"Lizi"

     

Lizi az elsõ labradorom, az elsõ nagy testû kutyám és mondhatom, remek választás volt a sok csínye ellenére is. 
Minden akkor kezdõdött, mikor az ismerõseinknél látott nagy fekete kutya fajtájáról kezdtem érdeklõdni, de sosem gondoltam volna, hogy fajtatiszta, hisz ránézve egy ilyen kutya nem olyan mutatós, mint sok másik. Engem mégis megfogott, különösen a karaktere, ahogy mindenkinek kitörõ örömmel lelkendezett. És végül meg is tudtam, amit akartam: ez a kutya nem volt más, mint a Labrador Retriever. 

2 évet vártam rá, mert szüleim nem akartak nagy kutyát, mondván az nekem túl veszélyes, de megérte ennyi idõt várakozással "vesztegetni", mert nem bántam meg. Habár ki sikerült fogni egy labik között is hiperaktívnak számító egyedet, megismertem egy különleges egyéniséget, bevezetett egy teljesen más világba.
Amikor hazahoztuk, olyan otthonosan mozgott mindenhol, mintha nem is új helyen lenne, mintha kiismerné magát. Akkor még csak sejtettem, mennyit kell ezzel a kutyával foglalkozni majd, hogy csiszolatlan gyémántból végül értékes drágakõ legyen. És csakugyan, Lizi lett eddigi pályafutásom során a legrosszabb kölyökkutya, akivel találkoztam, mindent tönkretett amit elért, neki sohasem volt semmi jó helyen, legyen az a labdája, vagy egy óriási dísznövény, a kert nem felelt meg az ízléseinek, így hatalmas lyukakat fúrt, ráadásul, ha leszidtuk, vagy kikapott, esze ágában sem volt meghunyászkodni, ahogy elfordultunk, ott folytatta, ahol abbahagyta.
 

A névválasztás minden kutyánál gondot jelentett idáig, így Lizi sem volt kivétel: ami nekem tetszett, az a szüleimnek nem, ami meg nekik, az nekem nem. Összeírtunk egy halom nevet, de apa úgy döntött kiszáll a játékból, mert szerinte egyre pocsékabb neveket találok. :-) Így esett meg, hogy egy nappal azelõtt, hogy elhozhattuk volna, találtunk neki egy értelmes nevet. Egyszerû hívónevet akartam, amit könnyen és gyorsan ki lehet mondani, ha utána kell ordítani. Áldom az eszem, mert Lizi esetében igen sokszor szükség volt erre. :-)
A tökéletes név, pedig ott volt elõttem, de nem vettem észre. Aztán eszembe jutott, hogy szólították azt az ebet, aki miatt beleszerettem a labradorba. Lizi volt, így úgy döntöttem, ez lesz a neve és érdekes módon a családi kupaktanács is rábólintott.


A megérzéseim nem voltak rosszak, Lizivel rengeteget kellett törõdnöm, mert nem az a tipikus nyugodt labi, amiket idáig láttam. Õ teljesen más, pedig nem keverék, a külleme elárulja, hogy "tisztavérû", habár nem biztos, hogy megkapná a Kitûnõ minõsítést. Szerencsére nem az a tipikus show-labrador, akiken lötyög a háj, de nem is vékony, mint a munkavonalú labradorok, hanem a kettõ között van valahol.
Kezdetben dühös voltam, hogy miért is kellett nekem ilyen kutya, mert nem tudtam irányítani, ugyanis semmire sem reagált, amit parancsnak vélt. Nem tudtam, mihez kezdjek, de aztán barátaimtól rengeteg tanácsot és bátorítást kaptam és úgy döntöttem, hogy megpróbálom megéreni, megtanítom vele az alapokat, mert ráébredtem, hogy míg egy kisméretû kutyával megteheted azt, hogy nem neveled, csak símogatod, maximum megérteted vele a "Gyere ide, Mennj innen" lényegét, addig egy ekkora kutyánál az ilyen kicsi tudás életveszélyes is lehet.


Elkezdtünk tanulni, de rengeteg kísérletünk még így is kudarcba fulladt. De nem adtam fel! Tudtam, hogy nem adhatom fel, nem akartam, hogy ez a kutya is úgy járjon, mint a skótjuhász, mert ahhoz meg már túlságosan a szívemhez nõtt minden más ellenére. Ez egy harc volt mindkettõnknek és elhatároztam, hogy én fogok gyõzni, a kutya nem lehet a falkavezér... Egészen 5 hónapos koráig küzdöttünk, aztán fél évesen, mintha nem is õ lett volna. Teljesen megváltozott, megmaradt a makacssága, a komolytalansága, de elkezdett együttmûködni az emberekkel. Féléves korára sikerült sokmindent megtanulnia, így, hogy elkezdett velünk dolgozni, megszilárdítottuk a tudást és elkezdtük a nehezebb gyakorlatokat.  

Kipróbáltuk a klikkert és ez nagyon sokat segített, pedig sosem hittem volna, hogy egy kattogó hangnak lehet ekkora sikere. És azok után, hogy Szuzynál nem vált be, nem gondoltam volna, hogy pont ennél a szeleburdi mamlasznál fog. Igaz még most is csak keveset tud ahhoz mérten, hogy mennyi mindenre képes egy labrador, csak sajnos az egészségi állapotom keresztbetett minden tervemnek, de a jövõre nézve sokkal jobb kilátásaink vannak. 
Már kiskorában lenyûgözte az embereket azzal a pár trükkel, amit tudott, ahogy pedig még tovább fejlõdött, annál jobban, bár inkább féltek tõle, akkora nagy hévvel közeledett és néha szó szerint leverte az embert a lábáról. De senkit sem bántott soha, mindenkinek örült és úgy csóvált, hogy majd szétesett. Imádta a másik kutyák társaságát is. 

A pórázon sétálás még mindig nem az erõssége, illetve, ha más kutyákkal találkozik, lefekszik, megadja magát még a kölyköknek is. Ez egyesek szerint annak tudható be, hogy kiskorában keveset volt más kutyákkal. Sokmindent elszúrtunk, de igyekszünk orvosolni, jó kutyát varázsolni belõle. Megszeretném értetni az emberekkel, hogy Lizi nem olyan vérmes, amilyennek látszik, és, hogy van egy olyan kutyafajta, akire tényleg igaz, hogy soha nem bántana senkit. És szerencsére Lizi is nagyon igyekszik, hogy ezt bebizonyítsa. :-) Aki pedig megismeri, megszereti és elismerõen nyilatkozik róla. Tehát Lizi egy JÓ és OKOS kutya, csak remekül álcázza


Lizinek rengeteget köszönhetek és mostmár, hogy elmúlt 2 éves is, nem bánom, hogy õ hozzánk került. Lélekben még mindig egy kicsi gyerek, de pont ezért szeretjük. Okosodik, hajlandó a család szabályai szerint élni és velünk, már nem megy annyira a saját feje után. Behívható és nem csupán akkor engedelmeskedik, ha cserébe kap egy-két finom falatot, hanem szívesen tanul, élvezi, mert neki minden feladat játék, egy olyan játék, amit, ha véghez visz, a gazdi nagyon örül és akkor õ is. Két éves korára egészen kezd labradorra hasonlítani. :-)

Vele egy teljesen más kutyaszemélyiséget ismertem meg, nem az a "talpnyaló", aki mindent feltétel nélkül megcsinál, alárendeli magát, vagy meghunyászkodik. Ez Liziben "gyárilag" nem volt meg, kemény munkával értük el azt, amit idáig tud. Sosem gondoltam volna, hogy pont egy kutya fog megtanítani valamire, pedig így lett: a Türelemre õ vezetett rá, edzette az idegeimet és megtanított arra, hogy amit eltervezek, az mellett tartsak is ki, egészen addig, amíg el nem érem. Lizitõl pedig megtanultam, ha ezt a kettõt összekovácsolom, az erõfeszítés nem hiábavaló, megéri annyit küzdeni.
KÖSZÖNÖM ZIZIKE!

Lizi családi kedvenc, nem tenyészkutya! Nem tervezünk almot tőle!

Labrador Retriever