Maksa Zoltán: A tanú

Leszerelvén Rezső - mivel cége időközben megszűnt - taxizni kezdett. Nagy
odaadással végezte munkáját, nem kevés pluszt nyújtva az utasoknak. Ám egy
óvatlan pillanatban bekövetkezett a tragédia, taxisunk súlyos balesetet
szenvedett. Az esemény egyetlen szemtanúja így mesélte el az esetet a
bíróságon:
- Én kérem mindent láttam, egyébként is mindent megjegyzek, mindig mindenről
mindent tudok, és mindent megjegyzek. Én alaposan föl vagyok készülve, engem már nem érhet annál nagyobb meglepetés, mint amikor otthon egyszer mentem le a pincébe fáért, hát látom ám, hogy odalent az egyik fal hiányzik, és ki van írva, hogy "Deák tér felé". Azóta is kuncognom kell, ha csak rágondolok. Kunc, kunc, kunc... kunc. Ja igen, szóval a baleset. Éppen zöldre váltott a lámpa, én gyakorlott mozdulattal gázt adtam a biciklimen levő palackból a mellettem álló Skodának, mert sosem indul el, amikor meghallottam a csattanást. Először azt hittem, hogy a Skoda vágta le a taxiórát, aztán hogy vége a menetnek a dodgemben. Akkor kezdett gyanús lenni a dolog, amikor észrevettem, hogy
mindenki egy irányba néz, mint néhai szovjet hadsereg a Vörös téren.
Odafordultam én is, és földbe gyökeredzett a lábam. Másnap elkezdtem rügyezni, és ha még sokáig állok ott, hát biz' isten rügyezni kezdtem volna... Kunc, kunc, kunc. Szóval pontosan láttam mindent. A Barkas nem adta meg az elsőbbséget a Trabantosnak, aki gyalog ballagott át a zebrán. A gyalogos fölszaladt a járdára, kidöntött egy nagy darab hölgyet, és elütötte az ott várakozó teherfuvarozó kisiparost, aki éppen munkagödröt borított le az Ifájáról a csőtörés mellé. Eközben a Barkas 90 fokkal elfordította a dobogóján a közlekedési rendőrt, így az észak helyett a keleti irányt mutatta. Ezt onnan tudom, hogy másfelé volt Mohács, mint szokott. A Barkas megcsúszott egy
testesebb gyalogoson, és az Ifának vágódott. Na, ekkor érkezett szemből a
motoros. Már nem tudott fékezni, kikerülte a baleset helyszínét és elment.
Mikor éppen elcsendesült a környék, jött a kamion, nem vette észre a
kivilágítatlan Ifát, amint rendőrautókkal körülvéve fényes nappal keresztben
áll az úttesten, úgy belerohant, mint Marci. Hevesen. Hirtelen gyanús zajt
hallottam a keresztutcából. Jó is, hogy odanéztem, mert mit látok? Éppen
mazsolát előzött a metró. Hű, hű - mondom -, lesz itt olyan balhé, mint amikor
rövid lett a Duna alatti metróalagút, oszt az első szerelvény egy uszállyal a
tetején jött föl a Batthyányi téren... kunc, kunc, kunc. De nemcsak féltem,
hanem örültem is, mert végre valami csökkent ebben az országban, méghozzá a
felborult kamion és a metró közötti távolság. De nem lett baj, a metró időben
megállt, összeszedte a sínjeit, és amarra elhúzott. Na, hát pillanatokon belül
összeverődött akkora tömeg, hogy egy megjegyzést nem lehetett volna elejteni. A mentősök, megörülve a sokadalomnak, egyből el is kezdték a vérnyomás és
koleszterin mérést. Nemsokára jött egy kövér öltönyös ember, aki felmászott az
Ifa platójára, és onnan szólította fel az egybegyűlteket, hogy szavazzanak a
Kisgazdapártra. Ezalatt a rendőrök szorgalmasan helyszíneltek, lemérték az
utcát keresztben, aztán hosszában is. Másnapra értek vissza. Aztán
fényképeztek, de nagyon. Legalább két tekercs filmet ellőttek az egyik csinos
szemtanúra. Akkor leültek, és egymást kezdték profilból rajzolni. Valami
fantomkép kellett nekik, nem tudom... Közben elindult az első mentőautó a
kórház felé egy kisgyerekkel, akinek ágaskodás közben kificamodott a lába. A
mentőápolók sokáig integettek a távozó vadiúj mentőkocsi után, mer' ők már nem fértek be. Befutott a rendőrzenekar is, beszereltek, és Kovács 17 őrmester
Nincs itt semmi látnivaló című számát kezdték játszani. De miden hiába, a tömeg
nőttön nőtt. Én viszont má' marhára untam az egészet, és lassan elindultam
hazafelé. Még azon kuncogtam egy óriási nagyot, amikor a hátul álló most
érkezettek izgatottan kérdezgetni kezdték tőlem, hogy csak nem megint a Horn
Gyula? Mondtam nem, kunci, kunci, Kunci...