Balassi Bálint: Hogy Júliára talála, így köszöne neki

(egy lehetséges dolgozat)

Nyitás:

A reneszánsz líra legfontosabb témája Európa-szerte a szerelem. Különösen az udvarló-verseknek van nagy divatja ebben a korban. A művek motívumkincse a késő-középkori vágáns jellegű virágénekekből, a Petrarca-dalok képi világából és a humanizmus retorikai szókincsének elemeiből táplálkozik. Balassi két stíluskorszak (reneszánsz-barokk) határán a magyar nyelvű szerelmi líra megteremtője. A Hogy Júliára talála… egyrészt a fentiek reprezentánsa, másrészt sajátos, Balassi-féle képi és formavilágot mutat.

Kifejtés (fő rész)

A költemény szövege még nem szakad el az ihlető dallamtól („az török gäräkmäz dünja sänsüz nótájára” készült). Nem csupán a formában érvényesül a minta, hanem a megfogalmazásban is. A török szöveg értelme ugyanis: „nem kell a világ nálad nélkül”. A szeretett nő (Losonczy Anna) nevének költőiesítése kordivat. A művész szerelmi kapcsolatának sajátossága az izzó (beteljesületlen) vágyakozás. Ez egyébként tipikus a Balassi-lírának ebben a korszakában. Metaforák, nagy asszociációs körű, kultúratörténeti összefüggésekkel bíró képek, aranymetszéses szerkezet, a hangzó anyag bravúros kezelése, miniatűrepika a lírai folyamatba ágyazva… többek között ezek azok a tényezők, amelyek az elemző számára érdekessé teszik a művet.

„Júliámra hogy találék,

örömömben így köszenék,

térdet, fejet neki hajték,

kin ő csak elmosolyodék.”

E két sor legalább háromféle gondolat lezárása, összegzése, befejezése, átértelmezése. (A szerkesztés magasiskolája ez, mert azokról a gondolatokról van szó, amelyek az egész szöveget felépítik.)

1.     A reneszánsz udvarló főúr bókoló szavainak és mozdulatainak felidézésével (a hölgy metakommunikációs válaszával) a miniatűrepikai folyamat zárul.

2.     Az „öröm” szónak a vers érzelmi szférája, a lírai folyamat a holdudvara.

3.     Az „elmosolyodék” ige pedig az előzményekben hatalmas képbokorral jellemzett NŐ legfőbb személyiségjegye lehet.

Így, e három réteget megfigyelve (miniatűrepika, érzelmek, jellemzés)  talán analizálható az a bonyolult struktúra, amelytől olyan titokzatosan szép ez a vers.

Lássuk tehát az elsőt! Eseménysor zajlik itt: bókok sora; udvarlás; a nő és a férfi egészen közel áll egymáshoz, végül a szokásos köszönési formulában véget ér a játék. Az egyszerű bókolást azonban átfűti (és áttöri) az izzó szenvedély: „Ez világ sem kell már nekem / nálad nélkül, szép szerelmem, / ki állasz most én mellettem / egészséggel!  édes lelkem.” Az idézett részlet talán a találkozás első pillanatainak rögzítése. A bókok: „Én drágalátos palotám,  / jóillatú, piros rózsám, / gyönyerő, szép kis violám, / élj sokáig, szép Júliám!”

Minden szín (piros), tulajdonság (drágalátos, gyönyerő, szép, kis), érzet (jóillatú, piros), látvány (palotám, rózsám, violám), vágy (palotám, élj), a birtokos szerkezetek paradigmasora (palotám, rózsám, violám, Júliám) az érzelmek túláradását, ugyanakkor harmonikus létét fejezi ki. A befejező két sor mozdulatai („térdet, fejet neki hajték”), a találkozás „drámai” pillanata (Júliámra hogy találék), az érzelemnyilvánítások (kin ő csak elmolyosolyodék) keretként is funkcionálnak. Ahogyan ugyanis az előző részletek szerelmi lángolást jelző képei akár a fantáziában is létrejöhettek („Feltámada napom fénye… Két szemem világos fénye…”), úgy az idézett záradék egy rövid eseményleírás narrátor-szövegeként akár a versen kívüli világ valóságában történtekre is vonatkozhat. (Balassi és Losonczy Anna találkozása.)

A második réteg, az érzelmi szféra kifejezése a legbonyolultabb. Eszköztárában szerepet kap a logikai összefüggés felmutatása (ok-okozat, ellentét, párhuzam, paradoxon), a mondatszerkezet felbontása, a szövegritmus, a rímek, a paradigmatikus szintagmák, a lírai „én” és a lírai „te” egymás mellé rendelésének módja és az asszociációk (metaforák) sora mellett a nyelvi szerkezetek (jelzők) bravúros alkalmazása.

Figyelemreméltó az a következetesség, ahogy az érzelmek középpontjául a szív és a lélek választódik ki a szövegben, egyben metaforizálva is a szeretett lényt (édes lelkem, én bús szívem vidámsága, lelkem édes kévánsága, meggyúlt szívem, csak tégedet óhajt lelkem, én szivem, lelkem…) Az összefüggések bonyolult hálózatát akkor értjük meg igazán, amikor tudomásul vesszük: az emberi érzelmek, főképp a szerelem nem egyenes következtetésekként,  matematikai logikával működnek, hanem gyakoriak az ellentmondások (a tények mellett a beteljesületlen vágyak), sőt, gyakran több a tisztázatlan érzelem, mint a tisztázott. Az értelem számára paradoxonokban jelentkezhetnek ezek a felismerések. Példa erre a „nálad nélkül” és az „én mellettem” névutós szerkezetek kontrasztja; valamint az „Én bús szivem vidámsága” jelzős szerkezet termékeny, elgondolkoztató önellentmondása.

A „Feltámada napom fénye” kifejezést azért is érdemes szemügyre venni, mert hatalmas kultúratörténeti asszociációs köre van. Pl. a feltámadás újszövetségi bibliai motívum, átvitt értelemben a  remények újjáéledése. A nap az óperzsák  és az egyiptomiak napisten-kultuszának lenyomata is lehet, ezzel együtt melegség (fizikai, érzelmi…), éltető erő és galaktikai központ. Mindenféle sötétséghez képest fény, éjszakához képest nappal (megújulás, újrakezdés, a körforgás egyik - pozitív - eleme).

Talán a költemény legmeghökkentőbb, leginkább modern hatású mozzanata az a szinte apollinaire-i sorszerkezet, amelyben úgy rakódik és bomlik a szöveg, hogy a magányos szó és a megformált mondat között lebeg valahol félúton. Így veszi közre három-három szó a sor elejéről és a következő sor végéről indulva a „csak” határozószót. „Szerelmedben meggyúlt szívem / csak tégedet óhajt lelkem.” E különös játékosságú részlet visszafelé olvasva is értelmes, sőt, érdekesen átszíneződik érzelmileg: „Lelkem óhajt tégedet csak szívem meggyúlt szerelmedben.”

A lírai „én” és a lírai „te” a következő logikai egységekben szemlélhető: párhuzam, pl.: „Feltámada napom fénye // Két szemem világos fénye”; „Én bús szívem vidámsága // Te vagy minden boldogsága”;

kontraszt, pl.: „nálad nélkül szép szerelmem // Ki állasz most én mellettem”;

felszólító, illetve felkiáltó mondatok birtokos személyragozásában a birtokbavétel érzelmi folyamata, pl.: „szerelmem, szívem, lelkem, rózsám, violám, palotám, fejedelmem…) Az értelmezéshez adalék lehet, hogy a szív elsődleges funkciójában az ember fizikai létének központja, a lélek a transzcendens élet burka, a szerelmem kifejezés egy emberpárra vonatkozó érzelem absztrakciója, a fejedelmem metafora pedig alá- és fölérendeltségi viszony jelölésére szolgál. A jelzős szerkezetek (metaforák) halmozásából az is látszik, mennyire együtt halad a gondolati és a szöveg-ritmus. Ezeket a fent idézett pazar játékait egyéb módokon is űzi a magyar reneszánsz mesterköltője. A rímképlet ugyan passzol a török mintához, de a rímeket hordozó szavak kiválasztásában különleges többlet feszül. A „nekem, szerelmem, mellettem, lelkem” paradigmasor ugyanúgy a szerelmi kapcsolat irányultságáról, minőségéről, távolságtartásáról és mélységéről szól, mint pl. az alliterációkban felvillantott többi nyelvi szerkezet: „nekem nálad nélkül”; „szép szerelmem”; „éll, éll életem…”  Az egyéb összefüggésekben megfigyelhető  paradigmasor általában metaforahalmaz, vagy jelzős szerkezet. Ilyen pl. a költemény összegző igényű részlete: „Én szivem, lelkem, szerelmem, idvezlégy én fejedelmem!”

A hangsúlyok és a rímek elhelyezése segít az olvasónak az értelmi tagolásban is. A négyszer négy szótagos sorokat a belső rímek felezik, így a strófák hasonlítani kezdenek egy ősi stílusú népdal sorszerkezetéhez (felező nyolcas sorokkal). Így kiegyenlített, mégis kissé izgatott hatású hangzó anyagot kapunk.

*

  „Ez világ sem / kell már nekem / / nálad nélkül / szép szerelmem            4/4//4/4           a a   x a

Ki állasz most én mellettem, egészséggel, édes lelkem.”  1 (ütemelőző) /3/4//4/4                    x a  a  a

*

A rímekkel előidézett belső tagolás minden szakasznál más kombinációban történik, de az alap ugyanaz marad.

A főhangsúllyal nyomatékosított „Ez” mutató névmás a szerelmesek saját világára és a két ember között fennálló bensőséges kapcsolatra utal azzal, hogy kizárja a szubjektumon kívüli világ létezésének értelmét. Aki ilyen fontos a lírai én számára ebben a kapcsolatban, az Júlia, a lírai gondolatmenet legfőbb „tárgya”, aki egyébként igen jó jellemzést is kap, főképp ami a külső tulajdonságait illeti.

Ez a jellemzés a vers harmadik szférája, amelyet úgy átsző az eddig elemzett másik kettő, hogy önálló léte feloldódik, néha el, máskor előtűnik a gondolatmenet egészében. Villantsunk fel egy-két képet, amely érzékletességében a vizualitás és a képzetkapcsolás csodája. „Feltámada napom fénye / szemüldek fekete széne // két szemem világos fénye, / éll, éll életem reménye.” Másutt: „Térdet, fejet neki hajték, /  kin ő csak elmosolyodék”.

ZÁRÁS

Balassi tehát tökéletes mesterségbeli tudás birtokában éli költői létét, és nem csupán a divatnak (és a nőnek) hódol, a mikor megírja a Júlia-verseket. Európai szintű líra ez, ugyanúgy feltárja a magyar nyelv szépségeit, mint a kortárs lírikusok az olasz, a francia vagy a német nyelvét. Az alkotó eszköztárában üdvözölhetjük a formaművészet remekléseit, a szerkesztés zsenialitásait (három szerkezeti réteget figyelhettünk meg: a miniatűrepikát, az érzelemkifejezést és a jellemzést), a képi kompozíció szépségeit (vizualitás, érzékletesség, metaforahalmazok), a logika tisztaságát (párhuzamok, kontrasztok, ellentétek, paradoxonok).

Különösen nagy teljesítmény ez akkor, amikor tudjuk, hogy Balassi milyen rendezetlen életmódot folytatott. Persze az is lehet, hogy éppen kalandvágyó, szenvedélyes, reneszánsz  személyiségéből fakad az a képessége is, hogy a kor összegző magyar költője lett (pedig hat másik nyelven is beszélt). Költészetében minden bizonnyal az egyik nem felejthető alkotás a „Hogy Júliára talála…” kezdetű szerelmi dal.