Pár héttel a számunkra kudarccal végződő stuttgarti Junior EB-t követően (mert azzal mindenki egyetértett, hogy a 6. hely kudarc), megnyugodva, lehiggadva próbálok pár gondolatot megfogalmazni az eseménnyel kapcsolatban.

Nem szeretnék „vízilabdás szakmai” kérdésekkel foglalkozni, hiszen akkor könnyen rásütik az emberre, hogy nem vízilabdáztál és nem értesz hozzá.

Nem szeretnék azzal sem foglalkozni, hogy milyen összeállítású válogatott vett részt a tornán. Mivel nagyjából minden bennfentes ismeri a hazai mezőnyt, ezért fogadjuk el azt a tényt, hogy egy-két esetet leszámítva (és ez minden esetben az aktuális kapitány előjoga eldönteni) a legerősebb keret volt Stuttgartban.

Szeretném ugyanakkor tisztázni azt is, hogy véleményem szerint a magyar csapat tudásban semmiképpen nem maradt el a többi előttünk végzett nemzettől. Általános vélemény szerint az olasz és horvát csapat a többiek előtt járt (ezt nem cáfolja, hogy a görögök végül kis szerencsével és bravúrral megverték a horvátokat), de egy jól játszó, jól felkészített és jól vezetett magyar csapat mindenképpen éremért játszhatott volna.

Pár olyan nem szakmai kérdést szeretnék felvetni, amelyek véleményem szerint alapjaiban befolyásolták a csapat teljesítményét:

* A fegyelem nem megfélemlítést jelent. Minden csapat a lejátszott mérkőzését követően többé-kevésbé szabadon kommunikált a szurkolóival (természetesen ez az ott levő családtagokat jelenti), sőt nem egy esetben a nézők közé vegyülve figyelte az éppen aktuális mérkőzést. Kivételt a magyar csapat jelentette, ahol a játékosok nem mertek a saját szüleikhez menni mérkőzést követően, nem túlzok ha azt mondom, lopva köszöntek fel nekik a lelátóra. Az ilyen észak-koreai jellegű irányítás már nem egyszer bizonyította, hogy nem vezet eredményre.

* Kreativitás kontra büntetés. Az elöl végzett csapatok minden esetben azért voltak eredményesebbek, mert szabadon próbáltak meg játszani és ezt (a görög, az olasz, a horvát) edzőik engedték. Mi magyarok minden fórumon hangoztatjuk, hogy mi kreatív vízilabdát játszunk (ha kicsit elszalad velünk a ló, akkor a vízilabda braziljainak nevezzük magunkat). Az egész EB alatt gyakorlatilag kézi irányítással működött a csapat és nem is nagyon próbált meg egyéni ötletet a játékban tenni senki, mert ott lebegett minden játékos előtt, ha nem jön be, máris a padon ülők negyedeket. A magabiztosság helyett a folyamatos félelem látszott a játékosokon és ez természetesen kihatott a lövések, a helyzetek kihasználásának eredményességére.

* Nyerő játékosok. Kemény Dénes azt szokta mondani, hogy az eredményes szerepléshez minden esetben minél több „nyerő típusú játékos” kell. Nem tudom elgondolkodott-e valaki (most az edzőkre gondolok), miként lehetséges az, hogy a ’93-as korosztályú Vasas (korábban MATÁV és T-COM) miért nyert meg minden létező bajnokságot (a legutolsót júniusban, másfél hónappal az EB előtt) és kupát ahol csak elindult. Gyakorlatilag mióta elkezdték a vízilabdát (6-7 éve) nem szenvedtek vereséget, nem is ismerik a vereséggel járó elbizonytalanodást. Valószínűleg nem gondolkodtak el ezen a tényen, mivel a válogatott gerincét az örök másodikra építették, és csak kisegítő, statisztaszerepet adtak az itthon bizonyító nyerteseknek. A kritikus mérkőzések világosan bizonyították, hogy kritikus pillanatokban az itthon is folyamatosan vereséget szenvedő játékosok ismét elbizonytalanodtak, mint ahogy azt tették a hazai rangadókon is. Azok pedig, akik itthon a hátukon vitték el a csapatukat a bajnoki címig, az EB-n gyakorlatilag a kispadot koptatták, míg a bajnoki ezüstérmesek pillanatnyi szünet nélkül játszották végig a mérkőzéseket, függetlenül a teljesítményüktől.

Következtetést nem szeretnék levonni, remélem az érdekeltek megteszik (bár úgy hallottam nincs szándékukban személyes konzekvenciákat levonni, ami azt is jelenti, véleményük szerint jó munkát végeztek).

Azt sajnálom csak nagyon, hogy a gyerekektől (mert 17 éves gyerekekről van szó) elvették azt a lehetőséget (és végül is ezért edz, szenved minden magyar vízilabdázó), hogy a magyar válogatottban tudásuknak, képességeiknek megfelelően szerepeljenek ezen a meg nem ismételhető eseményen, mely eddigi sportéletük csúcspontja volt.

Remélem továbbá, a sikertelen szereplés nem arra a következtetésre juttatja a magyar (utánpótlás) vízilabda nagyjait, hogy tehetségtelen ez a korosztály, hanem megpróbál megfelelő edző(ke)t találni számukra. Ez az idén nem sikerült.