1. A befogadó túlzott előtérbe kerülése
Az ilyen elemző számára (úgy tűnik) mellékes, hogy mit tartalmaz a mű, CSAK az a fontos, amit a befogadó gondol.

Ennek a magatartásnak a hátterében rendszerint tájékozatlanság, a gondolkodás elmélyültségének hiánya, az önmagát túlbecsülő személyiség gőgje rejlik. Ráimerhetünk erre az attitűdre a "szerintem" szó gyakori használatáról.

2. A költő személyének túlzott előtérbe állítása

Az elemző elfelejti, hogy a költő (aki már régen megírta a verset) MÁS, mint a költemény olvasásakor "itt és most" elképzelhető "lírai alany" vagy "lírai én"; MÁS, mint a költeményben esetleg önmagát jellemző vagy megszólító "lírai hős".

Az efféle elemzés legnagyobb hibája az, hogy nem az elemzendő mű világával szembesül a befogadó, hanem egy sémát (rendszerint rossz sémát) akar ráerőltetni az "elemző" minden műre, amelyet elemeznie kellene. E sémának ismertetője pl., hogy akármiről szól is a mű, mindenképpen

elmondja a költő életrajzát a "befogadó", és véletlenül sem felejti ki a vers keletkezési dátumát (akkor sem, ha a befogadás-értelmezés szempontjából érdektelen).

Az elemzés során csak az derül ki, hogy "mit gondol a költő"; "mit akar a költő"; "mit próbál, mit szeretne a költő"; "miért szomorú vagy vidám a költő" stb.

Ebben a stílusban rendszerint "a költő azt írja a versben..."; vagy " a versben a költő..." ezt vagy azt teszi (pl. "vágyakozik", "fél", vagy éppen "ellentétet állít fel").

3. A mindent egy kaptafára húzó elemzés

Az elemző nem olvasott sem elég művet, sem elég elemzést ahhoz, hogy az adott műhöz igazodjon elemzésében, ismeretei mozaikdarabkáit variálni tudja. A szókincse is szűkös, ezért "betanul" szó szerint néhány jól csengő mondatot (kifejezést), és ha kell, ha nem, azt alkalmazza.

4. A felszínes elemzés

Az ilyen elemzésből épp a lényeg közlése marad ki: annak megmutatása, hogy mi közünk van ahhoz, amiről írunk vagy beszélünk, vagyis miért olyan a mű (számunkra), amilyen.
Ez a fajta elemzés két (vagy több) tudásszinten működik.

A jobbik esetben vannak az elemzőnek irodalomelméleti ismeretei, tehát felismeri a költői képeket, az alakzatokat, a formát, stb, de nem képes az "észrevehetjük", a "találhatunk benne", a "van benne" összefüggésein túllépni.

Nem azt mondja meg tehát, hogy mi a műbeli funkciója, milyen az olvasóra tett hatása, milyen az információértéke a költői fogásnak, hanem csupán azon "örvendezik", hogy ráismert az adott eszközre, "észrevette", "megtalálta" azt.

Nem lát tehát a felszín mögé, nem tudja egymásra vonatkoztatni a kifejezési módot és a kifejezett tartalmat, külön-külön szemléli őket.
 

Rosszabb esetben az elemző tudatlanságában valahogy "végighalad" a versen, és agyonmagyarázza vagy "lefordítja" prózára.
 

A legrosszabb esetben (nem ismervén a lírai műnem sajátosságait) csupán valamilyen "történés" szerint halad elemzésében, illetve csak arra képes figyelni, ami "cselekményszerű" a lírai folyamatban.

5. A "művészkedő" elemzés

Érzelmi túlzások, "ragyogó" képzavarok jellemzik ezt az attitűdöt. Fontosnak tartja az elemző, hogy "nagyszerűbb" képet találjon ki, mint amilyet éppen elemez.

E stílusban a LEG-ek hadserege fedi el a gondolatokat, mindenből "rengeteg" van a versben, és az elemzett mű az adott szerző "legnagyszerűbb" alkotása, de legalábbis "hűen fejezi ki" a költő és a kor valamely LEGlényegesebb mondanivalóját.