---- A költemény képi világa többféle szemléletmódban értelmezhetô, de elsôsorban jelképsorként mûködik mint képrendszer. Ha csupán a szóképeket vesszük szemügyre, akkor a következô megállapításokat tehetjük:
"Mint a Montblanc csucsán a jég,--- Ha elsôdleges (denotációs) jelentésében értelmezzük, akkor azt jelenti, hogy egy igen magas hegy csúcsán, az un. hóhatár fölött a jég annyira stabilizálódott, hogy sem a nap (fénye, melege?), sem a szél (rombolóereje, szárítóhatása?) nem változtathatja meg az állapotát.
*(Ez a "tudásunk" akkor is megmarad, "emlékszünk rá", amikor a hasonlat második részének olvasása után a kép második (illetve további) jelentése is mûködni kezd. Ilyen módon - bár elveszíti késôbb a kép az ábrázoló funkcióját, mégis megôrzi azt, illetve - a tudat hol az egyik jelentéssel "törôdik", hol a másikkal, un. "tudatvibráció" /Hankiss Elemér: A népdaltól az abszurd drámáig c. könyvében/ jön létre. Hankiss szerint minél több az ilyen tudatvibráció egy mû befogadásakor, annál "sûrûbb" a mûvészi hatás impulzussora.)
--- Ha elsôdleges jelentésében szemléljük, akkor nem sok értelme van. (Mert milyen az a szív, amely "csöndes" ? Nem dobog? Akkor halott az az ember, akinek a szívérôl szó van.
(Vagy éppen ez a rejtett értelme?)Azután miért égne egy szív? /Az "égô szív" persze a köznapi szövegekben is - kissé giccses - jelképe a szenvedélynek esetleg a szerelemnek. Ma a slágerek szövegének kedvelt fordulata./
A "többé nem ég" kifejezés tehát látványra és hôhatásra vonatkozik. Kérdés: "hogy jön ez ide?" Persze "valamit" kitalálhatunk, tehát a "csöndes" és "többé nem égô" szívrôl kitalálhatjuk, hogy a fizikai lét- állapot legfontosabb jelzôjének, a szívnek a legfontosabb érzékszervekre, a látásra és hallásra vonatkozó jelzése szerint megváltoztathatatlan emberi létállapotról van szó. Ez a létállapot biztosan nem hoz létre "hangot és melegséget" elôidézô folyamatokat sem konkrét, sem átvitt értelemben. Vagyis nyilvánvalóan az emberi létnek valamely tartománya sérült, illetve megbénult.
--- Másodlagos jelentésében, amikor a szív szó elveszíti eredeti értelmét, és az un. konnotációs jelentésében szemléljük, akkor értelmessé válik a hasonlított egész grammatikai szerkezete: az érzelmi központot jelképezô szívet bánthatja szenvedély ( vagy itt éppen "nem bántja újabb szenvedély").
- Másrészt az érzelmek szív szóval jelzett állapota és a Montblanc egymásra vonatkoztatása "elszínezi" a hegy jelentését is: valamiféle személyiségvonásokat kap (hasonlóképpen, mint egy másik Vajda-versben az üstökös).
A szivem szóban a birtokos személyjel pedig az egész képkomplexumot a lírai alanyra vonatkoztatja.Így a képnek (akár mint vizuális képnek, akár mint hasonlatnak) ez a jelentésvibrációja egyszerre ôrzi meg a vajdai személyiség monumentalitásának, a hegy megmozdíthatalanságának, a szív életmûködtetô és érzelmi központ-funkciójának az egész élménykörét.
A következô strófa képei nyomán megfigyelhetjük azt a módszert, ahogy "elfelejtôdik", felfüggesztôdik az elôzô kép logikai kapcsolata saját jelentésével (vagyis azzal, hogy a lírai alany szíve - azaz érzelemvilága - olyan, mint a hegy csúcsán lévô jég;
és tapasztalhatjuk, hogyan helyettesítôdik az elôbbi logikai kapcsolat egy másikkal, vagyis azzal, hogy a Montblanc emberi tulajdonságokat kap (ember, hiszen feje van!), illetve a lírai alany hegy-tulajdonságokkal rendelkezik (hiszen a csillagokig ér, és "föl nem olvad").
--- Szó sincs itt már hasonlatról, ez metaforalánc, illetve metonímia.- Mielôtt a harmadik strófa képeit értelmezzük, foglaljuk össze (az egész versben) azokat a kifejezéseket, jelzéseket, amelyek egyes szám elsô személyben mutatják a lírai alanyt, és amelyekben megôrzi ember-létét:
Az elsô strófában: "Csöndes szivem,(többé nem ég)Az idézetek aránya jelzi, hogy legközvetlenebbül (képi áttételek nélkül) a harmadik strófában lehetünk tanúi egy gyötrôdô ember vallomásának. Éppen akkor, amikor arra emlékszik a lírai alany (azt idézi fel), hogy milyen körülmények között mrülnek fel a régmúltból ( az idô múlása által megszépítve, vagy valódi szépségükben?) emlékei.
--- Emlékezés tehát az emlékezésre de idôtlenné varázsolva.(Az emlékezô magatartás leginkább vagy a romantikára, vagy az impresszionizmusra jellemzô, itt mindkettônek lehet létjogosultsága.)
Megtudjuk, hogy (mint a romantikában) az elvágyódás látomásképeit milyen körülmények idézik fel. Éjszaka kell hozzá, az álom és álmodozás világa; csend, hogy elmélyülten önmagával foglalkozhasson az álmodozó, hogy kizárhassa a külvilágot, amely valóságosságával értéktelenebb, mint a felidézett emlék, mely a bensô világ tartománya.
Vagyis romantikus képkonvencióval van dolgunk, de olyannal, amely - mint már mondtuk - idôtlenné tett, és töbszörös emlékezéssel elôhívott.
Az un. jelzôstílust juttatja az elemzô eszébe ez a jelzôhalmozás, mely csupa konvencionális képet idéz (szinte giccs ez is), a jelzôstílus pedig a szecesszió sajátja, amely
Vajda korában nagyon modern. (A szecesszióban felborul a közlésrend hierarchiája, és a díszítôelem válik a kép legfontosabb elemévé.)
Itt nem egyszerûen díszítésrôl van szó. A jelzôk alegnagyobb fokú elérzékenyülést mutatják, és ez az olvasó számára hiteles, mert számára is vágyott ideál az életen át tartó hûség egy szerelemhez (vagy bármihez).
A "Hattyúi képed fölmerül" sorban az egyes szám második személyû alany feltételezi az üzenet befogadójának valamilyen (képzeletbeli) ott-létét, tehát ez az egyetlen grammatikai jelzés idôtlenné teszi a kedves jelenlétét.
A de és az és kötôszó a harmadik, illetve a negyedik strófa elején azokat a logikai viszonyokat jelzi, amelyek mentén e két versszak képi világa elrendezôdik.
A költemény elsô fele ugyanis nem szól emlékekrôl, azok érzelmi hatásairól, a második pedig szinte csak arról. Az elsô részben a szív csöndes, és többé nem ég -- a másodikban (szinte tükörképeként az elsô versszaknak ) kigyúl a szív.
A melegséget felidézô igei metaforának elhomályosul a jelentése (a szimbólum kialakulásának lehetünk tanúi), mert egy hasonlat nyomán Montblanc örök havára vonatkoztatódik és e vonatkozásban fényjelenség van ugyan (fölkelô nap), de melegség nincs. Ez utóbbi képet ugyanis nem értelmezhetjük másképp, csak úgy, hogy a fénynek fényjelenséggel "válaszol" Montbland örök hava. A képi kontrasztozás is inkább fényjelenségekre hívja fel a figyelmet, mint (indulati) melegségre, mert ismétlôdik az éjszaka (téli éjjel) kifejezés, ezzel állítódik szembe egy lehetséges hajnal (fölkelô nap).
Tehát inkább az emlékképek által felidézett élmény szépségérôl (esztétikaivá átlényegítésérôl), annak öröklétérôl van szó, mint a valóságos emlék szívet melengetô gyönyörûségérôl. Nem egyszerûen Vajda János Ginára emlékezésének foglalatai ezek a jelképpé sûrített hasonlatok és/vagy metaforák, hanem egy különös létszférában élô embernek, a költônek a költészet esztétikai rendjébe átvitt érzelmi-hangulati világának kontúrjai.
A költészet világában pedig minden "elvarázsolható", átlényegíthetô éppen annyira, amennyire a befogadó képes dekódolni az adott kódot, esetünkben az allegóriává, majd jelképpé, szimbólummá váló hasonlatokat és metaforákat.