Káli Sándor: Kama, avagy az amerikai foci vasgyári hagyományai
Abban
a hitben nőttem fel, hogy a kamát mindenki ismeri. Csak középiskolában kezdtem
csodálkozni, hogy osztálytársaim hírét sem hallották. Pedig csaknem kivétel
nélkül Miskolcon gyerekeskedtünk. Később egyre büszkébb lettem. Bárhol
fordultam meg az országban, senkit sem találtam, akinek akár halvány fogalma
lett volna a kama mibenlétéről.
Ma már tudom, a megfejtést csak azok ismerik, akik a vasgyári fiúiskolába
jártak. És reggelenként kamázással kezdték a napot. Mert ha esett, ha fújt,
nekünk így kezdődött az iskola. A csokigyártól rohantunk végig a Kisközön,
hogy idejében odaérjünk. És még beférjünk a csapatba. Legtöbbször így is
lemaradtunk, vagy nem válogattak be minket. Ilyenkor besoroltunk a szurkolók
közé, akiknek egy fontos csatakiáltása a játék részét képezte.
A kamát, ezt a különleges játékot a kézilabdapályán űztük, az iskola kórház
felőli oldalán. A kamához szükségeltetett még egy kisméretű labda, amit
legtöbbször egy elnyűtt, szőrét erősen vedlő teniszlabda testesített meg. Ezt
akkoriban a Szanetli (később Árnyaskert kisvendéglő) melletti teniszpályák
környékén lehetett beszerezni. Igaz nagy türelem és némi üldöztetés árán.
A játék maga úgy kezdődött, hogy a kapuvonalon a felállt két csapat. A
tényekhez tartozik, hogy a helyhiány miatt a szurkolókkal kissé vegyülve, mely
állapot természetesen mindenkor hordozott némi feszültséget magában. A dobó
játékos kezdésként tiszta erőből az ellenfél kapuja felé vágta a labdát. Ha a
dobás pattogósra sikeredett, az ellenfél hárította és visszadobta. Ám az igazi
dobás élményszámba ment. Magasról lecsapódva, szinte védhetetlenül érkezett.
Ha ezt mégis sikerült egy védőnek elkapnia, akkor a nézők: kama, kama!
üvöltésétől kisérve elindulhatott futva az ellenfél kapuja felé. Most már az
ellenfél védői támadták. Rohantak felé, hogy megfogják. Ha sikerült nekik,
akkor az "elfogatás" színhelyéről dobhatott kapura. Ám a dörzsölt rókák az
ellenfél közeledtére passzoltak. A kapu elé befutó társhoz. Aki már könnyedén
szerzett gólt. Mert a kamát is gólra játsszák.
Talán mondanom sem kell, hogy bíró nélkül zajlottak a mérkőzések. A
szabálytalanságok eltérő megítélése emiatt általában tömegverekedésbe
torkollott. (Ahol a nézők ismét szerephez juthattak.) Ezeknek legtöbbször
áldott emlékű tornatanárunk, Fekete Dezső bácsi vetett véget, ami egyben a
találkozó végét is jelentette. Minden értelemben.
Ha nincs a kábeltévé a kama rejtélyét ma is őrizném magamban. Ám a számat is
eltátottam a döbbenettől, amikor először láttam amerikai focimeccset. A
csíkozott pálya, a kipárnázott ruhák, rácsos fejvédők, az egymásnak rontó
hústornyok látványa nem tévesztett meg. Percek alatt átláttam a játék
lényegét: a fickók, bár kicsit puccosabban öltözve, mint egykor mi, de
kamáztak. Újra visszaigazolódott a tétel: nem mindegy milyen iskolát járt ki
az ember. Csak a bírókat sajnáltam, hogy egy-egy szabálytalanság után milyen
nehezen tudták szétválasztani a küzdő feleket. Dezső bácsinál könnyebben
ment.
Az amerikai foci döntője, a Super Bowl előtt üzenem a Miskolc Steelersnek:
Hajrá fiúk! Megvannak a miskolci hagyományok! És egyszer mi leszünk a
bajnokok!
Forrás: Tűzköves blog