- Valóban, nem tiszaújvárosiként láttam meg a napvilágot. 1947-ben, amikor én születtem, csupán a mai Óváros, az akkori Tiszaszederkény község létezett. Ami az én gyökereimet illeti, azok diósgyőri gyökerek. Az identitástudatom szempontjából pedig egyértelműen vasgyári gyökerek. Vasgyári srácnak születtem 1947. május 9-én. Igen, ezen, hogy május 9-én, úgymond a győzelem napján születtem, a barátaim, az ismerőseim jókat szoktak derülni. Sajnos, a „jeles naptól” nem lettem győztes, olyan „jöttem, láttam, győztem” szerencséjű ember. Mai szemmel visszatekintve látom, hogy a gyerekkorom hamar szembesített az élet küzdelmességével, keménységével, gyakran igazságtalanságával is. Persze arra is megtanított, mit kell tennem – akár szenvedve is –, a talpon maradás érdekében.

- Egy tízlakásos udvarban laktunk, a DVTK stadion közelében, a Szabadság utcában. Mi, a szüleim és a három gyerek, egy nagyon rozzant állapotú egyszobás lakást mondhattunk magunkénak. Máig emlékszem, csikótűzhellyel fűtöttünk. Az emlékkép pedig egy nyári, nagy záporhoz kötődik. Négy-ötéves lehettem akkor. Hatalmas zápor volt, mintha dézsából öntötték volna a vizet! Rövid időn belül 50-60 centis víz borította el az udvart, s ez áramlott be az ajtón, be a lakásokba is. Mint a kiöntött ürge, olyanok voltunk! S úgy előttem van a mai napig, ahogy a tíz csóró család próbálja menteni az „értékeit”. Nem tagadom, ha eszembe jut, ma is elszorul a szívem.

- Nem szégyellem bevallani, azok voltunk. És ezt az ötvenes évek átlag-életszínvonalával összehasonlítva mondom, nem pedig a mai körülményekkel összemérve. Apám, aki korábban betanított hengerész volt a kohászatnál, rokkant nyugdíjas lett. Még a háború alatt, annak a végefelé megszökött az alakulatától úgy, hogy télvíz idején átúszta a Hernádot. Sikerült megszöknie, de a jeges víz ráfagyott. Onnantól kezdve betegeskedett. Cukorbeteg lett, naponta csak 15 deka kenyeret ehetett, s mindennap háromszor szurkálta magát inzulinnal. Anyám a nemzeti banknál volt kézbesítő. Elképzelheti, milyen anyagi körülmények között éltünk. Ezért természetes volt, hogy hátrányos helyzetünket – ma így nevezik ezt –, nekünk gyerekeknek is kellett – méghozzá munkával – enyhíteni. Mi jártunk mindennap vízért, mert egészséges ivóvizet csupán az utcánk közepén található nyomóskútból tudtunk nyerni. És el kellett járnunk a Lyukóvölgybe, ahol tüzelőanyagot, akácfát szedtünk, gyűjtöttünk. Szénért meg a Halnára jártunk, ott guberáltunk a meddőből, amit aztán zsákba raktunk, majd a kerékpáron keresztbe fektettük, úgy toltuk haza. Nehéz volt a szénnel teli zsák! De a mi feladatunk volt a kihamuzás és a begyújtás is.

- Mielőtt bárki elkezdene sajnálni – mert azt végképp nem szeretném – elmondhatom, arra is maradt időm bőven. S bár mai kifejezéssel élve hátrányos helyzetű gyermek voltam, én ezt akkor soha nem éreztem. Nem voltam magányos gyerek. Bandáztunk, illetve – a felnőttek úgy mondják ezt – sokat csavarogtunk. S ebbe ezerféle játék belefért. A társaság számomra nagyon fontos volt. Utólag tudom, a család mellett az is nevelt.

- Rengeteg élettapasztalatot, kemény, de őszinte igazságokat. Ott tanultam meg, hogy a nehéz helyzetben csak magára számíthat az ember. Persze azt is, hogy a közösség nélkül nagyon nehéz tartós sikereket elérni. Az embernek mindig, minden körülmények között tartoznia kell valahová. S arra a nagy igazságra is megtanított a vasgyár, hogy soha nem szabad gyengének látszani.

- Hát persze! S nem csupán a vér szerinti azonosság miatt! A család fészek volt. S a melegét nem a szegénység vagy a gazdagság dönti el. Bár a nincs, vagy az ennek nyomán jelentkező kilátástalanság, reményvesztés próbára tett a családban mindenkit. Apám – talán a betegségéből adódóan is – beletörődött, csendesebb típus volt, aki igyekezett mindenben tolerálni az őt körülvevő világot. Anyám volt nálunk a tervező, a messzebbre látó, s benne volt is akaraterő, hogy az álmait megvalósítsa. Persze, nem nagy álmok voltak azok. Mindig csak kicsivel többet, egy kicsivel jobbat akart, szeretett volna elérni. Például mindig nosztalgiát érzett a polgári lét iránt. Tudta, hogy neki az már nem adatik meg, ezért minket, gyerekeket igyekezett abba az irányba terelni. Engem például kimondottan ezért íratott be a Földes Ferenc Gimnáziumba. Ha a családomra gondolok – és ide tartozik a nővérem, aki ma Debrecenben él és nyugdíjas banktisztviselő, az öcsén, aki Miskolcon, a MÁV-nál szakmunkás, sőt még az anyai nagyapám is, aki csáti parasztember volt, de aki egy időben Miskolcon posztos rendőrként is szolgált, s akire állítólag leginkább ütöttem -, szóval ha rájuk gondolok, sok-sok közösen átélt pillanat, élmény jelenik meg előttem. A csáti nagyapám lova éppúgy, mint az a káposztástészta, amit gyerekkorban mindennél jobban szerettem.

- Jó étvágyú gyerek volt?

- Ha arra kíváncsi, megettem-e mindent, amit elém raktak, akkor az a válaszom: igen. Ha akartam volna, akkor sem válogathattam volna. Ellenkező esetben éhen maradok. Ami volt, abból viszont valóban a káposztástésztát szerettem legjobban. Viszont a sárgarépa főzeléket, s az úgynevezett finom főzeléket, amit apámnak a betegsége miatt gyakran kellene ennie, szívesen elcseréltem volna bármi másra.

- Megkérdezhetem, hogy például a karácsonyokra milyen ajándékot kapott a szüleitől?

- Könyvet. Szinte mindig könyvet. A Toldit, meg hasonlókat. Nyilván azért is, mert akkor a könyv nagyon olcsó volt. De még inkább anyám vágya, reménye miatt. Ha olvasok, ha tanulok, akkor többre viszem, mint ők. Mellesleg mindig örültem ezeknek a könyveknek, mert szerettem olvasni.

- És tanulni?

- Azt már nem igazán. Utólag visszagondolva, s magam mögött néhány iskolával azt hiszem, ennek oka nem csak bennem keresendő. Én a 17-es számú, vasgyári fiúiskolában végeztem nyolc osztályt. Voltaképpen máig sok szép emlék fűz oda, de hogy igazán mégsem szerettem tanulni, abban ez az iskola vagy egyes tanárok is szerepet játszottak. Általában jó rendű tanulónak számítottam, 3,5-4,0 között alakult az átlagom. Lehettem volna jobb is, ez szentigaz, ám gyakran roppant piti, viszont bennem mély nyomokat hagyó, kedvetlenséget okozó, rendkívül sérelmes intézkedésekkel, minősítésekkel valóban a kedvemet szegték. Elmondok két példát. Volt egy osztálytársam, akivel egyforma szintű tanulók voltunk. Annyi volt kettőnk között a különbség, hogy ő szépen írt, én viszont csúnyán. Emiatt mind félévkor, mind év végén nála a „billegős jegyeket” mindig felfelé, nálam viszont mindig lefelé kerekítették. Ezt én a mai napig igazságtalannak érzem. Egy másik példa… Friss diplomával a zsebében új tanárnő kezdi velünk megkedveltetni az orosz nyelvet. Az első órára nem tudtuk beszerezni a speciális orosz füzetet, a következménye egyes. A következő órára elfelejtettem a már beszerzett – egy óráig álltam érte sorban – füzetet megmargózni. Újabb egyes. A harmadik talán azért, mert nem volt bekötve. Mindenesetre három egyessel kezdtem az ismerkedést Puskin nyelvével. Csoda, hogy nem csupán a tanárnőt utáltam, hanem a tantárgyat is! De hogy jót is mondjak az egykori iskolámról, ki kell emelnem a közösségi életet, azt, ami a tanórák után zajlott. A kulturális, a sportélet rendkívül pezsgő volt. Az úttörőmozgalomba ágyazva folyt minden, de például az általam nagyon szeretett természetjáró szakkört egykori cserkészek irányították. Lendeczki Laci bácsi, Gulyás Andor, Eötvös Zoli bácsi. Állandóan túráztunk. Emlékszem, Putnok Pálmaforrás, Bélapátfalva s a Bükk számos más, gyönyörű pontja volt az úticélunk. Ezekre szívesen gondolok, ezek szép emlékek.

- Általános iskolásként miről álmodozott? Mi szeretett volna lenni?

- Tengerész. Talán a kalandvágy miatt, talán azért, mert az imént említett öreg természetjárók sokat meséltek arról, milyen sok szép része van a világnak. S hát azok a könyvek, amelyeket ez idő tájt olvastam, azok is felkeltették érdeklődésemet az utazás iránt. Mivel senki sem tudott olyan középiskoláról, ahol tengerészetet tanulhattam volna, ezért a nyolcadik osztályból a Gépipari Technikumba jelentkeztem, azt gondolván, ez az iskola áll legközelebb a tengerészhivatáshoz. Hisz például egy hajógépésznek jól kell ismernie a különböző gépek működését. Terveimet, számításaimat azonban keresztülhúzta az a tény, hogy nem rajzoltam jól, s emiatt a Gépipari Technikum nem fogadott diákjai sorába. Viszont ami oda kevés volt, elég volt esztergályosnak. Vagyis esztergályos szakmunkástanulónak felvettek. Ekkor lépett közbe anyám.

- Hogyan?

- Úgy döntött, hogy márpedig belőlem nem lesz esztergályos. S fogta magát, bement a munkahelyével szemközti Földes Gimnáziumba, ahol megkérdezte, volna-e még hely az ő fia számára. S ott azt mondták neki, hogy még van hely. Mit szólna például egy latinos osztályhoz? Anyámnak tetszett a dolog, s így lettem én a miskolci Földes Ferenc Gimnázium latin osztályos tanulója. 1961-ben, a tudtom és beleegyezésem nélkül. A történelmi hűség kedvéért

megjegyzem, ez az időszak az úgynevezett technikumi korszak volt, a villamosipari, a gépipari, a vegyipari technikum számított menő iskolának, a gimnáziumok – így a Földes is – csak ezután következtek. Ma viszont ez fordítva van.

- Tudta és beleegyezése nélkül lett Földes-diák. Ezek szerint nem örült ennek?

- Nem. S az ott eltöltött négy év stressz volt az életemben, amit úgy ahogy próbáltam leplezni. Nem tagadom, volt bennem egy kisebbségi érzés. Én a Földest az úri, belvárosi gyerekek iskolájának tartottam, ahová a tudatosan orvosnak, ügyvédnek készülő gyerekek jelentkeztek. Sokszor megkérdeztem magamtól: tulajdonképpen mit keresek én itt? Én a munkás környezetű, csóró gyerek, akinek nem csupán az alapoknál tapasztalható tudásbeli hátrányt kellett elszenvednie nap mint nap, hanem azt a prosztóérzést is, hogy nekem sohasem volt uzsonnám, a másiknak viszont mindig.

Bennem is volt afféle proligőg, de nem sarkallt arra, hogy például a tanulásban megpróbáljam felvenni a versenyt bárkivel is. Ehhez az akkori magyar oktatási rendszer egy parányi bíztatást, pozitív motivációt nem adott. Horn Gábor barátomtól tudom, hogy ez ma sincs másképp. Ő szokta mondogatni: a magyar iskolarendszer mindennél magasabb szintre fejlesztette a gyermeket megalázó képességét. Hogy te fiam hülye vagy, hisz ezt sem tudod, meg azt sem. Pedig az élet annyiszor, de annyiszor megcáfolja ezt a szemléletet! Hát nem érdekes, hogy akik nem a legkiválóbb tanulók voltak általános vagy középiskolában, azok az élet egy-egy területén képesek nagyszerűen helytállni? S fordítva is találunk számtalan példát: a minden tantárgyból naprakészekről kiderül, hogy csupán egyetlen dologra, az életre nem készítették fel őket. Nem vagyok én oktatáspolitikai szakértő, de úgy látom, hogy ebből a rendszerből a kreatív emberek ma is spontán véletlenséggel kerülnek ki, mert nincs tudatos tehetséggondozás, a gyermekekből pedig hiányzik a motiváció.

- Ön középiskolás korában – véletlenül tudom –, sporteredményeivel tűnt ki.

- A DVTK-ban kajakoztam. A jó közösségi élet, ami jellemezte a kajakosok táborát, az vonzott oda és tartott ott. Ami az eredményeimet illeti, azokat nem a tehetségemmel, hanem a szorgalmammal értem el. Ezt azért hangsúlyozom, mert később ennek tudatában, tisztán láttam versenyzői képességeim határait, ugyanakkor ezzel párhuzamosan az is tudatosult bennem, hogy edzőként viszont – folyamatosan képezve magam –, lényegesen nagyobb perspektíva áll előttem.

- Az érettségi nagy választóvonal az emberek életében. Az ember itt szembesül először igazán az élettel. Önre hogyan köszönt rá?

- Keményen. Kettessel érettségiztem, s továbbra is csóró voltam. Nem volt tisztességes cipőm, tisztességes ruhám. Nem volt más választásom, elmentem dolgozni. Méghozzá bányába, csillésnek. Hogy milyen volt? Kemény és tanulságos. A bányászok nagyon kemény emberek, de náluk nyílt szívűbb közösség nemigen akad. Nem sokáig lehettem közöttük, mert még azon az őszön bevittek katonának. 1965-67 között két esztendőt húztam le a seregben. Lillafüreden szolgáltam, ennyiben szerencsém volt. A hadseregben volt időm olvasgatni, tervezgetni. Ott döntöttem el, ha már annyira nem vagyok tehetséges, hogy világbajnok legyek, viszont a sportágat nagyon szeretem, ezért kitanulom az edzői mesterséget, beiratkozom a tanárképző főiskolára. Úgy is történt. Mindezeket elvégeztem, sőt ráadásként még a Testnevelési Egyetemet is. Nem dicsekvésképp mondom, de ha már említettem, hogy kettessel érettségiztem, elárulom, hogy a tanárképzőt négyessel, a Testnevelési Egyetemet jelessel végeztem el.

- Mi változott az általános illetve középiskolához képest? Ön vagy ezek az iskolák voltak mások?

- Úgy gondolom, mindketten. Ekkorára lekerült az a stressz a vállamról, amely a középiskolában végigkísért. Itt már nem számított hátránynak, hogy nem tudom felsorolni az Árpád-házi királyok uralkodási idejét, vagy az, hogy kettesem volt ábrázoló geometriából. Ezek az iskolák szakmára, hivatásra, életre tanítottak. Megtanultam a lényeget látni, megtanultam rendszerezni, megtanultam a fontos dolgokat összegezni. S mindezekhez hozzásegített a kellő motiváció, ami abban is jelentkezett: semmiről nem éreztem, hogy ez felesleges információ lenne.

- Egy kicsit előreszaladtunk az élettörténetben. Térjünk vissza a katonasághoz, illetve annak legszebb eseményéhez, a leszereléshez.

- Hatvanhétben szereltem le. Akkor még visszamentem a bányához, egy darabig ott dolgoztam, de akkor már eltökélt szándékom volt, hogy az edzői pályát választom élethivatásul. Ennek első állomásaként a Mályi tavon megalakítottam a Miskolci Kinizsi kajak-kenu szakosztályát. Két évig vezettem, irányítottam ott a szakmai munkát, talán nem is eredménytelenül. Egykori egyesületem, a DVTK jelentkezését, hívását én a Kinizsinél végzett munkám elismerésének tartottam. Mert akkor mi másért hívtak volna edzőnek!? Szép és eredményekben gazdag három és fél évet töltöttem el Diósgyőrben. Ez idő alatt Miskolc szinte mindegyik általános iskoláját felkerestem, hívtam, toboroztam a gyerekeket, akik között nagyon sok tehetségre leltünk. Többen a válogatott szintig eljutottak. Tulajdonképpen a három és fél év után emiatt jöttem el a DVTK-tól, ugyanis azokat a gyerekeket, akik a kezem alatt kezdték hozni az eredményeket, egyszerűen elvették tőlem. Vagyis a szürke, kulimunka maradt nekem, a sikert viszont mások akarták learatni. Úgy érzem, több van bennem, mintsem életem végéig nevelőedző maradjak. Igenis, eltökélt szándékom volt, hogy az általam felfedezett, a velem együtt dolgozó tehetségeket a csúcsig vigyem el.

- Erre Leninváros kínált lehetőséget?

- Abban az értelemben igen, hogy itt nem egy rész-fogaskerék voltam, aki csak úgy foroghatott, ahogy az áttételek hagyják. Azért jöttem 1973-ban Leninvárosba – ahová egyébként már korábban is hívtak -, mert itt olyan feltételeket kínáltak, hogy megvalósíthattam önmagamat, s ezáltal lemérhettem, mire is vagyok képes.

- De ez a lehetőség akadályok egész sorát is állítja. Hisz, amíg Diósgyőrben gyakorlatilag csak a szakmai munkára kellett koncentrálnia, itt az alapoktól kezdve kellett várat építenie.

-Szentigaz, a versenysport oldaláról nézve elég mostoha körülményeket találtam itt. Maga a szakosztály is túrajellegű volt, tele sok, lelkes fiatallal. Innen kellett egyszerre több irányba elindulnunk. Ebben segítségemre sietett Kiss László mérnök, aki a szakosztály vezetője volt. Ő volt az, aki engem Tiszaújvárosba csábított. Emlékszem, odakerülésemkor 36 ezer forint volt a szakosztály költségvetése. Azért említem, mert most készül az 1998-as költségvetés, s a benyújtott igény eléri a 38 millió forintot. Még ha figyelembe vesszük is az inflációt, akkor is fényévnyi a különbség. De visszatérve a kezdetekhez, egyszerre, egymással párhuzamosan kellett sok követelménynek, sokféle várakozásnak megfelelni. Miközben a kezdő csoportokat toboroztam s vezettem, a tehetségesebb fiatalokkal már elindultunk a versenysport irányába. Az edzői munka mellett pedig jelentős energiákat fektettem abba, hogy a szakosztály zavartalan működésének feltételei megteremtődjenek. Hogy tanmedence épüljön, hogy legyen hajóépítő műhelyünk.

- Amikor 1973-ban az akkori Leninvárosba került, milyennek találta a települést?

- Most így, 26 év után visszatekintve, régi felvételeket, fotókat nézve, meglehetősen sivárnak tűnik. Én akkor nem láttam annak! Nem, mert annak örültem, hogy kaptunk lakást. Igaz, csak egy szoba volt és egy étkezőfülke, de volt fürdőszoba és a csapból mindig meleg víz folyt. A „munkámhoz” pedig a Tisza remek természeti körülményeket biztosított. Itt jegyzem meg, ekkor már nős voltam, sőt már egy fiam is volt! A feleségem miskolci, ő a Herman Gimnáziumba járt. A Weidlich udvarban lakott, és egy szilveszteri bulin ismertem meg, katonacimborám, a nemrég elhunyt rádióriporter, Nagy Pista mutatott be bennünket egymásnak.

- Visszatérve másik szerelméhez, a sporthoz, mikor kezdett eredményekben is beérni az 1973-ban elkezdett munka?

- Két év után már jöttek az eredmények. Az 1958-63 között születettek közül jól ki tudtam szűrni a tehetségeket. Ebből a korosztályból került ki Rakusz Éva is, aki az olimpián ezüst- és bronzérmet, a világbajnokságon pedig aranyérmet is szerzett.

- És ez azt is eredményezte, hogy Budapesten is felfigyeltek a Leninvárosban dolgozó kajakedzőre.

- Igen. Egyre többször bevontak a válogatott felkészítésébe is. Elsősorban Parti János szövetségi kapitány jóvoltából, később meghívtak női szakági edzőnek. Szakmailag nagyon sokat adott nekem a válogatottnál eltöltött időszak. Itt tanultam meg például az adagolásos terhelés módszerét. De – s ezt nem dicsekvésként mondom – az én egyéni képzési módszereimet messzemenően elismerték. Például az általam kidolgozott erőfejlesztő programot, illetve a mozgás- és technikatanítás módszertanát.

- Mit adott Önnek a sport? Tudom, nagyon sokat, de szeretném hallani az Ön szájából, hogy Farkas Zoltánnak mi volt a legfontosabb?

- A sportnak köszönhetem, hogy megtaláltam a helyemet az életben. A sport volt a motiváció, a sport jelentette nekem a sikerélményt. Elmondok egy történetet. Fogorvoshoz vittek egy osztálynyi gyereket. A doktor bácsi szomorúan konstatálta, hogy szinte mindegyik gyerek fogazata elhanyagolt. Automatikusan nézte sorban valamennyit, s mondta a lesújtó véleményét. Ám egyszer csak szép, egészséges fogazat tárult a doki bácsi elé. Felkiáltott örömében: gyertek csak ide, ilyennek kellene lenni valamennyietek fogának! S megsimogatta a dicsérettől sugárzó arcú gyerek fejét. Akkor látta, hogy egy cigánygyerek az illető. A történetből nem ez az érdekes, hanem az, hogy ez a cigánygyerek még egyszer beállt a vizsgálatra váró gyerekek sorában. Szomjazta a dicséretet, amiből addig nem sokat kapott. Igen így vagyunk ezzel valamennyien. Én az edzői munkám során kaptam az „élet doktor bácsijától” az első dicséretet. Csoda, hogy újra és újra beálltam a sorba? Persze, nem volt ez végig kellemes, lakodalmas menet! Már csak azért sem, mert engem az első benyomások alapján nem igazán fogadnak el. Kételkednek bennem, nem tételezik fel, hogy a látszat ellenére, mégiscsak meg tudom csinálni. S ha hagyják is, hogy csináljam, próbálkozzam, közben nem vesznek igazán komolyan.

- S mi történik akkor, amikor rájönnek, rádöbbennek arra, hogy ez a hapsi mégsem kókler, mégsem amatőr? Sőt, Szegő András szavaival élve klasszis, mert a fogyatékosságából erényt csinál.

- Furcsa, de ellenféllé válunk. És ez nem csak a sport területén van így. Ezt bizonyos értelemben a politikusi pályán is tapasztalom, bár én magamat ma sem érzem politikusnak. Inkább vagyok településvezető, mint politikus. De visszatérve még a sporthoz, amikor kezdtek jönni az eredmények, a sikernek egyre több bábája lett. Ami abban is jelentkezett, hogy mind többen kezdtek beleszólni a munkámba. Ez nekem nem tetszett. Akkor a TVK-nál voltam sportállásban. A válaszom az volt, hogy feladtam a sportállást, és elmentem tanítani a négyes iskolába. Ekkor lettem tanár úr, illetve „melegítős ember”. Mert engem reggeltől estig csak melegítőben láttak a leninvárosiak.

- Hangsúlyozta, hogy a sportnak nagyon sokat köszönhet. Mint a válogatott mellett dolgozó edző, ott volt legtöbb világversenyen, úgyis mondhatom: bejárta az egész világot.

- Való igaz. Tizenkét évig jártam a versenyeket, részt vettem olimpiákon, világbajnokságokon. E szép korszaknak, a világjárásnak 1984-ben lett vége. Politikai bojkott miatt nem vehettünk részt az olimpián, s ez ma is fájdalmas pont nagyon sok magyar sportember életében. Az enyémben is. A közelmúltban Pakson egy pincében borozgattunk régi sportolók, sportvezetők, s ott Foltán – a világhírű Foltán-Vaskúti kenupáros tagja –, miközben a politikáról, s benne a kárpótlásról volt szó, hirtelen azt kérdezte: És bennünket ki kárpótol az elmaradt Los Angeles-i olimpiáért?

- A sportpályafutás persze, előbb-utóbb akkor is befejeződik, ha az embert nem taglózzák le elmaradt világversenyek. Ön a váltás első lépését megtette akkor, amikor a sportállását felcserélte a katedrával.

- Második lépésként pedig belesodródtam egy vállalkozásba.

- E várostörténetben korábban már idézem, hogyan került épp e vállalkozása révén kapcsolatba a politikával. Most viszont azt kérdezem: hogyan lett Önből polgármester?

- Talán véletlenül, talán tudatosan. Mivel a testület választotta a polgármestert, evidens volt, hogy ezt a címet egy szabad demokrata fogja kapni. Utólag tudom, más szeretett volna polgármester lenni. A többiek nem őrá, hanem rám szavaztak. Az is lehet, azért, mert nem vettek komolyan, pontosabban voltak, akik úgy gondolták, engem majd lehet rángatni, s ahogy a fütty szól, úgy táncolok. De ez csak akkor derült ki, hogy nem így van, amikor már megválasztottak. Mitagadás, az első négy évben a saját frakcióm volt a legnagyobb ellenzékem… (62)