A Reményhez c. Csokonai-vers olyan koordináta-rendszer origójába helyezi a lírai alanyt, melynek tengelyei mentén a valóságos és a vágyott, a reális és a lehetséges, a múlt és a jövő, az égi boldogság és a földi boldogtalanság, a szerelmi beteljesülés és a kiábrándultság érintkezik. Minden pokolmély szakadék, mely az emberi életet befolyásolja -- áthalad ezen az origón; a mikro és makrokozmosznak egyaránt olyan pontja ez, amelyben valószínűleg mindannyian "jártunk már" --, hírt adni azonban csak az tudott róla, aki képes volt folyamatosan figyelni, és figyelmének történetéből költészetet teremteni.  Ennek az esztétizált élménynek az egyik lenyomata  Csokonai elégikus óda-dala, A Reményhez.

 

             Az emberi és költői lét idilljét rokokó paradicsomként szemlélheti az olvasó, a remények elvesztését a tündérkert romlásaként. A kiűzetés ősi motívumai mégsem a keresztény mítoszokat idézik, inkább valamiféle pogány misztériumot sejtetnek, melyben a remény személyes ismerősként bemutatott hazug istennő.

 

            A féldialógus nyomán egyre inkább Lilla-arcú lesz ez a tünemény, és egyetlen módon szabadulhatna tőle a lírai alany (aki ebben az esetben szokatlanul egyértelműen összeforrt magával a költővel), ha az őt létrehozó fantázia forrását is megszüntetné. A költőnek tehát vagy önmagát, vagy amitől ő maga  létezik -- költészetét -- kellene elpusztítania. Ehhez tetthez a szörnyű vágy már életre kelt a csapások nyomán. Idézzünk a műből!

 

"Fáradt lelkem égbe, testem főldbe vágy."

 

Minden emberi megrendülések talán legnagyobbika a szerelmi társban való csalódás. Nem véletlen, hogy a halál árnyéka vetül rá.

 

Az alkotó élettörténetét ismerve -- Csokonainak volt oka ilyen tartalmú verset írni.

Vajda Julianna (a szentimentális kordivat szerinti megszólításban Lilla) hitegeti szerelmével a férfit (elképzelhető, hogy igazán szereti, és ezt egy ideig ki is nyilvánítja), majd amikor a költő nem talál magának időben jól fizető állást, a "tirann törvénynek meghódol", és férjhez megy egy gazdag dunaalmási kereskedőhöz.

A sors ekkoriban egyébként sem kegyes Csokonaihoz: létfeltételei, anyagi és társadalmi helyzete olyan, hogy már csak a csoda segíthetne rajta (vagy egy jó házasság). A XIX. század Magyarországában azonban nincsenek csodák. Idézzünk a szerző idevonatkozó megállapítását!  "Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon." (A Méla Tempefői)

 

Az olvasó számára azonban nem kínszenvedés a vers olvasása, mert olyan képsort láthat, olyan muzsikát hallhat (ha van fantáziája és egy kis zenei érzéke), amely a játszani szerető embernek gyönyörűséget okoz. Az eddig felsorolt ellentmondások tehát befogadói szempontból még egy ellentmondással telítődnek. A szöveg tartalmában a végső elkeseredés rútsága, formájában és képi világában a szépség dominál.

A daloló trocheusok titokban szimultán formákat sejtetnek, a rímek csengő-bongó hangzatai a homo ludens életöröméről tudósítanak. Az istennő megteremtése ISTENKÉNT interpretálja magát az alkotót, a Reménynek, mint nőalaknak a jellemzése kiváló emberismerőnek mutatja a szerelmes férfit.