Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet

 

(verselemzés)

 

((Az elemzés a 99 híres magyar vers c. kötetből való!!))

 

 

Különös évet zár 1846-ban Petőfi Sándor. 1844-ben kilábal a nyo­morból, 45-ben országos hírt szerez, 47-ben megleli családi boldog­ságát, 48-ban győz a forradalom.

1846 a válság éve volt. A Felhők éve. Ekkor támadt a költőben legtöbb kérdőjel a világ dolgai iránt, ekkor volt benne legtöbb bi­zonytalanság saját életét illetően. Már szerette Szendrey Júliát, de még nem kapott választ a Reszket a bokor finom kis rejtjeleivel küldött üzenetére.

Egyetlen biztos pont talán körülötte a világot vagy legalábbis a hazát megváltani akaró ifjakból megszervezett Tízek Társasága. A fiatalok együtt olvasnak, tájékozódnak, gondolkodnak, együtt vetik vigyázó tekintetüket Párizs felé. Jókai utólagos tanúvallomása szerint valamennyien franciák voltak. Legfeljebb olyan másokat voltak hajlandók észrevenni, mint az angol Shelley vagy a német Heine, akik saját kultúrájuk kitaszítottjai voltak, így egy kicsit fran­ciák is.

Ennek az 1846-os évnek utolsó verse az Egy gondolat bánt engemet. Vérbeli romantikus látomás. Képein letagadhatatlanul ott van Heine hatása. Elsősorban a történelmet francia szemszögön át ta­nulmányozó társaknak szól; hogy együttes munkájuk milyen álmo­kat ébreszt a vezérben, aki természetesen helyettük is álmodik.

A költői mesterség különös helyet foglal el a művészetek között. Talán azért, mert a költő emlékeztet leginkább minden művészek öregapjára, a sámánra. És ha verseivel ma már nem is próbálnak beteg tehenet gyógyíttatni, azt természetesnek veszik, hogy a jövőt lehet kiolvasni belőlük. Pedig a költő csupán magába lát. Jóslatai olyanok, mint bármilyen más emberé, azzal a különbséggel, hogy fennmaradnak. Ha nem válnak be, elfelejtjük. Ellenkező esetben misztikus fény ragyogja őket körül. Ha a magára maradt Szendrey Júlia nem megy férjhez pár nappal a feltételezett gyászév lejárta előtt, a Szeptember végén is csak egy szép vers marad, és nem lehetett volna szégyenbélyegként az ő homlokára sütni. Petőfi számos jöven­dölő verse közül azért emelkedik ki az Egy gondolat bánt engemet, mert  jövendöléseinek egy része kísérteties pontossággal beteljesült.

A vers úgy kezdődik, mintha Heine írta volna a Dalok könyve vala­melyik darabjaként. A romantikus személyiség által megvetett fi­liszter ágyban, párnák közt hal meg, akár egy féregrágta virág vagy egy elfelejtett gyertya. Ezzel szemben az igazi halál látványos, heroi­kus. Akár a villámsújtotta, szélvészcsavarta fa vagy a mennydörgés által ledöntött kőszirt. Eddig jutott el Heine is, amikor úgy döntött,


hogy az Etna tüzébe kell belemártania egy óriási fenyőt, és azzal felírni a mennyboltozatra, hogy : „Szeretlek, Ágnes !" Heinénél itt végződik a vers. Petőfi azonban újrakezdi, és az öncélú képi heroiz­must felváltja az elképzelt valóság heroizmusa.

Az emberiség sorsát eldöntő végső ütközet Petőfi állandó témája. Egy hónappal előbb véres napokról álmodott, valamivel később az Ítéletben fogja fenségesen dübörgő hexameterekbe formálni a jó s a gonoszok végső apokaliptikus összecsapását. Ez nem az ő leleménye. Benne van a korszellem is. Napóleon óta könnyebb elképzelni a világ sorsát politikailag is eldöntő, nagy csatákat. Gondoljuk meg, a bukott kommün napjaiban keletkezett 1871-es Internacionálé sem ígér kevesebbet, mint hogy „ez a harc lesz a végső".

Magyarországon nagyon merész dolog ilyesmit jövendölni, a csi­galassúsággal vagy legalábbis „fontolva haladó" országgyűlés, az ezt is sokalló bécsi udvar és a jámborul tűrő nép konstellációját te­kintve. De Petőfiék európai horizontok között élnek, így biztosab­ban látják az idők fordulásának jeleit.

A Jó és Gonosz romantikus összecsapása ezúttal két szóval lesz több, mint egyébként. Az egyik a pirosló arcok fölött lobogó piros zászló, a másik a zászlón olvasható jelszó: világszabadság.

Kötetnyi irodalma van már ennek a kérdésnek. Megtudhatjuk belőle: kétszer írt még ezenkívül Petőfi piros zászlóról. Mindkét esetben a magyar történelmi múltat idézte, Munkács és Nagysza­lonta bástyáin lobogtak ezek a zászlók hajdanán. Nincs közük a világszabadság piros lobogójához, amely az 1793-as Francia Köz­társaságot idézi, ennek hagyományaiban tűnik majd fel Párizs bari­kádjain 1848-ban, hogy megkülönböztesse az alatta harcolókat a polgárkirály trikolorjaival rájuk támadóktól. Ebből a piros zászló­ból lesz majd valamikor a munkásmozgalom vörös zászlaja is. (1848 a Kommunista Kiáltvány megjelenésének éve !) Ez azonban nem jelent mást, mint hogy nagyon sokan nagyok sokféle úton kerülnek majd a közelgő forradalom barikádjainak egyik oldalára. Petőfi piros zászlaja 1846-ban még nem jelent többet, mint annak bizonyítékát, hogy a jövőről álmodozó ifjak a nagy francia forradalom örökségé­ben élnek, annak szimbólumaival azonosulnak, aminek nem ez az egyetlen jele. Emlékezzünk csak, hány alkalommal, milyen megmo­solyogtató eltökéltséggel ragaszkodik például Petőfi jakobinus


módra kihajtott inggallérjához, és tagadja meg azt, hogy arisztokrata módjára nyakkendőt kössön.

Ezeknek az eszméknek magyarországi megnyilvánulása a vers­ben szereplő világszabadság is. Alapja politikai realitás, hiszen az európai progresszió már világosan látja, hogy az érdekeit a Szent Szövetségben védő reakcióval szemben neki csakis a szabadság tá­borának hasonló méretű egysége adhat némi esélyt. De van a világ-szabadságnak morális indoka is. Petőfi például majd március 15-e után a szabadság eszméje besározásaként érzékeli a hirtelen feltá­madt antiszemitizmust, és különösen szégyelli, hogy „ezen égbekiál­tólag igazságtalanságú zsidóüldözéseknek" néhány magyar „zug­prókátor" is apostola lehet. Ő ugyanis a szabadság, egyenlőség, test­vériség jelszavának mind a három részét halálosan komolyan veszi. Egy kicsit megterheltük ezt a verset a mögötte álló gondolatok­kal, de így is csak töredékét mondhattuk el annak, amit Pest-Buda franciái a világ akkor formáló ideológiáiból magukba szívtak, s amely tudásukat mi már nagyon is elfelejtettük.

A vers következő része a végső nagy harc. Vagyis az a pillanat, amikor a költő személyesen veti bele magát a küzdelembe. Ebben a pillanatban vágtatni kezd a vers. Eddig pontosan kimért jambusok­ban lépkedtek a sorok, most hirtelen gyorsan szaporázott anapesz­tusok viszik, ragadják magukkal a gondolatokat. Sok hangutánzó, hangulatfestő szó kavalkádja teremti meg a nagy romantikus csata­jelenetet. Petőfi így festi a csatát mindaddig, amíg majd egyszer valódi csatában is részt vesz, és ettől kezdve néhány hátralévő versé­ben egészen más csatákról olvashatunk. De ez a csata most különben sem egy konkrét ütközet, hanem egy álom, egy szimbolikus vízió. Itt hal meg a hős, méghozzá az ifjú hős, és ezzel új beteljesülendő elem került a jóslatba, hiszen Petőfi három éven belül ott marad a seges­vári csatamezőn.

Néhány sorvonás után újra visszatér a jambikus lépésütem. A csata után temetés következik, ahol a világszabadságért elesett hősöket temetik közös sírba. És ezzel válik a dolog már-már hátbor­zongatóvá. Mindannyian tudjuk, hogy Petőfi holttestét valóban egy lovasroham fújó paripái hagyják ott összetiporva a csatamezőn, és nagy a valószínűsége annak is, hogy közös sírba temetik el. (Csu­pán abban reménykedhetünk, hogy nem elevenen, mint néhány

 

sebesülttársát.) Sajnos Petőfi jóslatának csak egyetlen pontja nem teljesült. Nem a világszabadság lovasai száguldottak testén át a kiví­vott diadalra, hanem a zsarnokság győztes kozákjai.

Miért hisszük mégis, hogy igazat jövendölt? Azóta sok háború volt, és sokszor nagyon összekeveredve harcolt egymással a sza­badság és a zsarnokság. De mindig maradtak életben azok közül, akik az ő szavaival hívták a szabadságot, és sajátjuknak érezték az ő egyetlen és még számos gondolatát.

Az lát a jövőbe, akire visszanéz a jövő.