REFLEXIÓK Kormos István életművéhez
Wenczel Imre
Győrött, 2023 júniusában
A mostani dátumnak, vagyis annak, hogy jeles születésnaphoz
kötődik ez a néhány megjegyzés, alig van jelentősége[1]. Annak viszont igen, hogy
mennyi reflexió született eszmélkedő életem folyamán (és milyen minőségben)
Kormos István életével, műveivel kapcsolatban, ami a saját életemből is hív elő
élményeket. Ugyanis folyamatosan alkotja egymást (élet)mű és befogadó. (Lásd
például Villányi Lászlónak és a „Jézusi csavargónak[2]” az élő kapcsolatát ezzel
a „Szeplőtelen ének”-es „Vasmozsár”-os, „Yorik”-os, „Vackor”-os különös emberrel.) És akkor még szót
sem ejtettünk vagy száz olyan költőről, íróról, aki többek közt neki köszönheti
azt a létezési minőséget, hogy bekerült Az élő magyar költők antológiája
tervébe[3]. A Nagy Lászlóval
készített beszélgetése pedig szinte életmentő minden középiskolai (egyetemi?)
magyartanár számára, mert könnyű áttekinthetőséggel taníthatóvá válik tőle a
Nagy László-i életmű. Persze a híres zárómondat is egyre fontosabb lehet
Mesterséges Intelligenciával „fűszerezett” világunkban. Kormos kérdésére
ugyanis így válaszol a költő a beszélgetés végén, vagyis, hogy mit üzen a jövő
nemzedéknek: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Ha lesz
emberi szellemük, tudatom velük, üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni
értük.” Ez az üzenet ugyanúgy
érvényes lehet Kormos István részéről is.
*
Felkérésre kezdtem írni ezt az esszét, de nem
tagadhatom meg az információknak azt az öntudatlan áramlását, ami vele jár
azzal, ha az ember komolyan eltűnődik egy témáról. Ugyanis a gyakorló irodalomtanár
akkor is találkozott volna Kormos István tevékenységével és műveivel, ha
megtagadja a kapcsolatot a saját kortársainak győri alkotóival (korabeli lázadóival?),
a SZEPLŐTELEN ÉNEK[4]
szereplőivel (névsorban): Borbély Jánossal, Győrkös
Lászlóval, Hámor Vilmossal, Korognai Jánossal, Kádár
Péterrel, Kozma Zoltánnal, Kurcsis Lászlóval (a
Műhely későbbi arculattervezőjével), Nagy Ágnessel, Pátkai
Tivadarral (övé a címadó vers a Szeplőtelen ének antológiában), Pió Mártával, Mózes Lászlóval (a reklámgrafikussal), Varga
Gyulával (aki később sokat segített a Révai színköreinek is), Villányi
Lászlóval, a későbbi Műhely-szerkesztővel… De sohasem volt ilyesféle tagadás
részemről. Már korábban is elég sokat foglalkoztam Kormos műveivel és életével.
Megzenésítettem néhány versét (HÁROM NAPJA; KLÁRI, NYÁR, CSÖND[5]),
és a Műhely megfelelő[6] tematikus számát
„reklámozva” Villányi Lászlóval, Pátkai Tivadarral,
valamint révais tanítványaimmal együtt kis műsor keretében előadtuk őket ezeken
a (többségében falusi) találkozókon. Mindazonáltal sor került egy Kassák
Kollégium-osok összejövetelére is a győri
Borsos-házban 2007-ben, aminek én voltam a levezető házigazdája, és videóra
vette a fiam[7]
az egészet, tehát létezik a dokumentáció (hiszen én is kassákos
voltam még akkor (1974), amikor a győri Petőfi Sándor Ifjúsági Házban nem „csak”
Odoricsok[8], G. Komoróczi
Emőkék, Pió Márták, Kovács Dezsők és magamfajta
középiskolás költőtanoncok próbálkoztak életükkel / költészetükkel játszani,
hanem már ott voltak a nagyok, az alapítók, sőt azok közül is néhányan, akik
később a Szeplőtelen ének antológiában szerepeltek). Megjegyzem, abban a
teremben az Ifjúsági Házban, ahová azért óvakodtam be néhány versemmel
(1974-ben?), mert én is szerettem volna közéjük tartozni, Odorics
fogadott. Leültünk a földre, ahogy a többiek is – asztal meg szék nemigen volt
ott, illetve éppen írtak, rajzoltak rajtuk valakik – és Odorics
Feri elkérte a kezemben szorongatott három versemet. Kiválasztott egyet, és
addig elemezte, amíg a húsz-harminc soros versből maradt négy sor. A többit
kihúzatta velem. Az a bizonyos felvétel az addigi legteljesebb névsorát és
összegzését tudja szolgáltatni egyéni, kissé krónikás, kissé személyes megszólalások
alapján annak, hogy ki mindenkinek volt /van köze ahhoz az alkotó csoporthoz,
amelyik a gerince lehetett Győr korabeli irodalmi és képzőművészeti
kultúrahordozójának, és persze a legfontosabb mentorukhoz, Kormos Istvánhoz. Megjegyzem,
ezen a találkozón Villányi László, Kormos egyik legfontosabb tanítványa, költő-barátja
nem vett részt családi okok miatt. Szép és fontos levelet írt a találkozó
résztvevőinek, amit akkor felolvastunk. Ettől a pillanattól kezdve egy (több
száz oldalnyi) kulturális dzsungel tárulhatna fel, de itt maradok a saját
reflexióimnál, ami az engem érintő Kormos-témákat illeti.
*
A Kormos István művei című kiadványról szólva a
Műhelyben (Osiris-Századvég Kiadó, 1995) azzal zárom a gondolatmenetet,
hogy „Nincs hiányérzetünk, ha a kötetet végigolvassuk.
Kerek egész. Ha mellé tehetnénk egy másik kötetbe összegyűjtve a költő
gyerekverseit, meséit és műfordításait, a harmadikban mindazokat a
nyilatkozatokat, tanulmányokat, recenziókat, amelyeket Kormosról mondtak-írtak
(nem feledkezvén meg az 1993-as Műhely tematikus számáról),
és még Az örvénylő-szívű vándor c. antológiát, mely a költőhöz, illetve a róla
írt verseket tartalmazza, akkor ott lehetne a könyvespolcunkon minden fontosabb
információ Kormos Istvánról.” Ezen az állításon később módosítanom
kellett. Sokan és sokat kezdtek el foglalkozni ugyanis a Kormos-életművel, és számomra
is egyre több kapcsolódási pont derült ki. (Személyes vonatkozású is.) Nem
véletlenül vállaltam a recenzió írását a győri Műhelybe annak idején Vasy Géza Kormos Istvánról szóló könyvéről, hiszen engem is
említ a szerző valahol. (Balassi Kiadó, 2002). Minden olvasói „találkozáskor”
szerettem a Kormos-szövegeket. De nem csak erről van szó. A Kormos-ősök (Kops) temetkezési
helyének igencsak elhanyagolt sírját a nagyszüleim sírjától nem messze találtuk
meg a mosonszentmiklósi temetőben Villányi Lászlóval. A másik érdekes
„találkozás” a mosonszentmiklósi Hajós-család gyerekeinek autós furikáztatása a
poros Hársfa utcában. A Kops családdal rokon Hajós-család édesanyám Hársfa utca
8-as házával közvetlenül szemben lakott. (1970-valahányban vagyunk.) Kormos
eljött hozzájuk, és autójával többször fel és le „utaztatta” a
Hajós-gyerekeket. Édesanyám házának ablakából néztük, hogy ki lehet ez. Mindezek
akkor is mély nyomokat hagytak volna bennem, ha semmi közöm nem lett volna
Kormos publikált szövegeihez.
*
A jelzett címszó (Reflexiók…) előhívja az újraolvasás néhány élményét. Persze számomra mindig is a
líra volt a meghatározó befogadóként, de A vasmozsár…néhány
szövegrészlete olyan emlékeimet érinti, amelyekről szólnom kell. Amit tudunk,
az éppenséggel a tények közlése, valamint azonnali legendásítása Kormos
részéről. Ez mindig is tetszett nekem. Tényközlés például: „1923-ban
születtem Mosonszentmiklóson. Kapunk egy poros, árkasevolt közre nyílt, ott
hömpölygött le a templomdombról minden este a tehéncsorda.” Az emlék
szerint a kétéves kisfiút majdnem agyontapossa a hazatartó tehéncsorda, de
kikerülik. (Tény?) Ugyanott: „Fölálltam a porból, a fém hőmérőtokba verseket
töltögetek.”[9]
(Ez már metaforává lett!) A tehéncsorda vonulása és a templomdomb nekem is
„megvan” (1966?), mert a templom közvetlen szomszédságában volt az iskola,
ahová jártam, a lakásunk pedig egy házzal odébb. Nagyapám gondozta a templom
kertjét és környékét, hiszen ő volt Mosonszentmiklóson Kuglics
bácsi, a kertész.
Kormos gyónásáról és a saját problémáimról. „Első
gyónásomat – a sztereotip gyónási formula elmondása után – azzal kezdtem, hogy
nincs bűnöm. A mosonszentmiklósi öreg pap csodálkozva hajolt ki a
gyóntatószékből, segített, sorolván a bűn lehetséges
formáit. ’Nem hazudtál?’ – ’Nem!’ – s elvonultak előttem hazugságaim,
kisebbek-nagyobbak egymás után. ’Nem loptál?’ – ’Nem!’ – s megelevenedtek kis
lopásaim. Csak én tudtam, hogy milyen megátalkodott vagyok.”[10] Én 12 évesen, a későbbi
Kormos-olvasó, azonnal, a pap firtatása nélkül kitaláltam mindenféle bűnöket (például,
hogy nem segítettem az öreg néninek, aki elejtette az almás kosarát, és
szétgurultak az almák…). Becsülettel elmondtam utána a rám szabott penitenciát
(2 Miatyánk, 3 Üdvözlégy), és nem éreztem magam bűnösnek. A pap akkor nekem /
miattam nem hajolt ki a gyóntatószékből.
Ami a tárgyakat illeti, az egyik leginkább ideillő
„tárgyam” a győri Műhely tematikus száma[11]. Azért is tartom ennyire
becsben a már teljesen szétesett, agyonolvasott folyóiratszámot, mert annak
idején vettem belőle ötöt (kaptam még a szerkesztőségtől is egyet), és
lassanként elosztogattam a barátaimnak, tanítványaimnak, főleg a
Révai-gimnáziumban. Már csak egy van belőle. A „Tárgyaim” kapcsán lásd A
vasmozsár… 11-13. oldalát! – 1974 (Kortárs, 5. sz.)
Persze, A vasmozsár törője alatt című esszé
tartalmazza mindazt a tényszerű összefüggést, amit Kormos adatközlésként,
elemzésként és legendásításként szándékozott korabeli és későbbi közönségére
hagyni. Itt olyan sok hasonlóság van az én világom és a Kormos által megrajzolt
világ között, hogy ebből legalább néhányat említek még.
A „sűrűje” a dolognak lehetne akár Hédervár
(15. o.), ahol a nagyapám korábban főkertész volt, vagy a sövényházi,
netán a nyúli világ, ahol magam is
tanítottam, de ugyanekkora esélye van a Fehér virág többféle kontextusának – egészen Szántó Piroskáig. (Van
tőle egy dedikált albumom, amit a győri kiállításán írt alá nekem
: „Wenczel Imrének szeretettel Szántó Piroska”). Úgy döntöttem, mindegyik
témáról emlékezgetek egy kicsit.
Szóval Hédervár. „Szokás volt
Héderváron, hogy karácsonykor a Héderváry gróf
megajándékozta, kivételezés nélkül, azt hiszem, elég gyönge ajándékkal a
cselédgyerekeket. Az ünnepi öröm az volt, hogy a kastélyba léphettünk.”[12] Nos, a nagyapám ebben a
közegben élte fiatal éveit, rendben tartotta a kastély teljes területét, ő volt
a főkertész. Sokat mesélt róla nekem.
Sövényházról. Ez nagyon különleges hely. Valamiképpen
vonzza, vagy talán „kitermeli” a mindentől és mindenkitől különböző tehetséges
embereket. Meglepően sok esetben találkoztam ilyenekkel, köztük révais
tanítványaimmal (pl. Németh Ádámmal), győri költőkkel (pl. Pátkai
Tivadarral), későbbi vezető szakorvosokkal (Göltl
Andrással) vagy bármilyen egyéb tehetséggel (drámapedagógussal, tanítóval,
tanárral…). A győrsövényházi lét számomra eleve meghatározó volt. Háromtól hét
éves koromig a nagyszüleim tartottak életben ott. Azok az élmények, amiket
átéltem, „passzolnak” Kormos élményeihez.[13]
A Fehér virág kontextusai. Ez a vers bennem mindig
Horváth Ildikó, győri előadóművész hangján szól. (A versmondó tanárnőt Z. Szabó
László „foglalkoztatta” a Győri Előadóművész Stúdióban, aminek a Tanár Úr
javaslatára később én lettem rövid ideig a vezetője.) Így találkoztam a verssel
először „hangzó anyagként”. Azóta meggyőződésem, hogy szükséges kihangosítani,
elmondani „közönség előtt”, de semmiképpen nem ún. szavalóversenyen. Ahhoz
túlságosan intim, túlzottan egyszerű, és elképesztően bonyolult. A formavilágát
több helyütt elemeztem. (Tudjuk, hogy Radnóti nibelungi és nibelungizált
alexandrin sorait hozza vissza az Erőltetett menetből. Mások azt mondják, hogy
dupla anakreóni sorokból áll.) Nem mulasztottam el azt sem az elmúlt
harminc-harmincöt évben, hogy mindenütt elmondjam ezt a verset, ahol csak
alkalom adódott rá. Sohasem próbálkoztam a megzenésítésével. Önmagát hordozza ugyanis
a szöveg zenéje.
Visszatérve Mosonszentmiklóshoz. 1972 márciusában
keletkezett az a levél, amit Kormos Sárosi Lajosnak írt,
megköszönve a vendéglátást, a miklósi jó estét és délelőttöt…Karácsony Gézának
is küldi új kötetét. Nos, Sárosi Lajos volt a
Mosonszentmiklósi Általános Iskola igazgatója, korábban tanított engem
matematikából. Jellemző, hogy mennyire keveset tud egy diák a tanárairól.
Hiszen fogalmam sem volt róla, még évekkel később sem, hogy „ő indította el
Kormos István költő kultuszát a községben (…), gyűjtötte és rendszerezte a
községre vonatkozó helytörténeti anyagokat. Ebben sokat segített neki felesége
is, Takács Katalin tanítónő”[14]. Karácsony Géza pedig a
mosonszentmiklósi kultúrház igazgatója volt, akinek a fiával, Karácsony
Szilveszterrel igen sokat játszottam. (Magát a levelet közli a Műhely már
említett tematikus száma is.)
*
Jellemző, hogy mennyire nem hagytak békén a
Kormos-művek olvasása nyomán feléledő reflexiók: korábbi recenziómhoz[15] tovább gondolt ötletekkel
csatlakoztam később. Most csak megjegyzésként sorolom az akkori címszavakat,
melyeket Kormos műveinek olvasása kiváltott. Ne vesszenek el teljesen ezek az
elemzéstöredékek!
A Kormos István szövegeiben megjelenő metamorfózisokról:
ő (a lírai én) kisjézus a betlehemes játékban a nagypapa ingében; űr-lény vagy
angyal bizalmas viszonyban az éggel; testvére növénynek, állatnak; az erdő és
saját személyisége összekeveredik; a természet lélekkel teli
(antropomorfizált); számára a természet otthon (rá emlékeznek a nyárfák).
Mítoszteremtés
és a mítosz megélése szimbólumokban: víz-Szigetköz; születés-halál; földanya;
túlvilág; azték kukorica-mítoszok; háromkirályok-három csavargó; Jézus és
fogadott apja, József Attila sorsát azonosítja (hozzá a szamár-kép, a
talicska-Jézus, stb.); a kukorica megszólítása: „Jézus, te...”. Azután mintha
önmagát rajzolná meg a kukorica képében.
Hiány-érzetek:
gyermekkorának természetes világa természetesen él benne, ott senki ne
szimatoljon holmi idillt, ezt nem tűri. Később ezt a világot egyszerűen
hiányként interpretálja. A másik hiány: az édesanya. Ez a hiány idézheti elő a
felnőtt Kormos Istvánban azt, hogy felveszi édesanyja lánykori nevét. Az otthontalanság
érzése (és ténye) végigkíséri, de az önsajnálat távol
áll tőle. A szegénység-gazdagság képei kiegészítik egymást.
Hűség és öntörvényűség:
Nem a nőkhöz hű, hanem a szerelemhez (hogy tisztuljon a szerelemben). A
tragikum szinte állandó (előrevetítés, sejtetés) pl. a lecsupált
bokorról, stb... A József Attila-i magány mindig ott kísért. A mitológiai
történetek oly mértékben sajátjai, hogy szabadon gazdálkodik velük, hiszen
bennük él (Orpheusz). Szabadon csak költészetében érvényesítheti az egyszerre
benne élő szerepeket: gyermek, Orpheusz, csavargó, Villon, Szegény Yorick, Harlekin, istenek fia…Tér és idő feloldódik: mágia
és valóság egymást értelmezi (át). Szent és profán nem egymás ellenében
jelentkezik. Gyakori a jelen idejűsítés.
Költői játékok:
játékos, szelíd humor; képzettársítások, nyelvi lelemény, rímek... Otthont
teremt; varázsol; mindent átalakít. Szürrealizmus – kollázs-technika érvényesül
(merész egymás mellé rendelésekkel). „Szürrealizmus népi hangon” (Szabó Lőrinc).
Verseinek alapszíne a zöld, azután a fekete és a piros. Ne feledkezzünk meg az
illatok kavalkádjáról! Szépségmotívum például a gyöngy. Az erotika itt érzéki,
humorral átszőtt, huncut, fenséges és komoly. Rendkívül szuggesztív
metaforák... Szabályosságokat (például műformában) azért
alkalmaz, hogy áthághassa a szabályt.
*
Lássuk be, ha nincs Villányi László és a Műhely győri
folyóirata, nem foglalkozom ennyit Kormos Istvánnal és írásaival. Pláne nem
„húz be” ez a költészet, mert nem találkozom vele eléggé hosszan és mélyen.
Akkor biztos, hogy nem zenésítem meg néhány versét, pláne nem gyakorlom a
megszületett ópuszokat addig, amíg előadhatóvá nem váltak. A Kops-életrajzi
összefüggések, meg a mosonszentmiklósi temető sírkövei pedig nyilvánvalóan nem
érdekeltek volna, pedig hát ott mentem el a közelükben évente többször is szeretteim
sírját látogatva. Főiskolásként a Kormos-szövegekben talán leginkább a
kukorica-ügyek, az Orpheusz-motívum foglalkoztatott… – és Mosonszentmiklós. Már
kezdő tanár voltam, amikor a mosonszentmiklósi „Sári tanító néni”, illetve kissé
később Sárosiné Kató néni érdeklődött tőlem, hogy mit tanultam azokban az
iskolákban, ahová jártam – Kormos Istvánról. Ebben az ügyben szerencsém volt.
Annak a hihetetlen nyitottságnak és napra kész tudásnak, amelyet főiskolai
tanáraimtól Pécsett kaptam és örököltem, része volt Kormos István is. Ez az
érdeklődés valószínűleg nem múlik el, főképpen ha egy folyóirat, mint a Műhely
felkéri az embert ilyen témájú esszé írására.
--- Wenczel Imre 2023 júniusában
[1] Száz éve született Kormos István.
[2] Villányi László: Metszet, jézusi csavargóval (In: látó 1995. április, VI. évfolyam, 4. szám)
[3] Parancs János: Magyar Orpheus (In: Műhely, 1993. XVI. évfolyam, 5. szám, 29-39. oldal)
[4] A győri Kassák Kollégium Antológiája 1976 – Szerk. Gárdonyi Béla; Lektorálta és az előszót írta Kormos István; Kiadta a győri Petőfi Sándor Ifjúsági Ház
[5] In: Kormos István: Rigó kiált fölöttem, Orpheusz Könyvek 1991, 19., 25. oldal
[6] Műhely, 1993. XVI. évfolyam, 5. szám
[7] Wenczel Dávid kezelte a kamerát (akkor még középiskolás diák)
[8] Odorics Ferenc is írt egy kedves-tréfás levelet üzenetképpen a korábbi Kassák Kollégistáknak.
[9] A vasmozsár… 7. oldal – 1971 (Szegény Yorick, Szépirodalmi Kiadó)
[10] A vasmozsár… 10. oldal – 1973 (Kortárs, 4. sz.)
[11] Hetven éve született Kormos István” (1993. XVI. évfolyam, 5. szám)
[12] A vasmozsár törője alatt 15. oldal (1976 Új Írás 9. sz.)
[13] Lásd az R.Z életkalandjai regénykezdemény információit! – Weblap: wenczelimre.atw.hu; címszó: R.Z. életkalandjai -- részletek
[14] Az idézett szócikk-részlet szerzője Tuba László. A Moson Megyei Életrajzi Lexikonban található. A szócikkhez használt források: I. Mód Lászlóné: Sárosi Lajos 1921-1994. Töretlen hittel: Jeles pedagógusok Győr-Moson-Sopron megyében 2. Szerk. Kallós Károlyné, Gönczöl Lászlóné – Győr, 2011. p. 239-249. II. Fenyvesi Irén: Akit nem felejtünk el soha: Sárosi Lajos – Mosonszentmiklós, 2005- 5. évf. 2009. 4. sz. 14. p. (Copyright 2022. © Huszár Gál Városi Könyvtár, Minden jog fenntartva.)
[15] Wenczel Imre recenziója a győri Műhelyben – Kormos István művei (1995)