FRANÇOIS VILLON

(1431?—1463?)

A lírai költészet egyik legkiemelkedőbb alakja, a francia irodalom múlhatatlan értéke, verseit fél évezred óta utánozzák,

minden nyelvre fordítják, átdolgozzák és versengve hamisítják. Életművével fejezhetjük be a francia középkor

kultúrtörténetét, de vele kezdhetjük a francia reneszánszot is.

Még az életrajza is úgy hat, mintha egy leleményes anekdotakitaláló mesélgette volna úgy félezer évvel ezelőtt, vagy egy

képtelenségekkel szórakoztató amerikai filmrendező találta volna ki a közelmúltban. Viszonylag hiteles adataiból egy

valószínűtlenségeket halmozó történelmi kalandregényt lehetne írni rablóbandákkal és lovagi dalnokversenyekkel,

bordélyházi gyönyörűségekkel és akasztófán lógó holttestekkel, áhítatos imaszövegekkel és kocsmai trágárságokkal. Az

ötszáz év előtti párizsi élet fényei, sötétségei, maga az élet egésze kavarog halhatatlan „Végrendelet"-eiben (a Kis

Testamentumban és főleg a Nagy Testamentumban) és halhatatlan balladáinak képáradatában. (De ne essék félreértés, a

középkori francia költészetben nem azt a 14 soros versformát mondják szonettnek, amit megszoktunk az olasz eredetű,

Petrarcaféle és a Shakespeare-féle angol szonettekben. A francia lovagdalnokok és korai reneszánsz költők balladái pedig

három hosszabb és egy rövidebb versszakból álló lírai versek, amelyekben a szakaszok végső sorai azonosak — refrének

— voltak, és a befejező kis szakasz ajánlás volt vagy egy pártfogó úrhoz vagy a dicsőített hölgyhöz. Tehát Villon balladáit se

gondoljuk rövid, drámai elbeszélő költeményeknek, hanem fegyelmezett rímtechnikával felépített lírai verseknek.)

Villon neve eredetileg nem is volt Villon: Montcorbier-ként született 1431-ben, abban az évben, amikor az angolok máglyára

vitték a franciák hősnőjét, Jeanne d’Aarcot, s amikor már vége felé járt a százéves angol—francia háború. A lovagok

váltakozó eredményű csatározásai után a francia parasztok, akiket csatára lelkesített Jeanne d’Arc, végül is kikergették

Franciaországból a megszálló angolokat. Maga a hős leány áldozatul esett, de hamarosan az ország felszabadult. Az

újszülött Montcorbier apja nemsokára meghalt, valószínűleg elesett a végső ütközetek valamelyikében. Az özvegy anya

áhítatos, műveletlen asszony volt. Szegények is voltak, de bizonnyal igénye sem volt fia taníttatására. Ám a további életutat

másfelé irányította az özvegyasszony rokona, Guillaume de Villon apát, aki művelt pap volt, és magára vállalta a gyermek

neveltetését. Gyámja lett a fiúnak, korábban o maga tanította, amikor pedig iskolássá érett, iskolába, majd felső iskolákba

járatta. A leendő költő gyengéd szeretettel kapcsolódott mindvégig anyjához, de a tudós papot tartotta igazi atyjának, és az

iskolákban már magát is Villonnak nevezte. Ezen a néven lett a híres párizsi egyetem hallgatója, ahol tudásra éhes, kitűnő

tanulónak bizonyult és 21 éves korában elnyerte a doktori címet is.

Az egyetemen sokfélét lehetett tanulni. Villon megismerte a keresztény filozófia mellett az ókori filozófusok tanításait is.

Ennél fontosabb volt a számára, hogy elmélyülhetett az antik görög és latin irodalom remekeiben, közben a lovagok

költészetét lelkesen szívta magába. Már ez időben is verselt, de ezeket a korai költeményeket nem ismerjük. Mire befejezte

tanulmányait és írástudó számára való hivatalokat is vállalt, már az ifjúság körében költőnek számított. Hanem az egyetemi

élet a tanulással az elzüllésre is alkalmat kínált. Az egyetemi ifjúság egy része otthonos volt a kocsmákban és a

bordélyházakban. Többen a közveszélyes rablóbandákkal is kapcsolatban álltak. A féktelenségekre mindig hajlamos Villon

hamarosan ismert alakká vált az éjszakai életben. 25 éves volt, amikor részt vett egy nagy verekedéssel végződő betörésben.

Akiket közülük elfogtak, börtönbe is kerültek. O helyesebbnek látta elmenekülni Párizsból. Akkor írta első máig ismert

költői remekművét, a „Hagyaték" című vallomást élete eddigi kalandjairól. Ennek a formája végrendelet. Ez divatos műfajta

volt akkoriban. Mi régóta „Kis Testamentum"-nak nevezzük. Szatirikus hangütésű körkép a korról, amelyben élt. Ettől

kezdve néhány évig távol tartotta magát Párizstól. Élt, ahogy tudott. Az írástudó ember különféle írásmunkákat kaphatott és

sok helyütt szívesen hallgattak verseket is. Ezekben az években írta balladáinak java részét. Ezeket később beleépítette lírai

betétként a nagy vallomásba, a „Nagy Testamentum"-ba. A szerelemtől a nyomorig változatos témavilágú ez a

balladaköltészet. Már életében népszerűvé, sokfelé idézetté vált a máig is híres ballada a „Múlt idők szép asszonyai"-ról,

amelynek refrénje évszázadok óta Európa-szerte közmondás: „De hol van a tavalyi hó?"

Ezekben a kóbor időkben került kapcsolatba a „Coquillard-ok" néven ismert rablóbandával. Magyarra „Kagylósok"-nak

fordíthatjuk a coquillard szót. Régóta találgatják, hogy ez a „kagyló" egy jelvény volt-e. Vagy a rablóvezér neve? Egyesek azt

állítják, hogy vörös haja volt, és Pierre volt a keresztneve. Lehet. De mindegy. Veszedelmes, szervezett rablóbanda volt.

Villon nemegyszer vett részt betöréseikben is, verekedéseikben is, de közben úri otthonokban is szívesen látták, mert

kezdett már országos hírű. költő lenni. Minthogy a kor leghíresebb és legtekintélyesebb költője, a hosszú angol fogságból

hazatért Charles d’Orléans herceg meghívta kastélyába, Blois-ba egy költői versenyre. Verselő nagyurak, dalnok lovagok

közt sikeresen szerepelt az ágrólszakadt, csavargó életet élő költő. Talán meg is nyílt előtte az országos siker útja. Ekkor

írta főművét, a „Nagy Testamentum"-ot, amelybe beleszőtte a legjobbaknak ítélt korábbi költeményeit is. A mi számunkra ez

a nagy mű egyben utolsó költői alkotása. Könnyelműen visszatért Párizsba, és hamarosan belekeveredett egy utcai

verekedésbe. Elfogták, és a városi bíróság mint visszaeső bűnöst kötél általi halálra ítélte. Ez az akasztásos halál régóta

kísértette, egyik legszebb balladája is az akasztottakról szól. Most nyilván tekintélyes urak, akik Blois óta személyesen is

ismerhették, vagy olyan értő elméjűek, akik szerették verseit, közbenjárhattak, mert kegyelmet kapott, és mindössze tíz évre

eltiltották a párizsi tartózkodástól. 1463 januárjában elhagyta a fővárost. És ezzel befejeződik életrajza. Nem tudjuk, mi lett

vele, élt-e még sokáig ismeretlenül, vagy valahol mégis bűnbe esett, és kivégezték, ahogy ifjúkora óta várta. Vagy másképpen

halt meg? Nem tudjuk, életrajza 1463-ban véget ér. Ekkor 32 éves volt. De a két „Testamentum"-mal és alig néhány kisebb

költeménnyel — javarészt balladákkal — a világirodalom legnagyobb és legtöbbet utánzott lírai költője lett.

Írtak róla verseket (a legszebbek egyikét Juhász Gyula „Ódon ballada" címmel), regényeket, a mi évszázadunkban filmeket

is készítettek az életéről. Se szeri, se száma a róla szóló tanulmányoknak. No és saját művein kívül a hamisított

Villon-művek olykor még népszerűbbek lettek. A német Bertolt Brecht és a magyar Faludy György Villon ihlette változatai

valójában nem az o művei, de ezek a jó költők a hamisítványokkal széles olvasóköröknek adtak és adnak egy

Villon-hangulatot. És a szép költői hamisítás azóta, hogy a XVIII. században Macpherson a sohasem élt Osszián nevében

őskelta hősénekeket hamisított, bocsánatos bűnnek és költői bravúrnak számít.

Annyi bizonyos, hogy abban a fontos kultúrtörténeti pillanatban, amikor múlttá vált a középkor és a diadalmas reneszánsszal

elkezdődött az európai újkor, François Villon nemcsak a francia irodalom, hanem az egész európai irodalmi kultúra legfőbb

és legnagyobb hatású költője volt. Élőbb és életteljesebb, mint bárki kortársai közül.

Hegedüs Géza

Balladák

NYÁRI BALLADA SZEGÉNY LOVISE-RÓL

Lovise egész nap a tűzhelynél állott

és arcára fekete pernye hullt,

és éhes volt, mikor a szalmazsákra

az alkonyatban sírva ráborult.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S mikor egy úr a tűzhelynél meglátta

szűz mellét, melyet korom takart,

azt hitte, hogy megér egy sárga tallért

egy éjszakára - de ő nem akart.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S akkor az úr tornyos várába hítta,

ígérte: mint a rózsát öntözi,

léptét számolja, harmattól is óvja,

hintón hordja, selyembe göngyöli.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S mikor a várban kigyúlt az arca,

ahogy lehellettől a rózsa kigyúl:

akkor nem értette nagyon sokáig,

hogy mért teremtette a férfit az Úr.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S a nyári szél a csatazajba fulladt,

s az éji ég vörös lett, mint a vér,

de a szívében nem volt már imádság

és bíbor arca lett csak hófehér.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

És férje is elment a csatazajba,

s ő maradt otthon, meg egy kis poronty,

és az avaron lovagok feküdtek,

olyan rőten, mint a tavalyi lomb.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S a nyári szél csak megjött évről évre,

s gyakrabban jöttek még a férfiak,

szívében a szerelem meghalt régen,

s csak vére ordított, mint éji vad.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S mikor a nyártól oly áldott lett a teste,

amilyen áldott a víz partján a rét,

a víz partjához ment egy nyári este,

s beledobta a sok kihűlt mesét.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek, de nem

akart már bokor lenni, melyet körülcsókolnak a

nyári szelek.

BALLADA A KALÓZOK SZERETŐJÉRŐL

Jennynek hívták, szőke volt és éhes,

s a szállodában üveget mosott,

hol elhamarkodott szeretkezések

szagát árasztották a bútorok.

S mikor szitkokkal teltek meg az éjek,

s csiklandott ringyók részeg sikolyával:

ő a hajóra gondolt

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

S ha ágyazni ment, mert már a párok vártak,

vagy hajnaltájt meleg vizet hozott:

megtörtént néha, hogy egy vendég vasárnap

markába titkon egy dénárt nyomott.

Ilyenkor mindig némán megköszönte

alázatosan vézna mosolyával,

és a hajóra gondolt

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

És éjjel, ha kiment a folyosóra,

egy-egy éhes hím gyakran rálesett,

ki ott mindjárt a bűzhödt kőpadlóra

teperte le: s ő mindent engedett.

S mikor a férfi vállait harapta,

s mellét kereste borgőzös szájával:

ő a hajóra gondolt

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

S egy délben zaj támadt a tengerparton,

s találgatták mindnyájan az okát,

de ő felkacagott az utcasarkon,

és még otthon is nevetett tovább.

S hogy mosogatni hívták a konyhába,

a tányérokat eltolta karjával -

és a hajóra gondolt

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

S mikor félreverték a vészharangot,

s a kikötőben üvöltött a nép,

ő lassan elfütyült egy hosszú tangót

és hófehérre mosta a kezét,

s új ruhájában a párkányra hágott,

s a tengert nézte gonosz mosolyával,

hol a város előtt egy hajó állott,

nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával.

S a hajó nyolc ágyúval lőni kezdte

rőt bombákkal akkor a várfalat,

és nem maradt, mikor leszállt az este,

kastély a várban s ház a vár alatt,

ledőlt a bazár, a fárosz és a zárda,

s a bronzoszlop a helytartó szobrával,

és nem maradt, csupán egy piszkos szálló

nyolc ággyal és tizenhét utcalánnyal.

De ő még mindig az ablaknál állott,

s az éjszakába egy dalt énekelt,

és reggel a matróznép partraszállott,

és minden embert sorra láncra vert.

És akkor a hajósok vezetője

így szólt hozzá: "Kalózok szeretője,

kit öljünk meg kívánságod szerint?"

S ő azt felelte: "Mind!"

S a tengerparton aznap alkonyatra

minden fán ötven ember lebegett,

és szemüket a héják csőre marta,

mint lógombócot éhes verebek.

S a hajó, míg a hullák rút farával

halotti táncot járt az est szele,

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával

eltűnt vele.

Faludy György fordításai