1828-1910 Jasznaja Poljana; grófi család negyedik gyermeke. (A születési hely, és ahol Tolsztoj 65 évet él, anyai hozomány. Minden hatás itt éri)
Anyját, Volkonszkaja hercegnőt másfél évesen elveszíti.

1837-től Moszkvában tanul. (Odaköltözik a család.) Apja ebben az évben hal meg. Édesapja nővérei nevelik. 1844 kazanyi egyetem. Keleti nyelveket, később jogot tanul, és 1847-ben otthagyja az egyetemet. Léha, nagyvilági életet él, a szalonok ismert figurája.
A vagyonmegosztás után Jasznaja Poljanába tér vissza, az lesz az ő birtoka.
Modernizálni akarja a gazdaságát, de a parasztok bizalmatlanságán megtörik minden elképzelése.
1849 elején Pétervárra utazik, és leteszi utolsó jogtudományi vizsgáit.

Homéroszi, shakespeare-i, goethei nagyságrendű művész. Életében és művészetében egyaránt hiteles, őszinte. Sorsa a prófétái, létszemlélete krisztusi. A tolsztojánizmus tulajdonképpen új vallás.

(Tolsztoj és Dosztojevszkij párosan él a köztudatban, mint Goethe és Schiller - ezt Thomas Mann mondja először.)

Tolsztoj is önéletrajzi ember, olyanok a művei, mint egy egyetemes gyónás töredékei. Dosztojevszkij teljesen eltűnik a figurái mögött, Tolsztoj nem szereti zárójelbe tenni magát, minduntalan megszakítja az elbeszélést, hogy elmondja véleményét. Így írói pályáját önéletrajzi trilógiával kezdi (Gyermekkor, Kamaszkor, Ifjúság -- Pierr, Levin és Nyehljudov). Mint Rousseau, Tolsztoj is úgy akarja bemutatni magát a világnak, amilyen valójában, szépítés nélkül, sőt, hibáinak tüntető bevallásával (Szerb Antal), hogy az emberek MÉGIS úgy szeressék, ahogy van. (Vőlegénykorában menyasszonyával elolvastatta legénykori naplóját, kalandjainak teljes és részletes történetével. Dosztojevszkij hősei is szükségét érzik, hogy bevallják bűneiket.) Tolsztoj legfontosabb elméleti írásának címe ezért is lehet VALLOMÁSAIM. Szinte nyilvános vezeklés ez. Egyik késői írásában (A MŰVÉSZETRŐL) azt írja Tolsztoj, hogy az igazi művészetnek három ismérve van: őszinteség, világosság, eredetiség.

Tolsztoj munkássága nem más, mint a világ új szempontú leltározása. Mindent számbavesz, ami van, és megpróbálja róla elmondani, hogy milyen igazán.
Tolsztoj műve éppen annyira totatilást hordoz, mint Homéroszé vagy Shakespeare-é.

Igazi művészete éppen ezért nem novelláiban, kisregényeiben (1890 Kreutzer szonáta, Iván Iljics halála) , hanem nagyregényeiben bontakozik ki. (Háború és béke 1864-69); Anna Karenina (1873-1877)

Harmadik nagy regényét, a Feltámadást 1899 már késő öregkorában írta, ún. prófétikus korszakában. Tulajdonképpen valláserkölcsi meggyőződéseit írja bele. Ez a könyv a szenvedések enciklopédiája.
 

Alkotói módszere, hogy alakjainak ábrázolásában kívülről, a testtől befelé, a lélek felé halad. Tisztában van még a kutyák, lovak lelki életével is (Szerb Antal.)

Merezskovszkij felhívja arra a figyelmet, hogy Tolsztoj nőalakjai valami szörnyű változáson mennek át általában, pl. a bűbájos Natasából (Háború és béke) , miután férjhez ment, elhízik , külsejét elhanyagolja, zsugori lesz, stb; Anna Karenina a vonat alá veti magát, stb.
 

Az öregkori Tolsztoj a vallásalapító és általános világreformer. Tolsztoj a BŰNBÁNÓ NEMES, aki tenni is igyekszik valamit, hogy bűnétől szabaduljon.

Az egyik igénye az EGYSZERŰSÖDÉS. Tolsztoj a muzsikhoz, az orosz paraszthoz akar visszatérni. Felosztja vagyonát a muzsikok között, lemond minden fényűzésről, úgy öltözik, mint a muzsikok, és keze munkája után él.

Legyünk szelídek és megbocsátók -- mondja, ne álljunk ellen a gonosznak, aki bennünket megdob kővel, dobjuk vissza kenyérrel.

(Pacifizmusa) A háború, ha a legnemesebb eszmékért vívják is, istenkáromlás és gyilkosság. Ugyanoda jut el tehát, mint a szlavofil Dosztojevszkij, a non resistance elvéhez, az ellen nem állás elvéhez, a BÉKETŰRÉS messianizmusához.

Ebből következik, hogy le kell mondani a művészetről és a tudományról is. A művészet értelme, ha van egyáltalán, az, hogy kifejezője legyen a kor vallási tudatának. (Ilyen a régi görög, a zsidó és a középkori) A renaissance óta a művészet csak felesleges és ártalmas luxuscikk. Saját korábbi írásait is ártalmasnak és feleslegesnek minősíti. Ez az ún. kultúrpesszimizmus több korabeli művészre is jellemző lesz. A tolsztojánizmus követendő példává válik, de csak igen kevesen követik Tolsztojt a paraszti életmódba.

A legfőbb eszme, amit szerinte szolgálni kell, az egyetemes testvériség.
 

Tolsztoj igyekezett magáévá tenni a pravoszláv egyház tanításait. Úgy találta, hogy az egyház nem az evangélium alapján tanít. (Feltétlen tisztelettel hajlik meg a világi uralom előtt, megengedi a háborút, imádkozik a győzelemért, stb. Úgy tűnt Tolsztoj számára egyre inkább, hogy csak mese az egész tanítás, maga Krisztus is csak kitaláció, csak egy a sok mítosz közül. Ezért Tolsztoj szembefordul az egyházzal, megalapítja a maga szektáját, a Krisztusnélküli keresztények vallását.

Szerb Antal így összegzi Tolsztoj munkásságát:

Tolsztojnak, a művésznek mindenben igaza van. Tolsztoj, a vallásfilozófus ? Spenglert idézi Sz. A. Tolsztoj vallásfilozófiája egyszerűen tévedés. Tolsztoj Krisztusról beszélt, de Marxot gondolta.
 

Az Iván Iljics halálának elemzési vázlata

Nagynovella, kisregény.
Valós alapja: Tolsztoj tulai ismerőse, egy bírósági hivatalnok rákban meghalt.
1886-ban fejezte be a művet Tolsztoj, így a FELTÁMADÁS c. regény előzményének tekinthető.
Az a TÉMÁJA, hogy hogyan lehet, szabad , érdemes élni, és hogyan nem.
 

Szerkezete sokkal nagyobb tömörséget mutat, mint a korábbi regények.
Hiányzik az érdekes mese, nem fordulatos a cselekmény, az élet sivár, a halál rettenetes.

Legérdekesebb újítás az időrend felbontása. A cselekmény időrendje nem lineáris, hanem IN MEDIAS RES.
Ez arra jó, hogy megtudja az olvasó, Iván Iljics halálának híre hogyan hat a barátokra, ismerősökre.
 

A mű szerkezete tehá a történet szempontjából:

A történet röviden:
Ivan Iljics Golovin, törvényszéki bíró 1882. febr. 4-én elhunyt. (Régóta betegeskedett.)

A bírósági szobában legtöbben arra gondolnak, hogy hogyan hat ez az ő előremenetelükre, és örülnek, hogy a másik halt meg, nem ők. Kellemetlen is volt, mert látogatásokat, részvétnyilvánításokat kellett tenniük.

A legközelebbi barát, PJOTR IVANICS végighallgatja az özvegy sirámait, aki elsősorban azon jajong, hogy mennyi mindent kellett neki elviselnie. Az is szóba kerül, hogy mennyi pénzt lehetne keríteni az ügyből kifolyólag.

A helyszín szörnyű ízléstelensége groteszk háttér a gyászhoz. A részvétlátogatók egyébként Iván Iljics arcát különlegesnek látják. Ez azért van, mert a megbékélés, a lelki béke, talán jóság is kiült az arcára halálában, míg életében nem ilyennek ismerték.
 

Ezután elbeszéli az író a múltat. Kiderül a nyitó tételmondatból, hogy Iván Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt.

A kifejtésből kiderül, hogy annak, aki elfogadta a korabeli Oroszország erkölcseit, életvitelét, és kiszolgálta azt, az élete törvényszerűen ilyen.

Ez az élet látszólag sikeres, egyre gazdagabb, egyre feljebb megy a ranglétrán. Iván Iljics eszményi hivatalnok (csinovnyik). Azt tekinti kötelességének, amit a feljebbvalói kötelességnek tekintettek. Ezért is házasodik meg, mert így helyes. (A házassága azonban egyre inkább veszekedések színtere, ezért mind több időt tölt a hivatalban és távol otthonától.)

1880-ban Pétervárra utazik, hogy ötezer rubeles állást kapjon. Meg is kapja, Pétervárra helyzik az Igazságügy Minisztériumba. Éppen új lakását rendezi be, amikor közbejön egy látszólag jelentéktelen esemény, az oldalát beveri egy kilincsbe az ablakfüggönyök felakasztása közben. Egyre jobban fáj az oldala. Ez később halálához vezet.
 

A kisregény 4. részében a betegség kórfolyamatának leírása zajlik. EGYRE SZŰKÜL A REGÉNYTÉR (igen modern fogás), vegül Iván Iljics betegszobájába "szorulunk" mi olvasók a képzeletünkben, és egyedül maradunk a beteggel, anak gondolataival, szörnyű szenvedéseivel.

(Híres orvosok vizsgálják, de senki nem mondja meg neki az igazat. Észreveszi, hogy terhére van a családjának. A felesége azt mondja, hogy az egészet csak az ő bosszantására találta ki a férje.
 

Az orvos azt mondja: Mit csináljunk, ezek a betegek néha ilyen szamárságokat eszelnek ki, meg kell nekik bocsátani.
Legelviselhetetlenebbnek a HAZUGSÁGOT érzi Iván Iljics, hogy senki sem őszínte hozzá.
Legjobban a sajnálat, a törődés és a részvét hiányzik neki. Ez az, ahova majd saját lelki fejlődésében eljut.
NEM ÉRTI, és NEM SAJNÁLJA tehát senki, PONTOSAN úgy, ahogy ő sem értett meg azelőtt, és nem sajnált senkit.

Volt egy "jó" logikai állítása: KAJ ember. Az ember halandó. Tehát KAJ halandó. Ezt persze másokra értette eddig mindig, most át kellett értelmeznie, és mindenkire, önmagára is vonatkoztatnia.
Egyre több ópiumot, morfint kap.

Csak Geraszim, a tisztalelkű, erős, egészséges, fiatal szolga
érti meg a szenvedéseit, és sajnálja meg. Ezenkívül csak kis gimnazista fia szánakozik rajta ijedten.
 

EGYRE TÖBB A LÍRA a regényben, ahogy a végkifejlet felé halad. Végül megszólal a haldokló Iván Iljicsben a lélek hangja.
EZ A BELSŐ VITA a további tulajdonképpeni helyszín és cselekmény.

Nyitó tétel: "Talán nem úgy éltem, ahogy kellett volna-- hasított elméjébe a sejtelem"
Erről fog a főhős egyre jobban meggyőződni a továbbiakban.
Hazugságban élt, egyre nagyobb sötétségben, közömbösen.

HÁROM NAPIG (Krisztus harmadnapon föltámadt !)
szenvedett még üvöltve a szenvedéstől ( közben végig folyt a benső dialógus).
 

Halála előtt egy órával pedig, mikor kisfia megcsókolta a kezét és sírva fakadt, Iván Iljics meglátta a fényt, lelkében feltámadt az önzetlen szeretet, a jóság, a sajnálat a szenvedők iránt. Arra gondolt, úgy kell intéznie halálát, hogy nekik ne fájjon, meg kell őket szabadítani a szenvedéstől, amit ő okoz.