Csokonai Vitéz Mihály alkotói díjat kaptam

2018. január 22-én délelőtt (több, különböző díjjal kitüntetett kollégámmal együtt) a Zeneakadémia egyik exkluzív termében átvehettem a Csokonai Vitéz Mihály-díjat.

((A Csokonai Vitéz Mihály-díj két kategóriában adományozható állami kitüntetés, amely 2003 óta kerül évente, január 22-én, a Magyar Kultúra Napján kiosztásra. A Csokonai-díjjal kitüntetett alkotó, együttes vagy közösség az adományozásról igazoló okiratot és érmet kap. A bronzból készült – 80 milliméter átmérőjű és 8 milliméter vastagságú – plakett Péterfy László szobrászművész alkotása. Az érmen a névadó költő arcképe látható, s a Csokonai Vitéz Mihály alkotói, illetve közösségi díj felirat olvasható.

(Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Csokonai_Vit%C3%A9z_Mih%C3%A1ly-d%C3%ADj )))

Magának az alkalomnak a szívmelengető része az volt, hogy a „nézőtéren” középtájt (balra – a színpad felől rendezői jobb-középen) ott ült a feleségem és a fiam.

Fontos pillanat még ilyenkor, hogy ki jön oda hozzánk rögtön a helyszínen, ki az, aki legalábbis köszön, vagy kezet fog velünk. Szerencsére ebben is volt részem, és nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki ott felkeresett és gratulált.

Remélem, nem mondtam nagy butaságokat meghatottságomban a Kossuth Rádió és a Magyar Televízió riporterének a kérdéseire válaszolva. Az egyik esetben arról szerettem volna leginkább beszélni (két percben!!), hogy milyen az a drámajátékos lét, amire a díjat kaptam. A másik esetben arra próbáltam fókuszálni, hogy ezt a díjat nem lehet másképp megkapni, csak ha a többi drámás (a SZAKMA) is támogatja. És, hogy nagyon, nagyon, nagyon sok munkával jár.

Kavargó gondolataim között megjelentek mindazok, akik segítettek elbotladozni eddig a díjig (tartok tőle, hogy ez már valamiféle végjáték az életemben, mások összegeznek, én még nem, de ez sem baj…), és akik miatt nem bánom, hogy megkaptam ezt az elismerést. A felterjesztő igazgató- helyettesem arca/neve a Révaiból (Kovácsné Szabó Éva); Horváth Péter őszinte mosolya (most így, mert a hosszú munkakapcsolat folytán szinte a barátomnak érzem őt, minden igazgatók legjobbikát), az egész révais közeg, ami miatt (talán) érdemes megszakadni a munkában.

Kaposi Lászlóhoz pedig már olyan természetes barátság fűz, hogy nem is kell ezt egymásnak kimondanunk. (Na meg a sok munka! Már megint.) Valójában ő tanította meg nekem, hogy miképpen működik a drámajáték. (Ugyanakkor jegyezzük meg! A Magyar Drámapedagógiai Társaságtól kaptam a Mezei Éva-díjat, amiről a korábbi bejegyzésemben írtam.)

Azután elindul a benső film, és számomra egyre áttekinthetőbb, mégis felsorolhatatlan SZEMÉLYISÉGek égi bálja kavarog, élükön azokkal a tanítványaimmal, akik nem csupán tovább vitték azt, ami miatt élni szerettem (most éppen nem csupán a drámajátékról beszélek), hanem intelligenciájukkal, kreativitásukkal, tudásvágyukkal továbbfejlesztették mindazt, amit tőlem tanultak. Ők nem egyszerűen képesek voltak életben maradni olyan közegben, ami nem mindig szerette/támogatta őket, hanem még meg is lovagolták azt, mint a hullámlovas a hullámot. És hát rettenetesen sokat dolgoztak. Megalkuvás nélkül. Kellett hozzá persze a tehetség. Nekik ez is volt. Van! Nos, ezért is kaphattam én most Csokonai-díjat.

Ebben a gondolati örvényben mindenki benne van, aki ezügyben találkozott velem, de a mindig segítők, mindig jelen lévők, mindig a „pácból is kihúzók” között a legfontosabb tanítvány és jóbarát: Tóth Szilvia és Varju Nándor.

Azt megélni tanítványok „nagyapjaként” (erről is beszéltem a Kossuth Rádió riporterének január 22-én), hogy felnőve/kinőve/túlhaladva azt a közeget, ami miatt sikeres alkotóvá (csoportvezetővé, rendezővé, drámatanárrá) válhat valaki – elmegy máshová („följebb”) dolgozni, egyáltalán nem rossz érzés. Egyszerűen örülök neki, hogy így sikerül nekik érvényesülniük. Amíg nem felejtik el, hogy meg kell őrizni azt, ahová vészhelyzetben – mint otthonukba – vissza tudnak térni, addig nem lesz semmi baj. Ha nem őrzik meg, nem segítik a révais színkörök korábbi kreativitását, átütő erejű előadásait, a jól kitalált JER-fesztivált, a legújabb innovációkat, az improvizációs színházat és a TIE-t, azt az életet, amitől ők a mostani szakmájukat választották, amiből táplálkozhatnak, akkor magukra maradnak. (Persze ez sem olyan rossz dolog, hiszen én teljesen egyedül kezdtem mindent, amiről itt beszélünk. És bizony annak a lehetséges újrakezdésnek is lesz majd valamilyen köze a mostani Csokonai-díjhoz.)

Szóval NEKTEK köszönöm, köszönöm, köszönöm… Nem addig, amíg megérdemlitek, hanem mindenképpen.

Végül is miről van szó? Mi az, ami „előidézhette” ezt a díjat? Nem bánom, bemásolom ide az előterjesztés eredeti szövegét.

„Indoklás a Csokonai-díjhoz

Wenczel Imre drámajáték iránti érdeklődése a drámapedagógus adattár szerint igen korai[1], még az 1960-as évekre nyúlik vissza. (Édesanyja óvodás foglalkozásai inspirálták.) Később Debreczeni Tibor és Gabnai Katalin munkássága keltette fel ilyen irányú figyelmét. 1979-től először óvodásokkal, majd alsó tagozatos iskolásokkal játszott Pécsett, majd felső tagozatos gyermekszínjátszókkal dolgozott Nyúlon, Győrött és Székesfehérvárott. Foglalkozásaiban mindig a csoportos játékon volt a hangsúly. Ha produkció létrehozását kívánta a mindenkori környezet, természetes ösztönnel létrehozta azokat is. A nem zsűrizett és a zsűrizett produkciók általában egyaránt sikerélményt hoztak a vezetett csoportoknak. Így a nyúli 5. osztályos „Örökmozgó” színkörnek, ami meghívást kapott a csillebérci gyermekszínjátszó műhely munkamegbeszélésére[2], vagy a győri II. Számú Oktatási Együttes felső tagozatos színjátszó csoportjának, amelyik többször szerepelt sikerrel a korabeli gyermekszínjátszó fesztiválokon.

Wenczel Imre bevallása szerint erős inspiráció volt számára a Montágh Imrével való találkozás. Figyelmének iránya a színjátszás felől egyre inkább a drámapedagógia felé fordult. Ennek mind elméleti, mind gyakorlati tartománya egyre inkább kezdett kibontakozni a nyolcvanas, kilencvenes években Magyarországon is – főképpen Gabnai Katalin és Kaposi László munkásságának köszönhetően. Ennek az időszaknak a Győr-Moson-Sopron megyére vonatkozó rövid krónikáját meg is írta Wenczel Imre. (Az összefoglaló a Drámapedagógiai Magazin 42. számában jelent meg.) Mind általános iskolai, mind középiskolai tanárként beépítette tanóráiba is a drámajáték különböző fajtáit.[3] 1996-tól folyamatosan továbbképzésekre járt, illetve saját „műhelyében” is egyre több felnőttképzést vezetett, például a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolán, a Bartók Béla Megyei Művelődési Központban, a Gyermekek Házában és a Petőfi Sándor Ifjúsági Házban. Kisebb-nagyobb falvak iskoláiban, kultúrházaiban egész tantestületekkel játszott, 5-10-30 órás saját tematikájú tanfolyamokat szervezett és vezetett. A drámajáték megismertetése céljából bejárt több győri, mosonmagyaróvári, soproni általános és középiskolát. Bemutató foglalkozásaival, elméleti írásaival is segítette / segíti a drámapedagógia „terjedését”. A „Győr Közművelődéséért” kitüntetés indoklásának tételmondata 2003-ban: „a drámajáték, drámapedagógia megismertetése, elterjesztése”. 1998-tól a Magyar Drámapedagógiai Társaság aktív tagja, később a szervezet drámatanácsának is munkatársa.

A Révai Miklós Gimnázium és Kollégium magyartanáraként nem maradt hűtlen a színjátszáshoz sem, 2001 óta vagy ötven diákszínköri darabot állított színpadra, köztük például a Tabarin-komédiákat vagy Örkény több drámájának részletét. A produkciók sikerei nem maradtak el, a mindenkori zsűri megyei és/vagy országos szinten 6 arany, körülbelül ugyanannyi ezüst és bronz oklevéllel minősítette az előadásokat. Két helikoni fődíj, egy helikoni arany és egy helikoni ezüst minősítés jelzi még a Wenczel Imre vezette révais színkörök sikeres szerepléseit[4]. Az Arany János tehetséggondozó program tanulóival is készültek produkciók tíz éven keresztül, melyek az évente rendezett pécsi országos művészeti fesztiválokon rendre vagy fődíjasok voltak, vagy nagyrészt arany minősítést kaptak[5]. Az itt említett előadások némelyikéről készültek amatőr-felvételek, melyek megtekinthetők az interneten is[6].

A munka dandárjában létrejön a révaisok amatőr csoportjainak színköri táborozása. Az iskolavezetés és a révais kollégák segítségével, türelmével támogatott szerveződés maga a csoda.[7] Közösségépítés a javából. Általa (közben) olyan csoportok és csoportvezetők képzése jön létre, aminek a hatása napjainkig ér. Wenczel Imre mintegy tíz évig szervezi, vezeti és menedzseli ezt a „misztériumot”. A híres csornai színköri tábor nyaranta ma már nem csupán a révaisok drámás és színjátszós tanulmányainak élő közege, hanem az egész régiónak, azok különböző színjátszó „iskoláinak” valamint amatőr csoportjainak is otthona.[8] Olyan törekvések is jellemzik ezt az utat, mint a révaisok angol nyelvű drámás csoportjának létrehozása (Torda Márta vezetésével) vagy a későbbi nagyon sikeres német nyelven játszó színkör működése Nagyszokolyainé Lőrinc Bea és Kovácsné Szabó Éva tanárnő vezetésével. Éppen a színjátszás és a drámajáték közös ügye segítette többször a győri, csornai, mosonmagyaróvári intézmények közötti együttműködést. Az együttműködések egyik kulcsfigurája rendszerint Wenczel Imre volt.[9] Fiatal színjátszó-rendezőként és később is gyakran kapott meghívást megyei, regionális, sőt, országhatáron kívüli[10] gyermekszínjátszó és diákszínjátszó fesztiválok zsűrizésére.

A drámajáték ügyét talán leginkább a felnőttképzésben elért eredmények jellemzik leginkább. A Magyar Drámapedagógiai Társaság által kínált programok és az országos pályázatok, melyeket főképpen Kaposi László képviselt, írt, szervezett, lektorált… olyan terepet kínáltak Wenczel Imre számára is, amelyet jól tudott használni a drámapedagógia gyakorlására, annak közvetlen bemutatására és képviseletére. Talán emiatt is vagy húsz éve jelen van oktatóként, játékmesterként a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolán, tíz éve vizsgaelnökként Kaposi László híres Marczibányi téri 120 órás drámapedagógiai tanfolyamain, és gyakorló tanárként a magyar nyelv és irodalom középiskolai tanítása mellett jelenleg is hét drámás csoportot vezet a Révai Miklós Gimnáziumban.

A 2007-es HEFOP IPR, a hátrányos helyzetű tanulók segítségét szolgáló drámapedagógiai képzési programban nem csupán „trénerként” működik, hanem az országos műhely koordinátora, vezetője és krónikása is.[11]

Wenczel Imre jelenleg a győri Révai Miklós Gimnázium és kollégium magyar nyelv és irodalom szakos tanára, hét drámajáték csoport trénere és a győri Széchenyi István Egyetem Apáczai Csere János Karának óraadó tanára. Tanít magyar nyelvet és irodalmat középiskolában, drámatörténetet és színházismeretet, rendezési gyakorlatot és hatáselemzést az egyetemen, továbbra is képviseli az amatőr színjátszás és a drámapedagógia ügyét mindenütt, ahol lehetséges.[12]

Zárásképpen összegyűjtöttünk néhány jelzésszerű publikációs címet:

A legkorábbi ilyen témájú publikáció folyóiratban 1993-ban jelent meg Szöveginterpretáció, alkotás, drámajáték címmel. In: Hogyan Tovább – 1993/1 (A Győr-Moson-Sopron megyei pedagógusok lapja)

Publikációk a DPM-ben a folyóirat indulásától 2014-ig:

Őrködés (drámaóra-tervezet) - DPM /18. (1999/2. sz.)

Gyakorlatok, csoportos játékok tantárgyak tanításához/tanulásához - DPM /20. (2000/2. sz.)

A ritmus és a tempó szerepe a drámajátékban - DPM 2000. évi különszáma (2000/k)

„Szívesen elviselném azt a mosolyt” (Kaposi László riportja) - DPM /21. (2001/1. sz.)

Színház-Dráma-Nevelés – drámapedagógiai hétvége a Marczibányi téren – DPM /26. (2003/2. sz.)

„Arc Magazin” (drámaóra-tervezet) – DPM /26. (2003/2. sz.)

Felderítők (drámaóra-tervezet) - DPM /2006 – különszám drámapedagógusoknak

Élménybeszámoló a VII. Nevelésügyi Kongresszusról – DPM /36. (2008/2. sz.)

A XVII. Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozó megyei és regionális bemutatóiról – DPM /2008 – különszám színjátszóknak

De mi lett Iszménével? (drámaóra-tervezet) – DPM /37. (2009/1. sz.)

A drámapedagógia és a drámajáték installációja Győr–Moson–Sopron megyében – DPM /42. (2011/2. sz.)

Cseh-Bodnár Zsanett interjúi (Szakall Judit, Székely István, Wenczel Imre) – DPM /2013

– különszám drámapedagógusoknak

Egyéb drámás publikációk:

A baleset (drámafoglalkozás tervezet) – in: Dramatikus módszerek a bűnmegelőzés szolgálatában (szerk. Kaposi László) – Országos Bűnmegelőzési Központ; Magyar Drámapedagógiai Társaság, Bp. 2004.

Drámajáték-gyakorlatok – in: Drámaóra-tervek gyűjteménye (oktatási segédlet drámatanárok részére; szerk.: Pálfi Erika) – Győr, 1998.

A walesi bárdok – in: Drámaóra-tervek gyűjteménye (oktatási segédlet drámatanárok részére; szerk.: Pálfi Erika) – Győr, 1998.

Szondi két apródja – in: Drámaóra-tervek gyűjteménye (oktatási segédlet drámatanárok részére; szerk.: Pálfi Erika) – Győr, 1998.

A drámapedagógiai műhelygyakorlatokról szóló kiadványhoz – in: Drámapedagógiai műhelygyakorlatok 1. rész (szerk. Kaposi László) – Educatio Társadalmi Szolgáltató Közhasznú Társaság, Bp., 2008.

Fontosabb rendezések amatőr színkörök számára:

1992 – „Isteni rendszerváltás” – A Révai Miklós Gimnázium színkörének;

1993 – Orpheusz és Eurüdiké (mítosz-adaptáció) – A Révai Miklós Gimnázium „Turmix” színkörének;

1994 – Tabarin, avagy a megóvott szüzesség (vásári komédia) – A Révai Miklós Gimnázium „Turmix” színkörének (HELIKONI FŐDÍJ);

1994 – Kisfiúk témáira (szerkesztett műsor Weöres Sándor verse alapján) – A Révai Miklós Gimnázium „S’-Paletta” színkörének;

1995 – Orpheusz és Eurüdiké (második változat; mítosz-adaptáció) – A Révai Miklós Gimnázium „S’-Paletta” színkörének;

1996 – Tóték (Örkény István drámájának adaptációja) – A Révai Miklós Gimnázium „S’-Paletta” színkörének (HELIKONI FŐDÍJ);

1996 – Örkény-egypercesek adaptációja – A Révai Miklós Gimnázium „Mágiarakás és LEM” színkörének (Kisfaludy Napok - ARANY);

1997 – „Tragédiácska” (Madách Imre Az ember tragédiája és Karinthy Frigyes Az emberke tragédiája c. alkotásai alapján) – A Révai Miklós Gimnázium „LEM” színkörének (Kisfaludy Napok - ARANY);

1997 – Szerep&álom – A Révai Miklós Gimnázium „Mágiarakás” színkörének Varju Nándorral együtt! (Kisfaludy Napok - EZÜST);

1997– Részletek a MACSKÁK c. zenés játékból (Szólóénekesek: Kováts Iringó, Podzimek Katalin, Wenczel Virág);

1997 – Animációs játékok (bábszínházi etűdök) – A Révai Miklós Gimnázium új-kezdő színkörének;

1998. Tabarin úr újabb kalandjai: Vértelen véreshurkák (vérbő középkori vásári komédia) --- A Révai Miklós Gimnázium „L&M” színkörének (Kisfaludy Napok: ARANY; HELIKONI ARANY);

1999 – Télapó telephelye Kft. – A Révai Miklós Gimnázium „Ar(t)culat” színkörének;

2000 – Csodavárók (A Télapó Telephelye Kft-ből készült…) – A Révai Miklós Gimnázium „Ar(t)culat” színkörének;

2000 – Ludas Matyi (részlet egy készülő előadásból – torzóban maradt) – A Révai Miklós Gimnázium „Ar(t)culat” színkörének;

2000 – Adrian Mole szenvedései (Towsend, Sue naplóregényének részleteit dolgoztuk fel) – A Révai Miklós Gimnázium „Ar(t)culat” színkörének;

2000 – TRIPÓDIA (három részlet Örkény István Pisti a vérzivatarban c. darabjából) – A Révai Miklós Gimnázium „C4” színkörének (Kisfaludy Napok - ARANY);

2001 – Sente boltja (B. Brecht drámája nyomán készült rituális játék – torzóban maradt) – A Révai Miklós Gimnázium „új-kezdő” színköri csoportjának;

2001 – Adrian Mole szenvedései (Towsend, Sue naplóregényének részleteit dolgoztuk fel) – A Révai Miklós Gimnázium AJTP drámás csoportjának (Országos fesztivál - FŐDÍJ);

2001 – Jó, hogy gondolkodunk (Beckett: Godot-ra várva c. darabjából - szereplők: Kovács Nikoletta, Tárnoki Tamás)

2001 – Nem rossz arány (Beckett: Godot-ra várva c. darabjából - szereplők: Baczoni Gergely, Kovács Mátyás);

2002 – Az éjszaka csodái (Weöres Sándor versének színpadra feldolgozása) – A Révai Miklós Gimnázium 11. F osztályának;

2002 – Weöres-versek színpadi adaptációja – A Révai Miklós Gimnázium AJTP drámás csoportjának (Országos fesztivál - FŐDÍJ);

2002 – Moliére: A képzelt beteg – A Révai Miklós Gimnázium „Poézis” színköri csoportjának;

2005 – Péter, Pál és a fülemile (Arany János életképének feldolgozása) – A Révai Miklós Gimnázium AJTP drámás csoportjának (Országos fesztivál - FŐDÍJ);

2006 – Kádár Kata (balladafeldolgozás) – A Révai Miklós Gimnázium AJTP drámás csoportjának (Országos fesztivál - ARANY);

2007 – Jelenetek Örkény István Pisti a vérzivatarban c. drámájából – A Révai Miklós Gimnázium AJTP drámás csoportjának (Országos fesztivál - FŐDÍJ);

2008 – Vers-játékok – A Révai Miklós Gimnázium AJTP drámás csoportjának;

2009 – Tabarin, avagy a megóvott szüzesség (vásári komédia) --- A Révai Miklós Gimnázium AJTP drámás csoportjának (Országos fesztivál - ARANY);

2010 – „Vákuum” (Örkény István Pisti a vérzivatarban c. drámájának részleteiből) – A Révai Miklós Gimnázium AJTP drámás csoportjának (Országos fesztivál - FŐDÍJ).”

EGYEBEK

Elemzési vázlat a DRÁMAPEDAGÓGIA (drámajáték) és a SZÍNJÁTSZÁS iskolai jelenlétéről – I.

(Szempontok: szakmai, szociológiai, logisztikai)

A drámapedagógia nem színjátszás. (Tánc és dráma nevű tantárgy is csak névben létezik, szakmailag definiálhatatlan mind a dráma, mind a tánc felől.) A drámajáték tantárgy célja (röviden, nem kifejtve!) valamilyen megértésben bekövetkező változás lehetőségének előidézése csoportos játékban. (Például: 1. Közösen létrehozunk egy fiktív világot – akár tanóránkét is „kirándulhatunk” más-más térbe, időbe és szituációba, itt csak az a kérdés, hogy mennyi ideje van a felkészülésre a játékvezetőnek. 2. Szerepben és/vagy szerepen kívül megvizsgáljuk az adott szituáció szereplőinek szándékait és cselekvési lehetőségeit, majd döntést hozunk arról, hogy nekik mit és hogyan lehetne/kellene tenniük… 3. A játék ún. reflektív szakaszában szembesülhetünk döntésünk következményeivel is… Ilyen egy tanítási drámafoglalkozás.)

Láthatóan az a legnagyobb előnye ennek a csoportos tevékenységnek, hogy didaktikus hangsúlyok nélkül akár életbevágó erkölcsi dilemmákkal is szembesülhetünk (játszhatunk róluk), ráadásul a szerep itt mindig védi a személyiséget. A tanár pedig nem „mindent jobban tudó” és mindent (már előre) jobban értő státusú hatalom, csak a játék kereteinek létrehozásában és az ún. „fókusztartásban” lesz ő a „főnök”. Arra vigyáz, hogy a játszók ne térjenek el a játék legelején egyeztetett közös megállapodásuktól, ami fiktív világuk törvényszerűségeit illeti. Természetesen a tanár nem a diákok beosztottja vagy „szolgája” a drámafoglalkozásokon; ő a csoport vezetője, és ő az, aki legjobban ért ehhez a dologhoz! Ezt még a legelső foglalkozás elején tisztázni kell! (Lásd Neelaends könyvének „szerződéses” részét!)

A drámajáték hatékonysága rohamosan csökken – tulajdonképpen megszűnik –, ha a tanulóknak (és a tanárnak) „kifelé” (is) kell dolgoznia. (Látogató, „ellenőr”, hospitáló, érdeklődő, drámajátékot színjátszással összekeverő „szakértő” / zsűri, hozzá nem értő támogató, jóindulatú kolléga vagy vezető… Ők sokat tudnak „segíteni” abban, hogy esetleg értelmetlenné váljon a dráma tanítása.)

A drámafoglalkozásokat helyettesítő színjátszás (külső „biztatásra” vagy kötelezően teljesítendő feladatként) nem drámapedagógiai tartalmú tevékenység.

A drámapedagógia igen jól körvonalazott szakma (miközben a tanár tanít, a tanulók drámát játszanak), és nincs benne semmi művészkedés vagy zsűri elé bocsátható produkció. Ezért nem sikerülnek igazán jól – bár hasznosak bizonyos szempontból – az ún. drámapedagógiai bemutató foglalkozások, mert éppen a lényeget, az intimitást, a csoport tagjainak egymásra vonatkoztatását, valamint a közös tevékenység által addig elért egymásra figyelést torpedózzák meg, és külső szempontok figyelembe vételére kényszerítik a játszó drámás csoportot és vezetőjét. Mégis szükség van rá, mert a kezdő drámatanároknak muszáj megnézniük élőben ilyen foglalkozásokat, hogy lássák: tényleg működőképes-e a dolog. Nem egyszerű egy ilyen foglalkozást megtervezni és levezetni; ezer buktatója van a nyilvánosság miatt. Tapasztalatom szerint tízből nyolcszor nem, vagy éppenséggel rosszul működik, tehát óriási áldozat a bemutató foglalkozást tartó tanártól. (A tanítványok ezt kevésbé érzékelik, mert nincs hozzá elég tudásuk, a korukból adódó élettapasztalatuk, vagy éppen a helyzetre való rálátásuk.)

A színjátszás a drámajátéktól gyakran alig különbözik módszertanában, csak alapvetően más a célja. Színpadi jelenlétre készíti fel a tanulókat, megtanítja őket szerepelni, hogy külső megfigyelők számára hitelesen bújjanak más ember „bőrébe”. Ha ezt még zsűri is „fűszerezi”, akkor a jóhiszemű, sokat dolgozó (akár tehetséges) színjátszó-rendező bizony meg is ijedhet eleinte a „nagyhatalmútól”. Sajnos ez elég gyakran megtörténik a mi világunkban. Egyébként pedig ezt a (színpadi, színészi) típusú produkciót a drámajáték sohasem kéri sem a tanulótól, sem a tanártól. Ezért is élesen körülhatárolható, és szakmai szempontból tanítható/tanulható a drámapedagógia is és a drámajáték is. Mert itt nincs külső, szubjektív ítélet, csak a szakmai tudás által vezérelt benső teleológia.

Az amatőr gyermek/diák-színjátszás pedig inkább „szerencse” kérdése: pl. tolerálja-e az adott iskola vezetősége, tanári kara és szülői munkaközössége ezt a tevékenységet (és mindent, ami ezzel jár); van-e elég tehetséges, extrovertált tanuló hozzá; kap-e időt és pénzt erre az iskola által foglalkoztatott rendező, egyáltalán van-e rendező, vagy az egyik tanár próbálkozik valamivel…

***

Magam kb. harminc éve nem a színjátszásra, hanem a drámajátékra tettem fel az életemet – vágyva/sejtve lehetőségeit és hasznosságát – ami az emberi csoportokkal való foglalkozást illeti.

((Ma már szinte minden ún. „tréner” a drámajátékos eszköztárával dolgozik, és a cégek „összetartásait” sem lehetne drámás módszerek nélkül megtartani. Egy felsőfokú képesítésű drámapedagógus (pl. óvónői alapképesítéssel) rendszerint messze többet tud a tréneri munkáról, mint a cégek kiképezte nem drámapedagógus trénerek. A gyerekcsoportokkal való foglalkozás ugyanis állandó tréneri hozzáállást (is) igényel. Az adott szakma (pl. futóműgyártás) elemeit persze nem ismeri, ezért nem is lehet lojális ahhoz, emiatt sem alkalmazzák a cégek.))

Ejtsünk néhány szót azokról a tantárgyakról, amelyekben „fedésben van” a drámajáték és az „egyéb”! (Tapasztalatból is, és néha „első kézből” – pl. az Oroszlány Péterrel való korábbi együttmunkálkodásból és a több órás beszélgetésből – tudom, hogy miképpen ismerhet rá egymás játékaira drámapedagógus és „tanulás-módszertanos”, drámapedagógus és pszichológus / tréner… Szóljunk tehát az ember- és társismeret, valamint a tanulásmódszertan tantárgyakról ebből a szempontból röviden! (Az etikát és a hittant nem keverném ide, teljesen más a tantárgyak célja és módszertana, mint az eddig vázoltaknak.) Ne feledjük, az ember- és társismeret, valamint a tanulásmódszertan tantárgy „trénerei” elvileg (kötelezően?) speciálisan képzett szakemberek, pl. pszichológusok, és ha nem csupán imitáljuk, hogy ezeket a tantárgyakat tanítjuk, akkor mindig minden csoportnál két vezető van / kell! a teremben a foglalkozás alatt.

Ha nem túl nagy a létszám (18-25), a felkészült drámapedagógus a módszer sajátosságaiból következően egyedül is boldogul a szakmaiság sérülése nélkül. Persze, ha hagynak neki időt a felkészülésre – de ez utóbbi mindenki másra is vonatkozik.)

****

Az amatőr színjátszás – akár a drámajáték melléktermékeként is – gyakori jelenség a versenyorientált iskolákban szerte a világon. Ma azonban már talán fordulóban van ez a trend (inkább a drámajáték a favorit), mert egyre többen látják, hogy a színjátszás speciális iskolát/környezetet és speciális (szinte megfizethetetlen) tudású vezetőket igényel. Az amatőr színjátszó-rendezőnek ugyanis több dologhoz kell értenie, mint egy profi rendezőnek. Értenie kell ugyanis a pedagógiához, a pszichológiához, a dramaturgiához, a térszervezéshez, a színpadi improvizációhoz, a képzetlen színész (iskolai tanuló) kiképzéséhez és (színpadi) vezetéséhez, olyan instrukciók megadásához, amelyeket képzetlen emberek (gyerekek) is megértenek, stb. (Ráadásul mindezt mellékesen, mert az amatőr színjátszó-rendező általában teljes óraszámban tanít. Érdemes lenne egyszer feltérképezni, hogy ezt a tudást hol fizetik meg, ahol egyébként azért természetesnek vélik, sőt, az intézmények vezetői némi siker vagy „bejáratott” gyakorlat után elvárják.) A legtöbb helyen talán előbb-utóbb megértik a vezetők, a tanulók és a szülők, hogy ez kevésbé működőképes trend. Olyan ez, mintha kiváló mozdonyvezetőket abban versenyeztetnének reklámszakember zsűri előtt, hogy kinek az utazóközönsége tud szebben ülni a vonaton. (Természetesen mindig az adott felkészültségű zsűri dönt ebben a dologban – rendszerint előzetesen alig tisztázott szempontok szerint, amúgy „érzésre”, néha emberi szimpátia/kapcsolat alapján. Ez szakmai nonszensz…)

Érthető persze, hogy miért engedik/kívánják (sok helyütt szerencsétlen színjátszó-rendező vérre menő korábbi harcának eredményeképpen), hogy jelen legyen az iskolában a színjátszás, amíg a tevékenység nem nagyon zavaró. Mert el lehet mondani, hogy kiváló tanulóink ebben is jók, iskolánk ebben is az élen jár. Általában nincs is baj vele, csak ha senki nem teszi fel a kérdést, hogy mi lesz az adott iskolában azzal a tanárral (általában csak egy van belőle iskolánként) aki még / most / már – időlegesen vagy véglegesen nem akar vagy nem képes színjátszó-rendezőként funkcionálni. Más minőség és munkamennyiség ugyanis a színjátszó csoportokkal való munka, és más a saját szakmában való tanórai tevékenykedés. Ebben az esetben az önmagát inkább csak valamilyen szakosként (magyar?), vagy éppen drámatanárként elképzelő (és így is fizetett) jóhiszemű pedagógus a ráerőltetett kényszerhelyzetbe szép lassan (néha igen gyorsan) beleszürkül, végső esetben belepusztul. Mert teljesíteni akar, hiszen „számítanak rá”.

(Az elemzés folytatása októberben várható.)

Wenczel Imre

2013-06-12

Az alábbi szöveg töredékben maradt (egyelőre), „véletlenül” született, de már kitörölhetetlenül hozzám tartozik. Közlöm, mert nincs mit titkolni rajta.

Wenczel Imre

Szakmai életút bemutatása (töredék!)

Szerencsés csillagzat alatt kerültem a Révai Miklós Gimnázium fizika tagozatáról 11 hónap katonáskodás után a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-ének-zene szakára. A főiskola renoméja több szempontból is felívelőben volt 1975-től. Elsősorban a kiváló, nagyokat álmodni merő, nemzetközi szinten is jegyzett tanári kara miatt. Az itt eltöltött négy évem fontosabb szakmai sikerélményei is ezekhez a tanárokhoz kötődnek. A nagy élmény számomra, hogy hagyták „száguldani” és tévedni is a tanítványaikat. Rendszeresen olyan próbákra bocsátották őket, amelyekbe bizony bele is lehetett bukni. Ezek éles helyzetek voltak. Például Bárdos Lajos látogatásakor Tillai Aurél tanár úr engem választott, hogy vezényeljem – mint ifjú titán – a vegyes kart néhány dal erejéig. Az ének-zene OTDK-n Dobák tanár úr és Rizner Dezsőné tanárnő hathatós segítségével kiemelt első díjas lehettem dolgozatommal és előadásommal a győri országos konferencián. (A dolgozat címe: A gyermekjátékdalok személyiségformáló szerepe. – Később ebből írtam a diplomadolgozatomat is.) Tény, hogy olyan oktatási módszertani gazdagsággal találkozhattam akkoriban mind az ének-zene, mind a magyar nyelv és irodalom tantárgy oktatása kapcsán, amelyhez foghatót csak sokkal később, drámapedagógiai tanulmányaim idején tapasztalhattam. Gondoljunk csak bele, milyen lehetett egy végzős főiskolás számára, amikor vele próbáltatták ki az ún. Tegzes-módszert különböző – számára korábban idegen – tanulócsoportokkal, vagy hogyan élhette meg, amikor ötödmagával ott ülhetett azokon a beszélgetéseken, amelyeket Bécsy Tamás azért tartott, hogy visszajelzéseket kapjon készülő doktori disszertációjához. (A későbbi könyv címe: A dráma lételméletéről. Néhány információ a Tanár Úrról: http://pte.hu/legendas_professzoraink/becsy_tamas). Nem csoda, hogy nagyon képzettnek és tehetségesnek gondolta magát ez a csoport, amikor 1979-ben dolgozni kezdett.

Magam a Bólyi Általános Iskolába kerültem, mert térben is közel akartam maradni a feleségemhez, aki akkor még főiskolás volt. A szerencse itt sem került el, mert az iskola toleráns és képzett igazgatója okosan megbeszélte velem, hogy nem lehet mindent egyszerre akarni – ahogy én szerettem volna: iskolai és felnőttkórust építeni (bár ez létrejött), színjátszó kört, néptánc csoportot működtetni (ez ott nem jött létre) és még jó eredményeket is elérni a tanulók oktatásában. Ő szoktatott rá, hogy a tanórákra ne csupán vázlatot, hanem részletes tervezeteket írjak, amelyekben pontosan határozzam meg az adott óra célkitűzését, és írjam le azt is, hogy mit tennék pl. akkor, ha becsődölne az előzetes terv. (Sajnálom, hogy nem maradtak meg azok a spirálfüzetek, amelyek ezeket a tervezeteket tartalmazták.) A tanórai terv kudarcára ugyanis itt nagy volt az esély. Kaptam pl. egy olyan 5. osztályt magyarból, amiben vagy öten-hatan már másodszor, néhányan harmadszor ismételték az osztályt. A jegyátlag magyarból három egész körül tornázgatott a huszonvalahányas létszámú osztályban. Na, ez volt az a közeg, amire a főiskola nem készítette fel tanítványait semmiféle módon. Szerencsére emlékeztem a gyakorlóiskolai tanáraim „egyéb” megoldásai közül arra, hogy nem lehet ezt a helyzetet megoldani a tankönyvek uniformizált szövegeivel és feladataival. Nekiálltam tehát saját feladatokat gyártani a különböző tudású, motivációjú gyerekeknek, és érzékelhetőek voltak a kisebb eredmények. Egy idő után már csak néhányan álltak bukásra. Mire igazán láthattam volna, hogy mire megyek saját feladatsoraimmal és játékaimmal, állást kaptam Győr közelében, Nyúlon, így ott folytattam a munkát. Persze sajnáltam a már díjazott kórusokat otthagyni, a művelődési központot, amiben rendszeresen adtam műsorokat egyedül is (egy József Attila-estre emlékszem), a gitározni és tangóharmonikázni nálam tanuló lelkes diákokat, de hát sodort tovább a léthelyzetem.

A Nyúli Általános Iskolában a hangsúly a magyar nyelv és irodalom tantárgyra került, bár tanítottam ének-zenét is, rendszeresen gitáros-énekes műsorokat adtam a klubkönyvtárban, és létrehoztam egy néptánccsoportot. A drámajáték-színjátszás iránti érdeklődésem konkrét irányt vett, egy évnyi munka után 5. osztályosokból álló gyermekszínjátszó csoportomat Gabnai Katalin meghívta egy előadásra a csillebérci gyermekszínjátszó műhelybe. Ezeknek a találkozásoknak az volt a lényege, hogy a színpadon a tanárnak dolgoznia kellett a gyerekekkel, tehát nem színköri előadást vártak tőle, hanem egy foglalkozásnyi módszertani bemutatót. Hosszú, éjszakába nyúló szakmai beszélgetések követték ezeket a bemutatkozásokat. A drámajáték „A” (gyakorlatok) és „C” (szituációs játékok) típusú változata persze megjelent az irodalom és a nyelvtan óráimon is. A saját feladatsorok és a játékok gyakori beépülése láthatóan növelte a tanulók motivációját a tantárgy iránt, és az eredmények sem maradtak el.

A győri II. Számú Oktatási Együttes vezetője, Mester Ferencné meghívott dolgozni az intézménybe, így 1982-től 1986-ig ott tanítottam. Akkoriban jó továbbképzéseket szervezett a pedagógiai intézet, szívesen jártam ezekre az előadásokra, mert tapasztalt tanárok gazdagították módszertani „fegyvertáramat”. Felkérésre magam is tartottam egy-két előadást a kollégáknak, a legfontosabb talán József Attila Levegőt! című költeményének elemzése. A lírai és prózai szövegek „kihangosítása” foglalkoztatott, annak értelmében is, hogy ezt miképpen lehet megtanítani a gyerekeknek. Tágult a kör tehát, már nem csupán egy 14-16 fős színkörrel dolgoztam, hanem vers- és prózamondókkal is. Akkoriban fontos megyei megmérettetés volt a Váci Mihály szavalóverseny és a Móricz Zsigmond prózamondó. (Győrszentiváni iskola mindkettő.) Néhány évig a tanítványaim hozták el mindkét vetélkedőben az első vagy második-harmadik díjat.

Elkezdtem alaposabban utána olvasni az akkoriban divatos csoportozás és drámajáték elméletének. (Néhány fontosabb könyvcím akkori olvasmányaimból: Berne, Eric: Emberi játszmák - Gondolat Kiadó, Bp. 1984; Debreczeni Tibor: A pódiumi rendezés dramaturgiája (Oktatási segédanyag) - Múzsák Közművelődési Kiadó, 1984 NI; Latinovits Zoltán: Verset mondok - NPI 1979; Máté Lajos: Térszervezés a színpadon és a pódiumon - NPI 1974; Mezei Éva: Játsszunk színházat! - Móra Kiadó, Bp. 1979.) Ezek gyakorlati kipróbálása mind iskolán belül, mind iskolán kívül rendszeressé vált. Többször „játszottam” felnőtt csoportokkal is hol a korabeli úttörőházban, hol egyéb győri iskolákban. Elkezdtem összeírni a foglalkozások menetét, krónikáját, és egy játékbankot emlékeztetőül. Ennek csak 1992-ben készült el rendezett kézirata, amit igen sok helyen, még Dunaszerdahelyen és Kassán is lemásoltak, de idő és pénz híján kéziratban maradt a könyv. Későbbi szaktanácsadói pályázatomnak is ez lett a melléklete. (Személyiségfejlesztő játékok tizenéveseknek - 1992). Egy színjátszó csoportot is sikerült összehozni, ami kisebb-nagyobb sikerrel szerepelt fesztiválokon. Meghívást kapott például a sárbogárdi klubkönyvtárba, ahol Varga László kiváló csoportja dolgozott. Mindez természetesen visszahatott a „hétköznapi” magyarórákra, kezdett mind a gyerekek, mind a szülők szemében értéke lenni annak, ha valaki ilyesmivel (irodalmi szövegekkel, drámával…) foglalkozik.

Ami az ének-zene tantárgyat illeti, tovább kísérleteztem az ún. Tegzes-módszerrel, a visszajelzések azóta is pozitívak. Erőfeszítéseket tettem egy fiúkórus létrehozására és működtetésére. Két évig működött is egy 14-16-os létszámú, negyedik, ötödik és hatodik osztályosokból verbuvált fiúkórus, még Székesfehérvárra is meghívást kapott a csoport abba az iskolába, ahol Lovrek Károly karnagy tanított. Összegezve azt mondhatnám erről a korszakomról, hogy a tehetséggondozás került a fókuszba. A gyengébben teljesítő tanulókkal gyakran foglalkoztam egyénileg, néha kevés sikerrel. Pedig akkoriban még „divat” volt a családlátogatás is, és becsülettel teljesítettem osztályfőnökként és szakos tanárként is ilyen irányú feladataimat. Az adott tanulók motiválatlanságán (igazából a családi helyzetén) azonban alig-alig tudtam változtatni.

Tudásom bővítéséhez fontosnak tartottam az egyetem elvégzését, így felvételiztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar szakára. 1987 júniusában kaptam meg egyetemi diplomámat, de akkor már a győri Egészségügyi Szakközép- és Szakiskolában tanítottam. Ezt leginkább Tóth Sándornak köszönhettem, ő hívatott meg a frissen épült intézmény vezetőjével. A tanár úr az egészségügyi részleg munkaközösség vezetője volt, de szívén viselte az egész iskola sorsát. Hatalmas innovációs lehetőségeim voltak itt. Például Naszádos Lajossal zárt láncú televíziós rendszert alakítottunk ki. Minden osztályban volt egy televízió, és néhány kameráról, illetve a stúdióban elhelyezett számítógépről (Commodore 64!) vezérelhettük az adásokat. A gyerekek akár az iskola folyosóján készíthettek riportot osztálytársaikkal vagy tanáraikkal, és ezt akár élő adásban közvetíthettük minden osztályterembe. Közben természetesen sokat kellett foglalkoznom a középiskolai tananyaggal, hiszen itt tanítottam először szakiskolában és szakközépiskolában a magyar nyelv és irodalom tantárgyat ebben a közegben. Ismét szembesültem a tantárggyal és az olvasmányokkal kapcsolatos motivációs hiánnyal, ezt játékos, kevésbé unalmas tanórákkal, sok-sok tanórán kívüli foglalkozással próbáltam ellensúlyozni. Itt már nem csupán színjátszó csoportot (és persze kórust) hoztam létre, hanem versmondó kört és egy ún. alkotókört, amiben műalkotások formavilágával foglalkoztunk, és a tanulók által megírt szövegeket is elemeztük. Jellemző ennek az alkotókörnek a sikerére, hogy átjártak hozzánk más középiskolákból diákok, hogy részt vehessenek a foglalkozásokon. (Például Szlukovényi Katalin a Révaiból, aki ma már több kötetes költő.) Nemsokára elkészült az első diákantológiánk Zöld szárnyak címmel. Ebből a típusú kiadványból még kettő kötetecske látott napvilágot, amíg az iskolában dolgoztam.

(((Ha kapok majd időt, folytatom a szakmai életutam leltárát. )))

[7] Érdekes lehet a színkörök himnusza, amelyet akkoriban rendszeresen közösen énekeltek. (Letöltés=>)

[8] A vezetők, munkatársak ma már a volt tanítványok: pl. Tóth Szilvia, Varju Nándor, Balla Richárd, Nagy Zsolt…

[9] Győr, Bartók Béla Megyei Művelődési Központ, győri Petőfi Sándor Ifjúsági Ház, győri Gyermekek Háza, győri Városi Könyvtár, győri Kisfaludy Károly Megyei Könyvtár, győri Műhely Kulturális Folyóirat, Zichy-palota, Mediawawe, Csornai Művelődési Központ, mosonmagyaróvári és soproni iskolák és kulturális központok…

[10] Legjellemzőbb itt a Duna Menti Tavasz kapcsolatrendszere.

[11] Lásd pl. a Drámapedagógiai műhelygyakorlatok c. köteteket! (IPMF 12. 1., 2. rész) Educatio Társadalmi Szolgáltató Közhasznú Társaság Budapest, 2008.

[12] Élménybeszámoló a VII. Nevelésügyi Kongresszusról, In.: DRÁMAPEDAGÓGIAI MAGAZIN /36. (2008/2. sz.)