Lázár Klaudiának hívnak. 1994. június 19-én születtem Szegeden. Ma Kecskeméten élek, egy kertes házban szüleimmel és kutyáimmal egy erdõ mellett. Íme a történetünk:

"Amióta csak az eszemet tudom, rajongtam a kutyákért..."- kezdõdik így minden kutyás önéletrajza, és csakugyan: én sem voltam kivétel. Szüleim szerint már pár éves korom óta imádtam az állatokat, pedig akkoriban még nem is voltak körülöttem, de még nagyobb szeretet fûzött a négylábúakhoz, a kutyákhoz. Senki sem tudja miért, én magam se, de ösztönösen éreztem, hogy a kutya több, mint bármely más háziállat, igazi TÁRS az embernek. Innen pedig folytatódik tovább a megszokott szöveg: kutyát akartam, de szüleim nem mentek bele.

Az elsõ állataim halak voltak, nem is kevés, úgy tíz darab úszkálhatott az akváriumban. Eleinte még érdekesnek is tûntek, de lévén, a legtöbb csoda három napig tart, ez is hamar elmúlt és én pedig visszatértem a kutyákhoz és a róluk való álmodozáshoz. Ekkor azonban még mindig csak mások kutyájában gyönyörködhettem és még jó sokáig. 

A következõ kis állatkám egy fehér bundájú fekete pöttyös nyúl lett, akit "Taslinak" neveztem el a Vacak c. rajzfilmben lévõ morcos mezei nyúl után. Jó élete volt nyúlhoz mérten, õ birtokolta a fészert, mindig zöldségeket kapott vacsorára, nem ám nyúlkaját. :-) Csak sajnos unokatestvéreimmel sokat kergettük, így elvadult, harapni kezdett. Muszáj volt visszavinnünk a szomszédba, ahonnan hoztuk. Ezek után hosszabb ideig csendszünet következett, nem volt semmilyen állatom.

Úgy '97-et írhattunk, amikor hisztijeimnek és asztalpüföléseimnek köszönhetõen megtört a jég, és szüleim vettek egy kutyát. Egy kis szõrgolyó, egy skótjuhász keverék költözött az akkori, 10 négyzetméteres udvarba. Szuzinak neveztem el, mert nagyon szerettem a "Szuzi és Tekergõ" címû Disney rajzfilmet. Ám sajnos az õ csodája sem tartott sokáig és a fény kialudt, nem olyan sokat törõdtem a kutyával, mint amennyire szerettem volna. Akkor voltam 5 éves körülbelül és aligha tudhatja egy ekkora gyerek, hogy mennyi idõ és felelõsség a kutyatartás, én csak örültem, hogy van egy kutyám. Mai fejjel persze már felfogom, hogy mekkora hiba volt egy ekkora kutyát egy ilyen kis helyre zsúfolni és meg is értettem Szuzit a sok csínytevésért, mert egy collienak helyre lett volna szüksége.
A családi kupaktanács -engem kihagyva természetesen-, úgy döntött, hogy Szuzit kivisszük mamámhoz, aki akkoriban hatalmas tanyán élt még, így volt helye mindenféle állatnak, mert neki sem volt élet az ott töltött idõ.

Tehát Szuzi még egyéves kora elõtt kiköltözött mamámhoz, ahol nagyon jól érezte magát és sok új kutyapajtásra lelt. Hosszú éveken át õrizte a házat és hajkurászta a rókákat az ólok környékérõl, ám egy nap rejtélyes körülmények között nyoma veszett, azóta sem tudjuk, mi történt vele. Nagyon hosszú idõbe telt, mire elmondták nekem az igazat, de nekem még tovább tartott túltennem magam rajta, hisz hiába került el tõlünk gyorsan, szerettem. Ám akkor még csak távolról érzékeltem, milyen is tényleg szeretni egy kutyát.

Hosszú idő telt el ismét, nem volt semmilyen állatom, úgyhogy türelmesen vártam... egészen 2003-ig, amikor családi házba költöztünk és ott álltam a nagy lehetőség előtt. Nekem akkora már határozott elképzelésem volt: németjuhászt szeretnék. Na igen, de szüleim nem engedték, mondván az nekem túl veszélyes, így le kellett mondanom róla. Aztán hirtelen megcsörrent a telefon és ismerősünk beszámolt nekünk egy kisméretű keverék kutyusról, aki gazdit keres. Szüleim el is mentek megnézni, majd rövid gondolkodás után el is hozták. Ő lett SZUZY, a legújabb tagja családunknak.

Hihetetlen egyéniség volt, minden tekintetben kiérdemelte a nagybetűs KUTYA "címet", mert minden megvolt benne, amit az ember csak kereshet egy kutyában. Egyszerre volt nyugodt családi kutya, fáradhatatlan kísérő és vérmes házőrző. :-) Nem mindennapi lényt ismertem meg személyében és tudtam, hogy ezerszeresen meghálálta, hogy elhoztuk a 15 kutya közül. Nagyon okos volt, mindenkit levett a lábáról, pedig még tanítva sem volt. 

Szuzyval sok időt töltöttem és észre sem vettem, ahogy szépen lassan magába szippant a kutyás világ. Valamikor 2006-ban kezdődött minden, amikor a rádióban meghallottam, hogy Kecskeméten megrendezik a következő Hírös Agility Kupát, amiről akkor még fogalmam sem volt, micsoda, de azt tudtam, hogy ott kell lennem. :-) Így is lett, 2006. április 1-jén elmentünk a helyszínre és élveztük a műsort. Leírhatatlan volt számomra az az élmény, amit kaptam, legyűgözött az a sok kutya, ami nem csak gyönyörű volt, de a gazdi első szavára engedelmeskedtek. Akkor persze még mindig gyerek ésszel eldöntöttem, hogy Szuzyt is megtanítom agilityzni, de aztán lelkesedésem alább hagyott, mert kutyám bizony nem értette meg első szóra, hogy mit várok tőle, ráadásul akkor még fogalmam sem volt a kutyakiképzésről.

Aztán jött még 2006 szeptemberében ismét egy másik kutyás rendezvény: Kecskemét CACIB. Ismét halvány fogalmam sem volt, hogy mit takarhat az elnevezés, de csakúgy, mint az agilityn, ott kellett lennem. Az volt életem első kutyakiállítása és annyira megbabonázott a sok szebbnél-szebb kutyafajta, az engedelmességük és a kedvességük, hogy tudtam: nem ez lesz az utolsó kiállítás, amin tiszteletemet teszem. Ez a két rendezvény fordulópontot hozott az életembe, hisz egyre inkább kezdtek érdekelni a kutyák, mostmár nem csak egy szerethető és símogatható lényt láttam mögöttük, hanem valami egész különlegeset, az agility pedig meggyőzött, hogy a kutyák többre képesek, mint, hogy visszahozzák a labdát. :-) Ekkor kezdtem el begyűjteni kutyás könyveket és mára már kivülről fújom szinte az összes kutyafajta karakterét.

Innen már nem volt megállás: a következő évben is elmentünk mindkét itteni rendezvényre, de valójában a 2007-es Hírös Kupán folytatott beszélgetés egy hovawarttal agilityző nővel, győzött meg róla, hogy kicsit komolyabban kellene foglalkoznom a kutyaneveléssel, kiképzéssel. És így is lett: egyre több könyvet olvastam erről, rengeteg tanácsot kaptam, és kitartásomat siker koronázta, hisz Szuzy bámulatos gyorsasággal sajátította el az alap parancsokat és hobbiszinten belekezdtünk az agilitybe is. Még ki is jártunk a Kecskeméti Agility Klub edzéseire, de karrierünk sajnos rövidre sikerült. 

A sok sikeren felbuzdulva befészkelte magát egy olyan gondolat a fejembe, hogy Szuzy mellé szeretnék egy társat és egyben egy új kiskedvencet is. Sokat törtem a fejem, hogy milyen fajta is lenne leginkább megfelelő, furcsa mód' nem ragaszkodtam annyira a keverékekhez. Már kiskoromban megismertem ismerőseimnél egy nagy fekete kutyát, aki mindenkinek örült és mindenkit szeretett. Akkor még egyszerű keveréknek gondoltam, csak későbbi kérdezősködéseim után derült ki, hogy az a kutya, aki óvatosan rátette mancsát a vállamra, mintha csak vígasztalni próbálna, a LABRADOR RETRIEVER!

Innentől nem volt megállás, könyv könyvet követett, napokat bújtam az internetet a fajta után olvasva, gazdikkal beszélgettem, majd megszületett a döntés: nekem ilyen kutya kell. Ismét keresgéltünk a neten és megláttunk egy hírdetést és egy gyönyörű fekete labrador kölyköt. Szerelem volt első látásra!

2008.03.09-én meg is érkezett családunk legújabb tagja, LIZI, a labrador retriever szuka, akivel egy tornádó is beköltözött az udvarba. Utólag kiderült, hogy bár nem a legjobb helyről hoztuk, nem is törzskönyves, de szerencsére nem nyúltunk mellé, ahogy azt sok rémtörténetben is olvasni lehet, mert Lizi teljesen egészséges, aktív kutya. Amikor letettük a talajra, már akkor láttuk, hogy "valami nincs rendben", ugyanis az a csöpp kis koromfekete gombóc úgy rohangált, járt-kelt mindenhol, mintha mindig is velünk élt volna, nem riadt meg semmitől és mindent ki akart próbálni, meg akart nézni. Akkor már sejtettem, hogy ismét egy nem mindennapi kutyát kaptam, de talán a sors akarta így, mert tőle rengeteget tanultam és bár kezdetben mérgelődtem miatta, a sok együtt töltött idő alatt bebizonyította, hogy érdemes volt 2 évet várnom rá, és minden csínytevése ellenére remek társunkká vált. 

Sajnos nem minden úgy alakult, ahogy gondoltam. Mintha csak nem akarta volna valaki, hogy két kutyával összuk meg az életünk, Szuzy rövid betegség után, 2008.04.21-én itthagyott bennünket és elment a vadászmezõkre. Még soha nem éreztem akkora fájdalmat, mint, amikor megtudtam, hogy őt már nem érinthetem meg többé, akkor tudtam csak meg igazán, mit jelent egy állatot szeretni, tisztelni és milyen egy igaz társat elveszíteni. Próbáltam elfelejteni a napot, próbáltam visszazökkenni a mindennapokba, de nem ment. Mindannyian úgy gondoltuk, többet nem akarunk két kutyát.

Teltek a hónapok és még mindig ragaszkodtunk az "egykutyásakhoz", de túl gyengék voltunk, mert akinek legalább egyszer is volt két ebe, nem tudja megállni, hogy csak egy legyen, vagy ne bővítse a létszámot tovább. Ráadásul Szuzy elvesztésével az ölbekutya is elveszett, az a kis kedves jószág, aki esténként felmászott az öledbe, dajkálhattad, mint egy kisbabát, és nem csaholt senki, ha idegen érkezett. A Mentsvár az Állatokért Alapítvány egyik örökbefogadónapja pedig végleg romba döntötte az elszántságunkat. :-) Jól tudtam, hogy ideje visszatérnem a kutyás élethez, képezgetni, kiállításokra járni, meg mindenféle rendezvényre, mert semmivel sem lesz jobb, ha elzárom magam a mániámtól és Lizinek sem tennék ezzel jót.

Így hát erőt vettünk magunkon és kilátogattunk a menhelyre, amiről idáig csak rádióból hallottunk jó híreket. Tudtam, hogy nem lesz szívderítő a látvány, de muszáj volt kimennem. Akkor még féltem megfogni egy-egy kiskutyát, nehogy végleg beleszeressek, de hamar rájöttem, hogy a menhely az egyetlen esélyem egy új kedvencre, másrészt pedig éreztem, hogy ha innen választok, jobbá tehetek egy életet és ez az érzés nagyszerű volt. Egyre többször jártunk kint a menhelyen és végül megtaláltuk Térát, a tacskókeverék kislányt. Nem nyújtott valami szép látványt és szüleimnek első látásra nem is nyerte el a tetszését, mondván "túl hosszú", de én az első perctől fogva éreztem, hogy nekem szánták, de azért nem választottam hirtelen. Többször vittük ki sétálni, símogattuk, barátkoztunk vele és a viselkedése teljesen meggyőzött minket arról, hogy a küllem mindig csak másodlagos szempont. Végül 2008.07.02-án érkezett meg Téra, azaz mostani nevén DORKA kis családunkba. 

Mindkét kutya nekünk több, mint egyszerű haszonállat, az udvar az övék, nincsenek láncon vagy kennelben tartva. Naponta visszük őket sétálni és tanulunk velük. Fontosnak tartjuk a megfelelő táplálékot, így igyekszünt jó minőségű táppal etetni őket. Sokfélét kipróbáltunk, de végül a PremierDog vált be nálunk.

Óriási köszönettel tartozom szüleimnek, hogy lehetővé tették, hogy ezek a kutyák hozzám kerüljenek, fáradhatatlanul hordanak különböző rendezvényekre és elviselik a kutyamániámat. Ezen kívül barátaimnak a sok segítséget és megértést, amit kaptam tőlük és a mai napig kapok. 
Külön köszönet a Baranyi családnak Liziért, a Mentsvár az Állatokért és Környezetünkért Alapítványnak pedig Dorkáért és persze nem utolsó sorban Krausz Dórának az igényes honlapért! :-)

Lázár Klaudia