IV. Károly, apostoli magyar király (1887-1922) IV. Károly 1887. augusztus 17-én született az alsó-ausztriai Persenbeug várában. Apja Ferenc József unokaöccse, Habsburg Ottó fõherceg, édesanyja Mária Jozefa szász királylány. Károly gondos katolikus neveltetésben részesült. Ifjúkora óta egy kis vallásos közösség imádkozott érte, miután egy stigmatizált soproni apáca megjövendölte, hogy sokat fog szenvedni és személyét támadások érik majd. Halála után ebbõl a közösségbõl alakult ki a “Károly Király Imaliga a Népek Békéjéért”, amely 1963-ban nyerte el egyházi jóváhagyását. Károly
kora gyermekkorától fogva különleges tisztelettel
tekintett az Oltáriszentségre és Jézus Szentséges
Szívére. Minden fontos döntését az imádság
kegyelmi erejébõl merítve hozta meg. 1911. október
21-én vette feleségül Bourbon-Pármai Zita hercegnõt,
tíz évig tartó boldog és példás
házasságukat nyolc gyermekkel áldotta meg az Isten. Károly 1914. június 28-án lett az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse, Ferenc Ferdinánd tragikus halálát követõen. Miközben zajlott a kegyetlen világháború, 1916. november 21-én foglalta el az elhunyt Ferenc József osztrák császári trónját. December 30-án, Budán, Magyarország apostoli királyává koronázták. IV. Károly úgy tekintett uralkodói hivatására, mint Krisztus követésének áldozatos útjára: minden cselekedetében a rábízott népek iránti szeretet vezérelte, csak az õ javukat kereste, életét érettük áldozta fel. Ismerve a háború szörnyûségeit vallotta, hogy egy király legszentebb kötelessége a béke helyreállítása. Õ volt az egyetlen a vezetõ európai politikusok közül, aki támogatta XV. Benedek pápa megbékélést szolgáló erõfeszítéseit. A rendkívül súlyos helyzet ellenére belpolitikai téren széleskörû és példaértékû szociális törvénykezésbe kezdett. Az egyház társadalmi igazságosságról szóló tanítása alapján gyakorolta uralkodói hatalmát. A háborús konfliktus végén IV. Károly magatartása tette lehetõvé, hogy Ausztriában további vérontás és polgárháború nélkül, békésen valósuljon meg az átmenet egy újabb társadalmi rendbe. Ennek ellenére elûzték hazájából. A pápa kívánságára, aki tartott a kommunista önkényuralom közép-európai terjeszkedésétõl, IV. Károly megpróbált visszatérni Magyarországra, hogy helyreállítsa királyságát, de inkább lemondott szándékáról, semmint hogy egy polgárháború lehetõségét kockáztassa. Madeira szigetére számûzték. Uralkodói hivatását Istentõl kapott küldetésként fogta fel, ezért nem mondhatott le trónjáról. Szegénységre kárhoztatva egy nyirkos házban élt családjával. A mostoha körülmények miatt halálos betegség támadta meg. A fájdalmakat elfogadta, és engesztelésül felajánlotta népeiért, hogy azok megbékélve újra egymásra találjanak. IV.
Károly panasz nélkül vállalta tengernyi szenvedését,
és halálos ágyán mindenkinek megbocsátott,
aki õt elárulta. 1922. április 1-jén hunyt
el a Legméltóságosabb Oltáriszentségre
emelve tekintetét. Életeszméjét az utolsó
napon így fogalmazta meg: “Igyekezetem mindig és mindenben
az Isten akaratának lehetõ legtisztább felismerése
és követése volt, az emberileg elérhetõ
legtökéletesebb módon.” Amikor
Károly király átvette a hatalmat, megfogadta, hogy
minden tõle telhetot megtesz a háború mielõbbi
befejezéséért. Ez ügyben késõbb
sokat fáradozott, de minden béketerve kudarcot vallott ellenfelei
és német szövetségesei miatt. Ennek ellenére
sikerült enyhítenie a háború borzalmait: megtiltotta
a mérges gázok használatát a keleti fronton,
a nyitott városok bombázását és a fosztogatást.
Megtiltotta a párbajozást és a „kikötést”
a hadseregben. A háború idején népkonyhákat
hozott létre, a királyi istálló lovaival szenet
hordatott a bécsi lakosságnak, harcolt a korrupció
és az uzsorakamat ellen, és bevezette az árellenõrzést,
hogy segítsen a szegényeken. Családjával együtt
csak a hivatalos háborús élelmiszeradagon élt.
Anatole France ezt írta róla: „Károly király
egy békeajánlatot tett. Õ volt az egyetlen tisztességes
ember, aki a háború alatt vezetõ helyen állott,
de nem hallgattak reá... Károly király õszintén
akarta a békét, és éppen ezért gyûlölte
õt az egész világ.” A Monarchia 1918-as összeomlása után Károly királyt többször is lemondásra akarták bírni, de õ ezt mindannyiszor visszautasította: „Királyi hatalmam Isten által rámbízott szent kötelesség. Nem mondhatok le sem errõl, sem népeimrõl.” Károly király 1918 novemberében ideiglenesen lemondott az államügyekkel kapcsolatos uralkodói jogairól. Az uralkodói család 1919 márciusában svájci számûzetésbe kényszerült. A következõ napokban az osztrák parlament elrendelte a császári ház teljes vagyonának, még személyes használati tárgyainak az elkobzását is. Madeirán
Károly király úgy érezte, hogy Isten azt kéri
tõle, utolsó és teljes áldozatként
áldozza föl életét népei békességéért
és egységéért. Ezt mondta Zitának:
„Isten kegyelmébõl immár nem maradt semmim
ezen a Földön, amit ne áldoznék föl az Iránta
való szeretetbõl, a Szent Egyház üdvére.”
1922. március 9-én az uralkodó megbetegedett: megfázott,
köhögött és erõs légszomj kínozta.
A végzetes betegség három hete alatt sohasem panaszkodott
és mindvégig imádkozott. Megbocsátott minden
ellene vétkezõnek. Utolsó szavai így hangzottak:
„Legyen meg a Te akaratod! Jézus, Jézus jöjj!...
Igen, igen... Jézusom, amint akarod... Jézus... Jézus!”
Ez a példamutató keresztény, uralkodó, férj
és családapa 1922. április 1-jén visszaadta
nemes lelkét a Teremtõjének. Testét Madeira
fõvárosában, Funchalban helyezték nyugalomra,
a szép Nossa Senhora do Monte-templomban, ott várja a feltámadást. IV. Károlyt 1916. december 30-án, a budai Mátyás, más néven koronázó templomban koronázták meg, ahol - a koronázások történetében elsõ ízben - a magyar himnuszt énekelték, nem az osztrákot. A magyar történelem utolsó ilyen szertartása a hagyományoknak megfelelõen történt: a király felkenése, Szent István palástjának felvétele, az eskü szövegének elmondása, a koronázási karddal való háromirányú keresztvágás, a koronának a király fejére helyezése, amit Csernoch János hercegprímás és Tisza István nádorhelyettes végeztek, az országalma és a jogar kézbe adása, s végül, a templomon kívül, a Szentháromság-szobor elõtt újabb eskütétel, és a koronázási dombon a négy világtáj felé végzett kardvágás. Zita királyné visszaemlékezése szerint a koronázási ünnepség megrázó és csodálatos volt. Sopronban, a Pejachevich-ház kapuja mellett márványtábla örökíti meg, hogy gyermekkorában IV. Károly több éven át a ház lakója volt. Ottani élményei nagyban hatottak lelki életére, csakúgy, mint királlyá koronázása. Boldoggá avatása Károly
– a Habsburgok számára „kötelezõ”
katolikus vallásosságon túl – kezdettõl
fogva mély hitet mutatott. Édesanyja, a szászországi
Mária Jozefa gondos katolikus nevelésben részesítette.
Soproni évei alatt nem csak a lelki életéért
felelõs domonkos atya, hanem a szintén hívõ
katonai nevelõje, gróf Georg Wallis is nagy hatással
volt rá. (Késõbb a gróf felesége, Pálffy
Zsófia szervezte meg a császár boldoggá avatását
elõkészítõ ún. Gebetsligát,
amelyet aztán évtizedekig Kurt Krenn, Sankt Pölten
püspöke vezetett.) A herceg mind gyermekkorában, mind
felnõttként barátságosnak, türelmesnek,
jámbornak mutatkozott. Feleségében, Zitában
méltó társra lelt: a házasság elõtt
a menyasszony személyesen ment Rómába, áldást
kérni frigyükre X. Pius pápától. Gyermekeiket
is vallásosan nevelték.
Mátyás király Festmény
Mátyás királyról.I. MÁTYÁS Fiatalsága (Mátyás
király lovas szobra Kolozsváron.) Hatalomra kerülése A
Magyar Szent Korona. Az alku Belpolitikája Külpolitikája (Mátyás
király palotája a híres kúttal.) Mátyás
a mûvészetpártoló Az
utódlás kérdése Mátyás király alakja a magyar nép emlékezetében hõsként õrzõdött meg, tetteihez legendák fûzõdtek. Számos mese, monda szól a király igazságosságáról, arról, hogy uralkodása során mindig a szegény emberek pártjára állt. Az ország népe békében élt, és ellenség, különösen a török nem tudta a határokat átlépni. A késõbbi korok szenvedései, háborúi tükrében úgy érezték az emberek: Mátyás uralma aranykor volt. Jól jelzi ezt a régi mondás is: „Meghalt Mátyás, oda az igazság!”
A legendák szerint a Hun Aetilea szépunokája; Ernák/Irnik ükunokája; Ed dédunokája; Ügyek és Emese unokája; Álmos vezér gyermeke, aki körülbelül 840-ben látta meg a napvilágot. Árpád még Álmos fejedelemségének idején megkapta azt a tiszteletet, hogy a törzsszövetség vezetõi pajzsukon a magasba emelték, ezzel elismerve Árpád elsõségét. 893-ban Nikétász Szklérosz, a bizánci császár követe Árpáddal és Kurszánnal tárgyalt az Al-Dunánál egy bolgárok elleni hadi szövetségrõl. A bizánciakkal az egyezkedés még elhúzódott, és közben az Etelközben szállást találó magyar törzsek a Kárpát-medence felé egyre gyakrabban tettek felfedezõ utakat. Ezeket legtöbbször maga Árpád szervezte, de legalábbis támogatta a gazdag vidék felderítését, hiszen már akkoriban foglalkoztatta a magyar törzsek vezetõit, hogy nyugatabbra vonulnak. 894-ben Árpád szerzõdést kötött a karantán morvák/moravanák fejedelmével, Szvatoplukkal, miszerint a magyar és morva hadak együtt kiûzik Pannóniából a keleti frankokat. Ezt a szövetséget a legendák a fehér ló mondájában tartották fenn. Szvatopluk halála után a magyar törzsek megszállták a Felsõ-Tisza vidékét, és Árpád serege élén 895-ben a Vereckei-hágón át az Alföldre lépett, és elfoglalta a területet. A
honfoglalás befejezése A
magyarok letelepedése
|