---- A költemény képi világa többféle szemléletmódban értelmezhető, de elsősorban jelképsorként működik mint képrendszer. Ha csupán a szóképeket vesszük szemügyre, akkor a következő megállapításokat tehetjük:
"Mint a Montblanc csucsán a jég,--- Ha elsődleges (denotációs) jelentésében értelmezzük, akkor azt jelenti, hogy egy igen magas hegy csúcsán, az un. hóhatár fölött a jég annyira stabilizálódott, hogy sem a nap (fénye, melege?), sem a szél (rombolóereje, szárítóhatása?) nem változtathatja meg az állapotát.
*(Ez a "tudásunk" akkor is megmarad, "emlékszünk rá", amikor a hasonlat második részének olvasása után a kép második (illetve további) jelentése is működni kezd. Ilyen módon - bár elveszíti később a kép az ábrázoló funkcióját, mégis megőrzi azt, illetve - a tudat hol az egyik jelentéssel "törődik", hol a másikkal, un. "tudatvibráció" ^Hankiss Elemér: A népdaltól az abszurd drámáig c. könyvében^ jön létre. Hankiss szerint minél több az ilyen tudatvibráció egy mű befogadásakor, annál "sűrűbb" a művészi hatás impulzussora.)
--- Ha elsődleges jelentésében szemléljük, akkor nem sok értelme van. (Mert milyen az a szív, amely "csöndes" ? Nem dobog? Akkor halott az az ember, akinek a szívéről szó van.
(Vagy éppen ez a rejtett értelme?)Azután miért égne egy szív? ^Az "égő szív" persze a köznapi szövegekben is - kissé giccses - jelképe a szenvedélynek esetleg a szerelemnek. Ma a slágerek szövegének kedvelt fordulata.^
A "többé nem ég" kifejezés tehát látványra és hőhatásra vonatkozik. Kérdés: "hogy jön ez ide?" Persze "valamit" kitalálhatunk, tehát a "csöndes" és "többé nem égő" szívről kitalálhatjuk, hogy a fizikai lét- állapot legfontosabb jelzőjének, a szívnek a legfontosabb érzékszervekre, a látásra és hallásra vonatkozó jelzése szerint megváltoztathatatlan emberi létállapotról van szó. Ez a létállapot biztosan nem hoz létre "hangot és melegséget" előidéző folyamatokat sem konkrét, sem átvitt értelemben. Vagyis nyilvánvalóan az emberi létnek valamely tartománya sérült, illetve megbénult.
--- Másodlagos jelentésében, amikor a szív szó elveszíti eredeti értelmét, és az un. konnotációs jelentésében szemléljük, akkor értelmessé válik a hasonlított egész grammatikai szerkezete: az érzelmi központot jelképező szívet bánthatja szenvedély ( vagy itt éppen "nem bántja újabb szenvedély").
- Másrészt az érzelmek szív szóval jelzett állapota és a Montblanc egymásra vonatkoztatása "elszínezi" a hegy jelentését is: valamiféle személyiségvonásokat kap (hasonlóképpen, mint egy másik Vajda-versben az üstökös).
A szivem szóban a birtokos személyjel pedig az egész képkomplexumot a lírai alanyra vonatkoztatja.Így a képnek (akár mint vizuális képnek, akár mint hasonlatnak) ez a jelentésvibrációja egyszerre őrzi meg a vajdai személyiség monumentalitásának, a hegy megmozdíthatalanságának, a szív életműködtető és érzelmi központ-funkciójának az egész élménykörét.
A következő strófa képei nyomán megfigyelhetjük azt a módszert, ahogy "elfelejtődik", felfüggesztődik az előző kép logikai kapcsolata saját jelentésével (vagyis azzal, hogy a lírai alany szíve - azaz érzelemvilága - olyan, mint a hegy csúcsán lévő jég;
és tapasztalhatjuk, hogyan helyettesítődik az előbbi logikai kapcsolat egy másikkal, vagyis azzal, hogy a Montblanc emberi tulajdonságokat kap (ember, hiszen feje van!), illetve a lírai alany hegy-tulajdonságokkal rendelkezik (hiszen a csillagokig ér, és "föl nem olvad").
--- Szó sincs itt már hasonlatról, ez metaforalánc, illetve metonímia.- Mielőtt a harmadik strófa képeit értelmezzük, foglaljuk össze (az egész versben) azokat a kifejezéseket, jelzéseket, amelyek egyes szám első személyben mutatják a lírai alanyt, és amelyekben megőrzi ember-létét:
Az első strófában: "Csöndes szivem,(többé nem ég)Az idézetek aránya jelzi, hogy legközvetlenebbül (képi áttételek nélkül) a harmadik strófában lehetünk tanúi egy gyötrődő ember vallomásának. Éppen akkor, amikor arra emlékszik a lírai alany (azt idézi fel), hogy milyen körülmények között mrülnek fel a régmúltból ( az idő múlása által megszépítve, vagy valódi szépségükben?) emlékei.
--- Emlékezés tehát az emlékezésre de időtlenné varázsolva.(Az emlékező magatartás leginkább vagy a romantikára, vagy az impresszionizmusra jellemző, itt mindkettőnek lehet létjogosultsága.)
Megtudjuk, hogy (mint a romantikában) az elvágyódás látomásképeit milyen körülmények idézik fel. Éjszaka kell hozzá, az álom és álmodozás világa; csend, hogy elmélyülten önmagával foglalkozhasson az álmodozó, hogy kizárhassa a külvilágot, amely valóságosságával értéktelenebb, mint a felidézett emlék, mely a benső világ tartománya.
Vagyis romantikus képkonvencióval van dolgunk, de olyannal, amely - mint már mondtuk - időtlenné tett, és töbszörös emlékezéssel előhívott.
Az un. jelzőstílust juttatja az elemző eszébe ez a jelzőhalmozás, mely csupa konvencionális képet idéz (szinte giccs ez is), a jelzőstílus pedig a szecesszió sajátja, amely
Vajda korában nagyon modern. (A szecesszióban felborul a közlésrend hierarchiája, és a díszítőelem válik a kép legfontosabb elemévé.)
Itt nem egyszerűen díszítésről van szó. A jelzők alegnagyobb fokú elérzékenyülést mutatják, és ez az olvasó számára hiteles, mert számára is vágyott ideál az életen át tartó hűség egy szerelemhez (vagy bármihez).
A "Hattyúi képed fölmerül" sorban az egyes szám második személyű alany feltételezi az üzenet befogadójának valamilyen (képzeletbeli) ott-létét, tehát ez az egyetlen grammatikai jelzés időtlenné teszi a kedves jelenlétét.
A de és az és kötőszó a harmadik, illetve a negyedik strófa elején azokat a logikai viszonyokat jelzi, amelyek mentén e két versszak képi világa elrendeződik.
A költemény első fele ugyanis nem szól emlékekről, azok érzelmi hatásairól, a második pedig szinte csak arról. Az első részben a szív csöndes, és többé nem ég -- a másodikban (szinte tükörképeként az első versszaknak ) kigyúl a szív.
A melegséget felidéző igei metaforának elhomályosul a jelentése (a szimbólum kialakulásának lehetünk tanúi), mert egy hasonlat nyomán Montblanc örök havára vonatkoztatódik és e vonatkozásban fényjelenség van ugyan (fölkelő nap), de melegség nincs. Ez utóbbi képet ugyanis nem értelmezhetjük másképp, csak úgy, hogy a fénynek fényjelenséggel "válaszol" Montbland örök hava. A képi kontrasztozás is inkább fényjelenségekre hívja fel a figyelmet, mint (indulati) melegségre, mert ismétlődik az éjszaka (téli éjjel) kifejezés, ezzel állítódik szembe egy lehetséges hajnal (fölkelő nap).
Tehát inkább az emlékképek által felidézett élmény szépségéről (esztétikaivá átlényegítéséről), annak öröklétéről van szó, mint a valóságos emlék szívet melengető gyönyörűségéről. Nem egyszerűen Vajda János Ginára emlékezésének foglalatai ezek a jelképpé sűrített hasonlatok és^vagy metaforák, hanem egy különös létszférában élő embernek, a költőnek a költészet esztétikai rendjébe átvitt érzelmi-hangulati világának kontúrjai.
A költészet világában pedig minden "elvarázsolható", átlényegíthető éppen annyira, amennyire a befogadó képes dekódolni az adott kódot, esetünkben az allegóriává, majd jelképpé, szimbólummá váló hasonlatokat és metaforákat.