Petőfi Sándor: Az Alföld

A költő 1844 júliusában már egy ideje Pesten él. Az Alföld tehát részben az elvágyódó, illetve ismertebb, otthonosabb vidékekre visszavágyódó alkotó nosztalgiaverse. A nagyvárosban élő ember megírja a vidéki lét, a pusztaság végtelen szabadságának himnuszát. Egy másik párhuzam is nyilvánvaló: nem csupán a tájleírás közelítő-távolító logikája rendezi a képeket, hanem azok az érzelmek is, amelyek az alkotót a tájhoz kapcsolják.

A kor romantikájának német, francia és angol lírájában (pl. a Petőfi által tisztelt Béranger műveiben) divat kedvelni, sőt szeretni -- a hegyvidéket, a dimbes-dombos, vadregényes, változatos, ködös-titokzatos tájat. Erre indítják a kor európai költőit többek közt a Macpherson-hamisítványok. A kiváló skót költő egy gaél bárd szerepébe képzelve magát elkészíti ún. Osszián-énekeit. (Az Osszián-, helyesebben Oisin-motívum Arany János műveiben és Petőfi Felhők ciklusában is fel-felbukkan.)

Idézzük Illyés Gyula szavait: (Az Alföld) “… az élet boldog átérzésének tiszta költeménye, az eddig írt versek közül a legnagyobb. Az Alföld, amelynek túláradó világszeretete még a sírt is az élet szolgálatába állítja (mert különösképpen azért ez is a halál gondolatával végződik). A vers, a költői festés perspektívakezelésének, a szűkítésnek, tágításnak mesterműve.(…) A költő egy csapásra messze maga mögött hagyta Burnsöt, Byront, Lenaut, mindazokat, akiktől a kicsit túlságosan tanári oknyomozás szerint e téren is tanulhatott. A költemény, amelyben szinte egyetlen eredeti hasonlat vagy fordulat sincs, s nagyon is közepes rímekben halad (…), a himnusz lendületével ragadja föl s tárja elénk a kutat, a gulyát, a homoki gazt, a vércsét, a valóság legigénytelenebb jelenségeit. Csodálatossá és oly látomásosan érzékelhetővé a világ és az ember létezése fölött érzett betelhetetlen öröm teszi, amely az egyszerű tárgyakat és mozdulatokat megnevező szavak mögött izzik, lecsavarva, de épp azért mindvégig egyforma erővel. A sár és a nap, a legmagasabb és legalacsonyabb tünemény keveredése. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor – 119-120. oldal)

Illyés Gyula vizsgálódásai érintik a költemény műfaját, szerkesztésmódját, formavilágát, képeit, sőt, az olvasóra gyakorolt hatását is. Ez utóbbival ne foglalkozzunk, vegyük szemügyre inkább a többi tényezőt! Megállapíthatjuk, hogy ez a lírai alkotás trochaikus lejtésű népdalstrófákban megírt rapszodikus óda. Magyarázatul: a líra olyan irodalmi műnem, amelyben az alkotó nem csupán létrehozója, de tárgya is a műalkotásnak. Másképp fogalmazva: a lényegmegragadás mozzanata érzelmi-racionális folyamatként tételeződik. Ami a műfajt illeti: az óda olyan lírai költemény, amely valamilyen magasztos témát, érzelmet ünnepélyes hangnemben ad elő; a rapszódia pedig változatos, hirtelen hangulat- és témaváltásokkal építkező, vegyes, néha szélsőséges érzelemvilágot felmutató lírai költemény. A költemény lüktetését az időmérték felől szemlélve a hosszú és rövid szótagok szabályos váltakozása adja, uralkodó versláb a trocheus (egy hosszú és egy rövid szótag egy verslábon belül).

Pl.

- u / - u / - - / - - / - u

“Mit nekem te Zordon Kárpátoknak

- u / - - / - u / - - / - u

Fenyvesekkel vadregényes tája!”

A magyaros ütemhangsúlyok is érvényesülnek a költeményben, lássuk ugyanezt a két sort így!

A hangsúlyelosztás képlete:

Ù \ Ù \ Ù 4 \ 2 \ 4

- u / - u / - - / - - / - u

“Mit nekem te Zordon Kárpátoknak

Ù \ Ù \ Ù 4 \ 4 \ 2

- u / - - / - u / - - / - u

Fenyvesekkel vadregényes tája!”

További hangsúly-variációkat mutatnak a későbbi sorok;

Pl. az első versszak 4. sorát tekintve: 3 \ 4 \ 3.

Ha figyelmesen szemügyre vesszük a ritmust, további meglepetéseket tartogat, nagyon jól “belefér” pl. egy kanásztánc zenei ritmusképletébe, de egy háromnegyedes (hatnegyedes) tánc ritmusát is megkaphatjuk belőle:

Mit nekem te zordon Kárpátoknak

ti- ti ti- ti ti- ti ti- ti tá tá

Fenyvesekkel vadregényes tája!

ti- ti ti- ti ti- ti ti- ti tá tá

Petőfi első verse, a Borozó azért jelenhetett meg 1842-ben, mert Bajza József elmélete szerint a magyar költészet ritmusait és hangsúlyképleteit egyre inkább áthatja az időmérték, főleg a trocheus -- és az a tény, hogy Petőfi (akkor még Petrovics néven) trocheusokban írta első verseit, pompásan illett ebbe az elméletbe. A költő azonban később is szívesen alkalmazta a trocheust, mert gazdagon lehetett hangsúlyokkal árnyalni, és nem volt idegen a magyaros hanglejtéstől. Mint látható, Az Alföld című költeményében is ezt tette.

A rímképlet az élőbeszéd-imitációt erősíti, mert a négysoros strófákban mindig csak az utolsó sor végén derül ki, hogy van rímválasz a második sor rímhívó szavára, pl. tája, járja; világom, látom; közelébe, képe…)

Az alföldi vidékeken parasztszekérrel -- vagy gyalog -- kóborló Petőfi olyan képeket lát és láttat lírai gondolatmeneteiben, amelyekkel egy évszázadra az otthonosság, a szabadság és a nemzeti identitás jelképévé avatja a pusztát. (Majd Ady Endre bírálja felül ezt a képzetet 1905-ben, nála a Hortobágy és a puszta az elmaradottság és a műveletlenség szimbóluma lesz.)

Ha tájleíró alkotásként kezeljük az elemzett Petőfi-verset, akkor feltűnik, hogy milyen rendben halad a világ szemügyre-vétele. Először az Alföld határait “rajzolja meg” a költő egy nagy körben (hiszen arrafelé vannak hegyek és vadregényes tájak), majd mintegy madártávlatból, “repülés közben” szemlélteti az olvasóval a nagyobb, később egyre kisebb, majd ismét távoli, nagyobb tájrészleteket. Nem csupán azt érezzük rendjénvalónak, hogy a sasmadár (a lírai én metaforikus madara) magasból is ilyen jól láthatja a legkisebb részleteket (a sas köztudottan igen élesen és messzire ellát), hanem azt is, hogy emberi érzelmek, kötődések kapcsolódnak a leírásokhoz. Vonzódás és szeretet. Otthonosság-élmény és a szabadság analógiái. Ha kételyeink támadtak volna olvasás közben, hogy kivel együtt, milyen attitűddel figyeljük az Alföld világát, akkor segít az utolsó szakasz személyes vallomása:

“Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!

Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.

Itt boruljon rám a szemfödél, itt

Domborodjék a sír is fölöttem.”

A jelzők segítenek az érzelmek átadásában: tengersík vidék; rónák végtelenjét; a Dunától a Tiszáig nyúló róna; délibábos ég, száz kövér gulya, hosszú gémű kút; széles vályú kettős ága; nyargaló futás; a csikósok kurjantása; pattogása hangos ostoroknak…

Az is lehetővé válik így, hogy teljes érzéki valóságában mutassa ezt a valóságot, az összes érzékterületet (látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés) érintve a lírai leírás.

Az egyes szám első személyű igék és az utolsó szakasz igés állítmányai a szemlélődő lírai alany koordinátáit adják meg (konkrét-egyedien és metaforikusan is), a továbbiak a létező, nyugvó, rohanó vagy éppen játékos növények, állatok cselekvéseit-létezéseit-történéseit érzékeltetik. (Példák az előbbihez: csodállak, nem szeretlek, vagyok, látom, felröpülök… az utóbbihoz néhány példa: néz, zúg, kolompol, várja, dobognak, hallik, ringatózik, koszorúzza, idejárnak, kelnek, meglebben…)

A képek részben a táj részletei – gyakran a naiv realizmus kelléktárának alkalmazásával, részben valamely jelkép, metafora vagy hasonlat elemei (gyakori az antropomorfizáció):

“S a smaragdnak eleven szinével / A környéket vígan koszorúzza.”; Messze, hol az ég a földet éri, A homályból kék gyümölcsfák orma / Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop, / Egy-egy város templomának tornya.”

Befejezésül idézzük ismét Illyés Gyula áradó versdicséretét:

“Leíró vers? Lírának éppoly hatalmas. Az első szakaszok sorait kilökő, hajlítgató friss lélegzetvétel ott áramlik valamennyi sor között, s csak akkor csendül, amikor már a költő és az olvasó tüdővel nem bírja tovább. A magyar irodalom legnagyobb verse, ha magyaron couleur locale-t (ejtsd: kulőr lokált; jelentése: “helyi színezetet”) értünk! Azokhoz tartozik, amelyek közt ragyogásuk miatt nem tud különbséget tenni a szem.”