Az orosz realizmus

(Rövid összefoglaló a Corvina Kiadó Érettségi tételek, témakörök c. könyvéből)

Az 1860-as, 70-es években (részben az 1861-es jobbágyfelszabadítás hatására az orosz epika a virágkorához érkezett, sőt a világirodalomban is meghatározó szerephez jutott. Az orosz regényhősök ugyanis úgy lépnek fel a „feleslegesség” és az orosz élet mozdulatlansága ellen, hogy a haladás lehetséges útjait keresve Európa felé is kitekintenek, a Nyugat kultúráját is felmérik. Vívódásuk vagy úttalálásuk ezért és így nyer egyetemes jelentőséget. A saját fejlődési út hangoztatói - a szlavofilek (a szlávok összefogásának hívei), a nacionalisták és a „nyugatosok” a politika és a művészet terén vívják vitájukat Oroszországban a század közepén.

A „felesleges ember” figurája Puskinnál jelent meg, a feleslegesség mélypontját Goncsarov Oblomov című regénye mutatja be. A másik alapmotívum, a „csinovnyik-lét - Gogolnál és Csehovnál ismerhető meg a legaprólékosabban. Dosztojevszkij - állítólag - a nagy nemzedék nevében így nyilatkozott: „Mindnyájan Gogol Köpönyegéből bújtunk ki”

A köpönyeg című elbeszélés „hőse” Akakij Akakijevics, az antihős, a kisember. (Arany János találó szójátékával: Akárkijevics Akárki). Személyiség nélküli figura ő, a hivatali gépezet emberszámba nem vehető alkatrésze. A mű egyetlen sorsfordulatra épül: a „főhőst” egy alapvető életszükséglet (a régi köpönyeg teljes elhasználódása) cselekvésre kényszeríti a csaknem állati létből, igénytelenségből. Emberként kezd viselkedni, magatartási (emberi!) hibái is lesznek, önérzete is bontakozni kezd. Az újabb fordulatot épp ezért nem képes már elviselni, képtelen visszasüllyedni az emberhez méltatlan sorba: fellázad és büntet.

(Kísértetként.)

Gogol a valóságos torzulást túlzással, sőt irreális elem beépítésével teszi láthatóvá. Groteszk az ábrázolt valóság, felemás szemléletmóddal (együttérzéssel keveredő iróniával) tekintünk a történtekre. Az irrealitásnak, a groteszk vagy a fantasztikus elemnek azonban egyaránt és egyértelműen valóságfeltáró szerepe

van Gogolnál.

Az eltorzult tudat, a deformált személyiség történéseit világítja meg Dosztojevszkij is a Feljegyzések az egérlyukból című, belső monológokból szőtt elbeszélésében. A társadalom perifériájára szorulás az „odúlakót” képtelenné teszi az alapvető emberi megnyilvánulásra, a szeretetre. (A szeretet az orosz irodalomban, főként Tolsztojnál az értékrend csúcsára kerül.) Tudatát tovább torzítja a teljessé váló magány, és kialakul „a tudat túltengése”, a szellem önmarcangolása, rombolásvágya. Az emberi szabadság ebben a környezetben visszájára fordul, és az ember rosszat akar önmagának.

A Bűn és bűnhődés című regényben Raszkolnyikov, a nyomorgó joghallgató nem fogadja el a társadalmi igazságtalanságot. Nem fogadja el személyes sorsának a „tetű” létet, és át kíván lépni a kevesek, az uralkodók közé. A regény alapkérdése: szabad-e ezt megtennie, egyáltalán milyen szabadsága van az egyénnek a társadalomban. Melyek azok a gátak, amelyek megszabják a cselekvéseinket?

Raszkolnyikov aprólékos gonddal megtervezi a tettet, kiválasztja a társadalomban mások által is kártékonynak ítélt öregasszonyt, akit meg kell ölnie.

A terv végrehajtására azonban csaknem képtelennek bizonyul: nem képes hidegvérrel gyilkolni.

Önmaga számára az első megdöbbentő tapasztalat: a tudat hatókörét belső, lelki tényezők, erkölcsi gátlások korlátozzák. És a külső körülmények fölött sem képes uralkodni: megjelenik az uzsorásnő húga, őt is meg kell gyilkolnia - és ez már erkölcsileg végképp igazolhatatlan bűntett. Ráadásul volt egy korábbi, most végzetesnek bizonyuló lépése: elméletét már megírta, megjelentette (a társadalom elé tárta), ezzel magát mintegy kiszolgáltatta. Csak idő kérdése, hogy mikor irányul rá a vizsgálóbíró figyelme.

Az orosz társadalomban tapasztalható nyomor, alkoholizmus, erőszak, önzés és prostitúció (lásd: a Marmeladov család élete és helyzete) elegendő okot szolgáltatna annak, aki gyökeres változást követel, aki társadalmi igazságot akar teremteni. Raszkolnyikovnak azonban idővel arra is rá kell döbbennie, hogy a gyilkosság elkövetésével egyetlen lépést sem tett ebbe az irányba. Nem az emberiségért, nem mások nyomora miatt, nem a családjáért gyilkolt. Lázadása csak a saját helyzetének elviselhetetlensége miatt következett be, a saját kiemelkedéséért, bűnéért tehát bűnhődnie kell. A párhuzamos életutak, sorsok széles skáláját tartalmazza a regény: „polifonikus szerkezetű”. Az embert vezérlő tényezők ebben a műben elkülönülnek egy- mástól, az emberi teljesség csak a befejezésben fog feltűnni. Az értelem, az érzék és a lélek más-más szereplő életét irányítja. (A raszkol szó szakadást jelent. Raszkolnyikov az értelem, a logika síkjára lép, az intellektuális életvezetés útját próbálja járni, így követeli személyes szabadságát. Lázadása egoizmusnak fog bizonyulni. Mellette elsősorban két párhuzamos sors fut: Szvidrigajlové és Szonyáé. Szvidrigajlov ösztönlény. Kéjenc figura, üres élvhajhász, a legprimitívebb testi, érzéki örömök vezérlik, eszménye csupán a gyönyör. Ez az út nem járható: öngyilkossága intő példa, egyúttal Raszkolnyikov önigazolása erről az oldalról.

A másik oldalon viszont ott áll Szonya a sors által a legmélyebbre sodort örömlány, aki azonban az őt körülvevő fertő ellenére is megmaradt a lelkében tisztának. Amit tesz, családjáért teszi, zokszó nélkül. Ő az erkölcsös lét képviselője, a humánum a szeretet, a lelkiismeret megszólaltatója. Egyedül van, de kollektív erkölcsöt képvisel, a keresztényi felebarátság parancsait. Tudja, hogy Raszkolnyikov rosszul döntött, tudja, hogy a fiatalember csupán áltatja magát elméletével, tudja, hogy részvétre szorul, és meg is érdemli azt. Bízik benne - és ezen a ponton Raszkolnyikovnak végül is fel kell adnia kilátástalan, reménytelennek bizonyuló küzdelmét.

Az ember ugyanis társas lény és erkölcsös lény. Egyik sem hagyható figyelmen kívül, semmilyen társadalmi igazságtalanságra való hivatkozás nem szünteti meg ezek érvényét. Raszkolnyikov képtelen elviselni a lelkiismerete mardosását és a magányt, csaknem eszét veszti a tett utáni napokban. Testvére és édesanyja sorsában is osztoznia kell, szerepet kell vállalnia mellettük. Nem fogadhatja el Mikolka (vallási fanatizmusból történő önfeláldozását sem, neki magának kell bűnéért vezekelnie. És végül képtelen a Szonya iránt érzett, egyre erősödő vonzalommal, ugyanakkor bűntudattal élni. A tiszta lelkű Szonyához fel kell emelkednie - elindul hát Szibériába, és természetesen Szonya is vele tart.

A befejezés mindenképpen váltást jelent a cselekményvezetés addigi logikájában. Dosztojevszkij mindaddig (szinte külső szemlélőként) csupán figyelte figurái tetteit, hősei addig az ő szándékától független szereplőknek tűntek, a saját elveik irányították minden lépésüket. Sorsukban egy-egy életelv testesült meg (ezt fejezi ki a „polifonikus” minősítés). Irodalomtörténeti fordulópontot jelent ez a jelenség az epika történetében: a regényíró megszűnik mindentudó, a szereplők sorsát aktívan alakító tényező lenni. Passzív szerepet játszik, háttérbe húzódik. A regény az ábrázolt jelenségek átfogó értékelésére íródik, az írói ítélet lapról lapra fogalmazódik, a szereplők eszméinek életképessége vagy hibás volta a cselekmény során válik nyilvánvalóvá.

Az epilógus azonban már más elv szerint születik a Bűn és bűnhődésben. Az író megelégelte Raszkolnyikov harcosságát, tudatválságát és szenvedéseit. Azért illeszti epilógusként a műhöz a főhős megigazulásának kései történetét.

A többiek közül feltétlenül fontos szereplő még Luzsin és Porfirij is. Luzsin ugyanúgy választásra kényszerül, mint Raszkolnyikov, és ő a gátlástalan önzést választja („szeresd mindenekelőtt önmagadat”). A főhős undorodik tőle, borzad attól, hogy esetleg azonos úton járnak.

Porfirij vizsgálóbíró az egyetlen olyan viselkedési formát választja Raszkolnyikovval szemben, amely a tettest térdre fogja kényszeríteni. Kedélyes, húzza az időt, kivárja a lelkiismeret felerősödését, a Raszkolnyikovban pontosan megsejtett belső harc végkifejletét. Hol óvatos, hol fölényes magatartása nem emelkedik Raszkolnyikov fölé: nincs erkölcsi fölénye a gyilkossal szemben, de a győzelem (főként Szonya hatására) az ölébe hull.

A művet nem a cselekmény, a bűnügyi alaptörténet fordulatai tartják mindvégig feszültségben, hanem a főhős belső harca, lelki vívódása. Dosztojevszkij gyakran él a szereplők önvallomásának eszközével, gyakran beszélteti figuráit, ritkábban alkalmazza a közvetlen értékelés direkt módszerét. Már a mű elindításakor látja hősei öntörvényű mozgását, pszichológiai logikáját, a szociális környezet sorsformáló következményeit. A cselekmény bonyolódását Dosztojevszkij mintha önnön sorsára bízná, azaz lemondana az irányító szerepkörről - realista objektivitás és belső logika a szervező erő Az epilógusig. Maga az író objektív közlő, személyes megnyilatkozásai alig vehetők észre.

A Bűn és bűnhődés ideologikus regény - az író az eszmények szerepét keresi az emberek életében. Hőse a pszichikai egyensúlyát kereső, meghasonlott ember.