választ, mintha angyalok súgták volna a fülembe, vagy az Ördög volt az?
– Vásárolni akarok – mondtam –, természetesen arannyal, méghozzá most. Egy olyan fiút, akitől meg akarnak szabadulni. Aki nemrég érkezett ide, és nem akar szót fogadni.
Akkor felvillant előttem a fiú a bordélyos szemében. Csak ezt nem hihettem el. Nem lehet ilyen szerencsém. Ezt a fiút ugyanúgy elhalmozta szépséggel a természet, mint Biancát. Erre nem számítottam.
– Nemrég hozták Sztambulból – mondtam. – Igen, azt hiszem ő az. Oroszországból került oda.
Nem kellett többet mondanom. Mindenki futkosni kezdett. Valaki boroskupát nyomott a kezembe. Beszívtam finom illatát, aztán letettem a kelyhet egy asztalra. Mintha rózsaszirmok hullottak volna az égből. A házat betöltötte a virágillat. Széket hoztak, de nem ültem le.Váratlanul visszatért az ember, aki fogadott.
– Azt ne kérje – mondta izgatottan. Megint tisztán láttam a kőpadlón heverő fiú képét.És hallottam a könyörgését: „Szabadíts meg!” Láttam a fényes tojástemperával festett Krisztusarcot. Láttam a glóriában a drágaköveket. Láttam a tojássárgájába hulló színes port. „Szabadíts meg!”
– Nem beszélek érthetően? – kérdeztem. – Közöltem, mit akarok. Azt a fiút akarom, aki nem hajlandó azt tenni, amire kényszeríteni akarják.
Észbe kaptam. A bordélyos azt hiszi, hogy a fiú haldoklik és fél a törvénytől. Rémülten állt előttem.
– Vigyen hozzá – parancsoltam. Megszorongattam a SzellemAjándokkal. – Azonnal vigyen oda. Tudok róla, és innen nem megyek el nélküle. Különben is megfizetem az árát. Nem érdekel, hogy beteg és haldoklik, hallja? Magammal viszem. Nem lesz több gondjuk vele.
Ronda kis fülkébe zárták, amelyben egyetlen lámpa égett.És ekkor szépséget láttam, szépséget, amely mindig a vesztem volt, olyan szépséget, mint Pandorában, mint Avicusban, mint Zenobiában, mint Biancában, szépséget, új és égi alakban.
Magából az égből hullott alá erre a kőpadlóra ez a bronzhajú, tökéletes alakú, titokzatos fehér arcú, elhagyatott angyal.
Megfogtam a karját, felemeltem, belenéztem félig lehunyt szemébe. Selymes, vörhenyes haja csapzott volt, a húsa fakó. Az arc csontszerkezetét csak egy kicsit tette érdessé a szláv vér.
– Amadeo! – mondtam. A név úgy szökkent ki a számból, mintha az angyalok parancsolták volna, azok az angyalok, akiknek szakasztott mása volt tisztaságával, ártatlanságával, még ilyen kiéhezetten is.Tágra nyílt szemmel bámult rám. Elméjében ismét láttam fenséges aranyfényben az ikonokat, amelyeket festett. Kétségbeesetten próbált emlékezni. Ikonok. A Krisztus, amelyet festett. Hosszú hajammal, égő szememmel Krisztusra hasonlítottam.Beszélni akart, de cserbenhagyták a szavak. Urának neve után tapogatózott.
– Nem, gyermekem, én nem a Krisztus vagyok – mondtam, elméjének ahhoz a mélyrétegéhez szólva, amelyet nem ismert –, de olyasvalaki, aki a szabadulást hozza. Jöjj karjaimba, Amadeo!
Azonnal halálos szerelemre gyújtott. Legfeljebb tizenöt éves volt, amikor kihoztam azon az éjszakán a bordélyból, és elvittem a palazzóba a fiaimhoz.Ahogy öleltem magamhoz a gondolában, rögtön tudtam, hogy halálra volt ítélve – hogy az utolsó pillanatban mentettem meg az értelmetlen pusztulástól.Bár karomnak ereje megvigasztalta, szíve olyan gyöngén vert, hogy alig bírta elhozni hozzám a képeket, miközben a mellemre borult.A palotában elhárítottam Vincenzo segítségét, inkább ételért küldtem, és magam vittem be a hálószobámba az én Amadeómat.Lefektettem a sápadt, rongyos alakot ágyam párnáira, a nehéz bársonyfüggönyök közé, és magam diktáltam bele a levest.Bor, leves, mézből és citromból kevert ital – mit adhatunk még neki? Lassan, figyelmeztetett Vincenzo, mert elrontja a gyomrát, ha hirtelen belakik a koplalás után.Végül elküldtem Vincenzót, és bereteszeltem a szobát.Ez volt a végzetes pillanat? Ez volt a pillanat, amelyben tökéletesen ismertem a lelkemet, a pillanat, amelyben felismertem, hogy ez lesz az én hatalmam, a halhatatlanságom gyermeke, a tanítványom?Ahogy néztem az ágyon fekvő gyermeket, elfelejtettem a bűntudat és az önmarcangolás nyelvét. Marius voltam, a századok szemtanúja, Marius, akit kiválasztottak Azok, Akiket Őrizni Kell.Beleengedtem Amadeót a medencébe, magam fürdettem meg, és összecsókoltam. Nekem készséggel megengedte, amit megtagadott kínzóitól, annyira elkápráztatta és megzavarta egyszerű kedvességem, és a szavak, amelyeket gyöngéd fülébe sugdostam.Gyorsan rávettem azokra a gyönyörökre, amelyeket sose engedett meg magának. Kábán hallgatott, de már nem imádkozott szabadulásért.De még ennek a hálószobának a biztonságában, a Megváltójának látott lény karjaiban sem vonultak át a régi emlékek a tudat küszöbe alól az értelem szentélyébe.Lehetséges, hogy gátlástalanul érzéki öleléseim tették még erősebbé a falat a múlt és a jelen között.Ami engem illet, még sose kerültem ilyen közel halandóhoz, leszámítva azokat, akiket meg akartam ölni. Beleborzongtam, hogy ezt a fiút ölelhetem, arcára, homlokára, állára, puha szemhéjára szoríthatom az ajkamat.Igen, felágaskodott a vérszomj, de már megtanultam fegyelmezni. Teleszívtam a tüdőmet Amadeo fiatal húsának szagával.Tudtam, hogy azt tehetek vele, amit akarok. Nincs az az égi vagy alvilági erő, amely megállítson. A Sátánnak sem kellett sugdosnia, hogy áthozhatom magamhoz, és megtaníthatom a Vérre.Gyöngéden megszárogattam, és visszavittem az ágyba.Az íróasztalomhoz ültem, ahonnan láthattam őt. Teljes vértezetben pattant ki agyamból a gondolat, olyan csábítóan, mint mikor Botticellit akartam megkísérteni, olyan ijesztően, mint szenvedélyem a bájos Bianca iránt.Ez egy lelenc, akit fel lehet készíteni a Vérre! Ez egy elveszett gyermek, aki különösen alkalmas a Vérre!Egy éjszakáig tartson a tanítása, egy hétig, egy hónapig, egy évig? Csak én döntöm el!Akárhogyan is, a Vér gyermekévé fogom tenni!Emlékezetem visszaszökkent Eudoxiához. Ő mondta, mi az eszményi kor a Vér befogadására. Eszembe jutott Zenobia fürge esze, okos tekintete. Eszembe jutott régi töprengésem a szüzesség ígéretéről. Egy szűzből azt csinálhatunk, amit akarunk, és nem kell megfizetni érte az árat.És ez a gyermek, ez a megmentett rabszolga festő volt! Ismerte a tojás és a festékpor mágiáját, igen, ismerte a deszkán szétterülő színek mágiáját! Emlékezni fog, igen, emlékezni fog arra az időre, amikor nem érdekelte semmi más.Igaz, ez a messzi Oroszországban történt, ahol a monostorok művészei csak abban a bizánci stílusban festhettek, amelyet régen elhagytam, mikor hátat fordítottam a keletrómai birodalomnak, és a nyugtalan Nyugatot választottam otthonomnak.És lám, mi történt! Nyugatot, való igaz, végigtaposták háborúi, a barbárok is elfoglaltak belőle mindent, amit lehetett, ám Róma mégis feltámadt az ezernégyszázas évek nagy gondolkodói és festői által! Láttam Botticelli, Bellini, Filippo Lippi és még száz más művész munkásságában. Ismét tanulják Homéroszt, Lucretiust, Vergiliust, Ovidiust, Plutarkhoszt. A „humanizmus” tudósai zsolozsmákat zengenek az „antikvitásról.”Sommásan, Nyugat újjászületett új és mesés városokban, míg Konstantinápolyt, az ódon, arany Konstantinápolyt elfoglalta a török, és Isztambult csinált belőle.
Messze túl Sztambulon terül el Oroszország, ahonnan ezt a fiút elhurcolták, Oroszország, ahova Bizáncból érkeztek hittérítők, így ez a fiú csak a merev, sötét, komor szépségű ikonokat ismeri, amelyek olyan távol esnek az én festményeimtől, mint a nappal az éjszakától.Ám Velencében egymás mellett létezett a kettő: a bizánci és az új idők stílusa.Hogy történt ez? Kereskedelemmel. Velence eleve kikötőváros volt. Hatalmas flottája ideoda járt kelet és nyugat között, amikor Róma romokban hevert. Sok velencei templom őrizte az ódon bizánci stílust, amely eltöltötte ennek a fiúnak a meggyötört lelkét.
Be kell vallanom, korábban nem nagyon érdekeltek ezek a bizantinus templomok, még a San Marco sem, amely a dózse kápolnája. Ám most fontosak lettek, mert segítettek megérteni a stílust, amelyet ez a fiú szeretett.Néztem, ahogy alszik.Jól van, megértettem valamit a természetéből, megértettem a szenvedését. De kicsoda igazából? Ugyanazt kérdeztem Biancától, és ő ugyanazzal kérdezett vissza. Nem kaptam választ.Tudnom kell, mielőtt elindítom ezt a fiút a Vér útján.Egy éjszakába fog kerülni, vagy százba? Akármennyibe is, nem lesz végtelen idő.Amadeót nekem szánták.Megfordultam, írni kezdtem a naplómba. Még sose jutott eszembe ez, hogy felkészítsek egy novíciust a Vérre! Leírtam az éjszaka eseményeit, nehogy elvesszenek a túlzsúfolt emlékezetben. Lerajzoltam az alvó Amadeo arcát.Hogyan írhatnám le? Szépsége nem az arckifejezéseken múlott. Eleve benne volt az arcban, beleépült a finom csontokba, a nyugodt szájba, a bronz fürtökbe.Szenvedélyesen írtam a naplómba:A világ, ahonnan ez a gyermek jött, annyira különbözik a miénktől, hogy nem érti, mi történt vele. De én ismerem az orosz hósivatagokat. Ismerem az orosz és görög kolostorok sötét, sivár életét. Meggyőződésem, hogy a fiú egy ilyenben festette az ikonokat, amelyekről most nem képes beszélni.Nyelvünket kizárólag a kegyetlenkedésekből ismeri. Talán ha a fiúk befogadják, akkor eszébe jut a múltja. Fel akarja majd venni az ecsetet. Visszatér a tehetsége.Félretettem a tollat. Nem bízhattam a naplómra mindent. Nem, semmi esetre. A nagy titkokat néha inkább görögül írtam, mint latinul, de még görögül se mondhattam ki mindent, amit gondoltam.A fiúra néztem. Felvettem a gyertyatartót, az ágyhoz mentem, és letekintettem az alvóra. Lélegzete végre egyenletessé vált, megnyugodott.Lassan kinyílt a szeme. Felnézett rám. Nem félt. Olyan volt, mintha még mindig álmodna.Szólítottam a SzellemAjándokot.Mesélj nekem, gyermek! Mesélj a szíveddel!Láttam a sztyeppéi nomád lovasokat, amint lecsapnak rá és másokra az ő népéből. Láttam, hogy a fiú kapkodó kezéből kiesik egy csomag. Lehullott róla a vászonburkolat. Ikon volt, és a fiú rémülten felkiáltott, de a gonosz barbároknak csak a fiú kellett. Ugyanazok a barbárok voltak, akik a római birodalom rég elfeledett északi és keleti határain portyáztak. Hát sose hal ki a világból a fajzatuk?Ezek a gonosz emberek valamilyen keleti piacra vitték a gyermeket. Sztambul volt? Onnan Velencébe, és ott egy bordélyos kezébe került, aki nagy árat fizetett a fiú arcáért és alakjáért.Lélegzetelállítóan kegyetlen és titokzatos történet volt. Egyik kézből a másikba. Lehet, hogy sose gyógyul meg.Ám a néma arc a legtisztább bizalommal fordult felém.
– Mester! – mondta lágyan oroszul.Testemen felborzolódtak a pihék. Annyira szerettem volna még egyszer megérinteni hideg ujjaimmal, de nem mertem. Az ágyhoz térdeltem, hozzáhajoltam és gyengéden megcsókoltam az arcát.
– Amadeo! – mondtam, hogy tudhassa, ez az új neve.Aztán ugyanazon az orosz nyelven, amelyet tudott és nem tudott, elmondtam neki, hogy ő most már az enyém, én vagyok a Mestere, úgy, ahogy mondta. Tudtára adtam, hogy mindent megoldottam, soha többé nem kell aggódnia, soha többé nem kell félnie.Majdnem megvirradt. Távoznom kellett.Vincenzo kopogtatott. A legidősebb inasok kint várnak. Hallották, hogy új fiú érkezett a házba.Beengedtem őket a hálószobába. A lelkűkre kötöttem, hogy vegyék gondjaikba Amadeót. Ismertessék meg mindennapos csodáinkkal. Egy darabig hagyják pihenni, de aztán ki kell vinniük a városba. Talán ez a legjobb megoldás.
– Riccardo – mondtam a legidősebbnek –, vedd a szárnyad alá!
Micsoda hazugság volt! Mekkora hazugság volt, hogy odaadtam a napvilágnak, hogy az enyém mellett más társaságot is megismerhetett!Ám a kelő nap nem hagyott több időt a palazzóban. Mi mást tehettem volna?Elmentem a síromba.Lefeküdtem a sötétségben, és Amadeóról álmodtam.Találtam utat, amelyen elmenekülhettem a Botticelli iránt érzett szerelemtől. Találtam utat, hogy kimeneküljek a megszállott szenvedélyből, amelyet Bianca delejező romlottsága keltett. Találtam valakit, akit már megjegyzett a kegyetlenség és a halál. A Vér lesz a váltság. Igen, mindent megoldottam.Ó, de ki ez a fiú? Mi ez a fiú? Ismertem az emlékeket, a képeket, a szörnyűségeket, az imákat, de nem a hangot! És borzasztóan kínzott valami. Nem szereteme máris túlságosan ahhoz, hogy megtegyem, amit tenni akarok?A következő estén gyönyörű meglepetés várt.Az én Amadeóm ott volt a vacsoránál, gyönyörűen kiöltöztetve kék bársonyba, olyan elegánsan, mint a többi fiú!Gyorsan megvarratták a ruháját, hogy örömet szerezzenek nekem, és sikerült is, annyira, hogy szinte elkábultam.Szólni se tudtam, mikor letérdelt, hogy megcsókolja a gyűrűmet. Intettem neki, hogy álljon fel, és gyorsan megcsókoltam a két orcáját.Láttam, hogy még mindig gyönge a megpróbáltatásaitól, de a fiúk és Vincenzo mindent elkövettek, hogy egy kis színt csaljanak az arcára.Mikor leültünk vacsorázni, Riccardo elmagyarázta, hogy Amadeo egyáltalán nem tud festeni. Amadeo fél az ecsetektől és a festéktől. És nem ismer semmiféle nyelvet, viszont hihetetlen gyorsasággal ragad rá a mienk.A bronzhajú, gyönyörű fiú, akiből Amadeo lett, nyugodtan nézett rám, miközben Riccardo beszélt, majd még egyszer mondta a lágy orosz nyelven, hogy Mester, amit a többi fiú nem hallott.Te értem vagy. Ezt feleltem neki. A SzellemAjándokkal továbbítottam hozzá a lágy orosz szavakat. Emlékezz! Ki voltál, mielőtt ide jöttél? Mielőtt bántottak? Menj vissza! Menj vissza az ikonhoz! Ha kell, menj vissza Krisztus arcához!Félelem suhant át az arcán. Riccardo, aki nem sejtette ennek az okát, sietve megfogta a kezét. Riccardo elkezdte megnevezni a vacsoraasztalon levő, egyszerű tárgyakat. Amadeo úgy mosolygott Riccardóra, mint aki rossz álomból ébred, és elismételte a szavakat.Milyen szépen csengett a hangja. Milyen szabatos volt a kiejtése. Milyen értelmesen csillogott a barna szeme.
– Tanítsák meg mindenre – mondtam Riccardónak és a tanároknak. – Tanuljon táncolni, vívni, és mindenekelőtt festeni. Lásson minden képet és minden szobrot a házban. Vigyék el mindenhova. Tanuljon meg Velencéről mindent, amit tudni kell.
Aztán bevonultam egyedül a műtermembe.Gyorsan kikevertem a temperát, és festettem egy kis portrét Amadeóról, amilyen a vacsoránál volt, elegáns kék bársonyujjasában, fényesre kefélt hajával.Elgyengített nyomorúságos gondolataim forrósága. Elhagyott a meggyőződés.
Miként vehetném el ettől a fiútól a kelyhet, amelyet szinte meg sem kóstolt? A halálból hoztam vissza. Nagyravágyó terveimmel magamat fosztottam meg a vámpírgyermekemtől.Attól kezdve hónapokra odaadtam Amadeót a napvilágnak. Igen, meg kell kapnia minden esélyt a nappaltól, hogy az legyen, aki akar!Ám a lelke mélyén, amelyet a többiek nem ismerhettek, titokban azt érzékeltettem vele, hogy ő egyedül hozzám tartozik. Szörnyű vívódást jelentett ez nekem.Lemondtam igényemről a gyermekre. Nem ítélhettem a Sötét Vérre, akármilyen nagy volt magányosságom, vagy akármilyen nagy volt korábbi szerencsétlensége. Meg kellett kapnia minden esélyt házamnál, az inasok és a tanítók között, és ha bebizonyítja tehetségét, amit el is vártam fényes értelme alapján, akkor lehetőséget kell kapnia, hogy a páduai vagy a bolognai egyetemen tanuljon, ahová sorra mentek el a tanítványaim, ahogyan sorra értek be a terveim.Ám késő este, mikor befejeződött a tanítás, a kisfiúkat ágyba dugták, az idősebbek a műteremben fejezték be a munkáikat, nem tudtam megállni, hogy be ne vigyem Amadeót a hálószobámba, ahol elárasztottam csókjaimmal, édes és vértelen csókjaimmal, az ínség csókjaival, ő pedig feltétel nélkül átengedte magát nekem.Elbűvölte a szépségem. Kevélység ezt mondani? Nem kételkedtem benne. Nem kellett a SzellemAjándokhoz fordulnom, hogy megigézzem. Imádott. Bár a festményeim megrémítették, valami a lelke mélyén megengedte, hogy imádja tagadhatatlan tehetségemet, kompozícióim ügyességét, vibráló színeimet, elegáns fürgeségemet.Persze sose beszélt erről a többieknek. A fiúk pedig, akiknek tudniuk kellett, hogy hosszú órákat töltünk együtt a hálószobában, sose merték elképzelni, mi történt közöttünk. Ami Vincenzót illeti, több esze volt, hogy bármilyen értelemben tudomást vegyen a különös kapcsolatról.Amadeo semmit sem nyert vissza az emlékezetéből. Festeni nem tudott, meg se bírta érinteni az ecseteket. Úgy viselkedett, mintha égetnék a szemét a színek.Ám az esze ugyanúgy vágott, mint a többi fiúé. Gyorsan tanulta a görögöt és a latint, elbűvölően táncolt, és nagyon szeretett vívni. Mohón szívta magába a leckéket. Hamarosan írt is latinul, tiszta, határozott betűkkel.Esténként felolvasta a verseit. Énekelt, lágy lantzenével kísérve magát, én pedig az íróasztalomra könyökölve hallgattam ütemes, halk hangját.Haja mindig gyönyörűen meg volt fésülve, kifogástalan eleganciával öltözködött, és akárcsak én, rengeteg gyűrűt viselt.Mindenki tudta, hogy ő a kéjfiúm, a szeretőm, a férfiparáznám, a titkos kincsem. Még a régi Rómában, a legfajtalanabb bűnök burjánzásában sem úsztuk volna meg, hogy ne pusmogjanak, és ne vihorásszanak a hátunk megett.Itt, Velencében nem történt semmi ilyen. Ám Amadeo gyanakodott, nem is a csókokra, amelyeket nemsokára kezdett túl szűziesnek találni, hanem a márványszerű férfira, aki sose vacsorázott az asztalánál, egyetlen kortyot sem ivott a poharából, és napvilágnál sose jelent meg a házában.Láttam, hogyan lesz a gyanakvása mellett egyre zavartabb, mert az emlékek egyre erőszakosabban zörgették a tudata ajtaját, ő pedig meg akarta tagadni őket. Ilyenkor felriadt a közös szendergésből, és csókokkal gyötört, amikor én inkább álmodtam volna.Valamelyik estéjén a szép velencei tél kezdetének, mikor eljöttem üdvözölni szorgalmas tanítványaimat, Riccardo elmesélte, hogy magával vitte Amadeót a szépséges és kegyes Bianca Solderinihez, aki igen nyájasan fogadta őket, mert fölöttébb elnyerte a tetszését Amadeo, aki rögtönzött dicshimnuszokat kanyarított a ház úrnőjének tiszteletére.Belenéztem az én Amadeóm szemébe. Bianca megbabonázta. Amit mélységesen megértettem. Milyen különös hangulatom támadt, amikor a fiúk a kellemes társaságról rajongtak Bianca házában, ahova újabban érdekes angol urak járnak!Bianca küldött egy levélkét. „Hiányzol, Marius! Gyere hamar, és hozd magaddal a fiaiadat. Amadeo ugyanolyan értelmes, mint Riccardo. Lakásom tele van az arcképeiddel, a vendégeim kíváncsiak arra, aki festette őket, de én nem árulok el nekik semmit, mert az az igazság, hogy nem is tudok semmit. Sok szeretettel Bianca.”A levélből felnézve láttam, hogy Amadeo figyel. Megpróbált belém látni.
– Te ismered őt, Mester? – kérdezte komolyan. Riccardo meghökkent, de nem szólt.
– Te is tudod, Amadeo, hogy igen. Bianca mesélte, hogy jártam hozzá látogatóba. Láttad a portréimat a szobái falán.
Éreztem, hogyan mar bele a váratlan féltékenység, bár semmi sem változott meg az arcában. Ne járj hozzá! Ezt mondta a lelke. Tudtam, hogy most azt szeretné, ha Riccardo kimenne, és bevehetnénk magunkat a bársonyfüggönyös ágy titkolózó félhomályába.Volt benne valami konokság, ami szembeszegült a szerelmünkkel. De ez még csábítóbbá tette. Csak még jobban bálványoztam érte.
– De hát én akarom, hogy emlékezz! – mondtam hirtelen orosz anyanyelvén.Nem értette.
– Amadeo – folytattam a velencei nyelvjárásban –, gondolj vissza arra az időre, mielőtt idekerültél! Gondolkozz, Amadeo! Milyen világban éltél?
Elpirult. Úgy elszomorodott, mintha megvertem volna.Riccardo vigasztalón nyújtotta feléje a kezét.
– Mester! – mondta. – Ez túlságosan fáj neki!
Amadeo mintha megbénult volna. Felálltam az íróasztalomtól, átkaroltam, ahogy ült a székén, és megcsókoltam a feje búbját.
– Felejts el mindent. Elmegyünk Biancához. Ez az az órája az éjszakának, amelyet a legjobban szeret.
Riccardo el volt ragadtatva, hogy ilyen későn ki szabad mennie a házból. Amadeo még mindig nem tért magához a kábulatból.Biancánál nagy társaságot találtunk. Firenzeiek is voltak köztük, meg azok az angolok, akikről hallottam.Bianca felragyogott, mikor meglátott. Elrabolt a társaságtól, és bevitt a hálószobájába, amelynek ágyán színpadias hattyúk úsztak.
– Hát eljöttél végre! – mondta. – Úgy örülök, hogy látlak! Nem is tudod, mennyire hiányoztál! – Milyen meleg szeretet csengett a szavaiban! – Marius, az én világomban te vagy az egyetlen festő! – Meg akart csókolni, de ezt nem kockáztathattam. Gyorsan az arcára szorítottam az ajkamat, aztán eltartottam magamtól.
Ó, az a sugárzó bűbáj! Ha tojásdad szemébe néztem, beléphettem Botticelli festményeinek világába. Örökre elrejtett okokból Zenobia sötét, parfümös hajfonatait tartottam a kezemben, amelyet a világ másik végén vettem fel egy kőpadlóról az emlékek világában.
– Drága Biancám – mondtam. – Kész vagyok megnyitni a házamat, ha leszel a háziasszonyom. – Micsoda megrázkódtatás volt ezeket a szavakat hallanom! Nem is tudom, mit akartam kifejezni velük. – Se feleségem, se lányom. Gyere, nyisd meg a házamat a világ előtt!
Szeme diadalmas ragyogásából megkaptam az igazolást. Igen, ezt kell tennem!
– Máris szólok mindenkinek! – mondta. – Igen, leszek a háziasszonyod, méghozzá büszkén és örömmel. De aztán ott légy te is!
– Lehetséges, hogy este tárjuk ki az ajtókat? – kérdeztem. – Az este a kedvenc napszakom. Nekem előnyösebb a gyertyaláng, mint a napfény. Te is éjszaka fogadsz, Bianca. Majd szólok a szolgáimnak, hogy készítsenek elő mindent. Azt egész ház fel van díszítve képekkel. Tudod, hogy senkinek sem adok semmit. A magam örömére festek. Ételital lesz bőven a vendégeknek.
Milyen boldognak látszott! Észrevettem, hogy Amadeo lesi. Kedvelte Biancát, szépnek talált kettőnket, ahogy állunk egymás mellett, bár fájt neki a látvány.
– Magyarázd el, mit tálaltassak az asztalra – kértem Biancát. – Magyarázd el, milyen borokat hozassak. Szolgáim a te szolgáid. Úgy csinálok mindent, ahogy mondod.
– Ez gyönyörű! – lelkesedett Bianca. – Ígérem neked, hogy egész Velence eljön, a legcsodálatosabb társaságod lesz! Olyan kíváncsiak rád az emberek! El sem tudod képzelni, milyen nagyszerű lesz!
Úgy is lett, ahogy mondta.Egy hónapon belül megnyílt a palotám a városnak. De milyen más volt ez, mint a régi római részeg éjszakák, mikor emberek fetrengtek a pamlagjaimon, összehányták a kertemet, én pedig eszelősen mázoltam a falakra!Ó, igen, nagyon jól nevelt, elegáns velenceiek közé érkeztem! Természetesen ezer kérdéssel halmoztak el. Könnybe lábadt a szemem. A csókok puhaságával zsongtak körül a halandó hangok. Köztük vagy, gondoltam. Ez csakugyan olyan, mintha közéjük tartoznál. Ez csakugyan olyan, mintha élnél!Mit számított, ha bírálgatták a festményeimet? Majd igyekszem szépre csiszolni a képeimet, de ami számít, az a lendület, az életerő!És ott állt a legjobb alkotásaim között az én szépséges szőke Biancám. Erre az időre megszabadult azoktól, akik gonoszságokra kényszerítették, és mindenki elismerte házam úrnőjének.Amadeo durcás némasággal figyelt. Emlékei úgy marták belülről, mint a rák, de ő nem láthatta, és nem ismerhette őket.Nem egészen egy hónap múlva egy alkonyaton betegen találtam a közeli Torcello sziget székesegyházában. Felemeltem a hideg, nyirkos kőről, és hazavittem.Természetesen tudtam, mitől beteg. Torcellóban ikonokat talált, ugyanolyan stílusban, ahogy ő festett valaha. Régi századok mozaikjait találta meg itt, hasonlatosakat azokhoz, amelyeket gyerekkorában látott orosz templomokban. Amadeo nem emlékezett. Ő csak belebotlott kószálás közben egy régi igazságba – a merev, szikár bizánci festményekbe –, és forrólázba esett tőle. Éreztem a száján, kiolvastam a szeméből.Nem lett jobban hajnalra sem, amikor ott kellett hagynom. Az aggodalomtól félőrülten bíztam rá Vincenzóra, és alkonyatkor rohantam vissza az ágyához.Az elméje fűtötte a lázat. Bebugyoláltam, mint egy gyereket, és elvittem egy velencei templomba, hogy megmutassam neki a közelmúlt elbűvölő, élethű, kicsattanó alakjait.De láttam, hogy reménytelen. Az elméje sose nyílik meg, sose változik meg igazán. Hazavittem, visszatettem az ágyba.Iparkodtam jobban megérteni.Amadeo a zord hitbuzgalom engesztelhetetlen világából jött. Neki a festés nem volt öröm. De meg a messzi Oroszországban olyan irgalmatlanul kemény volt az egész élet, hogy itt nem tudta átadni magát a mindenfelől kínálkozó gyönyöröknek.Érthetetlen emlékektől bekerítve vánszorgott a halál felé.Nem tűröm! Járkáltam a szobában, magamban motyogtam a dühtől. Nem tűröm! Nem engedem meghalni!Kiparancsoltam a többieket a szobából.Amadeo fölé hajoltam. A nyelvembe haraptam, megtöltöttem a szájüregemet vérrel, majd vékony sugárban beleengedtem a szájába.Vergődött, a száját nyalogatta. Rögtön könynyebben kezdett lélegezni, arcába visszatért a pír. Megérintettem a homlokát, hűvösebb volt. Kinyitotta a szemét, rám nézett, odasúgta azt, amit oly sokszor hallottam tőle: – Mester! – aztán emlékek nélkül, rémálmok nélkül szelíden elaludt.
Ennyi elég volt. Eljöttem az ágytól, írtam vaskossá hízott naplómat, a toll percegett a papíron:„Ellenállhatatlan, de most mit tegyek? Egyszer már magamnak követeltem, most pedig a vérrel gyógyítom, amit adni szeretnék neki, ám abban reménykedem, hogy nem magamnak gyógyítom meg, hanem a nagyvilágnak.”Becsuktam a könyvet. Utáltam magamat, amiért a véremből itattam. De meggyógyult tőle. Tudtam. És ha megbetegszik, megint a véremet adom neki.Túlságosan repült az idő, túl gyorsan követték egymást az események. Korábbi elhatározásom megingott. Amadeo éjszakáról éjszakára szebb lett. A tanárok Firenzébe vitték a fiúkat, hogy lássák az ottani festményeket. Lelkesen tértek haza, és még forróbban égett bennük a tanulás vágya. Igen, látták Botticelli képeit. De gyönyörűek! Fest még a mester? Igen, de most már úgyszólván kizárólag vallási témákat. Ez Savonarola hatása, a komor szerzetesé, aki ostorozza a firenzeiek világiasságát. Savonarolának óriási hatalma volt a firenzei lelkek fölött. Botticellit, aki mélységesen tisztelte, az egyik követőjének tartották.Ez olyan mérhetetlenül elkeserített, hogy azt hittem, belebolondulok. De aztán megnyugtattam magamat, hogy fessen akármit Botticelli, az úgyis nagyszerű lesz. Amadeo szellemi fejlődésében kerestem vigaszt.Most már ő volt a legokosabb az én kis akadémiámban. Új tanárokat kellett fogadnom mellé, hogy jogi ismeretekre és filozófiára oktassák. Úgy nőtt, mint akit húznak, pergő nyelvvel, elbájolóan társalgott, a kisebb fiúk imádták.Éjszakánként eljártunk Biancához. Hozzászoktam a rafinált idegenek társaságához, a szakadatlan áradatban érkező északeurópaiakhoz, akiket Itália ősi, titokzatos varázsa vonzott a félszigetre.Csak néha láttam Bianca kezében a méregpoharat, ahogy nyújtja valamelyik balcsillagzat alatt született vendégének. Csak néha éreztem sötét szívének dobbanását, csak néha láttam szemének mélyén a reménytelen bűntudat árnyékát. Hogy figyelte a boldogtalan áldozatot, milyen sejtelmes mosollyal kísérte az ajtajáig!Amadeóval egyre bizalmasabbak lettek az együttlétek a hálószobában. Ölelkezés közben többször adtam neki vércsókot, és figyeltem, hogyan borzong, hogyan tükröződik félig lehunyt szemében a vér hatalma.Mi volt ez a téboly? A világé volte Amadeo, vagy az enyém?Hogy hazudtam magamnak! Olyanokat gondoltam, hogy a fiú még mindig bebizonyíthatja a tehetségét, ennél fogva szabadságában áll majd elhagyni engem, hogy a nagyvilágban vívja ki magának a helyét a sikereivel.De közben olyan sokat adtam neki a titkos vérből, hogy óhatatlanul magamra zúdítottam a kérdéseit. Kiféle vagyok? Miért van az, hogy sose jövök elő nappal? Miért nem eszem, miért nem iszom?Magához ölelte meleg karjaival a titkot. Odasimult arcával a szörnyeteg nyakához.Elküldtem a legjobb bordélyokba, hogy tanulja meg a nők örömét és a fiúk örömét. Gyűlölt érte, mégis élvezte, aztán úgy tért haza, hogy csak a Vércsókra éhezett.Gúnyolódott velem, ha bezárkóztam a műterembe, ahol csak őt tűrtem meg, és őrjöngve festettem valamilyen tájképet vagy ókori héroszok gyülekezetét. Velem hált, mikor belerogytam az ágyba, hogy átaludjam az utolsó órákat hajnalig.Közben többször is tartottunk fogadást a palazzóban. Az okos elegáns Bianca kinőtte korábbi szépségét; arca, modora még mindig olyan finom volt, mint régen, ám a leány ígérete helyett az asszonyiság zománcát csillogtatta.Gyakran rajtakaptam magamat, amint bámulom, és azon töprengek, mi történt volna, ha figyelmem nem fordul a fiú felé? Tulajdonképpen miért csináltam? Nem tudtam volna magamhoz édesgetni Biancát? Ha ilyen gondolatokat őrölt az agyam, előbbutóbb arra lyukadtam ki, hogy még mindig megtehetném. Tekintéllyel, vagyonnal ajándékoznám meg Amadeót, aztán eltaszítanám magamtól, át a halandóságba, a többi fiammal együtt.Nem, nem! Bianca biztonságban volt. Amadeót akartam. Amadeót képeztem, tanítottam. Amadeo volt a Vér drága növendéke.Az éjszakák álomszerű gyorsasággal suhantak tova.Több fiam elment egyetemre. Az egyik tanár meghalt. Vincenzo újabban sántított, de fogadtam neki egy segítőt. Bianca átrendezett több nagy képet. Langyos szellő jött be a nyitott ablakokon. A tetőkertben gyűltünk össze egy nagy lakomára. A fiúk énekeltek.Ebben az időben egyszer se felejtettem el bekenni sötétítő krémmel magamat, hogy embernek látsszak. Egyszer sem felejtettem el mélyen beledörgölni a kezem bőrébe. Egyszer sem felejtettem el fölékszerezni magamat, és rengeteg gyűrűt húzni, hogy azokra figyeljenek az emberek. Egyszer se mentem túlságosan közel túl sok gyertyához, vagy a fáklyákhoz a rakpartokon.Elmentem a szentélybe, Azokhoz, Akiket Őrizni Kell, és elmélkedésbe merültem. Meggyóntam az esetet Akasának.Akartam ezt a gyermeket – ezt a fiút, aki ekkor már két évvel volt idősebb mint mikor megtaláltam –, ugyanakkor azt akartam, hogy kapjon meg minden mást. Ettől a lelkem ugyanúgy szenvedett, mint az ő szíve.Még sose akartam vérivó társat teremteni magamnak, még sose akartam erre oktatni és képezni egy halandó fiatalt, hogy a legtökéletesebb vámpír legyen belőle!De most akartam, és ez töltötte ki a gondolataimat minden éber órában. Nem találtam vigaszt fagyos Anyámban és Apámban, nem kaptam választ az imáimra.Ledőltem aludni a szentélyben, de csak sötét, zaklatott álmok jöttek.A kertet láttam, ugyanazt a kertet, amely örök témája volt a falfestményeimnek. Jártam a kertben, mint mindig, és gyümölcsök húzták le az ágakat. Amadeo jött mellettem, és váratlanul vérfagyasztóan kegyetlen kacajra fakadt.
– Áldozat? – kérdezte. – Biancáért? Hogy lehet az?
Azonnal felriadtam és felültem. A karjaimat dörgöltem, a fejemet ráztam, úgy próbáltam szabadulni az álomtól.
– Nem ismerem a választ – suttogtam, mintha a fiú a közelemben lenne, mintha szelleme erre a helyre utazott volna, ahol ülök.
– Ő már nő volt, mikor megismertem – vitatkoztam. – Művelt fiatal nő, akit kényszerítettek, hogy méregkeverő legyen, borzasztó bűnökben vétkes gyermekasszony. Te viszont kiszolgáltatott gyermek voltál, akit tetszésem szerint változtathattam és alakíthattam. És ezt meg is tettem. Igaz, azt gondoltam, hogy festő vagy – folytattam –, hogy van tehetséged a festéshez, és tudom, hogy még mindig megvan benned, és ez megingatott. Azt viszont nem tudom, mivel őrjítettél meg, csak azt, hogy megtörtént.
Eldőltem, aludni akartam. Az oldalamon hevertem, úgy néztem Akasa foszforeszkáló szemét, Enkil kemény arcát.Emlékezetem visszaszállt az évszázadokban Eudoxiához. Láttam szörnyű halálát. Láttam égő testét a kápolna kövén. Pontosan olyan messze volt a Szülőktől, mint én.Pandorára gondoltam. Hol jár az én Pandorám? Végül elaludtam.Mikor visszatértem a palazzóba, ahova szokásom szerint a tetőről ereszkedtem le, nem olyan állapotokat találtam, mint szerettem volna, mert a társaság komoran ült a vacsoránál, Vincenzo pedig aggodalmasan mondta, hogy egy „furcsa ember” keresett, aki most is itt van az előcsarnokban, de nem akar beljebb jönni.A fiúk befejezték egyik freskómat az előcsarnokban, aztán sietve magára hagyták a „furcsa embert”. Csak Amadeo maradt hátra, aki ímmelámmal dolgozgatott valami aprómunkán, és közben olyan pillantásokat vetett a „furcsa emberre”, ami nyugtalanította Vincenzót.Mintha ez nem lett volna elég, korábban itt járt Bianca: nekem hozott ajándékot Firenzéből, egy apró Botticellifestményt. „Kínos” társalgást folytatott a „furcsa emberrel”, figyelmeztette Vincenzót, hogy tartsa rajta a szemét a jövevényen, aztán elment. A „furcsa ember” maradt.Rögtön indultam az előcsarnokba. Még látnom sem kellett a „furcsa embert”, amikor már tudtam, ki az.Mael volt.Azonnal megismertem. Ugyanúgy nem változtatott rajta az idő, mint ahogy rajtam sem, és ugyanúgy fütyült a divatra, mint régen.Röviden, borzasztóan festett: rongyos bőrujjas, lyukas nadrág, madzaggal felkötött csizma, a haja mocskos, filces. Viszont csodálatosan kedves volt az arca, és ahogy meglátott, rögtön jött hozzám, és megölelt.
– Hát csakugyan itt vagy! – mondta fojtottan, mintha suttognunk kellene az én tetőm alatt. A régi latint beszélte. Hallottam, de nem hittem el. Ó, de örülök, hogy láthatlak, de örülök, hogy még mindig...
– Igen, tudom, mit akarsz mondani! Még mindig a múló évek figyelője vagyok, a Vér halhatatlan szemtanúja.
– Nahát, sokkal szebben megfogalmaztad, mint én – válaszolta. – De hadd mondjam még egyszer, mennyire örülök, hogy látlak és hallhatom a hangodat!
Tetőtől talpig poros volt. Körülnézett a teremben, megbámulta az aranyfüstös mennyezetet, amelyen kerubok jártak füzértáncot. Megbámulta a félbe hagyott freskót. Nem tudom, kitaláltae, hogy az én munkám.
– Mael, az örök álmélkodó! – Halkan nevettem, és gyengéden elhúztam a gyertyafényből. – Úgy festesz, akár egy csavargó!
– Adnál megint ruhát? – kérdezte. – Tudod, az ilyesmihez én nem értek. Elég ágrólszakadt vagyok. Te viszont pompában laksz, mint mindig. Maradt még titok számodra, Marius?
– Minden titok, Mael – válaszoltam. – De nálam mindig van rendes ruha. Ha vége lesz a világnak, ahhoz is tisztességesen felöltözöm, történjék bár fényes nappal, vagy a legsötétebb éjszaka.
Karon fogtam, és keresztülvezettem a fényes termeken, amelyek elválasztották az előcsarnokot a hálószobámtól. Hagyta magát vezettetni, miközben kellőképpen ámuldozott a festményeken.
– Maradj itt nálam, távol a halandó társaságomtól – mondtam. – Csak zavarba hoznád őket.
– Nohát, te jól összehoztad – állapította meg. – Bár ezt azért könnyebb volt a régi Rómában, mi? Hanem hogy micsoda palota ez! A királyok megirigyelnék, Marius!
– Hát igen, úgy tűnik – feleltem hanyagul.Nyitogatni kezdtem a szekrényeket, amelyek tulajdonképpen apró szobák voltak, ruhákat és bőrcipőt vettem elő Maelnek. Úgy láttam rajta, hogy képtelen magától felöltözni, de én bizony nem csináltam meg helyette. Letettem a holmit a bársonyágyra, megfelelő sorrendben, mintha egy gyerekkel vagy egy gyengeelméjűvel lenne dolgom, Mael pedig úgy vizsgálgatta őket, mint aki egyedül is boldogul.
– Mael, ki mondta neked, hogy itt vagyok? – kérdeztem.Rám sandított, és egy pillanatra kihűlt az arca. Karvalyorra most is olyan ellenszenves volt, mint régen, de a szeme élénkebben ragyogott, a szája formásabb volt, mint amire emlékeztem. Talán az idő lágyította meg a szája vonalát. Nem tudom, lehetségese ez. Mael mindenesetre igen érdekes jelenség volt halhatatlannak.
– Azt mondtad, hallottad, hogy itt vagyok – noszogattam. – Ki mondta?
– Á, csak egy hibbant vérivó. – Megborzongott. – Egy eszelős sátánimádó. Santino volt a neve. Hát ezek sose halnak ki? Rómában történt. Még engem unszolt, hogy csatlakozzak hozzá, hát el tudod ezt képzelni?
– Miért nem pusztítottad el? – kérdeztem csüggedten. Milyen sötét dolog ez, milyen távol esik a vacsorázó fiúktól és a tanároktól, a fény és a zene világától, amelybe visszavágytam. – A régi időkben, ha találkoztál velük, mindig elpusztítottad őket. Most mi állított meg?
Vállat vont.
– Mi közöm nekem ahhoz, ami Rómában történik? Egy éjszakát se maradtam Rómában.
A fejemet csóváltam.
– Miből jött rá ez a kreatúra, hogy Velencében vagyok? Egy pisszenését se hallottam fajtánknak a városban!
– Én is itt vagyok – felelte csípősen –, és engem se hallottál, mi? Nem vagy te csalhatatlan, Marius. Túlságosan nekiadtad magad a halandó szórakozásoknak. Talán nem figyelsz annyira mint kellene.
– Igen, igazad van, de akkor is szeretném tudni, hogy miből jött rá?
– Halandók járnak a házadhoz. A halandók beszélnek rólad. Lehet, hogy ezek a halandók elmennek Rómába is. Nem Rómába vezet minden út? – Kigúnyolt, de kíméletesen, majdnem barátságosan tette. – Marius, az a római vérivó a titkodat akarta. Mit összekönyörgött nekem, hogy magyarázzam el, kik Azok, Akiket Őrizni Kell.
– De te nem árultad el, ugye, Mael? – kérdeztem, és ismét fellobbant bennem a régi éjszakák égő gyűlölete.
– Nem én – felelte higgadtan –, de a szemébe nevettem, és nem tagadtam. Talán azt kellett volna, de ahogy öregszem, egyre nehezebb nekem a hazugság.
– Azt nagyon jól megértem – mondtam.
– Meg? Hát ez a sok szép halandó gyerek itt körülötted? Hazudnod kell minden lélegzetvételeddel, Marius. Ami meg a képeidet illeti, hogy merészeled mutogatni őket a kurta életű halandóknak? Ez borzasztó hazugság, ha a véleményemre vagy kíváncsi.
Sóhajtottam.Feltépte a mellén az ujjast, aztán ledobta magáról.
– Miért is fogadom el a vendégszeretetedet? – kérdezte. – Nem tudom rá a választ. Talán úgy érzem, hogy miután ennyi halandó gyönyörűséget összekapartál magadnak, kell segítened egy másik vérivón is, aki szokása szerint eltévedt az időben, csámborog országról országra, időnként álmélkodik, de inkább csak a port gyűjti a szemére.
– Mondj magadra, amit akarsz. Válogass a ruhákból, aludj a fedelem alatt, de azonnal mondd meg, mi történt Avicusszal és Zenobiával? Veled vándorolnak? Tudod, hol vannak?
– Fogalmam sincs – felelte –, és ezt nyilván megérezted te is, mielőtt feltetted a kérdésedet. Olyan régen láttam őket, hogy az évre, sőt az évszázadra sem emlékszem. Avicus tett bogarat a fülébe, hogy menjenek világgá. Otthagytak Constantinopolisban, és nem mondhatom, hogy olyan nagyon megleptek vele. Szörnyű fagyos volt már a végén a viszonyunk. Avicus szerette a lányt, az pedig jobban szerette Avicust, mint engem. Ennyi kellett hozzá.
– Szomorúan hallom.
– Miért? – kérdezte. – Te hagytál ott hármunkat. És te hagytad ott nekünk a lányt, ami a legroszszabb volt a dologban. Olyan sokáig voltunk kettesben, aztán te közénk erőltetted Zenobiát.
– A pokol szerelmére, hagyd már ezt abba, hogy engem hibáztatsz mindenért! – szűrtem a fogaim között. – Sose szűnsz meg vádaskodni? Én vagyok az oka az összes gonoszságnak, ami veled történt? Mit tegyek, hogy feloldozz, és végre csend legyen? Te téptél ki erőszakkal a halandó életemből, te vittél vasra vert, magatehetetlen rabként abba az átkozott druida ligetedbe!
Igyekeztem halkra fogni a hangomat, de kifröccsent belőlem a düh. Mael egészen elámult.
– Nohát, Marius, gyűlölsz? – kérdezte mosolyogva. – Azt hittem, túl sok eszed van egy ilyen egyszerű indulathoz. Igen, elraboltalak, te meg a titkokat raboltad el, és azóta is átok rajtam mind a kettő.
Ezt abba kell hagynom. Nem akarom ezt. Mozdulatlanul álltam, míg el nem szállt a haragom. Legyen átkozott az igazság!
Valamilyen okból ez sokkal jobb szívre hangolta Maelt. Miközben leszaggatta és félredobta a rongyait, Avicusról és Zenobiáról mesélt.
– Folyton beosontak a császári palotába, és az árnyékban vadásztak – mondta. – Zenobia ritkán öltözött ám fiúnak, úgy, ahogy tanítottad. Túlságosan imádta a szép ruhát. Látnod kellett volna, micsoda köntösöket viselt! És a haja! Azt hiszem, én még jobban szerettem, mint ő.
– Nem hiszem, hogy ez lehetséges – feleltem halkan. Láttam Zenobiát Mael elméjében. A látomás összekeveredett az enyémmel.
– Avicus továbbra is tanult – mondta enyhe megvetéssel. – Megtanult görögül. Elolvasott mindent, ami a kezébe került. Mindig te voltál a példaképe. Téged utánozott. Összehordott mindenféle könyvet, azt se tudta, mi van bennük, de ő csak olvasott.
– Talán mégis tudta – véltem. – Ki döntheti ezt el?
– Én – vágta rá Mael. – Ismertelek mindkettőtöket. Ő csak habzsolta minden cél nélkül a verseket és a históriát, mint egy hülye. Még csak nem is keresett semmit. Szopogatta a szavakat meg a mondatokat, mert milyen finomak.
– Hát te hol töltötted az órákat, Mael? – kérdeztem sokkal hidegebben mint akartam.
– Vadászattal a sötét dombok között, a városon kívül – felelte. – Katonákra vadásztam. Barom gonosztevőkre, mint tudod. Én voltam a csavargó, ők meg úgy öltöztek, mintha a császári udvarhoz tartoznának.
– Teremtettek másikat? – kérdeztem.
– Ugyan! – mondta lenézően Mael. – Ki csinálna ilyet?
Nem feleltem.
– Hát te?
– Nem én! – Összevonta a szemöldökét. – Honnan vennék olyat, aki elég erős hozzá? Honnan tudjam, hogy az a halandó elég erős lesz a Vérhez?
– Tehát egyedül járod a világot.
– Majd találok egy másik vérivót, aki társam legyen. Nem megtaláltam Rómában is azt az átkozott Santinót? Talán elcsalom az egyik sátánimádóját. Nem szerethetik mind azt a nyomorult életet a katakombákban, hogy folyton feketében kell járni, és latin himnuszokat énekelni.
Bólintottam. Láttam rajta, hogy fürödni akar. Nem akartam visszatartani.
– A ház hatalmas, mint látod – mondtam nyájasan. – A földszinten, jobbra hátul van egy elzárt szoba. Ablaktalan. Ha akarsz, ott megalhatsz nappal.
Fojtottan, megvetően nevetett.
– Barátom, elég a ruha is. Esetleg pár óra a pihenésre.
– Nem bánom. Maradj itt, hogy ne lássanak. Ott a fürdőmedence. Használd. Ha a fiúk elaludtak, visszajövök hozzád.
De idő előtt kellett viszontlátnom.Kijött a hálószobából, és akkor lépett be a nagy szalonba, amikor elbocsátottam Amadeót és Riccardót, azzal a szigorú utasítással, hogy csakis Biancához mehetnek, sehova máshova!Amadeo meglátta. Ismét meglátta néhány végzetes pillanatra, és tudtam, hogy valahol mélyen ráismert Mael igaz mivoltára. Ám mint oly sok minden Amadeo elméjében, ez is lent maradt a tudat alatt. Sietős csókkal búcsúztak tőlem, majd elsiettek Biancához, hogy énekeljenek az úrnőnek, és besöpörjék a társaság hízelkedését.Bosszús voltam Maelre, amiért előjött, de nem mutattam.
– Szóval ebből akarsz vérivót csinálni – állapította meg Mael. Az ajtóra mutatott, amely mögött a fiúk eltűntek, és mosolygott.Némán dühöngtem. Gyilkosan meredtem Maelre, ahogy az ilyen helyzetekben szoktam, mert nem jött ki hang a számon. Ő meg csak mosolygott baljósan.
– Marius a sok nevével, a sok házával, a sok életével. Szóval egy szép gyermeket választottál.
Hogy olvasta ez ki az elmémből a vágyamat Amadeo után?
– Óvatlan lettél – szólt halkan. – Hallgass rám, Marius. Nem azért beszélek, hogy megsértselek. Dübörgő léptekkel járkálsz a halandók között. És az a fiú nagyon fiatal.
– Egy szót sem akarok hallani többé! – Alig bírtam uralkodni a dühömön.
– Bocsáss meg. Csak őszinte voltam.
– Tudom, de akkor sem akarok többet hallani.
Szemügyre vettem. Egész mutatósan festett az új ruhájában, bár elkövetett apró és groteszk hibákat: itt ferde volt valami, ott rossz helyre került egy redő. Ez a Mael nemcsak barbár, de nevetséges is! Habár rajtam kívül mindenki délceg daliának találná.Gyűlöltem, de olyannyira nem teljes szívemből, hogy kis híján elsírtam magamat. Gyorsan megszólaltam, hogy visszaparancsoljam az elérzékenyülésemet:
– Mit tanultál ez alatt az idő alatt? – kérdeztem.
– Jó pökhendi kérdés – felelte halkan. – Te mit tanultál?
Előadtam az elméleteimet, hogy a Nyugat feltámadt, és ehhez a régi klasszikusokból merítette az erőt, azokból, amelyeket a görögöktől vett át Róma. Beszéltem arról, hogyan született újjá a Birodalom művészete Itáliában, beszéltem ÉszakEurópa szép városairól, amelyek ugyanúgy virágoznak, mint a déliek. Aztán kifejtettem, hogy Bizáncnak vége, mert az iszlám kezébe esett. A görög világ örökre oda.
– Nyugat ismét a mienk, nem látod? – kérdeztem.Úgy nézett rám, mint egy sültbolondra.
– Nos? – sürgettem.Árnyék suhant át az arcán.
– A Vér tanúja, az évek figyelője – ismételte szavaimat.Felém nyújtotta a karját, mintha át akarna ölelni. Tiszta volt a szeme, nem láttam benne rosszindulatot.
– Bátorságot adtál nekem – mondta.
– Megkérdezhetem, hogy mihez?
– Ahhoz, hogy folytassam bolyongásomat. – Lassan leengedte a karját.
Bólintottam. Mit mondhattunk volna még egymásnak?
– Megvan mindened, ami kell? – kérdeztem. – Van rengeteg velencei és firenzei aranyam. Tudod, hogy nekem semmit sem jelent a pénz. Boldog vagyok, ha megoszthatom a gazdagságomat.
– Nekem sem jelent semmit. Ami kell, megszerzem a legközelebbi áldozatomtól. Egy ideig elleszek a vérén és az aranyán.
– Hát legyen! – mondtam, és ez azt jelentette, hogy szeretném, ha távozna. Megértette, meg is fordult, hogy elmenjen, de akkor megfogtam a karját. – Bocsáss meg, ha hidegen bántam veled! Mi társak voltunk az időben.
Szenvedélyesen átöleltük egymást.Lekísértem a főbejárathoz, ahol az én ízlésemhez túl erősen világítottak a fáklyák. Mael a szó szoros értelmében eltűnt a sötétségben.Alig néhány másodperc múlva már nem is hallottam. Némán hálát adtam érte.
Azon tűnődtem, mennyire gyűlölöm Maelt, mennyire félek tőle. Mégis szerettem valamikor, már akkor szerettem, amikor halandók voltunk, én a foglya, ő pedig a druida pap, aki előttem akkor még ismeretlen okból az Erdő Hívségeseinek himnuszaira tanítgatott.Szerettem a hosszú úton is, amikor hajóztunk Bizáncba, és a városban, amikor odaadtam Zenobiát neki és Avicusnak, majd elbúcsúztam tőlük.De most nem akartam a közelemben látni! A házamat akartam, a gyermekeimet, Amadeót, Biancát akartam! Az én Velencémet akartam! A halandó világomat akartam!Annyival sem akartam kockáztatni halandó otthonomat, hogy még néhány órát töltsék vele. Meg akartam őrizni a titkaimat.Most mégis feldúltan álltam a fáklyafényben. Valami baj van!Vincenzo a közelben volt. Kiáltottam neki.
– Elmegyek néhány napra – szóltam. – Tudja, mi a dolga. Hamarosan visszajövök.
– Igenis, messere – felelte.Meggyőződtem róla, hogy a háznagyom semmi különöset nem érzett meg Maelben. Most is kész volt teljesíteni minden parancsomat. Ám ekkor mutatott valamit.
– Nézze csak, messere! Amadeo várja, hogy beszélhessen önnel.
Megdöbbentem.A csatorna túlsó partja mellett Amadeo állt egy gondolában. Várt és engem figyelt. Kétségtelenül látott Maellel. Hogyhogy nem hallottam meg? Igaza van Maelnek, óvatlan lettem. Túlságosan felpuhítottak az emberi érzések. Túlságosan vágytam a szeretetre.Amadeo utasította az evezősét, hogy hozza át a házhoz.
– Miért nem mentél Riccardóval? – kérdeztem. – Arra számítottam, hogy Biancánál talállak. Azt kell tenned, amit mondok!
Vincenzo váratlanul elment. Amadeo kilépett a rakpartra és teljes erejéből átölelte kőkemény testemet.
– Hova mész? – hadarta suttogva. – Miért hagysz el megint?
– El kell mennem – válaszoltam –, de csak néhány éjszakára. Tudod, hogy mennem kell. Máshova szólít a kötelesség. Nem visszatérek mindig?
– Mester, az, aki jött, az, aki most ment el...
– Ne kérdezd! – szóltam rá szigorúan. Ettől rettegtem. – Pár éjszaka múlva visszatérek hozzád.
– Vigyél magaddal! – esdekelt Amadeo.A szavak megütöttek. Fellazult bennem valami.
– Nem tehetem – válaszoltam, majd kicsúsztak a szájamon a szavak, amelyekről azt hittem, hogy sose ejtem ki őket: – Megyek Azokhoz, Akiket Őrizni Kell – mondtam, mintha nem bírnám magamba fojtani a titkot. – Megnézem, békességben vannake. Azt teszem, amit mindig tettem.
Hogy csodálkozott!
– Azok, Akiket Őrizni Kell! – susogta, mint egy imát.Megborzongtam.Nagyon szabadnak éreztem magamat. Mintha Mael távozása után még jobban magamhoz kötöttem volna Amadeót. Megtettem egy újabb végzetes lépést.Nem bírtam elviselni a fáklyafényt.
– Gyere be! – mondtam. Beléptünk a homályos kapualjba. Lehajoltam, megcsókoltam Amadeót, és testének melege lángra gyújtott.
– Mester, add nekem a vért! – suttogta. – Mester, mondd el, mi vagy!
– Mi vagyok, gyermek? Néha azt hiszem, magam sem tudom. Néha azt hiszem, túlságosan tudom. Tanulj, míg nem leszek itthon. Ne hagyd veszendőbe menni az időt. Észre sem veszed, milyen hamar visszajövök hozzád. Akkor majd beszélünk Vércsókokról és titkokról. De addig se áruld el senkinek, hogy hozzám tartozol.
– Kinek árultam el valaha is, Mester? – Megcsókolta az arcomat. Rátette meleg kezét a bőrömre, mintha ki akarná tapogatni, mennyire nem vagyok ember.Megcsókoltam a száját, és vékony sugárban átcsorgattam bele a véremet. Éreztem, ahogy borzong.Elhúzódtam tőle. Elernyedt a karjaimban.Vincenzóért kiáltottam, rábíztam Amadeót, aztán belevetettem magamat az éjszakába.Otthagytam Velence ragyogó városát, káprázatos palotáit bevettem magamat a fagyos hegyi szentélybe, és tudtam, hogy Amadeo sorsa megpecsételődött.Nem tudom, mennyi időt töltöttem Azoknál, Akiket Őrizni Kell. Talán egy hetet, talán többet.Beléptem a szentélybe, és megvallottam, hogy ki mertem mondani egy halandó fiú előtt: „Azok, Akiket Őrizni Kell”. Ismét megvallottam, mennyire kívánom, kell nekem, hogy megossza magányosságomat. Kell nekem, hogy megoszthassak vele mindent, amit tanítani és adni tudok.Ó, hogy fájt! Mindent, amit tanítani és adni tudok!Mit jelentett ez az Isteni Szülőknek? Semmit. Megtisztítottam a mécseseket, feltöltöttem őket olajjal, hadd ragyogjon a fényben a két örökké néma, egyiptomi alak, és vezekeltem, ahogy szoktam.Kétszer gyújtottam meg a TűzAjándokkal a száz hosszú szál gyertyát. Kétszer hagytam leégni őket.Ám imádkozás, álmodozás közben rájöttem valamire: azért akarom ezt a halandó társat, mert átplántáltam magamat a halandók világába.Ha nem lépek be Botticelli műhelyébe, sose szenvedtem volna ilyen észveszejtően a magánytól. Benne volt ebben a rajongásom a művészetek, főleg a festészet iránt, és a vágyam, hogy közel legyek a halandókhoz, akik úgy szívják az életerőt a kor alkotásaiból, mint én a vérből.Azt is megvallottam, hogy Amadeo oktatása úgyszólván lezárult.Ébredés után a hatalmas erejű SzellemAjándokkal figyeltem, mit csinál, és mire gondol Amadeo, aki csupán pár száz mérföldre volt tőlem. Engedelmeskedett parancsomnak. Éjszaka a könyvei mellett ült, és nem ment Biancához. Ki se mozdult a hálószobából, mert már nem tudott barátkozni a fiúkkal.Mivel bírhatnám rá ezt a gyermeket, hogy elhagyjon?Mivel képezhetném még tökéletesebben olyan társsá, amilyenre egész lelkemmel vágyom?Gyötrelem volt számomra mindkét kérdés.Végül kiterveltem valamit. Meg kell állnia még egy próbát. Ha elbukik olyan gazdaggá és rangossá teszem a halandók világában, aminek nem állhat ellen. Hogy miként, még nem tudom, de nem lesz nehéz. Megmutatom neki, miből élek.Persze hazugság volt ez az egész próba. Ha egyszer látott evés közben gyilkolás közben, miként élhetne értelmes halandó életet, legyen akármilyen művelt, kifinomult és gazdag?Alighogy feltettem magamnak a kérdést, eszembe jutott bűbájos Biancám, aki továbbra is erős kézzel kormányozza a hajóját, holott hellyelközzel méregpoharakat osztogat.Gonosz és alattomos – a meghallgatott imádságom! Kértem engedélyt Akasától és Enkiltől, hogy vámpírrá változtassam ezt a gyermeket? Kértem engedélyt bevallhatni Amadeónak ez ősi és sohasem változó szentély titkait?Ha kértem is, választ nem kaptam.Akasa változatlanul békés volt, Enkil változatlanul fenséges. Csak az én mozgásom hallatszott, mikor felálltam a térdelésből, mikor csókot leheltem Akasa lábára, mikor visszavonultam, becsuktam az irdatlan ajtót és elreteszeltem.Csontig hatoló szél fújta a havat azon az estén. A hegység tiszta volt és fehér.Örültem, hogy percek alatt otthon lehetek Velencében, habár imádott városomban is hideg volt.Ahogy beléptem a hálószobába, Amadeo futott a karjaimba.Összecsókoltam a fejét, addig csókoltam meleg száját, míg elállt a lélegzete, aztán egy parányi harapással átadtam neki a Vért.
– Amadeo, akarsze az lenni, aki vagyok? – kérdeztem. – Akarsze örök és változatlan lenni? Akarod megélni az örökkévalóság titkát?
– Igen, Mester! – felelte lázasan. Két forró tenyerébe fogta az arcomat. – Add nekem, Mester! Gondolod, hogy nem töprengtem rajta? Tudom, hogy belelátsz az elménkbe! Akarom! Hogy csinálják? A tied vagyok, Mester!
– Keresd meg a legvastagabb köpenyedet, hogy védjen a hidegtől – mondtam. – Aztán gyere fel hozzám a tetőre.
Alig egy perc múlva fent volt. A tenger felé néztem. Erős szél fújt, attól féltem, hogy ártani fog neki. Belenéztem az elméjébe, felmértem szenvedélyét.Barna szeméből láttam, hogy könnyebben maga mögött hagyta a halandók világát talán mindenki másnál, akit szakíthattam volna a kertemből, mert még mindig evesedtek benne azok az emlékek. Teljes szívből hinni akart nekem.Átöleltem, eltakartam az arcát, és elvittem egy nyomornegyedbe, ahol az utcán hálnak a tolvajok és a koldusok. A csatornák hulladéktól és döglött haltól bűzlöttek.Percek alatt találtam áldozatot. Az ámuló Amadeo szeme láttára, természetfölötti sebességgel elkaptam a nyomorultat, aki meg akart bicskázni és a szájamhoz emeltem.Megmutattam Amadeónak hegyes fogamat, amellyel felszúrtam az áldozat torkát, aztán behunytam a szememet, és én lettem Marius, a vérivó, Marius, a gonosztevők mészárosa, és folyt belém a vér, és nem érdekelt, hogy Amadeo látja, hogy Amadeo ott van.Amikor végeztem, beleejtettem a hullát a csatorna mocskos vizébe.Megfordultam. Arcomat, mellemet átmelegítette a vér, lassan leszivárgott a kezembe. Látásom elködösült, tudtam, hogy mosolygok – nem gonoszul, csak titokzatosan, túl mindenen, amit ez a gyermek érzékelhet.Mikor ránéztem, nem láttam rajta mást, csak ámulatot.
– Nem siratod meg ezt az embert, Amadeo? – kérdeztem. – Nem kérdezed, hova jut a lelke? Utolsó kenet nélkül halt meg. Csak nekem halt meg.
– Nem, Mester! – válaszolta, majd úgy húzta mosolyra a száját, mintha az én mosolyomból pattant volna át belé a gyújtó szikra. – Csodálatos dolgot láttam, Mester! Miért érdekelne engem a teste vagy a lelke?
Olyan dühös voltam, hogy nem is válaszoltam. Nem sikerült levonatnom vele a tanulságot! Túl fiatal volt, az éjszaka túl sötét, az áldozat túl silány. Semmi sem úgy alakult, mint terveztem.Megint beburkoltam a köpenyembe, eltakartam az arcát, hogy ne lásson semmit. Szótlanul szállni kezdtem a háztetők felett, majd ügyesen beröppentem egy emeleti ablakon, amelyen zsalugáterek zárták ki az éjszakai levegőt.Ebből a hátsó traktusból addig mentünk előre, míg meg nem érkeztünk Bianca árnyas és pompás hálószobájába. Láttam a szalonban, ahogy elfordul vendégeitől. Láttam, ahogy felénk indul.
– Miért vagyunk itt, Mester? – kérdezte Amadeo. Félénken pillantott az első szobák felé.
– Ismét látni fogod, hogy megértsd! – mondtam haragosan. – Ismét látni fogod, azok körében, akiket szeretünk!
– De hogyan, Mester? Mit beszélsz? Mit akarsz tenni?
– Gyermekem, én a gonosztevőkre vadászom – mondtam. – Majd meg fogod látni, hogy itt is olyan zsírosan tenyészik a gonoszság, mint abban a senkitől sem siratott koldusban, akit gyónás nélkül tüntettem el a sötét vízben.
Bianca megállt előttünk, és a legselymesebb hangján megkérdezte, hogyan kerültünk a lakosztályába? Halvány szeme kutatóan nézett rám. Azonnal átmentem vádlóba:
– Mondd csak el neki, imádott szépségem! – súgtam fojtottan, nehogy felfigyeljen a társaság. – Mondd csak el neki, milyen szörnyű tetteket rejt ez a szelíd arc! Mondd csak el, milyen mérget ittak a vendégek a házadnál!
– Megharagítasz, Marius – felelte higgadtan. – Így betörni hozzám illetlenség. Nincs jogod, hogy vádolj. Most távozz, és gyere vissza olyan udvariasan, ahogyan máskor jártál nálam.
Amadeo reszketett.
– Mester, kérlek, menjünk innen! Mi szeretjük Biancát!
– Ó, de én mást is akarok vele, nemcsak szeretni – mondtam. – A vérét akarom.
– Nem, Mester! – suttogta Amadeo. – Könyörgök!
– De igen, mert gonosz vér – mondtam –, ennél fogva ízletes. Szeretek gyilkosokat inni. Bianca, mesélj csak neki a mérgezett borról, és az életekről, amelyeket azoknak parancsára oroztál el, akik leggonoszabb terveik eszközévé tettek.
– Távozz! – szólított fel Bianca a legcsekélyebb félelem nélkül. A szeme lángolt. – Marius de Romanus, te nem ítélhetsz fölöttem. Még hogy te, a boszorkánymester, a fiúiddal! Ennél többet nem szólok, csak annyit, hogy azonnal hagyd el a házamat!
Elindultam feléje, hogy magamhoz rántsam. Nem tudom, meddig akartam elmenni, annyit tudtam, hogy meg akartam mutatni Amadeónak az iszonyatot, mert látnia kellett, látnia kellett a szenvedést, az agóniát!
– Mester! – suttogta Amadeo, és megpróbált közénk furakodni. – Soha többé nem háborgatlak, de őt ne bántsd! Megértetted? Mester, könyörgök, ne tovább! Engedd el!
Megragadtam Biancát, lenéztem rá, beszívtam ifjúságának, hajának, vérének édes parfümjét.
– Úgy öld meg, Mester, hogy én is meghalok vele! – mondta Amadeo.Elég volt. Több, mint elég.Otthagytam a lányt. Furcsa zavarodottság kerített hatalmába. A szalonokban lármává torzult a zene. Úgy rémlik, leültem Bianca ágyára. Iszonyúan szomjaztam a vért. Azt hiszem, képes lettem volna lemészárolni az egész társaságot. Aztán mintha azt mondtam volna:
– Gyilkosok vagyunk mindketten, Bianca.
Láttam, hogy Amadeo sír. Háttal állt a vendégeknek. Arca csillogott a könnyektől.
Ő pedig, a szövevényes hajfonatú, szőke szépség, merészen mellém ült az ágyra, és megfogta a kezemet, az én kezemet.
– Gyilkosok vagyunk mindketten, uram – mondta. – Igen, tudok én beszélni, ahogy parancsoltad, de értsd meg, olyanoktól kapom a megbízást, akik engem is el tudnak küldeni ugyanígy a pokolba. Ők keverik ki a mérgeket a végzetes kupába. Ők jelölik ki azokat, akiket meg kell kínálni, és még csak nem is tudom, miért. Annyit tudok, hogy ha nem engedelmeskedem, meghalok.
– Akkor mondd el, kik azok, drága szépségem! Éhezem rájuk. Olyan éhes vagyok, hogy azt el sem tudod képzelni.
– Rokonaim, uram – felelte Bianca. – Ezt örököltem. Ilyen a családom. Ezek az én velencei őrzőim.
Könnyezni kezdett, de úgy kapaszkodott belém, mintha most az én erőm jelentené az egyetlen igazságot. Talán így is volt.
Iménti fenyegetéseim csak még szorosabban hozzám kötötték. Amadeo is közelebb húzódott, és biztatott, hogy öljek meg mindenkit, aki a hatalmában tartja Biancát, mindenkit, akik ilyen boldogtalanná tették, ne törődjek a vérrokonsággal.Átkaroltam a lehajtott fejű lányt, és elméjéből, amely oly sokszor zavarba hozott, úgy olvastam ki a neveket, mintha papírra lennének írva.Ismertem őket: csupa firenzei, akik sűrűn látogatták Biancát. Ma éjszaka egy közeli házban lakomáztak. Pénzkölcsönzők voltak, egyesek talán bankárnak mondták volna őket, ám ezek megölték azokat, akiktől kölcsönöztek, hogy ne kelljen visszafizetniük a kölcsönt.
– Meg fogsz szabadulni tőlük, szépségem – mondtam, és csókot leheltem az arcára.Felém fordult, és elborított szenvedélyes kis csókjaival.
– És mivel tartozom érte? – kérdezte, miközben csókolgatott, miközben a hajamat simogatta.
– Csak annyival, hogy nem mondod el, amit ma éjszaka láttál.
Rám nézett nyugodt, ovális szemével, és az elméje bezárult, mintha soha többé nem akarná feltárni nekem a gondolatait.
– Bírod eskümet, uram – súgta. – S így még nagyobb súly nyomja a lelkemet.
– Nem, én leveszem rólad a terhet – mondtam.Milyen szomorúnak látszottak azok a váratlan könnyek! Lecsókoltam, ízlelgettem őket, szerettem volna, ha vérből lennének, és esküvel fogadtam tartózkodást Bianca vérétől.
– Ne sírj azokért, akik használtak! – súgtam. – Térj vissza a vidámsághoz és a muzsikához! Hagyd a sötét feladatokat rám!
A firenzeiek már annyira berúgtak, hogy ránk se hederítettek, amikor bemutatás vagy magyarázat nélkül beállítottunk, és elfoglaltuk helyünket a roskadozó asztalnál. Zajos muzsika szólt, a padló csúszott a kiömlött bortól.Amadeo lázas izgalommal figyelte, ahogy ráérősen és módszeresen sorra csábítom el a firenzeieket, kéjesen kiiszom a vérüket, majd ráejtem a hullájukat a megnyikkanó deszkájú asztalra. A muzsikusok elmenekültek.Egy órán belül megöltem Bianca összes rokonát, és csak az utolsóért, aki a leghosszabban beszélt velem, észre sem véve, ami körülötte történik – csak érte könnyezett és könyörgött Amadeo. De miért kegyelmeztem volna, amikor ez is olyan bűnös volt, mint a többiek?Magunkra maradtunk a szemétdombbá lett ebédlőben, a hullák között. A hús kihűlt az arany és ezüsttálakon és tányérokban, a bor kifolyt a felborult poharakból. Először láttam iszonyatot a síró Amadeo szemében.A kezemre pillantottam. Olyan sok vért ittam, hogy a kezem emberinek tűnt. Ha akkor tükörbe nézek, pirospozsgás arcot láttam volna.Isteni volt ez a rövid ideig tartó meleg. Most akartam áthozni magamhoz Amadeót, de ő csak ontotta a könnyeket.
– Mind elmentek – mondtam. – Mind, akik gyötörték Biancát. Gyere velem. Hagyjuk itt ezt a vériszapos szobát. Szeretnék sétálni veled a tenger partján, mielőtt felkel a nap.
Úgy követett, akár egy gyerek. Még mindig maszatos volt az arca a könnyektől.
– Töröld le őket! – parancsoltam. – Kimegyünk a piazzára. Mindjárt hajnalodik.
A tenyerembe csúsztatta a kezét. Lefelé indultunk a kőlépcsőn. Átkaroltam a vállát, hogy óvjam a csípős széltől.
– Mester, ugye ezek mind gonosz emberek voltak? – kérdezte könyörögve. – Biztos voltál benne. Tudtad.
– Mindegyik – válaszoltam. – De néha – folytattam –, férfiakban és nőkben összefolyik a jó és a rossz. Ki vagyok én, hogy válogassak gonosz étvággyal? Mégis megteszem. Bianca talán nem jó és rossz egyszerre?
– Mester – kérdezte –, ha én is a gonoszok vérét iszom, olyan leszek, mint te?
A Szent Márk bezárt kapujában álltunk. A szél könyörtelenül fújt a tengerről. Szorosabban beburkoltam a köpenyembe Amadeót, és ő a vállamra hajtotta a fejét.
– Nem, gyermekem! – mondtam. – Sokkal több varázslat van abban.
– Ugye, Mester, a véredet kell adnod nekem? – kérdezte, felnézve rám. Haja kócos volt, könnyei tisztán csillogtak a hideg levegőben.Nem válaszoltam.
– Mester, valamikor régen, nekem legalábbis így rémlik, egy távoli helyen, ahol laktam, mielőtt eljöttem hozzád, úgy hívtak, hogy Isten bolondja. Nem emlékszem tisztán, és te is tudod, hogy sohasem fogok emlékezni.
Az Isten bolondja olyan ember volt, aki feltétel nélkül átadta magát Istennek, és nem érdekelte, hogy utána mi történik, hogy gúnyoljáke, nevetike, hogy mennyit kell éheznie, vagy milyen borzasztóan fázik. Ennyire emlékszem, hogy akkoriban Isten bolondja voltam.
– De hiszen festettél, Amadeo, gyönyörű ikonokat festettél...
– Figyelj ide, Mester! – vágott a szavamba. – Akármit is tettem, Isten bolondja voltam, most pedig a te bolondod leszek. – Elhallgatott, szorosabban hozzám bújt, mert erősödött a szél. Pára gomolygott a tér köve fölött. Neszek hallatszottak a hajókról.Beszélni akartam, de kinyújtotta a kezét, hogy ne tegyem. Milyen konoknak és erősnek látszott, milyen csábító volt, mennyire az enyém!– Mester, tedd meg, amikor akarod. Megőrzőm a titkot. Várok türelemmel. Tedd meg, amikor és ahogyan akarod.
– Menj haza, Amadeo! – feleltem. – Közeledik a hajnal, el kell válnom tőled, mielőtt fölkel a nap. Menj haza, tanulj a többiekkel, vigyázz a kicsikre, mikor játszanak. Tedd meg, ha tudod, fordulj a véres lakomateremből a gyermeki kacagáshoz, aztán mikor eljövök az éjszaka, áthozlak magamhoz.
Elindult a ködben a csatorna felé, gondolát keresve, amely visszaviszi az ajtónkhoz.
– Isten bolondja! – súgtam, hogy a lelkem is hallja. – Igen, Isten bolondja, és valamilyen nyomorúságos kolostorban festetted a szentképeket, abban a meggyőződésben, hogy semmit sem ér az életed, ha nem lemondással és szenvedésben telik. Most ugyanezt az égő tisztaságot látod az én mágiámban, és ezért az égő tisztaságért elfordulsz a velencei élet minden gazdagságától; elfordulsz mindentől, amit ember kaphat.A velencei nappalokat egy gyönyörű gránitszarkofágban aludtam át egy olyan pincében, amely mélyebben volt a víz szintjénél. Ez a pince egy lakatlan palazzóban volt, amelyet ugyancsak megvásároltam.Mesébe illő kis kripta volt ez, ahol számtalan fáklya fényét verték vissza az aranylemezekkel burkolt falak. Lépcső vezetett fel az ajtóhoz, amelyet csak én bírtam kinyitni.Aki feljutott a palazzóba, lépcsőn kellett leereszkednie a csatornához – már ha gyalog járt, amit én természetesen nem tettem.Néhány hónapja csináltattam egy másik szarkofágot, ugyanolyan szépet és súlyosat, hogy két vérivó alhasson ezen a rejtekhelyen. Ebben az arannyal bélelt fészekben ébredtem a következő estén.Rögtön tudtam, hogy baj van a házamban. Hallottam a távolból a kisfiúk sírását és Bianca lázas imádkozását. Vért ontottak az otthonomban. Természetesen azt gondoltam, hogy a lemészárolt firenzeiekhez van köze. Repültem a palotámba, és átkoztam magamat, amiért nem intéztem kevesebb feltűnéssel az ügyet.Mi sem lehetett volna távolabb az igazságtól. Senkinek sem kellett felvilágosítania, mert már a lépcsőről lefelé rohanva tudtam, hogy egy részeg és erőszakos angol lord betört a házamba. Amadeót kereste fajtalan szenvedéllyel, amelyet a fiú is szítogatott kacérkodva olyan éjszakákon, amelyeken nem voltam otthon.Ezekkel az adatokkal egyszerre tudtam meg az iszonyatot, hogy Lord Harlech kéjelgő kegyetlenséggel meggyilkolt alig hétéves gyermekeket, mielőtt párbajt vívott Amadeóval.A fiú, aki egyformán értett a tőrhöz meg a kardhoz, gyorsan leszúrta Lord Harlechet, ám annak előbb még sikerült megvágnia a karját és az arcát egy mérgezett pengével.Amadeót halálos láz emésztette a hálószobában. Érzékei cserbenhagyták, papok voltak nála, Bianca hideg vízbe mártott ruhával hűsítette a homlokát.Mindenfelé gyertyák égtek. Amadeo ugyanazt a ruhát viselte, mint előző este, csak a ruha ujját vágták le arról a karjáról, ahol Lord Harlech megsebezte.Riccardo sírt. A tanárok sírtak. A papok feladták Amadeónak az utolsó kenetet. Itt nem volt mit tenni.Bianca felém fordult, hogy köszöntsön. Szép ruháját vér szennyezte, az arca sápadt volt. Odajött hozzám, megmarkolta a ruhám ujját.
– Órák óta szenved – mondta. – Látomásokról beszélt. Átkelt egy nagy tengeren, és látott egy csodálatos, égi várost. Látta, hogy minden dolgok anyaga a szeretet. Mindené! Érted ezt?
– Értem – feleltem.
– Egy üvegvárost látott – folytatta a lány –, amelyet ugyanúgy a szeretet alkotott, mint a növényeket. Látott a szülőföldjéről való papokat, akik azt mondták neki, hogy most még nem léphet be a városba, és elküldték. Ez jót jelent, ugye? Még nem jött el a halála ideje.
Nem válaszoltam.Bianca az ágyhoz ment. Mellé álltam, figyeltem, ahogy lemossa a fiú homlokát.
– Amadeo! – mondtam nyugodt, erős hangon. – Lélegezz a kedvemért! Lélegezz a Mestered kedvéért! Lélegezz a kedvemért!
Láttam Amadeón, ahogy engedelmeskedni próbál.Szeme becsukódott, aztán kinyílt, de semmit sem látott. A bőre olyan volt, mint a régi elefántcsont. A haját hátrafésülték a homlokából. Milyen kegyetlen volt ezen az arcon a vágás, amelyet Lord Harlech pengéje ejtett!
– Hagyjatok kettesben vele! – mondtam szelíden az egész társaságnak.Senki sem tiltakozott. Csukódtak az ajtók.Lehajoltam, megharaptam a nyelvemet, úgy, ahogy szoktam, és rácsöpögtetem a vért az arcon húzódó, gonosz vágásra. Néma ámulattal figyeltem a begyógyuló húst.Amadeo szeme ismét kinyílt. Meglátott engem, és megszólalt.
– Marius az! – mondta halkan. Amióta ismertük egymást, egyszer sem szólított a nevemen. – Marius eljött! Miért nem mondták a papok? Csak annyit mondtak, hogy még nem jött el a halálom ideje.
Felemeltem a jobb kezét, amelyet ugyancsak megvágott Lord Harlech. Megcsókoltam a gyógyító vérrel, és újból végignéztem a csodát.Amadeo didergett, szenvedett. Egy pillanatig vicsorított, aztán még mélyebbre süllyedt az álomba. A méreg belülről marta. Láttam könyörtelen jeleit.Haldokolt, akármit is mondtak a látomások. Nem volt az a gyengéd vércsók, amely meggyógyíthatta volna.
– Elhitted, amit mondtak? – kérdeztem. – Hogy még nem jött el a halálod ideje?
Kínos erőlködéssel kinyitotta a szemét.
– Mester, visszaküldtek hozzád – suttogta. – Ó, bár emlékezhetnék mindenre, amit mondtak, de előre figyelmeztettek, hogy el fogom felejteni. Miért hoztak ide, Mester? – Fájt neki a beszéd, de nem hagyta abba: – Miért hoztak el arról a távoli földről, miért hoztak ide hozzád? Emlékszem, ahogy lovagolunk a füves pusztán, emlékszem az apámra. És ahogy lovagoltam, egy ikon volt a karjaimban, amelyet magam festettem, és az apám híres lovas volt és nagy harcos, és megtámadtak a gonoszok, a tatárok, és elhurcoltak, és Mester – az ikon beleesett a magas fűbe. Most már tudom, Mester. Azt hiszem, megölték az apámat, amikor engem elvittek.
– Láttad őt, gyermek, amikor ezeket álmodtad? – kérdeztem.
– Nem, Mester. De nem emlékszem. – Görcsös köhögés rázta meg. Utána mélyeket lélegzett, mint akinek nincs is ereje máshoz.– Tudom, hogy én festettem az ikont, aztán elküldtek a szteppére, hogy tegyük fel az ikont egy fára, mert ez istenes cselekedet. A sztyeppe veszélyes, Mester, de az apám mindig ott vadászott. Apám semmitől sem félt, és én ugyanolyan jól tudtam lovagolni, mint ő. Mester, már tudom az életem egész történetét, tudom, de még nem mondhatom el neked.
Elnémult, egész testében reszketett.
– Mester, ez a halál – súgta aztán. – Pedig azt mondták, hogy még nem jött el az időm.
Tudtam, hogy már csak percei vannak. Szerettem valaha valakit annyira mint őt? Kinek mutattam meg a lelkemből többet? Ha most megerednek a könnyeim, látni fogja. Ha reszketni kezdek, érezni fogja.Valamikor engem is úgy hurcoltak el, mint őt. Nem ezért választottam? – mert rablók tépték ki a régi életéből, úgy, mint engem?Így hát arra gondoltam, hogy átnyújtom neki ezt a legnagyobb ajándékot, amelynek a neve örökkévalóság! Nem érdemese rá? Igen, nagyon fiatal, de miért lenne rossz dolog mindörökké fiatalnak és szépnek lenni?Ő nem Botticelli. Ő nem lángeszű, híres ember.Ő csak egy haldokló fiú, akire rajtam kívül kevesen emlékeznének.
– Hogyan mondhatták, hogy ez nem az én időm? – suttogta.
– Visszaküldtek hozzám? – kérdeztem elakadó lélegzettel. Ez elviselhetetlen! – Amadeo, te hittél azoknak a papoknak, akiket láttál? Hittél az üvegvárosban?
Mosolygott. Gyönyörűen tudott mosolyogni, de a mosolya sose volt ártatlan.
– Ne sirass engem, Mester – válaszolta. Erőlködött, hogy kissé fölemelkedhessen a párnáról. A szeme tágra nyílt. – Az én sorsom eldőlt, amikor az az ikon a földre esett.
– Nem, Amadeo, ezt nem hiszem – mondtam.Nem volt több idő.
– Menj hozzájuk, gyermek, kiálts hozzájuk! – unszoltam. – Mondd meg nekik, hogy fogadjanak be!
– Nem, Mester! Talán anyagtalanok. Talán csak a lázas agy álmai. Talán kísértetek, amelyeket az emlékezet öltöztet fel. De azt tudom, Mester, hogy te ki vagy! A vért akarom! Már kóstoltam. Veled akarok maradni. És ha megtagadod, akkor hadd haljak meg Biancával! Küldj vissza halandó ápolónőmhöz, mert sokkal jobban vigasztal, mint a te hidegséged. Csak vele akarok meghalni.
Visszahanyatlott a párnára.Kétségbeesetten megharaptam a nyelvemet, megtöltöttem a szájüregemet vérrel, odaadtam neki. De túl gyorsan roncsolta a méreg. Mosolygott, mikor átmelegítette a vér. A szeme könnybe lábadt.
– Gyönyörű Marius – mondta, mintha sokkal többet élt volna annál, amennyit még élhet. – Gyönyörű Marius, aki Velencét adta nekem. Gyönyörű Marius, add nekem a Vért.
Nem volt több időnk. Összetörten sírtam.
– Valóban akarod a Vért, Amadeo? – kérdeztem. – Mondjad, hogy örökre lemondasz a napvilágról, és örökre a gonoszok véréből fogsz élni, mint én.
– Megfogadom, hogy azt teszem! – válaszolta.
– Akarsz élni örökké változatlanul? – kérdeztem. – Akarsz a halandókon élődni, akik nem lehetnek fivéreid és nővéreid többé?
– Igen, örökké változatlanul, az emberek között, akkor is, ha nem testvéreim többé.
Újból adtam neki egy vércsókot, aztán kiemeltem az ágyból, és a fürdőkádhoz vittem.Lehámoztam róla a vastag, mocskos bársonyt, beleengedtem a meleg vízbe, majd szájam vérével összeforrasztottam minden vágást, amelyeket Lord Harlech ejtett rajta. Örökre leborotváltam a pihét az álláról.Felkészítettem a varázslathoz, mintha fel akarnám áldozni. Szíve lassan vert, szemhéja annyira elnehezült, hogy már ki sem tudta nyitni.Ráadtam egy sima, hosszú selyeminget, és kivittem a szobából.A többiek riadtan várakoztak. Nem tudom, miket hazudoztam nekik. Nem voltam eszemnél azokban a pillanatokban. Biancának adtam valamilyen ünnepélyes megbízatást, hogy mondjon köszönetet a többieknek, vigasztalja őket, aztán megnyugtattam, hogy Amadeo élete biztonságban van az én kezemben.
– Menj most el, szépségem! – mondtam a lánynak, és megcsókoltam, úgy, hogy közben a karomban tartottam Amadeót. – Bízzál bennem, és vigyázz magadra.
Láttam, hogy Bianca hisz nekem. Félelme elillant.Néhány másodperc múlva egyedül voltunk.Átvittem a fiút a legnagyobb szalonomba, amelynek falára, emlékezetem és ügyességem próbájaként lemásoltam Gozzoli nagyszerű firenzei freskóját a Háromkirályokról.A színeknek és a változatoknak ebbe a tengerébe merítettem bele Amadeót. Leállítottam a hideg márványra, majd minden eddiginél több vért adtam neki a csókban.A TűzAjándokkal meggyújtottam a kandelábereket a szalon egyik oldalán, aztán a másik oldalon. A festmény fénybe borult.
– Most már meg tudsz állni a lábadon, áldott tanítványom – mondtam. – Vérem átjár a méreg után. Elkezdtük.
Reszketett, félt elengedni. Csüggedten lógatta a fejét, haja selymesen simogatta a kezemet.
– Amadeo! – Ismét megcsókoltam, szájból szájba adva a vért. – Mi volt a neved azon az elveszett földön? – Megint megtöltöttem a szájamat vérrel, és átadtam neki. – Nyúlj vissza a múltba, gyermek, és emeld át a jövőbe.
Tágra nyílt a szeme.Hátraléptem, hagytam, hogy a maga erejéből álljon. Leoldottam vörös bársonyköpenyemet, és eldobtam.
– Jöjj hozzám! – tártam ki a karjaimat.Megtette az első bizonytalan lépéseket. Annyira eltelt a véremmel, hogy a fény is csoda lehetett neki. Tekintete a falra festett alakokon kalandozott. Aztán rám nézett.Milyen okos, milyen ravasz volt az arca! Hogy sugárzott csendes türelméből a diadal! Mennyire érett volt a kárhozatra!
– Jöjj, Amadeo, jöjj, és vedd el tőlem! – mondtam könnyes szemmel. – Te vagy a győztes. Vedd el, amit adhatok.
Nyomban a karjaimba vetette magát. Magamhoz szorítottam, és a fülébe súgtam:
– Ne félj, gyermek, egy pillanatra se félj! Most meg fogsz halni, hogy örökké élj. Elveszem a véredet, aztán visszaadom. Nem engedem, hogy elenyésszél.
Belemélyesztettem a fogamat a nyakába. Már az első kortynál éreztem a mérget, és a testem megsemmisítette a szert. Simán átszívtam magamba a vérét, ilyen ifjakból akár egy tucatot is ki tudtam volna inni. Agyamba berobbantak gyermekkorának látomásai: az orosz kolostor, ahol tökéletes ikonjait festette, a fagyos cellák, ahol élt.Láttam elevenen befalazott szerzeteseket, akik csak annyit ettek, hogy éhen ne haljanak. Földszagot éreztem. Oszlás szagát éreztem. De szörnyű volt ez az átmenet a megváltáshoz! Ő pedig ennek volt része, féligmeddig rajongott is az áldozati cellákért, és éhségtől haldokló lakóikért. Egy dolog különböztette meg tőlük: a festői tehetsége. Egy percig csak az ő képei villogtak az agyamban, a Krisztus, a Szűzanya elragadtatott ábrázata. Láttam a drága ékkövekkel kirakott nimbuszokat. Ennyi kincs volt abban a sötét, sivár kolostorban! Aztán felharsant apjának zengő hahotája. Követelte, hogy a fia hagyja ott a kolostort, és lovagoljon ki vele a pusztába, ahol a tatárok portyáznak.Mihail herceg, a fejedelmük, ki akarta küldeni Amadeo apját a pusztába. Eszelős vállalkozás volt. A szerzetesek zúgolódtak, hogy az apa ilyen veszélyes útra akarja vinni a fiát. A szerzetesek bebugyolálták az ikont, és odaadták Amadeónak. Amadeo kilépett a kolostor sötétségéből, kemény földjéből a napfényre.Megtorpantam, kihátráltam a vérből és a látomásokból. Most megismertem. Megláttam a benne gomolygó, reménytelen, elűzhetetlen sötétséget. Ismertem a koplalással, kemény diszciplínával kimért életet.Felhasítottam nyakam húsát, és odahúztam, a fejét.
– Igyál! – parancsoltam. – Tedd a szádat a sebre! Igyál!
Végül engedelmeskedett, és teljes erejéből meghúzta a vért. Eleget kóstolgatta, hogy éhezzen rá. Gátlástalan szenvedéllyel szívta, én pedig behunytam a szememet, és ugyanaz a leírhatatlan édesség öntött el, mint azon a régi éjszakán, amikor véremmel erősítettem az én áldott Zenobiámat.
– Légy a gyermekem, Amadeo! – súgtam ebben az édességben. – Légy a gyermekem mindörökké! Kit szerettem jobban nálad?
Lefejtettem a sebről, és mikor feljajdult, ismét a torkába haraptam. Kettőnk elkeveredett vére ömlött belém. A méreg nem volt többé.Újra láttam az ikonokat. Láttam a kolostor félhomályos folyosóit, aztán láttam a hóesésben a két lovast, Amadeót és az apját. Amadeo fogta az ikont, a pap futott mellette, magyarázta neki, hogy tegye ki az ikont a fára, mert a tatárok majd megtalálják, és tudni fogják, hogy csoda történt. Milyen ártatlannak látszott azon a tüzes lovon, a sűrű havazásban, ahogy lobogott a haja a szélben! Hogy egy ilyen gyereket válasszanak ki a fejedelmi küldetésre!Tehát ez lett a veszted. Most már fordíts hátat neki. Láttad, hogy mi volt. A gyönyörű képeket nézd a falon! A kincseket nézd, amelyekkel elhalmoztalak! Lásd a dicsőséget és az erényt a szépség e változatos, fenséges formáiban!Elengedtem. A freskót bámulta. Ismét a nyakamhoz nyomtam a fejét.
– Igyál! – parancsoltam. Nem kellett biztatnom. Belém kapaszkodott. Úgy ismerte a vért, ahogy én ismertem őt.Nem tudom, hányszor adtuk át egymásnak a vért. Annyit tudok, hogy egyszer mentem el így a lehetőségek határáig: azon a régi éjszakán, a druidák ligetében. A lehető legerősebb fiókát alkottam belőle.Míg ivott belőlem, átadtam neki tudásomat, titkaimat. Elmondtam, milyen ajándékokra számíthat. Elmondtam régi szerelmemet Pandora iránt. Meséltem Avicusról, Maelről. Elmondtam neki mindent, kivéve a legféltettebb titkot. Azt megőriztem magamnak.Ó, hála az isteneknek, amiért megőriztem, amiért a szívembe zártam!Jóval hajnal előtt végeztünk. Bőre csodálatosan kifehéredett, szeme sötéten izzott. Belefúrtam ujjaimat bronzvörös hajába, ő pedig mindentudóan, csendes diadallal mosolygott.
– Most már kész, Mester – mondta, mintha egy gyerekhez szólna.Együtt tértünk vissza a hálószobába, ahol felöltötte csinos bársonyruháját, aztán vadászni indultunk.Megtanítottam, hogyan válassza ki áldozatait, hogyan győződjön meg a SzellemAjándokkal arról, hogy valóban gonosztevők, és vele maradtam halandó halálának néhány órájában.Óriási hatalma lett. Hamarosan használhatja a FellegAjándokot. Nem tudtam olyan próbát, amelynek ne felelt volna meg fölényesen. Nemcsak olvasni tudta a halandók gondolatait, de meg is tudta igézni őket.Elméje természetesen bezárult előlem, bár ezt a tényt még mindig nem tudtam egészen elfogadni. Pandorával is ez történt, mégis abban reménykedtem, hogy Amadeónál másképp lesz. Kelletlenül elmagyaráztam neki a jelenséget.Mostantól az arckifejezéséből, a gesztusaiból, titokzatos és kissé kíméletlen barna pillantásából kellett olvasnom.Persze még sose volt ilyen szép.Miután mindezt elvégeztük, elvittem a síromba, ahogy az emberek mondják, az aranykriptába a két várakozó szarkofághoz, és megmutattam, hogyan aludjon nappal.Nem ijedt meg. Semmitől sem félt.
– Most miről álmodsz, Amadeo? – öleltem magamhoz. – Mi van a papjaiddal, és a messzi üvegvárossal?
– Mester, én megérkeztem a Paradicsomba – válaszolta. – Velence minden szépségével egyetemben csak előjáték volt a Vérhez.
Vércsókot adtam neki, talán már ezredszer. Elfogadta, aztán mosolyogva elhúzódott.
– Milyen más most – mondta.
– Édes vagy keserű?
– Édes, ó, nagyon édes, mert teljesítetted szívem vágyát. Nem vonszolsz magad után szívtelenül egy véres fonálon.
Magamhoz szorítottam.
– Amadeo, szerelmem! – súgtam. A hosszú századokban, amelyeket elviseltem, csak készültem erre. Régi képeket láttam, álmok pora pergett rám. Semmi sem létezett, csak Amadeo, és ő itt volt.Aztán befeküdtünk külön koporsónkba, és mikor behunytam szememet, attól az egyetlen dologtól féltem, hogy ez az üdvösség nem lehet tartós.Néhány hónap olyan boldogságban és szabadságban telt, amit el sem tudtam volna képzelni.Amadeo igazi társam, ugyanakkor tanítványom volt, akit gyengéd fegyelmezéssel szorítottam rá, hogy tanuljon meg mindent, amit tudnia kell: vagyis a jog, az államigazgatás, a történelem és a filozófia mellett a vérivást is. Az utóbbit olyan viharos lelkesedéssel művelte, amely felülmúlta legvadabb elképzeléseimet.Azt gondoltam, hogy ifjú létére az ártatlanokon akar majd torozni, ám amikor elmagyaráztam, hogy ha ezt teszi, a bűntudat hamarosan szétroncsolja a lelkét, odafigyelt rám, és utasításaimat követve úgy szívta ki a gonoszok vérét, hogy ne árnyékolja be vele a lelkét.Serényen tanulta, hogyan simuljon bele a halandó társaságba, és hamarosan elég erősnek érezte magát, hogy eldiskuráljon az inasokkal. Gyorsan elsajátította, hogyan csapja be őket. Bár a fiúk érezték, hogy valami megváltozott Amadeóban, nem tudták, mi az, és a kétely leghalványabb árnyékával sem merték volna kockáztatni csodálatos házunk békéjét.Még Riccardo, a legidősebb inasom sem gyanított semmit. Neki az volt az elképzelése, hogy a gazdája hatalmas varázsló, és a varázslatával mentette meg Amadeo életét.De hátra volt még bűbájos Biancánk, akit nem láttunk a betegség éjszakája óta. Tudtam, hogy ez lesz Amadeo legkeményebb próbatétele.Mit szól majd a lány ahhoz, hogy Amadeo ilyen gyorsan felépült az angollal vívott halálos párbajból? Mit szól a fiú fénylő bőréhez, csillámló hajához? Mit gondol Amadeo, ha belenéz Bianca szemébe?Nem volt titok előttem, hogy imádja Biancát, illetve ugyanúgy szereti, mint én. El kellett tehát mennünk a lányhoz. Épp elég ideig halogattuk.Egy este jól belaktunk, hogy átmelegedjünk, aztán betoppantunk hozzá.Ahogy átléptük a küszöböt, nyomban megéreztem Amadeóban a feszültséget, amit az okozott, hogy nem mesélheti el Biancának, mi történt vele. Csak abban a pillanatban döbbentem rá, mennyire nehezére esik a titoktartás. Akármilyen erős lett, még mindig nagyon fiatal, és bizonyos értelemben gyönge.Az ő lelkiállapota sokkal jobban aggasztott, mint Biancáé, aki őszintén örült Amadeo felépülésének.Olyanok voltak együtt, mint a testvérek. Az esküre gondoltam, amelyet kicsikartam Amadeóból a teremtés előtt. Jó lett volna félrevonni és emlékeztetni a fogadalmára, de Bianca szalonjában voltunk, ahol szólt a zene, beszéd zsongott, és vendégek nyüzsögtek.
– Gyertek a szalonomba! – hívott Bianca. Szép, tojásdad arca ragyogott. – Úgy örülök, hogy látlak benneteket! Miért nem jöttetek hamarabb? Egész Velence tudta, hogy Amadeo felgyógyult és Lord Harlech visszatért Angliába, de azért megírhattátok volna, hogy nem jöhettek.
Elárasztottam mentegetőzéssel, szidtam magam, hogy milyen figyelmetlen vagyok. Mellesleg csakugyan írhattam volna neki. – Ám Amadeo iránti szerelmem vakká tett minden másra.
– Ó, megbocsátok, Marius! – mondta Bianca. – Megbocsátanék én neked mindent! Nézd csak Amadeót! Mintha sose lett volna beteg!
Hálásan fogadtam ölelését, de láttam Amadeón, mennyire szenved, amikor Bianca megcsókolja, és megszorítja a kezét. De mivel a fiúnak meg kellett tanulnia, hogyan viselje el a kettejük között tátongó szakadékot, nem siettem távozni.
– Hát hogy vagy, szépséges ápolónőm, aki egy hajszálon tartottad meg Amadeót az érkezésemig? – kérdeztem. – És a rokonaid? Jól szolgál az egészségetek?
Bianca lágyan elnevette magát.
– Ó, a rokonaim? Néhányan a legsajnálatosabb sorsra jutottak. Mint értesültem, a Nagytanács feltételezése szerint meggyilkolták őket azok, akiknek uzsorakamatra adtak kölcsönt. Rokonaimnak sohasem lett volna szabad Velencébe jönniük ilyen alantas szándékkal. Ám én feddhetetlen vagyok, mint ezt mindenki tudja. A Nagytanács tagjai közölték velem. És ha hiszitek, ha nem, még meg is gazdagodtam rajta!
Ezt én is láttam. Miután hitvány rokonait meggyilkolták, a hálás adósok elhalmozták Biancát drága ajándékokkal. Gazdagabb volt, mint valaha.
– Boldogabb lettem – mondta halkan. – Mintha kicseréltek volna, mert olyan szabad vagyok, amit korábban elképzelhetetlennek tartottam.
Szeme éhesen járt ideoda közöttünk. Éreztem a belőle áradó vágyat. Abból, ahogy nézett, megértettem, hogy újfajta bizalmasságra vágyik. Odajött hozzám, átkarolt és megcsókolt.Gyorsan eltoltam magamtól, ám annyit értem el vele, hogy most meg Amadeót ölelte át, az ő orcáját és száját csókolta meg. Az ágy felé intett.
– Egész Velence kíváncsi az én varázslómra meg az inasára – mondta halkan. – De ők hozzám jöttek, csak hozzám.
Szememmel tudattam vele, hogy szeretem, azt is hozzátéve, hogy most átlépem az illendő korlátokat, ha megengedi. Leültem az ágyára.Még sose bizalmaskodtam vele így, de ismertem a gondolatait. Elkápráztattuk. Bálványozott minket.És milyen bájos volt csillámló selymeiben, ékköveivel!Odajött, mellém ült, hozzám bújt, és cseppet sem ijedt meg attól, amit a szememben látott.Amadeo hüledezett, de azért gyorsan helyet foglalt Bianca jobbján. Noha derekasan belakott, éreztem benne a vérszomjat, ám ő vitézül megküzdött vele.
– Hadd csókoljalak, gyönyörűm! – mondtam, és meg is csókoltam, számítva rá, hogy a félhomály és a mézes szavak félrevezetik – és persze ő is azt látta, amit látni akart, tehát nem a felfoghatatlan iszonyatot, hanem a titokzatos férfit, aki azon kívül, hogy felbecsülhetetlen értékű szolgálatot tett neki, megajándékozta vagyonnal és szabadsággal.
– Bianca, sose kell félned semmitől! – mondtam. – Addig, amíg itt vagyok! – Megcsókoltam kétszer, aztán harmadszor is. – Segíts újra, hogy megnyithassam a házamat. Még finomabb lesz az étel és a szórakozás. Segíts akkora lakomát tartani, amilyet még nem látott Velence. Lesznek pazar színielőadások és tánc. Segíts megtölteni számtalan szobámat!
– Igen, Marius, azt teszem – felelte álmosan, a vállamra hajolva. – Úgy fogok örülni.
– Megkapod tőlem az összes pénzt, ami szükséges hozzá. Vincenzo teljesíti minden parancsodat. Csak azt mondd meg, hogy mikorra akarod.
Beszéd közben a szemébe néztem, aztán megcsókoltam. Noha egy cseppet se mertem volna adni neki a véremből, beléje leheltem hidegemet, és felszúrtam elméjét a vágyammal.Jobbom közben megkereste a szoknya alatt az édes, pőre titkokat. Ujjaim mozgása rögtön fellobbantotta benne a csupasz gerjedelmet.Amadeo zavarban volt.
– Csókold meg! – súgtam. – Csókold meg még egyszer!
Engedelmeskedett, és elborította Biancát éhes csókokkal.Cirógató ujjaim szorosabban markolták, Amadeo tüzesebben csókolta. Bianca vérvörösre pirult, aztán kielégülten hanyatlott Amadeo karjába.Visszahúzódtam, és úgy csókoltam meg a homlokát, mintha visszanyerte volna szüzességét.
– Most pihenj, és ne feledd, nem kell félned gonosz rokonaidtól. Örökre leköteleztél, mert életben tartottad Amadeót, amíg megjöttem.
– Valóban, Marius? – kérdezte. – Ugye, milyen furcsákat álmodott? – A fiúhoz fordult. – Folyton mindenféle csodálatos helyeket emlegettél, meg embereket, akik azt mondják, hogy vissza kell térned hozzánk.
– Azok csak emlékek voltak a félelem hálójában – mondta halkan Amadeo. – Mert kemény és könyörtelen életem volt, mielőtt újjászülethettem volna Velencében. Te hoztál vissza a tudat széles limbusából, amely a halállal határos.
Bianca csodálattal nézte.Hogy szenvedett Amadeo, amiért nem vallhat színt a lánynak!De Biancának ez is elég volt. Megengedte, hogy segítsünk rendbe szedni gyűrött ruháját, összekócolódott frizuráját, mintha a komornái volnánk.
– Most elmegyünk – mondtam –, és máris tervezni kezdjük a lakomát. Engedd meg, hogy átküldjem hozzád Vincenzót.
– Igen, és azt megígérem, hogy azon az éjszakán a házatok fényesebben fog ragyogni, mint a dózse palotája! – fogadkozott Bianca.
– Királylányom! – mondtam, és megcsókoltam.Bianca visszament a vendégeihez, mi lesiettünk a lépcsőn. A gondolában Amadeo esdekelni kezdett:
– Marius, én ezt nem bírom elviselni, hogy nem mondhatjuk meg neki!
– Amadeo, erről egy szót sem akarok hallani többé! – figyelmeztettem.Miután hazaérkeztünk, és magunkra zártuk a hálószoba ajtaját, ömleni kezdtek a könnyei.
– Mester, nem mondhatok neki semmit abból, ami velem történt? Pedig Biancának úgy elmondanék mindent! Ó, nem a titkodat, vagy a titkomat, vagy a vércsókot, csak a többit! Mennyit üldögéltünk és beszélgettünk együtt! Olyan sokszor átmentem hozzá nappal, amit te nem is tudsz! A barátom volt! Mester, ez elviselhetetlen! Mester, Bianca a nővérem volt! Zokogott, mint egy kisfiú.
– Nem figyelmeztettelek? – kérdeztem haragosan. – Most meg sírsz, mint egy kisded?
Olyan dühös lettem, hogy pofon csaptam.Megdöbbenten hátrált, de a könnyei még jobban záporoztak.
– Mester, miért nem tehetjük a magunkévá? Miért nem oszthatjuk meg vele a Vért?
Gorombán elkaptam a vállát. Nem félt a kezemtől. Nem törődött velem.
– Figyelj rám, Amadeo! Nem engedhetünk ennek a vágynak! Ezernél is több évet éltem úgy, hogy egyetlen vérivót sem teremtettem, te pedig, akit alig néhány hónapja változtattam át, máris vámpírrá tennéd az első halandót, akit esztelenül szeretsz?
Keservesen sírt, és ki akarta tépni magát a markomból, de nem engedtem.
– Úgy szerettem volna elmesélni neki, hogy mit látok ezzel az új szememmel! – hüppögte. Véres könnyek peregtek fiús arcán. – Úgy szerettem volna elmesélni neki, hogy megváltozott a világ!
– Amadeo, légy tisztában vele, mit ér a hatalmad, és milyen árat fizettél érte! Két évig készítettelek a Vérre, de még így is kapkodnunk kellett Lord Harlech mérgezett vasa miatt. Most átadnád az erőt Biancának? Miért? Okvetlenül tudatni akarod vele, hogy min estél át?
Elengedtem. Térdre esett az ágy mellett, és sírt, mint a záporeső. Az íróasztalomhoz ültem.
– Mit gondolsz, mióta járom a földet? – kérdeztem. – Tudod, hányszor fordult meg a fejemben, nemtörődöm, könnyelmű hangulatban, hogy teremtek egy másik vérivót? De nem tettem meg, Amadeo. Addig nem, amíg meg nem akadt rajtad a szemem. Én mondom neked, nem szabad, hogy Bianca azzá legyen, amivé mi.
– Megöregszik és meghal! – suttogta. Válla rázkódott a zokogástól. – Ezt kell látnunk? Ezt kell végignéznünk, hogy megtörténik? És ő mit fog gondolni rólunk, ahogy telnek az évek?
– Amadeo, hagyd ezt abba! Nem teheted mindet azzá, amik vagyunk, képzelet vagy lelkiismeret nélkül. Nem teheted! Mindegyiknek szüksége van előkészítésre, tanulásra, fegyelemre. Mindegyik elővigyázatot igényel.
Végre felszárította a könnyeit. Felállt, szembefordult velem. Riasztó nyugalom, komor, boldogtalan nyugalom ült rajta. Aztán ünnepélyesen megkérdezte:
– Mester, miért engem választottál?
Megriadtam a kérdésétől. Azt hiszem, meglátta a félelmemet, mielőtt elrejthettem volna. Miért nem készültem fel rá?
Olyan erősnek és magabiztosnak látszott, hogy váratlanul elpárolgott belőlem a gyengédség.
– Amadeo, nem te kérted tőlem a Vért? – mondtam hidegen. Reszkettem. Mennyire szerettem, és mennyire nem akartam, hogy tudja.
– Igen, Mester! – mondta halkan, nyugodtan. – Valóban kértem, de csak miután többször ízelítőt kaptam hatalmadból. – Pillanatnyi hallgatás után folytatta. – Miért engem választottál ezekhez a csókokhoz? Miért engem választottál a végső ajándékhoz?
– Szerettelek – válaszoltam köntörfalazás nélkül.Megcsóválta a fejét.
– Azt hiszem, több is volt ebben – mondta.
– Hát akkor taníts meg rá! – szólítottam fel.Közelebb jött, és lenézett rám, mert ülve maradtam az asztalnál.
– Farkasordító hideg van bennem – mondta –, olyan hideg, amely egy távoli földről jön, és semmi sem melegítheti fel igazán. Még a Vér sem melegítette át. Tudtál erről a fagyról. Ezerszer próbáltad felolvasztani, átváltoztatni valami fényesebbé, de sose sikerült. Azon az éjszakán, amikor közel kerültem a halálhoz – pontosabban fogalmazva haldokoltam –, arra a fagyra számítottál, hogy az ad erőt a Vér elviseléséhez.
Bólintottam, és elfordítottam a tekintetemet. A vállamra tette a kezét.
– Nézz rám, kérlek! Nincs így? – kérdezte nyugodtan.
– De igen, így van – feleltem.
– Miért hőkölsz tőlem, ha ezt kérdezem? – szorongatott.
– Átok a Vér, Amadeo? – kérdeztem határozottan.
– Nem! – vágta rá.
– Gondolkozz, mielőtt válaszolsz. Átok?
– Nem! – ismételte.
– Akkor hagyd abba a faggatást. Ne akarj elkeseríteni vagy megharagítani. Hadd tanítsalak arra, amit tanítanom kell.
Ezt a kis csatát elveszítette. Arrébb ment, és megint gyermeknek látszott, holott egy tizenhét éves halandót már nem lehetett gyermeknek nevezni.Felkapaszkodott az ágyra, és maga alá húzta a lábát. Mozdulatlanul ült a vörös fény és a vörös tafota fészkében.
– Mester, vigyél vissza a hazámba – mondta. – Vigyél vissza Oroszországba, ahol születtem. Oda tudsz vinni, tudom, hogy képes vagy. Megvan hozzá a hatalmad. Képes vagy megtalálni a várost.
– Miért, Amadeo?
– Látnom kell, hogy elfelejthessem. Tudnom kell minden kétségen kívül... hogy az volt, ami volt.
Sokáig gondolkoztam, mielőtt válaszoltam.
– Jól van. Elmondasz mindent, amire emlékszel, én pedig elviszlek oda, ahova menni akarsz. Olyan drágaságot viszel ajándékba halandó családodnak, amilyet akarsz.
Nem felelt.
– Ám titkunkról hallgass előttük, mint ahogy elhallgatod mások előtt!
Bólintott.
– Aztán visszajövünk.
Ismét bólintott.
– Aztán utazunk, hogy megvolt a lakoma, amelyre Bianca már készülődik. Azon az éjszakán táncolunk vendégeinkkel. Többször táncolni fogsz Biancával. Minden ügyességünket felhasználjuk, hogy embernek tűnjünk a halandók között. Ugyanúgy számítok rád, mint Biancára vagy Vincenzóra. Ettől az ünneptől egész Velencének leesik az álla!
Sápadtan mosolygott, és megint bólintott.
– Most már tudod, mit akarok tőled – mondtam. – Azt akarom, hogy még barátságosabban bánj a fiúkkal. És hogy még sűrűbben járj Biancához, természetesen csak az után, hogy ettél, és piros az arcod. Ám semmit se szólj neki a varázslatról, amely megmentett.
Bólintott.
– Azt gondoltam... – suttogta.
– Mit gondoltál?
– Azt gondoltam, hogy ha enyém a Vér, akkor minden az enyém – mondta. – De most már tudom, hogy nincs így.
Akármilyen sokáig létezünk, lesznek emlékeink – csomók az időben, amelyeket maga az idő sem tud megoldani. A szenvedés eltorzíthatja a visszatekintésemet, ám egyes emlékek ragyogását vagy szépségét még a szenvedély sem tompíthatja. Olyan kemények maradnak, mint az ékkő.Nálam ilyen Bianca csodálatos ünnepsége. Azért nevezem Biancáénak, mert ő remekelte. Pénzem és palazzóm csak eszköz volt legfényesebb teljesítményéhez, amelyben minden inasom részt vett, sőt még a szerény Vincenzónak is drámai szerep jutott.Egész Velence eljött lakománkra, gyönyörködött az éneklésben és a táncban. A fiúk színes és parádés élőképeket mutattak be.Minden teremben más volt az énekes, más isteni látványosság hívogatta a vendégeket. Lant, virginál és tucatnyi hangszer szava olvadt össze bűvöletesen megnyugtató melódiába. A fejedelmi díszbe öltöztetett kisebb fiúk aranykancsókból töltögették a bort a vendégeknek.Amadeo és én fáradhatatlanul raktuk az akkor divatos táncok lépéseit – inkább sétálgatásnak, mint táncnak nevezhetted volna őket –, és táncoltattuk a velencei szépségeket, meg a mi imádott nemtőnket, akinek az egész estélyt köszönhettük.Többször elraboltam a gyertyák fényéből, és elmondtam neki, menynyire szeretem ezért a varázslatért, majd könyörögtem, hogy ígérje meg, fog még nekünk varázsolni újra és újra!Mihez hasonlíthatnám azt a táncos éjszakát, amikor andalogtam a halandók között, akik udvarias vagy részeg megjegyzéseket tettek a képeimre, néha megkérdezték, miért festettem ezt vagy azt? Most sem sebezhetett meg a kritika. Csak a halandó szemek simogató melegét éreztem.Állandóan szemmel tartottam Amadeót. A mennyekben járt, tekintete úgy habzsolta a fényes látványosságot, ahogy csak egy vérivó képes, és ujjongó lelkesedéssel figyelte a színjátékokat, amelyekben a fiúk remekül kidolgozott szerepüket alakították.Megfogadta a tanácsomat, és újult gyengédséggel fordult a fiúk felé. Sugárzott a boldogságtól a kandeláberek ragyogó fényében, és többször a fülembe súgta, hogy még sose látott olyan szépet, mint ez az éjszaka.Mivel korábban és innen jó messze ettünk, fűtött a vér, és kiélesítette látásunkat. Ez az éjszaka a mienk volt, és a mienk volt, csak a mienk a nagyszerű Bianca, amit az összes férfi tudomásul vett.
Már közeledett a hajnal, amikor a vendégek cihelődni kezdtek, és sorra beszálltak a kapunk előtt felsorakozott gondolákba. Kénytelenek voltunk megszökni a búcsúzkodásból, hogy ép bőrrel viszszatérhessünk aranyfalú sírunkba.Amadeo átölelt, mielőtt kiki befeküdt volna a szarkofágjába.
– Még mindig haza akarsz utazni a szülőföldedre? – kérdeztem.
– Igen, akarok! – felelte azonnal. Szomorúan nézett rám. – Ó, bár mondhatnék nemet! Ezen az éjszakán úgy szeretnék nemet mondani! – Olyan csüggedt volt, hogy nem bírtam elviselni.
– Elviszlek.
– De nem tudom a város nevét, nem...
– Ezzel ne gyötörd magadat. Én tudom abból, amit meséltél: Kijev városa az. Hamarosan odaviszlek.
Az arca felragyogott a hálától.
– Kijev! – mondta, majd megismételte oroszul. Most már tudta, hogy az volt a régi otthona.A következő éjszakán elmondtam neki szülővárosának történetét.Kijev fenséges város volt valamikor, székesegyháza vetélkedett a konstantinápolyi Hagia Sophiával. Bizáncból kapta kereszténységét, görög hittérítők formálták hitét és művészetét, amely gyönyörű szirmokat bontott a csodálatos helyen. Ám sok száz éve a mongolok feldúlták, lemészárolták lakosságát, örökre megtörték hatalmát. A lakosság töredéke vészelte át a mongolokat, köztük néhány szerzetes, akik elrejtőztek.Mi maradt meg Kijevből? Siralmas falu a Dnyeper folyó partján. A katedrális még állt, és a szerzetesek is éltek a híres Lavrakolostorban.Amadeo csendesen hallgatta ezt a beszédet. Mérhetetlenül szomorú volt.
– Egész hosszú életem során ezt a pusztulást láttam – mondtam. – Pazar városok születnek az emberek álmaiból. Aztán jönnek Észak vagy Kelet lovasai, és ízzéporrá zúzzák, sárba tapossák a nagyszerűséget. Semmivé lesz, amit az ember alkotott. A pusztulást rettegés és nyomor követi, ami sehol sem látszik jobban mint a te szülőhazádban, a kijevi Ruszban.
Láttam, hogy nagyon figyel. Éreztem, hogy azt akarja, folytassam.
– Gyönyörű Itáliánk ma már olyan föld, amelyet nem dúlhatnak ezek a harcosok, mert már nem fenyegetik Európa északi és nyugati határait. Rég letelepedtek a kontinensen, ők alkotják Franciaország, Britannia és Németország lakosságát. Azokat, akiknek még mindig lenne kedve fosztogatni és erőszakoskodni, örökre visszaverték. Európa városai újra felfedezik, mire képes az ember.Míg a te hazádon ma is a bánat és az irgalmatlan szegénység az úr. A föld elnéptelenedett – soksok ezer iugerum termőföld, parlagon! – legfeljebb egyegy vadásszal találkozhatsz, akik olyan őrültek, mint az apád. Ez az öröksége Dzsingisz kánnak – a szörnyetegnek! – Elhallgattam, mert kezdtem túlságosan felhevülni. – Az Arany Horda szállásterülete, de valójában átokföldje az a gyönyörű, füves vidék!
Bólintott. Komoly pillantása mutatta, hogy látja is a fűtengert.
– Még mindig mennél? – kérdeztem. – Még mindig akarod látni a helyet, ahol olyan sokat szenvedtél?
– Igen – suttogta. – Habár nem emlékszem már rá, volt egy anyám, aki apám nélkül koldusbotra jutott. Mert apám bizonnyal meghalt azon a napon, amikor kilovagoltunk a pusztába. Bizonnyal meghalt a nyílzáporban. Emlékszem a nyilakra. El kell mennem anyámhoz. – Elnémult, talán az emlékeivel viaskodott. Váratlanul felnyögött, mintha megalázó, testi fájdalom hasított volna belé. – Milyen színtelen és komor a világuk!
– Igen – mondtam.
– Hadd vigyek nekik csak egy kevés...
– Tedd gazdaggá őket, ha akarod.
Sokáig hallgatott, majd halkan mormolni kezdett, mintha magának gyónna:
– Látnom kell a kolostort, ahol festettem az ikonokat. Látnom kell a helyet, ahol valamikor azért imádkoztam, legyen annyi erőm, hogy élve befalaztathassam magamat. Ugye tudod, hogy azon a helyen az volt a szokás?
– Tudom – feleltem. – Láttam, mikor átadtam neked a Vért, ahogy mész a folyosón, és enni adsz azoknak, akik még élnek a cellájukban, akik félig eltemetve várják, hogy Isten magához hívja őket, amint éhen veszejtették magukat. Kérdezgettek, hogy mikor lesz hozzá elég bátorságod? Ugyanazon a helyen festettél remek ikonokat.
– Igen – mondta.
– Apád gyűlölte őket, amiért nem engednek festeni téged, amiért szerzetest csináltak belőled.
Úgy bámult rám, mint aki csak most fogja fel ennek a jelentését. Lehet, hogy csakugyan nem értette eddig.
– Te is tudod, uram, hogy minden kolostorban ez történik – felelte indulatosabban. – Isten akarata az első.
Kissé megdöbbentett az arca. Most hozzám beszél, vagy az apjához?Négy éjszakánkba telt, hogy eljussunk Kijevbe.Magamban gyorsabban is megtehettem volna az utat, de most Amadeót is vittem, aki lehunyt szemmel bújt hozzám. Beburkoltam prémes köpenyembe, hogy lehetőleg védjem a hidegtől.Az ötödik nap alkonyatán érkeztünk meg a rommezőhöz, amely a Kijevi Rusz fővárosa volt valamikor. Ruhánk földes lett, köpenyünk piszokszínre sötétedett, így jobban beolvadhattunk a halandók közé.Vastag hó fedte a kihalt, magas bástyafalakat és a fejedelem fából ácsolt palotájának tetejét. A falak tövénél kezdődött Podil városa, amely szegényes faházakkal ereszkedett le a Dnyeper folyóig. Sose láttam még ilyen gyászos helyet.Miután Amadeo kedvére megbámulta a fából ácsolt palotában a litvánt, aki a kánnak adózott a hatalomért, rögtön tovább akart menni a kolostorba.Be is lopakodott, szédületes vámpírtehetséggel játszva az árnyékot, összezavarva mindenkit, aki megláthatta, mikor a sárból vert falon kapaszkodik.Mindig a közelében maradtam, de most nem avatkozhattam közbe, és nem utasíthattam. Én csak várakoztam és az iszonnyal küzdöttem, mert az a hely még annál is rettenetesebb volt, mint amire Amadeo lázas agyának szondázásából következtettem.Amadeo szótlan fájdalommal kereste fel az asztalokkal, festékes tégelyekkel zsúfolt szobát, ahol ikonjait alkotta. Megnézte a földbe vájt, hosszú folyosókat, ahol ifjú szerzetesként ételt és italt nyújtott félig eltemetett embereknek.Dideregve tapadt hozzám, amikor kijött.
– Itt akartam elpusztulni egy földbe vájt cellában! – suttogta. Fájdalomtól eltorzult arccal nézett rám, könyörögve, hogy értsem meg ennek a jelentőségét.Gyorsan elfordult, és elindult a félig befagyott folyóhoz, keresve a házat, amelyben született.Különösebb nehézség nélkül meglátta, és belépett, mint gazdag velencei, elkápráztatva és ámulatba ejtve az összegyűlt családot.Ismét a háttérbe húzódtam, a szélre és a csendre figyeltem, meg azokra a hangokra, amelyeket elfoghattam természetfölötti hallásommal. Amadeo temérdek aranyat hagyott ott a rokonságnak, majd néhány perc múlva kijött a sűrű hóesésbe.A karja után nyúltam, hogy megvigasztaljam, de elfordult. Nem akart rám nézni. Valami nyomasztotta.
– Ott volt az anyám – suttogta, a folyót bámulva. – Nem ismert meg. Hát legyen. Odaadtam nekik mindent, amit adhattam.
Ismét át akartam ölelni, de lerázott.
– Akkor mi a baj? – kérdeztem. – Miért bámulsz ilyen meredten? Mit nézel a folyón? Mihez kezdesz most?
Bár olvashattam volna az agyában! De az elméje – egyedül az övé! zárva maradt előttem. Milyen haragosnak és elszántnak látszott!
– Apám nem halt meg a sztyeppén – mondta remegő hangon. Bronzhaja lobogott a szélben. – Az apám él. Lent van a kocsmában.
– Akarod látni?
– Látnom kell! Meg kell mondanom neki, hogy nem haltam meg! Nem hallgattad ki, ahogy beszélnek hozzám a házban?
– Nem – mondtam. – Nem zavartalak, mikor náluk voltál. Rosszul tettem?
– Azt mesélték, hogy apám iszákos lett, mert nem tudta megmenteni a fiát. – Úgy meredt rám, mintha valami elképzelhetetlen gonoszságot műveltem volna vele. – Az én apám, Ivan, a dalia, a vadász, Ivan, a harcos, a dalnok, aki úgy tudott énekelni, hogy mindenkinek repesett a szíve – most részeges Ivan, mert nem tudta megmenteni a fiát!
– Nyugodj meg, lemegyünk a kocsmába, közölheted vele a magad módján.
Bosszúsan legyintett, és lefelé indult az utcán, nehézkesen, mint egy halandó.Együtt léptünk be a kocsma égő olajtól szagló homályába. Halászok, kereskedők, gégemetszők ittak egymás mellett. Mindenki felfigyelt ránk egy percre, aztán nem vettek tudomást rólunk. Amadeo azonnal felfedezte azt az embert, aki egy padon feküdt, a kocsmát kitöltő hosszú asztal túlsó végében.Ismét magára akartam hagyni, hogy ne zavarjam, de annyira féltettem, hogy inkább maradtam és figyeltem, ahogy leül az alvó ember mellé.Találkoztam már ezzel az emberrel az emlékekben és a látomásokban. Rögtön ráismertem vörös hajára, bajszára, szakállára.Amadeo apja volt, a vadász, aki azon a napon elhozta a fiút a kolostorból, és elindult a veszélyes küldetésbe, megkeresni a sztyeppén egy erődöt, amelyet a mongolok már elpusztítottak.Az árnyékból figyeltem, ahogy a sugárzó gyermek lehúzza bal kezéről a kesztyűt, és ráteszi fagyos élőhalott kezét az alvó apa homlokára. Láttam, ahogy a szakállas férfi felébred, láttam, ahogy beszélgetnek.Az apa egymásba botló, részeg szavakkal öntötte ki magából a bűntudatát, mintha joga lenne rá mindenkinek, aki felébreszti.Lőtte ki egyik nyilat a másik után. Kivont karddal üldözte a bestye tatárokat. Mindenki más meghalt a csapatban, a fiát elrabolták, és ő most már a részeges Ivan, igen, be is vallja. Már annyi vadat is alig bír elejteni, hogy fussa belőle italra. Ő már nem harcos.Amadeo lassan, türelmesen beszélt hozzá, beékelte magát a részegen indázó mondatokba, gondosan megválogatott szavakban tárta fel az igazságot.
– A fiad vagyok, uram! Nem haltam meg azon a napon. Igen, elraboltak, de még mindig élek.
Sose lobogott még így benne a szeretet, a kétségbeesés, a boldogság és a gyász. De az apja csökönyös volt, az apja részeg volt, az apja egyetlen dolgot akart ettől a furcsa idegentől, aki nem hagyja aludni, mégpedig bort.Vettem a kocsmárostól egy palack száraz fehéret ennek az embernek, aki nem akart figyelni, rá se akart nézni a gyönyörű ifjúra, aki megpróbálta magához téríteni.Odaadtam a fehérbort Amadeónak. Aztán arrébb húzódtam a fal mentén, hogy jobban lássam Amadeo arcát. Csak a megszállottságot láttam rajta. Mindenáron át akart törni a részegség páráján, amelyből az apja bámulta.
– Apám, azért jöttem, mert el akarom mondani, hogy elvittek egy távoli helyre, Velence városába, és olyan gazdához kerültem, aki gazdaggá tett, gazdaggá, apám, és taníttatott! Élek! A tulajdon szemeddel láthatod!
Ó, de különös volt ez a beszéd olyasvalakinek a szájából, akiben a Vér lüktet! Él? Hogyan, Amadeo?Ám ezt csak én gondolhattam a sötétségben. A találkozásba nem szólhattam bele.Az apa végre felült, szemközt a fiával, és derengeni kezdett rajta a megértés.Amadeo reszketett.
– Kérem, uram, felejtsetek el! – mondta könyörögve. – De egy valamire emlékezz, az Isten szent nevére kérem. Sose fogok eltemetkezni a kolostor sáros sírjába. Nem, énvelem más dolgok történhetnek, de azt sose fogom tűrni, és az a te érdemed, mert nem engedted, mert eljöttél értem azon a napon, és követelted, hogy lovagoljak veled, legyek a te fiad.
Mi az ördögöt beszél Amadeo? Mit jelentenek ezek a szavak?Sírás kerülgette. Mindjárt kibugygyannak a szeméből a szörnyű vérkönnyek, amelyeket sose bírunk eltitkolni igazán. Ám mikor felállt a padról, az apja megragadta a karját.Ráismert a fiára! Andrejnek szólította! Megismerte!
– Mennem kell, apám – mondta Amadeo –, de te sose felejtsd el, hogy láttál. Sosem szabad elfelejtened, amit mondtam: te mentettél meg attól a sötét, sáros veremtől. Apámuram, te életet, és nem halált adtál nekem. Ne igyál többet. Légy ismét vadász! Hozz húst a herceg asztalára! Legyél daloknak dalolója! Ne feledd, a magam személyében jöttem ide, hogy ezt elmondjam!
– Maradj velem, fiam! – kérte a férfi. A részegség köde eloszlott, és ő görcsösen markolta Amadeo kezét. – Ki hiszi el nekem, hogy láttalak?
Amadeo szeme könnybe lábadt. Nem látja az apja a vért? Hátralépett, lehúzta a kesztyűjét, levonta a gyűrűit, és az apja tenyerébe helyezte őket.
– Emlékezz rám ezekről – mondta –, és meséld el anyámnak, hogy én jártam nála az este. Nem ismert meg. Mondd meg neki, hogy igazi, jó aranyat kapott.
– Maradj velem, Andrej! – mondta az apja. – Ez az otthonod. Most ki az, aki elvisz tőlem?
Ez több volt, mint amennyit Amadeo elviselhetett.
– Velence városában lakozom, apám – mondta. – Azt ismerem. El kell mennem.
Olyan villámgyorsan távozott a kocsmából, hogy az apja nem is láthatta. Megelőztem, mert kitaláltam, mire készül. Megálltunk a behavazott, sáros utcán.
– Mester, ideje távoznunk erről a helyről – mondta. A keze csupasz volt a farkasordító hidegben. – Bár sose jöttem volna ide, ne láttam volna az apámat! Nem kellene tudnom, mennyire megszenvedte az elveszítésemet!
– Odanézz, jön az anyád! – mondtam. – Bizonyosan ő az. Mégis megismert téged. Az ott ő! – mutattam az apró alakot, aki valamilyen csomaggal a karján közeledett hozzánk.
– Andrej, ez az utolsó, amit festettél – mondta az asszony. – Tudtam, Andrej, hogy te vagy az! Ki más jött volna el hozzánk? Ez az az ikon, amit apád visszahozott azon a napon, amikor elvesztél.
Miért nem veszi el Amadeo a képet?
– Anya, tedd el a kicsiknek, kérlek! – mondta az ikonra, amely összekötötte a végzetével. Sírt. – Tartsd meg magatoknak.
Az asszony szelíden visszavette az ikont, aztán valami mást, egy másik apró ajándékot nyomott a fia kezébe – egy festett tojást, igazi kis kijevi kincset, amelyeket olyan sokra tartanak az emberek, akik bonyolult mintákkal díszítik őket.Amadeo sietve elvette a tojást, aztán magához ölelte az anyját, és forró suttogással nyugtatgatta, hogy nem követett el semmiféle gonoszságot a gazdagságáért, és egy napon talán még visszajön. Ó, kedves hazugságok!De azért láttam rajta, hogy nem számít neki ez az asszony, bármennyire szereti. Igen, elhalmozta arannyal, ami semmit sem jelentett neki. Az apa, az volt a fontos. Az apa ugyanolyan fontos volt, mint a szerzetesek. Az apa tépte fel benne az erős indulatokat, az apa adta a szájába az erős szavakat.Úgy éreztem magamat, mint akit villám sújtott. De nem ugyanazt érezte Amadeo is? Halottnak hitte az apját – mint ahogy én is.Ám ettől, hogy az apja él, feltárult a megszállott lélek titkos szakadéka, amelynek mélyén az apa csatázik a szerzetesekkel a fia lelkéért.Így hát abban a tudatban tehettem meg a hosszú visszautat Velencébe, hogy Amadeo sose fog úgy szeretni, mint az apját.Nem beszéltünk róla, gondolhatod, de már tudtam, hogy Amadeo szívében az apa uralkodik, a szakállas atléta, aki nem a halálért, de az életért harcol, ki mer állni a kolostorral is, és győzedelmeskedik minden csatában.A tulajdon szememmel láthattam a megszállottságát. Csak néhány pillanatig láttam egy parti kocsmában, de azért felismertem.Az orosz út előtt mindig azt gondoltam, hogy Amadeo meghasonlottságát a velencei gazdag, változatos művészet és a szigorú, stilizált, régi orosz művészet ellentéte okozza. Már tudtam, hogy nincs így.A törés egyik partján a kolostor volt az ikonokkal, a vezekléssel, a másikon az apa, a hatalmas termetű vadász, aki azon a végzetes napon elhurcolta a fiát a kolostorból.Amadeo soha többé nem hozta szóba sem az apját, sem az anyját. Soha többé nem beszélt Kijevről. A szépséges festett tojást betette a koporsójába, de meg se magyarázta, mit jelent.Egyes éjszakákon, ha lázas loholással festettem a műteremben, bejött hozzám, és mintha új szemmel nézte volna a képeimet.Nem tudhattam, mikor veszi fel az ecsetjét, mikor kezd festeni újra, de már nem is érdekelt a kérdés. Az enyém volt, örökre az enyém. Azt tehetett, amit akart.Ám valahol mélyen gyanítottam, hogy Amadeo megvet. Üres beszédnek tartja, amit tanítottam neki a művészetről, a történelemről, a szépségről, a civilizációról.Az a nap, amelyen elfogták a tatárok, amikor az ikon kiesett a karjából a fűbe, nem a végzetét pecsételte meg, hanem az elméjét zárta be. Igen, felpiperézhettem, megtaníthattam nyelvekre, szerethette Biancát, járhatta vele lassú kifinomultsággal a táncot, tanulhatott filozófiát, költhetett verseket.De a lelke nem ismert szentséget a régi művészeten kívül, és egyetlen szentje volt, az az ember, aki éjjelnappal nyakal a kijevi kocsmában, a Dnyeper partján. Én pedig összes kedveskedésemmel és hatalmammal sem foglalhatom el a lelkében az apja helyét.Miért voltam olyan féltékeny? Miért fájt ennyire ez a tudat? Úgy szerettem Amadeót, mint Pandorát. Úgy szerettem, mint Botticellit. Közéjük, hosszú életem nagy szerelmei közé tartozott.Próbáltam elfelejteni a féltékenységemet, vagy nem venni tudomást róla. Úgysem tehettem semmit. Hozzam szóba az utazást, gyötörjem kérdésekkel? Ilyet nem tehettem.Ám éreztem, hogy ezek az aggályok veszélyesek egy halhatatlannak. Eddig semmi sem kínozott meg és gyöngített el ennyire. Az vártam, hogy Amadeo, a vérivó, hűvös távolságtartással tekint a családjára, de nem ez történt.Elismerem, Amadeo iránti szerelmemet az fűtötte, hogy általában bele voltam gabalyodva a halandókba, és ő még nagyon közel állt ehhez az állapothoz. Századokra lesz szüksége, hogy úgy eltávolodhasson az emberektől, mint én az első éjszakán, amikor beavattak a Vér közösségébe.Amadeónak nem volt druida ligete, veszedelmes utazása Egyiptomba. Nem kellett megmentenie a Királyt és a Királynőt.Ilyen gondolatokon emésztődve döntöttem el, hogy nem árulom el, kik Azok, Akiket Őrizni Kell, akkor sem, ha a kifejezés egyszerkétszer kicsúszott a számon.Mielőtt megteremtettem, talán kacérkodtam a gondolattal, hogy azonnal elviszem a szentélybe, és könyörgök Akasának, hogy fogadja kegyeibe, mint egykor Pandorát.De most meggondoltam magamat. Legyen előbb fejlettebb, tökéletesebb. Legyen bölcsebb.Egyébként nem olyan társam és vigaszom máris, mint amilyenről mindig álmodtam? Még ha megrohanta a rosszkedv, akkor is velem maradt. Még ha tompa volt is a szeme, mintha nem érzékelné képeim lángoló színeit, akkor is a közelemben volt.Igaz, egy időre nagyon elhallgatott az orosz út után. De én tudtam, hogy ez a hangulat el fog múlni. El is múlt.Pár kurta hónap múlva beszüntette bánatos tartózkodását, lelkesen látogatta velem az előkelők táncmulatságait, ünnepeit, amelyekre engem mindig meghívtak, rövid verseket írt Biancához, és megvitatta vele a festményeimet.Ó, Bianca! Hogy szerettük! Milyen gyakran kutattam az agyában, ha bizonyosságra volt szükségem, hogy még mindig nem jött rá, hogy nem vagyunk emberek!Bianca volt az egyetlen halandó, akit beengedtem a műtermemben, bár ha ő ott volt, természetesen nem dolgozhattam a szokott sebességgel és erővel. Halandó kézzel kellett tartanom az ecsetet, de megérte, hogy élvezhessem csevegését Amadeóval, aki nem létező, magasabb rendű értelmet vélt látni az alkotásaimban.A legnagyobb rendben volt minden addig az éjszakáig, amelyen leereszkedtem a palotám tetejére – egyedül, mert Amadeót Biancánál hagytam –, és éreztem, hogy a csatorna túlpartján levő palota tetejéről egy nagyon fiatal halandó figyel.Olyan sebesen csaptam le, hogy még Amadeo sem érzékelhetett volna, ám ez a halandó érzékelte a jelenlétemet, és amikor erre rájöttem, sok más mindenre is rájöttem vele együtt.Ez egy halandó kém, aki gyanítja, hogy nem vagyok ember. Ez egy halandó kém, aki már egy ideje figyel.Még sohasem találkoztam ilyen súlyos fenyegetéssel, amely a titkom ellen irányult. Természetesen azonnal megkísértett a következtetés, hogy velencei életem megbukott. Épp akkor kapnak rajta, amikor azt hiszem hogy sikerült bolonddá tennem egy egész várost.Ám ennek a fiatal halandónak semmi köze sem volt a nagyvilági társasághoz, amelyben forgolódtam. Nem volt sem velencei mágnás, sem festő, sem pap, sem költő, sem alkimista, és bizonyosan nem volt a Nagytanács tagja, hanem valami egészen fura lény: a természetfölötti jelenségek tudora, a hozzám hasonló kreatúrák kémlelője.Mit jelenthet ez? Mi lehet ez?Szembe akartam szállni vele, rá akartam ijeszteni. A tetőkert szélére mentem, átbámultam a csatornán, és meg is találtam, akárhogy próbált bujkálni. Megrémítettem, ugyanakkor megbabonáztam.Igen, tudta, hogy vérivó vagyok, vámpír, és évek óta figyelt. Előkelő szalonokban, báltermekben volt alkalma látni, úgyhogy ezt nyugodtan a saját gondatlanságom számlájára írhattam. Azon az éjszakán, amikor először nyitottam meg a házamat Velencének, ő is eljött.Mindezt az elméjéből olvastam ki, viszonylag könnyen, persze anélkül, hogy a fiatalember érzékelte volna, aztán a SzellemAjándokkal egyértelmű üzenetet küldtem neki:Ez oktalanság. Ne keresztezd az utamat, mert meghalsz. Nem figyelmeztetlek másodszor. Menj a házam közeléből. Távozz Velencéből. Megér egy életet, hogy megtudd, amit tudni akarsz rólam?Láttam, ahogy összerázkódik az üzenettől. De az volt az igazi megdöbbenés, amikor ugyanazzal a módszerrel válaszolt:Nem akarunk rosszat. Tudósok vagyunk. Megértést kínálunk. Menedéket kínálunk. Figyelünk, és mindig itt vagyunk.Aztán engedett halálos félelmének, és elmenekült a tetőről.Hallottam, ahogy leszalad a palazzo lépcsőjén. Kibukkant a csatorna partján, és integetett egy gondolának, hogy vegye fel. Jól megnézhettem, mikor a csónakba lépett. Magas, vékony, fehér bőrű angol ember, szigorú fekete ruhában. Annyira félt, hogy fel se nézett rám, míg elvitte a gondola.Sokáig álltam a szélben, élveztem az áldott szelet, és töprengtem a csendben, hogy mihez kezdjek ezzel a furcsa felfedezéssel? Az angol üzenetére gondoltam, elméjének erejére, amellyel továbbította nekem.Tudósok? Miféle tudósok? És mit jelentett a többi szava? Valóban nagyon különös!Nem túlozhattam el ennek a különösségét.Belém nyilallt, hogy voltak pillanatai hosszú életemnek, amikor ellenállhatatlannak találtam volna ezt az üzenetet, oly nagy volt magányom, annyira éheztem a megértésre.De most, amikor bejáratos lettem a legjobb velencei társaságba, nem éreztem ilyet. Itt volt Bianca, ha Belliniről vagy imádott Botticellimről akartam áradozni. Itt volt Amadeo, akivel megoszthattam aranysíromat.Igen, ez volt az én aranykorom. Vajon minden halhatatlannak van ilyen? Azonos lenne azzal, amikor a halandóra azt mondják, hogy élete virágjában van? Ezekben az években a legnagyobb az erő, a legélesebb a látás, ezekben az években tudunk a legjobban bízni másokban, és igyekszünk megtalálni a tökéletes boldogságot.Botticelli, Bianca, Amadeo – ők voltak az én aranykorom szerelmei.De még így is megrendített a fiatal angol üzenete. „Megértést kínálunk. Menedéket kínálunk. Figyelünk, és mindig itt vagyunk.”Úgy döntöttem, nem veszek tudomást róla. Kivárom, hogy mi lesz ebből, de nem tűröm, hogy a legcsekélyebb mértékben is akadályozzon az élet élvezetében.Ám a következő hetekben mégis egyfolytában erre a különös lényre, erre az angol tudósra figyeltem minden fényes és pazar társasági eseményen, ahol megfordultunk.Odáig mentem, hogy kikérdeztem Biancát, Vincenzót pedig figyelmeztettem, hogy nagyon figyeljen oda, ha egy ilyen és ilyen ember próbál szóba elegyedni vele.Megdöbbenésemre Vincenzo azt felelte, hogy már járt nálunk ez a fickó. Magas, vékony, angol, fiatal, de a haja halványszürke. Azt kérdezte Vincenzótól, hogy nem akare vásárolni a gazdája néhány érdekes könyvet?
– Varázskönyvek voltak – mondta Vincenzo bátortalanul, mert félt, hogy megharagszom. – Azt feleltem neki, hogy ha van eladó könyve, hozza ide, hagyja itt, és ön majd megnézi.
– Gondolkozzon. Miről beszéltek még?
– Mondtam neki, hogy önnek már rengeteg könyve van, törzsvásárló a könyvárusoknál. Aztán... aztán meglátta a képeket a portegóban. Kérdezte, hogy a messere festettee őket.
Igyekeztem megnyugtató hangon beszélni.
– Ön pedig azt felelte, hogy én, ugye?
– Igen, messere. Kérem, nagyon kérem, bocsássa meg, ha többet mondtam annál, mint szabad lett volna. Meg akart vásárolni egy képet. Megmondtam neki, hogy nem eladók.
– Nem érdekes, Vincenzo, de vigyázzon ezzel az emberrel. Semmit ne mondjon neki, és ha meglátja, azonnal szóljon.
Már indulni akartam, ám ekkor eszembe jutott még egy kérdés. Visszafordultam az én kedves Vincenzómhoz, és láttam, hogy könnyezik. Persze azonnal megnyugtattam, hogy kifogástalanul szolgál engem, semmi oka az aggodalomra, de aztán csak megkérdeztem:
– Milyen benyomást tett magára ez az ember? Jót vagy rosszat?
– Hát inkább jót – mondta –, bár nem tudom, miféle varázslatot akart eladni. Igen, jó ember, sőt nagyon jó, bár hogy miért, azt meg nem mondhatom. Olyan emberséges. És tetszettek neki a képek. Dicsérte őket. Igen udvarias volt, és ilyen fiatalhoz képest nagyon komoly. Olyan tudósféle.
– Ennyi elég – mondtam. Valóban elég volt.Átkutattam a várost, de nem találtam azt az embert. Így hát nem féltem.Aztán két hónap múlva akkor találkoztam vele, amikor a legkevésbé vártam.Egy fényes lakomán történt. Az asztalnál ültem számos részeg velencei társaságában. Néztük a fiatalokat, amint lejtik a lassú, ráérős táncot.A zene borzongatóan szép volt, a lámpák elvarázsolt izzásba vonták a termet.A tánc előtt akrobaták és dalosok mulattatták a társaságot. Kissé szédültem. Megint arra gondoltam, hogy ez az én aranykorom. Elhatároztam, hogy feljegyzem a naplómba, mikor hazaérek.Tehát ültem ott az asztalnál, a jobb könyökömre támaszkodva, miközben a bal kezem lustán babrálta a kupám szélét. Időnként úgy tettem, mintha innék belőle.Aztán a bal oldalamon felbukkant ez az angol, a tudós.
– Marius, könyörgöm, tekints barátodnak, és ne valami tolakodónak – mondta halkan, tökéletes latinsággal. – Régóta figyellek messziről.
Megborzongtam. A szó szoros értelmében kirázott a hideg. Feléje fordultam. Félelem nélkül nézett rám éles, tiszta szemével.Megint hallottam azt a szavak nélküli üzenetet, amelyet egész magabiztosan küldött az elméje:Menedéket kínálunk. Megértést kínálunk. Figyelünk, és mindig itt vagyunk.Ismét végigfutott rajtam a hideg. Az egész társaság vak volt, de ez az egy látott. Ez az egy tudott.Aranyérmét nyomott a kezembe. Egyetlen szót véstek bele:Talamasca.Nézegettem, kíváncsisággal próbáltam leplezni a megrendülésemet, aztán udvariasan megkérdeztem, ugyancsak latinul:
– Mit jelent?
– Ez egy rendnek a neve. A mi nevünk. Mi vagyunk a Talamasca. Olyan régi rend, hogy mi sem ismerjük saját eredetünket, és nem tudjuk, miért hívnak így – mondta nyugodtan, lenyűgözően kifogástalan latinsággal. – Ám céljaink egyértelműek. Megvannak hagyományaink és törvényeink. Figyeljük azokat, akiket mások gyűlölnek és üldöznek. Olyan titkokat tudunk, amelyeket még a legbabonásabb emberek sem hajlandók elhinni.
Hangja és modora rendkívül elegáns volt, ám a csiszolt szavak acélkemény elmét rejtettek. Elképesztett az önuralma. Nem lehetett idősebb húszévesnél.
– Hogyan találtál meg? – kérdeztem.
– Mi mindig figyelünk – felelte szelíden –, és felfedeztünk, amikor vörös köpenyedben beléptél a fáklyafénybe, vagy az ilyen szalonok fényébe.
– Szóval Velence óta – állapítottam meg. – Ügyetlen voltam.
– Igen, Velencében kezdtelek figyelni – mondta. – Egyik rendtársunk észrevett, levelet írt az angliai anyaháznak, ahonnan engem küldtek ide, hogy nézzek utána, ki és mi vagy. Mikor megláttalak a házadban, tudtam, hogy igaz.
Hátradőltem, szemügyre vettem. Mutatós rozsdaszín bársonyruhát, szürkemókussal bélelt köpenyt, egyszerű ezüstgyűrűket viselt. Nem göndörítette hosszú, világos hamuszín haját. A szeme ugyanolyan szürke volt, mint a haja. A homloka magas és sima volt. Ragyogó tisztaság áradt belőle.
– Miféle igazságról beszélsz? – kérdeztem a tőlem telhető legnagyobb nyájassággal. – Mit tudtatok meg rólam?
– Hogy vámpír vagy, vérivó – felelte szemrebbenés nélkül, változatlan udvariassággal és önfegyelemmel. – Sok száz évet éltél. Nem ismerem az igazi korodat, de szeretném, ha megmondanád. Nem voltál ügyetlen. Én jöttem ide, hogy köszöntselek.
Jólesett a régi nyelven beszélni. A lámpafényt visszaverő szürke szempárból őszinte lelkesedés áradt.
– Jártam a házadban, mikor megnyitottad – folytatta. – Elfogadtam a vendégszeretetedet. Mit adnék érte, ha tudhatnám, mennyit éltél, és miket láttál!
– És ha elmondanám, mihez kezdenél ezzel a tudással? – kérdeztem.
– Elhelyezném könyvtárunkban. Gyarapítanám a tudást. Hadd tudják, hogy amit egyesek legendának mondanak, az igaz. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán hozzátette: – Nagyszerű igazság.
– No de hát így is van mit följegyezned, ugye? – kérdeztem. – Följegyeznéd, hogy láttál itt.
Elfordultam tőle, a táncosokat bámultam. Amikor visszanéztem rá, láttam, hogy engedelmesen követte a pillantásom irányát.Biancát figyelte, ahogy körkörösen lejt a táncban. Kezét a mosolygó Amadeo fogta, akinek orcája csillámlott a fényben. Bianca visszaváltozott ifjú lánnyá, ha ilyen édesen szólt a zene, és ha Amadeo ilyen hódolattal figyelte.
– Mi mást látsz még, okos tudósa a Talamascának? – érdeklődtem.
– Egy másikat. – Félelem nélküli tekintete visszatért hozzám. – Egy elragadó suhancot, aki ember volt, mikor utoljára láttam, most pedig egy leánnyal táncol, aki hamarosan ugyancsak átalakulhat.
A szívem olyan vadul kezdett verni, hogy a torkomban, a fülemben éreztem a dobogósat.Ám az angol nem tört pálcát felettem. Olyannyira nem voltak előítéletei, hogy kénytelen voltam kutatni ifjú elméjében, mert meg akartam győződni ennek az igazságáról.Szelíden csóválta a fejét.
– Bocsáss meg – mondta. – Még sose voltam ennyire közel egy magadfajtához. – Elvörösödött. – Még sose beszéltem vele. Imádkozom, hogy legyen időm pergamenre vetni, amit ma este láttam, ám esküszöm a becsületemre és rendem becsületére, hogy ha elengedsz innen élve, egy sort sem írok le, amíg meg nem érkezem Angliába, így szavaim nem lehetnek ártalmadra.
Kizártam fülemből a lágyan csábító muzsikát. Az angol elméjére összpontosítottam, tövirőlhegyire átkutattam, de csak azt találtam benne, amit mondott, és a szavakon túl egy tudós rendet, pontosan olyat, amilyennek az angol leírta, valóságos csodát: férfiakat és nőket, akik csak tudni akarnak, nem pusztítani.Tulajdonképpen csodák tucatjait láttam: gondolatolvasókat, akiknek ez a rend menedéket adott, másokat, akik hátborzongató pontossággal jósoltak a kártyákból, máglyahaláltól megmentett boszorkányokat, és könyvtárakat, ősi mágikus írások őrizőit.Szinte hihetetlen, hogy ebben a keresztény korban létezhet ilyen világi rend!Fölvettem az aranyérmét, amelybe a Talamasca szót vésték, és zsebre tettem, aztán megfogtam az angol kezét.Megriadt.
– Gondolod, hogy meg akarlak ölni? – kérdeztem szelíden.
– Nem, nem hinném, hogy azt teszed – válaszolta. – De tudod, olyan rég tanulmányozlak téged, és annyi szeretettel.
– Szeretettel? – kérdeztem. – Mióta tud a rended a magamfajtákról? – Szorosan fogtam a kezét.
Vékony barázda jelent meg magas, tiszta homlokán.
– Kezdettől fogva. Már mondtam, hogy nagyon régi rend vagyunk.
Hosszasan gondolkoztam, és közben továbbra is fogtam a kezét. Ismét átkutattam az elméjét, de nem találtam benne hazugságot. Néztem az illedelmesen táncoló fiatalokat, megtöltöttem magamat a zenével, mintha erre a különös zavarra sohasem került volna sor.Aztán lassan elengedtem az angol kezét.
– Menj hát! – mondtam. – Távozz Velencéből! Egy napot és egy éjszakát kapsz tőlem. Mert azt nem tűröm, hogy egy városban legyél velem.
– Értem – felelte hálásan.
– Túl sokáig figyeltél – mondtam rosszallóan, de a rosszallás inkább magamnak szólt. – Tudom, hogy már írtál az anyaházadnak leveleket rólam. Azért tudom, mert a helyedben én ezt tettem volna.
– Igen – mondta. – Tanulmányoztalak. Ám csak azoknak tettem, akik többet szeretnének tudni a világról, és teremtményeiről. Mi nem üldözünk senkit. Titkainkat pedig jól őrizzük azoktól, akik pusztításra használnák őket.
– Írj, amit akarsz – mondtam –, de távozz innen, és rendetek egyetlen tagja se tegye be a lábát ebbe a városba többé.
Már állt volna fel az asztaltól, amikor megkérdeztem a nevét. Nem tudtam kiszedni az elméjéből. Ez elég gyakran megtörténik velem.
– Raymond Gallant – felelte halkan. – Ha valaha is kapcsolatba akarnál lépni velem...
– Soha! – sziszegtem.Bólintott, de nem volt hajlandó ezzel a szóval távozni:
– Akkor írj a kastélyba, amelynek a nevét az érme hátlapjába vésték.
Néztem, ahogy elhagyja a báltermet. Nem az az alak volt, aki felhívja magára a figyelmet. Jól el tudtam képzelni, amint csendes buzgalommal dolgozik valamilyen könyvtárban, ahol minden csupa tintapaca.Viszont hihetetlenül vonzó arca volt.Mélán ültem az asztalnál, akkor szóltam csak másokhoz, ha okvetlenül kellett, és azon töprengtem, hogy kerülhetett ilyen közel hozzám ez a halandó.Túl gondatlan lettem? Annyira belehabarodtam Amadeóba és Biancába, hogy nem figyelek a legapróbb dologra sem, amelynek félre kellene vernie a vészharangot? Túlságosan elszakítottak Botticelli remek festményei a halhatatlanságomtól?Nem tudhattam. Mindenesetre Raymond Gallant viselkedésére van logikus magyarázat. Itt vagyok egy teremben, halandók sokaságának társaságában. Raymond Gallant is csak egy halandó, és talán képes úgy fegyelmezni az elméjét, hogy ne jussanak ki belőle a gondolatok. Se az arcában, se a mozdulataiban nem észleltem fenyegetést.Igen, ilyen egyszerű ez! Otthon a hálószobámban már annyira nem nyomasztott, hogy több oldalt írtam róla a naplómba, miközben Amadeo úgy aludt vörös tafota ágyamban, akár egy égből lehullott angyal. Kelle félnem ettől a fiatalembertől, aki tudja, hol lakom? Szerintem nem. Nem éreztem veszélyt. Hittem, amit mondott.Hajnal előtt két órával tragikus gondolat hasított belém.Azonnal látnom kell Raymond Gallantot! Beszélnem kell vele! Mekkora bolond voltam!Kirohantam az éjszakába, otthagytam az alvó Amadeót.Sorra pásztáztam elmémmel Velence palazzóit, kerestem az angol tudóst.Szerény lakásban találtam meg, nagyon messze a Canal Grande hatalmas palotáitól. Leereszkedtem a tetőről a lépcsőn, és bezörgettem hozzá.
– Nyisd ki, Raymond Gallant! – mondtam. – Marius vagyok, nem akarlak bántani!
Semmi válasz, de azért tudtam, hogy iszonyúan megrémítettem.
– Raymond Gallant, be tudom törni az ajtódat, de nincs jogom hozzá. Könyörgöm, nyisd ki!
Elhúzta a reteszt. Salétromos falú, apró szobában találtam magamat, ahol volt egy otromba íróasztal, egy utazóláda és egy kupac ruha. A falnak egy kis festmény támaszkodott, amelyet sok hónapja festettem, aztán kidobtam.Rengeteg gyertya égett a szobában, így Gallant jól láthatott.Úgy hátrált előlem, mint egy rémült fiú.
– Meg kell mondanod nekem valamit, Raymond Gallant! – rontottam rá, hogy ne féljen már anynyira.
– Legjobb tudásom szerint igyekszem válaszolni, Marius – felelte remegő hangon. – Mit mondhatok én meg neked?
– Ó, nem olyan nehéz kitalálnod! – Körülnéztem, nem volt hova ülni. Akkor állok. – Említetted, hogy mindig ismertétek a fajtánkat.
– Igen – felelte. Reszketett, mint a nyárfalevél. – Most készültem... készültem elhagyni Velencét – tette hozzá sietve. – Ahogy tanácsoltad.
– Látom, és köszönöm neked. Azt akarom kérdezni – folytattam nagyon tagoltan –, hogy találkoztále tanulmányaid közben valaha egy női vérivóval egy vámpírnővel, akinek hosszú, hullámos barna haja van... magas termet, gyönyörű alak, nem ifjú bimbó volt, hanem kinyílt rózsa, amikor vámpírrá tették... értelemtől ragyogó tekintet. Egy asszony, aki egyedül járja az éjszakai utcákat.
Raymond Gallant önfeledten figyelt, aztán elfordította a tekintetét, gondolkozott, majd megint rám nézett.
– Pandora – mondta.Megrándultam. Nem bírtam fegyelmezni magamat. Nem bírtam játszani a hideg fenséget. Ez olyan volt, mint egy taglócsapás.Annyira megrendültem, hogy néhány lépést tettem, távolabb Raymond Gallanttól, hátat fordítottam neki, hogy ne lássa arcomat.Ismeri a nevét!Végre meg bírtam fordulni.
– Mit tudsz még róla? – kérdeztem. Míg beszélt, ellenőriztem minden egyes szót az elméjében.
– Az ókori Antiochiában ezeket a szavakat vésték a kőbe: „Pandora és Marius, a két vérivó valaha boldogságban lakozott e házban.”
Nem bírtam felelni. Ám ez csak a múlt, a szomorú, keserű múlt, amelyben cserbenhagytam Pandorát. Sebzett sértettségében véshette a kőbe ezeket a szavakat.Alázattal töltött el, hogy Raymond Gallant és tudós társai megtaláltak egy ilyen maradványt. Tiszteltem őket érte.
– De most! Mit tudtok róla most? – faggattam. – Mikor szereztetek tudomást róla? El kell mondanod mindent!
– ÉszakEurópában vannak, akik azt mondják, hogy látták – felelte az angol. A hangja erősebb lett, bár még mindig félt. – És egyszer eljött hozzánk egy fiatal vámpír, egy ifjú vérivó, azok közül való, akik nem bírják elviselni az átalakítást...
– Igen, folytasd csak! – biztattam. – Ismerem ezt. Nem mondhatsz semmi olyat, ami sértene. Folytasd, kérlek!
– Eljött hát ez az ifjú, abban reménykedve, hogy tudunk valamilyen varázslatot, amellyel kiürítheti magából a Vért, visszakaphatja halandó életét és halhatatlan lelkét...
– Igen, és ő beszélt Pandoráról? Ezt akarod mondani?
– Pontosan. Tudott róla. Megmondta a nevét. Istennőnek tartotta a vámpírok között. Nem Pandora teremtette, csak rátalált, megszánta, és gyakran meghallgatta őrjöngését. Ez a vámpír ugyanúgy írta le a külsejét, mint te. És ő beszélt az antiochiai romokról, ahol megtalálhatjuk a kőbe vésett szavakat.Pandora mesélt neki Mariusról, így lett ismertté előttünk a neved. Marius, a kék szemű, az öles termetű, akinek anyja gallus volt, az apja római.
Riadtan elhallgatott.
– Ó, folytasd, kérlek, könyörgök! – unszoltam.
– Ez az ifjú vámpír nincsen többé. A maga akaratából pusztult el, nem mi segítettük hozzá. Kiment reggel a napra.
– Hol találkozott Pandorával? Hol hallgatta meg őrjöngéseit Pandora? Mikor volt ez?
– Az én életemben – felelte az angol. – Bár én sose láttam ezt a vérivót. Kérlek, ne szorongass túlságosan, úgyis el akarok mondani mindent. Az ifjú vámpír azt mesélte, hogy Pandora örökösen vándorol az északi országokban, mint mondtam, gazdag asszony képében, ázsiai társával, egy csodálatos szépségű és félelmetesen kegyetlen vérivóval, aki zsarnokoskodik fölötte, és olyan dolgokra kényszeríti, amelyeket Pandora nem akar.
– Ez rettenetes! – mondtam. – Folytasd, beszélj – milyen északi országokban? Nem olvashatok gyorsabban az elmédben, mint ahogy beszélsz. Ismételj el mindent, amit az a fiatal mondott!
– Nem ismerem, mely országokban utazgatott Pandora – felelte Raymond Gallant, akit megriasztott az indulatom.
Ez a fiatal vámpír szerette Pandorát, és azt képzelte, hogy az majd eltaszítja az ázsiait, de Pandora nem akarta. Az ifjút ez a kudarc őrjítette meg. Akkor szaladt belénk, amikor minden elővigyázat nélkül habzsolt egy német kisvárosban.
Szünetet tartott, hogy összeszedje a bátorságát, és leküzdje hangjának remegősét.
– Az anyaházban örökösen Pandoráról beszélt, mindig ugyanazt – hogy milyen kedves, milyen jóságos, és milyen kegyetlen az ázsiai, akivel Pandora nem hajlandó szakítani.
– Mondd el, milyen neveken utaztak! – kértem. – Kellett, hogy használjanak valamilyen neveket, amikor embernek adhatták ki magukat, különben miként élhették a gazdag halandók életét?
– Nem ismerem ezeket! – mondta Raymond Gallant. Az ereje végén tartott. – Adj időt, akkor talán összeszedhetem ezeket. Bár nem hiszem, hogy a Rend kiadna ilyen információkat.
Ismét elfordultam tőle. Jobbommal eltakartam a szememet. Milyen gesztust tesz hasonló pillanatokban egy halandó ember? Ökölbe zártam a jobbomat, és a bal kezemmel erősen megragadtam a jobb karomat.Pandora él! Hát nem örülök? Él! Nem pusztították el a századok! Hát nem elég ez?Visszafordultam Raymond Gallanthoz, aki bátran állt előttem, noha a keze reszketett.
– Miért nem rettegsz tőlem? – súgtam. – Miért nem rettegsz a lehetőségtől, hogy elmegyek az anyaházba, és magam szedem össze a szükséges adatokat?
– Erre talán nem lesz szükség! – felelte gyorsan. – Én talán megszerezhetem neked, ha okvetlenül szükséged van rá, mert nem ellenkezik a fogadalmunkkal. Nem Pandora keresett menedéket nálunk.
– Úgy érvelsz, mint egy jogász – állapítottam meg. – Mit mondhatsz még nekem? Mit mondott még rólam Pandora ennek az ifjú vámpírnak?
– Semmi többet – felelte az angol.
– Ez a fiatal vérivó Mariust említette, akinek nevét Pandorától hallotta...
– Igen, aztán felfedeztünk téged Velencében. Mindent elmondtam!
Megint elhúzódtam tőle. Annyira kimerítette a félelem, hogy közel került ahhoz a ponthoz, ahol az idegek összeroppannak.
– Mindent elmondtam! – ismételte komolyan.
– Tudom, hogy el. Azt látom, hogy képes vagy a titoktartásra, de képtelen vagy hazudni.
Nem felelt.Kivettem a zsebemből az aranyat, amelyet tőle kaptam. Elolvastam a szót:Talamasca.Megfordítottam.Magas, jól megerősített kastélyt láttam. Alá azt írták: Lonuich, KeletAngliában.Felnéztem,
– Köszönöm, Raymond Gallont – mondtam.Bólintott.
– Marius! – szólalt meg váratlanul, mintha összeszedte volna a bátorságát.
– Te nem vagy képes üzenni neki a messzeségbe?
A fejemet ráztam.
– Én tettem vérivóvá, elméje kezdettől zárva van előlem. Akárcsak azé a gyönyörű gyermeké, akit táncolni láttál ma este. A teremtő és a fióka nem olvashatnak egymás gondolataiban.
Raymond Gallant fontolóra vette a hallottakat, olyan nyugodtan, mintha emberi dolgokról diskurálnánk, majd azt mondta:
– De a te hatalmas elméd bizonnyal elküldhetné az üzenetet a többieknek, akik esetleg látják Pandorát, és megmondhatják neki, hol vagy, és hogy keresed őt.
Ez különös pillanat volt.Miként vallhattam volna be ennek az embernek, hogy nem könyöröghetem vissza magamhoz Pandorát? Miként vallhattam volna be magamnak, hogy rá akarok rontani, magamhoz akarom szorítani, kényszeríteni akarom, hogy nézzen rám, de régi harag választ el tőle? Még magamnak se bírtam bevallani ezt.Az angolra néztem. Egyfolytában engem figyelt megigézve, de már kezdett lehiggadni.
– Kérlek, hagyd el Velencét, úgy, ahogy mondtam. – Kibogoztam az erszényemet, és aranyakat borítottam az asztalra, úgy, ahogy Botticellinél tettem. – Fogadd el ezt tőlem a nagy ijedtségre! – mondtam. – Utazz el Velencéből, és írj nekem, amikor teheted.
Ismét bólintott. Halvány szeme nagyon tiszta és eltökélt volt, fiatal arcára nyugalmat kényszerített.
– Közönséges levél lesz – folytattam –, amelyet közönséges módon küldesz, de a legcsodálatosabb adatok lesznek benne, mert végre közelebb kerülök valakihez, akit ezer éve nem ölelhettem magamhoz.
Az angol megdöbbent. Nem értettem, miért. Csak tudnia kellett, mennyi idősek az antiokheiai kövek.
– Mit tettem? – elmélkedtem fennhangon, nem neki címezve a szavaimat. – Hamarosan elhagyom Velencét, miattad és még számos dolgok miatt. Mert nem változom, ennél fogva nem játszhatom sokáig a halandót. Hamarosan elutazom a fiatal nő miatt, aki ma este a növendékemmel járta a táncot, mert megesküdtem, hogy nem változtatom át. De azért remekül alakítottam a szerepemet! Jegyezd fel krónikáitokba! Írd le házamat, amilyennek láttad, tele festményekkel, lámpákkal, muzsikával, nevetéssel, vidámsággal, melegséggel.
Raymond Gallant arca megváltozott. Elszomorodott, izgatott lett, és könnyek szöktek a szemébe. Korához képest nagyon bölcsnek látszott, és valami különös részvét áradt belőle.
– Mi az, Raymond Gallant? – kérdeztem. – Hogyan sirathatsz engem? Magyarázd ezt meg.
– Marius – mondta –, engem arra intettek a Talamascánál, hogy gyönyörű leszel, és egy angyal meg egy démon nyelvével beszélsz.
– Hol a démon, Raymond Gallant?
– Ó, most megfogtál! Nem hallottam a démont. Erőlködtem, hogy higgyek benne. De nem hallottam. Igazad van.
– Láttad a démont a képeimben, Raymond Gallant?
– Nem, Marius, nem láttam.
– Mondd el, mit láttál.
– Félelmetes ügyességet és csodálatos színeket – válaszolta habozás nélkül, mintha ezen már máskor is gondolkozott volna. – Csodálatos alakokat, és lenyűgöző, gyönyörűséges leleményt.
– Ó, tehát jobb vagyok a firenzei Botticellinél? – kérdeztem.
Arca elsötétült, kissé összevonta a szemöldökét.
– Hadd válaszoljak helyetted – mondtam. – Nem vagyok.
Bólintott.
– Csak gondold el – mondtam. – Én halhatatlan vagyok, Botticelli közönséges ember. De ki alkotott csodákat?
Túlságosan fájdalmas volt ez, hogy tovább maradjak. Kinyújtottam a két kezemet, és gyengéden megfogtam a fejét, mielőtt kitérhetett volna. A kezemhez kapott, de persze nem szabadulhatott a markomból. Hozzá hajoltam, és azt súgtam:
– Raymond, hadd adjak neked valamilyen ajándékot! Jól figyelj rám. Nem foglak megölni. Nem foglak bántani. Csak megmutatom neked a fogamat, a Vért, és ha megengeded – jól jegyezd meg, az engedélyedet kérem! – adok egy cseppet a Vérből a nyelvedre.
Kinyitottam a szájamat, hogy lássa a hegyes szemfogakat. Éreztem, hogy megmerevedik. Kétségbeesetten imádkozni kezdett latinul.Aztán megharaptam a nyelvemet, úgy, ahogyan százszor is megtettem Amadeóval.
– Akarod ezt a vért? – kérdeztem.Behunyta a szemét.
– Nem fogok dönteni helyetted, tudós. Elfogadod ezt a leckét?
– Igen! – suttogta, holott az elméje azt kiáltotta: nem! Rászorítottam a szájamat a szájára. A vér átment belé. Összerándult. Mikor elengedtem, alig bírt megállni a lábán. De nem volt gyáva. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, aztán elhomályosodott szemmel nézett rám.Türelmesen vártam, hogy elmúljon az igézet.
– Köszönet neked, Raymond – mondtam. Az ablakhoz mentem, hogy távozzak. – Írd meg, amit tudsz Pandoráról. Ha nem teheted, azt is megfogom érteni.
– Marius, sose láss bennünk ellenséget! – mondta sietve.
– Attól ne félj! Igazából sose felejtek el semmit. Arra mindig emlékezni fogok, hogy te beszéltél nekem Pandoráról.
Aztán elmentem.Visszatértem a hálószobámba, ahol Amadeo még mindig úgy aludt, mintha bortól rúgott volna be, holott csak halandó vér volt.Kis ideig írtam a naplómba. Megpróbáltam értelmesen feljegyezni az imént lezajlott beszélgetést. Abból, amit Raymond Gallont elárult, megpróbáltam leírni a Talamascát.Végül azon kaptam magamat, hogy egyfolytában Pandora nevét írom, Pandora, Pandora. Ekkor lehajtottam a fejemet a karomra, és Pandoráról álmodtam, vele beszélgettem suttogva az álmokban.Pandora az északi országokban. Miféle országokban, mit jelenthet ez?Ó, ha megtalálnám ázsiai társát, milyen gyorsan és brutálisan megszabadítanám Pandorát a zsarnokoskodásától! Pandora! Hogy engedhetted ezt? Alighogy ezt kérdeztem, már hallottam is, amint úgy veszekedek vele, mint valamikor régen számtalanszor.Mikor el kellett mennünk a házból, hogy megpihenjünk a sírunkban, felfedeztem Biancát, aki dolgozószobám hosszú selyempamlagán aludt.
– De szép vagy! – mondtam. Gyengéden megcsókoltam a haját, és megszorítottam gyönyörűen gömbölyödő karját.
– Imádlak! – súgta, majd aludt tovább az én bájos, csodálatos lányom. Elmentünk az aranyszobába, ahol várt a koporsónk. Segítettem Amadeónak felemelni a szarkofágja fedelét, majd a magamét is felemeltem.Amadeo fáradt volt a tánctól. Álmosan motyogott valamit.
– Mi az? – kérdezte.
– Ha eljön az idő, úgyis megteszed, adsz Biancának a Vérből.
– Nem! – mondtam. – Hagyd ezt abba, megharagítasz!
Fölnevetett – ridegen, kurtán.
– Tudom, hogy azt fogod tenni. Túlságosan szereted, hogy végignézd a hervadását.
Megint azt mondtam, hogy nem.Aztán nyugovóra tértem. Álmomban sem hittem volna, hogy ez lesz utolsó éjszakája közös életünknek, utolsó éjszakája fölényes hatalmamnak, utolsó éjszakája Marius de Romanusnak, a velencei polgárnak, festőnek és varázslónak, utolsó éjszakája aranykoromnak.Másnap este fölkeltem, és vártam, hogy elteljen az a nagyjából egy óra, amikor Amadeo is kinyitja a szemét.Fiatal lévén nem reagált olyan érzékenyen az alkonyatra, mint én. Különben is a vérivók kelhetnek a kortól függetlenül másmás időben.Ültem az aranyfalú szobában, és töprengtem ezen a Raymond Gallant nevű tudóson. Elhagyta vajon Velencét, úgy, ahogy tanácsoltam neki? Miféle bajt hozhatna rám, még ha ez is lenne a szándéka, hiszen kivel foghatna össze ellenem, és milyen címen?Túl erős vagyok, hogy legyőzzenek vagy bebörtönözzenek. Nevetséges vállalkozás lenne. A legrosszabb, ami történhet velem, hogy ez az ember kikiált veszedelmes alkimistának, sőt démonnak. Akkor el kell vinnem innen Amadeót.De nem szerettem ilyen gondolatokkal tölteni ezeket a csöndes perceket. Úgy döntöttem, hogy inkább hiszek a rokonszenves és bizalomra méltó Raymond Gallantnak, de azért végigtapogatom elmémmel a várost, hátha megtalálom jelenléte nyomát, ami roppant nagy elégedetlenségemre szolgálna.Épp csak elkezdtem a keresgélést, amikor valami borzalom gázolt bele az agyamba.Sikoltozást hallottam a házamból. És vérivók vijjogását hallottam! A sátánimádók vonító átokzsoltárait hallottam, és lelkem szemével láttam tűzbe boruló termeimet.Láttam Bianca arcát a mások elméjében. Hallottam a fiaim jajgatását.Lerántottam Amadeo koporsójának fedelét.
– Gyorsan, Amadeo, szükségem van rád! – kiáltottam ebben a lázas, eszelős pillanatban. – Felgyújtották a házat! Bianca veszélyben van! Gyere!
– Ki az, Mester? – kérdezte, míg mellettem rohant fölfelé a lépcsőn. – Azok, Akiket Őrizni Kell?
– Nem, Amadeo. – A karomba kaptam, felröppentem a palazzo tetejére. – Démonimádó vérivók bandája. Gyengék, magukat fogják megégetni a fáklyáikkal. Meg kell mentenünk Biancát! Meg kell mentenünk a fiúkat!
A házhoz érve láttam, hogy egész légiójuk ostromolja az otthonomat. Santino valóra váltotta eszelős álmát. Minden szobára jutott egy fanatikus támadó, aki felgyújtott mindent, amit ért.Az egész ház lángokban állt.Ahogy kibukkantam a főlépcsőn, megláttam a mélyben a sikoltozó Biancát a fekete csuhájú démonok gyűrűjében, akik fáklyáikkal csapkodtak feléje. Vincenzo holtan feküdt a nyitott főbejárat előtt.Hallatszott a gondolások kiabálása. Hívták a bentieket, hogy jöjjenek ki.Leugrottam a lépcsőház aljába, és a TűzAjándokkal felperzseltem Bianca támadóit. Olyan fiatalok és ostobák voltak, hogy a saját fekete rongyaikban estek hasra, mielőtt szétrobbantak. Néhányat csak hatalmas ütésekkel sikerült félrepofoznom, mert nem volt időm betájolni gyújtóerőmet.Felkaptam Biancát, keresztülrohantam vele a sűrű füstön, ki a rakpartra, és átadtam az egyik gondolásnak, aki azonnal elvitte.Ahogy indultam volna megmenteni a sikoltozó fiúkat, rögtön bekerített a fekete söpredék újabb csoportja. Kivertem a kezükből a fáklyáikat, és elégettem őket a TűzAjándokkal.A házban tombolt a káosz. Füstöltek a festmények, lángoltak a tapéták, ledöntött szobrok zuhantak át a korlátokon. Hol vannak a fiúk, hogy menthetném meg a fiúkat?Ahogy elégettem az egyik kört, máris körülvett egy átkokat vonító másik:
– Eretnek, káromló! Bálványimádó Marius, pogány Marius! Santino máglyahalálra ítél téged!
Újra és újra kivertem a kezükből a fáklyákat. Újra és újra elégettem a betolakodókat. Újra és újra hallottam haldokló sivalkodásukat.A füst úgy vakított, mint egy halandót. Felvonszolták a tetőre a halálra rémült, jajveszékelő fiúkat, majd elhurcolták őket valahova.
– Amadeo! – kiáltottam.Hallottam a magasból kétségbeesett kiáltását.Felszálltam, de minden lépcsőfordulónál megtámadtak. Minden lépcsőfordulónál elő kellett adnom ugyanazt a mutatványt a TűzAjándokkal, olyan sebesen, ahogy bírtam.
– Amadeo, használd az erődet! – ordítottam. Nem láttam sehol. – Használd az adományokat, amelyeket tőlem kaptál! – Csak a kiáltozása hallatszott.Lángra lobbantottam azokat, akik túl közel szemtelenkedtek. Egy pillanatig nem látszott más, csak az ő égő alakjuk, aztán újabb fáklyák bökdöstek felém. Félrecsaptam őket.
– Meg akartok égni? – kérdeztem, de nem volt az az erődemonstráció ami megállíthatta volna őket. Eszelős vakbuzgósággal támadtak.
– Santino szent tüzet küldi neked! Santino az igazságát küldi neked! Santino követeli a tanítványaidat! Santino követeli a fiókáidat! Most pedig itt az idő, hogy elégj!
Hirtelen, túlságosan hirtelen kivált a halálkörből hétnyolc alak, akik olyan gyorsak voltak, hogy sikerült rám dobniuk a fáklyáikat. Ruhám és hajam egyszerre fogott tüzet. Fejemet és tagjaimat elnyelték a lángok.A másodperc töredékéig azt hittem, hogy túlélem, ez semmi, én Marius vagyok, a halhatatlan – aztán visszajött az iszonyú emlék, a Vén halála Egyiptomban, amikor a vére piszkossárgán füstölögve égett el a lámpa tüzétől.Láttam Eudoxia halálát a konstantinápolyi szentély padlóján, ahogy kicsapnak a véréből a lángok.Láttam a druida istent a ligetben, az elszenesedett bőrével.A következő másodpercben gondolat és emlék nélkül tudtam, hogy a vérem lobbant végzetes lángra – hogy akármilyen erős a bőröm vagy a csontom vagy az akaratom, égek, olyan iszonyú sebességgel és kínok közepette, hogy nincs, ami megakadályozza pusztulásomat.
– Marius! – sikoltotta a rémült Amadeo. – Marius! – Hangja zengett, mint a harang.Nem hiszem, hogy további tetteimet az értelem irányította volna. Azt tudom, hogy felértem a tetőre. Amadeo és a fiúk jajgatása gyorsan távolodott.– Marius! – kiáltotta Amadeo még egyszer.Nem láttam, kik azok, akik még mindig kínoznak. Nem láttam az eget. A liget vénséges istenét hallottam, ahogy mondja teremtésem éjszakáján, hogy halhatatlan vagyok, csak a tűz vagy a napfény pusztíthat el.
Összeszedtem maradék erőmet, és megparancsoltam magamnak, hogy rohanjak a tetőkert szélére, és vessem le magamat a csatornába.
– Igen, le, le, be a vízbe, le a víz alá! – kiáltottam. Kényszerítettem magamat, hogy meghalljam a szavakat. Olyan sebesen, ahogy bírtam, lemerültem a büdös, mocskos víz fenekére, amely kioltott, lehűtött, megmentett, otthagytam elpusztított festményeimet az égő palotában, amelyből elrabolták a gyermekeimet.Egy óráig vagy még tovább maradtam a csatornában. Ereimben szinte azonnal kialudt a tűz, de a nyers fájdalom szinte elviselhetetlen volt. Akkor bújtam csak elő a vízből, amikor megérkeztem az aranyfalú kriptát rejtő palazzóhoz.Képtelen voltam felmenni a lépcsőn.Rémülten megkerestem a hátsó bejáratot, ahol ujjaimmal és a SzellemAjándokkal sikerült kireteszelnem az ajtót.Aztán addig kúsztammásztam keresztül a soksok szobán, míg meg nem találtam a súlyos ajtót, amelyet én szereltem fel a síromra. Nem tudom, meddig küzdöttem vele, de végül nem égett ujjaim erejével, hanem a SzellemAjándokkal nyitottam ki.Végül learaszoltam a lépcsőn az aranysír sötét csendjébe.Csoda volt, mikor elnyúlhattam a koporsó mellett. A kimerültségtől nem bírtam többet mozogni. Fájt minden lélegzetvétel.Égett kezemetlábamat iszonyat volt nézni. Amikor megtapogattam a koponyámat, éreztem, hogy a hajam nagy része leperzselődött. Mellkasom kemény, fekete húsán átütöttek a bordák. Tükör nélkül is tudtam, hogy rém lett belőlem. Nincs arcom.De mindennél jobban fájt, hogy amikor a koporsómnak dőlve füleltem, hallhattam a fiúk jajveszékelését, akikkel valamely távoli kikötő felé úszott a hajó, hallhattam Amadeót, ahogy könyörög rabtartóinak, mondjanak bár egyetlen indokot! Nem volt indokolás, csak a Sátán zsoltárait bőgték az én szegény gyermekeimnek. Tudtam, hogy délre viszik őket, Rómába, Santinóhoz, akit ostoba fejjel lefitymáltam, majd életben hagytam.Amadeo ismét rab volt, olyanoknak a foglya, akik gonosz céljaikra fogják használni. Amadeót ismét kiragadták az életéből, hogy újabb érthetetlen helyre hurcolják.Ó, hogy gyűlöltem magamat, amiért nem öltem meg Santinót! Miért hagytam meg az életét!Hogy gyűlölöm még most is, amikor neked mesélem ezt a történetet! Milyen zsigeri és örök gyűlölettel gyűlölöm, mert elpusztított a Sátán nevében mindent, ami drága volt nekem, mert elvette tőlem az én Amadeómat, mert elvette azokat, akiket oltalmaztam, mert porrá égette a palazzót, álmaim gyümölcseinek tárházát!Igen, tudom, ismétlem magamat! Meg kell bocsátanod nekem, de meg kell értened annak a dolognak a vegytiszta kegyetlenségét és vegytiszta pökhendiségét, amit Santino művelt velem! És mindenképpen meg kell értened a pusztító erőt, amellyel megváltoztatta Amadeo útirányát...Mert tudtam, hogy ennek az útnak meg kell változnia.Tudtam, míg a koporsó oldalának dőltem. Tudtam, mert túl gyenge voltam, hogy visszaszerezzem a tanítványomat, túl gyenge voltam, hogy megmentsem a szerencsétlen halandó fiúkat, akiknek leírhatatlan fertelmeket kell elszenvedniük, még ahhoz is gyenge voltam, hogy vadásszak.
És ha nem vadászhatok, honnan veszek vért a gyógyuláshoz?Hanyatt dőltem a kripta padlóján, és megpróbáltam elfojtani égett húsom fájdalmát. Arra törekedtem, hogy csak lélegezzek és gondolkozzak.Hallottam Biancát. Bianca túlélte! Bianca élt!Sőt Bianca még másokat is hozott, hogy megmentsék a házunkat, de már késő volt. Tehát, mintha háború gázolt volna át rajtam, ismét elvesztettem a gyönyörű tárgyakat, amelyeket úgy szerettem, a könyveimet és az írásaimat.Nem tudom, hány óráig hevertem ott, de mikor felemelkedtem, hogy levegyem a koporsómról a fedelet, rájöttem, hogy még mindig nem tudok állni. Égett karjaimmal meg se bírtam emelni a szarkofág fedelét. Csak a SzellemAjándokkal tolhattam meg, és azzal is csak egy kicsit.Visszaereszkedtem a kőre.Annyira szenvedtem, hogy hosszú ideig nem bírtam mozogni.El tudnék utazni vajon az Isteni Szülőkhöz? Nem tudtam, és nem kockáztathattam meg a próbálkozást, mert ahhoz el kellett volna hagynom a kriptát.De azért elképzeltem Azokat, Akiket Őrizni Kell. Elképzeltem mély, telt színekben Akasát.
– Segíts, királynőm! – súgtam. – Segíts! Vezérelj engem! Emlékezz rá, amikor szóltál hozzám Egyiptomban! Emlékezz! Szólj most hozzám! Még sose szenvedtem így!
Eszembe jutott egy ősi kötekedés, olyan ősi, mint maguk az imádságok:
– Ki gondozza majd a szentélyedet, ha nem gyógyulok fel? – kérdeztem. Reszkettem a gyötrelemtől. – Ki imád, ha én elpusztulok? Segíts, vezérelj, hiszen e sok száz év éjszakáin csak volt rám valami szükséged! Ki törődött veled e hosszú idő alatt?
De mi értelme volt kötekedni valaha is az istenekkel és az istennőkkel? Teljes erőből elküldtem a SzellemAjándokot az Alpokba, ahol magam építettem és rejtettem el a kápolnát.
– Királynőm, mondd meg nekem, hogyan mehetek hozzád? Rábírhate ez a szörnyűség, hogy kimozdulj magányodból, vagy túl sokat kérek? Csodákról álmodok, de nem képzelhetem el őket. Irgalomért imádkozom, de nem látom, miként részesülhetnék benne.
Tudtam, hogy hiábavalóság, ha ugyan nem szentségtörés azért könyörögni az Anyához, hogy a kedvemért keljen föl a trónusáról. De hátha olyan hatalmas, hogy még a messzeségből is adhat valamiféle csodálatos erőt?
– Hogy térjek így vissza hozzád? – imádkoztam. – Hogy teljesítsem a kötelességeimet, ha nem gyógyulok meg?
Csak az aranyszoba csendje válaszolt. Olyan hideg volt, mint a helyi szentély. Elképzeltem, hogy érzem égett húsomon az alpesi havat.Lassanlassan felfogtam a szörnyűséget, és azt hiszem, halkan, szomorúan elnevettem magamat.
– Nem érhetlek el – mondtam –, segítség nélkül nem, és miként kaphatnék segítséget, ha csak ki nem teregetem létem titkát, ha csak el nem árulom titkát Azoknak, Akiket Őrizni Kell?
Kínkeservesen feltérdeltem, nagyon lassan, szörnyű szenvedés árán felvonszoltam magamat a lépcsőn. Ott valahogy feltápászkodtam, és a SzellemAjándokkal bezártam a bronzajtót.A biztonság, az fontos. Nagyon fontos. Túl kell élnem ezt, gondoltam. Nem szabad kétségbe esnem.Visszarogytam, és mint valami undok rém, letekergőztem a lépcsőn az aranyszobába, majd addig lökdöstem a koporsóm fedelét, míg kellőképpen arrébb tolhattam, hogy bebújhassak aludni.Még sosem ért ilyen sérelem, még sose szenvedtem ennyire.Külön kín volt a borzalmas megaláztatás. Ó, milyen sok mindent nem tudtam a létezésről, ó, mily kevéssé értettem az életet!Hamarosan elhalt a fülemben a fiúk jajgatása. A hajó elvitte őket a vízen.Ám Biancát még mindig hallottam. Bianca sírt.Fájó elmém elgyötörten kutatta át Velencét.
– Raymond Gallant a Talamascából, most van szükségem rád! – suttogtam. – Most van szükségem rád, Raymond Gallant, ugye, még nem hagytad el Velencét? Raymond Gallant a Talamascából, hallgasd meg könyörgésemet!
Nem találtam nyomát, de hát ki tudhatta, mi történt képességeimmel? Talán jelentéktelenné apadt mind. Még az angol szobájára sem emlékeztem tisztán, vagy arra, hogy hol lakott.Egyáltalán miért reméltem, hogy megtalálom? Nem én intettem, hogy hagyja el Venetót? Nem én sulykoltam a fejébe, hogy el kell mennie? Hát persze, hogy azt tette, amire utasítottam! Most már bizonyára mérföldekkel túl van azon a ponton, ameddig hallhatott.De azért csak mondogattam a nevét, mint egy imát.
– Raymond Gallant a Talamascából, szükségem van rád! Most van szükségem rád!
A közeledő hajnal elhozta végül a fagyos megkönnyebbülést. Lassan enyhült az üvöltő fájdalom, és álmodni kezdtem, mint mindig, ha napkelte előtt tértem nyugovóra.Biancával álmodtam. Komornái körülvették, vigasztalták, és ő azt mondta:
– Halott mind a kettő! Tudom! Meghaltak a tűzben!
– Nem, édesem! – válaszoltam neki, és a SzellemAjándok minden erejével kiáltottam hozzá:Bianca, Amadeo elment, de én élek! Ne félj tőlem, amikor majd meglátsz, mert rettenetesen öszszeégtem; de élek!Mint tükörben, láttam a többiek szemében, ahogy elhallgat, és elfordul tőlük. Láttam, ahogy feláll a székéből, és az ablakhoz megy. Láttam, ahogy kitárja, és kibámul a közeledő hajnal nyirkosságába.Ma este, mihelyt lemegy a nap, szólítani foglak. Bianca, szörnyeteg vagyok most már a magam szemében is, és az leszek a te szemedben is. De ki fogom bírni a szenvedést. Kiáltok majd hozzád. Ne félj!
– Marius! – mondta. A halandók, akik körülvették, hallották amint kimondja a nevemet.De engem akkor már elborított a hajnal ellenállhatatlan álma. Legalább elmúlt a fájdalom.Észveszejtő fájdalomra ébredtem. Legalább egy óráig feküdtem mozdulatlanul. Hallgattam Velence hangjait. Hallgattam a víz mozgását, ahogy körülnyaldossa a házamat, és folyik a csatornákon át, ki a tengerbe.Méltóságteljesen fegyelmezett rémülettel füleltem Santino bitangjaira, hogy kutatnake utánam. De ők már eltakarodtak, legalábbis egyelőre.Megpróbáltam felemelni a szarkofág márványtetejét, és nem ment. Ismét nekiveselkedtem a SzellemAjándokkal, és ezúttal még elgyengült kezemnek is sikerült félretolnia.Milyen különös és csodálatos, gondoltam, hogy a szellem hatalma nagyobb a kezekénél!Kínos lassúsággal kiemelkedtem a magam készítette, szép koporsóból, és minden erőmet megfeszítve sikerült kiülnöm a hideg márványpadlóra. Az aranyfalak megmegvillantak a fenti ajtó résén leszivárgó, cseppnyi fénytől.Iszonyúan szenvedtem, iszonyúan fáradt voltam. Megsemmisültem a szégyenkezéstől. Sebezhetetlennek képzeltem magamat, és ó, hogy megaláztak! Hogy összetörtem magamat kevélységem kövein!Hallottam a sátánimádók csúfolkodását. Hallottam Amadeo kiáltozását.Merre jár most az én gyönyörű tanítványom? Füleltem, de semmit sem hallottam.Ismét kiáltottam Raymond Gallanthoz, pedig tudtam, hogy hiába. Elképzeltem, ahogy utazik a szárazföldön Anglia felé. Olyan hangosan kiáltottam a nevét, hogy visszhangzott bele az aranyfalú szoba, de nem találtam. Tisztában voltam vele, hogy nem is fogom. Csak azért tettem, mert bizonyságot akartam, hogy nem érhetem el.Aztán az én bűbájos, drága Biancámra gondoltam. Úgy kerestem, mint az éjszaka, környezetének elméin keresztül. Elküldtem divatos termeibe a SzellemAjándokot.Vidám zene csapta meg a fülemet, láttam Bianca szokásos vendégeit Úgy iddogáltak és beszélgettek, mintha a palazzóm nem pusztult volna el vagy inkább mintha nem tudnának róla, és sose tartoztak volna közéjük. Az élet ugyanúgy ment tovább, mintha egy halandó távozott volna el.De hol volt Bianca?
– Mutasd meg az arcát! – súgtam, a hangommal irányítva a titokzatos SzellemAjándokot.Nem kaptam képet.Behunytam a szememet, ami irtózatosan fájt, és hallgattam Velence zsongását, aztán rimánkodni, könyörögni kezdtem a SzellemAjándoknak, hogy hozza el Bianca hangját, gondolatait.Semmi. Majd teljesen váratlanul belebotlottam. Akárhol is tartózkodott, egyedül volt. Rám várt, nem volt mellette senki, aki nézze, vagy szóljon hozzá. Tehát ebben a csendben és magányban kell megtalálnom. Kiáltottam hozzá:Bianca, élek! Iszonyúan megégtem, mint már mondtam. Te ápoltad egyszer Amadeót; be tudsz fogadni ebbe a végtelen jóságodba engem is?Jóformán egy percnek sem kellett eltelnie, hogy halljam a suttogását:
– Hallak, Marius! Csak irányíts! Semmitől sem fogok megijedni. Bekötözöm égett bőrödet. Bekötözöm a sebeidet.
Ó, ez csodásan vigasztaló! De mit is tervezek én itt? Mi is az, amit tenni akarok?Igen, jöjjön ide Bianca, hozzon ruhát, amibe elrejthetem rémalakomat, esetleg egy csuklyás köpenyt, hogy a fejem se látsszék, az arcomra pedig egy karneváli maszkot.Igen, Bianca mindezt meg fogja tenni, de mihez kezdek, ha kiderül, hogy nem tudok vadászni ebben a siralmas állapotban? És ha mégis sikerülne vadásznom, de kiderülne, hogy egykét halandó vére nem is elég, olyan súlyosak a sebeim – akkor mit teszek?Miként vehetném igénybe ennek a törékeny, drága lánynak a segítségét? Meddig láthat le nyomorékságomnak vermébe? Ismét hallottam a hangját:
– Marius! – rimánkodott. – Mondd meg, hol vagy! A házadban vagyok. Nagyon megrongálódott, de nem pusztult el mindenestül. A régi hálószobában várok. Ruhát is szedtem össze neked. Tudsz jönni?
Sokáig nem feleltem, még azért se, hogy megvigasztaljam. Olyan alaposan fontolóra vettem a kérdést, amennyire ilyen kínok közepette lehetséges. Az elmém nem volt az enyém. Ebben bizonyos lehettem.Úgy tűnt nekem, hogy ebben a nagy szerencsétlenségben képes lennék elárulni Biancát. Képes lennék elárulni, ha engedné. Vagy pedig elfogadnám az irgalmát, aztán itt hagynám egy titokkal, amelyet sose érthetne meg.Természetesen az árulás lenne az egyszerűbb. A másik megoldáshoz, vagyis hogy elfogadom az irgalmasságát, aztán itt hagyom egy megfejthetetlen titokkal, óriási önuralom kellene.Nem tudtam, vane ennyi önuralmam. Nem ismertem én magamat ebben a nyomorban. Eszembe jutott régi fogadkozásom, hogy Biancának semmitől sem kell félnie, amíg én Velencében vagyok, és beleborzongtam a kínba, mert elképzeltem, milyen erős voltam azon az éjszakán. Igen, megfogadtam, hogy örökké védelmezni fogom, mert ápolta Amadeót, mert elperelte a haláltól alkonyatig, amikor átvehettem a karjaiból.Mit jelent ez ma? Rúgjam fel az eskümet?Ő csak hívogatott esdekelve. Úgy könyörgött hozzám, mint én Akasához.
– Marius, hol vagy? Bizonyosan hallasz engem! Marius, puha ruhák vannak nálam, amelyek nem horzsolják a bőrödet! Van nálam patyolat a sebeidre! Puha cipő a lábadra! – Egyszerre sírt és beszélt. – Marius, van nálam bársonyruha! És az egyik vörös köpenyed! Hadd vigyem el ezeket hozzád! Bekötözlek és segítek! Te nem lehetsz nekem iszonyat!
Feküdtem, hallgattam a sírását. Végül döntöttem.Neked kell hozzád jönnöm, drágám, mert én nem mozdulhatok innen. Hozd el a ruhákat, amiket említettél, de kell egy álarc is. Bőven van a szekrényemben. Olyat hozz, ami sötét bőrből készült, arannyal díszítve.
– Marius, minden van nálam – felelte. – Azt mondd, hova menjek!
Újabb üzenetet küldtem, pontosan meghatározva a házat, amelyben voltam. Elmagyaráztam, hogyan juthat be. Keresse meg a bronzajtót, aztán kopogtasson.Kimerített a beszélgetés. Megint hallgatóztam, hogy nem ólálkodnake a közelben Santino szörnyei. Visszajönnek egyáltalán?Ám Bianca csónakosának szemében hamarosan megláttam a lányt, ahogy kilép házam kormos omladékából. A gondola elindult hozzám.És egyszer csak kopogtattak a bronzajtón.Minden erőmet összeszedve megkezdtem lassú utamat, fölfelé a lépcsőn.Az ajtóra tettem a kezemet.
– Bianca! – mondtam. – Hallasz?
– Marius! – kiáltotta, aztán zokogni kezdett. – Marius, tudtam én, hogy te vagy az! Nem a képzeletem űzött játékot velem! Csakugyan élsz, Marius! Itt vagy!
Felizgatott vérének szaga.
– Hallgass rám, drága gyönyörűségem! – mondtam. – Úgy összeégtem, hogy azt el sem tudod képzelni. Ha most egy kicsit kinyitom az ajtót, add be a ruhákat és a maszkot. Ne próbálj rám nézni, bármennyire kíváncsi légy!
– Nem, Marius – mondta határozottan. – Szeretlek, Marius. Azt fogom tenni, amit mondasz.
Milyen panaszos volt elcsukló zokogása! Milyen erős volt vérének szaga! Milyen éhes voltam!Elfeketedett ujjaim görcsösen erőlködve elhúzták a reteszt, aztán résnyire nyitották az ajtót.Vérének szaga felért a többi kínnal. Egy pillanatig attól féltem, hogy nem bírom folytatni.Ám a résben megjelentek a nélkülözhetetlen ruhák. El kellett vennem őket. Valamivel el kell kezdeni a gyógyulást. Nem süppedhetek vissza a szenvedésbe, mert abból csak még több szenvedés lesz. Mennem kell tovább. Itt volt az arannyal díszített, fekete bőrmaszk. Ruhák egy velencei bálra, nem egy olyan siralmas rémnek, mint én vagyok.Nyitva hagytam az ajtót. Az öltözködés egész tűrhetőn sikerült.Bianca hosszú köntöst hozott, és ezt okosan tette, mert sose bírtam volna felhúzni a harisnyát. A fájdalommal dacolva beledugtam lábamat a cipőbe, és az arcomra kötöttem a maszkot.A köpeny jó bő volt, csuklyával, aminek nagyon örültem. Hamarosan tetőtől talpig el voltam takarva.
És most mit csináljak? Mit mondjak ennek az angyalnak, aki ott áll a sötétben a hideg folyosón?
– Ki jött veled? – kérdeztem.
– Csak az evezős – felelte. – Nem azt mondtad, hogy egyedül jöjjek?
– Talán azt – válaszoltam. – Elmémet elködösíti a fájdalom.
Hallottam, hogy sír.Fáradságos munkával gondolkoztam, és rájöttem egy rettenetes, kíméletlen igazságra.Önállóan nem vadászhatok, mert innen csak akkor merészkedhetnék ki, ha meglenne a régi fürgeségem, az adottságom a fel és leszálláshoz.Bianca segítségére nem hagyatkozhatom a vadászatban, mert ehhez túl gyönge. A csónakosát igénybe venni oktalanság, sőt lehetetlen. Látná, mit csinálok, és tudná, hogy ebben a házban bujkálok!Ó, bele kellett őrülni ebbe a gyöngeségbe! Márpedig valószínű, hogy Santino szörnyetegei visszajönnek. Okvetlenül el kell hagynom Velencét, és föl kell keresnem Azokat, Akiket Őrizni Kell! De hogyan?
– Marius, engedj be, kérlek! – mondta Bianca halkan. – Nem félek látni téged. Kérlek, Marius, hadd menjek be!
– Jól van – feleltem. – Megbízhatsz bennem, hogy nem foglak bántani. Gyere le a lépcsőn, de óvatosan, és hidd el, hogy a színtiszta igazat mondom majd neked.
Tébolyító erőfeszítéssel megnyitottam az ajtót annyira, hogy beférjen. Ványadt fény töltötte meg a lejáratot és a pincét. Az én szememnek elég volt, de az övének nem.Törékeny, sápadt kezével tapogatta az utat. Nem láthatta, hogyan araszolok, hogyan dőlök többször is a falnak.Leértünk a pincébe. Erőlködött, hogy lásson, de nem tudott.
– Marius, beszélj hozzám! – kérte.
– Itt vagyok, Bianca – mondtam.Letérdeltem, aztán hátraültem a sarkamra. Felnéztem a falra tűzött fáklyákra, és megpróbáltam meggyújtani az egyiket a TűzAjándokkal.Minden erőmet összeszedtem hozzá.Valami sercegett: a szövetnek parázslani kezdett, fellobbantak a lángok, amelyek bántották a szememet. Borzadtam a világosságtól, de nem lehettünk meg nélküle. A sötétség roszszabb volt.Bianca vékony kezével védte a szemét az erős fénytől. Aztán rám nézett.Mit látott?Eltakarta a száját, hogy magába fojtsa a sikoltását.
– Mit tettek veled? – kérdezte. – Ó, én gyönyörű Mariusom! Mondd el, miként gyógyítsalak, és azt fogom tenni!
Láttam magamat a szeme tükrében, a szénné égett botokból tákolt lényt, akinek kesztyűje van keze helyett, és kámzsával keretezett, lebegő maszk az arca.
– És ugyan hogy akarod, bájos Biancám? – kérdeztem. – Miféle varázsital hozhat vissza ebből az alakból?
Bianca agya örvényként forgatta a képeket és emlékeket, a boldogtalanságot és a reményt.Nézte a káprázatos aranyfalakat. Megbámulta a fényes márványkoporsókat. Aztán visszatért a tekintete hozzám. Meg volt rendülve, de nem félt.
– Marius – mondta –, én is lehetek olyan famulusod, mint Amadeo volt. Csak azt magyarázd meg, hogyan.
Amadeo említésére könnyek szöktek a szemembe. Ó, el is gondolni, hogy ebben az égett testben van vér a könnyekhez!
Bianca letérdelt, hogy a szemembe nézhessen. Köpenye szétnyílt, megláttam drága gyöngysorát, halvány mellét. Nagyon elegáns ruhát viselt, nem érdekelte, hogy kárt tesz benne a sár és a nyirkosság.
– Ó, szépséges kincsem! – mondtam. – Hogy szerettelek ártatlanságodban és bűnödben is! Nem tudhatod, mennyire kívántalak szörnyként és férfiként egyaránt. Nem tudhatod, miként térítettem el a vágyamat más irányba akkor, amikor már alig bírtam vele.
– Ó, tudom én! – felelte. – Nem emlékszel arra az éjszakára, amikor eljöttél hozzám, és bűnökkel vádoltál, amelyeket elkövettem? Nem emlékszel, miként gyóntad meg vérszomjadat? Azóta nem lett ám belőlem holmi mesébe illő, tiszta, egyszerű hajadon.
– Talán mégis, virágom – mondtam. – Talán mégis. Ó, minden oda ugye? Az egész világom! Vége! Az ünnepeknek, a maszkabáloknak, a táncnak. Oda minden, az összes képem elégett!
Bianca sírni kezdett.
– Nem, ne sírj! Hadd sirassam csak én! Az egész az én hibám! Nem öltem meg valakit, aki gyűlöl. És elhurcolták Amadeót! Engem megégettek, mert én túl erős voltam terveikhez, de Amadeót elvitték!
– Hagyd abba, Marius, hiszen őrjöngsz! – mondta félénken. Kinyújtotta a kezét, és megérintette kesztyűs ujjaimat.
– Kell is őrjöngenem egy darabig! Elvitték, hallottam, ahogy könyörög nekik, hogy magyarázzák meg, és az összes fiút, a fiúkat is elvitték! Miért tették?
Bámultam a maszk mögül, nem tudtam elképzelni, hogy túlfűtött agya mit lát, vagy mit olvas ki a mesterséges ábrázatból. Vérének szaga mármár erőt vett rajtam, szépségében egy másik világ üzent.
– Miért hagytak életben, Bianca? Mert bizonyosan késve jöttem.
– A tanítványaid kellettek ezeknek – válaszolta. – Hálókkal fogdosták össze őket. Láttam a hálókat. Sikítottam, sikítottam, egyfolytában sikítottam a bejáratnál! Nem törődtek velem, a lényeg az volt, hogy odacsaljalak. De mi mást tehettem azon kívül, hogy sikoltottam a segítségedért? Rosszul tettem? Baj, hogy élek?
– Nem gondolnám. Nem. – Kinyújtottam a karomat, olyan óvatosan, ahogy tudtam, és megszorítottam a kezét kesztyűs ujjaimmal. – Mondd csak, túl erős ez a szorítás?
– Nekem sose volt elég erős, Marius – felelte. – Ó, bízz bennem úgy, amint tőlem várod el a bizalmat!
A fejemet ráztam, és ez olyan rettenetesen fájt, hogy egy percre megnémított. Elmém és testem jajveszékelt. Kibírhatatlan, ami velem történt! Nem bírom ki azt a reménytelen kapaszkodást, ami rám vár!
– Itt maradunk együtt, te meg én – szólt Bianca. – Bizonyosan sok munkát igényel a gyógyulásod. Hadd szolgáljam a varázslatodat! Már mondtam, hogy ezt teszem!
– Mit tudsz te arról, Bianca? Megértetted egyáltalán?
– Nem a vér a lényeg, uram? – kérdezte. – Gondolod, hogy nem emlékszem arra, amikor a karjaidba vetted a haldokló Amadeót? Semmi sem menthette meg, kivéve azt az átalakulást, amit később láttam rajta. Tudod, hogy láttam. És tudod, hogy tudtam, ugye, tudod?
Behunytam a szememet, és lassan lélegeztem. A fájdalom iszonyú volt. Szavai elringattak és elhitették velem, hogy nem vagyok szerencsétlen, de hova vezetne ez?Próbáltam olvasni Bianca agyában, de túl fáradt voltam hozzá.Úgy szerettem volna megérinteni. Meg is tettem, bízva a kesztyű puhaságában: megsimogattam az arcát. A szeme könnybe lábadt.
– Hová vitték Amadeót? – kérdezte boldogtalanul.
– Dél felé, a tengeren – válaszoltam. – Hitem szerint Rómába, de ne kérdezd, hogy miért. Annyit hadd mondjak, hogy egy ellenségem vette ostrom alá házamat és mindazokat, akiket szeretek. Rómában tanyázik, onnan küldte ellenem és Amadeo ellen a hadát.
– El kellett volna pusztítanom! Számítanom kellett volna erre! Ám amilyen hiú vagyok, fitogtattam előtte a hatalmamat, és félrelöktem. Erre ideküldte híveit, egy egész légiót, hogy ne győzhessem le őket. Milyen ostoba voltam, hogy nem találtam ki a szándékát! De hát mi értelme már ezt hajtogatni? Gyönge vagyok, Bianca. Nem szerezhetem vissza Amadeót. Előbb az erőmet kellene visszanyernem.
– Igen, Marius – mondta. – Megértelek.
– Azért imádkozom, hogy Amadeo használja a tőlem kapott hatalmat, mert bőségesen adtam neki, és ő nagyon erős.
– Igen, Marius – ismételte. – Értem, amit mondasz.
Csönd lett. Csak a fáklya pattogott a fali tartóban.
Újból megpróbáltam olvasni Bianca agyában, de nem tudtam. Nemcsak a gyengeségem miatt. Az ő határozott keménysége is megakadályozta. Mert bár szeretett, ellentmondásos gondolatok csatáztak benne, amelyeket fallal zárt el tőlem.
– Bianca – mondtam fojtottan –, láttad Amadeo átváltozását, de megértettede igazán?
– Meg, uram – felelte.
– Kitalálod, mi adta neki az erőt attól fogva?
– Tudom, uram – felelte.
– Nem hiszek neked – szóltam gyengéden. – Te csak álmodsz.
– Dehogynem tudom, Marius. Nem most emlékeztettelek, milyen jól emlékszem még arra az éjszakára, mikor bejöttél a hálószobámba, és a véremre szomjaztál?
Nyúlt felém, hogy vigasztalóan megérintse az arcomat. Kesztyűs kezemmel megállítottam.
– Már akkor tudtam, hogy valamiként a holtakból táplálkozol – mondta. – Elveszed a lelkűket, vagy talán csak a vérüket. Tudtam, hogy vagy az egyiknek, vagy a másiknak kell lennie. A zenészek, akik elmenekültek arról a lakomáról, amelyen leölted a rokonaimat – ők mesélték, hogy egyegy halálcsókot adtál balszerencsés unokatestvéreimnek.
Halkan, fojtottan nevettem.
– Milyen hanyag voltam, és milyen fölényes hozzáértőnek hittem magamat! Nem különös? Nem csoda, ha ilyen mélyre estem.
Ismét vettem egy mély lélegzetet. Minden porcikámat átjárta a fájdalom, és az elviselhetetlen vérszomj. Hát ilyen szédítően hatalmas valaki voltam én, hogy azt is legfeljebb suttogva merték fölemlegetni, ha lemészároltam egy egész halandó asztaltársaságot? Hát én csakugyan... Túl sok mindenre emlékezhettem volna, és ugyan meddig fogok emlékezni mire visszanyerem hatalmam legcsekélyebb hányadát?Bianca fürkészve nézett ragyogó szemével.Nem bírtam magamban tartani az igazságot:
– Az élők vére volt az, gyönyörű lány, mindig az élők vére – mondtam csüggedten. – Az élők vére, kizárólag az élőké, az élőkének kell lennie, érted? Így létezhetek, így létezem azóta, hogy gonosz kezek kitéptek halandó életemből.
Kissé összevonta a szemöldökét, de nem fordult el, majd bólintott, mintha biztatna, hogy folytassam.
– Gyere közelebb, Bianca! – suttogtam. – Hidd el nekem, ha azt mondom, hogy már akkor léteztem, amikor Velence semmi volt. Éltem már Firenze fölemelkedése előtt. Nem kínlódhatok itt hoszszasan. Vért kell találnom, hogy felépüljek. Innom kell. Meg kell kapnom minél hamarabb!
Ismét bólintott. Ugyanolyan keményen nézett rám, mint eddig, bár remegett. Elővett egy patyolat zsebkendőt, és letörülgette a könnyeit.Mit jelenthettek számára ezek a szavak? Úgy muzsikálhattak a fülében, mint egy régi vers. Miként várhatom el tőle, hogy megértse, amit mondok?
– A gonosztevő – szólt váratlanul. – Uram, Amadeo elmondta nekem! – suttogta. – Nem játszhatok tovább egy olyan játékot, amelyet nem ismerek. A gonosztevőkön élődtök. Ne haragudj! Amadeo régesrég elárulta nekem a titkát.
Azonnal megharagudtam. Iszonyú haragra gyúltam, bár mi értelme volt? Ez a szörnyű csapás úgyis elsöpört mindent.Tehát Amadeo, összes könnyes ígérgetése után elárulta titkunkat a bűbájos Biancának! De nagy bolond voltam, hogy megbíztam egy gyerekben! És milyen bolond voltam, hogy életben hagytam Santinót! Bár most már úgysem számít.Bianca mozdulatlanul figyelt. Szeme égett a fáklyafényben, alsó ajka remegett, és úgy sóhajtott, mint aki közel áll a síráshoz.
– Ide tudom hozni a kriptába a gonosztevőt! – mondta, és az arca felragyogott. – Le tudom hozni a gonosztevőt ezen a lépcsőn!
– És ha bánt téged, mielőtt ideérnétek, akkor miként szolgáltassak igazságot vagy álljak bosszút? – kérdeztem fojtottan. – Nem, nem vállalhatsz ilyen nagy kockázatot!
– Meg tudom tenni! Bízzál bennem! – Szeme még fényesebben izzott. Körülnézett, mintha be akarná szívni a falak szépségét. – Mióta őrzöm a titkodat? Nem tudom, csak annyit tudok, hogy senki sem szedhette ki belőlem. És akármire gyanakodtak mások, soha, egyetlen szóval sem árultalak el!
– Drágám, gyönyörűségem! – suttogtam. – Értem ne vállalj ilyen kockázatot. Hadd gondolkozzam most, hadd használjam azt a csekély erőt, amely még megmaradt elmémben. Üljünk itt, és hallgassunk.
Bianca zaklatottnak látszott, aztán megkeményedett az arca.
– Uram, add nekem a Vért! – súgta hevesen. – Add nekem! Tégy azzá, amivé Amadeót! Változtass vérivóvá, akkor lesz erőm idehozni a gonosztevőt. Tudod, hogy ez a módja!
Ez mellbe vágott.Nem mondhatom, hogy megperzselt lelkem nem gondolt éppen erre – azonnal erre gondoltam, mikor meghallottam a sírását –, de hogy ő mondja ki, méghozzá ilyen bátran, ez felülmúlta minden várakozásomat. Mert kezdettől tudtam, hogy ez a tökéletes terv.De akkor is gondolkoznom kell rajta! Nemcsak Bianca érdekében, de a magaméban is. Ha egyszer a varázslat alkímiája elvégezte benne a munkáját – feltéve, ha lesz erőm varázsolni –, akkor miként szerzi meg két gyenge vámpír a szükséges vért Velencében, majd pedig hogyan teszi meg a hosszú utat északra?Halandóként elvihetne az alpesi szorosba, Azokhoz, Akiket Őrizni Kell. Elvihetne társzekéren, fegyveres őrökkel, akiket otthagyhatnék hajnalban, hogy meglátogassam magányosan a kápolnát.Ha Bianca vérivó lesz, nappal neki is aludnia kell, akkor pedig mindketten ki leszünk szolgáltatva a koporsó vivőknek.Ebben a megviselt állapotomban ez elképzelhetetlen.Nem tehetem meg a szükséges intézkedéseket. Hirtelen semmire se tudtam gondolni, csak rázogattam a fejemet, nehogy Bianca átöleljen. Meg akartam ijeszteni, mert ha átölelne, éreznie kellene azt az aszott vázat, akivé lettem!– Add a Vért! – ismételte türelmetlenül. – Megvan hozzá az erőd, ugye, uram? Aztán annyi áldozatot hozok neked, ahányat csak kell! Láttam Amadeón a változásokat. Én is olyan erős leszek, ugye? Válaszolj, Marius, vagy azt mondd meg, miként kúrálhatlak, gyógyíthatlak, vagy vigasztalhatlak szenvedéseidben!Semmit sem bírtam mondani, csak reszkettem a vágytól és a haragtól, amiért ilyen fiatal, amiért összeesküdött ellenem a fecsegő Amadeóval.Rózsás szépségével még sose tűnt élőbbnek, emberibbnek, természetesebbnek. Az ilyet nem szabad megrontani.Hátradőlt, mintha megérezte volna, hogy kissé erőszakos volt. Lágyabb hangon, de ugyanolyan makacsul folytatta:
– Meséld csak el még egyszer éveidnek történetét! – mondta lángoló szemmel. – Meséld csak el, milyen volt, amikor még nem volt se Firenze, se Velence, de Marius már létezett! Mesélj erről!
Rávetettem magamat.Semmi esélye se lett volna a menekülésre. Azt hiszem, megpróbált menekülni. Mindenesetre sikoltott. Kint nem hallották meg. Túl gyorsan elkaptam, és az aranyszoba a föld mélyén volt.Eltakartam a szemét a bal kezemmel, félrelöktem a maszkot, belevágtam a fogamat a nyakába, és inni kezdtem vérének szökőkútjából. A szíve egyre gyorsabban vert, de mielőtt megállt volna, elhúzódtam tőle, kíméletlenül megráztam, és a fülébe kiáltottam:
– Bianca, ébredj fel!
Addig hasogattam aszott csuklómat, míg fel nem csillámlott a vágásban a vér, majd rányomtam Bianca nyitott szájára.Sziszegve rám tapadt, de nem olthatta szomját a szenes húsból. Nyögését hallva elrántottam a csuklómat, és még egyszer megnyitottam eremet neki.Ó, nem volt elég! Túlságosan megégtem, túl erőtlen lettem – de mindeközben az ő vére harsogott bennem, befurakodott az összezsugorodott, égett sejtekbe.Újra és újra felhasítottam bütykös, torz csuklómat, és rányomtam a szájára, de hiába!Bianca haldokolt! Testem felhabzsolta az összes vért, amit tőle kaptam!Ez iszonyat! Nem, ezt nem bírom elviselni, hogy az én Biancám élete ellobbanjon, mint egy kicsi gyertya! Attól megtébolyodom!Bukdácsolni kezdtem fölfelé a lépcsőn, nem érdekelt fájdalom és gyengeség. Eggyé forrasztottam elmémet és szívemet. Hogy kitárhassam a bronzajtót.A rakpartra vezető lépcső tetejéről lekiáltottam a csónakosnak:
– Siess! – majd rögtön visszamentem a házba, hogy kövessen, amit ő meg is tett.Alighogy belül volt az ajtón, rávetettem magamat szegény, szerencsétlen ártatlanra, az utolsó cseppig kiittam a vérét, majd a jóllakott élvezettől szuszogva visszatértem az aranyszobába. Biancát ugyanott és ugyanúgy találtam: a lépcső aljában haldokolt.
– Gyere, Bianca, igyál, most többet tudok adni! – súgtam a fülébe, és rányomtam a nyelvére felvágott csuklómat, amelyből ezúttal folyt a vér. Nem éppen özönlött, de elég volt Biancának. Rászívta magát a kútra, és nyeldekelt.
– Igen, igyál, Biancám, bájos Biancám! – biztattam.Csak sóhajtozással válaszolt.A Vér bezárta börtönébe zsenge szívét.Ez még csak a kezdete volt az éjszaka sötét utazásának. Nem küldhettem el áldozatokért, hiszen távolról sem fejeződött még be a varázslat.Felvittem a lépcsőn, és beültettem a gondolába. Meggörnyedtem a gyengeségtől, mint egy púpos, késként hasogatott minden lépés, mozdulataim, lassúak, bizonytalanok voltak.Mihelyt lefektettem a félálomban révedező Biancát a bársonypárnákra – még sose volt ilyen szép, még sose volt ilyen halvány –, megfogtam az egyetlen evezőt.Velence kétesebb negyedei felé hajtottam a gondolát a vízen ülő sűrű ködön át, abba a félhomályos fertályba, ahol bőven teremnek az akasztófavirágok.
– Ébredj, hercegnőm! – keltegettem Biancát. – Megérkeztünk a néma csatatérre. Hamarosan meglátjuk ellenségünket, és elkezdődik a kis háború, amelyet úgy szeretünk.
Alig bírtam megállni a lábamon, de ahogy ilyen helyzetekben történik, azok, akiket kerestünk, maguktól jöttek elő ártó szándékkal. Görnyedezésem és Bianca szépsége maga volt a kívánatos kiszolgáltatottság!Könnyen sikerült odacsalnom Biancához egy hetyke, ifjú áldozatot – „szívesen kedvére teszek a hölgynek, ha ezt akarjátok” –, akit Bianca olyan derekasan meghúzott, hogy a férfi azonnal a gondola aljába ejtette a tőrét.A következő áldozat, egy pökhendi részeg, aki egy közeli lakomára invitált volna, az én karjaimba szaladt.Alig volt erőm az iváshoz. A vér ismét tombolni kezdett bennem, és olyan erőszakos mágiával gyógyított, ami az elviselhetetlenségig fokozta a fájdalmaimat.A harmadik valami csavargó volt, akit egy aranypénz káprázatával csaltam lépre. Biancának jutott, aki akadozó nyelvvel méltatlankodott, hogy zsákmánya túl gyönge.Mindezt az éjszaka fekete fátyla alatt végeztük el, távol a mienkhez hasonló házak fényeitől.Fáradhatatlanul vadásztunk. A SzellemAjándok minden ölessel erősödött bennem. Fájdalmam minden ölessel enyhült. Húsom teltebb lett minden ölestől.Ám ahhoz tömegmészárlás kellett volna, hogy teljesen felgyógyuljak, és visszanyerjem régi erőmet.Olyan lehettem a ruha alatt, mint egy szurkos kötélből font bábu. Az iszonyatot, amivé az arcom lett, el sem tudtam képzelni.Közben Bianca felocsúdott a kábulatból, és elszenvedte halandó halálának fájdalmait, aztán pedig vissza akart menni a házába, hogy olyan ruhatárat vihessen át az aranykamrába, amely méltó az én arámhoz.Túl sok áldozati vért ivott, és még szüksége lett volna az enyémre, de ezt nem tudta, én pedig nem közöltem vele.Vonakodva engedtem kérésének. Visszavittem a palazzójához, aztán szorongva várakoztam a gondolában, amíg kijött hozzám szédületes pompában. Bőre úgy fehérlett, akár a legszebb igazgyöngy.Számos batyuval megrakodva érkezett, mert kifosztotta a szobáit, hozott bőven ruhát, az összes ékszerét és rengeteg gyertyát, hogy ne kelljen elviselnünk rejtekhelyünkön a fáklyák sercegését.Visszatértünk az aranyszobába. Bianca repeső boldogsággal nézett rám, az ő titkolózó, maszkos, hallgatag hitvesére.Egyetlen gyertya karcsú lángja világított.Bianca elterített a kövön egy zöld bársonyköpenyt, hogy arra ülhessünk. Számos batyujának egyikéből elővett egy csontnyelű, csiszolt fémtükröt.
– Vedd le a maszkot, ha akarod – mondta. Tojásdad szeme nagyon bátran és keményen tekintett rám. – Nem fogsz megijeszteni!
Sokáig néztem, lubickoltam szépségében, tanulmányoztam az alig észrevehető változásokat, a Vér munkáját. Vakítóan ragyogó változata lett régi önmagának.
– Tetszetősnek találsz, ugye? – kérdezte.
– Mint mindig – mondtam. – Volt idő, amikor annyira szerettem volna neked adni a Vért, hogy rád se mertem nézni. Volt idő, amikor be se mertem tenni a lábamat hozzád, mert attól féltem, odaédesgetlek a Vérhez minden varázshatalmammal, amely akkor még megvolt.
Elámult.
– Álmomban se hittem volna! – mondta.A tükörbe néztem, és a maszkot láttam. A rend nevére gondoltam. Talamasca. Raymond Gallantra gondoltam.
– Ugye, most semmit sem tudsz kiolvasni az elmémből? – kérdeztem.
– Nem – válaszolta zavartan.
– Így szokott lenni – mondtam. – Mert én alkottalak. Mások elméjében olvashatsz, igen...
– ... igen – felelte. – Áldozataink elméjében, igen, és mikor kiárad a vér, látok dolgokat...
– ... igen. És mindig látni fogsz dolgokat, de sose engedj az ártatlanok vonzásának, mert a fejedre hullik a vérük.
– Értem – felelte, túlságosan sietve. – Amadeo is mondta nekem, mindent elmondott, amire tanítottad. Csak a gonosztevőt. Sose az ártatlant. Tudom.
Ismét elfogott a mérhetetlen düh, hogy ez a két aranyos gyermek kizárt engem a közösségükből. Ugyan mikor mesélhette el neki Amadeo ezeket a titkokat?Le kell ráznom magamról ezt a féltékenységet! Ó, de szomorú, de borzasztóan szomorú, hogy Amadeo elment! Nincs többé! Valószínűleg nem is hozhatom vissza. Amadeo azoknak a kezébe esett, akik elképzelhetetlen förtelmeket akarnak vele művelni. Nem szabad gondolnom rá! Nem szabad! Különben megőrülök!
– Nézz a tükörbe – ismételte Bianca.Lehúztam a bal kezemet, és rámeredtem bütykös ujjaimra. Bianca rémülten megnyikkant, aztán elszégyellte magát.
– Még mindig látni akarod az arcomat? – kérdeztem.
– Kettőnk érdekében inkább nem – mondta. – Addig nem, amíg nem vadásztál többet, és én nem utaztam veled többet, hogy minél jobb tanítványod lehessek, mint megígértem.
Bólogatott, miközben nagy elszántsággal elmondta ezeket.
– Édes Bianca, akit ilyen durva és kegyetlen dolgokra szánt a sors – mondtam halkan.
– Igen, és meg fogom tenni őket. Mindig veled leszek. Idővel úgy megszeretsz engem, mint őt.
Nem feleltem. Iszonyúan fájt, hogy elveszítettem Amadeót. Hogy tagadhattam volna meg egyetlen szóval?
– Mi lesz most belőle? – kérdeztem. – Vagy csak elpusztították valamilyen förtelmes halállal? Mert azt természetesen tudod, hogy minket is megölhet a napfény, vagy a tűz.
– Nem, nem öl meg, csak meggyötör – mondta gyorsan, és rám nézett. – Nem te vagy az élő bizonyíték?
– Belehalunk – biztosítottam. – Én csak azért vagyok itt, mert ezernél több évet éltem. De Amadeo? Nagyon könnyen érte jöhet a halál. Imádkozz, hogy ne kegyetlenségeket, csak ocsmányságokat tartogassanak neki, és akármit akarnak, gyorsan tegyék, vagy sehogy.
Bianca eltelt félelemmel. Úgy kémlelte a bőrmaszkot, mintha annak is lenne mimikája.
– Gyere! – hívtam. – Meg kell tanulnod, hogyan nyisd a koporsót. Előtte pedig még innod kell a véremből. Nagyon sok áldozatot ejtettem, bőven adhatok, neked pedig el kell venned, különben egyáltalán nem leszel olyan erős, mint Amadeo.
– De... de hát átöltöztem! – tiltakozott. – Nem akarom összevérezni a ruhámat!
Elnevettem magamat. Nevettem és nevettem. Az aranyszoba visszhangzott a kacagásomtól.Értetlenül meredt rám.
– Bianca – mondtam szelíden –, megígérem, hogy egyetlen pecsétet sem ejtek rajtad.
Mikor felébredtem, egy óráig nem mozdultam. Gyenge voltam, és olyan borzasztóan szenvedtem, hogy az álom kívánatosabbnak tűnt az éberségnél. Rég elmúlt dolgokról álmodtam, azokról az időkről, amikor együtt voltunk Pandorával, és lehetetlennek tűnt, hogy elváljunk valaha.Bianca sikoltozása szakított ki a nyomasztó szendergésből.Egyfolytában sikított rémületében.Feltápászkodtam – valamivel erősebb voltam, mint előző este –, ellenőriztem, hogy rajtam vane a kesztyű meg a maszk, aztán a koporsója mellé guggoltam, és a nevét kiáltottam.Először nem is hallotta a saját rémült sikolyaitól, de aztán elnémította a reménytelenség.
– Van erőd, hogy kinyisd a koporsót – mondtam. – Tegnap éjszaka mutattam. Tedd a kezedet a fedélre, és mozdítsd el!
– Engedj ki, Marius! – könyörgött zokogva.
– Nem, magadnak kell megtenned!
Még mindig zokogott, de szót fogadott. A márvány csikorgott, a koporsón elmozdult a fedél. Bianca felült, arrébb tolta a fedelet, és kibújt a szarkofágból.
– Gyere ide – mondtam.A zokogástól reszketve engedelmeskedett. Megsimogattam kesztyűs kezemmel kócos haját.
– Tudtad, hogy megvan hozzá az erőd! – mondtam. – Megmutattam, hogy pusztán az elméddel is elmozdíthatod!
– Kérlek, gyújtsál gyertyát! – rimánkodott. – Szükségem, van a fényre!
Teljesítettem a kívánságát.
– Meg kell próbálnod lecsendesíteni a lelkedet – intettem. – Most már erős vagy, és mai vadászatunk után még erősebb leszel. Ahogy erősödöm, én is egyre több vért adok neked.
– Bocsásd meg a félelmemet – suttogta.Nekem is kevés erőm maradt a vigasztalásához, de tudtam, hogy neki még erre a kis erőre is szüksége van. Mindmegannyi mennykőcsapásként zúdult rám a tudat, hogy világom összeomlott, házam romokba dőlt, és Amadeót elrabolták tőlem.Félöntudatlan révületfélében merült föl előttem a régi mosolygó Pandora, aki most nem kínozott és nem vádaskodott, csak beszélt hozzám, mintha a kertben ülnénk a kőasztalnál, ahol szokásunk volt megbeszélni mindenfélét.Annak vége. Mindennek vége. Amadeo nincs többé. A festményeim nincsenek többé.Jött megint a kétségbeesés, a keserűség, a megaláztatás. Nem hittem, hogy velem meg lehet csinálni ezt! Nem gondoltam, hogy én is lehetek ilyen boldogtalan! Olyan hatalmasnak, olyan nagyon okosnak hittem magamat, aki fölötte áll a lealacsonyító szerencsétlenségeknek.
– Gyere, Bianca! – hívtam. – Ki kell mennünk, vérhez kell jutnunk. Gyere! – Vigasztaltam őt, vigasztaltam magamat. – Hol a tükröd? Hol a fésűd? Hadd fésüljem meg a szép hajadat! Nézd meg magadat a tükörben! Festett Botticelli nálad szebb nőt?
Letörölte rőt könnyeit.
– Boldog vagy már? – kérdeztem. – Merülj alá lelkednek mélyébe! Mondd magadnak, hogy halhatatlan vagy! Mondd magadnak, hogy nem vehet erőt rajtad a halál! Dicső dolog történt veled itt a sötétben, Bianca. Örökifjú, hervadhatatlan szépségű lettél.
Meg akartam csókolni, de nem tehettem, így a szavaimat próbáltam csókokká csiszolni.Bólintott, és az a mélázó arca, az az elragadó mosolya eszembe juttatta Botticelli zsenijét, sőt magát a festőt, aki ezektől a szörnyűségektől biztos távolban éldegél Firenzében. Őt már nem érhetem el.Kikerestem a batyuból a fésűt. Végighúztam a haján. Mereven bámulta a maszkot, amelyet arc helyett viseltem.
– Mi az? – kérdeztem gyengéden.
– Látni akarom, mennyire súlyos...
– Ne akard – mondtam.Megint elsírta magát.
– Egyáltalán meggyógyulsz valaha? Hány éjszakába kerül még?
Minden tegnapi boldogsága elpárolgott.
– Gyere! – hívtam. – Megyünk vadászni. Vedd fel a köpenyed, és kövess a lépcsőn. Úgy csináljuk, ahogy tegnap. Egy pillanatig se kételkedj az erődben, és tedd mindig azt, amit mondok.
Nem akart engedelmeskedni. Összetört arccal ácsorgott a koporsó mellett, és a fedélre könyökölt.Mellé ültem, és beszélni kezdtem. Sose hittem, hogy egyszer ilyen szavak jönnek ki a számon.
– Neked kell az erősnek lenned, Bianca – mondtam –, neked kell vezetned. Nekem most nincs erőm kettőnk helyett, te pedig ezt követeled tőlem. Tönkretettek, összeomlottam. Ne, várj, ne vágj közbe! És ne onts könnyeket! Hallgass rám! Nekem kell adnod csekély erőtartalékodat mert szükségem van rá. Olyan hatalmam van, hogy azt el sem tudod képzelni, csakhogy most nem férek hozzá. És amíg nem férek hozzá, neked kell vezetned. Vezess minket a szomjaddal, vezess a csodálkozásoddal, mert ebben az állapotban olyan dolgokat érzékelsz, amelyeket eddig még soha, és eltelsz ennek a csodálatosságával.
Bólintott. A szeme hidegebb, nyugodtabb és még szebb lett.
– Nem érted? – kérdeztem. – Ha képes vagy velem tartani ezen a néhány éjszakán, valóban a tied a halhatatlanság!
Behunyta a szemét, felnyögött.
– Ó, imádom még a hangodat is – mondta –, de úgy félek! Mikor felébredtem a koporsó sötétjében, olyan volt az egész, mint egy mérgezett álom, és félek attól, hogy mit tehetnek velünk, ha felfedeznek, ha a kezükbe kerülünk, ha... ha...
– Ha?
– Ha nem tudsz megvédni.
– Ó, igen, ha nem tudlak megvédni.
Elnémultam.Megint olyan valószínűtlennek tűnt, hogy ez velem történt meg. A lelkem megégett. A szellemem megégett. Az akaratom sebeket kapott, a boldogságom semmivé lett.Eszembe jutott az első bál a házunkban, amelyen Bianca volt a háziasszony, eszembe jutottak a roskadozó asztalok, a gyümölcs és a fűszeres pecsenye az aranytálakon, a borszag, a muzsika hangja, a soksok szoba, tele elégedett vendégekkel, akikre a festmények tekintenek le a falról. Lehetetlennek tűnt, hogy bárki is leteríthessen, amikor olyan jó erős gyökereket eresztettem a gyanútlan halandók között!Ó, Santino, hogy gyűlöllek! Mennyire gyűlöllek!Elképzeltem, ahogy odajött hozzám Rómában. Elképzeltem földszagú fekete csuhájában, hívságosan tiszta, hosszú fekete hajával. Milyen kifejező volt az a nagy, sötét szeme! Gyűlöltem!Megkapom valaha az esélyt, hogy elpusztítsam? Ó, bizonnyal kell jönnie olyan időnek, amikor nem tart ekkora udvart, amikor megragadhatom, és a TűzAjándokkal megfizethetek neki mindenért!És Amadeo, hol van Amadeo, és a fiúk, akiket brutálisan elhurcoltak? Ismét láttam szegény meggyilkolt Vincenzót, ahogy hever a kőpadlón.
– Marius, Mariusom! – szólt hirtelen Bianca. – Ne hallgass így! – Kinyújtotta remegő, halvány kezét, de nem mert megérinteni. – Ne haragudj, hogy ilyen gyenge vagyok. Hidd el, ez az igazság. Mitől csendesedtél el így?
– Semmitől, drágám, csak az ellenségemre gondoltam, aki rám hozta a tüzet. Azokra gondoltam, akik elpusztítottak.
– De téged nem pusztítottak el, és valamiként vissza fogod nyerni az erődet.
– Nem, mégis maradj itt – mondtam. – Eleget tettél. Szegény gondolásod az életét adta nekem tegnap éjszaka. Maradj itt, amíg visszatérek.
Összeborzongott, és utánam kapott. Intettem, hogy ne jöjjön a közelembe.
– Nem ölelheted át azt, ami most vagyok. De kimegyek és addig vadászom, míg meg nem erősödöm annyira, hogy elvigyelek innen egy biztonságos helyre, ahol teljesen meggyógyulok.
Behunytam a szememet, bár ezt ő természetesen nem láthatta a maszktól, és az isteni Szülőkre gondoltam.Királynőm, imádkozom hozzád, jövök hozzád, és ha ott leszek, adsz nekem a véredből, de nem tudtál volna küldeni egy figyelmeztető kis látomást?Ó, még sose gondoltam ilyet, ami most berobbant az agyamba! Igen, távoli trónjáról megtehette volna! Figyelmeztethetett volna!De miként kérhetek ilyet olyasvalakitől, aki ezer éve nem mozdult, és nem beszélt? Hát sose okulok?Miért remeg itt Bianca, miért könyörög, hogy figyeljek rá? Felocsúdtam az álomból.
– Nem, úgy fogjuk csinálni, ahogy akartad. Veled megyek – mondta szánalmasan. – Ne haragudj, hogy olyan gyenge voltam! Megígértem, hogy olyan erős leszek, mint Amadeo. Az is akarok lenni! Most már készen állok rá, hogy elkísérjelek.
– Nem, nem állsz készen – mondtam. – Csak jobban félsz maradni, mint menni. Attól félsz, hogy ha itt maradsz, sose jövök vissza hozzád.
Bólintott, mintha kényszerítettem volna a beismerésre, pedig nem tettem ilyet.
– Szomjazom – mondta halkan és finoman. Majd álmélkodva folytatta: – Vérre szomjazom! Veled kell mennem.
– Jól van, édes szép társam – mondtam. – Majd megjön az erőd. Az erő beköltözik a szívedbe. Ne félj! Olyan sok mindent taníthatok neked. Majd ha elmúlnak az éjszakák, ha mindketten erősödtünk, meséltek neked a többiekről, akiket ismertem. Mesélek erejükről és szépségükről.
Megint bólintott. A szeme tágra nyílt.
– Én vagyoke az, akit a legjobban szeretsz? – kérdezte. – Egyelőre ezt akarom tudni. Nyugodtan hazudhatsz. – Könnyektől maszatos arccal mosolygott.
– Hát persze – mondtam. – Jobban szeretlek mindenkinél. Itt vagy nálam, nem? Roncs voltam, mikor rám találtál, és az erődet adtad, hogy megmentsél.
Hideg válasz volt, hiányzott belőle a hízelgés vagy a kedvesség, ám ő láthatólag ezzel is beérte. Mennyire különbözött azoktól, akiket korábban szerettem, a bölcs Pandorától vagy a csalafinta Amadeótól! Egyensúlyban volt benne a báj és az értelem.Felvittem a lépcsőn. A kis gyertyát égve hagytuk, hogy legyen fárosz visszatérésünkhöz.Mielőtt kinyitottam az ajtót, füleltem, hogy nem ólálkodike a közelben Santino hordája, de nem hallottam semmit.Némán jártuk a legveszélyesebb városrészek legszűkebb csatornáit, és ismét találtunk áldozatokat. Sokat ihattunk csekély fáradozással. Utána beleengedtük őket a piszkos vízbe.Bianca illatos és meleg lett az öldökléstől, éles szemmel figyelte a sötéten fénylő falakat. Én még mindig aszott voltam és égtem. Ó, de rettenetes volt a fájdalom! Milyen balzsamos volt a tagjaimban lüktető vér!Hajnal felé tértünk haza. Nem történt semmi baj. Sokat gyógyultam, de a tagjaim továbbra is olyanok voltak, mint a fadarabok, és mikor benyúltam a maszk alá, örökre megbélyegzett arcot éreztem.Meddig tart még ez? Nem tudtam felelni Biancának. Nem tudtam felelni magamnak.Velencében nem sok hasonló éjszakára számíthatunk. El fog terjedni a hírünk. A rablók és a gégemetszők figyelni fognak, hogy mikor jelenik meg a fehér arcú szépség és a férfi a fekete bőrmaszkban.Ki kell próbálnom a FellegAjándokot. El tudome vinni Biancát a szentélybe? Megteheteme az utat egyetlen éjszaka, vagy kudarcot vallok, és kétségbeesett kapkodással kelle majd búvóhelyet keresnünk hajnal előtt?Bianca csendesen tért nyugovóra, nem félt a koporsótól. Erősnek akart mutatkozni, hogy vigasztaljon. Noha nem csókolhatta meg az arcomat, csókot lehelt karcsú ujjaira, és felém fújta.Egy óra választott el a napkeltétől. Kiosontam az aranyszobából, felmentem a háztetőre, és felemeltem karjaimat. Néhány perc múlva magasan szálltam a város felett. Olyan könnyedén repültem, mintha a FellegAjándoknak nem esett volna baja. Hamarosan olyan messze jártam Velencétől, hogy a város az aranyfények csokrává zsugorodott a tenger atlasz csillogása előtt.Visszatérésem az aranyszobába gyors és szabatos volt. Még mindig bőven maradt időm lefekvésig.Égett bőröm fájt a széltől, de nem érdekelt. Ujjongtam a felfedezéstől, hogy ugyanúgy tudok repülni, mint eddig. Hamarosan megpróbálkozhatok az utazással Azokhoz, Akiket Őrizni Kell!Másnap este az én szépségem már nem ébredt sikoltva a koporsóban.Sokkal ügyesebb volt, mohón készült a vadászatra, és kérdések sokaságával ostromolt.Ahogy gondoláztunk a csatornákon, elmeséltem a régi történetet a druidák ligetéről, ahol egy tölgyfában beavattak a varázslatba. Meséltem Maelről, akit szívből utáltam, és aki nagyon furcsa látogatást tett nálam Velencében.
– De hiszen én azt láttam! – Noha suttogott, hangja visszhangot vert a sikátorban. – Emlékszem az estére, amelyen nálad járt. Azon az estén tértem vissza Firenzéből.
Ezek a dolgok valahogy összemosódtak bennem. Vigasztaló volt hallani, amikor Bianca mesélt róluk.
– Hoztam neked egy Botticellifestményt – folytatta. – Kicsi volt, és nagyon szép. Később meg is köszönted. Mikor átmentem hozzád, ez a szálas szőke már ott várakozott. Piszkos és rongyos volt.
Szavaitól kitisztult az agyam, és erőt merítettem az emlékekből.Aztán jött a vadászat, a patakzó vér, a halál, a csatornába hulló hulla, a gyógyulás édességén átütő fájdalom, mielőtt a kéjtől elgyengülten hanyatlottam hátra a gondolában.
– Még egyre van szükségem – mondtam Biancának, aki már jóllakott, de azért jött velem tovább. Egy másik háznál újabb áldozatot csaltam a karjaimba. Olyan ügyetlen voltam, hogy kitörtem a nyakát. Sorra szívtam őket szárazra, csak a kimerültség állíthatott meg, mert a szenvedés telhetetlenül követelte a vért.Amikor kikötöttem a gondolát, felnyaláboltam Biancát, magamhoz öleltem, beburkoltam a köpenyembe, ahogy számtalanszor tettem Amadeóval, és felrepültem a levegőbe. Olyan messzire és olyan magasan szálltam, hogy Velence eltűnt.Hallottam Bianca riadt sikongatását. Odasúgtam, hogy maradjon csendben, és ne féljen. Visszahoztam, és leállítottam a rakpart kőlépcsőjére.
– A fellegekben jártunk, kis királylányom – mondtam. – A szelekkel szálltunk az ég legtisztább tartományában.
Vacogott a hidegtől.Levittem az aranyszobába.A szél összekócolta a haját. Az arca kipirult, a szája vérvörös lett.
– Mit csináltál? – kérdezte. – Szárnyakat növesztettél, hogy vihess?
– Nincs szükségem szárnyakra – mondtam, és egyenként gyújtogatni kezdtem a gyertyákat, olyan sokat, hogy a szoba melegnek tűnjék.
Benyúltam a maszk alá. Aztán levettem, megfordultam, és ránéztem Biancára.Megdöbbent, de csak egy pillanatra. Aztán odajött hozzám, a szemembe nézett, és megcsókolta a szájamat.
– Marius, ismét látlak – mondta. – Itt vagy.
Mosolyogtam. Elmentem mellette, és fölvettem a tükröt.Nem találtam magamat ebben a szörnyszülöttben, ám az ajkam végre eltakarta a fogamat, az orromnak lett valami formája, és kinőtt a szemhéjam. A hajam dúsan, fehéren omlott a vállamra. Az arcom még feketébbnek látszott tőle. Félretettem a tükröt.
– Hová megyünk innen? – kérdezte. Milyen határozottnak, milyen rettenthetetlennek látszott.
– Egy bűvös helyre, egy olyan helyre, hogy el se hinnéd, ha mesélnék róla, egek hercegnője.
– Meg tudom én ezt csinálni? – kérdezte. – Mármint hogy felmegyek az égbe.
– Nem, édesem – mondtam. – Még sok száz évig nem tudod. Idő és vér kell az ekkora erőhöz. Ám egy éjszakán el fog jönni hozzád, és akkor majd megtudod, mi a magány.
– Hadd öleljelek át! – kérte.A fejemet ráztam.
– Akkor beszélj hozzám, mesélj nekem – mondta. – Mesélj Maelről!
Helyet csináltunk magunknak a fal mellett, és leültünk egymás melegében.Lassan megoldódott a nyelvem, és peregni kezdtek belőlem az ősi mesék.Ismét elmondtam a druida liget regéjét, ahol isten voltam, de megszöktem azoktól, akik tömlöcbe akartak zárni. Bianca szeme kerekre nyílt. Meséltem Avicusról és Zenobiáról, közös vadászatainkról Constantinopolis utcáin. Elmeséltem, hogyan vágtam le Zenobia gyönyörű fekete haját.A mesék megnyugtattak, enyhítették a bánatomat. Már nem voltam annyira megtört, és tudtam, mit kell tennem.Amadeónak sose meséltem így. Pandorával sose volt ilyen egyszerű az élet. Ám ezzel a teremtménnyel így tűnt természetesnek, hogy a beszédben találjunk vigaszt.Eszembe jutott, hogy mikor először láttam Biancát, épp erről álmodtam: hogy velem lesz a Vérben, és ilyen jóízűen beszélgethetünk.
– De most hadd meséljek szebbeket! – mondtam, és sort kerítettem arra, amikor a régi Rómában éltem, és telefestettem a falakat, és a vendégeim, nevettek, és boroztak és fetrengtek a kertem füvében.
Megnevettettem Biancát, és akkor úgy tűnt, mintha a fájdalom elmúlna a hangjától.
– Volt egy, akit nagyon szerettem – mondtam.
– Mesélj róla! – kérte.
– Még halandó korunkban ismertük meg egymást. Én fiatal férfi voltam, ő gyermek. Akkoriban, akárcsak most, szinte gyermekfővel mentek férjhez a lányok, ám az apja nem adta nekem. Sose felejtettem el. Aztán mikor már bennem volt a Vér, ismét találkoztunk, és...
– Folytasd, el kell mondanod! Hol találkoztatok?
– Aztán a Vér átment belé – mondtam – és egyesített minket. Kétszáz évig voltunk együtt.
– Ó, az hosszú idő! – jegyezte meg Bianca.
– Igen, hosszú, bár akkor nem annak tűnt. Minden éjszaka új volt, szerettem őt, és ő szeretett. Persze gyakran veszekedtünk...
– De az jó, egészséges veszekedés volt?
– Igen, az. Milyen okosan kérdezel! Jó, egészséges veszekedések voltak, egészen az utolsóig.
– Milyen volt az utolsó? – kérdezte gyengéden.
– Kegyetlen és helytelen dolgot tettem vele. Rosszat tettem vele. Otthagytam minden előzetes figyelmeztetés nélkül, és most nem találom.
– Most is keresed?
– Nem keresem, mert nem tudom, hol keressem – mondtam, amivel csak egy picikét hazudtam –, de mindig figyelek...
– Miért tetted? – kérdezte. – Miért hagytad el?
– Szerelemből és haragból – mondtam. – Az volt az első alkalom, hogy beállítottak a sátánimádók. Ugyanaz a fajta, amely felégette a házamat, és elrabolta Amadeót. Csak ez sok száz éve történt. Odajöttek. Ó, nem az ellenségemmel, Santinóval! Santino akkor még nem létezett. Santino nem öreg. De ugyanaz a törzs, amelyek azt hiszik, hogy azért lett belőlük vérivó, mert így kell szolgálniuk a keresztény istent.
Éreztem a megrendülését. Egy percig meg sem tudott szólalni.
– Hát ezért rikoltoztak káromlásról – mondta végül.
– Igen, és akkor régen is hasonló dolgokat beszéltek nálunk. Fenyegetőztek, és ki akarták csikarni belőlünk, hogy mit tudunk.
– De hogyan szakított ez el attól a nőtől?
– Elpusztítottuk őket. Kénytelenek voltunk. Ő tudta, hogy ezt kell tennünk. Utána olyan mély letargiába estem, hogy csak hallgattam fásultan, ő pedig megharagudott rám és én megharagudtam rá.
– Értem – mondta.
– Nem kellett volna így lennie. Elhagytam őt. Elhagytam, mert határozott volt, erős volt, és tudta, hogy a sátánimádókat el kell pusztítani. Én pedig nem tudtam, és sok száz évvel később újra elkövettem ugyanazt a hibát.
Rómában tudtam, hogy léteznek ezek a kreatúrák; Rómában ez a Santino eljött hozzám. Rómában kellett volna elpusztítanom őt és a követőit. De nem tettem meg, mire ő pusztította el a házamat, és mindent, amit szerettem.
Bianca megrendülten hallgatott.
– Te még mindig szereted ezt a nőt – mondta nagy sokára.
– Igen, de tudod, én sose szűnök meg szeretni senkit. Téged is örökké szeretni foglak.
– Biztos vagy ebben?
– Minden kétséget kizáróan. Első látásra beléd szerettem. Nem mondtam volna?
– Ennyi év alatt sem felejtetted el?
– Nem. Őt nem lehet elfelejteni, nem lehet nem szeretni. Még a részleteket is őrzöm. A magány, az egyedüllét belevéste az elmémbe. Látom őt. Hallom a hangját. Szép, csengő hang.Magas volt, a szeme barna, a szempillája ugyancsak barna, sűrű. Hosszú, hullámos, sötétbarna haja volt. Kibontva viselte bolyongásaiban. Természetesen a régi, puha redőkbe szedett ruhákban látom, és nem tudom elképzelni, milyen lehet most. Sokkal inkább tűnik istennőnek vagy szentnek...
Bianca nem felelt, és egy darabig hallgatott. Aztán azt kérdezte:
– Ha megtehetnéd, elhagynál érte engem?
– Nem. Ha megtalálnám, együtt lennénk mind.
– Ó, ez túl szép.
– Tudom, hogy lehet így, tudom, hogy így lesz. Együtt leszünk mind, te, ő és én. Él, virul és vándorol. El kell jönnie az időnek, amikor te és én találkozunk vele.
– Honnan tudod, hogy él? Hátha... de nem akarom, hogy a szavaim megsebezzenek.
– Remélem, hogy él – mondtam.
– Mael, a szőke mondta.
– Nem, Mael nem tud róla. Semmit. Nem hiszem, hogy egyetlen szóval is említettem volna Maelnek. Nem szeretem Maelt. Egyszer se szólítottam a szenvedés e szörnyű éjszakáin, hogy segítsen. Nem tűrném, hogy így lásson.
– Ne légy haragos – csitítgatott. – Ne érezd benne a kínt. Megértelek. A nőről olyan szelíden beszéltél...
– Igen – mondtam. – Talán abból tudom, hogy él, mert tudom, hogy sose pusztítaná el magát úgy, hogy előzőleg fel ne kutasson, el ne búcsúzzon tőlem. Mivel pedig nem talál, és nincsen bizonyítéka arra, hogy nem létezem, nem lehet öngyilkos. Érted a logikáját?
– Értem – mondta. Közelebb húzódott hozzám, de nem haragudott, amikor kesztyűs kezem gyengéden arrébb tolta.
– Mi volt a neve? – kérdezte.
– Pandora.
– Sose leszek féltékeny rá – szólt halkan.
– Nem, és nem is szabad, de hogy vagy képes ilyen gyorsan megígérni? Honnan tudod?
– Olyan tisztelettel beszéltél róla, hogy nem lehetek féltékeny – felelte szelíd nyugalommal. – Azt pedig tudom, hogy képes vagy szeretni mindkettőnket, hiszen így szeretted Amadeót és engem. A tulajdon szememmel láttam.
– Igen, igazad van – feleltem a sírás küszöbén. A szívem legmélyére temetett Botticellire gondoltam, ahogy áll a műhelyében, csodálkozva néz, hasztalanul töri a fejét, hogy miféle furcsa patrónus vagyok, és nem is álmodja, mennyire összekeveredik bennem az imádat és az éhség, nem is álmodja, milyen közel a veszély.
– Mindjárt hajnalodik – szólt Bianca. – Fázom, és semmi sem fontos. Te is ezt érzed?
– Hamarosan elmegyünk innen – válaszoltam –, és aranylámpákkal világítunk. És száz szál fehér gyertyával. És ott fogunk melegedni, ahol esik a hó.
– Ah, szerelmem – mondta halkan –, hiszek neked teljes szívemből, teljes lelkemből.
A következő éjszakán ismét vadásztunk. Ez már olyan érzés volt, mintha az utolsó vadászatunk lenne Velencében. Nem bírtam betelni a vérrel.Biancának nem árultam el, de egyfolytában Santino bitangjaira figyeltem. Biztosra vettem, hogy bármikor visszajöhetnek.Miután visszavittem Biancát az aranyszoba biztonságába, a puha gyertyafénybe, ahol befészkelte magát számtalan ruhás batyuja közé, ismét kimentem vadászni. Suhantam a háztetők felett, és elkaptam a város leggonoszabb, legerősebb gyilkosait.Nem is tudom, hogy éhségem nem ajándékoztae meg Velencét valami békességfélével, amilyen ádázul gyomláltam kifelé a gonoszokat. Miután torkig laktam a vérrel, elmentem romos palazzómba, és a rejtekhelyekről előszedtem az aranyaimat, amelyet mások sose találtak volna meg.Végül felszálltam a legmagasabb tetőre, amit találtam, végigtekintettem Velencén, és búcsút vettem tőle. Megtört a szívem, és nem tudtam, mi gyógyíthatná meg.Aranykorom nekem kínszenvedéssel, Amadeónak katasztrófával ért véget. Sőt talán az én szép Biancámnak is véget ért az Aranykor.Ha ránéztem ösztövér, fekete tagjaimra, amelyeken nagyon keveset jobbított a rengeteg gyilkosság, tudtam, hogy sürgősen el kell mennem Azokhoz, Akiket Őrizni Kell, és meg kell osztanom a titkot Biancával, akármilyen fiatal. Nem volt választásom.Még ebben a megsemmisítő nyomorúságban is felvillanyozott némiképp, hogy végre megoszthatom a titkot. Rettenetes dolog ekkora teher annak a törékeny vállnak, de elfárasztott a kín és a magány. Legyőztek. Nem volt más vágyam, mint hogy karomban Biancával ott lehessek végre a szentélyben.Eljött az utazás ideje. Túl veszélyes volt már Velencében maradnunk, azt pedig tudtam, hogy képesek leszünk eljutni a szentélyhez.Magunkhoz vettünk egy ruhás batyut, annyi aranyat, amennyit elbírtam, szorosan magamhoz öleltem Biancát, és nem egészen fél éjszaka alatt átkeltem a hegyeken, hófúvásban és szélviharban.Mostanra Bianca megszokta a csodákat, és cseppet sem nyugtalanította, amikor egy behavazott hegyszorosban találta magát.Csakhogy percek alatt rá kellett ébrednünk súlyos tévedésünkre. Nem voltam elég erős, hogy kinyissam a szentély ajtaját!Magam készítettem ezt a vassal pántolt kőtömböt, amelynek fel kellett tartóztatnia minden emberi támadót. Többszöri siralmas próbálkozás után el kellett ismernem, hogy ehhez nincsen erőm, tehát valamilyen más rejtekhelyet kell találnunk hajnalig.Bianca sírva fakadt, amitől megmérgedtem. Csak azért is nekiestem még egyszer az ajtónak, aztán hátraléptem, és a szellemi erőmet összeszedve próbáltam kinyitni.Nem sikerült. Álltunk a kíméletlen hófúvásban, és Bianca sírása annyira feldühített, hogy olyat mondtam, ami nem volt igaz:
– Én készítettem ezt az ajtót, tehát ki fogom nyitni! – közöltem. – Csak adj időt, amíg eldöntőm, mit tegyek!
Bianca elfordult, nyilvánvalóan bántotta az indulatosságom. Aztán kétségbeesetten és alázatosan megkérdezte:
– Mi van itt bent? Valami félelmetes hangot hallok az ajtó mögül, nagyon emlékeztet a szívdobogásra. Miért jöttünk ide? Hova megyünk, ha itt nem találunk menedéket?
Persze nagyon dühített ez a kérdezgetés, de mikor ránéztem, ahogy ül a sziklán, amelyre letettem, ahogy hull a fejére és a vállára a hó, és pirosan csillognak a könnyei, elszégyelltem magamat, amiért őt bántom a gyengeségem miatt, és amiért szükségem van rá, hogy most dühönghessek.
– Maradj csendben, és ki fogom nyitni! – mondtam. – Fogalmad sincs, mi van bent. De a maga idejében megtudod!
Nagyot sóhajtottam, és hátraléptem. Égett kezem szorosabban markolta a vaskilincset. Minden erőmet összeszedve megrántottam, de az ajtó nem mozdult.Ez maga volt az őrület. Nem nyerek bebocsátást! Túl gyenge vagyok, és nem tudhatom, meddig kell még ilyen gyengének maradnom! Mégis makacsul próbálkoztam, mert el akartam hitetni Biancával, hogy képes vagyok megvédeni, és be fogok jutni erre a különös helyre.Végül hátat fordítottam a Szentek Szentjének, odamentem Biancához, magamhoz öleltem, eltakartam a fejét, és melegíteni próbáltam, amennyire tudtam.
– Nagyon hamar elmondok neked mindent – ígértem –, és menedéket találok magunknak éjszakára. Ebben ne kételkedj. Egyelőre annyit hadd mondjak, hogy ezt a helyet magam építettem, egyedül én ismerem, és most gyengeségem miatt nem jutok be, mint magad is láthatod.
– Bocsásd meg, hogy sírtam – felelte gyengéden. – Még egyszer nem látsz könnyeket tőlem. De mi az a hang, amit hallok? A halandók hallhatják?
– Nem, ők nem – feleltem. – Most pedig maradj csöndben, bátor drágaságom.
Abban a pillanatban, abban a szent pillanatban új hang ütötte meg a fülemet, olyan hang, amelyet akárki meghallhatott volna.Kinyílt a kőajtó. Ezt a hangot nem lehetett félreismerni. Megfordultam, hitetlenkedve, félve, ámultan.Sietve magamhoz öleltem Biancát, és odaálltunk a táruló ajtó elé.Szívem majd kiugrott, és alig bírtam lélegezni.Tudtam, hogy ezt egyedül Akasa tehette. Mikor az ajtó sarkig tárult, újabb csodát láttam. Ez olyan kedves és szép volt, hogy álmodni se mertem róla.Dús, meleg fény áradt a sziklába vájt folyosó nyílásából.Egy pillanatig mozdulni se bírtam a megdöbbenéstől. Aztán mélységes boldogság töltött el a fényfolyam gyönyörű látványától. Nem kételkedhettem a jelentésében.
– Gyere, Bianca! – mondtam, és magam mellé állítottam.Úgy szorította a melléhez a batyuját, mintha az élete múlna rajta, én pedig úgy kapaszkodtam belé, mintha nélküle összeesnék.Beléptünk a járatba, és lassú léptekkel elindultunk a kápolna vibráló fényei felé. Az összes bronzlámpa világított. A száz gyertya gyönyörűen ragyogott. Alighogy magamba szívtam a látványt, mögöttem szikla csikorgott a sziklán: becsapódott a kőajtó.Tágra nyílt szemmel bámultam a száz gyertya sövénye fölött az isteni Anya és az Apa arcát. Úgy láttam őket, ahogy talán Bianca láthatta –, mindenesetre megújult, hálás szemmel.Letérdeltem. Bianca mellém térdelt. Reszkettem. Annyira megrendültem, hogy egy darabig nem tudtam teleszívni a tüdőmet levegővel. Nem tudtam elmagyarázni Biancának, milyen jelentős dolog történt. Csak megijeszteném, ha megpróbálkoznék vele. És az én királynőm előtt megbocsáthatatlan lenne a szófia beszéd.
– Ne szólj! – súgtam Biancának. – Ők a mi Szüléink! Ők nyitották ki az ajtót, amikor én nem bírtam. Ők gyújtottak lámpát nekünk. Ők gyújtották meg a gyertyákat. Nem tudod elképzelni, hogy ez micsoda kegy! Szívesen fogadnak idebent. Csak imákkal válaszolhatunk nekik!
Bianca bólintott. Arca megtelt áhítattal és csodálattal. Észrevette vajon Akasa, micsoda gyönyörű vérivót hoztam ide?
Fojtott, tiszteletteljes hangon, a legegyszerűbb, legmagasztosabb kifejezésekkel elmondtam az isteni Szülők történetét. Elmondtam Biancának, hogyan lettek sok ezer éve az első vérivók Egyiptomban; most már nem szomjazzák a vért, nem szólnak, meg se mozdulnak. Én vagyok őrzőjük és szolgájuk; ez így volt egész vérivó életemben, és így is lesz.Azért mondtam ezt el, hogy Bianca semmitől se féljen, és ne iszonyodjon a két mozdulatlan alaktól, akik rémítően merev szemmel bámultak a levegőbe. Így vezettem be nagy körültekintéssel a zsenge Biancát ezekbe a hatalmas misztériumokba, amelyeket ő gyönyörűnek talált.
– Ebbe a kápolnába jöttem, ha elutaztam Velencéből – magyaráztam. – Lámpákat gyújtottam a királynak és a királynőnek, virágokat hoztam. Látod, most nincs semmi, de mindig hozok, ha tehetem.
Ismét be kellett látnom, hogy minden lelkesedésem és hálám ellenére sem tudom megértetni Biancával annak csodáját, hogy Akasa ajtót nyitott, lámpát gyújtott nekünk. Nem mertem megtenni. Miután befejeztem a hódolatos elbeszélést, behunytam a szememet, és némán köszönetet mondtam Akasának meg Enkilnek, amiért bebocsátottak a szentélybe, és a fény ajándékával köszöntöttek.Egyfolytában imádkoztam, talán, mert én sem bírtam felfogni ezt a szíves látást, és nem értettem, mit jelent. Szeretnek? Szükségük van rám? Mindenesetre elbizakodottság nélkül kell fogadnom. Hálásnak kell lennem, és nem kell képzelegnem olyan dolgokról, amelyek nincsenek.Sokáig térdeltem némán. Bianca bizonyára engem utánozhatott, mert ő is hallgatott. Egy idő után nem bírtam tovább a szomjúságot. Mereven néztem Akasát. Kívántam a Vért. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a Vérre. Minden szenvedésem nyílt sebként sajgott bennem, és minden sebem a Vérért vérzett. Próbát kell tennem, hogy megkaphatome a királynőtől a mindenható Vért.Megérintettem Bianca finom karját.
– Szépségem! Menj oda abba a sarokba, ülj le szép csendesen, és akármit látsz, ne szólj semmit!
– De mi fog történni? – suttogta. Először volt rémült a hangja. Végigjártatta tekintetét a lámpák remegő lángjain, a gyertyákon, a festett falakon.
– Tedd, amit mondok! – utasítottam. Ki kellett mondanom, és neki meg kellett tennie. De miből tudjam, hogy a királynő enged inni?
Amint Bianca behúzódott a legtávolabbi sarokba, és jól maga köré csavarta vastag köpenyét, némán imádkozni kezdtem a Vérért.„Látod, mivé lettem – mondtam hangtalanul – tudod, hogy megégtem. Ezért nyitottál ajtót és bocsátottal be, mert én nem voltam képes rá. Látod, micsoda szörnyeteg lett belőlem. Könyörülj meg rajtam, és engedj innom, mint ahogy régebben engedted. Tisztelettel járulok elébed.”Levettem bőr maszkomat, félretettem. Olyan ocsmány voltam, mint azok a régi, égett istenek, akiket Akasa összezúzott. Engem is elutasít? Vagy egész idő alatt tudta, mi történt velem? Már akkor értett mindent, amikor még ki sem nyitotta az ajtót?Lassan felemelkedtem, majd letérdeltem a lábához, ahonnan már elértem a nyakát. Feszülő idegekkel vártam Enkil ütését, de nem sújtott le rám.Megcsókoltam a királynő nyakát, befont haja bőrömet simogatta, fehér bőre vakított. Bianca halk sírása volt az egyetlen hang.
– Ne sírj, Bianca! – súgtam.Hirtelen, erőszakosan felharaptam a bőrt, ahogy oly gyakran tettem, és magamba fogadtam a sűrű vért. Olyan ragyogó és forró volt, mint a lámpák és a gyertyák lángja, úgy lövellt belém, mintha Akasa szíve hajtaná a szájam felé, a saját szívem, ütemére. Szédültem, a testem elveszítette a súlyát.Valahol messze Bianca sírt. Mitől félt?A kertet láttam. Láttam a kertet, amelyet azután festettem, hogy beleszerettem Botticellibe, tele volt Sandro virágaival, narancsfáival, mégis az én kertem volt, apám villájának kertje Rómán kívül, rettenetesen régen. Hogy felejthettem el a tulajdon kertemet? Hogy felejthettem el a kertet, ahol gyerekfejjel játszottam?Az emlékezet visszavitt azokba a római napokba, amikor halandó voltam, és ott volt az én kertem, apám villájának kertje, és jártam a puha fűben, hallgattam a szökőkút csevegését, és úgy tűnt, hogy a kert egyfolytában változott az időben, ugyanakkor mégsem változott, és mindig ott volt nekem.Ledőltem a fűre, és a fák ágai hajladoztak fölöttem. Egy hang beszélt hozzám, gyorsan és kedvesen, de nem értettem, mit mond, aztán tudtam, hogy Amadeót bántották, hogy olyanoknak a kezében van, akik szenvedést és gonoszságot zúdítanak rá, és nem mehetek hozzá, mert beleesnék a tőrükbe, ha ezt tenném, és itt kell maradnom.Én vagyok az őrzője a királynak és a királynőnek, ahogy Biancának mondtam, a király és a királynő őrzője, és hagynom kell, hogy Amadeót elvigye az Idő, és ha azt teszem, amit kell, Pandora talán visszatér hozzám, talán visszakapom Pandorát, aki most Európa északi városait járja, Pandorát, akit mások is láttak.A kert zölden illatozott, és tisztán láttam Pandorát. Láttam puha, fehér ruháját, a haját, amelyet kibontott, úgy, ahogy Biancának meséltem. Pandora mosolygott. Felém jött. Beszélt hozzám. A királynő akarja, hogy együtt legyünk, mondta. A szeme nagy volt, töprengő. Tudtam, hogy közel van hozzám, nagyon közel, annyira közel, hogy megérinthetném a kezét.Ezt nem képzelhetem, mondtam magamnak, nem, ezt nem képzelhetem. Ismét hallottam a hangját, ahogy pöröl velem az első éjszakán, amikor férj és feleség lettünk: Itt folyik bennem ez az új vér, felemészt és átalakít, de én még ilyenkor sem kapaszkodok se az értelembe, se a babonába. Képes vagyok besétálni egy mítoszba, aztán kisétálni belőle! Félsz tőlem, mert nem tudod, ki vagyok. Külsőre nő, beszédre férfi, neked pedig azt mondja az eszed, hogy a kettő együtt lehetetlen.Pandora szemébe néztem. A kerti padon ült, a virágszirmokat szedegette barna hajából. Kinyújtottam a két kezemet, és belefúrtam a fűbe.Váratlanul hanyatt estem, ki az álomkertből, ki a káprázatból. Mozdulatlanul feküdtem a kápolna kőpadlóján, a gyertyák és az emelvényre vezető lépcső között.Semmi sem változott meg. Még Bianca is ugyanúgy sírt.
– Csöndesen, drágám! – kértem, ám a szememet nem tudtam levenni Akasa arcáról, és az egyiptomi ruha aranyselymén átsejlő melléről.Úgy rémlett, hogy Pandora itt volt velem, itt volt a kápolnában. Pandora szépsége valamilyen bensőséges és érthetetlen módon összeolvadt Akasa szépségével és jelenlétével.
– Mik ezek a csodák? – suttogtam. Felültem, aztán feltérdeltem. – Mondd meg, imádott királynőm! Mik ezek a csodák? Te hoztad ide Pandorát, mert azt akartad, hogy együtt legyünk? Emlékszel, hogy Pandora ezt mondta?
Elhallgattam, ám az elmém tovább könyörgött Akasához. Hol van Pandora? Idehozod nekem Pandorát még egyszer?
Hosszú idő telt el.Megkerültem a gyertyákat, és odamentem drága társamhoz, akit egészen felzaklatott az egyszerű csoda, hogy én ittam a mozdulatlan királynőből.
– És mikor hanyatt estél, azt hittem, meghaltál! – mondta. – De nem mertem odamenni hozzád, mert meghagytad, hogy ne mozduljak!
Vigasztalgattam.
– És mikor magadhoz tértél, és Pandorát emlegetted, láttam, hogy annyival... annyival gyógyultabb vagy!
Ez igaz volt. Mindenem megerősödött, karomlábam megvastagodott, súlyosabb lett, arcom viszszanyert valamit természetes körvonalából. Még mindig csúnya égési sebeim voltak, de vállasabb, acélosabb lettem, és többet éreztem a régi erőmből.De már csak két óra volt hajnalig. Az ajtót nem tudtam kinyitni, ahhoz nem volt kedvem, hogy Akasához könyörögjek, tegyen csodát akárki kedvéért. Tudtam, hogy nekem kell adnom a véremből Biancának, és ezt is tettem.Sértenée a királynőt, hogy miután ittam belőle, rögtön odaajándékozom a hatalmas vért egy gyereknek? Hát majd kiderül.Nem rémítgettem Biancát semmiféle figyelmeztetéssel vagy kétellyel. Intettem neki, hogy jöjjön hozzám, feküdjön a karjaimba.
Felhasítottam a csuklómat, és mondtam, hogy igyék. Elakadt a lélegzete a hatalmas vértől. Vékony ujjai karommá görbültek.Amikor a maga akaratából levált rólam és felült, szeme ködösen verte vissza a fényt.Megcsókoltam a homlokát.
– Mit láttál a vérben, szépségem? – kérdeztem.Csak a fejét rázta, mintha erre nem lennének szavai, aztán a mellemre borult.Ledőltünk aludni a kápolna békességes csendjében. A lámpák lassan elhasználták az olajukat, és kialudtak.Már a gyertyákból is csak néhány világított. Közeledett a hajnal. A kápolna meleg volt, amint ígértem, és ragyogott ékességeitől, de a legszebben ragyogott benne a fenséges Királynő és a Király.Bianca átcsúszott az öntudatlanságba. Nekem talán még háromnegyed órám volt hátra az ébrenlétből.Felnéztem Akasára, csodáltam, ahogy a szeme visszaveri a pislákoló gyertyák halódó fényét.
– Ugye, tudod, hogy hazug vagyok? – kérdeztem. – Tudod, milyen sunyi voltam. Te pedig játszadozol velem, ugye, uralkodóm?
Nevetést hallottam?Lehet, hogy meg fogok bolondulni? Volt részem elég szenvedésben és elég mágiában, elég éhségben és elég vérben.Biancát néztem, aki bizakodva feküdt a karomban.
– Beleültettem az elméjébe Pandora képét – suttogtam –, hogy akárhova megyünk, őt keresse. Az ő angyali elméjéből Pandora okvetlenül kiemeli az én képemet. Így Bianca közvetítésével megtalálhatjuk egymást, Pandora és én. Bianca nem is sejti, mit tettem vele. Azt hiszi, csak engem vigasztalt azzal, hogy meghallgatta meséimet, én pedig, noha szeretem, Északra fogom vinni, oda, ahol Raymond Gallant szerint utoljára látták Pandorát.
Ó, nagyon sunyi voltam, de mi mindennel kell óvni az életet, ha annyira megsebezték és felperzselték, mint az enyémet? Nekem az élet egyenlő ezzel a borotvaélen táncoló, vakmerő törekvéssel. Érte elhagyom Amadeót akit meg kellene mentenem, mihelyt az erőm visszatér.Nesz hallatszott a kápolnában. Mi volt az? Viasz csordult le az utolsó gyertyából?Úgy rémlett, egy hangtalan hang beszél hozzám:Nem mentheted meg Amadeót. Te az Anya és az Apa őrizője vagy.
– Igen, kezdek álmosodni – súgtam. Behunytam a szememet. – Tudom én azt. Mindig is tudtam.
Menj tovább, keresd meg Raymond Gátlantot, emlékezz. Nézz a szemébe még egyszer.
– Igen, a Talamasca – mondtam. – És a Lorwich nevű kastély KeletAngliában, Az anyaház. Igen, emlékszem az érme két oldalára.
A vacsorára gondoltam, amikor Raymond Gallant lopva odajött hozzám, és ártatlan kíváncsisággal fürkészett.A zenére gondoltam. Amadeo Biancával táncol, és mosolyog. Mindenfélére gondoltam.Láttam a kezemben az aranyat, és az aranyon a vésett kastélyt. Nem álmodom? De mintha Raymond Gallant beszélt volna hozzám, nagyon tisztán és érthetően:
– Figyelj rám, Marius, emlékezz rám, Marius! Tudunk róla, Marius. Figyelünk, és mindig itt vagyunk.
– Igen, Északra megyek – mormoltam.
Akkor úgy rémlett, mintha a Csend Királynője szavak nélkül közölte volna velem, hogy elégedett.Ha most visszanézek, nem kételkedem benne, hogy Akasa térített el Amadeo megmentésétől, ha pedig áttekintem, amit eddig meséltem, abban sem kételkedhetem, hogy máskor is beleavatkozott az életembe.Ha megpróbálok Délre menni, okvetlenül Santino kezébe esek, akkor pedig végem. És mi lehetett csábítóbb kép az ígéretnél, hogy hamarosan találkozhatok Pandorával?Találkozásom Raymond Gallanttal valóban megtörtént, részletei még élénken éltek bennem, Akasa pedig nyilvánvalóan kifacsarta belőlem őket irdatlan hatalmával.Az is igaz, hogy beleültettem Bianca agyába Pandora képét. Királynőm ezt is tudhatta, ha kinyitotta a fülét, és meghallgatta imáimat, amelyeket Velencéből intéztem hozzá.Mindenesetre attól fogva, hogy megérkeztünk a szentélybe, egyetlen célom volt: felkutatni Pandorát.Ha valaki elárulta volna, hogy jó kétszáz évig fog tartani, talán elveszítem a reményt, de nem tudtam. Annyit tudtam, hogy biztonságban vagyok a szentélyben, ahol Akasa vigyáz rám, és örülhetek Biancának.Több mint egy évig ittam a szent forrásból, és hat hónapig tápláltam hatalmas véremmel Biancát.A saját szememmel láttam, hogyan leszek izmosabb minden isteni lakomától. Amíg nem tudtam kinyitni az ajtót, tiszteletteljes suttogással töltöttük el az éjszakákat.Takarékoskodtunk a lámpaolajjal és a finom gyertyákkal, amelyeket az isteni Szülők mögött tároltam, mert fogalmunk sem volt, mikor leszek képes kinyitni az ajtót, hogy vadászni mehessünk az Alpok távoli falvaiba, városaiba.Aztán egy éjszakán megrohant a vágy, hogy kimehessek a kriptából. Volt annyi eszem, hogy tudjam, ez a gondolat nem lehet véletlen. A képek sorozata ültette belém. Most már ki tudom nyitni az ajtót. Kimehetek, és magammal vihetem Biancát.Bőröm szénfekete volt, helyenként vastag forradások barázdálták, mintha tüzes vasat húztak volna végig rajta. Ám az arc, amelyet Bianca tükrében láttam, tökéletesen kialakult, és ott ült rajta a rám jellemző nyugalom. Testem visszanyerte izmosságát, kezem, amelyre hiú vagyok, igazi tudós kéz volt, hosszú, mozgékony ujjakkal.Még egy évig nem mertem levelet küldeni Raymond Gallantnak. Messzi kisvárosokba vittem magammal Biancát, ahol kíméletlenül vadásztam a gonosztevőkre. Mivel ez a fajzat gyakran verődik csapatokba, pukkadásig ehettük magunkat. Utána elszedtem a holtaktól az aranyukat, meg a ruhát, amire szükségem volt, és jóval napkelte előtt már vissza is jutottunk a szentélybe.Így visszanézve úgy számolom, legalább tíz évet éltünk le így. De nem tudhatom biztosan, mert nekünk mindig olyan furcsán telik az idő.Arra emlékszem, hogy olyan erős kötelék alakult ki közöttem és Bianca között, amely eltéphetetlennek tűnt. Társam volt nemcsak a beszélgetésekben, de a csendben is.Szavak nélkül is értettük egymást, és sose vitatkoztunk. Bianca büszke és kíméletlen vadász volt, rajongásig tisztelte a Szülőket, és ha csak lehetett, nem érte be egy áldozattal. Korlátlan mennyiségű vér fért bele. Kellett neki az erő, az enyém és a gonosztevőké, akiket erényes hidegséggel ölt meg.Ha karjaimban szállt a széllel, félelem nélkül tekintett a csillagokra. Lágy hangján gyakran mesélt firenzei életéről, gyermekkoráról, szeretett fivéreiről, akik Lorenzo il Magnifico csodálói voltak. Igen, sokszor találkozott imádott Botticellimmel, és részletesen leírt nekem olyan festményeket, amelyeket nem láttam. Időnként dalokat énekelt, amelyeket maga komponált. Szomorúan emlegette bátyjainak halálát, amely után gonosz rokonai kerítették hatalmukba.Ugyanannyira szerettem hallgatni, mint amennyire beszélni szerettem vele. Máig elámulok, hogy milyen jóízűen tudtunk diskurálni.Noha sok hajnalon kifésülte szép haját, majd újrafonta gyöngyös varkocsait, sose panaszkodott sorsunkra, és hozzám hasonlóan ő is elhordta azoknak az ujjasátköpenyét, akiket megöltünk.Olykorolykor beosont a király és a királynő mögé, elővett a becses batyuból egy selyemruhát, és magára öltötte, hogy így aludjon el a karjaimban, miután elhalmoztam bókokkal és csókokkal.Pandora mellett sose ismerhettem ilyen békességet, ilyen egyszerű melegséget.Mégis Pandora töltötte be az elmémet – Pandora, ahogy járja ázsiai társával Észak városait.Az egyik éjszakán a szilaj vadászattól és a jóllakottságtól elfáradt Bianca arra kért, hogy korán vigyem vissza a szentélybe, így három becses órám maradt hajnalig. Azonkívül erőm is ugrásszerűen megnőtt, amit talán oktalanul eltitkoltam Bianca elől.Az Alpok egyik távoli kolostorába mentem, amely sokat szenvedett a közelmúltban rohamosan hódító mozgalomtól, amelyet a tudósok reformációnak neveznek. Tudtam, hogy ott találok riadt szerzeteseket, akik az aranyamért továbbítják a levelemet Angliába.Először az üres kápolnába tértem be, ahol összeszedtem az összes használható viaszgyertyát, és betettem őket a magammal hozott zsákba, a szentély gyertyáinak pótlására.Aztán a scriptoriumba mentem. Ott találtam egy öreg vén szerzetest, aki szélsebesen körmök valamit egyetlen gyertya mellett.Felnézett, mert megérezte a jelenlétemet.– Igen, különös ember vagyok, aki különös úton jött hozzád, de hidd el, hogy nem vagyok gonosz! – mondtam azonnal a megfelelő német tájszólásban.Szürke hajú, tonzúrásra nyírott ember volt, barna csuhát viselt, kissé fázott az üres scriptoriumban, és egy cseppet sem félt tőlem.Igaz, sose tűntem emberibbnek. A bőröm sötét volt, mint egy szerecsené, piszokszürke ruhámat valamelyik balvégzetű latorról húztam le.Továbbra is bámult, de láthatólag nem akarta riadóztatni testvéreit. Bedobtam a régi trükkömet: eléje tettem egy aranypénzekkel teli erszényt, amelyre ugyancsak szüksége volt a kolostornak.
– Levelet kell írnom, és el kell juttatnom Angliába – mondtam.
– Katolikus címre? – Kérdőn felvonta vastag, szürke szemöldökét.
– Gondolom – feleltem, és vállat vontam. A Talamasca világi jellegéről mégse beszélhettem neki.
– Akkor jól gondold meg – figyelmeztetett. – Mert Anglia már nem katolikus.
– Mi a csoda! – mondtam. – Csak nem juthatott el még Angliába is a reformáció!
Nevetett.
– Nem egészen a reformációról van szó, hanem a király dölyfösségéről, aki el akar válni a spanyol katolikus feleségétől, és tagadja, hogy a pápának lenne ebbe beleszólása.
Ezen annyira elcsüggedtem, hogy le kellett ülnöm egy padra, holott nem kínáltak hellyel.
– Mi vagy te? – kérdezte az öreg szerzetes. Letette a tollat, és leplezetlenül megbámult.
– Nem érdekes – feleltem fáradtan. – Úgy gondolod, hogy semmiképpen sem lehet eljuttatni innen egy levelet a keletangliai Lorwich kastélyba?
– Nem tudom – felelte. – Az bizony megtörténhet. Mert vannak, akik szembeszegülnek VIII. Henrik királlyal, míg mások a pártján állnak, de az tény, hogy Anglia majdnem minden kolostorát leromboltatta. Így hát, ha levelet írsz innen, azt csak a kastélyba lehet vinni, kihagyva a kolostori közvetítést. Azt meg hogyan csináljuk? Ezen még gondolkozni kell. Én mindenestre megpróbálkozhatok vele.
– Igen, kérlek, próbálkozzunk meg vele!
– Ám először is mondd meg, mi vagy – ismételte. – Mert ha nem, én sem írom meg a levelet. Továbbá azt is tudni akarom, hogy miért loptad el a kápolnából az összes jó gyertyát, és miért hagytad ott a rosszakat.
– Tudod, hogy én tettem? – kérdeztem izgatottan. Azt hittem, olyan csendes voltam, mint az árnyék.
– Nem vagyok közönséges ember – felelte. – Hallok dolgokat és látok dolgokat, amiket mások nem. Tudom, hogy nem vagy ember. Akkor mi vagy?
– Nem árulhatom el – válaszoltam. – Te mondd meg, minek tartasz. Mondd meg, látsze a szívemben gonoszságot. Mondd meg, mit látsz bennem.
Sokáig nézett. A szeme sötétszürke volt, koros arcából könnyen fel tudtam építeni a régi határozott fiatalembert, akinek erős jelleme elfeledtette az idő rombolását.Végül elfordult és a gyertyáját nézte, mint aki végzett a vizsgálatommal.
– Különös könyveket olvasok – mondta halk, de tiszta hangon. – Tanulmányoztam Itáliából hozott traktátusokat, amelyek mágiával, asztrológiával, és gyakran tiltottnak bélyegzett dolgokkal foglalkoznak.
Pulzusom gyorsabban vert. Ez olyan szerencse, hogy az már hihetetlen! Nem szakítottam félbe.
– Hiszem, hogy vannak angyalok, akiket kivettettek az égből – folytatta –, és már nem tudják, kik voltak valaha, csak bolyonganak zavaros fővel. Te olyannak látszol, mintha közéjük tartoznál, bár ha így is van, nem támaszthatod alá igazságomat.
Annyira meghökkentem ennek az elképzelésnek a furcsaságától, hogy belém szakadt a szó. Pedig felelnem kellett valamit:
– Nem, nem vagyok az, és ezt bizonyosan tudom. Bár az lehetnék. Hadd áruljak el neked egy félelmetes titkot.
– Jól van – mondta. – Ha akarsz, meggyónhatsz nekem, mert felszentelt pap vagyok, nem közönséges szerzetes, de kétlem, hogy megadhatnám neked a feloldozást.
– Ez az én titkom. Már akkor léteztem, amikor Krisztus járta a földet, habár sose találkoztam vele.
Higgadtan végiggondolta, amit hallott. Először engem nézett, aztán a gyertyáját, mintha ez afféle kis szertartás lenne nála.
– Nem igazán hiszek neked – mondta végül. – Mindenesetre zavarba ejtő lény vagy fekete bőröddel, kék szemeddel, szőke hajaddal és az aranyaddal, amit nagylelkűen elém helyeztél. Természetesen elfogadom. Nagy szükségünk van rá.
Mosolyogtam. Kedveltem ezt az embert, amit természetesen nem mondtam meg neki. Ugyan mihez kezdett volna vele?
– Jól van – mondta. – Megírom a leveledet.
– Meg tudom írni én is, csak adj pergament és tollat. Ha elküldöd, írd rá, hogy ide kéred a választ. Itt a válasz a fontosabb.
Azonnal engedelmeskedett. Hálásan fogadtam a lúdtollát, és munkához láttam. Tudtam, hogy figyeli, amit írok, de nem érdekelt.Raymond Gallant!Szörnyű csapás ért egy éjszakával az után, hogy találkoztunk és beszéltem veled. Velencei palotám leégett, én olyan súlyos sérüléseket szenvedtem, hogy azt el sem képzelheted. Nem halandó kezek műve volt, és ha egyszer még találkozunk, készséggel megmagyarázom, mi történt. Kimondottan nagy örömömre szolgálna, he részletesen leírhatnám, ki küldte Velencébe emisszáriusait az elpusztításomra. Egyelőre nagyon gyenge vagyok, hogy akár szóban, akár tettben megpróbálkozzak a bosszúval.Ahhoz is gyenge vagyok, hogy elutazzak a keletangliai Lorwichba, ám oly erőknek köszönhetően, amelyeket nem írhatok le, ahhoz hasonló menedéket élvezhetek, mint amit te kínáltál nekem.Könyörgöm, írd meg, hallottále mostanában az én Pandorámról? Könyörgöm, írd meg, hogy megjelente neked? Könyörgöm, írd meg, hogy elérhetőe levéllel?MariusMiután befejeztem a levelet, átadtam a papnak, aki azon nyomban ráírta a kolostor címét, összehajtotta a pergament, és lepecsételte. Sokáig ültünk némán.
– Hogyan találjalak meg, ha levél jön? – kérdezte a szerzetes.
– Azt én tudni fogom – feleltem –, ugyanúgy, mint mikor te tudtad, hogy elloptam a gyertyákat. Bocsásd meg, hogy elhoztam őket. Be kellett volna mennem a városba, hogy tisztességgel vásároljak egy gyertyamártónál. De annyira az éjszaka vándora lettem, hogy a szeszélyeim irányítanak.
– Látom – mondta –, mert bár németül kezdted a beszédet, áttértél a latin nyelvre, amelyen leveledet írtad. Ó, ne haragudj, egyetlen szavát sem olvastam el, de azt tudom, hogy latin volt. Tökéletes latin. Olyan latin, amelyet ma már senki sem beszél.
– Elég lesz ennyi arany? – kérdeztem. Felálltam a padról, ideje volt indulnom.
– Ó, igen, és várom, hogy visszajöjj. Gondom lesz rá, hogy holnap elküldjék a levelet. Ha Lorwich ura KeletAngliában VIII. Henrik király híve, akkor bizonyosan választ kapsz.
Olyan gyorsan távoztam, hogy új barátom bizonnyal úgy láthatta, mintha levegővé változnék.Búvóhelyünk keskeny szorosban volt, nyaktörő meredély fölött. Megakadt a szemem a szirt tövében az összebújó kunyhók kis csoportján. Tudtam, hogy mit jelent.Bianca aludt, mikor beléptem a szentélybe. Nem kérdezte, hol jártam. Ekkor döbbentem rá, milyen messzire mentem, hogy eltitkolhassam előle a levelet.Azon töprengtem, hogy ha egyedül mennék, elérhetnéme légi úton Angliát? De mit mondanék Biancának? Sose hagytam egyedül. Már azért is lelkifurdalásom volt, hogy ennyi időre megtettem.Eltelt majdnem egy év, amelynek minden éjszakáján hallótávolságra megközelítettem a kolostort, ahol rábíztam a levelet a papra.Ekkoriban sűrűn vadásztunk Biancával alpesi kisvárosokban. Ruhát vásároltunk magunknak a kereskedőknél, időnként szobát vettünk ki, hogy élvezhessük az emberek életét, ám aludni csak a szentélyben mertünk.Időnként ittam a királynőből. Nem tudom, milyen elv szerint választottam ki az alkalmakat. Talán ő szólt hozzám. Annyit mondhatok, tudtam, mikor ihatok belőle, és meg is tettem. Vérétől minden alkalommal látványosan gyógyultam, erőm gyarapodott, és mindig megosztottam a kapott ajándékot Biancával.Jött egy éjszaka, amelyen ismét a szentélyben hagytam a fáradt Biancát, és elmentem az alpesi kolostorba. Az én szerzetesem a kertben állva nézte az eget, és olyan szép, olyan jámbor mozdulattal tárta ki a karját, hogy majdnem elsírtam magamat a láttán.Hangtalanul beléptem mögötte a kerengőbe.Azonnal szembefordult velem, mintha ereje olyan nagy lenne, akár az enyém. Szélben lobogó barna csuhával jött felém.
– Marius! – súgta. Intett, hogy maradjak csendben, és a scriptoriumba vezetett.Figyelemre méltóan vastag levelet vett elő az íróasztalból. Még jobban meglepődtem, mikor láttam, hogy a pecsétet feltörték, a levelet kibontották.A szerzetesre néztem.
– Igen, elolvastam – mondta. – Azt gondoltad, hogy anélkül adom oda?
Nem vesztegethettem tovább az időt. Tudnom kellett, mi van a levéljen. Leültem, széthajtogattam a lapokat.Marius!Szavaim ne késztessenek sem haragra, sem elhamarkodott döntésekre. Pandoráról ezt tudom: azok, akik járatosak az ilyesmiben, látták olyan városokban, mint Nürnberg, Bécs, Prága és Gutenberg. Utazgat Lengyelországban. Utazgat Bajorországban.Ő és társa nagyon okosak, ritkán keltenek feltűnést az emberek között, bár időnként megjelennek egyes országok királyi udvaraiban. Azok, akik látták őket, úgy hiszik, hogy élvezik a veszélyt.Levéltárunkban sok feljegyzés található egy fekete batárról; nappal közlekedik két hatalmas, zománcozott ládával, amelyekben feltételezhetőleg a lények alszanak. Sápadt, hallgatag, könyörtelen és hűséges halandó őrök kis csapata védelmezi őket.Ezek az őrök azonnal megölnek mindenkit, aki közel merészkedik hozzájuk, történjék bár ez a legnagyobb jóakarattal, vagy a legfortélyosabb leleményességgel. Erre a sorsra jutott több rendtársunk, amikor meg akarták fejteni a sötét utazók titkát.Néhányunknak az a véleménye, hogy az őrök kaphattak egy csekély adagot uruk és úrnőjük mérhetetlen hatalmából, ami örökre Pandorához és társához köti őket.Utoljára Lengyelországban észlelték a párt. Nagyon gyorsan utaznak, sehol sem töltenek huzamosabb időt, és láthatólag abban lelik örömüket, hogy szakadatlanul bolyongjanak Európában.Széltébenhosszában bejárták Spanyolországot és Franciaországot, de sose tették be a lábukat Párizsba. Gondolom, ennek ismered az okát, mert ha nem, én leszek kénytelen felvilágosítani téged.Elmondom, mit tudok. Párizsban ma a mindkettőnk előtt ismert lények vakbuzgó csoportja tanyázik, olyan nagy csoport, hogy nem tudom, nincseneke túl sokan még egy ekkora városra is. A csoport kétségbeesett renegátjától, aki hozzánk menekült, sok mindent megtudtunk ezekről a rendhagyó kreatúrákról.Nem vethetem papírra, amit róluk tudok. Érjük be annyival, hogy döbbenetes fanatizmus lángol bennük, azt hiszik, hogy magát Istent szolgálják étvágyukkal. Ha fajtájuk más képviselői betévednek a területükre, habozás nélkül megsemmisítik őket, mint istenkáromlókat.Ez a renegát, akiről beszélek, többször kijelentette, hogy fivérei és nővérei is hozzájárultak a téged sújtó nagy szerencsétlenséghez. Ezt csak te igazolhatnád, mert nem tudom, hogy mi ebben a kijelentésben a dicsekvés, mi az őrület, esetleg a kettő ötvözetével állok szemben. Képzelheted, mekkora konfúziót idézett elő házunkban e locsifecsi lény, aki lelkesen válaszolgat a kérdésekre, és retteg, ha őrizetlenül hagyjuk.Ezt hadd egészítsem ki egy adattal, amely ugyanolyan fontos lehet neked, mint minden, ami elvesztett Pandorádra vonatkozik.E habzsoló és rejtélyes párizsi banda vezére nem más, mint a te ifjú társad Velencéből.Fenyítéssel, koplalással, vezekléssel és – mint ez a fiatal renegát mondta – hajdani Mesterének elvesztésétől meggyőzött régi társad félelmetes erejű vezérnek bizonyult. Képes elűzni minden fajtársát, aki meg akarja vetni a lábát Párizsban.Szívesen mesélnék többet is e kreatúrákról, de itt csak megismételném, amit már mondtam: azt hiszik, hogy magát a Mindenható Istent szolgálják. Ebből az elvből tetemes számú törvény következik.Marius, nem tudom, milyen hatással lesz rád ez a közlés. Csak azt írom, amiben biztos vagyok.Most pedig, tekintve kinekkinek a korát, szokatlan szerepre kell vállalkoznom.Akármiként hassanak rád ezek az értesülések, amelyeket leírtam, semmilyen körülmények között ne utazz szárazföldön Északra, hogy meglátogass. Semmilyen körülmények között ne utazz szárazföldön Északra, hogy felkutasd Pandorát. Semmilyen körülmények között ne utazz szárazföldön Északra, hogy felkutasd ifjú társadat.Két okból figyelmeztetlek. Mint bizonyára tudod, Luther Márton olyan békétlenséget szított, hogy egész Európában háborúk tombolnak, Angliában pedig uralkodónk, VIII. Henrik, a heves ellenállást letörve függetlennek nyilvánította magát Rómától.Mi itt Lorwichban természetesen hű alattvalói vagyunk királyunknak, akinek döntéseit csakis tisztelhetjük és becsülhetjük. De ez akkor sem európai utazásra való idő.Még egy okból figyelmeztetnélek, amely talán meg fog lepni. Európaszerte elszaporodtak azok, akik légből kapott indokokkal üldözni akarnak másokat, mint boszorkányokat. A falvakat és a városokat olyan babonák mételyezik, amelyeket száz éve még köznevetség övezett volna.Nem engedheted meg magadnak, hogy ilyen vidékeken utazgass. Varázslókat, boszorkányszombatokat, ördögimádást taglaló írások homályosítják el az emberi bölcselmet.Igen, féltem Pandorát is, hogy ő és társa talán nem vesznek tudomást ezekről a veszélyekről, ám többször is tudatták velünk, hogy nagyon sebesen utaznak. Szolgáik naponta kétszerháromszor is vásárolnak új lovakat, de csak a legjobb állományból.Marius, tiszta szívemből kívánok neked minden jót. Kérlek, írj megint, amilyen hamar teheted. Olyan sok kérdést szeretnék feltenni, de ebben a levélben nem merem. Nem tudom, mernéme egyáltalán. Csak reménykedem, hogy egyszer még meginvitálhatlak.Tudatnom kell veled, hogy minden fivérem és nővérem engem irigyel a leveledért. Nem szabad engednem, hogy ez megszédítsen. Le vagyok nyűgözve tőled, amire megvan minden okom.Híved a Talamascában:Raymond GallantHátradőltem, kezemben reszkettek a pergamenlapok, és a fejemet csóváltam. Összevissza kavarogtak a gondolataim.A velencei katasztrófa éjszakája óta sokszor voltam zavarban, ha meg kellett találnom a szavakat, de ezt még sose éreztem olyan élesen, mint most.A lapokra pillantottam. Jobb kezem megérintett szavakat, aztán visszahőkölt. Megint a fejemet csóváltam.Pandora Európában bolyong. Karnyújtásnyira van tőlem, de talán sose érhetem el.Amadeót pedig áttérítették Santino hitére, és Párizsba küldték! Ó, igen, el tudom képzelni!Láttam Santinót azon a római éjszakán, fekete köntösében, hívságosan ápolt hajával, ahogy odajön hozzám, és unszol, hogy menjek vele nyomorult katakombájába.Itt a bizonyíték, hogy nem pusztította el az én gyönyörű gyermekemet, hanem áldozattá tette. Áttérítette a maga hitére, megkaparintotta Amadeót! Ez volt az én megsemmisítő vereségem.
Amadeo, az én szépséges, tehetséges tanítványom pedig elhagyta az én szeszélyes gyámkodásomat az örök homályért. Igen, ó, igen, nagyon jól el tudom képzelni! Hamu! Olyan íze volt a számnak, mintha hamut ettem volna!Végigfutott rajtam a hideg.Összegyűrtem, magamhoz szorítottam a lapokat.Hirtelen észbe kaptam, hogy ott ül mellettem a szürke hajú pap. Az asztalra könyökölt, és nagyon nyugodtan nézett rám.Ismét megcsóváltam a fejemet. Összehajtogattam a levelet, hogy magammal vihessem.Belenéztem a szerzetes szürke szemébe.
– Miért nem menekülsz tőlem? – kérdeztem. Keserű voltam, sírni szerettem volna, de ez nem az a hely volt.
– Adósom vagy – felelte halkan. – Mondd el, mi vagy, ha másért nem, hogy tudjam, elkárhozike a lelkem, amiért segítettem neked?
– Nem kárhozik el – mondtam sietve és boldogtalanul. – A lelkednek semmi köze hozzám. – Mélyen beszívtam a levegőt. – Mit hoztál ki abból, amit a levelemben olvastál?
– Szenvedsz – mondta –, úgy szenvedsz, mint egy halandó ember, de nem vagy halandó. Ez ott Angliában halandó, de nem fél tőled.
– Igaz – mondtam. – Szenvedek, mert galádul bántak velem, és nem állhatok bosszút, nem számíthatok igazságtételre. Ám ne beszéljünk ilyen dolgokról. Most inkább hallgatnék.
Csönd lett. Már mennem kellett volna, de nem volt erőm hozzá.Letetteme a szokott pénzes erszényt? Mert azt most kell. Előhúztam a ruhám alól, kiborítottam belőle az aranyakat, mert látni akartam, ahogy csillognak a gyertyafényben.Elmosódott, forró gondolatok örvénye forgatta az agyamban Amadeót, ennek az aranynak a ragyogását, és hogy milyen dühös voltam, mennyire izzott bennem a bosszúvágy Santino iránt. Ikonok szentjeit láttam, aranyglóriával; láttam a Talamasca aranypénzét. Láttam a firenzei aranyforintokat.Láttam az aranykösöntyűket, amelyeket Pandora viselt gyönyörű, meztelen karján. Láttam az aranykösöntyűket, amelyeket ő illesztett Akasa karjára.Arany és arany és arany!És Amadeo a hamut választotta!Hát akkor most ismét meg kell keresnem Pandorát. És meg is fogom keresni! És akkor engedem csak el, akkor hagyom ott rejtélyes keleti kísérőjének, ha esküvel bizonyítja, hogy gyűlöl. Ó, hogy reszkettem, mikor ezeket gondoltam! Hogy esküdöztem, hogy susogtam hang nélkül ezeket a fogadalmakat!Igen, Pandora! És majd egy éjszakán leszámolok Santinóval! Amadeóért!A csend a végtelenbe nyúlt.A pap nem félt. Tudja vajon, milyen hálás vagyok, amiért engedi, hogy élvezzem ezt a drága csendet?Végighúztam ujjaimat az aranyakon.
– Elég ez virágokra? – kérdeztem. – Virágokra, fákra, gyönyörű növényekre a kertetekben?
– Igen, elegendő, hogy örökre megszépíthessük a kertünket – válaszolta.
– Örökre? Ó! Hogy szeretem ezt a szót, hogy örökre!
– Igen, időtlen szó – mondta a szerzetes, és felvonta tüskés szemöldökét. – Az idő a mienk, de az örökkévalóság az Istené, nem gondolod?
– De igen. – Ránéztem, elmosolyodtam, és ez ugyanolyan hatással volt rá, mintha meleg szavakat mondtam volna neki. Nem is leplezhette, hogy tetszik neki.
– Jó voltál hozzám – mondtam.
– Írsz még a barátodnak? – kérdezte.
– Innen nem – válaszoltam. – Nekem az túl veszélyes. Majd egy másik helyről, és könyörgök, felejtsd el ezeket a dolgokat.
Nevetett, őszintén, becsületesen.
– Felejtsem el! – mondta.Felálltam.
– Nem kellett volna elolvasnod a levelet – mondtam. – Csak nyugtalanságot okozhatott neked.
– Meg kellett tennem – válaszolta. – Mielőtt átadtam neked.
– El nem tudom képzelni, miért – mondtam. Csendesen elindultam a scriptorium ajtaja felé.Utánam jött.
– Szóval elmész, Marius? – kérdezte.Megfordultam, búcsúra emeltem a kezemet.
– Igen, elmegyek, én, aki nem vagyok sem angyal, sem ördög – mondtam. – Se jó, se rossz. Elmegyek.
Most is olyan gyorsan távoztam, hogy nem láthatta. Hamarosan egyedül voltam a csillagokkal, onnan bámultam le a szentélyünkhöz túl közel húzódó völgyre. Város volt születőben a meredély lábánál, amellyel ezer évig nem törődött az emberiség.Sokáig vártam, mielőtt megmutattam a levelet Biancának. Igazából nem titkoltam el, mert ezt becstelenségnek tartottam volna. De mivel nem kérdezte, mit keres kevés személyes holmim között a néhány lap, nem magyaráztam meg neki.Túlságosan fájt volna megosztanom a bánatomat, amelyet Amadeo miatt éreztem. A Talamasca pedig túlságosan fura mese volt, és túlságosan átszőtte a történetét a Pandora iránti szerelmem.Ám egyre gyakrabban hagytam magára Biancát a szentélyben. Természetesen sohasem kora este, amikor nekem kellett elrepítenem olyan helyekre, ahol vadászhattunk. Olyankor mindig magammal vittem.Később, mikor már ettünk, visszavittem a szentély biztonságába, és utána magányosan vágtam neki az éjszakának, hogy próbára tegyem a képességeimet.Érdekes dolgot tapasztaltam. Megtanultam azt, amit minden sebzett vámpír tud: az Anya Vére nemcsak növelte az energiámat, de gyógyulás közben erősebb lettem, mint a sérülésem előtt voltam.Persze mindig adtam Biancának a véremből, de minél erősebb lettem, annál jobban szélesedett közöttünk a szakadék.Természetesen többször beleszőttem imáimba a kérdést, hogy miként fogadná Biancát Akasa? De úgy tűnt, nemleges lenne a válasz, én pedig nem mertem próbálkozni.Jól emlékeztem Eudoxia halálára, és azt sem felejtettem el, amikor Enkil le akart sújtani Maelre. Nem engedhettem, hogy Biancával ez történjék.Rövid időn belül könnyedén el tudtam vinni Biancát olyan városokba, mint Genf vagy Prága, és ott élvezhettünk valamit a Velencében megszokott civilizációból.Ami a szépséges Velencét illeti, oda nem akartam visszatérni, akárhogy könyörgött Bianca. Belőle hiányzott a FellegAjándok, ezért olyan mértékben rám kellett hagyatkoznia, ami sem Pandorára, sem Amadeóra nem volt jellemző.
– Túlságon fájna – magyaráztam. – Azért nem megyek oda. Viszont épp elég időt töltöttél már itt, mint az én gyönyörű apácám. Mit szeretnél?
– Itáliát – felelte halkan, szomorúan. Tudtam, mire gondol, de nem feleltem.
– Marius, ha nem kaphatom meg Itáliát, akkor legyen másutt – mondta végül.A szentély első sarkában mondta ki ezeket a jelentőségteljes szavakat, fojtott suttogással, mintha veszélyt érezne.Mindig hódolattal viselkedtünk a szentélyben, de sose suttogtunk az isteni Szülők mögött. Neveletlenségnek, sőt tiszteletlenségnek éreztük volna.Ez tulajdonképpen különös, ha belegondolok, de nem feltételezhettük, hogy Akasa és Enkil nem hallja. Ezért beszélgettünk gyakran az első sarokban, főleg a bal oldaliban, amely Bianca kedvence volt. Sokszor üldögélt ott, a legmelegebb köpenyébe burkolózva.Mikor ezeket a szavakat mondta, felnézett a királynőre, mintha le akarná olvasni Akasa arcáról, mit szól ehhez.
– Neki is az lenne a kívánsága, hogy ne szennyezzük be tovább a szentélyét a tunyaságunkkal – mondta.Bólintottam. Mi mást tehettem volna? Ám olyan sok évig éltünk így, hogy nagyon megszoktam a helyet. És magának értetődőnek vettem Bianca csendes ragaszkodását.Leültem mellé.Megfogtam a kezét, és ekkor láttam, hogy a bőröm már nem fekete, hanem bronzbarna, és a legtöbb ránc eltűnt róla.
– Szeretnék bevallani valamit – mondtam. – Nem lakhatunk olyan egyszerű házban, mint Velencében.
Szótlanul nézett rám.Folytattam.
– Félek ezektől a kreatúráktól, Santinótól és démoni söpredékétől. Évtizedek teltek el a tűzvész óta, de továbbra is fenyegetést jelentenek.
– Honnan tudod? – kérdezte olyan hangon, mint akinek ennél sokkal több mondanivalója is lenne. A türelmét kértem.
Előkerestem a holmim közül Raymond Gallant levelét.
– Olvasd ezt el – mondtam. – Ebből megtudod többek között azt is, hogy egészen Párizsig elterjesztették a förtelmeiket.
Nem szóltam, amíg olvasott. Mikor befejezte, zokogni kezdett. Ettől megriadtam. Hányszor láttam sírni? Miért voltam ilyen készületlen rá? Amadeo nevét suttogta, mintha nem bírná hangosan kiejteni a száján.
– Mit jelent ez? – kérdezte. – Hogy élnek ezek? Magyarázd meg ezeket a szavakat! Mit tettek vele?
Könyörögtem, hogy csillapodjon le, aztán elmeséltem, hogy élnek ezek a sátánimádók: úgy mint a szerzetesek és a remeték, porban és halálban édelegnek, és azt képzelik, hogy a keresztény isten nekik is fenntart egy helyet a királyságában.
– Kiéheztették a mi Amadeónkat – mondtam. – Megkínozták. Ez egyértelműen kiderül. És mikor feladott minden reményt, mert engem halottnak hitt, azt is elhitte, hogy a sátánisták jámborsága igaz dolog, és beállt közéjük.
Bianca komoran nézett rám könnyes szemével.
– Ó, milyen sokszor láttalak sírni! – mondtam. – De mostanában nem, és még sose ontottál olyan keserű könnyeket, mint Amadeóért! Légy nyugodt, én sem felejtettem el!
A fejét rázta, mintha gondolatai nem egyeznének az enyéimmel, de nem lenne képes feltárni őket.
– Ravasznak kell lennünk, drágám – mondtam. – Akármilyen rejtekhelyet válasszunk, biztonságban kell lennünk Santinóéktól.
– Olyat találhatunk – felelte. – Tudod, hogy képesek vagyunk rá. Meg kell tennünk. Itt nem maradhatunk, ez ellentétes a természetünkkel. Ha tanultam egyáltalán valamit a meséidből, akkor az az, hogy nemcsak a vért, de a szépséget is hajszoltad vándorlásaidban.
Nem tetszett a komorsága.
– Csak ketten vagyunk – folytatta. – Ha ismét ellenünk támadnak ezek az ördögök a fáklyáikkal, könnyen elmenekíthetsz valamilyen magaslatra, ahol nem árthatnak nekem.
– Ha itt vagyok, szerelmem, ha itt vagyok – mondtam –, de mi van akkor, ha nem vagyok itt? Ezekben az években, amióta elhagytuk a gyönyörű Velencét, itt laktál ezek között a falak között, ahol nem bánthatnak. De ha máshova megyünk, örökké résen kell lennem. Természetes ez így?
Borzasztó volt ez az egész beszélgetés. Még sohasem tudtam ilyen nehezen szót érteni vele. Nem tetszett arcának kifürkészhetetlensége, sem az, ahogy a keze reszketett.
– Talán korai még – jegyezte meg Bianca –, de akkor is el kell mondanom neked egy rendkívül fontos dolgot, amelyet nem bírok magamban tartani tovább.
Nem mertem azonnal válaszolni.
– Mi az, Bianca? – kérdeztem boldogtalanul.
– Azt hiszem, súlyos hibát követtél el – mondta.Mintha főbe csaptak volna. Nem szólt többet. Vártam, de semmi sem törte meg a csendet. Bianca a falnak dőlt, szemét az isteni Szülőkre szögezte.
– Elmondod nekem, miben áll ez a tévedés? – kérdeztem. – Mindenképpen el kell mondanod! Szeretlek. Hallani akarom.
Nem szólt. A királyt és a királynőt nézte, de nem olyannak látszott, mint aki imádkozik.Felvettem a pergamenre írott levelet, végigpergettem a lapokat, aztán ismét Biancára néztem.Könnyei felszáradtak, szája megszelídült, de a pillantása valahogy különös volt, amit nem értettem.
– A Talamasca okozza félelmeidet? – kérdeztem. – Ezt mind meg fogom magyarázni. De tudnod kell, hogy egy távoli kolostorból írtam nekik. Kevés nyomot hagytam magam után, szépségem. A szelekkel utaztam, míg te itt aludtál.
Hallgatott, Nem volt fagyos vagy fenyegető a hallgatása, csak tartózkodó és töprengő. Ám amikor rám nézett, baljós változást érzékeltem az arcán.Csendes és sietős szavakkal elmagyaráztam különös találkozásomat Raymond Gallanttal az utolsó boldog velencei estémen. A legegyszerűbb szavakkal elmagyaráztam, miként kutatott utánunk az angol, és én miként tudtam meg tőle, hogy Pandorát látták ÉszakEurópában.Beszéltem mindenről, amiről szó volt a levélben. Ismét szóba hoztam Amadeót. Elmondtam, mennyire gyűlölöm Santinót, mert megfosztott mindentől, amit szerettem, kivéve Biancát, aki ennél fogva még drágább nekem.Aztán elment a kedvem a beszédtől, viszont kezdtem megharagudni. Úgy éreztem, nem érdemlem meg ezt a bánásmódot. Nem értettem Biancát. Egyre jobban sértett a csendje, és tudtam, hogy ezt ő is látja az arcomon.Végre észrevettem rajta valami változást. Tekintete megkeményedett, és azt kérdezte:
– Nem látod, milyen rettenetes hibát követtél el? Nem hallod a leckéidben, amelyeket nekem tartottál? Sok száz éve, amikor Pandorával éltél, elmentek hozzád az ifjú sátánimádók, kérték, amit megadhattál volna nekik, de te megtagadtad tőlük becses tudásodat. Fel kellett volna tárnod előttük az Anya és az Apa misztériumát!
– Az istenekre, hogy gondolhatsz ilyet?
– És mikor Santino faggatott Rómában, őt is el kellett volna vinned a szentélybe! Be kellett volna avatnod a titkokba, mint ahogyan engem beavattál! Ha megtetted volna, Marius, Santinóból sohasem lett volna az ellenséged!
Vad haraggal meredtem rá. Ez lenne az én tündöklő Biancám?
– Nem érted? – folytatta. – Ezek a feltartóztathatatlan őrültek újra és újra a semmiből űznek kultuszt! Mutatnod kellett volna nekik valamit! – Úgy legyintett, mintha viszolyogna tőlem. – Hány évtizede élünk itt? Mennyire vagyok erős? Eh, nem kell válaszolnod! Ismerem a szívósságomat. Ismerem a természetemet.
De nem érted, hogy szépségük és fenségük látványa mennyire megerősíti hitünket a hatalmunkban? Attól fogva tudtam, hogy idejöttünk! Láttam, mikor ittál a királynőből. Láttam, hogyan ébredtél föl a letargiából. Láttam, hogyan gyógyultál.
De mit látott Amadeo? Mit látott Santino? És még csodálkozol, hogy így elharapózott az eretnekségük?
– Ne nevezd eretnekségnek! – csattantam fel. – Ne beszélj erről úgy mint egy vallásról! Már mondtam, hogy vannak titkos dolgok, vannak megmagyarázhatatlan dolgok, de nem vagyunk egy felekezet tagjai!
– Te egy igazságot tártál fel előttem azzal, hogy megmutattad őket! – süvöltötte olyan rosszindulattal, amely merőben szokatlan volt számomra. – Santino eszelős keresztes hadjáratát is derékba törhetted volna, ha egyetlen pillantást megengedsz neki!
Rámeredtem. Elkapott az őrület.Felálltam, és vad haraggal körülnéztem a szentélyben.
– Szedd össze a holmidat! – mondtam hirtelen. – Itt nincs helyed tovább.
Ült tovább mozdulatlanul, és hideg daccal meredt rám.
– Nem hallottad, mit mondtam? Szedd össze drágalátos ruháidat, a tükrödet, a gyöngyeidet, az ékszereidet, a könyveidet, mindent, amit akarsz. Elviszlek innen.
Egy pillanatig olyan sötéten nézett rám, mintha nem hinne nekem.Aztán megrázkódott, és villámgyorsan összecsomagolt. Néhány perc múlva megállt előttem, vállán köpenyével, és úgy szorította a melléhez a batyuját, mint megszámlálhatatlan éve, amikor először hoztam ide.Nem tudom, visszanézette az Apára és az Anyára. Egy pillanatig sem hittem, hogy bármelyikük megakadályozná Bianca kiűzetését.Pillanatokon belül felszálltam. Még nem tudtam, hová viszem Biancát.Olyan gyorsan repültem, olyan magasra szálltam, amivel még sose mertem kísérletezni, és meggyőződtem róla, hogy van erőm hozzá. Elképesztően tudtam gyorsulni. Alattam ittott romos várak sötétlettek a közelmúlt háborúitól felperzselt földön.Egy ilyenhez vittem Biancát. Ellenőriztem, hogy a várkastélyt övező, kifosztott falut elhagyták lakói, aztán letettem Biancát a vár egyik termében, majd elmentem keresni egy helyet, ahol megalhat nappal.Gyorsan kiderítettem, hogy itt gond nélkül ellehet. A kiégett kápolna padlója alatt kripták kínálták a búvóhelyek széles választékát.Visszatértem Biancához. Ugyanott állt, ahol hagytam, tojásdad szeme ugyanúgy fénylett komor arcában.
– Elegem van belőled – közöltem remegve. – Látni se akarlak ezek után! Ilyet mondani, hogy az én hibám, ha Santino elrabolta a gyermekemet! Nem bírlak elviselni tovább! Fogalmad sincs, mekkora terhet cipeltem évszázadokon át, vagy hogy hányszor jajgattam miatta! Mit gondolsz, mit tenne drágalátos Santinód, ha megkaparintaná az Apát és az Anyát? Hány démont csődíthetne hozzájuk inni? És ki tudja, mit engednének meg a néma Szülők? Ki tudja, mit akarnak egyáltalán?
– Gonosz és nemtörődöm fivérem vagy – közölte fagyosan. – Miért nem hagysz ott a farkasoknak az erdőben? Menjél! Nekem is elegem van belőled! Közöld tudósaiddal a Talamascánál, hova tettél ki, ők talán felajánlják emberségükben a menedéket, de engem hagyj itt! Tűnj el a szemem elől! Látni sem akarlak!
Én pedig, noha addig csüggtem minden szaván, otthagytam.Órák teltek el, jártam az egeket, nem tudtam, hova megyek, álmélkodtam a mélyben összefolyó tájon.Még sose voltam ilyen hatalmas! Ha megpróbálnám, bizonyosan elszállhatnék Angliába!Láttam a hegyeket, aztán a tengert, aztán váratlanul úgy megfájdult a szívem, hogy nem tehettem mást, vissza kellett mennem Biancáért.Bianca, mit tettem!Bianca, könyörgöm, várj meg!Lecsaptam a sötét égből. Fegyelmezett mozdulatlansággal ült a szoba sarkában, úgy, ahogy a szentélyben szokott. Mikor elébe térdeltem, kitárta a karját, és átölelt.Zokogva szorítottam magamhoz.
– Gyönyörű Biancám, szépségem, ne haragudj, ne haragudj, szerelmem! – könyörögtem.
– Marius, szeretni foglak tiszta szívemből, míg világ a világ! – Ugyanolyan keservesen sírt, mint én. – Drága Mariusom, sohasem szerettem senkit úgy mint téged! Bocsáss meg nekem!
Sokáig sírtunk együtt, aztán hazavittem a szentélybe és megvigasztaltam. Megfésültem a haját, amit mindig nagyon szerettem, belefontam vékony gyöngysorait, hogy megint olyan bájos legyen, mint szokott.
– Mit is akartam mondani? – panaszkodott. – Nem tudom! Hát persze hogy nem bízhattál meg bennük! Borzasztó anarchia robbant volna ki abból, ha megmutatod nekik a királyt és a királynőt!
– Igen – helyeseltem. – Ez rá a tökéletes kifejezés. Borzasztó anarchia. – A mozdulatlan, érzéketlen arcokra pillantottam, majd gyorsan folytattam: – Értsd meg, ó, kérlek, ha szeretsz, meg kell értened, milyen hatalom rejlik bennük! Akármennyire is panaszolom hallgatásukat, nekik ez talán valamiféle békét jelent. Amelyet mindnyájunk érdekében választottak.
Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy ez a dolog lényege.Féltem, hogy mi történhetne, ha Akasa valaha is felállna a trónjáról, ha valaha is megszólalna vagy megmozdulna. Ha az eszemet használtam, félnem kellett tőle.Ennek ellenére azon az éjszakán és minden éjszakán meg voltam győződve róla, hogy ha Akasa valaha felébredne, isteni kedvesség áradna belőle.
Amint Bianca elaludt, a királynő elé térdeltem, azzal az alázattal, amelyet mostanra egészen megszoktam, de Pandorának sosem árultam el.
– Anya, éhezem rád! – suttogtam. Kitártam karjaimat. – Hadd érintselek meg szeretettel! Mondd el nekem, hogy tévedteme. Ide kellett volnae hoznom szentélyedbe a sátánimádókat? Meg kellett volnae mutatnom téged szépséged teljében Santinónak?
Behunytam a szememet. Kinyitottam.
– Ti Örökkévalók! – súgtam. – Szóljatok hozzám!
Odaléptem az Anyához, és a torkára tapasztottam a szájamat. Felszúrtam törékeny fehér bőrét a fogammal, és ittam a lassan lüktető, sűrű vért. Körülvett a kert. Igen, ezt szeretem benne a legjobban! Ez a kolostor kertje volt, tavasszal. Milyen csodálatos! Ott volt a papom is. Együtt sétáltunk a tisztára söpört kerengőben. Ez volt az álmok legszebbike, telt színeivel, körülöttünk a hegyekkel. Halhatatlan vagyok, mondtam.A kert szertefoszlott. A falból eltűntek a színek.Aztán egy éjszakai erdőben álltam. Láttam a holdfényben, hogy egy fekete batár közeledik, amelyeket fekete lovak sokasága húz. Elrobogott mellettem, hatalmas kerekei fölverték a port. Fekete libériás szolgák csapata követte.Pandora!Mikor felébredtem, Akasa keblén pihentem, homlokomat a nyakára hajtottam, bal kezem a jobb vállába kapaszkodott. Olyan édes érzés volt, hogy nem akartam mozogni. A kápolna fényei egyetlen arany izzásba folytak össze, ahogy azokban a hosszú velencei lakomatermekben szoktak. Végül gyengéd csókot leheltem rá, és visszahúzódtam. Lefeküdtem a padlóra, és magamhoz öleltem Biancát.Zavaros, különös gondolatok gyötörtek. Tudtam, hogy ideje valamilyen szállást találni a szentélyen kívül, mert idegenek járják hegyeinket. A szirt lábánál a kisvárosból egyre nagyobb város lett.Ám ennek az éjszakának az volt a legfélelmetesebb tanulsága, hogy tudunk veszekedni Biancával, hogy békénk erőszakosan és fájdalmasan megtörhet, én pedig imádottam első kemény szavától idegronccsá omolhatok.Miért döbbentem meg ennyire? Hát már elfelejtettem csúnya veszekedéseimet Pandorával? Tudnom kell, hogy a haragos Marius nem Marius. Tudnom kell, sohasem szabad megfeledkeznem róla.A következő éjszakán levadásztunk két útonállót, akik egy alacsonyabb szorosban ólálkodtak. A vér jó volt, és a kis lakomától megerősödve elmentünk egy német kisvárosba, ahol kerestünk egy kocsmát.Itt leültünk – akárki férjnek és feleségnek nézhetett –, és forralt bor mellett beszélgettünk órákig.Elmondtam Biancának mindent Azokról, Akiket Őrizni Kell. Elmeséltem neki az egyiptomi legendákat, hogy soksok ezer éve az Anyát és az Apát megkötözték és bántalmazták azok, akik el akarták lopni a drága vért. Elmeséltem neki, hogyan kérte Akasa, hogy hozzam ki Egyiptomból.Meséltem arról a néhány alkalomról, amikor Akasa szólt hozzám a Vér által. Befejezésül hangsúlyoztam, mekkora csoda volt, hogy az isteni Szülők kinyitották a szentély ajtaját, amikor én olyan gyönge voltam, hogy meg sem bírtam mozdítani.
– Szükségük vane rám? – kérdeztem Bianca szemébe nézve. – Nem tudhatom. Ez benne az iszonyú. Akarjáke, hogy megmutassam őket a többieknek? Ezt sem tudhatom.
Ám utoljára hadd valljak még be valamit. Tegnap éjszaka azért lettem olyan dühös, mert mikor Pandora először ivott az Anya véréből, arról álmodozott, hogy visszaállítja az isteni Szülők ősi kultuszát, vagyis azt az egyiptomi templomokig visszanyúló vallást, amelybe beletartoztak a ligetek druida istenei.Dühös voltam, hogy Pandora képes hinni ilyen dolgokban, és még azon az éjszakán, amelyen megalkottam, összetörtem álmait logikám erejével. De nem értem be ennyivel. Öklömmel rácsaptam az Anya keblére, és követeltem, hogy szóljon hozzánk.Bianca elhűlt.
– Kitalálod, hogy mi történt? – kérdeztem.
– Semmi. Az Anya nem válaszolt.
Bólintottam.
– De nem is büntetett meg, és nem is korholt. Talán az Anya hozta el Pandorát hozzám. Ezt sohasem deríthettük ki. Mindenesetre értsd meg, nagyon félek még a gondolatától is annak, hogy az isteni Szülőket imádják!
Bianca, halhatatlanok vagyunk, megvan a királyunk meg a királynőnk de egy pillanatig sem szabad azt hinnünk, hogy megértjük Őket.
Bianca bólogatott, töprengett.
– Nem volt igazam abban, amit mondtam – jegyezte meg hosszú hallgatás után.
– Nem mindenben – válaszoltam. – Ha Amadeo láthatta volna a királyt és a királynőt, talán megszökik a római vérivóktól, és visszatér hozzánk. De ezt másképp is lehet nézni.
– Mondjad.
– Ha ismerte volna az Anya és az Apa titkát, rákényszeríthették volna, hogy tárja fel Santinónak, a démonok pedig visszatértek volna Velencébe, hogy felkutassanak, és megtalálhattak volna mindkettőnket.
– Ó, igen, ez igaz – mondta. – Kezdem átlátni.Most már felszabadultan tudtunk beszélgetni a kocsmában. A halandók nem figyeltek fel ránk. Halkan meséltem, hogyan próbált meg egyszer Mael inni az engedélyemmel Akasa véréből, de Enkil megmozdult, és megakadályozta.Elmondtam Eudoxia szörnyű történetét. Elmondtam, miként hagytam el Konstantinápolyt.
– Nem tudom, mi ez benned szerelmem, de neked valamiért el tudok mondani mindent. Pandorával sose volt így. Amadeóval sose volt így.
Kinyújtotta a bal kezét, és megérintette az arcomat.
– Marius – mondta –, beszélj nyugodtan Pandoráról. Sose gondold, hogy nem értem meg a szerelmedet Pandora iránt.
Sokáig töprengtem. Megfogtam a jobbját, végigcsókoltam az ujjait.
– Hallgass rám, szerelmem! – mondtam. – Minden imámban megkérdezem a királynőt, hogy ihatsze. És nem kapok tiszta választ. Miután láttam, mi történt Eudoxiával és Maellel, nem vihetlek hozzá. Tehát továbbra is adok neked a véremből, addig, amíg erőssé tesz, ámde...
– Értem – mondta.Áthajoltam az asztalon és megcsókoltam.
– Tegnap éjszaka sok mindenre megtanított a haragom. Többek között arra, hogy nem élhetek nélküled. De mást is megtanultam. Most már képes vagyok játszva megtenni nagy távolságokat. Gyanítom, hogy a többi hatalmam is mérhetetlenül megnőtt. Próbára kell tennem őket. Tudnom kell, mennyire könnyen győzhetem le azokat a démonokat, ha egyszer is a közelembe jönnek. Ma éjszaka azt akarom kipróbálni, mennyire tudok repülni.
– Vagyis vissza akarsz vinni a szentélybe, aztán el akarsz repülni Angliába.
Bólintottam.
– Ma telihold van, Bianca. Látnom kell Britannia szigetét holdfényben. A tulajdon szememmel kell látnom a Talamasca rendjét, különben nem hihetem el, hogy létezik ilyen tisztesség.
– Engem miért nem viszel magaddal?
– Gyorsnak kell lennem – mondtam. – És még gyorsabban kell elmenekülnöm, ha valamilyen veszély fenyeget. Ezek végül is halandók. Raymond Gallant sem kivétel.
– Akkor hát vigyázz, szerelmem – intett. – Hiszen most már tudod, mennyire imádlak.
Úgy éreztem, soha többé nem fogunk veszekedni, mert ez egyszerűen lehetetlen. Nagyon fontosnak tűnt, hogy sose veszítsem el.Kiléptünk az éjszakába. A köpenyembe burkoltam, megcsókoltam a homlokát, aztán felszálltam vele a felhők közé, és hazafelé indultam.Éjfél előtt két órával váltam el tőle. Hajnalig el akartam jutni Raymond Gallanthoz.Sok év telt el a velencei találkozás óta. Akkor ifjú volt, amikor meg a levelemet írtam neki, talán érett férfi.Ezért jutott eszembe, mikor nekivágtam az útnak, hogy talán már nem is él.Borzasztó gondolat volt.De én hittem abban, amit a Talamascáról mesélt, és el voltam szánva rá, hogy hozzájuk fordulok.Az utóbbi években sok térképen kerestem meg KeletAngliát. Megláttam a mélyben egy hatalmas várkastélyt, amelynek tíz kerek tornya volt. Ennek a képét véshették az aranypénzre, amelyet valamikor régen kaptam Raymond Gallanttól.Már a nagysága elég volt, hogy gyanakodni kezdjek, ámde megparancsoltam magamnak, hogy ereszkedjek le a közelében a meredek domboldalra. Az ösztöneim azt súgták, hogy jó helyen járok.Hideg volt, olyan hideg, mint a hegyekben, ahonnan jöttem. Valaha a kastély körül biztonsági megfontolásokból kiirtották az erdőt, de azóta kezdtek visszajönni a fák. Tetszett a terep, élvezet volt járni rajta.Prémmel bélelt, hosszú köpenyt viseltem, amelyet egyik áldozatomról húztam le. Szokott fegyvereimet viseltem, széles pengéjű, kétkezes kardot és tőrt. Bársonyköntösöm hosszabb volt, mint amit a kor divatja előírt, de ez nem izgatott. Új cipőmet egy genfi vargánál vásároltam.Stílusából ítélve a várkastély ötszáz éves lehetett, vagyis Hódító Vilmos idején építették. Valamikor lehetett árka és felvonóhídja is, ám ezek rég eltűntek. A nagy kapu két oldalán fáklyák égtek.Meghúztam a csengő láncát. Hangos kondulás válaszolt az udvar mélyéből.Hamarosan jött valaki. Ekkor döbbentem csak rá, milyen furcsa jólneveltséggel viselkedem. Annyira tisztelem ezt a tudós rendet, hogy nem hallgattam ki őket, nem leselkedtem a tornyok kivilágított ablakainál, hogy megtudjam, kicsodák.Így hát előkészületlenül álltam a kapus előtt, aki alighanem különösnek találta kék szememet és sötét bőrömet.A kapus, aki nem lehetett több tizenhétnél, teljesen közömbösnek és roppant álmosnak látszott, mint akit álmából vert föl a csengetésem.
– Egy Lorwich nevű kastélyt keresek – mondtam – KeletAngliában. Jó helyen járok?
– Jó helyen – felelte a fiú. A kapufélfának dőlt, és a szemét dörgölte. – Megkérdezhetem, miért keresed?
– A Talamascához jöttem – válaszoltam.Az ifjú bólintott. Szélesre tárta a kaput. Bementem egy tágas udvarra, ahol társzekerek és hintók álltak. Az istállóból hallottam a lovak hangjait.
– Raymond Gallantot keresem – mondtam a fiúnak.
– Aha – felelte, mintha ez lett volna a varázsige, amelyet tőlem várt. Becsukta az óriási kaput. – Elviszlek valahova, ahol várhatsz – mondta. – Azt hiszem, Raymond Gallant alszik.
De él, gondoltam, és ez a lényeg. Éreztem az egy helyre zsúfolt halandó sokaság szagát. Éreztem a frissen főtt étel szagát. Mikor felnéztem, láttam, hogy füst kanyarog a kéményekből a magasba. Ezt észre sem vettem korábban.A kapus fogott egy fáklyát, és további kérdezősködés nélkül felvezetett a csigalépcsőn az egyik toronyba. Újra és újra elhaladtunk apró ablakok előtt, amelyekből láthattam a közeli kisváros elmosódó körvonalait, a szántók foltjait. Nagyon békésnek tűnt a táj.
A fiú egy tartóba tűzte a fáklyáját, meggyújtott róla egy gyertyát, kitárt egy kétszárnyú, dúsan faragott ajtót, és egy gyéren, de nagyon szép bútorokkal berendezett, hatalmas szobába vezetett.Régen volt, amikor utoljára láttam faragott asztalokat, székeket, faliszőnyegeket. Régen volt, amikor utoljára láttam arany gyertyatartót, szép ládákat, bársonyfüggönyöket.Lakoma volt ez a szememnek. Éppen le akartam ülni, amikor beviharzott egy lobogó ősz hajú, virgonc öregember, aki hosszú, vastag, fehér hálóinget viselt. Rám nézett ragyogó szürke szemével, és felkiáltott:
– Marius!
Raymond Gallant volt, az öreg Raymond. Egyszerre volt fájdalmas és boldog megrendülés így látnom.
– Raymond! – Kitártam karomat, és vigyázva magamhoz öleltem. Milyen törékeny volt! Megcsókoltam a két orcáját, majd óvatosan eltoltam magamtól, hogy ránézhessek.A haja még mindig sűrű volt, a homloka is olyan sima, mint régen. Ha pedig mosolygott, mintha az ismerős fiatalembert láttam volna.
– Marius, hát ez csoda, hogy itt vagy! – kiáltotta. – Hogyhogy nem írtál többé?
– Inkább eljöttem, Raymond. Nem tudom megmagyarázni, mint jelent nekünk az idő. Eljöttem, itt vagyok, és örülök, hogy nálad lehetek.
Váratlanul jobbra, majd balra fordult, és félrehajtotta a fejét. Ugyanolyan energikusnak és fürgének tűnt, mint régen. Figyelt.
– Mind tudják, hogy itt vagy – mondta –, de ne aggódj! Úgyse mernek bejönni ebbe a szobába. Ahhoz túl fegyelmezettek. Tudják, hogy nem engedném.
Egy pillanatig füleltem, és meggyőződtem róla, hogy igazat mondott. A halandók, akik a hatalmas, zegzugos várkastélyban tartózkodtak, megérezték a jelenlétemet. Voltak köztük gondolatolvasók. Mások különösen kifinomult hallással dicsekedhettek.Ám nem éreztem természetfölötti lényeket. Sehol sem volt az a „renegát”, akire Raymond Gallant célzott a levelében.Veszélyt sem érzékeltem, mindazonáltal megvizsgáltam a közeli ablakot. Vastagon berácsozták, de a rácsok között szabadon benézhetett az éjszaka. Vajon ki tudnám törni a rácsokat? Azt hiszem, ki. Nem féltem. Azért nem féltem ettől a Talamascától, mert az sem félt tőlem, és egyszerű, jó szívvel fogadott.
– Jöjj, Marius, ülj mellém! – hívott Raymond a hatalmas kandallóhoz. Vigyáztam, nehogy feltűnően megbámuljam törékeny, gyenge kezét, sovány vállát. Hálát adtam az isteneknek, hogy ma éjszaka jöttem, és ő is itt van, hogy köszöntsön.
Beszólította az álmos fiút, aki még mindig az ajtóban ácsorgott.
– Edgar, hozz fát, és gyújtsál be! Megbocsáss, Marius, de nagyon fázom. Nem haragszol? Megérteném, azok után, ami veled történt.
– Szó sincs róla, Raymond – tiltakoztam. – Nem retteghetek örökké a tűztől. Nemcsak meggyógyultam, de erősebb vagyok, mint valaha. Kész rejtély. Hát te mennyi idős vagy? Mondd meg, Raymond, mert nem tudom kitalálni.
– Nyolcvan – felelte mosolyogva. – Nem tudhatod, hányszor álmodtam arról, hogy eljössz! Olyan sok mindent kell mondanom neked, amit nem mertem megírni a levélben.
– Jól tetted – mondtam. – Mert a levelet elolvasták, és ki tudja, mi történhetett volna? Így a pap, akinek a kezébe adták, nem sok mindent süthetett ki belőle. Ám én mindent megértettem.
Az ajtó felé intett. Azonnal belépett két fiatalember, olyasfajta egyszerű elmék, mint Edgar, aki buzgón rakosgatta a tölgyfa hasábokat a kandallóba. A tűztér fölött mulatságos szörnypofákat faragtak a kőbe.
– Két széket – mondta Raymond a fiúknak. – Hát akkor beszélgessünk! Elmondok mindent, amit tudok.
– Miért vagy ilyen nagylelkű, Raymond? – kérdeztem. Úgy szerettem volna megnyugtatni, hogy ne legyen ilyen zaklatott. Ám mikor rám mosolygott, amikor gyengéden a karomra tette a kezét, és odatessékelt a két székhez, amelyeket a fiúk állítottak a kandallóhoz, láttam, hogy nincsen szüksége a vigasztalásomra.
– Csak fölöttébb izgatott vagyok, öreg barátom! – mondta. – Nem szabad aggódnod értem. Gyere, ülj le! Elég kényelmes?
A székeket dúsan kifaragták, mint a szoba minden bútorát; a lábuk oroszlánmancsot formázott. Ugyanolyan szépek voltak, mint amilyen kényelmesek. Végignéztem a könyvespolcokon, és arra gondoltam, hogy mindig megilletődtem és elcsábultam a könyvtáraktól. Elégetett könyvekre, elveszett könyvekre gondoltam.Bár lenne ez a Talamasca biztos hely a könyvek számára!
– Évtizedeket töltöttem egy kőbe vájt kriptában – mondtam tompán –, úgyhogy ez nagyon kényelmes. Elküldenéd a fiúkat?
– Igen, igen, természetesen, csak hadd hozzanak még egy kis forralt bort – mondta. – Rám fér.
– Bocsáss meg, nagyon figyelmetlen voltam.
Egymással szemben ültünk a ropogó tűznél. Finom illatot árasztottak a tölgyfa hasábok, és olyan jó meleg volt, amelyet bevallom, még én is élveztem.Az egyik fiú vörös bársonyköpenyt hozott Raymondnak. Mihelyt felöltötte, és visszaült a székébe, már nem is tűnt olyan esendően törékenynek. Rózsás arca sugárzott, és tisztán láttam benne a hajdani ifjút.
– Barátom, akármi történjék, mindenekelőtt azt hadd mondjam el, hogy ő még mindig a régi szélsebes módon utazgat az európai városok között. Angliába sose jön, gondolom, nem akarnak átkelni a vízen, habár nem kétlem, hogy megtehetnék, akármit tartson is a néphagyomány.
Fölnevettem.
– Ezt tartják rólunk? Hogy nem kelhetünk át a vízen? Badarság! – Többet is mondtam volna, de nem tudtam, okosan tennéme.
Raymond nem vette észre a megtorpanásomat, mert töretlen lendülettel folytatta:
– Az utóbbi néhány évtizedben a de Malvrier márkiné nevet használta, társa pedig de Malvrier márkinak hívatta magát. A márkiné gyakrabban fordul meg a fejedelmi udvaroknál. Látták őket Oroszországban, Bajorországban, Szászországban, olyan helyeken, ahol még elevenen él a régi etikett. Úgy tűnik, mintha időnként szükségük lenne az udvari bálokra, a látványos egyházi szertartásokra. Viszont tudnod kell, hogy ezeket az adatokat különböző forrásokból merítettem, tehát nem lehetek biztos semmiben.
A forralt borát letették mellé egy alacsony asztalra. Reszkető kézzel fölvette a kupát, és ivott.
– De honnan tudtok ti ilyeneket? – kérdeztem lenyűgözve. Nem kételkedtem benne, hogy Raymond Gallant igazat beszél. Ami a kastély többi lakóját illeti, érzékeltem őket, ahogy némán várakoznak, talán valamilyen hívásra.
– Felejtsd el őket – mondta Raymond. – Mit hallgathatnának ki ebből a beszélgetésből? Valamennyien hűséges tagjai a rendnek. Hogy a kérdésedre válaszoljak, néha kimegyünk az emberek közé papi álruhában, hogy adatokat gyújtsunk a vámpírokról. Érdeklődtünk, voltake rejtélyes halálesetek. Így jutunk tudáshoz, amely nekünk sokat jelent, másoknak talán nem.
– Természetesen. És megjegyzik a nevet, amikor felbukkan Oroszországban vagy Szászországban vagy Bajorországban.
– Pontosan. De Malvrier, mint mondtam. Tetszik nekik. És mondanom kell még valamit.
– Mondjad!
– Többször is láttuk templom falára írva a nevet: Pandora.
– Ó, ezt ő írta! – mondtam, reménytelenül próbálva palástolni a felindulásomat. – Azt akarja, hogy megtaláljam! – Egy pillanatra elhallgattam. – De fáj ez nekem! Az, akivel utazik, ismeri egyáltalán ezt a nevét? Ó, de fáj! Tulajdonképpen miért segítesz nekem?
– Az életemre, nem tudom! – felelte. – Csak azt tudom, hogy valamiért hiszek benned.
– Hogyhogy hiszel? Elhiszed, hogy csodalény vagyok? Hogy démon vagyok? Mit hiszel, Raymond, áruld el nekem! Eh, hagyjuk, nem számít. Azért tesszük azt, amit teszünk, mert a szívünk hajt rá.
– Marius, barátom! – Előrehajolt, megérintette jobbjával a térdemet.
– Tudod, hogy akkor régen Velencében, amikor téged kémleltelek, tiszta szívvel szóltam hozzád. De én is olvastam a gondolataidban. Tudom, hogy csak olyanokat öltél, akik aljasságukban tulajdon testvéreiket gyilkolták.
– Így van, Raymond, és ugyanez volt igaz Pandorára is. Most is igaz?
– Úgy hiszem – mondta –, mert minden, a vámpíroknak tulajdonított hajmeresztő bűntény áldozata hírhedett sokszoros gyilkos volt. Így hát látod, hogy nem is olyan nehéz segítenem rajtad.
– Tehát hű maradt a fogadalmunkhoz – mormoltam. – Nem hittem, miután hallottam kegyetlen útitársáról.
Feszülten figyeltem Raymondot, és minden perccel többet láttam az ifjúból, akit rövid ideig ismertem. Elszomorító volt. Borzasztó. És minél jobban elszomorodtam, annál inkább igyekeztem leplezni.Mi az én szenvedésem ehhez, az öregkor lassú diadalához? Semmi!
– Hol látták utoljára? – kérdeztem.
– Ha már itt tartunk, engedd meg, hogy kifejtsem, miként értelmezem a viselkedését. Ő és társa meghatározott minta szerint utaznak. Elnagyolt köröket írnak le, de újra és újra visszatérnek ugyanabba a városba. Miután eltöltöttek ott egy bizonyos időt, elölről kezdik a körözést, amelynek során egészen Oroszországig eljutnak. A város, amelyről beszélek, Drezda.
– Drezda? – kérdeztem. – Nem ismerem. Sose jártam ott.
– Ó, nem vetekedhet pompás itáliai városaiddal! Nem említhető egy napon Párizzsal vagy Londonnal. De azért nagyon megszépítették fejedelmei, mert ez Szászország fővárosa az Elba folyó partján, és ezek a lények – Pandora és a kísérője – következetesen, ismétlem, következetesen viszszatérnek Drezdába. Lehet, hogy nem húsz év múlva, de ismét felkereshetik.
Elnémultam az izgalomtól. Ez talán olyan minta, amelyet nekem kell értelmeznem? Arra szánták, hogy felfedezzem? Olyan mint egy roppant, kerek pókháló, amelyben előbbutóbb fennakadok?Mi másért élne Pandora és társa ilyen életet? Nem jutott eszembe semmiféle magyarázat. De hát hogy merem azt képzelni, hogy Pandora egyáltalán emlékszik rám még mindig! A saját nevét írta a templomok falára, nem az enyémet!Nagyot sóhajtottam.
– Miként tudnám kifejezni, hogy mit jelent ez nekem? – kérdeztem. – Csodálatos hírekkel ajándékoztál meg! Meg fogom találni!
– Akkor most áttérhetünk a másik témára, amelyet a levelemben említettem? – kérdezte bizalmasan.
– Amadeo! – suttogtam. – Mi történt a renegáttal? Nem érzek ezen a helyen vérivót. Vagy tévednék? A teremtmény vagy nagyon távol van, vagy elhagyott benneteket.
– Röviddel az után távozott, hogy írtam neked. Mikor rájött, hogy vadászhat a vidéken, megszökött, mi pedig nem tarthattuk vissza. Elengedte a füle mellett intéseinket, hogy csak a gonoszokból táplálkozzon. Azt se tudom, létezike még.
– Őrizkednetek kell ettől a lénytől – mondtam és körülnéztem a tágas szobában. – Ez nagy és erős vár, viszont egy vérivóval álltok szemben.
Raymond bólintott.
– Nem vagyunk védtelenek, Marius. Nem bocsátunk be mindenkit úgy mint téged, nekem elhiheted. Meghallgatnád, mit mondott nekünk?
Lehajtottam a fejemet. Tudtam, mit fogok hallani.
– A sátánimádók, ugyanazok, akik felgyújtották velencei házamat, most Párizsban tartanak embervadászatot. Még mindig Amadeo, elragadó, bronzhajú növendékem a vezérük?
– Tudomásunk szerint igen – felelte Raymond. – Nagyon ravaszak. A szegényekre, az ínségesekre, a kirekesztettekre vadásznak. A renegát, aki ezt elárulta, azt is elmondta, hogy félnek, az ő saját kifejezésükkel élve, „a fény helyeitől”. Hiszik, hogy Isten tiltotta el őket a szép ruhától és a templomoktól. A te Amadeódat most Armandnak hívják. A renegát elmesélte, hogy Armandot a neofiták eksztázisa fűti.
Olyan nyomorultul éreztem magamat, hogy egy szót sem bírtam szólni. Behunytam a szememet, majd kinyitottam, és néztem a ropogó tüzet a mély kandallóban.Pillantásom átvándorolt Raymond Gallantra, aki feszülten figyelt.
– Elmeséltem neked mindent – mondta.Sápadtan, szomorúan mosolyogtam, és bólintottam.
– Valóban nagylelkű voltál, és ha velem nagylelkű volt valaki, mindannyiszor egy erszény aranypénzzel jutalmaztam. Most is szükség van rá?
– Nem! – tiltakozott nyájasan, és megrázta a fejét. – Nincs szükségünk aranyra, Marius. Mindig bőviben voltunk. Mi az élet az arany nélkül? Nekünk mindenesetre van.
– Akkor mit tehetek érted? Az adósod vagyok. Már azon az éjszakán az adósod voltam, amikor Velencében beszélgettünk.
– Beszélj rendtársaimmal – felelte. – Hadd jöjjenek be a szobába. Hadd lássanak. Hadd kérdezgessenek. Ezt teheted értem. Csak azt mondd nekik, amit akarsz, de legyen az igaz, hogy följegyezhessük a mások okulására.
– Természetesen. Készséggel megteszem, de nem ebben a könyvtárban, akármilyen gyönyörű. Valami nyitott helyre kell mennünk. Ösztönösen félek a halandóktól, akik tudják, ki vagyok. – Egy pillanatra elhallgattam. – Nem is tudom, mikor időztem utoljára ehhez fogható embertömegben.
Raymond egy percig gondolkozott, majd így szólt:
– Az udvarunk túl zajos és túl közel van az istállókhoz. Legyen az egyik toronyban. Hideg lesz, de majd szólok nekik, hogy melegen öltözzenek.
– Válasszuk a déli tornyot – javasoltam. – Ne hozzatok fáklyákat. Telihold van, felhőtlen az ég. Fáklya nélkül is látni fogtok.
Kisurrantam a szobából, lerohantam a lépcsőn, könnyedén átszökkentem az egyik keskeny ablakon, áthussantam a déli torony pártázatára, és vártam az enyhe szélben a halandókat.Nekik persze úgy tűnhetett, hogy varázslat juttatott oda. Az, hogy nincs varázserőm, nem tartozott azok közé a dolgok közé, amelyeket közölni óhajtottam velük.Negyedóra múlva összegyűltek, húszegynéhány jól öltözött férfi, fiatalok és öregek, két szemrevaló asszony. Én a kör közepén álltam.Nem hoztak magukkal fáklyát. Nem voltam veszélyben.Egy darabig hagytam, hogy nézzenek, és képet alkossanak rólam, aztán megszólaltam:
– Mondjátok el, amit tudni akartok. A magam részéről máris közölhetem, hogy vérivó vagyok. Sok száz évet éltem, és tisztán emlékszem halandó koromra a császárok Rómájában. Ezt feljegyezhetitek. Lélekben sose szakadtam el halandó időmtől. Erre nem voltam hajlandó.
Egy darabig csend volt, aztán Raymond kérdezgetni kezdett.Igen, magyaráztam, van „kezdetünk” de arról nem beszélhetek. Igen, hatalmasan megerősödünk a kortól. Igen, hajlamosak vagyunk a magányra, illetve nagyon óvatosan választunk társat. Igen, tudunk másokat teremteni. Nem, nem vagyunk eredendően gonoszok, és szenvedélyesen szeretjük a halandókat, ami gyakori oka szellemi összeroppanásunknak.Megszámlálhatatlan kérdést kaptam még, amelyekre legjobb tudásom szerint válaszoltam. Azt nem árultam el, hogy nem bírjuk a napot és a tüzet. A párizsi és római „vámpírbokorról” keveset tudtam.Azzal fejeztem be:
– Most ideje távoznom. Sok száz mérföldet kell megtennem hajnalig. Más országban lakozom.
– De hogyan utazol? – kérdezte egyikük.
– A széllel – mondtam. – A századok ajándékoztak meg ezzel a tehetséggel.
Raymondhoz mentem, ismét átöleltem, aztán a többiekhez fordultam, hívtam őket, hogy jöjjenek közelebb, érintsenek meg, győződjenek meg róla, hogy valóban létezem.Aztán hátraléptem, kivontam a tőrömet, megvágtam a kezemet, és kinyújtottam, hogy lássák, miként gyógyul be.Elállt a lélegzetük.
– Most mennem kell. Raymond, fogadd még egyszer hálás köszönetemet – mondtam.
– Várj csak! – mondta az egyik férfi, aki olyan öreg volt, hogy botra támaszkodott, egész idő alatt kissé hátrébb húzódott a többiektől, és mohón figyelte, amit mesélek. – Lenne még egy kérdésem, Marius!
– Mondjad – feleltem azonnal.
– Tudsz valamit az eredetünkről?
Egy pillanatra zavarba jöttem, Nem értettem, mit akar ezzel. Raymond a segítségemre sietett.
– Tudsz valamit arról, hogy miként keletkezett a Talamasca? Ezt szeretnénk kérdezni.
– Nem – válaszoltam meghökkenten.Csönd lett. Tehát ők maguk sem biztosak benne, miként jött létre a rendjük? Mintha Raymond is említette volna az első találkozásunk idején.
– Remélem, megtaláljátok rá a választ – mondtam.Aztán eltűntem a sötétségben.De nem mentem túl messzire. Megtettem azt, amit érkezésemkor elmulasztottam: megálltam halló és látótávolságuk határán, és hatalmas erőmmel megfigyeltem őket a tornyaikban és a könyvtáraikban.Milyen titokzatosak voltak, milyen elkötelezettek, milyen szorgalmasak!Egyszer talán eljövök hozzájuk ismét, hogy tanulhassak tőlük. Egyelőre vissza kellett térnem a szentélybe és Biancához.Még ébren volt, mikor megérkeztem. Meggyújtotta a száz szál gyertyát.Örültem neki, mert olyan szertartás volt, amelyet néha elmulasztottam.
– Elégedett vagy látogatásoddal a Talamascánál? – kérdezte tiszta hangján. Azzal az igéző egyszerűséggel nézett rám, amely mindig arra ösztökélt, hogy mindent elmondjak neki.
– Nagyon elégedett. Azok a becsületes tudósok, akiknek mondják magukat. Átadtam nekik annyi tudást, amennyit adhattam, korántsem mindent, mert az dőreség lett volna. De ők csak a tudásra törekszenek, és nagyon boldoggá tettem őket.
Bianca szeme elkeskenyedett, mintha nem egészen tudná elképzelni, mi az a Talamasca. Megértettem.Mellé ültem, átöleltem, magunkra terítettem a prémes köpenyt.
– Olyan szagod van, mint a jó, hideg szélnek – jegyezte meg. – Talán arra rendeltettünk, hogy a szentély lakói legyünk, a hideg ég és a zord hegyek vándorai.
Nem szóltam. A gondolataim Drezda távoli városánál jártak. Pandora előbbutóbb mindig viszszatér Drezdába.Száz év telt el, mire megtaláltam Pandorát.Ebben az időben erőm iszonyúra nőtt.Miután visszatértem Angliából a Talamascától, valamennyit próbára tettem. Soha többé nem leszek kiszolgáltatva Santino sátánistáinak! Több éjszakára egyedül hagytam Biancát, miközben az erőmet próbálgattam.Miután meggyőződtem gyorsaságomról, a TűzAjándok birtoklásáról, és arról a képességemről, hogy korlátlanul tudok ölni láthatatlan erőmmel, Párizsba mentem, egyetlen céllal: hogy kilessem Amadeo vámpírbokrát.Mielőtt elindultam a kis kalandra, beavattam szándékomba Biancát. Könyörgött, hogy ne tegyem ki magamat ekkora veszélynek.
– Engedjél csak el! – válaszoltam. – Ha nagyon akarnám, most már ennyi mérföldről is hallhatnám a hangját, de bizonyosnak kell lennem abban, hogy mit látok és mit hallok. És mondok neked még valamit: nem akarom visszaszerezni.
Ezen elszomorodott, de láthatólag megértette. Beült szokott helyére a szentély sarkában, csak bólogatott arra, amit mondtam, és megígértette velem, hogy nagyon óvatos leszek.Ahogy Párizsba értem, kicsalogattam számtalan gégemetszőinek egyikét a BűvölőAjándokkal a kényelmes kocsmából, aztán bevettem magamat a Notre Dame harangtornyába, hogy onnan kémleljem a sátánistákat.Hát csakugyan hatalmas csapat volt, a legundorítóbb, legaljasabb fajzatok bandája, amely ugyanúgy a katakombákban tanyázott, mint annak idején Rómában.Ez a katakomba az Aprószentek temetője alatt volt. Onnan hallatszott fel hozzám agyalágyult zsoltározásuk és esküdözésük, mielőtt kirajzottak, hogy kegyetlen kínhalált hozzanak a párizsi népnek.
– Mindent a Sátánért, mindent a Fenevadért! Minden az Istent szolgálja! Aztán vissza a penitenciához!
A sokféle tudatból játszva kiderítettem, hol az én Amadeóm. Alig egy óra telt el az érkezésem óta, amikor megtaláltam egy szűk középkori utcában. Nem sejtette, hogy én figyelem keserű némasággal a magasból.Rongyok lógtak rajta, hajába beleszáradt a szenny. Mikor megtalálta első áldozatát, olyan gyötrelmes kínok között végzett vele, hogy egészen elszörnyedtem.Több mint egy óra hosszan figyeltem útját, amelynek során más szerencsétlen áldozatokból is habzsolt, mielőtt visszatért az óriási temetőbe.A torony hideg kövének támaszkodva hallgattam, ahogy mélyen a föld alatt összehívja a „bokrot”, ahogy ő maga nevezte magukat, és kikérdez mindenkit, hogy mivel sanyargatták Isten nevében a párizsiakat.
– Sötétség Gyermekei, közel a hajnal! Most mindenki nyissa meg a lelkét nekem!
Milyen határozott, milyen csengő volt a hangja! Milyen feltétlenül hitt abban, amit mondott! Mily gyorsan megfenyített mindenkit, aki nem volt elég kegyetlen a gyilkolásban! Férfihang jött ki a fiú szájából, akit valaha ismertem. Hátborzongató volt.
– Mi végre kaptad a Sötét Ajándokot? – kérdezte egy dologkerülőtől.
– Holnap éjszaka kétszer kell ölnöd! És ha nem mutatsz nagyobb buzgóságot, megbüntetlek a bűneidért, és teszek róla, hogy mások vegyék át helyedet a bokorban!
Egy idő után nem bírtam tovább, olyan undorító volt.Arról fantáziáltam, hogy lecsapok az alvilágába, kirángatom onnan, hamuvá égetem a híveit, kényszerítem, hogy bújjon elő a föld alól, vagy elviszem a szentélybe Azokhoz, Akiket Őrizni Kell, és könyörgök neki, hogy hagyjon fel a hivatásával!De nem tettem. Nem tehettem.Évek óta tartozott közéjük. Elméje, lelke, teste azoké volt, akiket irányított; amire én tanítottam, abból nem meríthetett annyi erőt, hogy harcoljon velük.Ez már nem az én Amadeóm volt. Azért jöttem Párizsba, hogy ezt megtudjam. Hát most tudtam.Szomorú voltam. Kétségbeesett voltam. De talán a harag és az undor vett rá, hogy elhagyjam Párizst azon az éjszakán. Lényegében azzal érveltem magamnak, hogy neki kell kiszabadulnia a bokor sötétségéből. Én nem tehetem meg helyette.Velencében hosszú és fáradságos munkával próbáltam kitörölni az emlékezetéből a barlangkolostort. Erre ő talál magának egy helyet, ahol ugyanolyan rideg a rítus és az aszkézis. Számára tulajdonképpen régen bezárult a kör. Visszaváltozott pappá. A Sátán bolondja volt, úgy, ahogy valaha az Isten bolondja volt a messzi Oroszországban. A rövid idő, amit velem töltött Velencében, nem jelentett semmit.Mikor elmeséltem és legjobb tudásom szerint elmagyaráztam mindezt Biancának, szomorú volt, de nem erőltetett cselekvésre.Most is olyan könnyen ment a beszélgetés, mint mindig. Végighallgatott, aztán harag nélkül előadta a véleményét.
– Idővel talán meggondolod magadat. Neked van hatalmad, hogy odamenj, megharcolj azokkal, akik vissza akarnák tartani. Azt hiszem, arra lesz szükség, hogy erőszakkal is idehozd, hogy a saját szemével lássa az isteni Szülőket. Nekem nincs hatalmam hozzá. Csak arra kérlek, gondolkozz rajta, ne utasítsd el elvből!
– Szavamat adom neked, hogy nem tettem ilyet! – tiltakoztam. – De nem hiszem, hogy az isteni Szülők látványa megváltoztatja Amadeo szívét.
Elhallgattam, gondolkoztam egy darabig, majd így folytattam:
– Te rövid ideje osztozol velem ebben a tudásban. Mindketten látjuk, hogy az isteni Szülők gyönyörűek. Ám Amadeo másképp is láthatja őket. Emlékezz, mit meséltem a mögöttem álló hosszú századokról! Az isteni Szülők nem beszélnek. Az isteni Szülők nem kárpótolnak semmiért. Az isteni Szülők nem kérnek semmit.
– Értem – mondta.Pedig nem értette. Nem töltött elég időt a királlyal és a királynővel. Nem foghatta fel passzivitásuk igazi hatását. Szelíden folytattam:
– Amadeónak van hite és egy látszólagos helye Isten tervében. Láthatná Anyánkban és Apánkban egy pogány kor rejtélyét, és az nem lágyítaná meg a szívét. Nem adna neki olyan erőt, mint amilyet a nyájából merít, mert elhiheted, Bianca, hogy ő a vezetőjük. A mi suhancunk megöregedett; most ő a bölcse a Sötétség Gyermekeinek, ahogy magukat nevezik. – Sóhajtottam.Felvillant előttem egy keserű kis emlék: Santino kérdezi Rómában, hogy szenteke vagy profánok Azok, Akiket Őrizni Kell. Ezt is elmeséltem Biancának.
– Ó, tehát te beszéltél ezzel a fajzattal? Sose mondtad.
– Igen, beszéltem, és kigúnyoltam és megsértettem. Ilyen ostobaságokat követtem el, amikor sokkal nagyobb rosszindulatra lett volna szükség. Akkor kellett volna végeznem vele, amikor kiejtette a száján, hogy Azok, Akiket Őrizni Kell!
Bianca bólintott.
– Egyre többet értek, de továbbra is reménykedem benne, hogy idővel visszatérsz Párizsba, és legalább megmutatkozol Amadeónak. Ezek gyengék, ugye? Közelíthetsz Amadeóhoz valamilyen nyílt helyen, ahol...
– Nagyon jól tudom, mit akarsz mondani – szakítottam félbe. – Nem engedhetem meg magamnak még egyszer, hogy fáklyákkal vegyenek körül. Talán azt teszem, amit javasolsz. De hallottam Amadeo hangját, és nem hiszem, hogy meg lehetne változtatni. És még valami, amit érdemes megemlítenem: Amadeo tudja, hogyan szabaduljon ebből a bokorból.
– Biztos vagy ebben?
– Igen, biztos. Amadeo tudja, hogyan éljen ott, ahol világít a fény, és öreg véremnek köszönhetően tízszer erősebb azoknál, akiknek parancsol. Ott tudná hagyni őket. Maga döntött úgy, hogy nem teszi.
– Marius, tudod, mennyire szeretlek, és mennyire gyűlölök vitatkozni veled – szólt Bianca panaszosan.
– Nem, mondjad csak, amit mondanod kell! – biztattam.
– Gondold el, mit szenvedett. Jóformán gyerek volt, amikor történt.
Ezzel egyetértettem, de azzal folytattam:
– Már nem gyerek, Bianca. Lehet ugyanolyan gyönyörű, mint mikor megteremtettem a Vérrel, de a korban már pátriárka. És ott van körülötte Párizs, a csodálatos Párizs! Figyeltem, hogyan járja egyedül az utcákat. Semmi sem tartóztathatta fel. Kereshette volna a gonosztevőt, mint mi, de nem. Ártatlan vért nyakalt, nem egyszer, de kétszer.
– Aha. Ezért vagy ilyen keserű.
Elgondolkoztam.
– Jól látod. Emiatt fordítottam hátat neki, bár akkor még nem tudtam. Azt hittem, az az oka, ahogy beszélt a nyájához. De igazad van. Az a két torozás tette, a dőzsölés a vörös tűzitalból, holott Párizs hemzseg az akasztófavirágoktól, akiket játszva megölhetne.
Bianca megfogta a kezemet.
– Ha van olyan Gyermeke a Sötétségnek, akit kirángatnék a barlangjukból, akkor az Santino – mondtam.
– Nem, nem szabad Rómába menned! Nem tudod, vannake öregek abban a bokorban.
– Majd egy éjszakán odamegyek. Majd amikor már biztos vagyok erőm hatalmasságában, és könyörtelen hatalmamban, ami a tömeggyilkossághoz kell.
– Most nyugodj meg – kérte. – És ne haragudj rám. Egy percig hallgattam.
Bianca tudta, hány éjszakán bolyongtam egyedül. Nem vallottam be neki, hogy ilyenkor mit csinálok. Most bele kellett kezdenem titkos tervem megvalósításába. Közös éveinkben először kellett éket verni közénk, ugyanakkor megadva Biancának mindent, amit kívánt.
– Most hagyjuk Amadeót – javasoltam. – Foglalkozzunk derűsebb dolgokkal.
Biancában tüstént feltámadt az érdeklődés. Kinyújtotta a kezét, megsimogatta arcomat és hajamat, ahogy szokta.
– Meséld el!
– Mikor is kérdezted először, hogy nem lehetne saját lakásunk?
– Ó, Marius, ne ugrass ezzel! Lehetséges?
– Több mint lehetséges, drágám! – Ragyogó mosolya átmelegítette a szívemet. – Találtam egy nagyszerű helyet, egy kedves kis várost a szászországi Elba folyó partján.
A legédesebb csókkal jutalmazott.
– Azokon az éjszakákon, amelyeken magányosan távoztam, voltam olyan bátor vásárolni egy kastélyt a városhoz közel, meglehetősen rozzant helyet, úgyhogy remélem, megbocsátod...
– Marius, ez szenzációs újság! – örvendezett.
– Máris jelentős összeget költöttem a javíttatásokra: új parkettákra, lépcsőkre, üvegablakokra, gazdag bútorzatra.
– Hiszen ez csodálatos! – Bianca átölelt.
– Örülök, hogy nem haragszol, amiért ilyen gyorsan léptem nélküled. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy beleszerettem abba a helybe. Fogadtam kárpitosokat és ácsokat, elmondtam nekik, mi az álmom. Elkészültek, és minden olyan, amilyennek akartam!
– Hogy haragudhatnék? – kérdezte. – Ez a leghőbb vágyam!
– Még egy dolgot el kell mondanom erről a kastélyról. Noha a föld felett a korszerűbb része jobban emlékeztet palotára, mint várra, az alapozás nagyon régi. Hatalmas kriptákat alakítottak ki a föld alatt, és egy igazi pincebörtönt.
– Te el akarod költöztetni az isteni Szülőket? – kérdezte Bianca.
– El. Úgy gondolom, hogy megérett rá az idő. Te is tudod, hogy körülöttünk gombaként szaporodnak a falvak és a kisvárosok. Már nem vagyunk magányosak. Igen, el akarom költöztetni az isteni Szülőket.
– Ha hívsz, természetesen veled megyek. – Nem is titkolhatta, milyen boldog. – De biztonságos ott? Nem azért hoztad őket erre az eldugott helyre, hogy soha többé ne kelljen félned a leleplezéstől?
Sokáig gondolkoztam, mielőtt válaszoltam neki:
– Az ott biztonságos. Ahogy telnek a századok, megváltozik az élőhalottak világa. Különben sem bírom tovább ezt a kriptát, úgyhogy új helyre viszem a szülőket. Ott nincsenek vérivók. Tűvé tettem a környéket, de nincsenek. Nem hallok fiatalokat. Azt hiszem, biztonságos. Bár az is lehet, hogy akkor mondok igazat, ha kijelentem: oda akarom vinni őket, mert változatosságot akarok. Új hegyeket, új erdőket.
– Értem – mondta Bianca. – Ó, mennyire megértem! – ismételte. – Egyébként mindig az volt a véleményem, hogy meg tudják ők védeni magukat. Ó, szükségük van rád, ebben nem kételkedem, azért nyitották meg azon a régi éjszakán az ajtót, és gyújtottak világosságot. Milyen élénken emlékszem rá még mindig! De itt hosszú órákat töltök azzal, hogy csak bámulom őket, és nagyon sok mindenre gondolok közben. Azt hiszem, tudnának védekezni, ha valaki ártani akarna nekik.
Nem vitatkoztam. Sok ezer éve hagyták, hogy kitegyék őket a napra. De nem fárasztottam magamat azzal, hogy erre emlékeztessem Biancát. Mi értelme lett volna? Biancának akár még igaza is lehet abban, hogy a Szülők összezúznának mindenkit, aki ártó szándékkal érkezik.
– Ugyan már! – mondta, mert látta, hogy elborul a kedvem. – Örülj velem!
Szenvedélyesen megcsókolt. Olyan ártatlan volt ezekben a pillanatokban.Én pedig hazudtam neki. Ez volt az első alkalom a közös századokban, hogy igazán hazudtam neki.Azért hazudtam, mert egy szót sem szóltam Pandoráról. Azért hazudtam, mert nem igazán hittem, hogy nem féltékeny Pandorára. És mert nem árulhattam el neki, hogy az egész dologra a Pandora iránti szerelemből vállalkoztam. Melyik teremtmény árulna el ilyet a szeretőjének?Drezdába akartam költözni. Drezdában akartam lakni. Drezda közelében akartam lenni minden alkonyaton, hátha arra jön Pandora. Ezt nem mondhattam el Biancának.Így hát játszottam, hogy a kedvéért választottam a gyönyörű házat. Egyébként így is volt. Őt akartam boldoggá tenni. De ez csak egy része volt az igazságnak.Egy hónapon belül elkezdődtek az új szentély munkálatai. A szász pincebörtönt úgy alakították át, hogy méltó lakhelye legyen a Királynak és a Királynőnek.Aranyművesek, festők, kőfaragók jártak felle a kőlépcsőn, és tündöklő magánkápolnát varázsoltak a tömlöcből.A trónust és a trónmennyezetet bearanyozták.Új bronzlámpák, pompás arany és ezüst gyertyatartók kerültek a kegyhelyre.A nehéz vasajtókat és bonyolult zárjukat magam készítettem.A kastélyt, amely, mint mondtam, inkább volt palota, mint erőd, többször átépítették. Elragadó látványt nyújtott a magaslaton az Elba fölött, a bükkökből, tölgyekből, nyírfákból álló, festői erdőben. Teraszáról a folyóra, nagy ablakaiból a távoli Drezdára láthattunk.Természetesen sose vadászunk Drezdában vagy a környező falvakban, hanem jó messzire megyünk, ahogy szoktunk. Majd erdei zsiványokra fogunk lesni, ami valóságos sport volt már nálunk.
Biancának voltak aggályai. Húzódozva bevallotta, hogy kissé fél olyan helyen lakni, ahol nem vadászhat nélkülem.
– Drezda elég nagy, hogy ne maradj éhen, ha netán nem vihetnélek máshova – nyugtattam meg. – Majd meglátod! Gyönyörű város, fiatal város, de nagyszerű fellendülés elé néz a szász választófejedelmek uralma alatt.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte Bianca.
– Ó, igen, minden kétséget kizáróan. Abban is bizonyos vagyok, hogy Szászország és a közeli Thüringia erdei széles választékban kínálják a kedvenc fogásunkat jelentő gyilkos latrokat. Hadd emlékeztesselek, drágám hogy bármelyik este levághatod gyönyörű, szőke hajadat, abban a megnyugtató tudatban, hogy másnapra úgyis kinő, és férfinak öltözve, természetfölötti sebességgel és erővel vadászhatsz áldozataidra. Talán rögtön az érkezésünk után kipróbálhatnánk.
– Hát megengednéd? – kérdezte.
– Hogyne! – feleltem, ő pedig elárasztott hálás csókokkal.
– Ám valamire figyelmeztetnem kell téged. A környéken, ahova költözünk, sok az apró falu, azokban pedig nagyon erősen él a hit a boszorkányokban és a vámpírokban. Tehát mindig el kell tüntetnünk lakomáink nyomát, különben azonnal legenda lesz belőlünk.
Bianca nevetett.Elkészült a kastély, vagy schdoss, ahogy arrafelé hívják. Készülnünk kellett a költözéshez.Ám nekem volt egy kínzó aggodalmam, amely nem hagyott nyugodni.Az egyik éjszakán, míg Bianca a szokott sarkában aludt, elhatároztam, hogy ki fogom küszöbölni.Letérdeltem a csupasz márványra, imádkoztam mozdulatlan, gyönyörű Akasámhoz, és a leghímesebb szavakkal kértem, hogy engedje inni Biancát a véréből.
– Sok száz éve társad ez a fiatal teremtmény – mondtam –, és feltétlen rajongással szeret téged. Többször adtam neki erős véremből, de mi az én vérem a tiedhez? Félteném, ha elszakadnánk egymástól. Kérlek, engedd őt inni! Ajándékozd meg csodálatos erődből!
Puha csend volt a kápolnában. Illatozott a viasz és az olaj, remegtek a pici lángok, fényük visszatükröződött a királyné szemében.Ám én kaptam egy látomást, válaszul az imámra. Láttam bájos Biancámat a királynő kebelén, és egy isteni pillanatig nem a szentélyben voltunk, hanem egy nagy kertben. Szellő borzolta a lombokat, virágillat szállt.Aztán visszazökkentem a szentélybe, ahol kitárt karokkal térdeltem.Suttogva felkeltettem Biancát, és intettem, hogy azonnal jöjjön. Engedelmeskedett, bár nem tudta, mit akarok. Odavezettem a királynő torkához, testemmel takartam, hogy ha Enkil ütne, engem érjen a csapás.
– Csókold meg a nyakát! – súgtam.Bianca borzongott, és azt hiszem, a sírás kerülgette, de azért tette, amit mondtam. Belevágta pici szemfogait a királynő bőrébe, és a teste megmerevedett az ölelésemben.Megtörtént.Bianca hosszú percekig ivott. Hallani véltem, ahogy versenyt dobog a két szív, a nagy és a kicsi. Aztán Bianca hátrazuhant, én pedig felkaptam. Akasa torkán már be is gyógyult a két tűszúrás.Vége volt.Visszahúzódtunk a sarokba. Magamhoz szorítottam Biancát. Vonaglott, sóhajtozott, aztán felém fordult és hozzám bújt. Majd kinyújtotta a kezét, és megnézte. Én is láttam, hogy fehérebb, bár még mindig derengett benne az emberi árnyalat.Csodálatosan megnyugtatott ez az esemény. Amióta hazudtam Biancának, elviselhetetlenül kínzott a lelkiismeret. Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy átnyújthattam neki ajándékul az Anya vérét.Abban reménykedtem, hogy az Anya többször is engedi majd inni Biancát, és ez így is történt, méghozzá gyakran megtörtént. Bianca ereje hatalmasan növekedett minden ivástól.De hadd tartsam be a sorrendet!Az utazás a szentélyből fárasztó volt. Most is halandókra kellett bíznom a nehéz kőkoporsóba zárt Szülők szállítását. Féltem is, de nem annyira mint korábban. Azt hiszem, most már meggyőződésemmé vált, hogy Akasa és Enkil meg tudja védeni magát.Nem tudom, miből jutottam erre a következtetésre. Talán abból, hogy ők nyitották ki a szentélyt, és gyújtották meg a lámpákat, amikor gyenge és nyomorult voltam.Akárhogyan is, a Szülők simán eljutottak új szentélyükbe. Bianca döbbenten nézte, ahogy kiemelem a koporsójukból és elhelyezem őket a trónszéken. Kissé iszonyodott a Szülők vontatott, engedelmes mozgásától, tagjaik lomha képlékenységétől.De mivel már ivott az Anya véréből, gyorsan eligazgatta Akasa vékony köntösét és Enkil szoknyáját. Segített lesimítani a Szülők hajfonatait, megigazítani a királynő karpereceit. Amikor ezzel végeztünk, magam gyújtottam meg a lámpákat és a gyertyákat. Majd letérdeltünk imádkozni, hogy szolgáljon az új hely a király és a királynő örömére.Utána elindultunk, hogy megkeressük az erdei zsiványokat. Már messziről hallottuk a hangjukat. Nagy lakomát csaptunk az erdőben, és még eldugott, lopott aranyra is szert tettünk, hogy fényesebb legyen a zsákmány.Visszatértünk a világba, szögezte le Bianca. Körbetáncolta a kastély nagytermét. Gyönyörködött új szobánk berendezésében. Gyönyörködött kazettás mennyezetű ágyainkban, színes függönyeinkben.Én is gyönyörködtem bennük. Ám abban megegyeztünk, hogy nem fogunk úgy élni, mint Velencében. Túl veszedelmes. Néhány szolgát leszámítva senkit sem engedtünk be a palotába. Drezdában azt pletykálták, hogy a kastély egy előkelő házaspáré, akik másutt élnek.Ha olyan kedvünk támadt, hogy pompás templomokat látogassunk – márpedig sok volt errefelé – vagy fejedelmi udvarokba járjunk, távolabb mentünk az otthonunktól, és Weimarban vagy Eisenachban vagy Lipcsében tündököltünk az irdatlan vagyon és a rejtelmesség dicsfényében. Nagyon jólesett az alpesi rideg élet után, kimondhatatlanul élveztük.Ám minden alkonyatkor Drezdára szögeztem a szememet, és füleltem, hogy nem hallatszike a városból egy hatalmas vérivó hangja.Így teltek az évek.Az idő gyökeresen megváltoztatta a divatot, amin mérhetetlenül jól szórakoztunk. Nevetségesen agyongöndörített parókákat viseltünk. És hogy utáltam a térdnadrágot, ami hamarosan divatba jött, meg a magas sarkú cipellőt és a fehér harisnyát!Mivel elzárkózásunk miatt nem fogadhattunk komornát Biancának, én fűztem be szoros míderét. De hogy micsoda látvány mélyen kivágott ruhaderékban, ringó, széles abroncsszoknyában!Ebben az időszakban sokszor írtam a Talamascának. Raymond nyolcvankilenc éves korában meghalt, de hamarosan kapcsolatba léphettem egy Elizabeth Nollis nevű fiatalasszonnyal, akinek a Raymondhoz intézett leveleimet kellett szemléznie.Elizabeth megerősítette, hogy Pandora még mindig utazgat ázsiai társával. Esdekelt, hogy mondjak valamivel többet szokásaimról és képességeimről, de ebben nem voltam túl közlékeny. Elárultam, hogy tudok gondolatot olvasni, és képes vagyok dacolni a gravitációval, de a kétségbeesésbe kergettem azzal, hogy ezt nem voltam hajlandó részletezni.Levelezésünk legnagyobb sikerének azt tekinthetem, hogy Elizabeth sokat elmondott a Talamascáról. Iszonyúan gazdagok voltak, ennél fogva korlátlan szabadságot élveztek. A közelmúltban létesítettek anyaházat Amszterdamban és Rómában.Rómán ugyancsak meglepődtem. Figyelmeztettem Elizabethet Santinóra.Válaszával sikerült még jobban meglepnie:„Úgy tűnik, hogy azok a különös hölgyek és úriemberek, akikről korábban leveleztünk, már nem tartózkodnak a városban, amelyben korábban feltűnő örömüket lelték. Sőt anyaházunknak igencsak nehéz olyan jelentéseket beszereznie, amely hasonló egyénekről elvárható.”Mit jelent ez? Faképnél hagyta Santino a bokrát? Párizsba hurcolkodott át az egész bagázs? És ha igen, miért?Anélkül, hogy magyarázkodni kezdtem volna csendes Biancámnak – aki egyre többször vadászott magányosan –, magam mentem át felderítésre az Örök Városba, ahol kétszáz éve nem jártam.Bizalmatlan voltam, sokkal bizalmatlanabb, semhogy kedvem lett volna bevallani. Mikor megérkeztem, annyira megrohant a félelem a tűztől, hogy fellendültem a Szent Péter bazilika tetejére, onnan néztem Rómát szégyenkező, fagyos tekintettel. Olyan nehéz volt uralkodnom magamon, hogy hosszú percekig nem tudtam fülelni más vérivókra.Ám a BűvölőAjándokkal hamarosan sikerült megállapítanom, hogy már csak néhány vámpír lézeng Rómában, azok is magányos vadászok, megfosztva a társak vigaszától. Gyengék is voltak. Kíméletlenül belegázoltam az agyukba, és kiderítettem, hogy keveset tudnak Santinóról.Ez meg mi? Eldobhattae nyomorult életét az, aki majdnem elpusztította az enyémet?Vad haraggal cserkésztem be az egyik magányos vérivót. Halálra rémült, mikor megrohantam, amire meg is volt minden oka.
– Mi van Santinóval és a római bokorral? – förmedtem rá.
– Elment, mindenki elment, már évek óta! – felelte. – Ki vagy te, hogy ilyeneket tudsz?
– Santino! Hova ment Santino? Halljam!
– De hát azt senki se tudja! Jómagam sose láttam.
– Valakinek csak meg kellett alkotnia téged. Ki az?
– Teremtőm még mindig a katakombákban lakik, ahol annak idején a bokor tartotta gyűléseit. Elmebeteg. Nem segíthet rajtad.
– Akkor készülj a találkozásra Istennel vagy az Ördöggel – szólítottam fel, és elintéztem, olyan irgalmasan, ahogy tudtam. Szétkentem a lábammal a zsírfoltot, ami maradt belőle a sárban, aztán elindultam a katakombákba.A vérivó igazat mondott.Egy vérivó vegetált ezen a helyen, amely ugyanúgy ki volt rakva koponyákkal, mint ezer éve.A vérivó sültbolond volt. Mikor meglátott nagyúri eleganciámban, kigúvadt a szeme, és mutogatni kezdett.
– No lám, az Ördög módisan érkezik! – mondta.
– Nem, a halál érkezett meg – helyesbítettem. – Miért teremtetted azt a másikat, akit ma éjszaka elpusztítottam?
Nem rendítette meg a közlésem.
– Csináltam másokat is, hogy társaim legyenek. De mi végre? Csak ellenem fordulnak.
– Hol van Santino? – kérdeztem.
– Elment régen – mondta. – Hát hallottál már ilyet?
Próbáltam beleolvasni az agyába, de összevissza ugráltak a gondolatai a tébolytól. Mintha szétszaladó egereket kergettem volna.
– Nézz rám! Mikor láttad utoljára Santinót?
– Ó, több évtizede – mondta. – Nem tudom pontosan. Mit jelentenek itt az évek?
Nem szedhettem ki többet belőle. Körülnéztem a siralmas helyen, ahol néhány gyertya csorgatta a viaszt megsárgult koponyákra, aztán elpusztítottam a kreatúrát a TűzAjándokkal, lehetőleg kíméletre törekedve, mint a másiknál. Neki ez csakugyan irgalom volt.Már csak egy maradt, aki sokkal jobban élt a másik kettőnél. Takaros lakásában találtam rá, egy órával napkelte előtt. Egy kis fáradsággal kiderítettem, hogy a háza alatt van a rejtekhelye, de üres óráit olvasással tölti csinos szobájában, és egész tűrhetően öltözködik.Azt is kiderítettem, hogy nem érzékeli a jelenlétemet. Külsőre harminc halandó évet élhetett, és úgy háromszáz éve tartozhatott a Vér közösségéhez.Letörtem ajtajáról a zárat, és beléptem. Iszonyodva állt föl az íróasztala mellől.
– Mi lett Santinóval? – kérdeztem.Noha úgy habzsolta a vért, mint kutya a levest, alig volt hús a vastag csontjain. Kifogástalan tizenhetedik századi eleganciával öltözködött, ám hosszú, fekete haja szennyes, poros csipkékre omlott.
– A poklok nevében! – suttogta. – Ki vagy te? Honnan jössz?
Ismét azzal a zűrzavaros gomolygással találkoztam, amelyből egyetlen értelmes gondolatot sem tudtam kiemelni.
– Fogok válaszolni – mondtam –, de előbb te felelj. Tehát mi történt Santinóval?
Néhány ráérős lépést tettem feléje, amitől őrjöngeni kezdett félelmében.
– Csönd! – parancsoltam. Ismét megpróbáltam beleolvasni az agyába, de nem ment. – Ne próbálj menekülni – intettem. – Úgysem sikerül. Felelj a kérdéseimre!
– Elmondok mindent, amit tudok – hebegte ijedten.
– Csak aztán sokat tudj. Megrázta a fejét.
– Párizsból jöttem ide – mondta a rémülettől fisztulázva. – Egy Armand nevű vámpír küldött, az ottani bokor vezetője.
Úgy bólogattam, mintha mi sem lenne érthetőbb, és mintha nem feszülnék a lélek kínpadára.
– Száz éve történt, talán régebben. Armand hosszú ideje nem kapott hírt Rómából. Idejöttem megnézni, hogy mi van. Fenekestől felfordulva találtam a római bokrot.
Elnémult, levegő után kapkodott, és hátrálni kezdett.
– Beszélj gyorsan és mondjál többet – parancsoltam. – Türelmetlen vagyok.
– Csak ha megesküszöl a becsületedre, hogy nem bántasz! Én se bántottalak! Nem Santino az apám.
– Miből gondolod, hogy van becsületem? – kérdeztem.
– Tudom, hogy van – mondta. – Megérzem az ilyesmit. Esküdj meg a becsületedre, és elmondok neked mindent!
– Jól van, esküszöm. Élve hagylak, ami több mint amit a római utcák két másik kísértete kapott tőlem ma éjszaka. Most pedig beszélj!
– Párizsból jöttem, mint mondtam. A római bokor gyenge volt. Elhagyták a szertartásokat. Egykét öreg elégette magát. A többiek egyszerűen elszökdöstek, Santino pedig nem ment utánuk, nem büntette meg őket. Amint kiderült, hogy meg lehet csinálni, még többen kereket oldottak. A bokor katasztrofális állapotba került.
– Találkoztál Santinóval?
– Igen, találkoztam. Rászokott az elegáns öltözködésre meg az ékszerviselésre, és egy olyan palazzóban fogadott, ami sokkal nagyobb volt ennél. Furcsa dolgokat mondott. Már nem is emlékszem mindenre.
– Emlékezned kell.
– Azt mondta, hogy látott öregeket, túlságosan sok öreget látott, és hite a Sátánban megingott. Beszélt teremtményekről, akik olyanok, mintha márványból faragták volna őket, noha ő tudja, hogy azok is elégnek a tűzben. Azt mondta, már nem tud vezetni. Azt mondta, ne térjek vissza Párizsba, tegyem, amit akarok, és én azt is teszem.
– Öregek – ismételtem. – Semmit se mondott Santino ezekről az öregekről?
– Emlegette a nagy Mariust, és egy Mael nevű teremtményt. És csodaszép nőket.
– Hogy hívták azokat a nőket?
– Neveket nem mondott Santino. Csak annyit mesélt, hogy az egyik éjszakán eljött a szakrális táncra egy asszony, olyan, akár egy élő szobor, és keresztülsétált a lángokon, mutatva, hogy neki a tűz sem árthat. Sok fiókát elpusztított, akik megtámadták.
De látva, hogy Santino figyelmes és türelmes, több éjszaka hosszat mesélt neki a vándorlásairól. Utána Santinónak elment a gusztusa a bokortól... ...Ám igazából a másik nő tette tönkre.
– Az ki volt? – kérdeztem. – Miért nem beszélsz gyorsabban?
– Nagyvilági, elegáns szépasszony, aki hintón utazgatott egy sötétbőrű ázsiai kíséretében.
Mintha villám sújtott volna. Rögtön utána megmérgedtem, hogy miért nem mond többet?
– Mi történt ezzel a másik nővel? – kérdeztem, noha ezer más kérdés tolongott az agyamban.
– Santino őrülten beleszeretett, és el akarta nyerni a szerelmét. Az ázsiai persze megfenyegette, hogy megöli, ha nem tágít, ám igazából az asszony ítéletétől roppant össze.
– Miféle ítélettől? Mit mondott a nő, és miért? – kérdeztem.
– Nem tudom bizonyosan. Santino mesélt neki hajdani jámborságáról, és buzgó hitéről, amellyel a bokrot vezette. A nő pedig pálcát tört felette. Azt mondta, az idő meg fogja büntetni Santinót azért, amit a fajtájával művelt. Undorral elfordult tőle.
Keserűen mosolyogtam.
– Érted te ezeket a dolgokat? – kérdezte. – Ezt akartad hallani?
– Ó, igen, természetesen értem – mondtam.Elfordultam, az ablakhoz mentem. Kinyitottam a deszkazsalugátert, lenéztem az utcára.Nem szóltam semmit, de nem tudtam gondolkozni.
– Mi lett a nővel és ázsiai társával? – kérdeztem.
– Nem tudom. Még egyszer láttam őket Rómában. Könnyen felismerhetők, mert a nő feltűnően sápadt, társának bőre pedig olyan mint a tejszínes kávé. A nő mindig úgy öltözik, mint egy arisztokrata dáma, az ázsiai inkább az egzotikus stílust kedveli.
Nagy levegőt vettem.
– Hát Santino hova ment? – kérdeztem.
– Azt nem tudom, csak annyit, hogy mikor utoljára beszéltem vele, már nem volt kedve semmihez. Csak annak a nőnek a szerelmét akarta. Azt mondta, az öregek örökre tönkretették, és halálra rémítették. Nem maradt semmije.
Megint nagy levegőt vettem, aztán megfordultam, és felszívtam a szemembe ennek a vámpírnak az érdekes részleteit.
– Figyelj ide – mondtam –, ha még egyszer látod ezt a teremtményt, a hintón utazó nagy dámát, valamit meg kell mondanod neki a nevemben, de csak ezt az egy dolgot!
– Mégpedig?
– Hogy Marius él, és keresi őt.
– Marius! – hápogta. Alaposan, bár tisztelettel megnézett magának, majd tétován mondta: – De hát Santino azt hitte, hogy meghaltál! Úgy hiszem, ezt mondta a nőnek is, mármint hogy azért küldte fel északra a bokor tagjait, hogy ártásodra legyenek.
– Ezt én is elhiszem róla. Tehát jól jegyezd meg: láttál engem élve, és keresem azt a nőt.
– De hol találhat meg téged?
– Ezt a tudást nem bízhatom rád. Oktalanság lenne tőlem. Azt vésd az agyadba, amit mondtam. Ha látod, beszélj vele.
– Jól van – felelte. – Remélem, megtalálod.
Búcsú nélkül otthagytam.Kimentem az éjszakába és sokáig bolyongtam az utcákon. Megnéztem, mi változott a századokban, mi maradt változatlan.Gyönyörködtem korom emlékeiben, amelyek ma is álltak. Néhány becses óráig kóboroltam a Colosseum és a Forum romjai között. Felkapaszkodtam a dombra, ahol egykor éltem. Házam régi falaiból még mindig megvolt néhány kőkocka. Egyfajta révületben tévelyegtem. Agyam égett a láztól.Alig fért meg bennem a lelkes izgalom, mégis boldogtalan voltam, mert Santino megszökött előlem.De micsoda gúnykacaja a sorsnak, hogy éppen Pandorába kellett beleszeretnie! És Pandora elkergette! Ha belegondolok, hogy még meg is gyónta neki gyalázatos gyilkosságait! De undorító! Talán még dicsekedett is velük?Végre sikerült megzaboláznom a szívemet. Képes leszek együtt élni azzal, amit az ifjú vámpírtól hallottam. Hamarosan meg fogom találni Pandorát!Ami a másik ősasszonyt illeti, aki átment a tűzön, akkor még el sem tudtam képzelni, ki lehet, bár most már tudni vélem, sőt bizonyos vagyok benne. Ugyan mi bírhatta rá, hogy kilépjen rejtőzködéséből, és irgalmasan elhozza Santino követőinek a szabadulást?Már majdnem elmúlt az éjszaka. Hazatértem türelmes Biancámhoz.Lementem a pince kőlépcsőjén. Bianca a koporsójának dőlve aludt, mintha engem várt volna. Csuklóban szalaggal megkötött, hoszszú, hófehér selyem hálóinget viselt, kibontott haja selymesen csillogott.Felemeltem, megcsókoltam lehunyt szemét, beletettem a koporsójába, majd még egyszer megcsókoltam.
– Megtaláltad Santinót? – kérdezte álmosan. – Sikerült megbüntetned?
– Még nem – mondtam –, de majd sor kerül rá egy éjszakán. Csak az idő foszthat meg ettől a különleges gyönyörűségtől.
Biancától tudtam meg a hírt. Kora este volt, levelet írtam legújabb bizalmasomnak a Talamascánál. A nyitott ablakokon bejött a folyami szellő. Beviharzott Bianca, és azzal kezdte:
– Itt van Pandora! Tudom, mert láttam!
Felugrottam az asztaltól. Magamhoz öleltem Biancát.
– Honnan tudod? – kérdeztem.
– Az udvari bálon járja az ázsiai szeretőjével. Mindenki róluk pusmog, hogy milyen gyönyörűek. De Malvrier márki és márkiné. Ahogy beléptem a bálterembe, rögtön hallottam a szívverésüket. Éreztem különös vámpírszagukat. Hogyan írjam le?
– Pandora meglátott téged?
– Igen, mire képedet rajzoltam fel az elmémben, szerelmem – válaszolta Bianca. – Egymás szemébe néztünk, ő és én. Menj hozzá! Tudom, mennyire akarod látni!
Sokáig néztem Biancát. Belenéztem szép, tojásdad szemébe, aztán megcsókoltam. Még sose volt ilyen káprázatos, mint ebben az elbájoló, ibolyalila selyem báli ruhában. Ugyanazzal a melegséggel csókoltam meg, mint mindig.Utána a faliszekrényemhez siettem, és kiöltöztem a bálra. Felvettem a legjobb skarlátvörös kabátomat, a szükséges csipkéket, feltettem az akkor divatos, nagy, fürtös parókát.Leszaladtam a lépcsőn a hintómhoz. Visszanéztem, és láttam, hogy Bianca a pavilon tetején állva figyel. Az ajkához emelte a kezét, és csókot dobott.Ahogy beléptem a választófejedelem palotájába, nyomban megéreztem az ázsiai jelenlétét. Még oda se értem a bálterem ajtajához, amikor előlépett az árnyékból, és a karomra tette a kezét.Ó, mióta hallottam erről a gonosz lényről, akivel szembekerültem! Indiai volt, igen, és lélegzetelállítóan gyönyörű a hatalmas, ragyogó fekete szemével, a hibátlan, bársonyos barna bőrével, elbűvölő mosolyával.Sötétkék atlaszkabátjához extravagánsan bonyolult mintájú csipkéket viselt, és hatalmas gyémántok szivárványlottak rajta. Indiában kultusza van a gyémántnak. Csak a gyűrűi megértek egy vagyont, a gombjai és a cipellője csatja meg egy másikat.
– Marius! – mondta és szertartásosan meghajolt. – Természetesen Pandorát keresed, ugye?
– Meg akarod akadályozni? – kérdeztem.
– Nem – mondta, és hanyagul vállat vont. – Hogy feltételezhetsz rólam ilyet? – kérdezte udvariasan. – Biztosíthatlak, Marius, számos hódolót kikosarazott – folytatta tökéletes őszinteséggel.
– Én is így hallottam. Látnom kell őt. Mi még beszélhetünk később, de most hozzá kell mennem!
– Nagyon helyes, én türelmes vagyok. – Ismét vállat vont. – Mindig türelmes vagyok. A nevem Ardzsún. Örülök, hogy végre találkoztunk. Türelmes voltam még ahhoz a római lator Santinóhoz is, aki azzal dicsekedett, hogy elpusztított téged. Pandora akkor olyan szomorú volt, hogy meg akartam büntetni Santinót, aztán mégsem tettem. Teljesítettem Pandora kívánságát, így Santinónak a haja szála sem görbült. Micsoda siralmas alak volt! Hogy imádta Pandorát! Akkor teljesítettem Pandora kívánságát, ahogy mondtam volt. Ma éjszaka is azt teszem, amit kíván. Mindig azt teszem.
– Ez fölöttébb kedves tőled – mondtam. Annyira kiszáradt a torkom, hogy alig bírtam beszélni. – Akkor most engedj! Hosszabb ideig vártam erre a percre, mint amit el tudsz képzelni. Nem állhatok és fecseghetek itt veled úgy, mintha ő nem lenne tőlem pár lépésre.
– El tudom képzelni, milyen hosszú ideig vártál – mondta. – Öregebb vagyok, mint gondolod.
Bólintottam, majd lassan elhúzódtam tőle. Nem bírtam tovább csinálni ezt.Beléptem a hatalmas szálába.A zenekar valami mézédes, vontatott muzsikát játszott – a tánczene csak később lesz pattogós –, a szivárvány színeiben ragyogó táncosok vígan és fáradhatatlanul rakták a lépéseket a fényes teremben.Nézegettem a jókedvű tömeget. Lassan végigmentem az egyik, majd a másik fal mentén.Hirtelen megláttam. Nem tudta, hogy itt vagyok. Társa nem küldött telepatikus figyelmeztetést.Egyedül volt. Atlaszruhája – nagyon szűk derék, hatalmas, ékes abroncsszoknya – felért egy műalkotással. Szép fehér arcát a saját haja foglalta barna keretbe. Az akkori divat szerint magasra fésült fürtjeiben gyémántok és rubinok ragyogtak.A spinétnek támaszkodtam, kegyesen rámosolyogtam a hozzáértő muzsikusra, majd Pandora felé fordultam.Milyen szomorú volt az arca, milyen zárkózott, milyen kimondhatatlanul szép! A terem színeiben gyönyörködött talán, úgy, ahogy én? Ugyanazt a gyengéd szeretetet érezte a halandók iránt, amit én? Mit tesz majd, ha észreveszi, hogy figyelem?Nem tudtam. Féltem. Semmit sem tudhatok addig, míg meg nem hallom a hangját. Tovább figyeltem, tovább élveztem ezt az üdvösséges pillanatot.Váratlanul észrevett. Kiemelt az arcok százai közül. Rám szögezte a szemét, gyönyörű arca elpirult, szája kimondta Marius nevét.Meghallottam a csilingelő muzsikában.Ajkamhoz emeltem ujjaimat, úgy, ahogy Bianca tette az imént, és csókot leheltem felé.Egyszerre volt boldog és szomorú. Szája félmosolyra húzódott, és szoborrá merevedett, akárcsak én.Ez tűrhetetlen! Mit keres közöttünk a csöndnek ez a tengere?Gyorsan keresztülsiettem a táncparketten, és meghajoltam előtte. Megfogtam hideg fehér kezét, és ellenkezést nem tűrve bevezettem a táncosok közé.
– Az enyém vagy, az enyém vagy, hallod? – súgtam. – Ne húzódj el!
– Marius, félek tőle, ő erős – súgta a fülembe. – El kell magyaráznom neki, hogy megtaláltuk egymást!
– Nem félek tőle. Különben is tudja. Mit számít?
Úgy táncoltunk, mintha nem mondanánk ily szavakat egymásnak. Szorosan fogtam a kezét, és megcsókoltam az arcát, nem érdekelt, mit gondolnak a halandók erről a neveletlenségről. Ostobaság az egész fogalom!
– Pandora, áldott szerelmem, ha tudnád, milyen sokáig vártam erre! Mi haszna most elmondanom, hogy az elválás első percétől kínszenvedés volt az életem? Pandora, hallgass rám, ne hunyd be a szemed, ne fordulj el! Már abban az évben tudtam, hogy rettenetes hibát követtem el!
Észbe kaptam, hogy túlságos szenvedéllyel forgatom, túlságosan szorítom a kezét. Kiestem a ritmusból. A zene furcsa, fülsértő sivítássá torzult. A kezem között hullott szét a világ.Pandora hátrahúzódott, hogy rám nézhessen.
– Vezess ki a pavilonba – mondta. – Beszélgessünk a folyami szélben. Szédülök ettől a zenétől.
Azonnal kivittem egy hatalmas, kétszárnyú ajtón. Egy kőpadra ültünk, onnan figyeltük a folyót.Sose felejtem el, milyen tiszta volt az éjszaka, mennyire a kegyeikbe fogadtak a csillagok, hogy szikrázott a hold fénye az Elbán. Körülöttünk virágok illatoztak, halandók andalogtak párosával vagy csoportban, akik kijöttek friss levegőt szívni, hogy aztán visszatérjenek a szálába.Ám az árnyék csak a mienk volt. Mohón csókolgatni kezdtem, éreztem ajkam alatt tökéletes arcát. Végigcsókoltam a nyakát. Megsimogattam barna sörényének tömör hullámait, amelyekkel oly gyakran ajándékoztam meg sűrű kertjeimnek szilaj nimfáit. Szerettem volna kibontani a haját.
– Ne hagyj el még egyszer! – kértem. – Akármi hangozzék is el közöttünk ma éjszaka, ne hagyj el még egyszer!
– Marius, te hagytál el engem – válaszolta, és én megriadtam hangjának remegésétől. – Olyan régen volt – folytatta szomorúan. – Tűvé tettem utánad a nagyvilágot!
– Igen, igen, belátom! – mondtam. – Elismerem minden tévedésemet! Honnan tudhattam volna, mit jelent eltépni a köteléket? Nem tudtam, Pandora! Az istenekre mondom, hogy nem tudtam! Hidd el nekem, hogy nem tudtam! Mondd, hogy elhagyod ezt az Ardzsún nevű teremtményt, és visszajössz hozzám! Ennél kevesebbel nem érem be! Nem tudok cukros szavakat mondani. Pandora, nézz rám!
– Téged nézlek, hát nem látod? Megvakítasz! Marius, ne gondold, hogy én nem álmodtam erről a találkozásról. Úgyhogy most láss szégyenemben és gyengeségemben.
– Micsoda? Nem érdekel! Miféle szégyenről és gyöngeségről beszélsz?
– Arról, hogy rabszolgája vagyok társamnak, Ardzsúnnak, hogy hagytam ideoda vinni magamat, hogy nekem már nincs önálló akaratom és energiám. Marius, semmivé lettem.
– Nem, ez nem igaz, és különben sem érdekel! Megszabadítlak Ardzsúntól, egyáltalán nem félek tőle, és ha majd velem leszel, visszatér a régi szellemed!
– Álmodsz! – mondta. Először hallottam hidegnek a hangját, először láttam hidegnek az arcát. Benne volt barna szemében a hidegség, ami a bánatból születik.
– Azt akarod mondani, hogy itt hagysz ennek a kreatúrának a kedvéért? Azt hiszed, tűrni fogom?
– És te mit akarsz mondani, Marius? Azt, hogy kényszeríteni fogsz? – kérdezte fojtottan.
– De hiszen most mondtad, hogy gyenge vagy, rabszolga vagy! Nem arra kérsz ezzel, hogy kényszerítselek?
Megrázta a fejét. A sírás kerülgette. Ismét szerettem volna leengedni a haját, kiszedegetni belőle az ékköveket. A két tenyerembe akartam fogni az arcát.Meg is tettem, a kelleténél erőszakosabban.
– Figyelj rám, Pandora! Száz éve tudtam meg egy különös halandótól, hogy körkörös bolyongásaidban folyton visszatérsz Drezda városába. Ahogy ezt megtudtam, ebbe a városba költöztem, hogy várjak rád. Nem volt este amikor ébredés után ne Drezda felé fordultam volna elsőnek, mert hátha ott talállak. Most pedig, hogy itt vagy a karjaimban, nem téphetnek ki belőle!
A fejét rázta, és csak az után tudott válaszolni, hogy fölrezzent percnyi fájdalmas merengéséből:
– De Marius, mit adhatok neked azon kívül, amit egyébként is megtudtál? A tényt, hogy még élek, megmaradtam, és bolyongok? Mit számít az, hogy Ardzsúnnal vagy nélküle? – Kérdőn fordult felém. – És rólad mit tudhatok meg azon kívül, hogy te is élsz, megmaradtál, és állításukkal ellentétben nem pusztítottak el a római démonok? Igen, megégtél, azt látom bőröd színén, de életben maradtál. Mi más van még, Marius?
– Mi az ördögről beszélsz? – Hirtelen dühbe gurultam. – Pandora, megvagyunk egymásnak! Az istenekre, van időnk! Ha most megtaláljuk egymást, számunkra elölről kezdődik az idő!
– Valóban, Marius? Ezt nem tudom. Marius, én nem vagyok elég erős.
– Ez őrültség, Pandora!
– Ó, haragszol? Pont úgy veszekszünk, mint régen!
– Nem, nem úgy! Ez nem hasonlítható régi veszekedéseinkhez, mert most nincs min veszekedni. Most elviszlek innen. A palotámba viszlek, Ardzsúnt pedig később elintézem.
– Azt nem teheted! – csattant fel. – Marius, sok száz éve vagyok vele! Gondolod, hogy csak úgy közénk állhatsz?
– Kellesz nekem, Pandora. Ennél kevesebbel nem értem be. És ha eljön az idő, amikor te akarsz elhagyni...
– Igen, és ha eljön, akkor mihez kezdek, miután Ardzsún nem lesz többé miattad? – kérdezte haragosan.
Szólni sem tudtam a dühtől. Pandora mereven nézett. Melle hullámzott a szoros szatén ruhaderékban.
– Szeretsz engem? – kérdeztem.
– Mérhetetlenül – felelte dühösen.
– Akkor velem jössz?
Kézen fogtam.Senki sem állta utunkat, mikor elhagytuk a palotát.Ahogy beültettem a hintóba, nekiestem és összecsókoltam, úgy, ahogy a halandók szokták. Szerettem volna a torkába mélyeszteni a fogamat, de megtiltotta.
– Engedd meg ezt a bizalmas gesztust! – könyörögtem. – Az ég szerelmére, Pandora, Marius beszél hozzád! Hallgass rám! Osztozzunk a vérben!
– Gondolod, hogy én nem akarom? – kérdezte. – Csak félek.
– Mitől? Mondd meg, mitől félsz! Eltüntetem!
A hintó elhagyta Drezdát, és a kastélyom felé tartott az erdőn át.
– Ugyan, dehogy – válaszolta. – Nem teheted. Marius, értsd már meg, hogy te olyan vagy, mint régen: erős és bátor. Én meg nem. Ardzsún gondot visel rám.
– Gondot visel rád? Ezt akarod, Pandora? Megteszem! Olyan gondom lesz léted minden parányi részletkérdésére, mintha a lányom volnál! Csak adj egy esélyt! Adj rá lehetőséget, hogy újjászülessen elveszett szerelmünk!
Feltűnt a kapum, amelyet már nyitottak is a szolgáim. Már majdnem behajtottunk, amikor intett, hogy állítsam meg a kocsit. Kinézett az ablakon. Feltekintett a palota ablakaira. Talán meglátta a pavilont.Tettem, amit kért. Láttam, hogy megbénítja a félelem. Nem is titkolta. Úgy meredt a palotára, mintha az tele volna veszedelmekkel.
– Mi az ördög az? – kérdeztem. – Mondd el, mi az, ami megrémít! Pandora, nincsen semmi, amin ne lehetne változtatni! Mondjad már el!
– Ó, milyen indulatos vagy és erőszakos! – suttogta. – Nem találod ki, mi az, ami ilyen undorítóan elgyengít?
– Nem! – mondtam. – Annyit tudok, hogy szeretlek tiszta szívemből! Ismét rád találtam, és bármit megtennék, hogy megtarthassalak!
Továbbra is a palotát bámulta.
– Lemondanál még a társnődről is, aki itt van bent a palotában, és téged vár? – kérdezte.Nem válaszoltam.
– Láttam a bálban – folytatta. A szeme üveges volt, a hangja remegett. – Láttam, és felismertem, hogy micsoda. Bájos és hatalmas. Azt nem sejtettem, hogy a szeretőd. De most már tudom. Hallom bentről. Hallom reményeit, álmait, amelyek mind hozzád vannak kötve.
– Hagyd abba, Pandora! Nem szükséges, hogy lemondjak róla! Nem vagyunk halandók. Élhetünk együtt.
Megfogtam a karját, megráztam. A haja lebomlott. Erőszakosan belemarkoltam a hajába, és beletemettem az arcomat.
– Pandora, ha ezt követeled tőlem, akkor megteszem! Csak adj időt, annyi időt adj, amíg olyan helyet kerítek Biancának, ahol boldogan és biztonságban élhet. Érted megteszem. Megértetted? Csak ne veszekedj velem!
Elhúzódtam tőle. Kábultnak látszott és mintha kihűlt volna. Szép haja pászmákban omlott a vállára.
– Mi az? – kérdezte fojtott, fáradt hangon. – Miért nézel rám így?
Azt hittem, mindjárt elsírom magamat, de visszafojtottam a könnyeimet.
– Azért, mert egészen másnak képzeltem el ezt a találkozást! – mondtam. – És mert azt gondoltam, hogy készségesen jössz majd velem! És mert azt gondoltam, hogy a legnagyobb harmóniában tudunk majd együtt élni Biancával! Hittem ezekben a dolgokban. Sokáig hittem bennük. Most pedig itt ülök melletted, erre vitatkozunk és marjuk egymást!
– Nálunk mindig ez volt, Marius – felelte szomorúan. – Azért hagytál el.
– Nem! – tiltakoztam. – Nem igaz, Pandora! Nagy szerelem volt a mienk! El kell ismerned! Az borzasztó volt, ahogy elváltunk, de nagyon szerettük egymást, és még visszakaphatjuk ezt a szerelmet! Csak ki kell nyújtanunk a kezünket utána!
A házra pillantott, aztán rám. Váratlanul görcsösen megmarkolta a karomat. Megint az a rettenetes félelem volt az arcán.
– Gyere be velem a házba! – mondtam. – Ismerd meg Biancát. Fogd meg a kezét. Hallgass rám, Pandora! Maradj itt a házban, amíg én ezt elrendezem Ardzsúnnal. Ígérem, nem fog sokáig tartani.
– Nem! – kiáltotta. – Nem mehetek be a házba! Ennek semmi köze a te Biancádhoz!
– Hát akkor mihez? Most meg mihez? Mi van még? – türelmetlenkedtem.
– Ez a hang, amit hallok! Hallom, ahogy ver a szívük!
– A király és a királynő? Igen, itt vannak, de mélyen a föld alatt, Pandora! Mozdulatlanok és némák, mint mindig. Még csak rájuk sem kell nézned!
Vonásain átizzott az iszonyat. Átkaroltam, de elfordította az arcát.
– Mozdulatlanok és némák, mint mindig – lihegte. – Ez nem lehet, Marius! Ennyi idő után nem!
– Dehogynem – mondtam. – De te ne foglalkozz vele. Nem neked kell lemenned a szentélybe. Az az én feladatom. Pandora, nézz már rám!
– Kíméletesebben, Marius! – figyelmeztetett. – Olyan gorombán bánsz velem, mintha egy concubina lennék. Finomabban viselkedj! – Reszketett a szája. – Bánj velem irgalommal! – fejezte be szomorúan.Eleredtek a könnyeim.
– Maradj velem! – könyörögtem. – Gyere be a házba! Beszélj Biancával! Gyere be, szeress minket! Hadd kezdődjön ettől a perctől az idő!
– Nem, Marius! – felelte. – Vigyél el ettől a rettenetes hangtól! Vigyél vissza oda, ahol lakom! Vigyél vissza, különben gyalog vágok neki! Nem bírom hallani ezt!
Engedelmeskedtem. Nem szóltunk, míg meg nem érkeztünk Drezdában egy szép, nagy házhoz, amelynek számtalan ablakában nem égett világ. Ekkor magamhoz szorítottam, csókolgatni kezdtem, nem akartam elengedni.Előhúztam a zsebkendőmet, megtörültem az arcomat. Nagy levegőt vettem, és igyekeztem, nyugodtan beszélni.
– Te meg vagy rémítve – mondtam. – Ezt meg kell értenem, és türelmesnek kell lennem hozzád.
Azzal a zavarodott hidegséggel nézett rám, amit sose láttam rajta a korai években. Szörnyű volt.
– Holnap este ismét találkozunk – mondtam. – Esetleg ebben a házban, ahol laksz, ahol biztonságban vagy az Anya és az Apa hangjától. Ott találkozunk, ahol óhajtod. Ahol össze tudsz szokni velem.
Bólintott. Felemelte a kezét, megsimogatta az arcomat.
– Milyen jól színlelsz – suttogta. – Milyen okos vagy, mindig is az voltál! És ezek a római démonok még azt képzelték, hogy kiolthatják ragyogó fényedet! Ki kellett volna nevetnem őket!
– Igen, és az én fényem csak neked világít – mondtam. – Rólad álmodtam, mikor feketére égetett a tűz, amelyet rám küldött az az ördögi vérivó Santino. Rólad álmodtam, amikor ittam az Anyából, hogy visszanyerjem az erőmet, amikor tűvé tettem utánad Európa országait.
– Ó, szerelmem! – suttogta. – Az én nagy szerelmem! Bár lehetnék ismét az az erős, akire emlékszel!
– Az leszel! – bizonygattam. – Az vagy! Majd én vigyázok rád, úgy, ahogy akarod. És úgy fogjuk szeretni egymást, te, Bianca és én! Holnap majd beszélgetünk. Majd készítünk terveket. Beszélgetni fogunk a este nagy székesegyházakról, amelyeket meg kell néznünk, a színes üvegablakokról. Beszélgetni fogunk a festőkről, akiknek munkásságát még tanulmányoznunk kell. Beszélgetni fogunk az Újvilágról, erdőiről, folyamairól. Pandora, beszélgetni fogunk mindenről! És még elég sokáig rajongtam így.
– Meg fogod szeretni Biancát! – ígértem. – Imádni fogod. Esküszöm neked, ugyanúgy ismerem Bianca szívét és lelkét, mint valaha a tiedet. Békés életünk lesz, hidd el nekem! Fogalmad sincs róla, milyen boldogság vár rád!
– Boldogság? – kérdezte. Úgy nézett rám, mint aki nem egészen érti ezt a szót. – Marius, ma éjszaka elhagyom ezt a várost. Ezt semmi sem akadályozhatja meg.
– Nem, nem, ezt nem mondhatod nekem! – Ismét megragadtam a karját.
– Ne bánts, Marius! Ma éjszaka elmegyek a városból. Marius, te száz évig vártál, hogy meggyőződhess egy dologról, egyetlenegyről: arról, hogy élek. Most pedig hagyj meg abban az életben, amelyet választottam!
– Nem hagylak! Nem engedem!
– De azt fogod tenni! – suttogta. – Marius, nem érted, mit próbálok mondani neked? Nincs bátorságom elhagyni Ardzsúnt. Nincs bátorságom látni az Anyát és az Apát. Marius, már ahhoz sincsen bátorságom, hogy szeresselek! Már haragos hangod is megijeszt! Nincs bátorságom találkozni a te Biancáddal. Rettegek a gondolatától is, hogy jobban szeretheted nálam. Rettegek mindentől, hát nem látod? Alig várom, hogy Ardzsún elragadjon innen. Ardzsúnnal olyan egyszerű az élet. Marius, kérlek, légy megbocsátó, és engedj el!
– Nem hiszek neked – közöltem. – Már megmondtam, hogy otthagyom Biancát érted. Az istenekre, Pandora, hát mit tehetnék még? Nem hagyhatsz itt engem!
Hátat fordítottam neki. Olyan különös volt az arca, hogy nem bírtam elviselni a látványát.Ahogy ültem a sötétségben, hallottam, hogy nyílik a hintó ajtaja. Hallottam gyors lépéseit a kövön. Pandora elment.Az én Pandorám otthagyott engem!
Nem tudom, milyen sokáig vártam. Nem lehetett egy óra.Nem tudom elmondani azt a boldogtalanságot. Nem akartam látni Pandora társát. Gondoltam rá, hogy ököllel fogom verni a ház ajtaját, de túlságosan megalázó lett volna.Egyébként az volt az igazság, a színtiszta igazság, hogy Pandora meggyőzött. Nem maradhat velem.Éppen szólni akartam a kocsisomnak, hogy vigyen haza, amikor hangot hallottam. Pandora üvöltő jajveszékelése volt. Tárgyak törtek a házban.Nekem ennyi kellett, hogy tettre bírjon. Kiugrottam a hintóból, rohantam az ajtajához. Szemmel vertem meg halandó szolgáit, ami gyakorlatilag elvette az erejüket, és feltéptem az ajtót.Felszáguldottam a márványlépcsőn. Pandora őrjöngve futkosott a szobában, ököllel verte szét a tükröket, vérkönnyeket ontott és reszketett. A padlón vastagon állt az üvegcserép.Megfogtam a csuklóját, de nagyon gyengéden.
– Maradj velem! – esdekeltem. – Maradj velem!
Hirtelen megéreztem mögöttem Ardzsún jelenlétét. Ráérős lépésekkel bejött a szobába.Pandora a mellemre borult és reszketett.
– Ne aggódjatok – mondta Ardzsún ugyanazon a türelmes hangon, amelyet a választófejedelem palotájában használt velem. – Meg lehet ezt beszélni udvariasan. Nem vagyok én vadember, aki csak pusztítani képes.
Maga volt a megtestesült úriember, csipkéivel, magas sarkú cipellőjében. Nézte a tükörcserepeket a drága szőnyegen, és megcsóválta a fejét.
– Akkor hagyj egyedül vele – mondtam.
– Ezt kívánod, Pandora? – kérdezte Ardzsún.Pandora bólintott.
– Egy kis időre, drágám – mondta.Amint Ardzsún elhagyta a szobát, és becsukta a magas, kétszárnyú ajtót, megsimogattam Pandora haját, és ismét megcsókoltam.
– Nem hagyhatom el – vallotta be.
– Miért nem? – kérdeztem.
– Mert én teremtettem – mondta. – A fiam, a hitvesem, a gyámolítóm.
Mintha villám sújtott volna. Ezt sohasem feltételeztem!Mindezekben a századokban valami despotikus lénynek képzeltem Ardzsúnt, aki a hatalmában tartja Pandorát.
– Azért teremtettem, hogy legyen egy gondviselőm – folytatta. – Indiából szakítottam ki, ahol istennőként tiszteltek azok a kevesek, akik láthattak. Megtanítottam az európai szokásokra, rábíztam magamat, hogy tartson féken gyenge és reménytelen pillanataimban. Az ő éhsége az életre adja a hajtóerőnket. Nélküle talán egy mély sírban senyvednék évszázadok óta.
– Nagyon helyes – mondtam –, ő a gyereked. Ezt megértem, Pandora, de te akkor is az enyém vagy! Ehhez mit szólsz? Enyém vagy, ismét a hatalmamban vagy! Ó, bocsásd meg, bocsásd meg, hogy ilyen durván beszélek, hogy a birtoklást emlegetem! Mit is akarok mondani? Azt akarom mondani, hogy nem veszíthetlek el!
– Tudom, mit akarsz mondani – felelte –, de nézd, nem taszíthatom el Ardzsúnt. Eddig kiválóan teljesítette, mire kértem, és szeret engem. Veled pedig nem élhetek, Marius. Túl jól ismerlek. Ahol Marius van, ott Marius uralkodik. Sose tűrnél el a közeledben egy olyan hímet, mint Ardzsún, se értem, se más okból.
Olyan mély sebet kaptam, hogy egy darabig nem bírtam felelni, csak csóváltam a fejemet, mintha tagadni akarnám szavainak igazságát. De hát magam sem tudtam, mi az igaz. Engem mindig csak az foglalkoztatott, hogyan pusztítsam el Ardzsúnt.
– Nem tagadhatod – mondta halkan. – Ardzsún nagyon erős, nagyon akaratos, és mindig a maga feje után ment.
– Kell lennie valamilyen módnak! – könyörögtem.
– Bizonyosan eljön majd az éjszaka, amikor Ardzsúnnak el kell válnia tőlem. Ugyanaz megtörténhet veled és a te Biancáddal. De ez most nem az az idő, így hát könyörgök, Marius, engedj el, mondj búcsút nekem, ígérd meg, hogy kitartasz a végsőkig, én pedig ugyanazt ígérem neked.
– Ez a bosszúd, ugye? – kérdeztem halkan. – A gyermekem voltál, alig kétszáz év múlva mégis elhagytalak. Most tehát azt mondod, hogy nem teszed meg ugyanezt Ardzsúnnal...
– Nem, gyönyörű Mariusom, ez nem bosszú, csak az igazság. Most pedig hagyj magamra! – Keserűen mosolygott. – Ó, micsoda ajándék volt nekem ez az éjszaka! Élve láthattalak, megtudhattam, hogy Santino, a római vérivó nem mondott igazat! Ez az éjszaka visz majd át sok évszázadon!
– És elvisz tőlem – bólogattam.Váratlanul rám borult, és ő csókolt meg forrón, aztán beleszúrta pici, hegyes szemfogát a nyakamba.Mereven, behunyt szemmel álltam, hagytam, hogy igyék, úgy éreztem, mintha a szívemet akarná kitépni. Agyam megtelt víziókkal, a sötét erdőt láttam, amelyben ő és társa gyakran lovagoltak, de nem tudtam eldönteni, hogy ezek az ő látomásaie, vagy az enyéim.Mohón ivott, mintha ki lenne éhezve, én pedig megteremtettem neki legdrágább álmaim buja kertjét, és beleképzeltem kettőnket. Testem lángolt a vágyakozástól. Minden idegszálamban éreztem mohó szívását és nem védekeztem, nem vigyáztam magamra.Úgy rémlett, már nem állok, mert összeestem, de nem érdekelt. Aztán éreztem, ahogy fogja a karomat, és tudtam, hogy ő állított fel.Zavaros szememmel láttam, ahogy felnéz rám. Frizurája lebomlott.
– Micsoda erős vér – súgta. – Igazi Millenium Gyermeke!
Ekkor hallottam először, hogy ezzel a névvel illetnek minket, akik sokáig élünk. Egész jól csengett.Pandora ereje annyira elfárasztott, hogy dülöngéltem. Nem érdekelt. Neki mindent odaadtam volna. Kihúztam magamat, próbáltam tisztábban látni.A szoba túlsó végében volt.
– Mit láttál a vérben? – súgtam.
– Tiszta szerelmedet – válaszolta.
– Fért hozzá a kétség árnyéka? – kérdeztem. Percről percre erősödtem. Pandora arca kipirult a vértől, a szeme villogott, mint mindig, ha veszekedtünk.
– Nem, nem fért – mondta. – De most el kell hagynod.
Nem szóltam.
– Menj, Marius! Ha nem teszed, azt nem fogom kibírni!
Úgy néztem tágra meredt szemmel, mint egy erdei vadállatot. És valóban annak is rémlett, ez a teremtmény, akit szívem minden csepp vérével szerettem.És megint tudatosodott bennem, hogy be kell fejezni.Kimentem a szobából.Bambán ácsorogtam a fényűző folyosón. Ardzsún a saroknál lesett.
– Őszintén sajnálom, Marius – mondta.Ránéztem, és azon gondolkoztam, mi hozhatna akkora indulatba, hogy elpusztíthassam? Ha megtenném, Pandorának velem kellene maradnia. Hogy lángolt az agyamban a gondolat! Mégis tudtam, hogy ha megtenném, Pandora halálosan és örökre meggyűlölne érte. És én is gyűlölném magamat. Mi kifogásom lehet ez ellen a teremtmény ellen, aki a feltételezésemmel ellentétben nem a gonosz ura Pandorának, hanem a gyermeke, a vámpírfiókája! Félezer éves a Vérben, vagy talán még annyi sincs, és hogy szereti az anyját!Sose jutott eszembe ez a lehetőség. Micsoda remek teremtmény volt ez az Ardzsún! Nyilvánvalóan kiolvasta pőre, kétségbeesett agyamból ezeket a gondolatokat, mégse futamodott meg, hanem büszkén állt előttem.
– Miért kell elválnunk? – suttogtam.Ardzsún vállat vont, és sokatmondóan széttárta a kezét.
– Nem tudom – mondta. – Ő akarja így. Ő akarja, hogy örökösen utazzunk, ő rajzolja meg az útvonalakat a térképen. Ő rajzolja meg a köröket, amelyeket követünk utazás közben. Időnként Drezda a központja a köreinknek, időnként más város: Párizs vagy Róma például. Ő hangoztatja, hogy nem állhatunk meg soha. Mit mondhatnék erre, azon kívül, hogy élvezem?
Felé indultam. Egy pillanatra megmerevedett, mert azt hitte, bántani akarom.Mielőtt megmozdulhatott volna, megragadtam a csuklóját és szemügyre vettem. Micsoda előkelő jelenség volt! A bodorított fehér paróka még jobban kiemelte bőrének fénylő barnaságát. Nagy fekete szeme komolyan és látszólagos megértéssel nézett rám.
– Maradjatok velem – mondtam. – Mindketten. Maradjatok velem. Lakjatok velem és társammal, Biancával.
Ardzsún mosolygott, és megrázta a fejét. Nem volt megvetés a tekintetében. Férfiak egymás között. Itt nem volt helye lenézésnek. Csak annyit mondott, hogy nem.
– Pandora nem tűrné – mondta békülékeny hangon, nagyon nyugodtan. – Ismerem. Úgy ismerem, mint a tenyeremet. Azért hozott át magához, mert imádtam, és amióta a vérét ittam, egy percre sem lankadtam az imádatában.
Még mindig markoltam a csuklóját, és úgy bámultam a semmibe, mintha mindjárt elsírnám magamat, vagy az isteneknek panaszkodnék. Úgy éreztem, ha szabadjára engedném a hangomat, ledőlnének a falak.
– Hogy lehet ez? – suttogtam. – Megtalálom, de csak egyetlen éjszakára lehet az enyém, egyetlen becses éjszakára, amelyet végigveszekedünk.
– Te és ő egyenlők vagytok – mondta Ardzsún. – Én csak eszköz vagyok.
Behunytam a szememet.Hirtelen meghallottam Pandora sírását. Ahogy ez a hang elérte a fülemet, Ardzsún gyengéden kifejtette magát a markomból, és azt mondta lágy hangján, hogy be kell mennie Pandorához.Lassan végigballagtam a folyosón, lementem a márványlépcsőn, kiléptem az éjszakába, ügyet sem vetve a hintómra.Hazamentem az erdőn át.Beléptem a könyvtáramba, földhöz csaptam a parókát, amelyet a bálban viseltem, majd leültem az íróasztalomhoz.Keresztbe tett karomra hajtottam a fejemet, és úgy sírtam, ahogy Eudoxiát sirattam utoljára. Már órák óta sírtam, amikor arra eszméltem fel a sírásból, hogy Bianca áll mellettem.A hajamat simogatva súgta:
– Ideje hideg sírunkba térni, Marius. Neked még korai, de nekem mennem kell, és nem hagyhatlak itt így.
Felálltam, magamhoz öleltem, és szakadni kezdtek a könnyeim. Néma szeretettel ölelt magához.Aztán együtt mentünk le a koporsóinkhoz.Másnap este azonnal a házhoz mentem, amelyben elváltam Pandorától.A ház kihalt. Átfésültem Drezdát, aztán a várost övező vidéki kastélyokat.Elment Ardzsúnnal, ehhez nem fért kétség. Felmentem a választófejedelem palotájába, ahol éppen házi hangverseny volt, és „hivatalosan” is megtudtam, hogy de Malvrier márki és márkiné szép fekete hintója hajnal előtt elindult Oroszországba.Oroszországba.Mivel nem volt hangulatom a zenéhez, rövidesen kimentettem magamat a szalonban összegyűlt vendégek előtt, és hazamentem, boldogtalanul, megtört szívvel.Leültem az asztalomhoz. Kinéztem a folyóra. Langyos tavaszi szellő simogatott.A rengeteg dologra gondoltam, amit mondanunk kellett volna egymásnak, a rengeteg dologra, amit higgadtabban kellett volna elmondanom neki, hogy meggyőzhessem. Vigasztaltam magamat, hogy nem ment a világ végére. Vigasztaltam magamat, hogy tudom, hová ment, akár írhat is nekem. Vigasztaltam magamat mindenfélével, ami ahhoz kellett, hogy ne őrüljek meg.Nem hallottam, amikor Bianca bejött. Nem hallottam, amikor leült mellém egy nagy, kárpitozott karosszékbe.Mikor felnéztem, olyannak tűnt, akár egy látomás egy tökéletes ifjúról, aki fekete szalaggal köti hátra szőke haját. Porcelánarc, arannyal hímzett kabát, formás lábakon feszülő, habfehér harisnya, rubincsatos cipellő.Micsoda isteni álca volt ez, Bianca, mint ifjú nemes, mint a tulajdon bátyja! Csak néhány halandó ismerte így, olyanok, akik számítottak. És milyen szomorú volt az a gyönyörű kék szem, amely engem nézett!
– Sajnállak – szólt halkan.
– Sajnálsz? – kérdeztem tört szívvel. – Remélem is, hogy sajnálsz, édes drágaságom, mert szeretlek. Jobban szeretlek, mint valaha, és szükségem van rád.
– Épp erről van szó – mondta halkan, részvéttel. – Hallottam, miket mondtál Pandorának, és elhagylak.
Három hosszú éjszakán könyörögtem a készülődő Biancának, hogy ne menjen el. Térdre borultam előtte. Megesküdtem, hogy csak azt mondtam, amit mondanom kellett, hogy Pandora velem maradjon.Elmondtam neki minden általam ismert fogalmazásban, mennyire szeretem, és hogy sose hagytam volna el.Figyelmeztettem, hogy nem állna meg a lábán egyedül, és féltem őt.Ám semmi sem bírhatta rá, hogy megváltoztassa a döntését.Tulajdonképpen a harmadik estén értettem meg, hogy csakugyan elmegy. Addig azt hittem, hogy ez elképzelhetetlen. Nem veszíthetem el Biancát! Nem, ez nem történhet meg!Végül könyörögtem neki, hogy üljön le, és hallgasson meg. Kiöntöttem a szívemet, bevallottam minden rosszat, amit mondtam, minden alkalmat, amikor hitványul megtagadtam, minden kétségbeesett őrültséget, amit összehordtam Pandorának.
– De most rólad és rólam akarok beszélni – folytattam –, és arról, hogy milyen volt a kapcsolatunk.
– Igen, Marius, megteheted, ha óhajtod, ha ez enyhíti a fájdalmadat. De én akkor is elmegyek.
– Tudod, hogy volt velem és Amadeóval. Nagyon fiatal volt, amikor a házamba vettem, és akkor adtam neki a Vért, amikor a halandóság nem hagyott választást. Mindig mester és tanítvány maradtunk, mindig volt köztünk gúnyolódás és sötét meghasonlás. Lehet, hogy te nem láttad, de akkor is létezett, biztosíthatlak!
– Láttam – mondta –, de tudtam, hogy a szerelmed hatalmasabb.
– Az is volt – feleltem –, de Amadeo gyermek maradt, és az én férfiszívem mindig tudta, hogy van valami, ami szebb és nagyobb ennél. Akármennyire szerettem, akármennyire örömömet leltem a látásában is, nem bízhattam rá legkomiszabb félelmeimet és fájdalmaimat. Nem mesélhettem el neki az életem történetét. Az túl nagy volt neki.
– Megértelek, Marius – szólt gyengéden. – Mindig megértettelek.
– És Pandora. A tulajdon szemeddel láttad. Megint az a dühös veszekedés, mint sok száz éve, az ádáz veszekedés, amellyel nem hüvelyezhető ki az igazság.
– Láttam – felelte csendes hangján. – Értem, mit akarsz mondani.
– Láttad, hogy félt az Anyától és az Apától! – könyörögtem. – Hallottad, mikor azt mondta, hogy be sem bír jönni a házba! Hallottad, mikor arról beszélt, hogy fél mindentől!
– Hallottam – felelte.
– Mi más volt ez az egyetlen éjszaka köztem és Pandora között, mint boldogtalanság? Ugyanaz, mint mindig. Félreértés és boldogtalanság.
– Tudom, Marius – felelte.
– De köztünk, Bianca, sose volt más, csakis összhang! Gondolj a hosszú évekre, amikor a szentélyben laktunk, és az éjszakai szelekkel szálltunk, amikor már elbírtam magunkat! Gondolj csendjeinkre, vagy hosszú eszmecseréinkre, amikor olyan sok mindent meséltem, és te figyeltél! Lehet két lény közelebb egymáshoz, mint mi voltunk?
Lehajtotta a fejét, és nem válaszolt.
– És az utolsó években! – folytattam az esdeklést. – Gondolj közös örömeinkre, titkos vadászatainkra az erdőben, látogatásainkra a falusi ünnepeken, csendes szemlélődéseinkre a székesegyházakban, mikor égtek a gyertyák, és a kórus énekelt, táncainkra az udvari bálokon! Gondolj minderre!
– Tudom, Marius – mondta. – De te hazudtál nekem. Nem közölted velem, miért jövünk Drezdába.
– Elismerem, ez igaz! Mondd meg, mivel tehetem jóvá?
– Semmivel, Marius – válaszolta. – Elmegyek.
– De hogy fogsz élni? Nem tudsz élni önállóan! Ez őrültség!
– Nagyon jól megélek én magamban – felelte. – Most pedig el kell mennem. Sok mérföldet kell megtennem hajnalig.
– És hol fogsz aludni?
– Az mostantól az én gondom.
Őrjöngeni tudtam volna.
– Ne kövess, Marius! – figyelmeztetett, mintha olvasott volna az agyamban, holott nem is képes rá.
– Ezt nem engedhetem meg – mondtam.Csend lett. Bianca nézett, én néztem őt, és egy szemernyit sem tudtam leplezni a boldogtalanságomat.
– Ne tedd ezt, Bianca – esdekeltem.
– Láttam, milyen szenvedélyesen szereted – suttogta –, és tudtam, hogy bármikor hajlandó lennél eldobni. Ó, ne tagadd! Láttam, és összeroppant bennem valami. Nem védhettem meg. Nem akadályozhattam meg a pusztulását. Túlságosan közel álltunk egymáshoz, te meg én. Teljes szívemből szerettelek, így azt hittem, ismerlek, mint a tenyeremet, de nem ismerhettem azt a Mariust, aki vele voltál. Nem ismertem azt a Mariust, akit az ő szemében láttam.Felállt, az ablakhoz ment, kinézett.
– Bár ne hallottam volna annyi szót, de hát nekünk, vérivóknak, ilyen adományok jutottak. Azt hiszed, nem tudom, hogy sose tettél volna a gyermekeddé, ha nem lett volna szükséged rám? Ha nem égtél volna össze, ha nem lettél volna kiszolgáltatott, sose adtad volna a Vért.
– Idefigyelsz rám, ha azt mondom, hogy ez nincsen így? Első látásra beléd szerettem! Csak azért nem osztottam meg veled ezeket az átkozott adományokat, mert tiszteltem a halandó életedet! Csak téged láttalak, csak téged hordoztalak a szívemben, mielőtt egyáltalán rátaláltam Amadeóra! Megesküszöm rá! Nem emlékszel a képekre, amelyeket festettem rólad? Emlékszel az órákra, amelyeket a házadban töltöttem? Gondolj rá, mi mindent adtunk egymásnak!
– Becsaptál engem – mondta.
– Igen, azt tettem. Be is vallom, és esküszöm, hogy sose teszem többé. Se Pandoráért, se másért.
És még sokáig rimánkodtam így.
– Nem maradhatok veled – mondta. – El kell mennem.
Megfordult, rám nézett. Palástként borult rá a csend és az elszántság.
– Könyörögve kérlek! Gőg nélkül, fenntartás nélkül könyörgök, hogy ne hagyjál el!
– Mennem kell – mondta. – Most pedig kérlek, hogy engedj le, hadd búcsúzzak el az Anyától és az Apától. Egyedül tenném, ha nincs kifogásod ellene.
Bólintottam.
Sokáig tartott, hogy feljöjjön a szentélyből. Halkan közölte velem, hogy a következő alkonyaton távozik.Azt is tette. Kihajtott négylovas hintójában a kapun, és megkezdte utazását.A lépcső tetejéről figyeltem, ahogy elmegy. Addig figyeltem, míg a hintó az erdő közepére nem ért. Hihetetlen és felfoghatatlan volt, hogy Bianca eltávozott tőlem.Hogy eshetett meg ez a szörnyű szerencsétlenség, hogy egyszerre veszítsem el Pandorát és Biancát? Hogy egyedül maradjak? És nem volt erőm megakadályozni.Hónapokig nem bírtam elhinni, hogy ez történhetett velem.Azzal biztattam magamat, hogy hamarosan levelet kapok Pandorától, hogy ő maga tér vissza Ardzsúnnal.Azzal biztattam magamat, hogy Bianca belátja, mennyire nem létezhet nélkülem. Hazajön, és alig várja, hogy megbocsáthasson, vagy levelet küld, hogy menjek érte.Egyik dolog sem következett be.Eltelt egy év, és egyik dolog sem következett be.Eltelt még egy év, aztán ötven. És egyik dolog sem következett be.Noha ebben az időben mélyebbre költöztem a Drezdát övező erdőségben, egy másik megerősített kastélyba, nem távolodtam el túlságosan a várostól, mert hátha visszajön valamelyik szerelmem, vagy mind a kettő. Fél évszázadig vártam, kételkedtem, és hurcoltam a bánat terhét, amelyet nem oszthattam meg mással.Azt hiszem, felhagytam az imádkozással a szentélyben, habár hűségesen rendet tartottam benne. Viszont rákaptam, hogy bizalmas beszélgetéseket folytassak Akasával. A korábbinál fesztelenebb stílusban beszámoltam keserveimről, elmondtam, hogyan hagytam cserben mindenkit, akit szerettem.
– De téged sose hagylak cserben, királynőm! – fogadkoztam többször is.Mikor elkezdődtek az 1700as évek, vakmerő vállalkozásba fogtam. Átköltöztem az Égeitenger egyik szigetére, hogy fejedelemként uralkodjak a halandó lakosságon, amely simán elfogadott urának. Ehhez sziklából építtettem magamnak házat a halandó szolgák légiójával.Akik olvasták Lestat önéletrajzát, ismerik festői leírásából azt a hatalmas, különös erődöt. Sokkal fenségesebb volt minden lakhelyemnél, és elszigeteltsége ugyancsak próbára tette a leleményességemet.De most már végképp egyedül maradtam. Ugyanolyan magányos voltam, mint Amadeo és Bianca szerelme előtt, és nem reménykedhettem halhatatlan társban. Talán nem is akartam.Sok száz éve nem hallottam Maelről. Semmit se tudtam Avicusról vagy Zenobiáról. Nem tudtam a Millenium Gyermekeiről.Én csak egy fényes és fenséges szentélyt akartam Akasának, akivel most már egyfolytában beszélgettem.De mielőtt belevágnék utolsó és legfontosabb európai lakhelyem leírásába, még egy utolsó epizóddal ki kell egészítenem azoknak a tragikus történetét, akiket elveszítettem.Miközben kincseimet elszállították az égéi várba, miközben könyveimet, szobraimat, drága falikárpitjaimat, szőnyegeimet és más tárgyaimat hajóra tették, majd kicsomagolták mit sem sejtő halandók, előkerült imádott Pandorám történetének utolsó mozaikköve.Az egyik munkás talált az egyik láda alján egy összehajtott hajtott pergamenre írott levelet, amelyre annyit írtak címzés gyanánt: Mariusnak.Az új ház teraszáról néztem a tengert és a közeli szigetkék sokaságát, amikor odahozták a levelet.A pergamenen vastagon állt a por. Ahogy felbontottam, elsőnek a keltezést láttam meg. Azon az éjszakán írták, amelyen elszakadtam Pandorától.Mintha nem lett volna ez az ötven év, amely elválasztott az akkori fájdalomtól.Szeretett Mariusom!Majdnem hajnal van, csak néhány percem maradt, hogy írhassak. Mint már mondtuk, hintónk hajnalban indul velünk Moszkvába.Marius, nincs nagyobb vágyam, mint veled élni, de nem tehetem. Nem kereshetek menedéket ugyanazon fedél alatt, ahol az Ősök vannak.De könyörgök neked, szerelmem, gyere el Moszkvába! Gyere és segíts, hogy megszabaduljak Ardzsúntól! Később még ítélkezhetsz, és pálcát törhetsz fölöttem.Szükségem van rád, Marius. Addig fogok vadászni a cári palota és a főszékesegyház környékén, amíg el nem jössz.Marius, tudom, hogy most én késztetlek hosszú utazásra, de kérlek, akkor is gyere!Akármit is mondtam Ardzsún iránti szeretetemről, kiszolgáltatott rabszolgája vagyok, holott én a tied szeretnék lenni.PandoraÓrákig ültem némán, kezemben a levéllel, aztán lassan felálltam, bementem szolgáimhoz, és megkérdeztem, hol találták ezt a levelet.A régi könyvtáramból származó könyvek ládájában.Hogyhogy nem kaptam meg? Bianca rejtette volna el? Azt nem hihettem. Valószínűbb, hogy a véletlen kegyetlensége okozta – hogy egy szolga tette le hajnalban az asztalomra, én pedig oda se nézve félresöpörtem, bele egy kinyitott könyvbe.Mit számít már?A baj megtörtént.Pandora írt nekem, és én nem tudtam. Könyörgött, hogy menjek Moszkvába, én pedig nem tudtam róla, és nem mentem. És nem tudtam, hol keressem. Bevallotta, hogy engem szeret, de már késő volt.A következő hónapokban tűvé tettem az orosz fővárost. Azt reméltem, hátha ő és Ardzsún ott telepedtek le valamilyen okból.De nem találtam Pandora nyomát. A nagyvilág ugyanúgy elnyelte, mint az én Biancámat.Mi mást mondhatnék még, hogy kifejezzem, mennyire fájt ez a két veszteség? Elveszítettem az oly régóta keresett Pandorát, elveszítettem bájos és kedves Biancámat.Ezzel a két veszteséggel véget is ért a történetem.Vagy fogalmazzak inkább úgy, hogy bezárul a kör?Most visszatérünk a Kárhozottak Királynőjéhez és Lestathoz, aki felébresztette. Röviden összefoglalom a történetüket, mert most már tisztán látom, hogy mindennél hathatósabb gyógyírt jelent nyomorult lelkem sebére. Ám mielőtt sort kerítek rá, fel kell idéznünk Lestat bolondériáit és azt, hogy miként veszítettem el utolsó szerelmemet, Akasát.Lestat, a vámpírMint krónikáink minden olvasója tudja, az Égeitenger békés szigetén uralkodtam a halandók felett, amikor hívogatni kezdett egy Lestat nevű fiatal vámpír, aki még csak tíz éve tartozott a Vér közösségéhez.Mogorván őriztem a magányomat. Még az sem mozdíthatott ki belőle, amikor Amadeo a régi párizsi bokor vezéréből az újdonsült bizarr Vámpírszínház igazgatójává lényegült át.Noha többször kilestem Amadeót, semmit sem láttam benne azon a szívet tépő szomorúságon kívül, amelyet Velence óta ismertem, így inkább a magányt választottam, semhogy neki udvaroljak.De Lestat hívásában megéreztem a hatalmas, bilincstelen szellemet, és rögtön elmentem hozzá. Kimentettem vérivó létének első igazi visszavonulásából, és elvittem a házamba.Olyan mély szeretet töltött el Lestat iránt, hogy azonnal levittem a szentélybe, ami talán könnyelműség volt. Lenyűgözve figyeltem, hogyan húzódik oda az Anyához, amit elképedésemre még meg is csókolt.Nem tudom, Lestat vakmerősége vagy Akasa mozdulatlansága volte igézetesebb. Mindenesetre készen álltam rá, hogy közbelépjek, ha Enkil le akarna sújtani az ifjúra.Lestat visszahúzódott, és elmondta, hogy az Anya elárulta neki a nevét. Erre nem számítottam. Váratlanul iszonyú féltékenység öntött el.Magamba fojtottam az érzést. Túlságosan belehabarodtam Lestatba, és azzal nyugtatgattam magamat, hogy a szentélybeli csoda csak jót jelenthet. Ez a fiatal vérivó talán életre keltheti a Szülőket.Így hát felvittem Lestatot a szalonomba, amelyet ő is leírt, és elmeséltem életem hosszú történetét. Elmeséltem a Szülők történetét, örökös hallgatásukat.Lestat szédületes tanítványnak mutatkozott ezekben az átbeszélgetett órákban. Nem hiszem, hogy életem során valaha is ennyire közel kerültem valakihez. Még Biancához se voltam ilyen közel. Halhatatlansága tíz évében Lestat becsavarogta a világot, felfalta több nemzet irodalmának színejavát, és olyan életerő lobogott benne, amilyet, Pandorát is beleértve, még egyetlen szerelmemnél sem tapasztaltam.Ám a következő éjszakán, amikor halandó alattvalóim ügyesbajos dolgaival kellett bíbelődnöm, Lestat lement a szentélybe, és magával vitte a hegedűt, amely Nicolas nevű hajdani barátjáé és vérivó társáé volt. Elveszett barátját majmolva szenvedélyes és csodálatos szerenádot adott az isteni Szülőknek.A néhány kurta mérföldről meghallottam a muzsikát. Aztán egy éles, éneklő hangot, amilyet sose adhatott volna halandó. Ilyen lehetett a görög mitológia szirénjeinek dala. Mire kitalálhattam volna, mi az, már el is halt, és csend lett.Megpróbáltam áthidalni a távolságot, ami elválasztott a házamtól, és egyszerűen nem bírtam elhinni, amit Lestat leplezetlen elméjében láttam.Akasa felkelt a trónjáról, és magához ölelte Lestatot. Lestat ivott Akasából, Akasa ivott Lestatból.Sarkon fordultam, és repültem haza, a szentély felé. Közben a jelenet vészjóslóan megváltozott.Enkil felállt a trónjáról, és letépte Lestatot az Anyáról. Akasa olyan hangon sikított, hogy a halandók belesüketültek volna.Lerohantam a kőlépcsőn, de a szentély ajtaját bezárták. Teljes erőmből döngetni kezdtem. Közben láttam Lestat szemén át, hogy Enkil leterítette az ifjút, és össze akarja zúzni, ügyet sem vetve Akasa sikoltozására.
Ó, milyen panaszos volt Akasa jajgatásai.Kétségbeesésemben bekiáltottam a királynak:
– Enkil, ha ártasz Lestatnak, ha megölöd, örökre elveszem tőled Akasát, és ő segíteni fog, hogy megtehessem! Királyom, Akasa ezt akarja!
Alig tudtam elhinni, hogy én ordítom ezeket a szavakat, de ezek ugrottak be az elmémbe, és nem volt idő, hogy fontolóra vegyem őket.A szentély ajtaja felpattant. Micsoda félelmetes, hihetetlen látvány volt az a két merev, hófehér alak, egyiptomi pompában, Akasa a véres szájával, és Enkil, aki úgy állt ott, mint egy alvajáró.Iszonyodva láttam, hogy Enkil rátaposott Lestat mellére. Ám Lestat még mindig élt. Lestatnak nem esett baja. Mellette hevert a darabokra tört hegedű. Akasa úgy bámult a semmibe, mint aki sose ébredt fel. Enkilhez siettem, a vállára tettem a kezét.
– Menj vissza, királyom! – kértem. – Menj vissza! Elérted, amit akartál. Esedezem, tedd azt, amire könyörögve kérlek! Tudod, mennyire tisztelem hatalmadat.
A Király lassan leemelte Lestat mellkasáról a lábát. Arca üres volt, a mozgása lomha, mint mindig. Valahogy sikerült az emelvény lépcsője felé fordítanom. Enkil lassan megfordult, felhágott a két lépcsőfokon, lassan leült a trónusára, én pedig sietve megigazítottam az öltözékét.
– Fuss, Lestat! – parancsoltam. – Ne kérdezz semmit! Menekülj innen!
Miután Lestat engedelmeskedett, Akasához fordultam.Úgy állt ott, mint aki alszik. Nagyon óvatosan megfogtam a karját.
– Szépségem! – súgtam. – Uralkodónőm! Hadd ültesselek vissza a trónszékedre!
Ő pedig engedelmeskedett, mint mindig.Néhány perc múlva olyanok voltak, mint mindig. Mintha káprázat lett volna, hogy itt járt Lestat. Mintha káprázat lett volna, hogy fölébresztette a zenéjével a királynőt.Ám én tudtam, hogy nem káprázat volt, és újfajta félelem töltött el, amelyet nem árultam el Akasának, miközben így beszéltem hozzá:
– Gyönyörű vagy és örök. A világ nem méltó rád. Nem méltó a hatalmadra. Soksok imát meghallgatsz, ugye? Meghallgattad ezt a szép muzsikát, és örömet szerzett neked. Hozhatok talán majd zenét... muzsikusokat, akik játszanak nektek, és azt hiszik, hogy szobrok vagytok, te és a király...
Abbahagytam a bolond beszédet. Egyáltalán mit akarok?Igazság szerint rettegtem. Lestat olyan módon bontotta meg a rendet, amelyről én álmodni se mertem volna. Mi jöhet még ezek után?De a lényeg, amelyhez foggalkörömmel ragaszkodtam haragomban, az volt, hogy én helyreállítottam a rendet. Fenyegetéssel rávettem a királyt, hogy üljön vissza a trónjára, ő pedig, az én imádott királynőm, követte a férjét.Lestat elkövette az elképzelhetetlent. Ám Marius orvosolta a bajt.Mikor félelmem és haragom csillapodott, lementem a tengerparti sziklákhoz, hogy találkozzak Lestattal és megbüntessem. Mire odaértem, zaklatottabb voltam, mint valaha.Ki tudja Mariuson kívül, milyen rég nem mozdulnak a Szülők? Erre ez az ifjú, akit annyira akartam szeretni, tanítani, magamhoz kötni – ez az ifjú mozgásra késztette őket, amitől még inkább vérszemet kapott.Lestat ki akarta szabadítani a királynőt. Lestat úgy gondolta, hogy börtönbe kellene zárnunk Enkilt. Azt hiszem, akkor nevettem. Bizonyosan nem önthettem szavakba, hogy mennyire félek tőlük.Később, míg Lestat vadászott a távoli szigeteken, furcsa hangokat hallottam a szentélyből.Lementem, és láttam, hogy több tárgy – vázák, lámpák – összetört vagy felborult. A gyertyákat szétdobálták. Hogy melyik Szülő tette? Egyik sem mozdult. Nem tudhattam, és még jobban féltem.Egy kétségbeesetten önző pillanatig ránéztem Akasára, és azt gondoltam: odaadlak Lestatnak, ha ezt kívánod! Csak azt mondd meg, hogyan tegyem, és állj a pártomra Enkillel szemben! Ám ezek a gondolatok még szavakba sem öltöztek az agyamban.Hideg féltékenység, ólomnehéz bánat töltött el.De hát mondhattam magamnak, hogy a hegedű az oka, ugye? Az ókorban nem volt ilyen hangszer. Lestat pedig nyilvánvalóan eszelősen kicifrázta a muzsikát, mikor szerenádot adott a királynőnek.Ez sem vigasztalt. Akasa felébredt Lestatnak!Ahogy álltam a szentély csendjében, és bámultam a törött tárgyakat, egy gondolatom támadt, mintha Akasa ültette volna a fejembe:Szerettem, mint ahogy te szeretted, és azt akartam, hogy itt legyen, mint ahogy te is azt akartad, hogy itt legyen. De ez nem lehetséges.Felrezzentem a révületből, és elindultam Akasa felé, ahogy legalább százszor tettem, lassan mozogtam, hogy ha akarja, a legparányibb jellel is elutasíthasson. Ittam fehér torkából, talán ugyanabból az érből, majd visszahúzódtam, a szememet a királyon tartva.Enkil hideg arcán nem láttam mást, csak közönyt.Mikor másnap este felébredtem, zajokat hallottam a szentélyből. Még több szép tárgy összetört.Nem volt választásom: el kellett küldenem Lestatot. Nem tudtam kitalálni mást.Még egy keserves búcsún kellett átesnem. Ugyanúgy fájt, mint mikor Pandorától vagy Biancától kellett elszakadnom.Sose fogom elfelejteni, milyen nyalka volt a betoppanó Lestat, híres aranyhajával, kifürkészhetetlen kék szemével, örök fiatalságával, micsoda lázas reményekkel és gyönyörű álmokkal érkezett, majd pedig mennyire összetörte és megsebezte a hír, hogy el kell mennie. Hogy fájt a szívem, amiért erre kényszerülök! Annyira szerettem volna magam mellett tartani tanítványnak, szeretőnek, lázadónak. Úgy szerettem csengő hangját, őszinte kérdéseit, kardoskodását a királynő szabadsága mellett! Nem menthetnénk meg valamiként Enkiltől? Nem kelthetnénk életre? De ó, még beszélni is veszedelmes volt ezekről a dolgokról, és Lestat ezt nem érthette.Így hát el kellett küldenem ezt az ifjút, akit úgy szerettem, akárhogy megtörte ez a szívem, akármilyen magányos lett ettől a lelkem, akármennyire megsebezte az értelmem és a szellemem.De most már komolyan féltem, hogy mire lenne képes Akasa és Enkil, ha Lestat még egyszer felzavarná őket, és nem oszthattam meg vele az aggodalmamat, mert vagy megrémítettem, vagy újabb kihívásokra ösztökéltem volna.Már akkor megértettem a nyughatatlanságát, és tudtam, hogy nem boldog a halhatatlanságban. Mohón keresett magának célt a halandók világában, és kínzóan tisztában volt vele, hogy nem találhat.Én pedig, miután egyedül maradtam Lestat távozása után az égéi paradicsomban, komolyan fontolóra vettem, hogy elpusztítom az Anyát és az Apát.Aki olvasta a Vámpírkrónikákat, tudja, hogy ez 1789ben történt, amikor csodákban bővelkedett a világ.Miként nyújthattam volna továbbra is menedéket ezeknek a lényeknek, akik veszélyeztethették a világot? De nem akartam meghalni. Nem, sose akartam meghalni. Így hát nem usztítottam el a királyt és a királynőt. Tovább gondoskodtam róluk, elárasztottam őket hódolatom jeleivel.És mikor ránk zúdult a modern kor csodáinak tömege, még jobban féltem meghalni.Akasa tündöklése és bukásaTalán húsz évvel korábban hoztam át az Anyát és az Apát Amerikába, az északi fagyott sivatagba. Ott teremtettem meg a jég alatt azt a csúcstechnikával ellátott, pazar házat, amelyet Lestat leírt A kárhozottak királynője című regényében, és amelyből Akasa feltámadt.Csak futólag említeném, amiről már szó volt – hogy hatalmas, modern szentélyt készítettem a királynak és a királynőnek, televízióval, amely hozott nekik zenét, a szórakozás más formáit és híreket a nagyvilágból.Egyedül éltem ebben a házban, élveztem a fűtött szobák és könyvtárak sokaságát, fáradhatatlanul olvastam és írtam, játékfilmeket és dokumentumfilmeket néztem, amelyek nagyon érdekeltek.Egyszerkétszer kiléptem a halandók világába, mint filmrendező, de általában magányos életet éltem. Keveset vagy semmit sem tudtam a Millennium Gyermekeiről.Mit érdekeltek engem a többiek, amíg Pandora vagy Bianca nem tér vissza hozzám? Ami Lestatot illeti, hisztérikusan kacagtatónak találtam, mikor előállt mennydörgő rockzenéjével. Mi lehetne tökéletesebb álca egy vámpírnak a rockzenésznél?De ahogy követték egymást a rövid videofilmjei, rájöttem, hogy Lestat kiteregeti az egész történetet, amit tőlem hallott. Arra is rájöttem, hogy világszerte befogták a célkeresztbe a vérivók.Fiatalok voltak, akikről nem vettem tudomást. Annál nagyobb csodálkozással hallottam, ahogyan a SzellemAjándokkal szólongatják egymást.Még így sem tulajdonítottam jelentőséget neki. Nem gondoltam volna, hogy a zene befolyásolhatná a világot – a halandókét vagy a mienket – addig az éjszakáig nem, amikor arra mentem le a szentélybe, hogy királyomból, Enkilből csak egy vértelenre szívott, zörgő hüvely, egy üres tok maradt, aki olyan bizonytalanul egyensúlyozott a trónján, hogy mikor megérintettem az ujjam hegyével, a márványpadlóra zuhant, és fekete befont haja apró szilánkokra tört.Megrendülten bámultam a látványt. Ki tehetett ilyet, ki szívhatta ki a király vérét az utolsó cseppig, ki pusztíthatta el?És hol a királynőm? Ugyanarra a sorsra jutott? Tehát hazugság volt kezdettől a legenda Azokról, Akiket Őrizni Kell?Tudtam, hogy nem volt hazugság, és tudtam, ki az egyetlen, aki erre a sorsra juttathatta Enkilt, az egyetlen, aki ilyen közel férkőzhetett hozzá, akiben megvan a szükséges ravaszság, tudás és hatalom.Elfordultam a trónjáról lezuhant Enkil héjától, és ott állt tőlem háromhüvelyknyire Akasa, abban a királyi pompában, amelybe én öltöztettem. Fekete szeme ragyogott az élettől, vörös száját gúnyos mosolyra húzta, és rosszindulatúan nevetett.Hogy gyűlöltem azért a nevetésért!Féltem tőle és gyűlöltem, mert kinevetett.Hol volt a jóság, amelyről álmodtam? Ez egy lidércnyomás!
– Kedves szolgám – mondta –, neked sose volt hozzá erőd, hogy megállíts!
Elképzelhetetlen volt, hogy ellenem fordulhasson ez a teremtény, akit én védelmeztem korokon át! Elképzelhetetlen volt, hogy az gúnyolódjon velem, akit féktelenül imádtam!Elhamarkodott, szánalmas szavak jöttek ki a számon:
– De hát mit akarsz? – kérdeztem, miközben kapkodva próbáltam valamilyen értelmet találni ebben a dologban. – Mit akarsz tenni?
Az is csoda volt, hogy egyáltalán adott valami epés választ.De az beleveszett a szétrobbanó televízió hangjába, a fémcsikorgásba, a lezuhanó jég dübörgésébe.Beláthatatlan hatalmával Akasa felszállt a mélységből, és a fejemre döntötte a házat és annak jégburkolatát.Ott voltam eltemetve, és segítségért kiáltoztam.Elkezdődött a Kárhozottak Királynőjének uralma, bár ő sose vette magára ezt a nevet.Láttad, ahogy végigment a világon. Láttad, ahogy öldöste a vérivókat, láttad, hogyan ölte meg azokat, akik nem akarták őt szolgálni.Láttad, mikor szeretőjéül fogadta Lestatot? Láttad, mikor régimódi hatalmának kicsinyes fitogtatásával próbálta ijesztgetni a halandókat?Közben én ott feküdtem a jégben összezúzva – hogy miért kímélt meg, nem tudom –, és küldtem a figyelmeztetéseimet Lestatnak, hogy veszélyben van, meg a többieknek is, hogy veszélyben vannak. Egyben könyörögtem a Millennium Gyermekeinek, hogy aki hallja, segítsen ki a szakadékból, amelybe eltemettek.Közben is gyógyultam, míg ezt kiáltoztam hatalmas hangomon. Mozgatni kezdtem magam körül a jeget.Végül jött két vérivó, hogy segítsenek. Az egyiknek a képét kiemeltem a másik elméjéből. És bármilyen lehetetlennek is tűnt, de az, akit olyan sugárzónak láttam a másik szemével, nem volt más, mint az én Pandorám!Segítségükkel áttörtem a jeget, amely elzárt a felszíntől. Pandora kezébe kapaszkodva kievickéltem a sarki ég alá, majd magamhoz öleltem, és egy percig semmire sem voltam hajlandó gondolni, még vérszomjas királynőmre és gyilkos tombolására sem.Most nem voltak szavak, fogadalmak, tiltakozások. Szerelemmel öleltem magamhoz Pandorát, és ő tudta ezt. Mikor felnéztem, mikor feltisztult a szememről a kín, a szerelem és a félelem, láttam, hogy a vérivó, aki Északra jött Pandorával, aki felelt hívásomra, nem más, mint Santino!Olyan gyűlölet rohant meg, hogy el akartam pusztítani.
– Nem! – mondta Pandora. – Marius, nem teheted! Most mindnyájunkra szükség van. És mit gondolsz, mi másért jött ide hozzád, mint hogy jóvátegyen valamit?
Santino feketén állt a hóban, elegáns köntösét, fekete haját szél cibálta. Láttam, hogyan marja a félelem, bár nem vallotta volna be.
– Ezzel nem teszel jóvá semmit abból, amit velem műveltél – mondtam. – Ám tudom, hogy Pandora igazat beszél, mindnyájunkra szükség van, ezért megkíméllek.
Imádott Pandorámra néztem.
– Összeül a tanács – mondtam. – Egy nagy házban, egy üvegfalú házban, a tengerparti erdőben. Odamegyünk együtt.Tudod, mi történt aztán. Leültünk a nagy asztal köré a mamutfenyőerdőben – mint az Erdő Hívségeseinek új gyülekezete –, és mikor a királynő elénk tárta a tervét, hogy mit akar a világgal, egyesült erővel próbáltuk észre téríteni.Arról álmodott, hogy ő lesz a földön a Mennyek Királynője. Fiúgyermekek millióit akarta lemészárolni, hogy a világ a szelíd nők „kertje” legyen. Borzalmas, képtelen ötlet volt.Senki se akarta elszántabban lebeszélni, mint Maharet, a te vörös hajú Teremtőd. Kárhoztatta Akasát, amiért merészelne beleszólni az emberi történelembe.Én, miközben keserű lélekkel emlékeztem a vérének ivása közben látott, gyönyörű kertre, többször is megkockáztattam gyilkos haragját, könyörögve, hogy hagyja a maga útján menni a világot.Ó, hátborzongató volt hallani azt az eleven szobrot, amikor fagyosan, mélységes megvetéssel közölte velem, hogy nem enged. Milyen nagyszabásúak, milyen gonoszak voltak tervei! Kiirtani minden férfit, babonás kultuszba egyesíteni a nőket!Nem tudom, mi adta a bátorságot, hogy szembeszálljunk vele, csak azt tudom, hogy meg kellett tennünk. És arra gondoltam egész idő alatt, amikor ismételten halállal fenyegetett minket, hogy én megakadályozhattam volna, leállíthattam volna, ha megölöm őt és vele mindnyájunkat!Így viszont ő öl meg minket, és megy tovább. Viszont ki állíthatja meg őt?Egyszer akkora ütést mért rám, hogy hanyatt estem, mert haragra gerjesztették a szavaim. Santino sietett segítségemre. Gyűlöltem érte, noha ez nem az a perc volt, hogy bárkit is gyűlölhessek.Végül ítéletet mondott felettünk. Mivel nem állunk mellé, egyenként fog elpusztítani. Lestattal akarta kezdeni, mert az ő viselkedését tartotta a legsértőbbnek. Lestat ugyanis szembefordult vele, bátran átállt hozzánk, könyörgött Akasának, hogy térjen észre.Abban a félelmetes pillanatban felálltak az ősök, az Első Fészekalja, akiket Akasa életében tettek vámpírokká, és felálltak a Millennium Gyermekei, Pandora, jómagam, Mael és mások.De mielőtt elkezdődhetett volna a gyilkos harc, újabb vámpír toppant be közénk. Dübörögve közeledett az erdei ház vaslépcsőjén, és megjelent az ajtóban Maharet ikernővére, a néma testvér, akinek Akasa kivágatta a nyelvét: Mekare.Ő ragadta meg a királynő hosszú fekete haját, majd olyan erővel csapta Akasa fejét az üvegfalhoz, hogy az eltört, és lenyakazta az Anyát. Mekare és Maharet borult térdre, hogy kiemeljék a lenyakazott királynőből minden vámpírok Megszentelt Magját.Azt nem tudom, hogy a szívben vagy az agyban hajtotte végzetes gyökeret ez a Megszentelt Mag. Annyit tudok, hogy a néma Mekare lett a szentségtartója.Néhány percnyi sötétség után, amelyben mindnyájan a halálunkat vártuk, visszanyertük erőnket, és felnéztünk az ikrekre.Maharet átölelte Mekare derekát. Mekare, aki ismeretlen helyről, valami borzasztóan sivár magányból érkezett, úgy nézett, mint aki rátalált a csendes békességre, de ennél többet nem árult el az arca. És Maharet azt mondta:
– Íme a Kárhozottak Királynője!
Elvégeztetett.Imádott Akasám uralma – minden reményével és álmával egyetemben – hirtelen megszakadt.Nem kellett tovább hurcolnom a terhét Azoknak, Akiket Őrizni Kell. Itt ér véget Marius története
Marius a havazást nézte az üvegablakból.Thorne a kialvóban levő tűz mellett ült, és Mariust nézte.
– Szép hosszú mesét szőttél nekem! – mondta. – Egészen rabul ejtett a hálója.
– Igen? – kérdezte Marius halkan. – Azt hiszem, engem meg a Santino iránti gyűlöletem ejtett rabul.
– De hát Pandora veled volt! – mondta Thorne. – Ismét megtaláltátok egymást! Most miért nincs veled? Mi történt?
– Valóban megtaláltam Pandorát és Amadeót azokon az éjszakákon – mondta Marius. – Azóta is gyakran találkozunk. Ám én sérült vagyok. És én hagytam el a társaságukat. Most már mehetnék Lestathoz és azokhoz, akik vele vannak. De nem megyek.A lelkem még mindig fáj a veszteségektől, amelyeket elszenvedtem. Nem tudom, mitől szenvedek jobban: attól, hogy elvesztettem az istennőmet, vagy attól, hogy gyűlölöm Santinót. Akasát nem érhetem el többé. Ám Santino még él.
– Miért nem végzel vele? – kérdezte Thorne. – Majd én segítek felkutatni.
– Tudom én, hol keressem – felelte Marius. – Ám Maharet engedélye nélkül nem tehetem.
– Mahareté nélkül? – értetlenkedett Thorne. – Miért?
– Mert most már ők a legöregebbek, ő és néma nővére, nekünk pedig kell egy vezető. Mekare nem tud beszélni, és ha tudna, talán akkor se lenne elég esze a beszédhez. Így hát Maharetnek kell lennie. Még ha nem hajlandó ítélni, akkor is elébe kell terjesztenem a kérdést.
– Megértelek – szólt Thorne. – Az én koromban a tanácsban döntöttük el az ilyen kérdéseket, és kárpótlást lehetett követelni attól, aki kárt okozott nekünk.
Marius bólintott.
– Azt hiszem, követelnem kell Santino halálát – mormolta. – A többiekkel békén megvagyok, de őt képes lennék bántani.
– Amit igen jól tennél, ha azt veszem, hogy miket meséltél.
– Kiáltottam Maharethez – szólt Marius. – Tudattam vele, hogy nálam vagy, és őt keresed. Tudattam vele, hogy kérdést kell intéznem hozzá Santinóról. Éhezem bölcs szavaira. Talán szeretném látni fáradt halandó szemét, amely részvéttel tekint rám.Emlékszem, milyen nagyszerűen kiállt a királynő ellen. Emlékszem erejére, és meglehet, most talán arra van szükségem... Mostanra találhatott magának vámpírszemet, hogy ne kelljen halandó áldozatai szemével szenvednie.
Thorne sokáig ült és gondolkozott. Aztán felállt a pamlagról, és az üveghez állt, Marius mellé.
– Hallod most a válaszát? – türelmetlenkedett Thorne, aki nem is akarta leplezni a felindulását. – Hozzá akarok menni! Hozzá kell mennem!
– Hát nem tanítottalak semmire? – kérdezte Marius, és Thorne felé fordult. – Nem arra tanítottalak, hogy szeretettel emlékezz ezekre az érzékeny, ellentmondásos lényekre? Talán nem. Pedig azt hittem, hogy ez a meséim erkölcsi tanulsága.
– Ó, igen, erre megtanítottál! – felelte Thorne. – Szeretem is őt, mivel érzékeny és ellentmondásos, mint oly finoman megfogalmaztad, de látod, én harcos vagyok, és sose voltam alkalmas az örökkévalóságra. A te gyűlöleted Santino iránt ugyanaz, mint az én szenvedélyem Maharet iránt. És a szenvedély lehet gonosz vagy jó. Nem tehetek ellene.
Marius megcsóválta a fejét.
– Ha magához hív minket, akkor csak elveszítelek – mondta. – Mint már említettem, nem árthatsz neki.
– Talán igen, talán nem – felelte Thorne. – De bármint legyen, látnom kell őt. Ő pedig tudni fogja, miért jöttem, és mindenképpen az lesz, amit ő akar.
– Gyere! – mondta Marius. – Ideje nyugovóra térnünk. Különös hangokat hallok a reggeli levegőben, és kétségbeejtően szükségem van az alvásra.
Mikor Thorne felébredt, egyszerű fakoporsóban találta magát.Félelem nélkül, játszva felemelte a tetejét, félretette, aztán felült, hogy megnézze a szobát.Valamiféle barlang volt, és a barlangon kívül a trópusi erdő zsinatolt.Orrát megrohanták az őserdei zöld szagok. Gyönyörűségesnek és furcsának találta őket, és tudta, hogy ez csak egyet jelenthet: Maharet elhozta a rejtekhelyére.Kikászálódott a koporsóból, és egy hatalmas helyiségbe került, amely tele volt elszórt kőpadokkal. Három oldalán a dzsungel zöldellt az apró szemű drótháló mögött. A magasban kifeszített drótháló szemei közül frissítő, csendes eső hullott Thornera.Jobbra, majd balra nézett, és ajtókat látott, amelyeken ugyanilyen helyiségekbe lehetett jutni. Jobbra indult, úgy követte a hangokat meg a szagokat, ahogy csak egy vérivó képes, és végül eljutott egy nagy terembe. Ott ült az ő Teremtője, ugyanabban az alakban, ahogyan Thorne látta hosszúhosszú életének kezdetén: bíborszínű, szép gyapjúszövet ruhában, és húzogatta ki a vörös hajszálait, hogy orsóval és guzsallyal fonallá sodorja őket.Thorne úgy bámult rá, mint aki nem hisz a szemének.Teremtője, aki az arcélét fordította feléje, és bizonyára tudta, hogy Thorne itt van, szó nélkül dolgozott tovább.A szoba túlsó végén Marius ült egy padon egy fejedelmi, gyönyörű asszony mellett, aki csak Pandora lehetett. Thorne felismerte a barna sörényéről. Marius másik oldalán az a bronzhajú fiú ült, akiről mesélt: Amadeo.De volt egy másik teremtmény is a szobában, nyilvánvalóan a fekete Santino. Nem messze ült Maharettől, és kushadt, amikor Thorne belépett. Aztán Mariusra sandított, és még jobban összehúzta magát. Végül Maharetre bámult, mint aki már csak benne reménykedik.
Gyáva! – gondolta Thorne, de nem mondott semmit.Maharet nagyon lassan elfordította a fejét, és megkereste a pillantásával Thornet. Szeme – halandó szeme – bánatos és véres volt, mint mindig.
– Thorne, mit adhatok neked, hogy ismét nyugodt legyen a lelked? – kérdezte.Thorne megrázta a fejét, és intett – nem parancsolón, hanem könyörögve –, hogy hallgasson.Marius felállt. Vele együtt fel Pandora és Amadeo.
– Sokat és hosszan gondolkoztam ezen – mondta Marius, merőn nézve Santinót. – Nem pusztíthatom el, ha te megtiltod. Nem töröm meg ezzel a békét. Én is hiszem, hogy törvények szerint kell élnünk, különben elpusztulunk.
– Akkor ezt a kérdést lezártuk – mondta Maharet, és ismerős hangjától a hideg futkosott Thorne hátán. – Sose engedem meg, hogy elpusztítsd Santinót. Igen, tudom, hogy rettenetes gonoszságot művelt veled, és hallottam, mikor szenvedésedről beszéltél Thornenak az éjszakában. Szomorúan hallgattam szavaidat. Ám nem pusztíthatod el, mert megtiltom. És ha szembeszegülsz velem, akkor itt mindenki szembefordul mindenkivel.
– Azt nem lehetséges – mondta Marius. Arca sötét volt és boldogtalan. Gyilkosan meredt Santinóra. – Kell valaki, aki megfékezze a többieket. Mégse tudom elviselni, hogy éljen, azok után, amiket velem művelt.
Meglepő módon az ifjú Amadeón csak értetlenség látszott.Pandora szomorúnak és riadtnak tűnt, mint aki attól fél, hogy Marius nem tartja be a szavát.Ám Thorne tudta, hogy ez nem következik be.Ahogy végigmérte a fekete hajú kreatúrát, Santino felállt a padról, hátrálni kezdett, és rémülten szegezte az ujját Thornera.De nem volt elég gyors.Thorne minden erejét ráküldte. Santino térdre rogyott, újra és újra azt kiáltotta: – Thorne! – és a szétrobbanó test minden nyílásából megindult a vér. Végül lángok csaptak ki a mellkasából és a koponyájából. Fetrengett egy darabig a kőpadlón, aztán elemésztette a tűz.Borzasztó jajveszékelés tört fel Maharet torkán. Besietett az ikertestvére, kémlelte kék szemével, hogy ki bántotta a nővérét.Maharet felállt. Bámulta a lábánál a zsíros hamufoltot.Thorne ránézett Mariusra. Keserű kis mosolyt látott a száján. Marius feléje tekintett, és bólintott.
– Nem kell megköszönnöd – szólt Thorne.Aztán a síró Maharetre nézett, akit a nővére szorosan átölelt, és szavak nélkül könyörgött magyarázatért.
– Wergeld, Teremtőm – szólt Thorne. – Mint az én időmben volt. Behajtom a vérdíjat az életemért, amelyet elvettél, mikor vérivóvá tettél. Behajtom Santino életével, amelyet a fedeled alatt oltottam ki.
– Igen, és az akaratom ellenére! – kiáltotta Maharet. – Így követted el ezt a szörnyűséget! Holott Marius barátod is megmondta, hogy itt nekem kell uralkodnom!
– Ha uralkodni akarsz, magadtól tedd! – szólt Thorne. – Ne Mariustól várd, hogy megmondja, miként csináld! Nézd már meg ezt a te becses orsódat és guzsalyodat! Hogy akarod védeni a Megszentelt Magot, ha annyi erőd sincs, hogy szembeszállj azokkal, akik ellened vannak?
Maharet nem tudott válaszolni. Thorne látta, hogy Marius haragszik. Mekare fenyegetően nézett rá.Odament Maharethez, akinek sima arcán nem maradt semmi emberi. Mintha egy szoborba foglalták volna a véres halandó szemet.
– Bár lenne egy késem – mondta Thorne –, bár lenne egy kardom, bár lenne akármilyen fegyverem, amely fogna téged! Az egyetlen dolgot tette, amit tehetett. Két kézzel megragadta Maharet torkát, és megpróbálta a földre dönteni.Mintha márványkövet szorongatott volna.Maharet rémülten kiáltott valamit. Thorne nem értette a szavakat, de a kíméletből, amellyel Mekare arrébb húzta a testvérétől, tudta, hogy Maharet az ő épségét féltette. Továbbra is kapkodott a két kezével, és próbálta kitépni magát, de mindhiába.Az ikrek legyőzhetetlenek voltak. Együtt is, külön is.
– Hagyd ezt abba, Thorne! – kiáltotta Marius. – Elég! Maharet tudja, mi van a szívedben. Ennél többet nem kérhetsz!
Maharet lerogyott a padra, és sírt. Mekare mellette ült, és gyanakodva bámulta Thornet.Thorne látta, hogy mind félnek Mekaretól. Ő nem félt. Mikor Santinóra gondolt, majd a fekete foltra nézett a kövön, jó, egészséges öröm töltötte el.Odasietett a némához, és a fülébe súgott valamit, amit csak Mekarenak szánt, bár nem tudta, mennyit ért meg belőle.A következő pillanatban már tudhatta, hogy Mekare megértett mindent. A hüledező Maharet szeme láttára térdre kényszerítette Thornet, az állánál fogva felemelte az arcát, aztán belevájta az ujjait a szemgödrébe, és kitépte a szemét.
– Igen, igen, ezt az áldott sötétséget! – mondta Thorne. – Aztán pedig a láncokat, könyörögve kérlek! A láncokat! Vagy végezz velem!
Marius elméjén át látta magát, ahogy vakon tapogatózik. Látta, ahogy folyik az arcán a vér. Látta Maharetet, ahogy Mekare az arcába illeszti az ő két szemét. Látta a két magas, vékony nőt az összefonódó karjukkal. Az egyik vergődött, de nem túl hevesen, a másik nem engedett, hogy meglegyen, aminek meg kell lennie.Aztán érezte, hogy a többiek körülveszik. Érezte ruhájuk kelméjét, sima kezüket.És hallotta valahonnan messziről Maharet sírását.Rátekerték a láncokat. Érezte a vastag szemeket, és tudta, hogy ezektől nem szabadulhat. Nem szólt, mikor elvonszolták.Tudta, hogy folyik a szemgödréből a vér. Most itt volt kikötve valami csendes, üres helyen, pontosan úgy, ahogy megálmodta. Csak Maharet nem volt a közelében. Egyáltalán nem volt közel. Thorne hallotta az őserdő hangjait, és vágyakozott a téli hideg után, mert ez a hely túl meleg volt, és túlságosan illatozott a virágoktól.De majd megszokja a meleget. Majd megszokja a sűrű illatot.
– Maharet! – suttogta.Látta, amit a többiek láttak egy másik szobában, ahogy egymásra néztek, fojtott hangon beszélgettek róla, és egyik sem értette igazán. Tudta, hogy Marius a védelmébe veszi őt, és tudta, hogy Maharet, akit tisztán látott a szemükkel, ugyanolyan gyönyörű, mint akkor volt, amikor megteremtette őt.Maharet hirtelen otthagyta a csoportot, ők pedig az árnyékok között beszélgettek tovább.Aztán Thorne érezte, hogy megérinti az arcát. Felismerte a kezét. Felismerte ruhájának puha gyapjúszövetét. Felismerte az ajkát, amikor Maharet megcsókolta.
– Most a tied a szemem – mondta.
– Ó, igen! – felelte Maharet. – Csodálatosan látok vele!
– És ezek a láncok a hajadból készültek?
– Igen – felelte Maharet. – Hajból a szál, szálból a kötél, kötélből a láncszem. Én fontam mindet.
– Az én fonóasszonyom – mosolygott Thorne. – Mostantól magad mellett tartasz, ha fonni fogsz?
– Igen – ígérte Maharet. – Örökre.