Móricz Zsigmond művészetével kapcsolatosan nagy a kísértés, hogy alkotásait a realista történetmondáshoz kötve a valóság szinte tökéletes, áttételek nélküli ábrázolásával jellemezzük. Különösen érvényesnek tűnhet ez az 1938–39 között íródó önéletrajzi regénye, az Életem regénye esetében, amely szerzői szándékát tekintve a fikcióalkotás háttérbe szorítása révén az életút valós személyekkel, helyszínekkel és történésekkel hitelesített eseményeit állítja a középpontba. Móricz regénye azonban véleményem szerint gazdagabb jelentésvilágú szöveg annál, mint hogy ilyen egyértelműsítő olvasat tárgyát képezze. A továbbiakban azt kívánom elsősorban megvizsgálni, hogy milyen lehetséges jelentéseket tulajdoníthatunk az Életem regénye olvasásakor a gyermekkori élmények felidézésében igen jelentős szatmári falvak világának. Elsősorban arra igyekszem rávilágítani, hogy a személyiség formálódása kapcsán milyen szerep jut Móricz önéletírásában az életút korai esztendeit meghatározó helyszíneknek.

Az önéletrajzi elbeszélő gyermekkori élményeinek és emlékeinek helyszíne három falu, amelyek meghatározó állomásokként egyben az önéletrajz nagyobb szerkezeti egységeinek határát is kijelölik. Csécse, Istvándi és Prügy világának az önéletírás kereteihez mérten viszonylag terjedelmesebb bemutatása arra késztette a regény értelmezőit, hogy a harmincas években igen népszerű műfajjal, nevezetesen a szociográfiával hozzák kapcsolatba az Életem regényét.² Eszerint ugyanis Móricz regényes önéletrajza valójában az alföldi falvak világát reprezentáló és saját korával megismertetni szándékozó dokumentumként olvasandó. Azonban a regény összetettebb jelentéseket rejt magában annál, minthogy csupán a tényvilág ráismerésszerű tapasztalatában részesítse az olvasót.

A gyermekkori három helyszín részletes, realista törekvésű bemutatása helyett az elbeszélő olyan mitikusan értelmezett élettérként tekint a falura, mint amely a benne levő közösség létét minden téren ellenőrzi és szabályozza. Az önéletrajzban folyamatosan vissza-visszatérő “falu törvénye”-metafora olyan létállapotot jelöl a szöveg világában, amely egy meghatározhatatlan eredetű, ősidőktől fogva érvényes rend biztonságát szavatolja az egyén számára, aki viszont köteles cserébe mindenben engedelmeskedni az előírt normáknak. “A falu élete döbbenetesen megszabott síneken halad. Az egyenlő telkek, az egyenlő munka, az egyenlő életmód teljesen és végzetesen s megváltozhatatlanul egyenlővé teszi az életeket. A falusi ember köteles azzá válni, amivé a falu lelke őt eredetileg elrendeli”³ – állapítja meg ezzel kapcsolatban az elbeszélő (kiem. – B. N.). Azaz a megszemélyesített falu transzcendens rendje szinte isteni törvényként írja elő az emberek számára, hogy milyen módon és miképpen kell élniük. Az elbeszélő értelmezésében ez egyértelműen a szabadság korlátozásával jár együtt, hiszen az egyén a közösség által diktált léttörvények szerint kénytelen élni, feladva ezzel saját akaratát, miközben nem is képes igazán reflektálni saját determináltságára, hiszen természetes számára az ősi törvények által megszabott rend mindent átfogó jelenléte. Azonban az egyén számára ez a szabadságot korlátozó változatlanság a lét értelmezhetőségét és biztonságát garantálja: “amíg a falu szerkezete áll, addig változás nem is jöhet. De viszont a változatlanság valami megbízható alapot is ad a faj s a nemzet számára, amit mindig pontosan lehetne számítani, ha volna, aki ezt számon tudja tartani.”⁴ Az elbeszélés ily módon értelmezett és megjelenített térvilága így olyan irányba terelheti az olvasást, amely a személyiség identitásának kérdését szabadság és determináltság ellentétében kísérelheti meg értelmezni.

Az apa a falu törvénye elleni cselekedeteinek köszönhetően végleg kizárta magát a közösségből, ezzel azonban teljességgel magára maradt: “Mikor ő [ti. az édesapa] megvette a malmot, örökre függetlenítette magát a jobbágykötelezettségek alól. […] A paraszt, aki ezt egyszer megtette, elvesztette a régi énjét. És elvesztette az évezredes törvényt, amely többet őt se nem segíti, se nem kötelezi, se nem sújtja”⁵ (megjegyzés és kiemelés – B. N.). A falu személyiségformáló normarendszerének megsértését így olyan tettként értelmezi az önéletrajz elbeszélője (számos más helyen is a regényben), amely látszólag biztosítja ugyan az egyén szabadságát, ám ezzel együtt megfosztja az addigi lét bizonyosságának és biztonságának korábban megtapasztalt érzésétől. Ennek köszönhetően kezdődik meg a második résztől a kivettetés történetének elbeszélése, amely a szabadságát elnyert, ám magára maradt családnak a falu mitikus-archaikus közegéből való kiemelkedési kísérleteként és annak kudarcaként is értelmezhető. Az elbeszélő az őt és családját ért későbbi szenvedések okaként az apja lázadását és az ennek hatására bekövetkező magára hagyatottságukat jelölte meg. Az apa tettét azonban soha nem ítéli el, sőt, utólagosan visszatekintő nézőpontjából egyértelműen az együttérzés és az azonosulás gesztusa olvasható ki. Eszerint Móricz Bálint cselekedete nem olyan bűnként vagy morális vétségként értelmeződik, melyet szükségszerűen követne a családra is kiható bűnhődés; a későbbi szenvedések sokkal inkább az emberi szabadságvágyból eredeztethetők, amelynek elnyerése viszont az addigi – rabságként felfogott – boldogság feladásával járt. Az eseményeket újraélő/újraíró elbeszélő számára a meghasonlást az jelenti, hogy egyszerre érti meg és vállalja apja tettét, és éli meg tragikusan a falu törvénye által képviselt rend elvesztését.

Az eddigiek alapján a gyermekkori szenvedéstörténet egy többszörösen determinált életértelmezés volna, amely Móricz önéletírását erősen a XIX. századi naturalista bölcselet és regénypoétika hagyományához kapcsolná. A szöveg azonban nem teszi egyértelművé az ez irányú olvashatóságot, hiszen több helyen is utal arra, hogy nem csak az apa akaratának következményeképpen vált a család élete kilátástalanná. Az elbeszélő ugyanis minden felidézett történést a maga nézőpontjából értelmez, és mindent úgy mutat be, mint ami saját személyiségének alakulását hivatott szolgálni. Ekképpen a csécsi boldog szigetről való kivettetés az apa lázadása mellett az elbeszélő gyerekkori énjének is köszönhető. A Kis katona vagyok én című fejezet például arról számol be, hogy a csécsei parasztok által dédelgetett és elkényeztetett néhány éves gyermek szinte zsarnoki módon használta ki a náluk dolgozó napszámosok szeretetét. A család és a maga későbbi boldogtalanságát ennek tükrében a következőképpen magyarázza az elbeszélő: “Végeredményben úgy tűnik fel, hogy ebben a kis csécsi életben eljutottam az emberi önérzet legmagasabb fokára, az emberi gőg tökéletes eléréséig. Mintha kicsi tüdőm fel tudta volna szippantani a fellegeket, s kicsi szívem ki tudta volna zsákmányolni a mindenséget. Mintha az egész apokalipszis azért jött volna rám, mert már nem volt tovább fokozható ebben az életben semmi.”⁶ Míg az apja falu törvényeit megszegő cselekvéseiben nem talált erkölcsileg semmi kifogásolnivalót, addig saját énjének megítélésekor már úgy látja – persze megint csak az emlékező kései távlata felől tekintve –, hogy akkori jellemtorzulása okozza az édeni boldogság elvesztését. Ebben az értelmezésben apa és fia együttesen okolhatók a történtekért: viszont míg Móricz Bálint tette heroikus próbálkozásként és az emberi létet determináló erők elleni küzdelemként jelenítődik meg, addig a későbbi generációt képviselő elbeszélő etikai vétségének “jogos” büntetéseképpen éli meg a későbbi megrázkódtatásokat. Úgy tűnik, nincs szó tehát a szülői tetteknek az utódok sorsát egyértelműen befolyásoló meghatározottságáról, hiszen az elbeszélő – azzal együtt, hogy támogatja, de – meg is kérdőjelezi a személyiség formálódásának ilyen értelmezhetőségét. Mivel családjának sorsát a falu konkrét valóságra vonatkoztatásán túlmutató, mitikus jelentésekkel megalkotott világába helyezi, nem igazán látszik elfogadhatónak az az elgondolás, miszerint Móricz önéletírása minden kétséget kizáróan a naturalista prózahagyomány folytatója lenne. Ennek alapján pedig – ahogy az már eddig is látható volt – a szöveg egyszerre tartja fenn a csécsei, boldog falu világából való elvándorlás referenciális, azaz a valóságra vonatkoztatható és a nyelv teljesítményeként létrejövő metaforikus-mitikus olvashatóságát.

Ezt az olvashatóságot támasztja alá az elbeszélői szándék egy más szempontból színre vitt kudarca is. A történetmondó ugyanis – mint azt korábban már érintettem – a szülei, de különösképpen az apja sorsának megértése révén próbálja értelmét keresni saját létezésének. Míg az erre való törekvés az egész önéletrajzot áthatja, addig az elbeszélő az egymást követő generációk közötti viszonyt olyan mértékű hermeneutikai távolságként írja le, ami erőteljesen aláássa a nemzedéki keretben való önértés megvalósíthatóságát: “De fáj, hogy a gyermekeim inkább kíváncsisággal nézik az én érzéseimet, s hallják az én szavamat: az ő életük csak éppen a vérség szálaival van az enyémhez kötve, de ugyanolyan távol vannak az én egész gondolkodásomtól, amilyen távol vagyok én a szüleimtől”⁸ (kiem. – B. N.). Különösen a regény végén válik nyilvánvalóvá a szülők általi önértelmezési szándéknak az eredménytelensége, amikor önéletrajzának lezárásaképpen az elbeszélő a család összetartó erejéről számot adva a gyermeknevelésnek a példázatos tanítását fogalmazza meg. Kijelentéseinek érvényességével kapcsolatban támaszt azonban kételyeket az olvasóban, amikor a generációk élettapasztalatainak különbözőségéről beszél: “Az apa és anya csak kétségbeesve néznek egy bizonyos pillanatban becézett és szeretett gyermekükre, s belátják, hogy egy idegent szerettek. Ez nem ők. »Nem vagy az én gyermekem.« Tébolyodottan néznek a gyermekre, aki tébolyodottan nézhet a szüleire. Meg sem értik egymást.”⁹ (kiem. – B. N.). Márpedig ha a szülők történetének elbeszélése nem juttathatja el saját személyiségének megértéséhez a narrátort, akkor – a több szintű elbizonytalanításnak köszönhetően – alapjaiban kérdőjeleződhet meg az identitás változatlanságának és elbeszélhetőségének létjogosultsága az Életem regénye olvasásakor.

Mindezek mellett életének felidézése közben a történetmondó többször is arról vall, hogy írói munkásságának és korábbi munkáinak létrejöttében kiemelt fontosságú szerepet töltött be a prügyi élmények okozta kín és fájdalom ihletadó ereje: “Amit eddig írtam, mind csak azért kellett megírnom, hogy eljussak oda, hogy megírhassam a feledhetetlen szenvedések könyvét. […] Én már akkor emberi mértéken felüli fájdalmak közt szenvedetem miatta [ti. az édesanyját ért bántalmak miatt – megjegyzés: B. N.], s azóta valósággal ápoltam ezeket a régi sebeket, hogy be ne gyógyuljanak, s mikor már életfilozófia érett ki bennem, még mindig úgy tartottam számon a múltat, hogy ezek a kínok és zúzott, vágott, mart sebek az én legnagyobb kincseim: ha én ezeket feltárom, meg fogják látni az emberek, az emberiség, hogy nem érdemes élni, nem érdemes emberek között élni, mert az ember szelídíthetetlen vadállat.”¹⁰ Önéletírása legfontosabb céljaként pedig egyenesen a gyerekkori fájdalmak felidézését jelöli meg. Ez az elbeszélői önértelmezés viszont – némileg kétségessé téve a személyiség determináltságáról vallottakat – képes értelmet tulajdonítani az apa lázadásának és az elbeszélő gyerekkori “bűnének” okaként bekövetkező szenvedéstörténetnek. A falu világából való kiválás következtében valósult meg ugyanis az elbeszélő íróvá válása: ehhez épp az apa cselekedeteinek következményeképpen elszenvedett gyermekkori sérelmek segítették hozzá. A látszólag eredménytelennek tetsző kitörési kísérlet így épp az írás aktusa, a megszülető önéletrajz által kap értelmet: a fájdalmak felidézésének eredményeképpen létrejövő alkotás maga számolja fel az általa sugalmazott szubjektumfelfogás érvényességét. Ha ugyanis a falu rendjével való szembeszegülés eredménye az íróvá válás – és maga a megszülető önéletírás –, akkor mégsem volt értelmetlen az apa és a család lázadása, azaz a személyiség mégiscsak kiléphet a társadalmi meghatározottság kötelmeiből. Mindezt azonban tovább árnyalja, hogy a narrátor kénytelen szembesülni saját lehetőségeinek korlátaival: a legfontosabbnak érzett prügyi kínszenvedések elbeszélésére képtelennek bizonyul, hiszen írás közben a harag, a fájdalom eltűnésének tapasztalatával kénytelen szembesülni: “És most rettenve látom, hogy már nem tudok haragudni. Már megszűnt bennem a bőszültség. […] Most itt, írás közben is folyton az volt bennem, hogy Istvándi fájdalomkert, de mi lesz, ha Prügyre érek? S most írás közben már tisztába jött bennem, hogy életem igazi jellemformáló kohója Istvándi volt, s a prügyi élmények csak azért voltak olyan nagyok és szörnyűségesek, mert Istvándiban már kialakult bennem a visszafojtott gyűlölni tudás, s ezt Prügyön már képes voltam gyakorolni. […] S most azon vagyok megdöbbenve, hogy rányitottam az agyvelő érthetetlen kamarájában a legelső prügyi szekérre, a legelső prügyi emberre, s mintha a nap kisütött volna az istvándi sötétség után: hát lehet az, hogy nekem valami jó és kedves emlékem is van erről a faluról?”¹¹ Ily módon önéletírása bizonyos terápia is: saját bűneinek megvallása, illetve az őt ért sérelmek felidézése, majd elbeszélése a vétkeknek és a bántalmaknak az eltörlését is jelenti egyben: amiképpen egyébként az emlékek maguk is felidézik, de egyben el is tüntetik azt, amire vonatkoznak.¹² A megszülető önéletírás tehát miközben hozzásegíti alkotóját a fájdalmak feldolgozásához, egyben fel is számolja az írás lehetőségét: az önéletrajz létrejötte fosztja meg őt attól az inspiratív erőtől – vagyis a szenvedések átélése adta ihlettől –, ami szükségeltetett az alkotó munkához. Így válik érthetővé a mű befejezése, melyben az elbeszélő azt sugallja, hogy életének regényét befejezve az írás lehetőségével csak korlátozottan kíván (vagy tud) élni: “Újraéltem egész életemet. S nem kívánok többé magammal foglalkozni. […] Írhatnám még a világ végéig, az életem végéig. Minek. Ennél többet nem mondhatok magamról. A többit a regényekben megírtam. Még szeretnék néhány vallomást a színpad zárt formájában egy pillanatban együtt lobogva fel embertestvérekkel. És aztán még egy kicsit heverni az őszi verőfényen. Akkor rávéshetem a márványnévjegyre: Éltem”¹³ (kiem. az eredetiben). Móricz önéletírása így az írás felszámolásának történeteként olvasható: az emlékek felidézése hozzásegíti az elbeszélőt a múlt megértéséhez és a gyermekkornak tulajdonított sérelmek feldolgozásához, másrészt azonban megakadályozza (vagy legalábbis jelentősen korlátozza) a vallomástevés lehetőségét (aminek nemcsak célja, hanem forrása is a régi bántalmak felelevenítése lenne). Az írás által történő megszólalás lehetőségének elvesztése így magának vallomást tévő szubjektumnak a felszámolódásával jár együtt. Miközben tehát az elbeszélő múltjának megértése által megpróbálja megalkotni saját identitástörténetét, azzal szembesül, hogy épp ezáltal járult hozzá az önazonosságát garantáló megszólalás megsemmisítéséhez. Az önéletrajz által megidézett és elbeszélt én megalkotásának folyamata közben a felidéző én folyamatosan számolja fel önmagát: az én megteremtése csakis az én elvesztésével mehet végbe a szöveg világában. Nem véletlenül kapcsolódik tehát össze az alkotói munka önkorlátozásának bejelentése az ősz elmúlást felidéző metaforájának halálhoz és pusztuláshoz kötődő képzetével. H. Porter Abottnak az autobiográfia elméleti kérdéseit számba vevő tanulmánya is némileg hasonló tapasztalatra hívja fel a figyelmet a vallomásos elbeszélést tartalmazó önéletírásokkal kapcsolatosan: “A végső forma hiányában az önéletírás főhőséből mindig is hiányozni fog az a nagyon is kézzelfogható identitás, amely a jól megformált cselekmények szereplőinek sajátossága. Az önéletírást ebben az értelemben saját kudarca különbözteti meg: az identitás, amit kifejezni próbál, mindig elmaszatolt, mivel az elbeszélés csak az írás pillanatának folyamatos »elmúlásához« vezetheti a szerzőt.”¹⁴ Ily módon pedig az Életem regénye magának az önéletírásnak a “kudarcaként” olvasható: nem elnagyolt, szerkezetében elhibázott alkotásként – ahogyan azt több elemző is gondolta korábban –, hanem éppen ellenkezőleg, olyan szövegként, mely összetett poétikai-retorikai eljárásainak köszönhetően viszi színre a szubjektum reprezentálhatóságának kételyeit a nyelv által.