Tersánszky J. Jenő: Egy nőcsábító naplójából

Dátum:

Nem tagadhatom le magamtól, vannak néha nagyon kínos helyzetek a veszélyeseken és édeseken kívül ezekben a kalandokban. Kínosak és undorítóak. Magam-magamtól undorítottak meg főkép.

Ha eszembe jut, hogyan ráztam emberek kezét és hogyan mosolyogtam hallatlanul nyílt mosolygással emberek szemébe, akik legjobb és legjellemesebb barátuknak tartottak és voltakép az is voltam tényleg, kivéve, hogy a feleségüket, nővérüket, vagy lányukat elcsábítottam. Ezen sokszor émelyedik a gyomrom önmagamon, ha ezek az emberek jutnak eszembe.

No igen, mentségekről beszélhetünk. Elsősorban arról, hogy örömet okoztam magamnak és szerelmeimnek és az illetőknek, akiknek baráti kezét szorongattam, nem okoztam fájdalmat a csalással, miután nem tudtak róla és ez annyi, mintha nem történt volna semmi. Hát ez igaz.

Aztán beszélhetünk tényleg a törvények törvényéről is, a vágyak jogáról. Bár ezt a fajta erkölcs-korrigálást nem szívesen veszi be a begyem.

A dolgok részemre jól vannak, ahogy vannak. Szívesebben kerülöm meg őket (a hátsó lépcsőkön a hálószobákba), mint piszkáljam a jó erkölcsöket.

Elemi tapasztalat különben is, hogy a száj-emberek, az erényeknek akár csőszei, akár bontogatói, rendesen azok, akik közül a magamfajta fráterek áldozatai kerülnek ki.

Nos ez mindegy. A fontos az, hogy nem tudom, mennyire vagyok az elméletek embere, az érzéseké okvetlen vagyok. És itt arról van szó, hogy érzéseim azok, amiknek hiába tartok felmentő beszédeket és magyarázatokat, mikor undort közvetítenek kínos, aljas üzelmeim miatt nekem.

Erről van szó.

Azt hiszem vénülök. A tavasszal, első eset, hogy a szabómmal magamra beszéltettem barna, csuklyás, galléros raglánomat. És mikor először néztem meg magam benne az állótükörben tetőtől talpig, akkor észleltem az egész külsőmön valami elbeszélhetetlen szerzetesieset. Agyam rögtön kapcsolta a közmondást: “Az ördög ha megvénül, szerzetesnek áll be.”

No-no! Ezzel még várunk kissé.

*

Dátum:

Micsoda rejtelem ennek az embernek a házassága?

Ez a seszínű, szeplős, nyápic, duplapápaszemes állat és a felesége, ez a gyönyörű nő.

A rejtélyes és megőrjítő épp az, hogy semmi rejtély.

Amióta bemutattak nekik a kaszinóban és hazakísértem őket és a harmadik meghívásuk után jöttem el a házuktól, minden földerítési kísérletem nemleges.

Ez a szeplős majom egy közepes pozíciójú ember. Erről mit lehet kideríteni egyebet? Aki ránéz, öt percen belül elfelejti az ilyen alakot. Ezt hússzor kevés bemutatni valakinek, hogy végre megismerje máskor is.

És ez a gyönyörű nő, a felesége. Jó család, nem szegény. Gyermektelenek és a nő nem búskomor és nem hisztériás. Több. Nem tüntet álmegelégedéssel. De amit bárki tud róla, az, hogy abszolút tisztességes.

Ezt nem az előző lovagja mondta nekem bizalmasan. Azaz ez is mondta. De egy nő barátjánál öt esetben tízszer kétkedne az ember. Ez az arány.

Ellenben nekem a gyerekkori barátnője mondta erről a nőről, hogy egy félbolond. Még egyszer sem csalta meg a férjét, hat év óta. A házasságuk óta. Ezt a szeplős majmot.

A gyermekkori barátnőjének pedig már azért is van okom hinni, mert az ember a szeretőjének hisz és ha féltékeny a barátnőjére, akkor duplán hisz az ember a szeretőjének.

Az Isten szerelmére! Ha ez sem rejtelem!

Dátum:

Ez újabb dátum. De kénytelenségből hagytam félbe az előzőnél.

Biztos, hogy ha ez a rejtelem nem izgat, kísérletet sem teszek ennél a nőnél.

Pontosan ezt írhatnám ide magamról ebben a dologban. Azt gondoltam magamban erről a nőről, hogy tényleg, akármilyen szép, nem érné meg nála a diadalmat a kockáztatás. Én óvatos fiú vagyok. És ha én állapítom meg egy esetről, hogy az reménytelenséggel limitálódik, akkor nem éri meg az ügy a fáradozást.

Ilyen büszkén intéztem el ezt az ügyet. És azt hittem, hagyom, hogy a rejtély, rejtély maradjon.

Ezzel szemben a tegnap este a következő történt.

A férje három lépcsőforduló fórt adott nekünk, mert autóért ment.

Ha mondom, hogy eddig a legobligátabb, az egyszerűen kötelező bókoknál és mit sem remélő hódolati ajánlatoknál nem ejtettem ki a számon egyebet ennek a nőnek, ahányszor egyedül maradtunk.

Most a második lépcsőfordulónál afféle: «Istenneki! Mi történhet?» érzéssel, így a balkezemmel megfogtam a nő balkezét és a jobb kezemmel egészen a hónya alatt, azt az édes, meztelen, izgató, puha, női bicepszhajlatot félreérthetetlen módon végigcirógattam az ujjaim hegyével, a kisujjam hegyét bele is nyomtam gyöngéden ebbe az édes puhaságba és lehalkított hangon, ezzel kezdtem:

– Drága!

Egy szót sem mondhattam.

Mert lehűtő lecke jött?

Nem! A nő, szintén félre nem érthető módon s szintén lehalkítottan ezt mondta:

– Ne beszéljen itt. Holnap feljöhet a kaszinóból, mert Rudi vacsorán marad ott. De megvárja, míg beül a tarokkba. És aztán visszamegy és ha lehet, maga kísérje őt haza.

Ha ezt félreértettem, azt már nem érthettem félre, hogy közvetlen erre a lehalkított hangra, hangos társalgási modorban folytatta a hátralevő lépcsőfordulón le:

– Érdekes, hogy a liften fölfelé én sosem érzek kellemetlent, mintha egy skatulyába volnék zárva, de lefelé annyira félek és kellemetlen, mintha lezuhanhatna velem inkább a lift, hogy sosem merek lefelé lifttel menni. Maga nem tapasztalt effélét?

Nos, ha engem frappiroz valami, az nem hibli-hubli.

Ilyen kellemesen paff pedig életemben nem voltam. Hiszen ez a nő egy démon, a gyakorlat legközepében.

De ez már egyre megy. Nem nehéz a dolgot elfogadni ténynek, akár rejtelmes, akár nem az.

A kedves föltételei igazán elenyésző csekélyek. Rajta kívül a férjének is udvarolnom kell. Ez már tibeti ima. Magától darálódik le.

Udvarolnom kell a férjének is, hogy föltűnés nélkül surranjak hozzá, ahol rés van.

De mit szóljak ahhoz, hogy folyvást jelentkeznek bennem, folyvást ólálkodnak körülöttem ezek a minek nevezzem őket?… Erkölcsi aggályok? Jól mulatok. Jó vicc! Raglán-aggályoknak fogom elkeresztelni őket, szimbolikusan. Mert nem emlékszem hasonló lelki tünetekre raglánom szerzetesi csuklyája és gallérja előtt.

A pagátomat mindenesetre háromszor elfogattam ma este a férjével a kaszinóban és a nőt hagytam egy öreg bankvezér bókjai szomorú kiszolgáltatottságának.

Dátum:

Nem! Nem! Az ördög kívül tenyészik a világban örökifjan, nem bennem érelmeszesedik.

Fönn vagyok ma a kaszinóban és a pártnerek a tarokkhoz nem jelentkeznek. Az lesz a pechem, ha a negyediknek magamnak kell lennem. Ha nem állok kötélnek, nem nagy, de mégis gyanu, hogy dolgom van. Az alibi ellen egy érv, ha baj kerülhet. Mert indokot kell mondanom, hová megyek, mi dolgom van?

Bagatell! Legföllebb jellemző gyöngédségemre, hogy csalni csak fájdalom nélkül akarok.

Egyszóval ezzel a szeplős majommal társalgok a kaszinóban.

Azaz ő beszél. Bizalommal beszél hozzám, szívét önti ki nekem, regények nyelvén szólva.

– Furcsa – mondja –, miért nem nősülsz meg? Ez mégis csak kutyának való élet a te koroddal.

Ennek a körülménynek hétezerötszázadik körül tartó ismétléseinél, idegesebb perceimben, feleltem már súlyos becsületsértésekkel is pasasoknak.

Jelenleg tovahümgetem a dolgot s nincs is alkalmam vitára. Emberem nem prepotens. Helyettem magáról beszél már. Helyesebben a feleségéről kezd beszélni, a házasélet örömeinek összegezett taglalása után.

– Igen – jegyzem meg –, a feleséged egy csodálatos, mintateremtés. De gondold meg, hogy hány közül kivétel egy ilyen asszony?

Erre ő:

– Igen, kérlek, végtelen egyszerű, végtelen igénytelen, végtelen ártatlan. Mint egy gyerek. Hihetetlen, mennyire sejtelme sincsen a dolgokról, amikről mai lányok úgy fecsegnek egymás közt, hogy az embert elpirítják. Azért féltékeny sem voltam rá soha. Tudom, hogy nem vagyok valami szép ember, de olyan fajta nőt, mint a feleségemet, mint jó atyám mondta néha, a férjén kívül más férfi legföllebb a koporsójába fekteti le. Ezért is, tudod, inkább óvom női társaságtól, a barátnőitől, amilyenek a mai asszonyok. Kevésbé bánom, ha egy-egy férfival, akit én magam is jellemes embernek ismerek, akár udvaroltat is magának. No, igen, hogy? Mire gondolok!… Ez, szóval mellékes! Én tudom, hogy utóvégre nem unatkozhat folyvást az én társaságomban. Kell, hogy legyen aki szórakoztatja néha rajtam kívül is. És én nem spicliskedem utána soha…

– Na kérlek, ez olyan dolog, – láttam célszerűnek közbevetni. De letorkolt menten:

– Nem, kérlek. Én nem féltem őt. Én őt nem féltem. Ő tudja azt, hogy én, ha csak valamit, a legcsekélyebbet észrevennék, hogy tőlem valaki iránt eltántorodott, ő tudja, hogy én azonnal, azt hiszem azonnal… öngyilkos lennék.

Ha azt mondta volna talán, hogy erre nyomban a felesége elcsábítójának a zsigereit tízóraizná meg, akkor engem ez az ember nyomban egy szörnyű viszkető érzésemtől szabadít meg.

Mondom, hogy kezdek hülyülni. Ezt mondom már folyvást.

Ez az ember a szánalmasságával volt olyan kínzó nekem, mint egy vinnyogó, beteg kutya.

Valósággal visszfénylett a két palaszínű szeméből a rémület, ahogy elképzelte itt előttem, hogy a felesége megcsalná és ez a revolvert adná kezébe.

Ez a vinnyogás pedig oly őszinte, oly rémes volt nekem, hogy egyszerre keserűnek éreztem a nyálat nyeldeklőmben és körülbelül ezt gondoltam:

«Jól éreztem, hogy ez az eset több kínomba kerülhet, mint öröme lehet esetleg. És ne feledd Tamás (ez a nevem), hogy már volt nő a praxisodban, aki mindent ígért szemmel és szóval és rosszabbat kaptál tőle a semminél, a kudarc gyötrelmeit.»

De mit szégyellem magam, hogy megszántam ezt a nyivogó patkányt? És ezzel együtt életemben először történt meg velem, hogy deferáltam női csáb elől.

Annyira aljas gazembernek éreztem egyszerre magam, hogy jogot éreztem a jó erkölcsök szigorára helyezkedni önmagammal szemben és valósággal büntetést mérni magamra.

Elhatároztam, hogy már megfeledkeztem a nővel való lépcsőházi jelenetről. Nem megyek el a nőhöz. És utána nem jövök vissza férjét hazakísérni a kaszinóba.

Nem megyek! Ennek a nyivákoló szürke patkánynak az életet jelenti az, ami nekem tíz, kevésbé kínos helyzetben kínálkozik női karok közt.

Érdekes, hogy még az a rendes fölmentő indokom is cserben hagyott itt, hogy ha én nem, más, okosabb, szakítja le ezt a gyümölcsöt. Pláne, ha ilyen könnyen válik meg a száráról.

Nem! Ellenkezőleg. Most ez nem főzött meg a nőnek. Nem sajnáltam őt más, okosabbtól. Mert ami izgatott, rejtelmessége a födhetetlenségben, eltűnt már.

Ezért éreztem az esetet tíz mindennapi eset közül valónak. És ez billentette a helyzetet ennek a szeplős, szánalmas majomnak a javára.

De ostoba az ember, ha okoskodni kezd. De ostoba, ha egy érzést akar megmagyarázni. Ugyanebben a naplóban, három lappal idébb, pont azt magyarázom meg, hogy az úgynevezett tisztességnek, a kevésbé hozzáférhetőségnek a varázsa, in praxi nulla. Tudok eseteket hozni, hogy olcsó éjjeli pillangók csókjai különb gyönyört okoztak nekem, mint ártatlanságok ájuldozásai. De persze az ellenkezőjére is tudok eseteket.

Az ördög tudja, min fordul meg ez!

Gyerünk vissza a tényhez. Itt állítom, becsületszavamra, hogy ott a kaszinóban, az alatt a tíz perc alatt, arról a nőről lemondtam.

Most várjunk!

Ez a szerencsétlen patkány tovább kezd beszélni.

Mintha visszásságot érezne azon a tragikus kijelentésén az öngyilkosságról, egyszerre afféle cimborai hangnembe csap át.

Körülbelül ezt mondja:

– Igazán csodállak benneteket agglegényeket. Utóvégre, egy tisztességes nő, akiről tudod, hogy csak a tied, mégis csak más, mintha holmi ballerinácskák várják az embert a hálószobájában. Eltekintve attól, hogy az ilyen kis lotyók éppen a duplájába kerülnek az embernek, mintha megnősül. És aztán szaladgálni utánuk! Elhiheted, magam is jól ismerem ezeket a kis ügyeket. Harmincöt évvel nősültem meg… Legalább akad itt-ott valamire való kis nőd?

– Nna! – mondtam. – Megesik. Valami nagy sikereim nem voltak, az meglehet.

– Különös, – állapította meg emberem. – Pedig elég jóvágású fiú vagy. De hallottam már, hogy alig érdekelnek a nők.

– Hát tudom is én, – motyogtam neki.

Erre az emberem, fölényes, huncutkás mosollyal, azzal a bevezetéssel, hogy részéről, ha nem is valami Adonisz, mondhatja nekem, hogy annakidején ő sokkal ügyesebb gyerek volt, mint szerénységem… elkezdett mesélni néhány kalandjáról.

Egy gépírókisasszonyról, akit alig tudott kidobni, egy férjes hölgyről, akivel csaknem rajtacsípte a férj, egy varróleánykáról, aki családapává tette és végül kellemetlenségei voltak bizonyos végkielégítés miatt.

Gúny nélkül mondom, oly őszinte érdeklődéssel hallgattam ezt, mint… nos, talán azt mondhatnám, mint amennyire a felesége szavai frappiroztak a lépcsőházban előző délután.

Viszont annak a kedves regénykének ez volt az előszava, amely negyedóra múlva indult meg azzal, hogy az én bizalmas barátom szobalánya helyett, aki kimenőt kapott, a felesége nyitott ajtót a csöngetésemre.

Nem! Az ördög nem áll be szerzetesnek. Az ördög örökifjún settenkedik a világban!