Ennek a magatartásnak a hátterében rendszerint tájékozatlanság, a gondolkodás elmélyültségének hiánya, az önmagát túlbecsülő személyiség gőgje rejlik. Ráimerhetünk erre az attitűdre a "szerintem" szó gyakori használatáról.
Az elemző elfelejti, hogy a költő (aki már régen megírta a verset) MÁS, mint a költemény olvasásakor "itt és most" elképzelhető "lírai alany" vagy "lírai én"; MÁS, mint a költeményben esetleg önmagát jellemző vagy megszólító "lírai hős".
Az efféle elemzés legnagyobb hibája az, hogy nem az elemzendő mű világával szembesül a befogadó, hanem egy sémát (rendszerint rossz sémát) akar ráerőltetni az "elemző" minden műre, amelyet elemeznie kellene. E sémának ismertetője pl., hogy akármiről szól is a mű, mindenképpen
elmondja a költő életrajzát a "befogadó", és véletlenül sem felejti ki a vers keletkezési dátumát (akkor sem, ha a befogadás-értelmezés szempontjából érdektelen).
Az elemzés során csak az derül ki, hogy "mit gondol a költő"; "mit akar a költő"; "mit próbál, mit szeretne a költő"; "miért szomorú vagy vidám a költő" stb.
Ebben a stílusban rendszerint "a költő azt írja a versben..."; vagy " a versben a költő..." ezt vagy azt teszi (pl. "vágyakozik", "fél", vagy éppen "ellentétet állít fel").
Az elemző nem olvasott sem elég művet, sem elég elemzést ahhoz, hogy az adott műhöz igazodjon elemzésében, ismeretei mozaikdarabkáit variálni tudja. A szókincse is szűkös, ezért "betanul" szó szerint néhány jól csengő mondatot (kifejezést), és ha kell, ha nem, azt alkalmazza.
Az ilyen elemzésből épp a lényeg közlése marad ki: annak megmutatása, hogy mi közünk van ahhoz, amiről írunk vagy beszélünk, vagyis miért olyan a mű (számunkra), amilyen.
Ez a fajta elemzés két (vagy több) tudásszinten működik.A jobbik esetben vannak az elemzőnek irodalomelméleti ismeretei, tehát felismeri a költői képeket, az alakzatokat, a formát, stb, de nem képes az "észrevehetjük", a "találhatunk benne", a "van benne" összefüggésein túllépni.
Nem azt mondja meg tehát, hogy mi a műbeli funkciója, milyen az olvasóra tett hatása, milyen az információértéke a költői fogásnak, hanem csupán azon "örvendezik", hogy ráismert az adott eszközre, "észrevette", "megtalálta" azt.
Nem lát tehát a felszín mögé, nem tudja egymásra vonatkoztatni a kifejezési módot és a kifejezett tartalmat, külön-külön szemléli őket.
Rosszabb esetben az elemző tudatlanságában valahogy "végighalad" a versen, és agyonmagyarázza vagy "lefordítja" prózára.
A legrosszabb esetben (nem ismervén a lírai műnem sajátosságait) csupán valamilyen "történés" szerint halad elemzésében, illetve csak arra képes figyelni, ami "cselekményszerű" a lírai folyamatban.
Érzelmi túlzások, "ragyogó" képzavarok jellemzik ezt az attitűdöt. Fontosnak tartja az elemző, hogy "nagyszerűbb" képet találjon ki, mint amilyet éppen elemez.
E stílusban a LEG-ek hadserege fedi el a gondolatokat, mindenből "rengeteg" van a versben, és az elemzett mű az adott szerző "legnagyszerűbb" alkotása, de legalábbis "hűen fejezi ki" a költő és a kor valamely LEGlényegesebb mondanivalóját.