Janus Pannonius és a magyar reneszánsz

A kor magyar művészetét az újlatin szemléletmód

határozza meg.

Filozófiában Plótinosz, Ficino, Guarino gondolkodásmódja

(neoplatonizmus és humanizmus).

Kötelező sablonok, utalások (imitatio) és az utalások

személyessé alakítása (aemulatio) jellemző.

A minták: Homérosz, Martialis, Catullus, Horatius, Vergilius,

a görögül írók közül Plutarchos (Párhuzamos életrajzok

pl.Démoszthenész-Cicero; Thészeusz-Romulus;

Periklész-Fabius Maximus, stb)

Janus Pannonius Mátyás udvarának és egész Európának

elismert költője (rajta kívül az egyetlen Petőfi Sándor, aki

megérhette, hogy nem csupán Magyarországon volt híres költő).

Neve költői név a kor szokása szerint (1434 aug. 20-1472

márc. 27.)

Valószínűleg a Dráva torkolatának közelében született,

Csezmiczén. Anyai nagybátyja Vitéz János, akkoriban nagyváradi

püspök. J.P.-t 1447-től 1458-ig Itáliában neveltette.

Csaknem 8 évig Guarino da Verona (1374-1460)

híres ferrarai humanista iskolájában tanult. 15-16 évesen

kiforrott, elismert költő. Négy évig Padovában (Velence

egyetemi városa) egyházjogot tanul, és megszerzi a doktori

címet.

Itáliában százszámmal ontja a Martialis modorában írt

epigrammákat (csipkelődő versek, erotikus szösszenetek). Ezek

a RÓMAI EPIGRAMMÁK.

Megverseli a szeleket, a hónapokat. Ír panegirikuszt is. 1073

hexameterből áll a Guarinóhoz írt panegirikusza.

Ebben elsősorban tanárának görög tudásáért lelkesedik. A mű

végén Vergilius IV. eclogájának modorában egy új aranykor

eljövetelét várja Guarinótól. Megelőlegezi J.P. ebben a

műben egy később elkészítendő eposz megírását, a terv szerint

Hunyadi János harcairól.

1458 nyarán tér vissza Magyarországra. Fényes jövőre számít.

1459-től pécsi püspök. Mégsem érzi jól magát szellemi

otthontalanság gyötri, visszavágyik Itáliába. (Mátyás udvara

csak a 70-es években vált fényes reneszánsz központtá.)

Galeotto Marziónak írja egyik verséven: Barbár táj barbár

szóra kapatja a szám (Csorba Győző)

1465-ben mégegyszer eljuthatott Itáliába Mátyás követeként a

pápához. (Valamilyen politikai hibát követett el, ezért

kegyvesztett lett, pályája kettétört.)

Betegsége (tüdővérzés) egyre súlyosabb. Legnagyszerűbb

elégiáit írja ekkor. (Csúcskorszaka ez

költészetének, pl. Saját lelkéhez c. elégiája. Nagybátyjával

együtt összeesküvést sző

Mátyás ellen, ezért menekülnie kell. Medvevárban (Zágráb mellett) éri utol a halál 1472. március 27-én. A kor Magyarországában a humanista kultúra csak latinul

terjedt. Egy maroknyi főúr és pap kizárólagos tudása

képviselte. Az analfabétizmus és a műveletlenség általános

jelenség. A nyugati értelemben vett polgárság nálunk még

gyakorlatilag nem létezik. Anyanyelvünk valószínűleg mégsem

fejletlen, néhány fordítás jelzi, mekkora kincs birtokában

lehetett a korabeli, magyarul beszélő nép. (H.B., Ómagyar...)

GALEOTTO MARZIÓHOZ

Mátyás udvari történetírója lett később Galeotto. Amikor ezt a

verset írta hozzá J.P., akkor éppen Rómába zarándokolt ő is. A

pápa ugyanis minden 50. évet szent évvé nyilvánított. Az

ígéret szerint, aki ekkoriban Rómába zarándokolt, teljes

búcsút nyerhetett, azaz bűnei alóli feloldozást, hogy ne

kelljen majd a purgatóriumban szenvednie.

J.P. szerint nem lehetséges egyszerre kétféle magatartást

követni. A humanista tudós költő és a hívő zarándok nem férhet

meg egymással, kizárja egymást. Három gúnyos, megvető

szinonima jelzi, milyennek tartja a hívőket J.P.: hiszékeny

csőcselék; agyrémektől rettegő tömeg; álszent had. Inkább a

görög filozófusok tanításait kellene követni J.P. szerint:

Protagoraszt, Theodoruszt és Epikuroszt.

A költemény csattanója: Mert hívő ember költő nem lehet.

Természetesen ez csupán a tudós humanista költőkre vonatkozik.

Egy dunántúli mandulafáról 1466 márciusában, Pécsett írta ezt az epigrammaformába sűrített elégiát. Az elégia itt már nem csupán a disztichonban

írt (általában epikus jellegű) művet jelenti, mint a

görögöknél, hanem a rezignált, szomorú hangvételű filozofikus

verset általános értelemben. Később Schiller fogalmazza meg a

műfaj definícióját. Szerinte ha a költő nem találja fel

ideálját a valóságban, akkor az ábrázolási attitűd rezignált

lesz. Így keletkezik az elégia. E műfajnak az uralkodó

esztétikai minősége természetesen az elégikus. Az adott,

általunk elemzett műnek más esztétikai minőségei is figyelemre

méltóak, pl. a SZÉP, a FENSÉGES; az IDILLI; a BÁJOS, stb.

J. P. egyik legfontosabb és ma is legközérthetőbb versének

vélem. A mitológiai utalások is könnyen megfejthetők. Mély

bánat és végtelen vágy jellemzi a lírai alany hangulatát. Sok

lehetőség van arra, hogy az olvasó dialógust folytasson a

művel, és saját élettapasztalatait mozgósítva megértse a

konkrét és a különös jelentéseket is.

Az 1. jelentésréteg: a télben nyíló mandulafa szépsége és

a virágok biztos pusztulása.

A 2. jelentésréteg: J.P. korai költői virágnyílása a zord

Pannóniában. Ugyanúgy pusztulásra, értetlenségre kárhoztatott,

mint a mandulafácska virága.

A 3. jelentésréteg: bármiféle tér és/vagy idő-diszkrepancia

pusztulásra ítéli az élőlényeket, a gondolatokat, eszméket,

megnyilatkozásokat, kommunikációs szándékokat. Magyarul: ha

nincs itt az ideje, nem érdemes életet, értékeket,

személyiséget felmutatni, a kor ugyanis nem érti és nem tűri.

Ugyanakkor valószínűleg nem tehet mást az új értékek

képviselője, mint hogy megfogalmazza és felmutassa önmagát,

különben a létezése teljességgel értelmetlen. Ennek a

bölcsességnek az lehet a forrása Janus Pannonius számára, hogy

LÉTEZIK már Európában

olyan hely (TÉR), amely szinkronban van saját IDEJÉVEL.

J.P. tapasztalta ezt Itáliában. Európa-szerte jobban értik

az ő költészetét, mint saját hazájában.

További összefüggés, hogy magányos a költő, és mint

tudjuk: Egy fecske nem csinál nyarat. Érdekes, hogy a görög

mitológiából átemelt kép mennyire analóg a magyar

közmondással. Hogy melyik keletkezhetett előbb, az

eldönthetetlen. A közmondás természetesen verbálisan jutott el

korunkig, míg a J.P.-költeményt a tudós poézis szokásos

terjedése szerint, írásban örökítették ránk.

További sejtetett összefüggések sugallják, hogy szó

lehet itt másféle korai kinyílásról is, pl. a lányok túl

korai szerelmi kinyílásáról. A büntetés a túl korai

"kinyílásért" -- bármely jelentésréteget vizsgáljunk a

költemény logikai összefüggései szerint -- nem marad el.

Az epigramma (mint műfaj) eredetileg sírvers. Ismét egy

"áthallás" a jelentés és a szerkezet, illetve a

forma egymásra vonatkoztatásával. (Saját sírverse is ez

Janus Pannoniusnak, illetve minden korán nyíló virágnak?)

A tudós poézis halmozza az ókori mitológiai utalásokat.

Az alapképre, a megdöbbentő, egyben gyönyörködtető látványra

(a Mecsek fennsíkján, a "Tettyén" télvíz idején virágzó

mandulafácska) rárétegződnek a tudós költő asszociációi.

Saját korában ettől volt értékes ez a mű, és ettől örvendett

humanista körökben közmegbecsülésnek a poeta doctus.

Herkules ílyet a Heszperidák kertjébe se látott,

Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén. (Weöres S. ford.)

A Heszperiszek csodás kertjében volt a mitológia szerint Zeusz

és Héra násza. (A kert-típusok közül tehát ez boldogság-kert.)

Héraklész kapta feladatul, hogy szerezze meg a kertből az

aranyalmákat. Ha tehát még Héraklész (latin változatában

Herkules) sem látott olyan szépet, mint a télben virágzó

mandulafácska, akkor az valóban elképzelhetetlenül szép

lehetett.

Az Odüsszeiában (Homérosz eposza a 20 évig bolyongó ithakai

hősről) Odüsszeusz (latin változatában Ulysses) a phaiákok

birodalmában Nauszikaá királylány útbaigazítása nyomán

("nyárfaliget,forrással rét közepében: itt van apám földrésze)

virágzó kertje" tapasztalhatja, milyen a legszebb kert az

ókori mediterrán világban. Ha még ebben, Alkinoosz király

kertjében is csodaszámba menne a virágzó mandulafácska, akkor

ismét fogalmat alkothatunk róla, milyen lehetett J. P.

élménye.

"Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,

Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.

(Itt a második mondat vége. Eddig egy-egy disztichon egy-egy

mondat. A vers végig így építkezik. Hatalmas a

grammatikai-stilisztikai és képi REND az egész struktúrában. )

A "Boldog Szigetek" a görögök által elképzelt elíziumi mezők.

A legidillikusabb hely, ahol a halál bekövetkezte után az

időtlen boldogság elnyerhető annak, aki életével erre

rászolgált.

A kontrasztozás egyben ítélet is arról, hogy mi várható

a

pannon-földtől: déli meleg helyett északi hideg; buja

termőföld helyett rideg, darabos rögök.

Az eddigi képek tehát minden analógiával a negatív

festés szolgálatában álltak. A minden elképzelést felülmúlóan

lehetetlent tárják fel. Ilyen szépség nincs, nem létezik --

sugallják a képek. Az idilli kép azonban -- minden logikát

megcáfolóan, úgy tűnik -- valóság. A kontraszt nagyon erős:

S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben.

Természetesen a sorsa előre látható, megjósolható:

Ám csodaszép rügyeit zúzmara fogja be majd!

A megértett, kisajátított, vággyal átölelt szépség

sajnálatra méltó.

Mandulafám, kicsi Phillis, nincs még fecske e tájon,

Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?

- 7 -

Erős jelzését kapjuk itt a lírai én figurális megjelenésének.

A személyesség megnyilvánulása vallomásos megszólalást

eredményez. Egyoldalú párbeszéd kezdődik a

megszemélyesített mandulafácskával.

A tavasz és a mandulafácska egyaránt jelképes értelmet kap.

Elhalványul az eredeti metaforikus jelentés, ugyanakkor meg is

őrződik, sőt, az általuk előidézett érzéki benyomás sem

felejthető.

Phyllis királylány mondája a beteljesületlen várakozás

jelképe, a fájdalmas epekedés tragédiája. A trójai háborúból

hazatérő Démophoón, athéni király jegyezte el Phyllist, de a

lakodalom előtt haza kellett utaznia ügyei rendezésére. A

királyleány azonban hiába várta vissza jegyesét, az nem jött.

A csalódás öngyilkossághoz vezetett. Az istenek -- halála után

mandulafává változtatták a trák királylányt. A magyar

fordításban a fecske a tavasz előhírnöke. Az eredetiben PROGNÉ

királylány neve áll, így gazdagabb a jelentéstartomány. Ő a

monda szerint fecskévé változva menekült ÜLDÖZŐI elől.

Az egész mű kristálytiszta szerkezettel kontrasztozza az

életet és halált, a születést és pusztulást, a lehetőségek

és a lehetetlen világát, az egyedit és az általánost, a

vágyszerűt és a sorsszerűt. Fájdalmasan magyar sorsot jelenít

meg, a MŰVÉSZÉT és a humanista gondolkodóét, akinek hosszú

időn keresztül, évszázadokon át kell még ilyen panaszt

hallatnia: "aludjunk vagy száz évet csöndben át..." (Tóth

Árpád)

A pictura és a sententia úgy öleli egymást, ahogy majd a

XIX. és XX. századi magyar költészetben. A mű modernsége,

ugyanakkor természetes, magától értetődően költői szövege

valószínűleg az egyik felülmúlhatatlan értéke az európai és

a magyar irodalomnak.