"Dorka"

Dorka nem tervezett és nem várt tagja családunknak. Eleinte nem akartuk bõvíteni a falkát, hisz Szuzy halála megviselt mindenkit, de a sors közbeszólt. :-) Amikor már kezdtünk beletörõdni a történtekbe, jött a Mentsvár az Állatokért Alapítvány örökbefogadónapja... itt kezdõdött minden. Kíváncsiságból kinéztünk, de tudtuk, hogy elszomorító lesz a látvány, az a sok szeretet után sóvárgó kutyaszem, mégis valahogy vissza kellett rázódnunk, mert, ha elkerüljük az ebeket nagy ívben, nem segítünk magunkon és Lizin sem.

Elõször féltem megsímogatni egy-egy kedvesen csóváló kutyát, nehogy visszavonhatatlanul beleszeressek, de a végén már nem is érdekelt. Símogattam és beszélgettem hozzájuk, mert az ilyen kutyáknak ez még többet jelent, ha valaki csak velük törõdik a 300 közül. Egyszer egy kennel sarkában megpillantottam egy fekete gubancos szõrû kiskutyát, aki úgy nézett ránk a rácsokon keresztül, hogy nem lehetett csak úgy elmenni mellette. Ígyhát õt is megszeretgettem, majd tovább mentünk, de a kutya nem akarta, hogy ott hagyjuk, örjöngött és felkapaszkodott a rácsra. A szívem szakadt meg és eldöntöttem, hogy még meglátogatom.

Amikor következõ hétvégén kimentünk, a kennelben már egy hatalmas komondor volt, örökbefogadták valószínûleg. Kicsit bántott, de örültem is, hogy az a szeretetéhes kiskutya gazdához költözött. Ennél már csak anyukám kijelentése lepett meg jobban: "Nincs valami tacskókeverék kiskutya?" És persze, hogy volt! A gondozók megmutattak nekünk egy kis keveréket, aki le sem tagadhatta volna, hogy tacskó volt valamelyik õse. :-) Õ volt akkor az adatbázis szerint Téra.


Kedves, barátságos kutyus volt már akkor is. Két hozzá hasonló tacskó-pincsi keverékkel volt összezárva, de akárhogy néztem is a három törpét, Téra nézett ki a "legértelmesebben". Odajött, odabújt és csóvált, a szemei csak úgy mosolyogtak ránk, azzal a lüke kölyök fejével belopta magát a szívembe. Anyunak viszont nem tetszett, mondván "túl hosszú" és tényleg az, mondjuk a soványsága is tett rá még egy kicsit. Kölykei voltak.

Kívittük sétálni ezt a hosszú kutyát, nagyon tudta élvezni annak ellenére, hogy nagyon meleg volt akkor. Egyszer aztán mindenki kiszomjazott, úgyhogy szaladtunk vissza a telepre. Már azt hizzük, gond nélkül bejön a kapun, de nem-nem. Õ nagyságát úgy kellett bevinni, mert nem akart bemenni a kapun. Megértettem szegényt, tudta, ha oda visszamegy, bekerül a ketrecbe. Õ még nem volt olyan hosszú ideig a menhelyen, akkor mit érezhet az, amelyik már több, mint egy éve van összezárva több száz másik társával?


Többször kivittük sétálni, ismerkedtünk vele, otthon pedig lázasan agyaltunk, hogy mit kéne tennünk... elhozni, vagy nem? Nem volt egyszerû a döntés, hisz akkor volt még csak 3 hónapja, hogy Szuzy elment. De döntöttünk: nekünk kell ez a kiskutya. Így 2008. július 2-án egy pórázzal és egy kosárral felszerelkezve elindultunk a menhelyre és nagy örömünkre a kis vakarcs még mindig ott ült a ketrecben, mintha csak minket várt volna.

Mikor elmondtuk, hogy mik a szándékaink, a gondozók is ugráltak örömükben, hogy végre valaki. :-) Nem csodálom, mert ötször annyi kutyát adnak le, mint amennyit örökbe szeretnének fogadni.
Jól gondoltam, hogy egy menhelyrõl kihozott kutyus lesz e legjobb választás. Sosem felejtem el azt a boldogságot, amikor letettük a talajra és azzal a kölök fejével elkezdett bohóckodni, örvendezni, rohangálni és boldogan vakkanzgatott, mintha csak megköszönné. Ezerszeresen meghálálja, hogy elhoztuk, gyorsan beilleszkedett, elfogadta a szabályokat és a vendégeket is kedvesen üdvözölte.


Lizivel való találkozása viszont nem volt felhõtlen. Amikor a nagy mamlasz meglátta, természetesen olyan nagy hévvel közeledett hozzá, mint bárki máshoz. Igen ám, de a kicsi megijedt és védekezett: kétlábra ágaskodott, a két pici mancsával körbefogta a labi nyakát és lenyomta! Úgy leugatta, hogy zengett az udvar. :-) Akkor dõlt el, hogy akármekkora felhõkarcoló is lesz a labradorból, mindig a törpe lesz a fõnök. És ez így van a mai napig, ha a nagy valami rosszat csinál, a kicsi lemorogja a fejét, Lizi pedig feltétel nélkül alárendeli magát. Furcsa egy páros. :-)


Kicsit nagyon szenvedélybeteg, mert amióta megértette, mire való az a piros labda, amit adtunk neki, le se teszi. Ezért el szoktam tõle venni és csak ritkábban kapja meg, mert, ha a labda nála van, nem lehet szeretgetni, tanítani, vagy bármit kezdeni vele, mert csak a labdát bámulja és csóvál, vagy odalöki a lábadhoz, de olyankor meg se lehet közelíteni.
Vele kezdtem el kicsit komolyabban az agilityt, szerencsére mostmár nem fél sem a magas, sem a sötét helyektõl és egy kis kajáért szívesen dolgozik. Az engedelmességi feladatok viszont nem az erõsségei, ha csak teheti, kibújik alóluk és az ételért úgy pattog, mint a gumilabda, szinte lehetetlen maradásra bírni. Meglátszik, hogy tacskó. :-)


A trükköket viszont nagyon szereti, többek között tud pacsit adni, forogni, hemperegni, láb alatt átbújni és még sorolhatnám... A séta a legkedveltebb szórakozása, bármikor tökéletes partner, akár szabadon is lehet vele közlekedni olyan helyeken, ahol nem jár sok autó és kedvére szaglászhat. Ahhoz képest pedig, hogy szerintem sosem látott pórázt, már elsõ alkalommal gyönyörûen közlekedett és azóta szerencsére sikerült leszoktatni a séta közbeni ugatásról. Nagyon ragaszkodó és egyáltalán nem halk jószág, vérmes házõrzõ, de senkit sem bántana. :-)

Menhelyi kutyák becsülete