1. Figyelmesen végigolvasom a művet. Arra koncentrálok, hogy mely tartalmi vagy formai információ hat rám a mű olvasása közben a legerősebben. (Bármilyen megfigyelésem, ötletem van az adott művel kapcsolatban, azonnal lejegyzem, hogy el ne felejtsem.)
   
2. Ha lehetséges, hangosan, értelmezve is végigolvasom a verset, hogy megfigyeljem a szövegtagolást, az egyes logikai egységeket, de leginkább a szöveg hangzásvilágát.
   
3. Harmadszor már nem folyamatosan olvasom a verset, hanem soronként, vagy akár félsoronként, és bármilyen észrevételem, asszociációm támad, azonnal lejegyzem.

Modern művekben a kép gyakran csupán emblémamozzanat, önmagát esetleg nem is jelenti, a denotációs jelentés helyett csupán a konnotációs jelentést kell figyelembe venni.

• 3-- időmértékes, hangsúlyos vagy szimultán verselésű a költemény
  
• van-e versszak, vagy inkább csupán tagolatlan (esetleg tagolt) sorláncból áll a mű
  
• milyenek a sorvégi és az un. belső rímek
  
• vannak-e különleges magánhangzó- vagy mássalhangzó-jelenségek (pl. alliterációk)
  
• hol és hogyan van "elhelyezve" az enjambement (a mondat áthajlása, átlépése a következő sorba)
  
• van-e feltűnő, figyelemirányító formaelem a műben (pl. hirtelen rövidülő sorok; szétdarabolt és különösen elhelyezett szöveg- vagy szórészek; sok mély vagy magas magánhangzó, esetleg halmozódó zöngés vagy zöngétlen mássalhangzók, stb.)

Ezt az áttekintő, összefoglaló, szintetizáló gonadolatmenetet nem érdemes a fenti lépések megtétele előtt "bejárni", mert csupán a tetszik-nem tetszik szintjén maradunk, és valójában nem tudunk meg a műről és a vele való kapcsolatunkról semmit; vakon megyünk el az egyes jelzések, művészi hatások, információk mellett.

Rendezem, amit lejegyeztem (esetleg egyszerűen beszámozom az egyes észrevételeimet, így állítom logikai sorrendbe őket), majd kikeresem a költeményből azokat a részleteket, amelyekkel megvilágítom a mondandómat, és megírom elemzésemnek (műértelmezésemnek, esetleg esszémnek) a zárását vagy nyitását; de fordítva is csinálhatom: előbb a főrészt készítem el, ahhoz írok később nyitást és zárást.

A jó novellaelemzésben nincs túl sok idézet a műből, és nem a történet vagy a cselekmény elmesélése van túlsúlyban !

-- a novella epikai műfaj, így cselekvés közben mutatja be az embert; ennek nyomán látható, hogy az egyes un. epikai közlésformák hogyan segítik az olvasót a mű megértésében

• először tehát a cselekmény vázlatát készítjük el (ha van cselekmény, mert a modern novellákban nem feltétlenül valamely cselekmény adja a novella logikai vázát; a cselekményesség leginkább az un. boccacciói novellákra jellemző, amelyeknek szerkezete általában a következő: expozíció, bonyodalom, tetőpont, megoldás )
  
• 
  
• a cselekményvázlat "kikényszeríti", hogy tisztában legyünk a szereplők hierarchiájával (ki vagy kik a főszereplők, mi közük van egymáshoz, ki van alárendelt vagy kiszolgáltatott helyzetben, ki a kulcsszereplő, aki miatt minden történik, stb)

-- a szereplők rendszerezése után kiderítjük, hogy mi motiválja tetteiket, kijelentéseiket (ha a motiváció egyszerre a szereplőn kívüli összefüggésekből és egyszerre a szereplő benső világából fakadó, akkor beszélünk kettősmotivációról)

-- ha a novella szerkezetéről kell gondolkodnunk, akkor legegyszerűbb, ha először eldöntjük, boccacciói vagy nem boccacciói szerkezetű novelláról van szó, esetleg annak valamilyen variációjáról ( pl. a Mikszáth által kedvelt anekdotikus felépítésű novella tartalmaz általában expozíciót, bonyodalmat, tetőpontot és megoldást csattanóval,így ez egy változata a valamikor Boccaccio által kedvelt novellaszerkezetnek)

• az elbeszélői nézőpont felderítése igen fontos kulcsa lehet a művészi mondanivaló megértésének
  
• (az elbeszélői nézőpont lehet
  
• 3----narrátori (mindentudó és sejtető)
  
• személyes (drámai vagy lírai)
  
• szereplői nézőpontú (szerepjáték vagy alteregó)

• ha szövegtani elemzéssel "segítjük" elemző tevékenységünket, kulcsmondatokat, kulcsszavakat keresünk, feltérképezzük a szöveg hálózatát, így ismétlésekre vagy egyéb összefüggésekre bukkanunk; ekkor felmerül az ismétlések szerepének problémája
  
• 
  
• az ismétlődések szerepe

sorsfordulót ábrázolnak, legtöbbször igen nagy sűrítéssel (a sűrítés néha a végletekig fokozódik, pl. Örkény István egyperceseiben a közölt információ minimuma megköveteli a befogadói fantázia maximumát)

a "hősök" nem hősök, megszabadulnak az un. írói beavatkozástól, vagyis Csehov nem a mindentudó szerepében szónokol, hősei észrevétlen átlagemberek, és ami a legmegdöbbentőbb egy cselekménye műnemben, nem történik velük semmi; így e novellák fordulópont nélküliek, életmódtragédiák

• Jókai kissé mindent idealizál (fő eszköze a "mesélés")
  
• részben megnyugtat, részben emlékeztet egy egész nemzetet a sorsára, s bár sok érdekes elképzelése van a társadalom konfliktusairól és fejlődéséről, lényegében mindig mesemondó
  
• ő a magyar romantika anekdotázó - mesélő novellaírója
  
• művei legtöbbször egyenes eseményvonalú, nagy fantáziával megírt, csattanóra kihegyezett anekdotikus történetek
  
• szereplői vagy nagyon gonoszak vagy nagyon jók

ez ugyanis a feltétele annak, hogy a mélylélektani ábrázolás lehetséges- úgy gondolja, hogy a nyelv nem a közlés eszköze, hanem a tudat létezési formája, ezért feladja a lélektani hitelesség követelményét és a jelentésteremtő szöveg eszményét állítja előtérbe.

• Ami a legfeltűnőbb a novella stílusában: már-már ridegen tárgyilagos (ilyen a Fürdés is !)
  
• A stílus igen fegyelmezett, a mondatok többnyire tényközlések.
  
• Az író sehogy nem vesz részt a történésben, az atmoszféra tehát látszólag a közlés atmoszférája.
  
• Szándékosan szürke a novellakezdet: "Egy tízéves kisfiú odalépett a kapushoz."
  
• 4-- Ami ezután következik, az szinte nyomasztó. Ennek oka: a hivatal nagy, barátságtalan, rideg, ismeretlen, emberidegen, és a kapus, aki őrzi, ő is csak funkcionárius, nem ember,hanem kapus, nincs személyisége. Válasza szinte csak számokból áll:

(Tíz éves, tehát még nem rontották el képzelőerejét, nyílt fürgeségét és szeleburdi tisztaságát, de már eléggé felnőtt ahhoz, hogy felfogja a valóságot arányaiban.)

-- Az emberi élet helyett továbbra is a hivatal "polipszerű" életével kell szembesülnie a kisfiúnak, útvesztőkön kell keresztülvergődnie, amelyeknek a folyosói kongók, boltozatai penészesek. A fölérés a harmadik emletre az expozíció vége.

-- Ezután hegyomlásszerűen omlik össze az ideálkép, amit az apjáról formált a kisfiú. (A kulcs keresése nyomán előkerülnek az apa szánalmas kincsei a zsebéből. Ráadásul egy "pontos hivatali személy" nem lehetne ilyen feledékeny, mindent összezagyváló. A "fürge, incifinci úr" előtt földig bókol, és "kalap nélkül" rohan teljesíteni a parancsot. Az apa további szörnyű változásokon megy át. A főnök ugyanis elbeszélget a kisfiúval, és mivel annak még nem tört a gerince, érdekesnek találja. A visszatérő apa az előző alapos szidás után rögtön meghazudtolja önmagát, magához öleli a fiát, megcsókolja, és Pistukámnak hívja. Ilyet még soha nem tett.

• A novella harmadik részében következik a visszaút ugyanúgy, ahogy az előbb, csak lelkesen jött, és sírva távozik a kisfiú.
  
• 
  
• Szalad egyvégtében haza, és lelkében menti az egyetlen menthetőt, hogy kicsike íróasztala mellett, a sarokba szorítva, megalázkodva és meghunyászkodva ülő apja azért "nagyobb, mint a főnök, legalább egy fejjel nagyobb".