Petőfi Sándor: Minek nevezzelek?

(Az itt közölt, konvertált szöveg előadási anyag egy országos Petőfi-konferenciához. Néhány hónappal később közölte a Ma és Holnap c. folyóirat. Elhangzott Székesfehérvárott 1993-ban. A konferenciát a Vörösmarty Társaság szervezte, a koordinátor Bakonyi István volt, az Árgus főszerkesztő helyettese. Az előadók, akikre emlékszem: Bécsy Tamás, Fekete Sándor és jómagam. A műsor zenei kíséretét Lovrek Károly és tanítványai szolgáltatták.

Wenczel Imre, 2001)

*

Középiskolai tanárként először szeretnék köszönetet mondani azoknak a diákoknak, akik friss megfigyeléseikkel, korlátokat nem tűrő képzettársításaikkal újra és újra ráébresztenek arra, hogy nincs az a hibásnak tűnő gondolat, nincs az a vad asszociáció, amelyet nem érdemes végiggondolni egy- egy lírai mű befogadásakor.

Ezért élnek még bizonyos alkotások, és csendesen haldoklanak mások, amelyekkel nem foglalkoznak fiatalok az iskolákban. Szóval bevallom, hogy néhány gondolatot bizony eloroztam tőlük, és a legmerészebb asszociációk is onnan származnak. Részben ez indokolja, hogy miért éppen a Minek nevezzelek? című Petőfi-verssel foglalkozom és nem mással, részben az, hogy e mű és befogadója között nagyon sok lehet az érintkezési pont; széleskörű az a bizonyos horizont-összeolvadás.

Mert lehet egyet nem érteni a költő politizálásával, a verseiben tobzódó szabadság-mániáival; elfordulni plebejus megnyilatkozásaitól; rendszer-váltásonként át lehet válogatni a Petőfi-összest; lehet fanyalogni biedermeier és / vagy zsánerképein, de nagyon kicsi a valószínűsége, hogy magyar anyanyelvű emberként - különösen ifjú emberként nem

érint meg valakit az az érzelmi-racionális játék, amely az olvasó számára részben vagy egészben képes reprodukálni azt az élményt, amelyet egy emberpár izzó szerelme jelenthet.

Ami ezen túl - vagy talán innen van, az pedig a kulturáltság gyönyörűsége. Annak a sikerélménye, hogy a sorok, félsorok olvastán gondolhat az európai magyar ember mindarra, amire a többiek. A vele egyívásúak. A ráismerés – néha a dézsávü – élménye ez. Annak a melengető öröme, hogy ismerjük, felismerjük egymást e vers olvasásakor; valahol egy nagy vérkeringés közös energiáiból táplálkozunk. Ez az élmény a középiskolás diák számára akkor adódik, amikor már ismerkedett a görög-római mitológiával, a keresztény bibliával, Janus Pannoniusszal, a Balassi- és a Csokonai-versekkel, Vörösmartyval és az európai romantikával.

Érdemes lenne konkrét művek kapcsán részletesen kimutatni, hogy miben és mennyiben hatott a francia, az angol és a német romantika Petőfi lírájára, többek közt a Minek nevezzelek? címűre. Ezt bizonyos keretek között megtette Fekete Sándor Petőfi romantikájának forrásai c. munkájában, és sok információt kapunk Horváth János Petőfijéből is. Horváth János egyébként különböző hatásokat kimutatva részben elemzi is a Minek nevezzelek? című költeményt, és az ő, valamint Baróti Dezső, illetve Seres József munkájában sok lehet a telitalálat, mert mind a diákok, mind a magam megfigyelései sok ponton találkoznak ezekkel az elemzésekkel. Nem valószínű, hogy ez véletlen csupán.

Milyenek az említett megközelítések? Az 1848 elején keletkezett alkotást Horváth János elsősorban műfajában és alkotói módszerében vizsgálja. Azt mondja – néhány e korszakban keletkezett verset szemügyre véve és korábbi Petőfi-dalokkal egybevetve –, hogy e "nagyobb lyrai költeményekben a dal-anyagot húzamos önszemlélet, részletező figyelem, fokozatos mélyítés vagy közönséghez szólás: egyszóval dal-ellenes tudatosság emeli lyrai költeménnyé". Többek közt a Minek nevezzelek? - ről szólván a "dal" és a "lyrai költemény" megkülönböztetésekor azt írja Horváth János: "... a dalban (megnyilatkozó – W. I.) valamilyen állapot hatása alatt cselekszik, tesz-vesz, beszél, a lyrai költeményben magát ezt az állapotot szemléli, jellemzi, tisztázza.' " Később: „... e költemények elemi dal-anyagot dolgoznak fel, de azt nem a maga erejéből beszéltetik, hanem mintegy tárgyává teszik a költeménynek, mely leábrázolja, magyarázza, több oldalról megvilágítja az alkalmi lelkiállapotot. Ezen eljárás által mit sem veszít eredeti intenzitásából az alapérzelem, sőt, a huzamos szemléletből új ihletet merít, erőben és tisztaságban csak fokozódik, s már-már az ódai hevületek felé közeledik."

Horváth János a naiv dalt a kifejezésre törekvés lírájának mondja. Ami ezt az "egész érzelmi állapotot költőileg értékessé teszi", az a kifejezhetetlenségnek, a kimeríthetetlenség megvallásának többIete.

Baróti Dezső talán minden lehetséges szempontból nagyító alá veszi a költeményt.

Elemzésében számomra legérdekesebb az ábrándnak és a valóságnak, az ideálnak-eszménynek és a realitásnak a szembeállítása; a magyar és nem magyar költők különböző képzeleteivel való megfeleltetés, az utalások Béranger-ra, Shakespeare-re, Lenaura, Kisfaludy Sándorra /Kesergő szerelem/, Juhász Gyulára /Profán litánia/, André Bretonra, egyéb Petőfi-versekre /Szeretlek kedvesem/, Vörösmartyra /A merengőhöz/, Stendhalra /az amour-passion-ra, a szenvedélyes szerelem fogalmára.

Nagyon érdekes még Baróti Dezsőnek az erotikára és az anya-motívumra, illetve a pszichoanalízisre való utalása. Egy helyütt pedig azt mondja: " a két halhatatlan szerelmes: a költő és Júlia egyelőre még várja a korszerű érzelemtörténeti módszerekkel dolgozó monográfusát.”

Seres József a képekre, a szerkezetre, a műfajra és a nyelvi játékokra koncentrál. Azt írja: "A Minek nevezzelek? a derült, elragadtatott boldogság szárnyaló ditirambusa, a világirodalomban szinte egyedülálló jelenség, hogy a feleségét ilyen elragadtatott rapszódiával ünnepli a költő, s hogy vallomásainak érzelmi ereje ennyire felfokozódjék."

*

Ha saját, egyéni gondolatmenetemhez nyitó tételmondatot kellene mondanom, akkor úgy fogalmaznék, hogy: A Minek nevezzelek? a megnevezés ősi vágyának és rítusának lírai átélése. Értem ezen azt a lelki folyamatot, amely az emberi nemhez való kulturális kötődéssel és a szerelmi társhoz fűződő személyes indulatokkal együtt-egyszerre zajlik.

Részben tehát az (ős)ember világot elsajátító mámoros öntudatra ébredése a megismerés, ráismerés élménye által, vagy az újdonság fogalmivá tétele (megnevezése – ezáltal „beemelése" az emberi kultúrába): részben a már meglévő kulturális élmény képi felelevenítése, illetve átrendezése a romantikus férfiköltő nézőpontjából. Ez az érzelmes-racionális játék a Petőfi-romantika egyik legszebb, legérettebb megnyilvánulása. Jobban kötődik a korabeli angol, német vagy francia költészeti mintákhoz, de még a biblia képzetköréhez is, mint a sokat emlegetett magyar népiességhez.

Próbáljuk meg követni a költői szubjektum világot újrateremtő asszociációit! Nincs határ képzelet és valóság között, a totális valóságátrendezés szempontja a szerelem. A gondolat- és érzelemfolyamatok folyamatként és e folyamat megszakítottságaként ábrázolódnak. Ennek eszköze elsősorban a refrén: Minek nevezzelek?

A sokszor ismételt kérdés először a lélek világát érinti. Álmodozásról, álomszerűségről, a mikro- és makrokozmosz (a közel és távol) egybevillanásáról, a rácsodálkozásról, a folyamatos létezésről és a véglegességről rajzol képeket. (Merengés, szem és esti csillag, "Miként ha most látnák először", patak, tenger.)

A látás érzékterülete leggyakrabban mint első információ működik az ember világot felfogó, kapcsolatot teremteni képes érzékszervei közül. Ha pedig kissé talán merészebben merjük követni e mű információit, akkor "miniatűrepikai szeletében" akár egy kis biedermeier „történetkét” is találhatunk, melyben az érzékterületek úgy következnek egymás után, ahogy a férfi és a nő közelíthet egymáshoz például egy esti találkán. Először csak nézik egymást... A kor divatja szerint az erotika maximuma a csók. "S a csók tüzében összeolvad lelkünk" - ez a sor valahol az aranymetszés körül van a költeményben.

A kapcsolat a két ember között tehát a gondolat oda-vissza röppenésével teremtődik meg, és ez itt olyan képzetkört indukál, amelyben a szelídség, a rabság és a szabadság fogalmai, idő- és tértávolságok (illetve azok megszűnése) együtt lényegítik át a fizikai létet szellemivé, miközben "megérkezünk" az érintés képzeteihez. Az értékterületeken úgy halad végig a költemény, hogy minden "szublimálódik", nincs benne semmi állatiasság.

A tekintet szelíd galambbá metaforizálódik, majd metaforalánccal az egész emberiség második létkezdésének bibliai motívumait felidézve (Noé és galambja) az egyén megszületésének, illetve a szerelemben való újjászületésének élményéig jut. A megszületés-feltámadás képei tobzódnak, szinte örvénylenek.

A hangélmény (a kedves hangjának megszólalása) apokaliptikus kürtjellé asszociálódik, aztán többszörös képzetkapcsolással a csalogány hangjává. Ez a hang oly módon varázsol, mint Orpheuszé. Képes feltámadást előidézni.

A romantika "mintha" világában vagyunk, melyben a Petőfi-féle mítosz által keveredik a pogány (ógörög) és a keresztény mitológia: antropomorfizálódik a természet, a fák számára úgy következhet be az újjáéledés, ahogy az ember számára a szerelem. Mindez persze nem idegen a népköltészettől sem, de ott nem így működik a kép és annak jelentése.

((Petőfi több más művében utánozza és /vagy fejleszti a népköltészet párhuzam, illetve analógiatechnikáját, amelynek lényege a természeti kép majdnem mindig reális megrajzolása, azután általánossá tétele, konkretizálása, absztrahálása, feloldása, tulajdonképpen magyarázata. PL: "Nem ám az a rózsa, ki a kertben nyílik, hanem az a rózsa, ki egymást szereti" (népdal). Lehet hangulati előkészítés szerepe is a természeti képeknek a népdalban, így erősítve vagy kontrasztozva a "profán" információt. PL: "Szépen úszik a vadkácsa a vízen, szépen legel a lovam a réten, szépen szól a csengő a nyakába, tiéd leszek én babám nemsokára" (népdal).))

A létfolyamatok nem hétköznapiak, a látás, a tapintás érzékszervének "ünnepe" után a hallás érzetein ömlik át a valóság erősen kontrasztozottan, s e kontraszt elemei egymásból egymásba épülnek.

„Minek nevezzelek,

Ha megzendülnek hangjaid;

E hangok, melyeket ha hallanának

A száraz téli fák,

Zöld lombokat bocsátanának

Azt gondolván,

Hogy itt már a tavasz,

Az ő régen várt megváltójok,

Mert énekel a csalogány.

Minek nevezzelek?"

Tél – tavasz, száraz fák – zöld lomb... Természetesen van folytatása is a kontrasztozásnak. A tavasz melegét a nyár forrósága, a lét lehetőségeit a beteljesülés követi. No és az „átlendülés” egy másik létszintre, melyben a teremtett, a megálmodott, az elképzelt – elfedi a valódit.

Azokról a tipikusan romantikus létszintekről beszélek, amelyek valahogy így állíthatók párba:

valóságos - vágyott;

evilági - transzcendens;

földi lét - tündérvilág;

itt - valahol másutt;

most - az örökkévalóságban stb.

Az eszményített csók természetesen kellőképpen tüzes. „Hozzávalók”: rubintkő, amely eleve a tüzet idézi színével; a lángoló szó jelzőként; a csók tüzében kifejezés, melyet az összeolvad ige követ; és annak „kivitelezése”, hogy a rubintkő metafora tegyen. Ilyen a csók a Petőfi-romantikában, amelynek nyomán a szerelmesek lelke egymásba olvad.

A nappal-éj-hajnal fogalomtrió tipikusan romantikus képlete a folyamatoknak és azok ellenpontozásának.

"S a csók tüzében összeolvad lelkünk,

Mint hajnaltól a nappal és az éj..."

Ebben a romantikában a világ közepe a szubjektum, így csak az létezik, és addig, amíg a szubjektum előhívja. A csók élményének lírai újjáteremtésekor nem csupán a lírai alany varázsolódik el, hanem az idő és a tér is, hiszen olyan világ ez, amelybe a szubjektum képzelete lehel életet.

Az "... eltűn előlem a világ, / Eltűn előlem az idő" gondolatritmus nyomán felrémlik egy tökéletes, ideális másik világ, melyből a keresztény mitológia mennyországának boldogsága árad.

Az eföldi valóságban ezzel a vágyott világgal kapcsolatba kerülni a Petőfi-gondolatmenet szerint például egy szerelmes csók által lehet. "S minden rejtélyes üdvességeit / Árasztja rám az örökkévalóság" A sejtések ("rejtélyes üdvesség"), boldogság-keresés, vágyak, a véges és végtelen képi-fogalmi játékai előidézhetik a "varázslónak" azt a révületét, amelyben beteljesülhet a rítus: megtörténik (az egész eddigi gondolatsor összefoglalásaképpen) a megnevezés.

A „szóvillanások” sorozata itt olyan, mint egy tűzijáték. Látszólag nem racionális, vagyis nincs benne első pillantásra felfedezhető logikai rend (akár a versformában, amely egyszerre oldott és kötött forma –jambikus lejtéssel, rímtelenül, illetve esetleges rímekkel; mondhatjuk, hogy szabad vers kötött sorszámmal és kerettel), de ha szemügyre vesszük előzményeivel együtt, kiderül, hogy tökéletes kifejtése, megvilágítása, összefoglalása mindannak, amit eddig olvastunk.

A versszak aranymetszési pontjában két fogalom tételezi a lírai alany mikrokozmoszát: a "lelkem", és (annak legfontosabb tartalma) a "kincs". A makrokozmoszt az e körül a középpont körül megrajzolt, illetve metaforasorral megjelenített világ „ellipszise” képviseli, mely egyszerre karolja át az eföldi lét valóságát, és az "égberontott képzelet" világát. Mint Csongor Tündéje vagy Dante Beatricéje, egy felsőbb világszinten, a boldogság elképzelt világában "trónol" Petőfi „tündérleánya"; vagy mint a valóságban boldogtalan Csokonai által teremtett istennő: a Remény. A két világszint közötti határon ott van egy másik fontos szempontból definiáltan a NŐ: a boldogság édesanyja.

Az "egy világnál többet érő kincs" metafora emlékeztet a Balassiszólamra: "Ez világ sem kell már nekem nálad nélkül, szép szerelmem..." (Az olvasó természetesen kultúratörténeti asszociációival tovább mehet, pl. Kosztolányi Halotti beszéde felé: „jaj, összedőlt a kincstár…”)

A végső megnevezés érinti az érzékelést (persze áttétellel: "édes"), az esztétikum szféráját ("szép"), mindazt, ami a költemény tavasz-képeiben a kinyílást, a lehetőségeket jelentette ("ifjú"), és azt az emberi kapcsolatot, amely a kor társadalmában az egyedül megnyugtató és harmonikus viszony volt ("hitvesem").

A megnevezés és / vagy a lét paradoxonjait, lezáratlanságát, talán körforgását, esetleg az indulat korláttalanságát jelezheti a még egyszer "odatett" kérdés: "Minek nevezzelek?" (Talán minden megnevezés újra és újra átgondolandó, mert a létezés folyamatába ágyazott? Mert az maga a tudatos emberi lét?)

Az összefoglaló szakaszban tehát mindaz a látásmód, költői módszer (kontrasztok, paradoxonok, metaforahalmazok, túlzások, végletek, világszintek) a szerelmi látásmód (nézőpont) fókuszában összegződik, amely az azt megelőző négy szakaszban működött.

Az előadás varázsa valószínűleg abból is fakad, hogy a megszólított folyamatos (képzeletbeli) jelenléte által e "féldialógus" nyomán az olvasónak hasonló beavatottság-élménye támad, mint amikor színpadi előadást követ figyelemmel. A szerelem élménye ezáltal is (nem csupán a lírai gondolatmenetben) minden olvasó számára egy időtlen, örök jelenben folyamatosan újrateremtődik, s vele az egész, Petőfi által képekbe öntött (európai) romantikus kultúra.

MA ÉS HOLNAP 1993/1