Berzsenyi: A magyarokhoz I. 

 

(filológiai megközelítés - Merényi Oszkár tanulmánya nyomán)

 

 

Utoljára 18o3-ban találkozunk e nevezetes költemény kéziratával, amely az I8o8-i versgyűjteményben bukkan fel, újra, ismét új változatban, amely azonban nem vált véglegessé.

Sok finomítás tanúi is vagyunk. Így az első versszakban Ostorozó kezeit helyett ostorait áll.

 

- A harmadik versszak egészen újjászületett, mostani, végleges alakjában található meg.

 

- Az ötödik változása a legmélyrehatóbb, amelyben eltűnik Bethlen és Rákóczi emlegetése.

 

- A hatodikban Herculesnek achaji kard helyett ércbuzogányt ad a kezébe a költő.

 

- A hetedikben bikk helyett a méltóságteljesebb tölgy bukkan fel mint újítás.

 

- Lényegében azonban az első nyolc versszak mondanivalója egyezik a győri kéziratéval, a fent jelzett javításokat nem számítva. (Csupán az, hogy Romlásnak helyett Romlásra áll - nevezhető "rontásnak".)

 

A nyolcadik után - amely a győri kéziratban "Mi a magyar most?" kezdetű gyönyörű versszakkal folytatódott, s annak a változatnak nevezetes újítása volt, a költő meglepetésszerűen visszatér az első fogalmazáshoz (NM) és "Vallástalanság rút szüleményei"-vel folytatja a költeményt.

 

Sőt a győri tizedik versszakot tizenegyediknek sorolja be, mert most úgy látszik, a nemzet bűneit következőképpen rangsorolja: 1. erkölcstelenség,  2. az ifjúság vitézi nevelésének hiánya. Idegen nyelv, idegen köntös.

 

- Az ezután következő versszakok (12-18) a győri kéziratnak általában megfelelnek ("Oh, más magyar kar mennyköve. . . "-től kezdve.) Kivéve azt a mitológiai változást, hogy Akhillész (ifjú Pelides) helyett ismét Hercules szerepel. Talán azért, mert Akhillész nem oly "tiszta" jelkép, mint Hercules. (Hiszen Péleusz fia sokáig női ruhába öltöztetve lappangott, míg a Trója alá vonuló hősök reá nem találtak, és el nem vitték magukkal.)

 

 

Ilyen formában került a vers 1808 őszén Kazinczy elé, mikor a versgyűjteményt Kis Jánostól átvette, és Sopronból Széphalomra magával vitte.

 

Több megjegyzéssel halhatatlan érdemeket szerzett a széphalmi mester a költemény történetében. De Berzsenyi még ezeken is túltett. Páratlan bátorsággal és magas fokú költői "intellektussal" formálta tökéletessé I4 évi munkáját.

 

Kazinczy megjegyzései a következők voltak: i. Az ifjuság vétkes kiejtés, az ú hosszú. A "Régi nemes magyarok porára": sütés, szószaporítás (a 9. versszakban :, a Vallástalansággal kezdődő versszakról van szó: "Módi majom" nem ódába való. 4. Gvadányi tréfának jó, de nem illik a költeménybe. Tehát a 9., 1o., 14. és i 5. versszakokra vonatkoznak megjegyzései.

 

S mit tett Berzsenyi? Kihagyta mind a négy versszakot, ami által egyúttal megszabadult az utolsó horatiusi ballaszttól (a "culpae" /bűnök/ horatiusi értelmezésétől és a "non his iuventus"

  "nem ilyen ifjuság" szidalmazásától. S ezzel a nemzet egészére, egyetemére terjesztette ki nemzetbírálatát, ahelyett hogy csak egy nemzedék ifjúságára szűkítette volna azt; mint az összes eddigi kéziratokban.

 

Ezzel egységessé tömörítette a költemény mondanivalóit, holott Kazinczy csupán a kiejtést vagy egyes szavak használatát kifogásolta (kivéve a Gvadányira vonatkozó igen találó megjegyzését).

 

És még egy nagyon fontos változtatásra szánta el magát, amiről Kazinczy bírálatában nincs szó; elhagyta az eddigi kéziratok utolsó versszakát, a komor jóslatot, amivel mintegy lezárta, leszűkítette eddig a költemény mondanivalóit, szinte véglegesen gyászos jövőt jósolva a lehanyatlott nemzetnek.

Ezzel enyhítette a kétségbeesés tendenciáját. Nem zárta le mondanivalóit.

 

Fenntartja ugyan a mulandóság törvényszerű voltát, de megelégszik Róma és Babylon példáival hazáját kihagyja azok közül, akiknek biztos pusztulás a jövője. A kétségbeesés így válik fenséges figyelmeztetéssé.

 

Az elhagyott versszakok közül csak egyet fájlalunk és róhatunk fel Kazinczy "bűnéül": a tizediket, amelynek kezdete:  Fegyverre termett szép deli ifjuság"  ami pedig a költő ifjúságának személyes élményei is fűződnek.)

 

Mint láttuk, a költemény élményanyaga sokáig élt a költő szívében. Egész lényét áthatja a hivatásérzet, hogy nemzete számára - már olyan ifjan is - az Igazság szavait hirdesse. Átadja magát maradéktalanul mindazon mély megindulásoknak, amelyek a múlt dicsőségének felidézett képeiből, a jelen elkorcsosulásából és jövőnek a múlttal és jelennel egybeszőtt sejtelmeiből fakadnak.

 

Szinte páratlan jelenség irodalmunkban, hogy - akkor - egy ifjú költő (18-2o éves lehetett a vers "fogantatásakor") ily magasrendű költői egyéniségként jelentkezzék egy első, fenséges hangú ódában. Csaknem gátlástalan erővel fejezi ki már ekkor legbensőbb énjét. Mintegy önmagát teszi meg költeménye rejtett központjául, oly értelemben, amit az esztéták "lírai hős”-ként interpretálnak.