Stendhal – eredeti nevén Henri Beyle (Grenoble, 1783. 1. 13. - Párizs, 1842. 3. 22.) – leghíresebb regénye, a Vörös és fekete (mai, érvényes fordítása 1982-ben) ugyanabban az évben jelent meg, mint pl. Puskin Anyegin c. verses regénye, Vörösmarty Csongor és Tünde c. drámai költeménye, illetve Széchenyi Hitel c. tanulmánykötete. (1830-ban.) Mintegy fél évvel később jelentkezik a francia realizmus másik nagy alakja, Balzac korszak-meghatározó könyvével, a Szamárbőr c. romantikus és realista regénnyel. E két stíluskorszak kissé elmosódó határán Stendhal Balzackal levelezve megpróbálja meghatározni írói (stilisztikai-tematikai) hovatartozását, és úgy gondolja, hogy romantikus alkatú az a regényszerző, aki saját korának figuráit mutatja be történeteiben. A későbbi esztéták ezt cáfolják, és a Vörös és fekete, illetve Balzac Emberi színjátéka inkább a realizmus címkéjét kapja. Az ismert engelsi meghatározás szerint a romantikus regény különleges alakokat ábrázol különleges környezetben, míg a realista mű tipikus alakokat mutat be tipikus környezetben. A "tipikus" szó az egyediben rejtőző általánosra utal, ami azt is jelenti, hogy a részletesen jellemzett (egyébként hús-vér) figura korának sokféle erényét-bűnét hordozza, így feltérképezhető egyedi tulajdonságain keresztül az adott társadalom. Annak szerkezete, viselkedési modelljei, gazdasági-politikai alakulatai, karrier-lehetőségei...

Azok a regénytípusok, amelyek ebben a korszakban (a klasszicizmus után, a fin de siécle, a "századvég" előtt) Európában divatosak voltak (pikareszk-/kalandregény, történelmi regény, levélregény, naplóregény, utaztatási regény, karrierregény, államregény...), új köntösbe öltöztek, és a kor jellemző figuráit bemutatva analizálták (elemezték) és kritizálták saját társadalmukat. Nyilvánvalóan a változtatás igényével. Így új regénytípusok is létrejöttek: az analitikus regény és a kritikai realista regény. Igyekeztek az alkotók tükröt tartani a társadalomnak (lásd a Vörös és fekete expozícióját), ezért néha a nyers valóságot "írták le" (a francia naturalista regény legfontosabb képviselője Zola), természetesen úgy, ahogy ők látták. Megszületett tehát a francia nagyrealizmus, másképp: a kritikai realizmus.

Stendhal Vörös és fekete c. regénye sok romantikus vonást mutat (főleg Julien Sorel jelleme és az érdekes, fordulatos cselekményvezetés miatt), mégis olyan karrierregény ez, amely realisztikus módon képes feltérképezni az egész társadalmat, annak minden fontos kulcsfiguráját és lehetőségét.

A történet (többek közt) pl. azt mutatja be, hogy egy szegény fiú hiába nagyon tehetséges, ha nem áll be a karrierista képmutatók sorába, ha nem csapja be a környezetét (és önmagát is) a társadalmi szokásoknak/követelményeknek/normáknak megfelelően, akkor nem érvényesülhet.

A címbeli két szín jelképe lehet a vérnek és a halálnak; (a hazárdjátékosok, szerencsevadászok számára) a rulett vörös és fekete színének; a katonai és a papi pályának (mint érvényesülési lehetőségnek); a sötét szegénységnek és (mondjuk) a bíborosi gazdagságnak, a kilátástalanságnak, tudatlanságnak, belenyugvásnak (sötét) és a tudásnak, lázadásnak, revolúciónak (vörös), stb.

A kettős életet élő főszereplő tudatosan választja a képmutatást, mert (műveltsége, olvasottsága megérteti vele) semmiképpen nem élhet jobb életet, mint nyomorult környezete (pl. az apja), ha nem csapja be a társadalom kegyeltjeit, a főurakat, a gazdagokat. A képmutatás iskolájának összes "osztályát" ki kell járnia tehát a Bourboni restauráció idején. (Titokban az előző korszak világraszóló tehetségű vezetőjének, Napóleonnak a képmását őrizgeti párnája alatt...) Ezeket a karrier-"megállókat" városnevek jelzik: Verriére, Besancon, Párizs... Julien Sorel amint egyre magasabbra jut a társadalmi hierarchia "létráján", egyre nagyobb veszéllyel kell szembenéznie. A kifinomult, okos képmutatók ugyanis felismerik a képmutatást; Juliennek őket is át kell tudnia verni.

Ezért életformává válik számára a képmutatás. Gyakran szenved ettől, hiszen az álarc, amit felvett, nem saját természetéből fakad, csak magára erőlteti. (Fordított Tartuffe-álarc.) Az önmagával meghasonlott személyiség valójában erkölcsileg tiszta; Madáchcsal szólva: "bűne a koré, mely szülte őt". Akkor talál ismét önmagára (végre boldog lehet), amikor halálos ítéletét várja a börtönben, és meglátogatja szerelme, De Rénalné.

A történet további szálai a szerelemről, a barátságról, a tehetségről, az akaraterő diadaláról és a személyiség titkairól szólnak. A mű így általános érvényű élet/viselkedés-modelleket mutat be. Arra ösztönzi olvasóit, hogy szembesüljenek saját életvitelükkel. Megtanítja Stendhal a "befogadót" szeretni és gyűlölni; mindent a megfelelő időben, helyen és módon. Azonban inkább kérdez, mint utat mutat, így az olvasó alkotótárssá válhat a közös gondolkodásban. Ez a könyv egyik nagy erénye.

A kor számára megfogalmazott mondandó: társadalomkritika. Nyilván a legtöbb olvasó számára megrendítő élmény volt a felismerés: másképp kell(ene) élnie, mert hazug az egész társadalom életmódja és berendezkedése.

A romantikát és a realizmust nem lehet éles határvonallal elválasztani egymástól. Természetesen vannak olyan romantikus művek, amelyeknek semmi közük vagy igen kevés közük van a realizmushoz, és vannak realista művek, amelyekben nincs, vagy vajmi kevés a romantika. De magában a romantikában is megvolt a valóság-felderítő igény, és a haladó indulatú romantikusokban sok a realista vonás; míg a realizmus programja maga is a haladó romantikából nőtt ki, és főleg első nagy megvalósítói sok mindenben rokonságban maradtak a romantikával. Hiszen időbelileg is, amikor a nagyromantika Európa-szerte kibontakozik, máris nyomába ered a céltudatos realizmus. Ne feledjük el, hogy a realizmus atyja Balzac, három évvel idősebb is volt a romantika főalakjánál, Victor Hugónál. Stendhal pedig, aki előbb volt romantikus, mint Hugo, és előbb pedzette a realizmust, mint Balzac, mindkettőjüknél idősebb volt, magát romantikusnak mondotta, de nem szerette a romantikusokat; a tárgyilagos megfigyelés és tárgyilagos megfogalmazás megszállottja volt, de nem tekintették realistának — valójában megtalálta a tökéletes összhangot a romantikus szenvedély és a realista tárgyilagosság között.

A Stendhal csak egyike számos álnevének, de történetesen ezzel lett világhíres. Igazi neve Henri Beyle volt. Szerette magát milánói olasznak mondani, még sírkövére is ezt vésette, holott grenoble-i volt, királyhű, vidéki francia nagypolgári család sarja. Olykor azt állította magáról, hogy muzsikus, pedig csak tudott zenélni is, valóságos foglalkozása szerint korábban hivatásos katonatiszt, utóbb diplomata. A sírjára azonban a hamis adat mellé azt is felíratta: Élt, írt, szeretett. Ez pedig igaz és jellemző: hajszolta a változatos életet, szenvedélye volt az írás, és sihederkorától ötvenkilenc éves korában bekövetkezett hirtelen haláláig egész magánélete a nagy szerelmi szenvedélyek és a futó szerelmi kalandok szakadatlan sorozata. Gyermekkorában úgy lázad királypárti apja ellen, hogy lelkesedik a forradalomért. Tizenhét éves fővel Napóleon katonája. Egy ideig a forradalom és szabadság nevében gyűlölettel gondol a magát császárrá koronázó forradalmi generálisra, de azután elragadja Napóleon emberi nagysága. Később ő írja meg Napóleon első irodalmi értékű életrajzát is. A hadseregben magas rangú gazdasági tiszt lesz: hadbiztos. Végigharcolja a legendás háborúkat, ott van a Bécsbe bevonulók közt, és ott van Moszkva égésénél. S amikor a császár megbukik, azt veszi tudomásul, hogy a nagyszerűségek után most jönnek a kisszerűségek, a tenni akarók előtt bezárulnak a kapuk. Ennek az életérzésnek, a nagyot akarás reménytelenségének lesz halhatatlan megfogalmazója regényeiben. Napóleon volt tisztje a visszaállított királyság elől Milánóba fut. Nyelveket tudó, művelt ember, olaszul kitűnően beszél, olvas, ha kell, ír is. És lelkesedik Itáliáért. Mindehhez: járatos a zenében is, a képzőművészetben is. És gyönyörűség számára az írás, habár eddig csak készülődött a gondolatok és érzelmek megfogalmazására. Milánóban megpróbál ebből megélni. De nem szépprózával kezdi: zenetörténeti és művészettörténeti könyveket ír, különböző álneveken. Ezek meg is jelennek, pénzt is kap értük, de semmiféle feltűnést nem keltenek. Azután még ott, Itáliában írja A szerelemről című nagy lélektani tanulmányát, első igazi remekművét. Ez már Párizsban jelenik meg. Szereti nagyon Milánót, de nehezen viseli el az Észak-Itáliát megszállva tartó osztrákokat, akiknek szemében szerfelett gyanús alak ez a volt francia tiszt. Apja halálakor hazautazik. Öröksége sokkal kisebb, mint várta. Él, ahogy tud, ír mindenfélét, egy szűk irodalmi kör sejti is benne a rendkívüli tehetséget. Amit ír, általában meg is jelenik, de sem az irodalmi élet, sem a nagyközönség nem vesz róla tudomást. Pedig ez időben kelt néhány remekmívű olasz tárgyú novellája és Armance című regénye, amelyben már felismerhető a romantikus szenvedélyeknek a realista ábrázolása, és a klasszikus eszményű szabatos stílus, amely oly jellemző lesz egész életművére. 1830-ban azután végre megbukik a régit visszahozó királyi rend, és a győztes nagypolgárság megteremti a Lajos Fülöp-féle polgárkirályságot. Ekkor végre biztos megélhetést adó hivatalt kap. Konzul lesz, méghozzá szeretett Itáliájában.

Még tizenkét év van hátra az életéből. Ez alatt felemelkedett kora legnagyobb írójává, noha ezt szinte senki sem vette észre. Még íróbarátai is inkább a nagyon tehetséges műkedvelőt, a feltűnően biztonságosan, ámbár a romantika igényeihez képest szárazan fogalmazó, művelt diplomatát látták benne. Regényei akadálytalanul megjelentek, voltak olvasói is, de nem írtak, nem beszéltek róla. Az egyetlen Balzac volt, aki a Pármai kolostor megjelenése után tanulmány terjedelmű kritikában vallotta, hogy új hangú, egyéni módszerű, igen jelentékeny író műve ez a regény. Az olvasó tömegek nem vették észre, az írók és kritikusok nem tudták, végül is hogyan vélekedjenek róla. Egyszerűbb volt hallgatni felőle. A kor egyik legjelentékenyebb kritikusa, Jules Janin, egy ízben félig gúnyosan, félig komolyan ezt mondta neki: „Milyen szép cikket írunk önről a halála után!"

Pedig akkor már megjelent a Vörös és fekete. Ez a nagy regény a nagy szándékok elenyészésének társadalmilag is, lélektanilag is hiteles ábrázolása. Hőse, Julien Sorel, nagy szándékokkal indul az életnek, de a Napóleon után távlatait vesztett korban felőrlődik az élete, és szerelmi szenvedélye végül is gyilkosságba kergeti. Lehetett volna nagy ember, de útja a vérpadra vezet. Ez a szélsőséges történet a stílus tárgyilagos hidegségével válik korképpé. Stendhal úgy vallotta, hogy írás előtt a törvénykönyvet szokta olvasgatni, hogy kellőképpen szabatosan fejezze ki magát. Akkor ez bántóan rideg volt, azóta stíluseszmény. És alighanem azt is elmondhatjuk, hogy olyan szemléletesen megformált alakokat, mint Sorel és körülötte kora jellegzetes nő- és férfialakjai, mindaddig regényíró nem tudott kiformálni.

A Vörös és fekete után kezdett bele a polgári élet és a polgári lehetőségek széles körű krónikájába, a Lucien Leuwenbe, amely sokkal később — már jóval az író halála után — végül is Vörös és fehér címen is megjelent. Mind a két címet Stendhal adta. Lassan, gondosan, többször is félretéve, majd újra folytatva írta ezt a nagy terjedelmű regényt, a kialakult francia kapitalizmus körképét. Hőse, a karrierre vágyó Lucien, a magajátékos bujkálásával, olykor álnéven magamagának ellentmondó, szenvedélyeit fegyelmező alakjával sok mindenben hasonlít írója egyéniségéhez. Ezt is csak nagy sokára fedezte fel az irodalom.

Még viszonylag a Pármai kolostort vették leginkább észre. Ezt a mesterművet aközben írta, amikor Lucien Leuwen történetét egyelőre félretette. Művei közül ez áll a legközelebb a romantikához. Olasz történet, nagy vágyakkal, nagy cselszövésekkel, tragikus szerelemmel, változatos kalandokkal. Lebilincselő, elbájoló és feledhetetlen olvasmány. Nem érdektelen, hogy a Napóleon bukását megelőző waterlooi csata leírása is belekerül a nagy távlatú történetbe. Ez a döntő ütközet nagymértékben izgatta a korszak irodalmát, Victor Hugo is beleszőtte a Nyomorultak cselekmény-zegzugába, és Thackeraynél is megjelenik a Hiúság vásárában. De itt is Stendhal volt az első.

Egy ízben az egyik legjobb barátjának, Prosper Mérimée-nek, a romantikus novella és kisregény nem kevésbé halhatatlan mesterének azt mondotta, hogy úgy számítja, negyven esztendőnek kell elmúlnia a halála után, s akkor majd végre felfedezik. Jóslata szinte naptári pontossággal következett be. Az ezernyolcszáznyolcvanas évekig sem kritika, sem irodalomtörténet még csak nem is említi. De akkor egyszerre észrevették, felismerték, elismerték, és azóta ünneplik. Egykor divatos, sőt nagyra tartott író kortársainak jó részéről már alig tudjuk, ki volt. Népszerű nemzedékek avultak el gyorsan mellőle. Stendhal azonban élőbb, mint valaha. Minden újabb nemzedék jobban ismeri, mint az előbbi. A méltán legolvasottabbak közé tartozik.