FRANÇOIS VILLON
(1431?—1463?)
A
lírai költészet egyik legkiemelkedőbb alakja, a francia irodalom múlhatatlan
értéke, verseit fél évezred óta utánozzák,
minden
nyelvre fordítják, átdolgozzák és versengve hamisítják. Életművével fejezhetjük
be a francia középkor
kultúrtörténetét,
de vele kezdhetjük a francia reneszánszot is.
Még
az életrajza is úgy hat, mintha egy leleményes anekdotakitaláló mesélgette
volna úgy félezer évvel ezelőtt, vagy egy
képtelenségekkel
szórakoztató amerikai filmrendező találta volna ki a közelmúltban. Viszonylag
hiteles adataiból egy
valószínűtlenségeket
halmozó történelmi kalandregényt lehetne írni rablóbandákkal és lovagi
dalnokversenyekkel,
bordélyházi
gyönyörűségekkel és akasztófán lógó holttestekkel, áhítatos imaszövegekkel és
kocsmai trágárságokkal. Az
ötszáz
év előtti párizsi élet fényei, sötétségei, maga az élet egésze kavarog
halhatatlan „Végrendelet"-eiben (a Kis
Testamentumban
és főleg a Nagy Testamentumban) és halhatatlan balladáinak képáradatában. (De
ne essék félreértés, a
középkori
francia költészetben nem azt a 14 soros versformát mondják szonettnek, amit
megszoktunk az olasz eredetű,
Petrarcaféle
és a Shakespeare-féle angol szonettekben. A francia lovagdalnokok és korai
reneszánsz költők balladái pedig
három
hosszabb és egy rövidebb versszakból álló lírai versek, amelyekben a szakaszok
végső sorai azonosak — refrének
—
voltak, és a befejező kis szakasz ajánlás volt vagy egy pártfogó úrhoz vagy a
dicsőített hölgyhöz. Tehát Villon balladáit se
gondoljuk
rövid, drámai elbeszélő költeményeknek, hanem fegyelmezett rímtechnikával
felépített lírai verseknek.)
Villon
neve eredetileg nem is volt Villon: Montcorbier-ként született 1431-ben, abban
az évben, amikor az angolok máglyára
vitték
a franciák hősnőjét, Jeanne d’Aarcot, s amikor már vége felé járt a százéves
angol—francia háború. A lovagok
váltakozó
eredményű csatározásai után a francia parasztok, akiket csatára lelkesített
Jeanne d’Arc, végül is kikergették
Franciaországból
a megszálló angolokat. Maga a hős leány áldozatul esett, de hamarosan az ország
felszabadult. Az
újszülött
Montcorbier apja nemsokára meghalt, valószínűleg elesett a végső ütközetek
valamelyikében. Az özvegy anya
áhítatos,
műveletlen asszony volt. Szegények is voltak, de bizonnyal igénye sem volt fia
taníttatására. Ám a további életutat
másfelé
irányította az özvegyasszony rokona, Guillaume de Villon apát, aki művelt pap
volt, és magára vállalta a gyermek
neveltetését.
Gyámja lett a fiúnak, korábban o maga tanította, amikor pedig iskolássá érett,
iskolába, majd felső iskolákba
járatta.
A leendő költő gyengéd szeretettel kapcsolódott mindvégig anyjához, de a tudós
papot tartotta igazi atyjának, és az
iskolákban
már magát is Villonnak nevezte. Ezen a néven lett a híres párizsi egyetem
hallgatója, ahol tudásra éhes, kitűnő
tanulónak
bizonyult és 21 éves korában elnyerte a doktori címet is.
Az
egyetemen sokfélét lehetett tanulni. Villon megismerte a keresztény filozófia
mellett az ókori filozófusok tanításait is.
Ennél
fontosabb volt a számára, hogy elmélyülhetett az antik görög és latin irodalom
remekeiben, közben a lovagok
költészetét
lelkesen szívta magába. Már ez időben is verselt, de ezeket a korai
költeményeket nem ismerjük. Mire befejezte
tanulmányait
és írástudó számára való hivatalokat is vállalt, már az ifjúság körében
költőnek számított. Hanem az egyetemi
élet
a tanulással az elzüllésre is alkalmat kínált. Az egyetemi ifjúság egy része
otthonos volt a kocsmákban és a
bordélyházakban.
Többen a közveszélyes rablóbandákkal is kapcsolatban álltak. A féktelenségekre
mindig hajlamos Villon
hamarosan
ismert alakká vált az éjszakai életben. 25 éves volt, amikor részt vett egy
nagy verekedéssel végződő betörésben.
Akiket
közülük elfogtak, börtönbe is kerültek. O helyesebbnek látta elmenekülni
Párizsból. Akkor írta első máig ismert
költői
remekművét, a „Hagyaték" című vallomást élete eddigi kalandjairól. Ennek a
formája végrendelet. Ez divatos műfajta
volt
akkoriban. Mi régóta „Kis Testamentum"-nak nevezzük. Szatirikus hangütésű
körkép a korról, amelyben élt. Ettől
kezdve
néhány évig távol tartotta magát Párizstól. Élt, ahogy tudott. Az írástudó
ember különféle írásmunkákat kaphatott és
sok
helyütt szívesen hallgattak verseket is. Ezekben az években írta balladáinak
java részét. Ezeket később beleépítette lírai
betétként
a nagy vallomásba, a „Nagy Testamentum"-ba. A szerelemtől a nyomorig
változatos témavilágú ez a
balladaköltészet.
Már életében népszerűvé, sokfelé idézetté vált a máig is híres ballada a „Múlt
idők szép asszonyai"-ról,
amelynek
refrénje évszázadok óta Európa-szerte közmondás: „De hol van a tavalyi
hó?"
Ezekben
a kóbor időkben került kapcsolatba a „Coquillard-ok" néven ismert
rablóbandával. Magyarra „Kagylósok"-nak
fordíthatjuk
a coquillard szót. Régóta találgatják, hogy ez a „kagyló" egy jelvény
volt-e. Vagy a rablóvezér neve? Egyesek azt
állítják,
hogy vörös haja volt, és Pierre volt a keresztneve. Lehet. De mindegy.
Veszedelmes, szervezett rablóbanda volt.
Villon
nemegyszer vett részt betöréseikben is, verekedéseikben is, de közben úri
otthonokban is szívesen látták, mert
kezdett
már országos hírű. költő lenni. Minthogy a kor leghíresebb és legtekintélyesebb
költője, a hosszú angol fogságból
hazatért
Charles d’Orléans herceg meghívta kastélyába, Blois-ba egy költői versenyre.
Verselő nagyurak, dalnok lovagok
közt
sikeresen szerepelt az ágrólszakadt, csavargó életet élő költő. Talán meg is
nyílt előtte az országos siker útja. Ekkor
írta
főművét, a „Nagy Testamentum"-ot, amelybe beleszőtte a legjobbaknak ítélt
korábbi költeményeit is. A mi számunkra ez
a
nagy mű egyben utolsó költői alkotása. Könnyelműen visszatért Párizsba, és
hamarosan belekeveredett egy utcai
verekedésbe.
Elfogták, és a városi bíróság mint visszaeső bűnöst kötél általi halálra
ítélte. Ez az akasztásos halál régóta
kísértette,
egyik legszebb balladája is az akasztottakról szól. Most nyilván tekintélyes
urak, akik Blois óta személyesen is
ismerhették,
vagy olyan értő elméjűek, akik szerették verseit, közbenjárhattak, mert
kegyelmet kapott, és mindössze tíz évre
eltiltották
a párizsi tartózkodástól. 1463 januárjában elhagyta a fővárost. És ezzel
befejeződik életrajza. Nem tudjuk, mi lett
vele,
élt-e még sokáig ismeretlenül, vagy valahol mégis bűnbe esett, és kivégezték,
ahogy ifjúkora óta várta. Vagy másképpen
halt
meg? Nem tudjuk, életrajza 1463-ban véget ér. Ekkor 32 éves volt. De a két
„Testamentum"-mal és alig néhány kisebb
költeménnyel
— javarészt balladákkal — a világirodalom legnagyobb és legtöbbet utánzott
lírai költője lett.
Írtak
róla verseket (a legszebbek egyikét Juhász Gyula „Ódon ballada" címmel),
regényeket, a mi évszázadunkban filmeket
is
készítettek az életéről. Se szeri, se száma a róla szóló tanulmányoknak. No és
saját művein kívül a hamisított
Villon-művek
olykor még népszerűbbek lettek. A német Bertolt Brecht és a magyar Faludy
György Villon ihlette változatai
valójában
nem az o művei, de ezek a jó költők a hamisítványokkal széles olvasóköröknek
adtak és adnak egy
Villon-hangulatot.
És a szép költői hamisítás azóta, hogy a XVIII. században Macpherson a sohasem
élt Osszián nevében
őskelta
hősénekeket hamisított, bocsánatos bűnnek és költői bravúrnak számít.
Annyi
bizonyos, hogy abban a fontos kultúrtörténeti pillanatban, amikor múlttá vált a
középkor és a diadalmas reneszánsszal
elkezdődött
az európai újkor, François Villon nemcsak a francia irodalom, hanem az egész
európai irodalmi kultúra legfőbb
és
legnagyobb hatású költője volt. Élőbb és életteljesebb, mint bárki kortársai
közül.
Hegedüs
Géza
Balladák
NYÁRI BALLADA SZEGÉNY LOVISE-RÓL
Lovise egész nap a tűzhelynél állott
és arcára fekete pernye hullt,
és éhes volt, mikor a szalmazsákra
az alkonyatban sírva ráborult.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S mikor egy úr a tűzhelynél meglátta
szűz mellét, melyet korom takart,
azt hitte, hogy megér egy sárga tallért
egy éjszakára - de ő nem akart.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S akkor az úr tornyos várába hítta,
ígérte: mint a rózsát öntözi,
léptét számolja, harmattól is óvja,
hintón hordja, selyembe göngyöli.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S mikor a várban kigyúlt az arca,
ahogy lehellettől a rózsa kigyúl:
akkor nem értette nagyon sokáig,
hogy mért teremtette a férfit az Úr.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S
a nyári szél a csatazajba fulladt,
s az éji ég vörös lett, mint a vér,
de a szívében nem volt már imádság
és bíbor arca lett csak hófehér.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
És férje is elment a csatazajba,
s ő maradt otthon, meg egy kis poronty,
és az avaron lovagok feküdtek,
olyan rőten, mint a tavalyi lomb.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S
a nyári szél csak megjött évről évre,
s gyakrabban jöttek még a férfiak,
szívében a szerelem meghalt régen,
s csak vére ordított, mint éji vad.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S mikor a nyártól oly áldott lett a teste,
amilyen áldott a víz partján a rét,
a víz partjához ment egy nyári este,
s beledobta a sok kihűlt mesét.
Szegény
emberek lánya volt, árva gyerek, de nem
akart
már bokor lenni, melyet körülcsókolnak a
nyári szelek.
BALLADA A
KALÓZOK SZERETŐJÉRŐL
Jennynek hívták, szőke volt és éhes,
s a
szállodában üveget mosott,
hol
elhamarkodott szeretkezések
szagát árasztották
a bútorok.
S mikor szitkokkal teltek meg az éjek,
s csiklandott ringyók részeg sikolyával:
ő a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S ha ágyazni ment, mert már a párok vártak,
vagy hajnaltájt meleg vizet
hozott:
megtörtént néha, hogy egy vendég vasárnap
markába
titkon egy dénárt nyomott.
Ilyenkor mindig némán
megköszönte
alázatosan vézna mosolyával,
és a
hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét
vitorlával.
És éjjel,
ha kiment a folyosóra,
egy-egy éhes
hím gyakran rálesett,
ki ott mindjárt a bűzhödt kőpadlóra
teperte le:
s ő mindent engedett.
S mikor a
férfi vállait harapta,
s mellét
kereste borgőzös szájával:
ő a
hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S egy délben zaj támadt a tengerparton,
s
találgatták mindnyájan az okát,
de ő felkacagott az
utcasarkon,
és még
otthon is nevetett tovább.
S hogy
mosogatni hívták a konyhába,
a tányérokat eltolta
karjával -
és a
hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S mikor félreverték a
vészharangot,
s a
kikötőben üvöltött a nép,
ő lassan elfütyült egy hosszú tangót
és
hófehérre mosta a kezét,
s új
ruhájában a párkányra hágott,
s a tengert nézte gonosz mosolyával,
hol a város
előtt egy hajó állott,
nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával.
S a hajó
nyolc ágyúval lőni kezdte
rőt bombákkal akkor a
várfalat,
és nem maradt, mikor leszállt az este,
kastély a
várban s ház a vár alatt,
ledőlt a bazár, a fárosz
és a zárda,
s a bronzoszlop a helytartó szobrával,
és nem maradt, csupán egy piszkos szálló
nyolc ággyal és tizenhét
utcalánnyal.
De ő még
mindig az ablaknál állott,
s az
éjszakába egy dalt énekelt,
és reggel a matróznép partraszállott,
és minden
embert sorra láncra vert.
És akkor
a hajósok vezetője
így szólt hozzá: "Kalózok szeretője,
kit öljünk
meg kívánságod szerint?"
S ő azt felelte: "Mind!"
S a
tengerparton aznap alkonyatra
minden fán
ötven ember lebegett,
és szemüket a héják csőre
marta,
mint
lógombócot éhes verebek.
S a hajó,
míg a hullák rút farával
halotti táncot járt az est
szele,
nyolc
ágyúval s tizenhét vitorlával
eltűnt vele.
Faludy
György fordításai