Petőfi Sándor: A puszta, télen

 

(elemzés a 99 híres magyar vers c. könyvből)

 

„Tán csodállak, ámde nem szeretlek..." -mondja a zordon Kárpá­tok fenyvesekkel vadregényes tájáról Petőfi, mielőtt nekilát, hogy megénekelje az Alföld szépségeit. Ennek nyomán szoktuk kétségte­len bizonyossággal állítani róla, hogy nem szereti a hegyvidéket, igazi hazája a síkság, minél tágasabb, annál jobb. A Hortobágy egyenesen isten homloka, ennél már csak a tengert tartaná fensége­sebbnek a végtelen horizontok szerelmese, ha látta volna valaha egyáltalán.

A költők egyik bűne, hogy a józan hétköznapi beszédet forgatják ki saját céljaikra; ezért az a büntetésük, hogy hisznek nekik, ahelyett, hogy megértenék őket.

A művészet mindig az emberről szól, a költő mindig önmagáról beszél, és minél hitelesebben teszi ezt, közönsége annál könnyebben találja meg a költeményben saját önmagát. Így van ez akkor is, ha csupán valamilyen táj a vers témája. Sőt megkockáztathatnánk, a tájvers amolyan lélektani teszt, amely sokszor árulkodik az alkotó öntudatlanul kimondott belső titkairól. Balassi addig ünnepli a ter­mészetet, amíg tart a jövőben bízó életöröméből, Csokonai nemcsak füvészkedő barátai és a rokokó divat miatt rajong a kertért, ő az ilyen megszelídített, megművelt, lehetőségeiben kiteljesített, inti­mebb természetet kedveli, szemben az eredeti kopár valósággal. József Attilának pedig tulajdonképpen Lillafüred tetszik, a Szinva­patak vízesésével, de hát őt talpig nehéz, vállalt hűség köti a holt vidékekhez, a város érdes részeihez, a társadalom veszteseinek ter­mészetes környezetéhez.

Petőfi kizárólagos Alföld-imádata valahol szintén politikai indít­tatású. Amikor nem figyel rá, azonnal megszűnik ez a kizárólagos­ság. Az öt világrész legszebb országára büszke magyarként hazája

 

ékességei közül elsőnek a Kaszpi-tenger habjain is túlra tekintő bérc jut az eszébe, és amikor vadromantikus elbeszélő költeményeket ír, mint például a Salgó vagy a Szécsi Mária, olyan kulisszákat festeget a játék mögé, hogy a divatlapok, az almanachok legjobb sziklabérc­es ősvadon-specialistái is megirigyelhették. Hiszen az örökké ván­dorló Petőfi a hegyek között is otthonosan mozog. Csak nincsen otthon. Az Alföldbe belenőtt, amit ott lát, azt nem megismernie, csak felismernie kell. Úti jegyzeteiben, verses vagy prózai útleírásai­ban mindenre fogékony, friss szemű tudósítónak mutatja magát, de amit az Alföldről és főleg szűkebb hazájáról, a Kiskunságról versbe foglal, az már szociográfiai, sőt természetrajzi forrásként is hiteles. Mindebben jelen van a kor igénye is. A 19. század derekának embere sokoldalúan érdeklődő. Falja az útleírásokat, szereti, ha re­gényei is kielégítik ilyen irányú kíváncsiságát. Sőt a tájleíró versben is értékeli az információgazdagságot. Ez az olvasó ugyanakkor be van zárva szűkebb világába. Ekkoriban csak bizonyos rétegek, cso­portok utaznak, kereskedők, diákok, mesteremberek, katonák és persze gazdag főurak, akik megengedhetik maguknak az utazást megkönnyebbítő költséges kényelmet. Az olvasók többségét kitevő hölgyek gyakorlatilag bezárva élnek, számukra minden olvasmány egy-egy ismeretlenbe vezető kaland, amelyben nehezen tudják megkülönböztetni a valóságot a fantáziaszüleménytől. Kedvencük, Petőfi bárhová vezethetné őket. Ő tudja ezt, és éppen ezért viszi el őket saját hazájába, ha teheti. Nem a hegy helyett választja a síksá­got, hanem a divatos vadromantika képzelt csúcsai helyett a lapos valóságot, a szép helyett az igazat, mint ahogyan ezt Aranynak írta meg a csorgó nyállal alvó Toldiról elmélkedve, amikor végül is az igazságban lévő szépben találja meg saját esztétikája alapté­telét.

Ez az esztétika az alföldi tájversekben valósul meg talán legtöké­letesebben. Éppen a deklarációs szándék hiánya miatt itt érthetjük meg legjobban, hogyan kötődik a költő szülőföldhöz, hazához, nép­hez, közülük kapott és választott szeretteihez, többnyire észrevétle­nül, pátosz nélkül, de megváltoztathatatlanul. Nagyon nagy versek e költői program egyes darabjai, nem véletlen, hogy a legelső alá írja először saját választott, halhatatlan nevét, mint ahogy az sem: leg­kényesebb ízlésű, olykor fanyalgó értékelői ezekben a versekben so­ha-

sem találnak kivetnivalót. Ennek a diadémnak talán legszebb ék­köve A puszta télen.

Maga a választott feladat mindenesetre a legnehezebb. A beha­vazott puszta látványa körülbelül a Négerek az alagútban című viccbéli festmény negatívjára emlékeztet. Ezt Petőfi egyetlen mon­dattal jelzi is verse elején, mondván, a puszta most méltó igazán a nevére. Mindjárt elmondja ennek okát is egy frissen odakanyarin­tott tanító mesével. A bolondos, gondatlan ősz elfecsérelte a szorgal­mas tavasz és nyár munkájának gyümölcseit, koldussá téve az utána következő telet. Ez a kis mese nemcsak a vers alaphangulatát adja meg. Rögtön lehetőséget is ad a költőnek, hogy egyhangú táját be­népesítve, egy pillanatra megmutassa, mi minden hiányzik erről a képről. Rögtön láthatunk juhnyájat, méla kolompjával, pásztorle­gényt kesergő sípjával, és rájövünk, hogy ez a megelevenedett hiány amilyen szép, olyan sematikus. De ez is csak realitás. Ami van, azt konkrét valóságában látjuk, ami nincs, az elvontságában hiányzik. A hiányok helyére kerülő valóságos látványt találó túlzással neve­zi befagyott tengernek a költő. Ezzel egy nagytotálban mutatott képet idéz fel bennünk, amelyen egyelőre nincsenek figyelemre mél­tó részletek. A film világából kölcsönzött műszó talán anakroniszti­kusnak tűnik a vers korához, de jól érzékelteti Petőfi különös látó- és láttatóképességét, amelynek filmeken nevelődött szemünk is elisme­réssel adózik. A homogén fehér sík fölé csupán az alacsonyan járó nap képe kerül, először mint fáradt madáré, majd mint rövidlátó öregemberé.

Egész tanulmányt érdemelne, hogyan játszik Petőfi a nappal kü­lönböző verseiben. Lesz belőle piros paprika, kitüntetés a vén obsitos katona, az ég szakadozott felhő-mentéjén, még borissza papucsfér­jet is formál belőle kiapadhatatlan képzelete. Egy a közös szinte valamennyi naphasonlatban, metaforában: az ő napja mindig esendő, emberi, nincs benne semmi felséges, ami illene a mennybolt uralkodójához. Petőfi természetábrázolásában is republikánus. Persze a nap sem tűnt fel véletlenül. Azért kellett, hogy most már nap-madártávlatból figyelhessük a téli pusztát, egyre közeledve fel­színéhez. Először a kihalt élet jeleit vesszük észre, majd egy tanyá­ban eleven életre bukkanunk. Egész közel is jutunk hozzá, megfi­gyelhetjük egy nyári vizek után búslakodó, bozontos tinó bőgését.

Itt meg is áll a képmozgás. Valóságos nagyságban és időben láthat­juk talán az egész téli puszta egyetlen pontosan megfigyelhető, em­beri tevékenységét: a béres pipára gyújt. A kínosan részletezett mű­velet kitűnően szemlélteti az ólmos lassúsággal haladó időt.

A kép újra távolodik, és ezzel visszakerülünk a konkrétumból az általánosság szférájába is. Nem egyetlen csárdát látunk, hanem ál­talában kapunk hírt a hallgató csárdákról, amelyek csaplárral és csaplárnéval szintén téli álmukat alusszák. Ennek a szakasznak utolsó sorában van a vers első, mozgalmasságot érzékeltető igéje („söpörték"), ennek hatására a következő szakaszban egy pillanat alatt megmozdul a tabló, és egy féktelen, romantikus képekben megelevenített viharnak lehetünk tanúi.

A vihar csak alkonyatkor csillapodik le, ezzel bekerül a versbe az eddig számításon kívül hagyott idő. A képet most az alkonyi ködök szürke foltjainak fedőfestéke homályosítja tovább, erre jön majd a mindent elsötétítő éjszaka. Utoljára még élőlényeket látunk: a köd mögött egy lovas betyár sziluettje, utána kísérői, gyilkos foglalkozá­sának állatszimbólumai: a farkas és a holló. Az utolsó rímpárban („a ló - holló") fülünkben csúnyát döccen a ritmus, de erről nem a költő tehet, hanem a nyelvfejlődés. Az ő idejében még az a'ló még allónak hangzott. A vers ritmusa különben is sok talánnyal szolgál. Látszólag csak egy kis rafinéria van benne, olyan, mintha a János vitéz négy tizenkettesből álló versszakának a közepére betoldott vol­na két egymással rímelő hat szótagos sort. De A puszta télen sorait ritmizálva arra is rájövünk hamar, hogy lüktetése nemcsak a ma­gyaros ütemnek köszönhető. Az eleje például erősen jambikus lejté­sű, a végére ez inkább trochaikusra fordul, de az időmérték hatását nem lehet letagadni.

Ha máskor írja ezt a verset Petőfi, biztos, hogy a ködbe vesző betyár baljós figurájával le is zárja az egészet. De most 1848 január­ját írjuk, két hónapra vagyunk március idusától, és a téli álmot alvó pusztában a költő megérzi az ébredésre váró tavasz, az Európát forradalmakba borító népek tavasza üzenetét. Így kerül mint cso­dálatos toldalék a vershez az utolsó szakasz. Persze Petőfi nagy köl­tő, nem kívülről erőszakolja bele a kor üzenetét művébe, annak anyagából építkezik. Erre a napot használja fel, amelynek - alko­nyat lévén - le kell nyugodnia. A fáradt madárból és a rövidlátó

öregemberből most kiűzött király lesz. Nem Lear király tragikus szerepét osztja rá, amelyet pedig jól ismer, hiszen bohócaként élete legnagyobb színészi alakítását nyújtotta. Ez a bukott nap-király gonosz és nevetséges a mérges tekintetével. Ítélete is kész: hamaro­san leesik fejéről a véres korona. Nagyon sokatmondó ez a kép, hi­szen a vér a koronán itt jelezheti az uralkodás bűneit, de lehet a bűnhődés jele is; a koronával együtt a fej is könnyen leeshet.

Petőfi a téli álomba dermedt pusztán és Magyarországon jósol. A költők szeretnek fantaziálni. De az ő jóslatai többnyire beválnak.