A felvilágosodás                   

 

     A  felvilágosodás  az  európai  gondolkodásban  a  XVII.-

XVIII. században   összegződik.

---   a  műveltség  világivá  lesz   (az   egyház   tekintélye

megrendül, a vallásosság is emberarcú lesz)

---  a tekintélyelvű gondolkodás véget ér

---  az előítéletek megszűnnek  a nemesség előjogaival együtt

---   az  emberi  jogokon,  az  egyéni   szabadságon   alapuló

      polgári társadalmat képzel el a felvilágosult ember

---    a    felvilágosodás    lázadás    a    feudális    múlt

intézményrendszere  ellen    (ennek   előkészítői   az   angol

szabadgondolkodók és a francia racionalisták)

---  az irodalom nem  az  "eszmék"  szócsöve csupán,  hanem 

maga  is eszmeteremtő előőrs    (Szerb Antal)

---   a felvilágosodás művészetében helyet kap a  barokk,

a  rokokó,  a  szentimentalizmus,  a  klasszicizmus,   sőt   a

preromantika  stílusirányzata is, illetve a németeknél a Sturm

und Drang

--- A  felvilágosodás  legfontosabb  műve:  A  tudományok,, a

művészet és a kézművesség enciklopédiája

    (Több mint ötven szerző  dolgozott  benne  együtt,  köztük 

Diderot, D Alambert, Voltaire, Rousseau, Condillac, D Holbach,

Montesquieu)

    Egy idézet az Enciklopédiából: "A felvilágosodás elve csak

azt ismeri el létnek  és  történésnek,  ami  egységgé  fogható

össze; eszménye a rendszer,  amiből  minden  egyes  és  minden

következik."

     ----    Az    Enciklopédia    módszertani    alapjai    a

természettudományokat  követik."...az  ember   fensőbbsége   a

tudásban rejlik, ez nem kétséges." (Bacon)

 

A felvilágosodás idejének fontosabb filozófusai és azok művei:

 

A filozófusok csoportjai arra a kérdésre, hogy az ember hogyan

tehet szert ismeretekre   (mivel  a  fő  probléma  Bacon  első

aforizmájából vezethető  le:    az   "ember  annyit  tehet  és

foghat fel, amennyit a természet  rendjéből  a  dolgokra  vagy

elméjére vonatkozóan megfigyel."  ---  vagyis a fizikai  világ

két  részre  oszlik:  megismerendő  dolgokra  és  a  megismerő

elmére;   illetve  a  cselekvésnek  is  és  a  megértésnek  is

előfeltétele a megismerés.)   a RACIONALIZMUS és az EMPIRIZMUS

gondolatrendszereivel válaszolnak.

 

    A racionalizmus 

a skolasztikus  filozófia realista ágából fejlődött ki.

Fő képviselői:  Descartes;  Spinoza;  Leibniz

    Az empirizmus

a skolasztikus nominalizmusból fejlődött ki.  (A  nominalizmus

azt az álláspontot képviseli, hogy az  universale  nem  önálló

létező, csupán NÉV:  azaz   NOMEN.  Ez  azt  jelenti,  hogy  a

létező dolgok csak egyediek lehetnek, a  filozófiai  vizsgálat

tárgya nem lehet  más,  csak  a  nyelv  és  a  gondolkodás.  

A nominalizmus  első  alakja  Roscellinus.)               

     Az empirizmus fő képviselői:

Locke; Berkeley;  Hume  (Ezzel együtt a deizmus álláspontja,

mely a franciáknál az egyházzal szembeni nyílt kihívás lesz)

   A német felvilágosodás legnagyobb képviselői:

Immánuel Kant  (1724-1804);

Lessing  (1729-1781);  Nagy Frigyes  (ur.1740-1786)

 

A klasszikus német filozófia tagjai (Jéna és Heildelberg)

Fichte (1762-1814): A teljes tudománytan alapvetése (1794)

Schelling      (1775-1854):      "azonosságfilozófiája"     

A transzcendentális    idealizmus    rendszere     (1800)    

(A transzcendencia   fogalma   különbözik   a   transzcendentális fogalmától.  A transzcendencia  lényege a  benne  nem  rejlés. Vagyis valami pl. nincs a tudatban, csak  képzetként  létezik.

Isten pl. túlhaladja  ,  felülmúlja  létével  a  tudatot,  így

transzcendens.

    A transzcendentális fogalmát Kant használja, azt  jelenti,

hogy milyen a megismerés módja, milyen a gondolkodás, milyenek

a megismerés lehetőségei. Így  a  transzcendentális  filozófia

olyan  filozófiai  módszer,   amely   az   emberi   megismerés

lehetőségeivel együtt vizsgálja a valóságot és az embert.)

Hegel  (1170-1831): A filozófiai tudományok  enciklopédiájának

alapvonalai  (1817)

    (A klasszikus német filozófiából  való  kilábalás  kétféle

módon történik:    vagy  annak  kritikájával:  Kierkegaard  és

Marx; vagy   újragondolásával,    visszanyúlással

Kanthoz,  ez  az  újkantiánus  filozófia:   pl.   Schopenhauer

képviseletében)

             A felvilágosodás fontosabb filozófiai tételei:

Descartes ( 1596-1650) fontosabb művei:

          Értekezés a módszerről  (1637)

          Elmélkedések a metafizikáról (1641)

          A filozófia alapelvei  (1644)

          A lélek szenvedélyei (1649)

(Descartes tanainak továbbélése pl. Spinoza filozófiájában  az

ún. kartéziánus filozófiában követhető. Descartes  latin  neve

Cartesius

Descartes (1596-1650)

A megismerés problémáira leginkább az  Elmélkedések  ...  című

kérdez rá, annak 2. része, "az emberi elme  természetéről  és

arról, hogy könnyebben megismerhető,  mint  a  test".   Itt  a

híres   tétel   logikai   levezetése:" Cogito  ergo  sum."

("Gondolkodom, tehát vagyok.")

   Descartes gondolkodásmódjában dualizmus rejlik. A szellemet

(lélek, értelem) halhatatlannak tartja,  másrészt a testet úgy

képzeli el, mint egy gépet.  Ennek folytatása is van,  pl.  La

Mettrie filozófiájában, szerinte "Az ember gép";  vagy  Pavlov

fiziológiai  materializmusában  (kondicionálás);   illetve   a

behaviorizmusban, mely szerint az ember nem más, mint inger és

reakció összehangolt biológiai szerkezete.

    Közvetlenül nyomában az okkazionalizmus jár,  amelyben  az

ok  és  okozat  csak  egyféle  lehet,  pl.  testi   okra   nem

következhet lelki  okozat;  szellemiből  csak  szellemi  jöhet

létre, testiből csak testi.

A kartéziánus Spinoza (1632-1677) műve:   Etika,  geometriai

módon  bizonyítva   (Ennek  részei:   I.   Istenről,   II.   A

lélek természetéről és eredetéről, III. Az indulatok  eredetéről

és  természetéről,  IV.  Az  emberi  szolgaságról,  vagyis  az

indulatok erejéről; V. Az értelem hatalmáról, vagyis az emberi

szabadságról) 

      Spinoza könyve Euklidész  (Kr.  e.  3.  sz.)  Elemek  c.

munkájának   mintájára készült, eszerint előrebocsátja    a

definíciókat és az ún. axiómákat, a többi tételt ezekre építi.

      Szerinte egyetlen szubsztancia létezik:  Isten, de annak

végtelenül sok attribútuma van, ezek közül az emberek  számára

csak kettő megismerhető: a kiterjedés és a gondolkodás.

 

 

EMPIRIZMUS

John Locke fő műve az Értekezés az emberi értelemről (1690)

           (Négy  könyvből  áll:  1.  Nincsenek   sem   velünk

született elvek, sem ideák; 2. Az ideákról; 3. A szavakról;

4. A tudásról és a véleményről)

      A II. könyv 1.  fejezetének  2.  tétele  a  tabula  rasa

(tiszta   lap)   elmélet,   eszerint   az   elme   eredetileg,

születésünkkor  tiszta   lap,   melyre   semmi   sincs   írva,

gondolatokkal, azaz ideákkal az érzékelés és a reflexió  útján

telik meg.

    Locke a szenzualizmus megalkotója. Eszerint  "Semmi  sincs

az értelemben, ami ne lett volna meg előbb az érzetekben."

("Nihil est in intellectu, quod non prius fuerit in sensu")

    Minden megismerés alapja tehát  a tapasztalat.

    A tárgyak bizonyos  erővel rendelkeznek,  érzetek  azáltal

jönnek létre, hogy a tárgyakból lökések indulnak  ki,  amelyek

az idegpályákon továbbhaladnak, és eljutnak az agyba.

 

George Berkeley (1685-1753)  Locke tanításainak folytatója,

        filozófiájának  tömör  összefoglalása  a   Hülasz   és

Philonusz három párbeszéde (1713)

(hülé: anyag;  philonusz: az ész kedvelője -- ez utóbbi  fejti

ki Berkeley álláspontját)

a) Az érzékelhető tulajdonságok és kiváltó  okaik  különböznek

egymástól.

b)  Az érzékelhető tulajdonságoknak  nem  tulajdoníthatunk  az

elménken kívüli létezést.

c)  Ideáink mindig konkrétak.

 

David Hume   (1711-1776):  Értekezés  az  emberi  természetről

                                         (1740)

       Lényege: tagadja a szubsztancia létét, mint Berkeley, de

amellett érvel, hogy az  oksági  viszony  és  a  megismerő  ÉN

létezésének föltevésére is csupán a megszokás indít bennünket.

       Részei:  1. Az értelemről

                2. A szenvedélyekről

                3. Az erkölcsökről

     

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A francia felvilágosodás előzményei

 

A franciák nagy százada a  "grand siécle", a XVII.  század.  A

francia   klasszicizmus   korszaka   ez.   Fontosabb   alakok,

események, melyek megelőzik a  XVIII.  századi  felvilágosodás

korát, a következők:

1634   Richelieu bíboros vezetésével megalakul az AKADÉMIA

1637  az  Akadémia első ülése

1660  körül lép fel a NAPKIRÁLY   XIV. Lajos

    Ugyanakkor a précieux-k és a précieuse-ök    (présziők  és

présziőzök),  a kényeskedők divatja; híres  találkozóhelyük

Marquise de Rambuillet irodalmi szalonja

1596-1650   Descartes:  "Gondolkodom, tehát vagyok."

1606-1684   Corneille  (1637  Cid)

            drámáiban a distance (disztansz), a távolságtartás

                                             pátosza

            Hősei akaratemberek, az önuralom bajnokai.

            A kötelesség és  a  szenvedély  között  hányódnak,

             mindig a kötelességvállalás győz, melyben a 

             nagylelkűség is nagy szerepet kap.

1639-1699  Racine 

           Nála  is  a  kötelesség  és  a   szenvedély   küzd

egymással, de itt már a szenvedély győz.   (Phaedra-1677)

A benső lelki történésekre építi fel műveit   ("Nem  kell  sok

cselekmény" -- mondja)

 

1674  Boileau:  Art poétique   (Költészettan)

               (A  hármas   egység   elve   a   drámában;    a

szükségszerűség  elve;  csak  az  igaz   szép;   a   költészet

mesterség, csak e mesterség tudója írjon művet;  a szabályokat

meg kell tanulni és be kell tartani, stb)

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

MOLIÉRE    (Jean Baptiste Poquelin)  1622 Párizs

          Apja kárpitos, királyi inas.

          Színészi és színműírói pályája 1643-ban kezdődik.

(Vidéki vándorszínész; 1658-ban ér be Párizsba.)

1661-től társulata a Palais Royalban játszik.

1659  A nevetséges kényeskedők   (Les précieuses ridicules)

1661  A férjek iskolája (L école des maris)

1662    Nők iskolája  (L école des fammes)                          

 

Ugyanazon  évben  nősül  meg,  színésznő  társának   és   régi

szeretőjének, Madelaine Béjard  (Madlen Bézsár) -nak  a  lányát

veszi  el.  Armande  (Armand)  szintén  színésznő.   (Moliére-t

meggyanúsítják, hogy a saját lányát vette el.)

1664    Tartuffe   (Első  előadása  óriási   botrányt   kavar,

betiltják, majd 1669 körül kerül  ismét  teljes  terjedelmében

kiadásra.)

1666   L avare --  A fösvény

       Le bourgeois gentilhomme  --  Az úrhatnám polgár

1670   Les fammes savantes  --- A tudós nők

1672  Le malai  d imaginaire   (Lö   male  dimazsiner)  --  A

képzelt beteg

1673   Ez év februárjában  (17-én) a színpadon  rosszul  lesz,

de  az  előadást  nem  akarja  lemondani,  nehogy  a  színpadi

munkások kereset nélkül maradjanak. Végigjátssza, hazamegy,  és

meghal. Titokban temetik el, mert színészeket nem volt szabad

szentelt földben elhantolni.

 

1670   Pascal:  Gondolatok  (Pensées)

 

 

               A felvilágosodás századát,  a  XVIII.  századot

olyan gondolkodók jellemzik, mint:

 

 Marmontel   (Filozófia, tudományok), Diderot (Józan ész),

Jaucourt (Babona),  Voltaire (A történelem bizonyossága; A

történelem bizonytalansága),Quesnay  (Bérlők,   Földművelő,  

Gabona),   Turgot   (Vásár), Rousseau  (Ária)

                   (Az  itt  felsorolt  gondolkodók  mind   az

Enciklopédia szerzői, a zárójelbe tett címek cikkeik közül

vett példák.)

Montesquieu  főleg a Perzsa levelek c. fiktív leveleiről híres

Buffon az Akadémián elmondott beszédének  szállóigéjéről:  

Le style c est l homme -- azaz:  A stílus maga az ember.

                A francia felvilágosodás előzményei

                     A klasszicizmus kora

A  "nagy század" (a XVII.) az irodalmi  és  filozófiai

aranykor a  franciáknál,  általában  a  KLASSZICIZMUS   szóval

jellemzik.

Ez a korszak készíti elő a nagy váltást a gondolkodásban.

A következő szerzőkre és irányzatokra érdemes odafigyelni:

Descartes

Corneille

Pascal és a janzenisták

Racine

Moliére

La Fontaine

Boileau

A régiek és a modernek vitája

La Rochefoucauld és a kiábrándult bölcsesség

Saint-Simon és a leleplezés

 

         Tekintsük át tehát elölről, előbb a klasszicizmust !

 

A francia rokokó és a klasszicizmus (némileg még a barokk  is)

időben  egybeesik  tulajdonképpen.  Így  Corneille  és  Pascal

ide sorolható.

 

Pascal  jelentősége  a  gondolkodás  történetében  megközelíti

Descartes-ét  (akit egyébként haszontalannak és bizonytalannak

nevez)

Pascal Jansenius holland püspök nyomán vissza akarja vezetni a

vallást az ágostoni hithez, illetve az ősi kereszténységhez.

A predesztináció elvét  vallják  ők,  vagyis  az  ember  eleve

elrendelt sors szerint él.

 

     Pascal  (1623-1662) harminckilenc évet él mindössze.

Harmincegy   éves   koráig    matematikával    és    fizikával

foglalkozott. (Új alapokra helyezte a  geometriát,  számos  új

fizikai törvényt alkotott,  gépeket konstruált, stb.)

   Íróként az emberi élet ellentmondásaira világít  rá  lobogó

szellemmel. Mindig mindenben a teljességet keresi.

   1654 őszén mély lelki megrendülésen megy át, és visszavonul

a janzenisták közé. Vidéki levelek c. pamfletsorozatát 1657-ig

íja.

   Ezután Pascal  olyan  szellemi  tevékenységbe  kezd,  amely

teljes tagadása már az Egyház és a világ rendjének. Ekkor írja

a Pensées  (Panzé)  Gondolatok c. tanulmánytöredékét.

   Pascal irodalmi hagyatéka tehát  két  torzó.  Az  előbbiben

főleg azt kutatja (a jezsuiták ellen írt pamfletekben), hogy a

tiszta szándék menti-e a bűncselekményt.  (A  szándék  és  cél

ellentéte egyik fő mozgatója a kor  drámairodalmának  is,  pl.

Racine életművében.)

    A  GONDOLATOK  a  keresztény  vallás   védelmében   írandó

tanulmány  előkészítő jegyzetei.   Alapelvei   között   ilyen

gondolatok szerepelnek:

-- Az embernek meg kell ismernie önmagát.

-- Mi az ember a létező mindenséghez képest?

--  Kinek  a  rendeletére  és  elhatározására  jelöltetett  ki

számomra éppen ez a hely és idő ?

-- A végtelen terek örök csendje elrémít.

-- A gondolkodás adja az emberi nagyságot.

--  Az  ember  nádszál,  a  leggyöngébb  a  természetben.   De

gondolkodó nádszál.

-- Az ember nagysága abban rejlik, hogy tudja, hogy nyomorult.

 

Pascal szerint

-- A helyes gondolkodás nem az értelem  felsőbbrendűségének  a

fitogtatása, hanem az emberi természet alapvető  kettősségének

tudomásulvétele: "Nem elégszünk meg azzal  az  élettel,  amely

bennünk, saját lényünkben folyik:  embertársaink  gondolatában

képzelt életet igyekszünk élni, és  ennek  érdekében  látszani

akarunk  valaminek. Szünet  nélkül  azon   munkálkodunk,   hogy

képzeleti  lényünket  szépítsük  és   megtartsuk,   s   közben

elhanyagoljuk az igazit."

-- "A szívnek megvan a maga rendje; az elmének  szintén,  mely

elveken és  bizonyításokon  nyugszik;  a  szívé  más....  Adná

Isten, hogy sohse lenne az  észre  szükségünk,  hanem  mindent

ösztön és megérzés útján ismernénk meg."

-- Istenhit-megközelítése:  "Az élet játék,  tegyünk  fogadást

Istenre,  ha  nyerünk,  mindent  megnyerünk,   ha   veszítünk,

semmivel sem leszünk szegényebbek."

 

 

 

 

 

 

RACINE  (1639-1699)

 

  Élete és műve elválaszthatatlan a  janzenizmustól.  Műveinek

lényegi mondanivalója, még ha lázad néha ellene,  akkor  is  a

janzenista  tan  magvával  azonos:   Az  ember   egyedül   van

Istennel,  vagy  a  sorssal  szemben,  és  csak   a   kegyelem

állapotában, kiválasztottságban boldogulhat.

    A fő különbség:  a janzenistákat az  foglalkoztatja,  hogy

üdvözülhet-e az ember, Racine-t az,  hogy  LEHET-E  BOLDOG  AZ

EMBER ? (Racine egyébként  egyidős  a  napkirállyal,  ráadásul

meglepő módon hasonlított is rá.) 

   Így Racine életének kettős  mozgatója  a  remete-lét  és  a

királyi udvar vonzása.

 

    Moliére tűzi műsorra  színházában  a  Nagy  Sándorról  írt

regényes tragédiát, amellyel nagy sikert  arat.  A  darabot  a

siker  után  átviszi  Racine  a  Bourgogne-palotába  a  király

színészeihez,  vele  a  főszereplő  hölgyet  is,  aki  kedvese

Racine-nak. Moliére sohasem bocsátja ezt meg neki.

 

 

 

 

 

RACINE 

   Andromaché   c.  darabjának  főszerepét   állítólag   ismét

kedvesének,  Du  Parcnak   írta,   akivel   állítólag   titkon

házasságot is kötött, és gyermeke is született  tőle.

Amikor meghal a nála hét évvel idősebb  színésznő,  az a  hír

terjed el,  hogy  Racine  mérgezte  meg.(Ez  a  mai  kutatások

szerint nem valószínű.)

   Alig egy év múlva Racine-t már a Bourgogne-társulat másik

vezető színésznőjének, Champmeslének a kegyeiben látják.

   Főművét, a Phaedrát akkor írja (1677-ben), amikor kibékül a

janzenisták bujdosó vezetőivel, és megérett lelkében a bánat a

sok  féltékenységtől,  gyötrelemtől, megaláztatástól   és

csillogó sikertől.

 

    Racine hősei vágytól eltelve keresik egymást és önmagukat,

mert szabadulni szeretnének  a  magányból.  Nyugalmat  azonban

sehogy sem lelnek, mert Racine janzenista  erkölcse  szerint  a

bűn és a pusztulás akkor keletkezik, amikor a  kegyelem  híján

élő ember nem tud úrrá lenni vágyain.

 

   A harmincnyolc  éves  Racine  szakít  a  színházzal  és  az

irodalommal.   Egykori   mesterei   (a   janzenista   tanárok)

nyilvános lélekmérgezésnek nevezték  a  színjátszást.  Királyi

döntés  nyomán  Racine  Versaille  udvari  történetírója  lett

Boileauval együtt. Élete  utolsó  éveiben  kegyvesztett  lesz,

mert   Madame  de  Maintenon   részére   írt   feljegyzésekben

rámutatott a hosszú háborúkban kizsigerelt  nép  ínségére,  az

általános válságra és a nyomorra.   Hatvan  éves  korában  hal

meg 1699-ben; végső nyughelyül a  Port-Royal temetőjét kérte.

Innen (a kolostor lerombolása után,  1711-ben)  átszállították

csontjait Pascaléival együtt a párizsi Saint-Étienne  du  Mont

templomba, s ma is itt,  a  Diáknegyed  szívében,  a  Pantheon

tőszomszédságában láthatók egymás mellett az emléktáblák.

 

 

          Moliére: Tartuffe

(Műelemzés-vázlat Bécsy Tamás nyomán)

 

A komédia Moliére-nél a középkori   farce-okból  és  a  vásári

komédiákból meríti erejét.

Míg a  kor  tragédiáit  a  szükségszerűség  mozgatja,  Moliére

vígjátékait a  JELLEM

Olyan  komédiák  ezek,  amelyek   mélyén   TRAGIKUM    rejlik. 

E tragikum oka maga az ember, és életmódja.

  (La Bruyére mondja:  "Ha a képmutatót bántjuk, az a  veszély

fenyeget, hogy a maszk mögött az arcot is megsértjük.")

 

    Néhány elméletíró véleménye a komikus hatásról:

 

1.  Arisztotelész --- a komikus szituáció  szereplői  közül  a

jókat  érő  sérelmek  korlátozottak  legyenek,   a   rosszakat

megillető büntetés pedig arányban álljon az általuk elkövetett

vétkekkel, s általában ne legyen végzetes hatású.

    --  másik lehetőség a kontraszt a normális  és  abnormális

lehetőségek között

 

 

 

(FOLYTATNI !!!)))