Révai a tudós társaság célját a nyelv mûvelésében, a mûvészetek és a tudomány terjesztésében jelöli meg. A tudományt négy ágra bontja: filológiára, filozófiára, matematikára, fizikára. A teológiát -- mint az egyházhoz tartozó tudományt -- elhatárolja a többitôl. A terv tartalmazza egy nemzeti akadémia felállításának eszméjét. Meghatározza, hogyan szolgálja a társaság a nemzeti nyelv gyarapításának ügyét:
Révai figyelme mindenre kiterjedt. A tagok kiválasztásánál figyelembe vette, hogy a kutatásokból egyetlen nyelvjárás se maradhasson ki. Tiszántúli, "tiszáninneni", dunántúli, "dunáninneni", erdélyi magyar és erdélyi székely tagok megválasztását tartotta jónak. Ezek az emberek legyenek szakmai tekintélyek, képzett tudósok, ismerjenek idegen nyelveket. A görög, latin, német, olasz, francia, angol nyelvismeretet tartotta szükségesnek, illetve a nyelvrokonság vizsgálata miatt bizonyos ázsiai nyelveket is. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Révai az általa napkeletinek nevezett nyelvrokonságot tartotta közelebbinek, elsôsorban a hébert. A Planumban említi elôször a török nyelvet mint a magyar nyelv lehetséges rokonát.
Ez a tervezet jóval túlmutat a Jámbor Szándék kívánságain. Konkrét, kivitelezhetô célkitûzésekrôl van szó, melyeket tudományos szakszerûséggel dolgozott ki. Személyesen is eljárt az ügyben, a nádort, a Helytartótanácsot, az országgyûlés két tábláját sürgette. A nádor az országgyûlés elé vitte a társaság tervét, de a történelem ismét közbeszólt.
A francia események miatt hosszú ideig szünetelt az alkotmányos élet. Újra csak az 1825-26-os országgyûlésenkerült napirendre. Vay Ábrahám Révai terve alapján terjesztette elô, és Széchenyi is olyan intézmény felállításához ajánlotta fel egy évi jövedelmét, mely a magyar nyelv fejlôdését, kutatását, terjesztését jelöli meg fô céljául. Ami a Magyar Tudományos Akadémia mai szervezeti felépítését illeti, az most, kétszáz év múltán is hasonlít a Révai által megtervezettre.
II. Lipót halála, a politikai légkör hûvössége arra kényszeríti Révait, hogy felhagyjon eddigi tevékenységével, és végleg a tudományos munka felé forduljon. Fontosnak tartja a jövendô nemzedék nevelését, ezért elhatározza, hogy tanárként mûködik tovább. Hogy ennek szentelhesse életét, megpróbálja rendezni körülményeit. Azonban még mélyebb válságba kerül. Gyôr régóta a megújuló, kicsinyes viták, az állandó zaklatás színtere. Sok keserûségben van része, Csaplár Benedek könyvében szinte napról napra követhetjük az eseményeket. Rájnissal együtt magyaros papi ruhában járt Révai, s ez nem tetszett a németes módit kedvelôknek, ezért panaszt tettek. Révainak, aki mindent hazafias lelkesedésbôl tett, ez igen rosszul esett. Kiadványaiért hosszú idô óta egyetlen fillér díjazást sem kapott. "Összeférhetetlennek tartották, pedig vékony testében csak modernebb emberi önérzet élt barokk alázat helyett" -- írja Kosáry Domokos Mûvelôdés a XVIII. századi Magyarországon c. könyvében ( Bp. 1980. 315. l.)
Révai fiatal korától tudta, a szellemi kincs halhatatlan, a tudomány hatalom. Úgy érezte, az a feladata, hogy ismereteit, tudását továbbadja. Bessenyeivel együtt vallotta: a latin irodalom és mûveltség ismerete a magyar irodalom és nyelv mûvelésének egyik hathatós eszköze lehet a fordítások és utánzások révén. Arra vágyott, hogy a hazai nyelvet a latinnal egyenrangúvá tegye. Az 1780-as években kibontakozó prozódiai harcban is azt bizonyította, hogy a klasszikus hagyományok -- így az idômértékes verselés is -- megvalósíthatók magyar
nyelven. A három papköltô egyetértett a legfontosabb alapelvekben: rövid minden nyílt és rövidhangzós szótag; hosszú minden zárt és hosszúhangzós szótag. Végtelenül szenvedélyes, durva hangú vitát folytattak azonban a nyelvjárások kérdésében. Baróti Szabó Dávid ragaszkodott a maga székely tájnyelvéhez, melyben az adverbumok és a ragok hosszan ejtendôk (nagyonn, régenn, koránn, stb). Kijelentette, hogy vitás esetekben az élôbeszéd a döntô. Ennek alapjául saját székely dialektusát jelölte meg.
Rájnis 1781-ben kipellengérezte Baróti Szabó nyelvi-prozódiai furcsaságait. Baróti Szabó válaszolt erre, szerinte egy német származású, a magyar nyelvet könyvbôl megtanuló férfiú (ez Rájnis) ne akarjon szabályokat felállítani. Megtámadta Révait is, aki figyelmeztette ôt hibáira. Baróti Szabó azt mondta, Révainak sem nyelvérzéke, sem szakértelme nincs. Érthetô hát, hogy ezután Révai Rájnis mellé állt, és Elegyes versei toldalékában "visszasérti" Baróti Szabót.
A harc teljesen elfajult. Rájnis válaszában (Sisakos, kardos, paizsos mentô írás) ismét felsorolta vitás esetekre vonatkozó érveit: ha az élôbeszédben nincs határozott alakja a vitatott szónak, az irodalomhoz kell fordulni. Ha ott sem találunk megfelelôt, akkor a szóetimológiához. A vitairat többi része sértô Baróti Szabóra nézve, akinek annyit sikerült csak elérnie, hogy bizonyos szavak, melyeket másképpen ejtünk tájnyelvi dialektusban mint a köznyelvben, egyaránt vehetôk hosszúnak és rövidnek is. Pl. itél - ítél, gyülés - gyûlés, stb.
A személyeskedô hang Rájnis ellen fordította Kazinczyt és Batsányit is. Batsányi válaszolt Rájnisnak, arra intette, hogy tudományos módszerekkel vitatkozzon, majd figyelmeztette ôt néhány hibájára. Rájnis megsemmisítô gúnyiratot készített, amelyben Batsányit támadta volna, ekkorra azonban Batsányit már perbefogták, ezért a pamflet kiadása elmaradt. Így ért véget a prozódiai harc. (Bár Baróti Szabó úgy él a köztudatban, mint híres nyelvrontó, négyszáz szava közül nyolcvan ma is használatos: ábra, alap, arány, belföld,
külföld, belváros, külváros, cikk, cím, cselekmény, csontváz, esernyô, észlel, felület, gyám, helyettes, ifjonc, idom, kellem, közömbös, küllô, lak, láthatár, magasztos, minta, mondat, naptár, nyomtatvány, olvasmány, önkéntes, szempont, szerep, szak, szakma, szemle, szerkezet, tanácsnok, tanulmány, taps, tábornok, társadalom, termény, torz, tudat, tünemény, uradalom, véglet, vegy, zongora...)
A triász legtudósabb tagja kétségtelenül Révai volt. A prozódiai harc számára annyit jelentett, hogy elméletét (a magyar nyelv alkalmas arra, hogy mûveltséget terjesszen) bebizonyítsa. A rajziskola vezetôjeként 1787-tôl rajzot, mértant, építészetet, földrajzot és géptant tanított. Az iskolákban még mindig egyeduralkodó volt a latin és a német nyelv, bár a Ratio lehetôvé tette az oktatást hazai nyelven is. Ahol a tanárok német származásúak voltak, mint akkoriban Gyôrött is, nem éltek ezzel a lehetôséggel. Révai szenvedélyesen harcolt a magyar nyelvû oktatásért. Ciceróra hivatkozott: "Az a hazaszeretet, amely ezt a halhatatlan római polgárt egykor oly bámulatosan hevítette, engem még jobban magával ragadott. Napról napra egyre inkább az ô, fôként filozófiai mûveibôl merítettem azt a hazánk számára is jámbor szándékot; (s ez polgártársaimnak is majd nagyobb hasznára válik): hogy azt a sok gyönyörûséget, melyet a szelídebb tudományokból merítettem, tôlem telhetôen tökéletesített hazai nyelven átadjam nemzetemnek (...) Bizony meglepô, hogy éppen azokat mellôzik és teszik gúny tárgyává,akik magyarul írnak. És mégis egyre többen vannak olyanok, akik szeretnek -- ahogy ellenfeleink mondják -- "esztelenkedni". Pedig ezek az emberek, amint én is törekvéseim céljául kitûztem, dicséretes és jó szándékkal azt teszik, hogy honfitársaink minél rövidebb úton juthassanak el az óhajtott ismeretekhez, s a belôlük származó hasznos dolgokhoz..." (Révai levele kelt Gyôrött, az Úr 1789. esztendejének július havában -- latinból fordította Federmayer István.)
Aggódott a diákság sorsa miatt, akiket gyenge, idegen nyelvû és tudatú tanárok oktatnak. Tizennegyedik Latinájában I. Ferenchez szólt:
(Még szörnyûbb látnom, hogy gyermekeinket megrontják, amikor rossz magvakat hintenek a zsenge talajba. Jámbor királyunk, hacsak egy kis gondod van ránk, intézd el, hogy emiatt tovább ne kelljen sírnom ! -- Federmayer István fordítása)
Képzelhetni, mennyire haragudtak rá tanártársai közül azok, akikkel vitába keveredett a magyar nyelvû oktatás kérdéseiben. Nemcsak lírában, hanem beadványban is tiltakozott. Az 1788. május 6-án megírt A gyôri Nemzeti Fô Oskoláknál Való Panaszok c. munkája miatt az igazgatóval (Takács Jánossal) is konfliktusba került.
"A` Meg jobbíttatott Tanítás` Módjainak még kezdetekor szerentsésen bé hozták Hazánkbann több Fô helyeken is, kivált hol felesebb a ` Magyarság,, azt a szép rendet a` Nemzeti Oskolákba: hogy minden Tanításbéli Tárgyak, kivált képpen az elsô és második Oskolákbann vagy is Classisbann, egy aránt magyaráztassanak Magyarúl és Németûl. Szokásbann vólt ez itt Gyôrött alkalmas ideig, és közönségesen reggel Német órák, dél utánn pedig Magyar órák tartattak (...)
Az óta, hogy a ` Német Nyelvnek meg tanúlása végett az Oskolákra is, kivált a ` Deákokra Parantsolat jött: ezt a ` Nemzeti Oskolákra is igen keményen ki terjesztették. Úgy hallottam, mert én akkor nem voltam még az Oskoláknál, hogy a Director Úr ez iránt még más különös parantsolatot vévén azonnal ki törlötte vólna nagyobbadára az Oskolabéli Óra rendekbôl a` Magyar Tanítást, az erre rendeltetett idôt is Németre fordítva, mivel azt állította, hogy a` közbe vetett Magyar Órák miatt kevés az idô a ` Német Tanításra.
Nagyságos Uram! Fájt a szívemnek sokszor, és tsak nem hullottak már gyûlt könyveim, hogy e` szerint, Hazánkbann a mi Édes Magyarjaink a ` harmadik fokon lévô alá` való sepredékké lesznek, kiket külömben szép észszel, és lelki
erôvel meg szeretett a ` kegyes ég, hogy valami jobb tanításnak módja szerint sorsok is boldogabb lehetne. A` kibenn pözsög még az igaz Magyar vér, a` kibenn édes Hazájáért érez a` Szív, méltán fel háborodhatik ezen képtelenségre, hogy a` Német Nyelvrôl való Parantsolatnak vissza értése miatt úgy szenved a` Magyar Nyelv és a Magyar Ifjúság..."
Érezhetô a mélységes aggodalom a jövendô nemzedékért, mely ha nem megfelelô oktatásban részesül, ha nem ismeri meg saját nyelvét, nem fogja tisztelni nemzetét sem. Ha ez bekövetkezik, hol a határ? Révai úgy véli, nemzeti önállóságunk, a jövôbeli Magyarország léte kerül veszélybe, ha az iskolákból eltûnik a magyar nyelvû oktatás. Távol áll tôle a provincialitás, a szûklátókörûség. Nem kívánja, hogy csak magyarul tanuljanak diákjaink. Ellenkezôleg! Mûvelt, több nyelvet beszélô, nagy tudású ifjúság nevelése a célja. Az öntudatos nemzetnek azonban kell hogy legyen éntudata is. Ez saját nyelvének, történelmének, irodalmának ismerete nélkül nem érhetô el. Ezért ragaszkodik -- egyébként a törvény által is lehetôvé tett --magyar nyelvû oktatáshoz. Mint minden egyéb dolgában, ebben is szenvedélyesen, ellentmondást nem tûrôen harcol. Ezért aztán nemcsak az igazgató, hanem tanártársai és Gyôr város magisztrátusa is megorrol rá. A városi tanács egyszerûen feleslegesnek nyilvánítja a Rajziskolát. Azt a Rajziskolát, melyet a Helytartótanács és a bécsi Rajzakadémia követendô például állít a többi iskola elé. Révai saját költségén szerzi be a szükséges iskolai eszközöket, pedig ezeket a Ratio rendelete szerint a városnak kellene adnia. Révai ezt nem kéri, mert nem akarja,hogy ez is iskolája ellen fordítsa az amúgy is dühöngô magisztrátust. Saját, igencsak nyomorúságos fizetésébôl vásárol a kiemelkedô tanulóknak jutalmat, és adományoz pályadíjakat.
Mivel ragaszkodik a magyar nyelvû tanításhoz, a szakkifejezéseket maga alkotja meg. Mindez kevésnek bizonyul. Állandóan gáncsolták; piszkálódó, kicsinyes emberekkel kellett vitáznia. Mégis hosszú ideig próbálkozott, hátha gyökeret ereszthet az elnémetesedett városban. Nem sikerült. Egy idô után egyszerûen beszüntette a Rajziskola mûködését, és szinte elmenekült a városból.
Paintnernek panaszkodott, hogy a hálátlan város ôt és iskoláját gyûlölte, megvetette. "Ma azonban nem hiszem, hogy Gyôrnek csak egy polgárja is volna, ki Révai porát ne áldja a Rajziskoláért" -- írja Guzmics Izidor Révai Miklós pályája saját leveleibôl ... címû munkája utószavában. (Tudományos Gyûjtemény, 1830. II.)
(Annyi bizonyos, Révai neve nagyon jól cseng ma Gyôrött. A Révai Miklós Gimnázium diákjai nem hoznak szégyent névadójukra. Az utóbbi tíz év alatt az ország gimnáziumai között folyó versengésben /honnan kerül be több tanuló a felsôoktatásba, hol szereznek legtöbben nyelvvizsgát/ a "Révai" az elsô öt között található. )
Az 1790-91-es országgyûlés sovány eredmény hozott a magyar nyelvoktatás ügyében. Annyit sikerült elérni, hogy a magyar nyelvet az egyetemeken, az akadémiákon a "rendes tárgyak" közé sorolták. Megüresedett a pesti magyar tanszék, de Révai pályázata helyett a 26 éves Vályi Andrásét fogadták el. Szívesen tanított volna az esztétikai tanszéken is, de az állást a német Schedius kapta meg.
Megfordult a fejében, hogy elhagyja az országot. Szomorú elégiát írt 1792-ben I. Ferenchez."Mintha az ég tôlem és honfitársaimtól minden jót és tehetséget megtagadott volna , ezekkel az idegenekkel töltik be a katedrákat, s ami még jobban fáj, a leggyengébbekkel. Bocsáss meg nekem, de a ti országotokból kidobott ürüléket vagyok kénytelen háborgó szívvel tûrni."
(Federmayer István fordítása)Felmentik szerzetesi fogadalma alól 1794-ben, és Fengler püspök befogadja egyházmegyéjébe. Pályázatot nyújt be a pesti egyetem numizmatikai tanszékére, de nincs királyi jóváhagyása, és ezért elutasítják. Bécsbe megy, hogy megszerezze, 1795-ben meg is kapja. Budán folyamodik állásért. Szerdahelyi, a Helytartótanács tanügyi vezetôje, jezsuita pap, nem kedveli Révait. "Hogy lehetne rábízni az ifjúságot egy botrányokozó tanárra, aki nem is igazán vallásos, izgató verseket ír, és nincs erkölcsi tartása?!" Nagyon közel van még Martinovicsék pere. Sok tanár veszíti el állását hasonló vádak alapján. Révai Szerdahelyi szemében egyszerûen gyanús elem. Túl sokat tett már a magyarságért, a nyelv ügyéért.
Lelkészként kénytelen dolgozni 1795 végétôl. Bécsbe utazik, s Paintnernek onnan ír: "Elveszek inkább, semmint többé igazságtalanságot tûrjek." Fél évig él a császárvárosban, nyelvemlékek, nyelvtani munkák után kutat. Paintner, a hû barát most is a segítségére siet. Állást szerez számára az esztergomi gimnáziumban. A költészettan tanáraként elégedett és boldog lehetne, ha a tanártársaival nem keveredne ismét vitába. Fegyelmi eljárás indul ellene. A tanúkihallgatások nyomán kiderül, hogy nem ô volt a vétkes, mégis mennie kell. Komáromba helyezik 1799-ben, ahol jól is érzi magát, dolgozik, de a város nedves levegôjét nem bírja a tüdeje, ezért nyugdíjaztatását kéri. Paintnernél pihen 1800 nyarán, majd Sopronba megy. Diákokat fogad be lakásába, hogy megélhessen, mert nyugdíját megítélik ugyan, de nem fizetik.
"... annyira szegény vagyok, hogy még reverendát se szerezhetek magamnak, hogy vele egyéb rongyaimat betakarhassam" -- panaszkodik Paintnernak. Végül 1801-ben kifizetik járandóságát.
Bécsbe költözik, hogy kedvére dolgozhasson nyelvészeti kutatásain. Itt éri a hír Vályi haláláról, és benyújtott pályázatának elfogadásáról.
Végre övé az a katedra, ami már régen megillette: a pesti egyetem magyar tanszéke.
Ismerjük Révai munkatempóját, de amit 1802-tôl haláláig tett, még így is megdöbbentô. A 90-es években kidolgozta nyelvtudományi rendszerét, az akadémia eszméjét, leírta nyelvfejlesztô törekvéseit. Olyan nyelvtant dolgozott ki, aminek hatása máig tart. Meg kell jegyeznünk, nem csak ô foglalkozott ez utóbbi témával. A 90-es években tizennyolc gramnmatika készült el, melyek között volt néhány figyelemreméltó. "...tudósok és tudatlanok úgy írják ma a grammatikát, mint a verset"- panaszkodik majd a Plánumban. Révai közel tíz évet dolgozott a magáén zaklatott körülményei és a teljesség igénye miatt. Kutatott és anyagygûjtést végzett Az aprólékos tudományos munka végén arra a köveztkeztetésre jutott, hogy ahhoz, hogy normatív grammatikát készíthessen, meg kell ismernie a nyelv igazi természetét, valódi alkatát. Ezt a régi nyelvemlékek tanulmányozásával és a nyelv történetének felderítésével lehet elérni. Így jutott el grammatikája kiinduló pontjához, a venerenda antiquitashoz (tiszteletreméltó régiség). Ez mindennek az alapja, a közönséges nyelvhasználatnak is. A bécsi Hadi Történetek folytatásaként megjelenô Magyar Hírmondóban névtelenül írt egy cikket. Itt szállt vitába elôször a többi grammatika-íróval, és itt fejtette ki a véleményét -- hivatkozva a régi magyar írókra (Pázmány, Károlyi, Káldi, Sylvester, Pesti Gábor) --
az "ikes ragozásról, a szenvedô alakról", s itt feddte meg a Görögék pályázata alapján létrejött Debretzeni Grammaticát. Célbavette Verseghyt is (egyébként ôt tartotta egyedül valódi ellenfélnek). Nem írt még hosszan, mert nem volt készen a teljes munka, a késôbbi heves vitát azonban már elôre- vetítette az, ahogy leszólta a "tévelygôket". Legfontosabb téziseit felsorolta: a régiségeket mint irányadókat; a helyesírás gondjait érintôlegesen; a szenvedô igealak és az ikes ige ôsi magyarságát.
Ekkorra már készen van kéziratban a Halotti Beszédrôl szóló könyve. Idéz is belôle, mert "... jó azokban a Conjugatio, ha mindjárt az Orthographia nem a ` leg jobbik is..." A Halotti Beszéd az ennék, evék, haraguvék alakot használta az enne, haragudna, áldozna alak helyett, melyet a "tévelygôk" oly bátran és hibásan alkalmaztak. Felháborító, hogy nem tisztelik az ôsi magyar írásokat -- vélekedett Révai. Hivatkozott Tsétsi Jánosra, aki szintén az etimologikus helyesírási elvet vallotta. Dühöngött, hogy egyesek a harmadik személyt szenvedô alakban használják (írattasson, olvastasson, adattasson, parancsoltasson), és közli a helyes alakot (írassék, olvassék, adassék, haragudjék). Ezt a tézist (a szenvedô és ikes ragozást) Nagy Nyelvtanában dolgozza ki részletesen, ahol leírja a ragozási mintákat is. Nézetei csak megszilárdulnak, amikor megismeri Böjthi Antal munkáját, aki szidja azokat, akik nem tisztelik az ôsi ikes ragozást. Révai vitairataiban sokat idéz majd tôle.
Helyesírásunk hiányosságairól jóval részletesebben szólt folyamodványában, melyet a magyar tanszék elnyeréséért írt. Ebben kifejtette, milyen káros az, hogy nincsenek kidolgozott szabályaink; mindenki úgy ír, ahogy neki tetszik. Ha majd ô kerül az egyetemi katedrára, gondoskodni fog arról, hogy tanítványai egységes, normatív helyesírást tanulhassanak.
Egyetemi beiktatása alkalmából 1802-ben olyan beszédet mondott, melynek beköszöntô mondatai szállóigévé váltak: "Nescimus hungaricae ..." Nem tudunk magyarul. Mert úgy beszélni magyarul, ahogy általában és a legtöbben beszélünk, nem méltó a tudás nevezetre..."
Miért nem magyarul mondta el székfoglalóját? Valószínûleg azért, amiért két fô mûvét is latinul írta. (A tanult ember akkoriban jobban értette a latint, mint a magyart; a tudomány nemzetközi nyelve szintén a latin volt.) Révai egyik célja, hogy a külföld lássa meg, a magyar tudomány egyenrangú a külhonival. Hogy ezt sikerült elérnie, Pyrker László egri érsek 1847-es levele bizonyítja. Humbold Vilmos mondta Pyrkernek, aki mint a debreceni könyvtár igazgatója tartózkodott Gasteinban, és ott találkozott a német nyelvtudóssal: "A világ egyik nemzetének sincs olyan tudományos nyelvtana, mint az, amelyet Révai Miklós írt a magyar nyelvrôl."
A tanítás és saját mûveinek kiadása 1802-tôl teljesen kitölti életét. Horvát Istvántól tudjuk (ô Révai kedves tanítványa és utóda az egyetemen), hogy a magyar tanszék az éppen megtûrtek közé tartozott, és csak szûkös fizetést biztosított Révainak. A már ismert módon, saját költségén és szinte összekoldult adományokból vásárolt taneszközöket, és ebbôl biztosította könyveinek megjelenését is. Az Antiquitas I.-t 1803-ban adta ki. Ez a két Halotti Beszéd olvasatát tartalmazta a feltételezett régi kiejtés szerint helyreállítva és nyelvtani magyarázatokkal ellátva (360 oldalon keresztül).
A Halotti Beszéd legrégebbi szöveges nyelvemlékünk, melynek feldolgozása még ma sem teljes. Révai szerint ez a szöveg az akkori élô nyelv hiteles forrása, tehát a történeti nyelvtudomány szempontjából igen fontos. A benne elôforduló nyelvi alakok hordozzák azokat a szabályokat, melyek nyelvtanának alapját képezik. Elôkerülnek végre rég elfeledett "szép igaz Magyar szavaink", melyeket "elfajult származásúak" vagy "idegenek" helyettesítettek. Gyönyörûségünkre szolgál felfedezni a "tiszteletes régiséget", mely "a nyelvben is igen gyönyörködtetô". (Tudományos Gyûjtemény II. kötet 71. l. 1833)
Révai a Halotti Beszédet a legrégebbi "lelki oktatásbéli darab"-nak nevezi. A hosszabb ("Látiatuc feleym...") s a rövidebb ("Scerelmes bratym..."), melyet egy misemondókönyv végén találtak a pozsonyi káptalan könyvtárában, már Révai elôtt is több kutatót vonzott: Pray György, Sajnovics János,
Faludi Ferenc, Koller József próbálkozott a szövegértelmezéssel. Révai a magáét tartotta legjobbnak, mely a tudós világ kívánságainak leginkább megfelelt. Minél mélyebbre jutott a mû tanulmányozásában, annál több titokra akadt. Felismerni vélte benne az "atyafiságot" a "napkeleti" és az "éjszaki" nyelvekkel. Akik hisznek a magyar nyelvû oktatás fontosságában, kötelességük ismerni nyelvemlékeink titkait -- mondja a szerzô.
A mû keletkezését Prayra és Sajnovicsra hivatkozva 1192 és 1210 közöttinek gondolta. Érvei:1. A misemondókönyv elején van egy kalendárium, melyben László király szentté avatásáról is szó esik. Ez 1192-nél nem történhetett hamarabb.
2. Ugyanerre az idôszakra utal az "íráskép":Késôbb a Magyar Deáki Történetben és vitairataiban visszatér még a Halotti Beszéd problematikájára. Fôleg a Verseghyvel folytatott polémiában, mert Verseghy szláv eredetûnek mondja a mûvet. Az Antiquitasban szóról szóra,hangról hangra halad, elôre- és hátratekintve az idôben, elemez. A nyelvi jelenségeket idôrendben vizsgálja, s a tényeket oksági viszonyba állítva egymásból származtatja. Így
-- Európában elôször -- fölfedezôje és alkalmazója a nyelvtörténeti módszernek; megalapítója a történeti nyelvtudománynak.
Az Antiquitas II.-III. kötetének a Bécsi kódex fordítását szánta, kibôvítve szójegyzékkel, grammatikai, lexikális magyarázatokkal. Csak töredék készült el belôle.
Ugyanebben az évben (1803) adta ki az Elaboratior Grammatica Hungarica I.-II. kötetét "a hazai nyelv igazi természetéhez híven kifejtve és a rokon nyelvek segítségével bôvebben magyarázva".
Könyvében kidolgozta a teljes magyar nyelvtani rendszert. Rögzítette a szabályokat. Három fô elvet követett, melyet a "magyar nyelv három igaz alapjának" nevezett.
Révai rendszerezi a magánhangzókat és mássalhangzókat. A magánhangzókat vastag (a, o, u), vékony (e, ö, ü), éles (é, i) hangzókra bontja. A mássalhangzók csoportosítása nem mindenhol felel meg mai felfogásunknak. Pl. a "g"-rôl nem derül ki, hogy zárhang; az "f"-rôl szólva nem beszél a felsô fogsor szerepérôl, de megemlíti a nyelvet, mint képzéskor fontos szervet. A "v" leírásakor sem a fölsô fogsorról, sem az ajakról nem tesz említést, inkább a nyelv szerepére figyelmeztet.
Mint a prozódiai vitában már kifejtette, hangsúlyozza: nyelvünkben nincsenek diftongusok (kivéve a nyelvjárásokban, pl. a palóc "á" helyett "uá"-t, "é" helyett "ié"-t mond).
Foglalkozik a hanglejtéssel és a beszédtempóval is. A beszéd hangja, tónusa emelje ki a mondás erejét, a jelentés lényegét. A kérdô mondat végén emelkedjen a beszéddallam. A felkiáltó mondat eleje legyen magasabb, a vége mélyebb. Lágy,
gyengéd mondanivalónál a hang is legyen az, lassuljon a beszédtempó, csillapuljon a hangerô. Heves érzelmek közlésekor gyorsítsuk a tempót, növeljük a hangerôt.
Szót ejt a szép hangzásról is. (Ezt a Szép Tollban jóval részletesebben fejti ki.) A palatoveláris harmóniának köszönhetjük szavaink kellemes hangzását, könnyed ejtését, a magyar nyelv szépségét. Itt elemzi még a keménység szerepét az ejtésben.
A jottista felfogást tartja helyesnek írásban és ejtésben is. A látja, kínja, mutatja, mondja, stb. szavak minden hangját ejtsük is ki! Csak a beszélô lustasága az oka annak, ha nem hallatszik minden hangzó. (Ezzel a megállapítással azok sem értettek egyet, akik egyébként írásban jottista felfogásúak voltak. )
Nyelvtani szemléletének alapja a régi héber nyelvtan. Úgy tûnik, ez az egyetlen valódi tévedése.Bár az Elaboration latinul íródott, a felhasznált példák magyar nyelvûek. Közel húsz éves munka eredménye a könyv, amit méltán tekinthetünk az elsô teljesen kidolgozott nyelvtani munkának Európában.
Révai arra kérte olvasóit, bírálják meg munkáit, hogy javíthassa hibáit. Egy ember volt, aki Révai összes nûvét elolvasta. Verseghy 1803-ban szabadult a börtönbôl, és a Neuwerfasste Ungarische Sprahlere (Az újkori magyar nyelvtan) és A` tiszta magyarság c. mûvében eleget tett Révai kérésének, bírálatot írt. Alapjaiban támadta a jelzett munkákat. Tagadta a régiségek normatív szerepét: a régiségek nem szabhatnak törvényeket a magyar nemzetnek arra nézve, hogyan használja nyelvét. Verseghy az élô nyelvre támaszkodott, vitás kérdésekben döntônek a korabeli nyelvszokást tartotta. Felismerte Herder nyomán, hogy a nyelv fejlôdô, a társadalommal együtt változó, élô alakulat. Révai is elfogadta ezt a történeti szemléletet, csakhogy Verseghyvel szemben azt állította, hogy a nyelv "daliás férfikorát" a XVI-XVII. században élte, azóta csak romlott. Verseghy szerint a nyelv a reformkor idején volt "ifjúkorú", s az adott jelenben van "férfikorban", tehát a régi nyelvemlékek nem lehetnek mérvadók
a nyelv története, fejlôdése és a helyesírás szempontjából. (Mai véleményünk, hogy a nyelv valódi természetét csak akkor ismerhetjük meg, ha végzünk szinkron és diakron vizsgálatokat egyaránt.) Verseghy szemére vetette Révainak, hogy a történeti fejlôdés elvét csak a régi nyelvállapotra alkalmazta, a jelenre nem, és a jövôt ô (Révai) akarta megszabni a "tiszteletreméltó régiségek" szabályai szerint.
Ez valóban így volt, mert Révai a történetivel szemben elhanyagolta az élô nyelv szokásait. Verseghy azt nem vette észre, hogy az élô nyelv hosszú fejlôdés eredménye, s megértéséhez kell a régi nyelv ismerete. Egyéb vitás pontok is voltak még.
Révai a nyelvemlékekre hivatkozva követeli az ikes igék szabályos ragozását mind kijelentô, mind felszólító, mind feltételes módban. Csak a fürödjem, fürödném, fürödnék, fürödjél, fürödjék alak a jó szerinte. Nem tulajdonított jelentôséget annak, hogy az ikes igék elvesztették viszaható jellegüket, így funkció nélkül maradva szerepük elhanyagolhatóvá vált. Mivel azonban a nyelvemlékekben használták ôket, Révai csökönyösen ragaszkodott hozzájuk.
Verseghy szerint az ikes ragozás idegen (tótos) hatás. Eltér a közszokástól, felesleges. Érvelése szerint a népnyelvben ikes ige ritkán fordul elô, és a régi emlékekben sincs meg oly egyértelmûen, mint Révai állítja. Igenis helyes tehát az eszek, iszok, fürödjek, fürödj, fürödjön, fürödne alak. Révait a dühöngésig felbosszantotta ezzel az érveléssel. Ô a 3. Igaz Ôsi Magyar Formának nevezte az ikes igéket. (Az igék második, határozatlan, megbôvült alakjának gondolta ôket.) Érvei szerint a székelyek, akik a legközelebb állnak élôbeszédükkel az eredeti nyelvhez, használják az ikességet. A régi magyar írások szintén élnek vele. Hogy lehetne akkor szláv eredetû?
Verseghy ugyanerrôl azt állítja, a szlávoknál egyes szám elsô személyben az igék "m" végzôdésûek, s mivel elsô tanítóink szlávok voltak, ezt terjesztették el "tudatlan eleink" nyelvében.
Miért csak a megbôvült gyökerû (ikes) igék elterjesztéséhez ragaszkodtak a szlávok? Miért nem honosították meg más nyelvi sajátosságaikat is? -- kérdezi Révai. Egyébként sem igaz a "szláv tanító" teória, mert rajtuk kívül németek, olaszok, s a középkorban már magyar tanítók is voltak. Verseghyt "Kortsos Magyar"-nak titulálja azon állítása miatt, hogy a Halotti Beszéd azért követi az ikes ragozást, mert szerzôje szláv. Tudatlannak, provinciálisnak tartja Verseghyt, aki csak lustaságból nem akarja a kétféle igeragozást, és aki saját szûkebb pátriája (Szolnok, Tiszamellék) nyelvjárási szokásait veszi nyelvtana alapjául (dicsértessen, eszek, alszok, tessen, aggódjon). Azokat a vidékeket, ahol a másik alakot is használják (dicsértessék, eszem, alszom, tessék, aggódjék), Verseghy tótok lakta területnek mondja.
Nincs olyan része az országnak, ahol ne használnák mindkét alakot (kenyeret eszem, vizet iszom, ihatnám, ehetném), "tehát Verseghy hazug". Még a "Debretzeni Magyar Grammatica" is (Révai megvetésének tárgya) egyes szám elsô személyben következetesen az "m" ragot használja, kivéve felszólító és a feltételes módban (csalódjék, csalódna, csalódnék). A keveredést, mely a "személyeket formáló végzetekben" van, Révai annak tulajdonítja, hogy a nyelvfejlôdés során az igaz magyar nyelv "megrontatott", elfeledte saját törvényeit. Igen goromba Verseghyvel, de valójában elfogadja az "elegyes" formát. Álláspontja akkor lesz merev, amikor azt hallja, az ikesség szláv és nem magyar.
"Oly rendes szabású, jó szép és helyes a` második forma is, valamint az elsô: `s ugyan azért, valamint ettôl, amattól sem szabad senkinek is elállnia..."
(Versegi Ferentznek tisztasággal kérkedô tisztátalan magyarsága 21. lap )Révai ugyan diadalra vitte az ikességet a nyelvtanokban, de a funkcióvesztés miatti kiiktatódásukat csak lassítani tudta. Csak az úgynevezett igényesebb nyelvhasználatban élt még a köztudatban kb. 150 évig. A nyelvtudomány mai álláspontja szerint az ikesség magyar jelenség, de már csak a grammatikák ôrzik emlékét, mert az élô nyelvhasználatban nincs szerepük.
A harmadik nagy ütközôpont a két nyelvész között a "j"-rôl vallott felfogás. Révai a lúdja, fonja, látja, tudja szóelemzô elv szerinti írását propagálja, Verseghy -- mondván, hogy a "j" etimológiailag nem helyes -- az ejtést veszi a helyesírás alapjául. Tehát lúdgya, fonnya, láttya, tuggya.
Részben igaza van Verseghynek, ha a tárgyas ragozás jelen idejû alakjára (aggya/adja, futtya/futja ), és a harmadik személyû birtokos alakra (lúggya/lúdja) gondol. De a felszólító mód "j"-je (írj, adj) mindenképpen etimologikus.
E kérdésben Kazinczy, Vörösmarty Révainak adott igazat, mert az egységes helyesírási normát elôbbrevalónak tartották a szigorú etimológiánál.
Révai szabályos hadjáratot indított Verseghy ellen. Álnéven (tanítványai nevében) írt két könyv terjedelmû röpiratot, ezeket latinul is megjelentette Nagy Nyelvtana új kiadásának végén. Horvát Istvánt rávette, hogy írjon egy harmadikat is -- szintén álnéven. Ezek Verseghy hazafiúi becsületét, tudományos felkészültségét csepülô, türelmetlen, személyeskedô, Révaihoz méltatlan írások. Saját nehéz természete, a sok nélkülözés, a súlyos betegség is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen kiadványok is megjelentek tôle, mégis furcsa ez a gorombaság-halmaz egy európai formátumú nyelvtudóstól. Különösen, ha összehasonlítjuk azzal a türelmes, toleráns, tanítói hanggal, amelyet tankönyveiben használt. Kazinczy írta: "Hol vagyon az megírva, hogy az igazán nagyokat azért, hogy erôtlenségek ôbennök is találtatnak, tiszteletünkre méltónak nem kell tartanunk..." Kazinczy tett pontot a Révai-Verseghy háborúskodás végére is, igaz, akaratlanul. Írt egy levelet Révainak, amelyben közölte lesújtó véleményét Verseghyrôl. Személyes oka is volt rá, hogy ne kedvelje, de
szakmailag is az volt a véleménye, hogy Verseghy tévúton jár. Révai kiadta ezt a levelet Horvát röpiratában, így Verseghy sorsa megpecsételôdött...
Révai életének hátralévô pár évében további nagy munkák jelentek meg. Ezek közül kiemelkedik a magyar nyelven írott Magyar Deákságról c. könyv, amelyet eredetileg három részre tervezett, de csak az elsô rész, a Magyar Deáki Történet készült el teljesen. A második rész, amely egy szorosan vett irodalomtörténet lett volna, csak a középkorig jutott el. Még így is ez az elsô értékes kísérlet a középkori magyar irodalom magyar nyelvû rendszerezésére. A könyvet Rubinyi Mózes adta ki Révai Miklós magyar nyelvi és irodalmi kézikönyve címmel.
Ha megismerjük a nyelv eredetét, rokonságát, természetét, méltóságát, akkor becsülni és védelmezni fogjuk, írja Révai. A magyar nyelv ôsi, eredeti voltához nem fér kétség. A vatikáni könyvtár kézzel írott kódexére hivatkozik, melyet Deseritzki Ince talált meg (De initiis et Maioribus Hungarorum Tom I. pag 170.). Tôle vette át az adatokat Pray György (Dissert. Praeina ad Annales Hung. pag 316.). Révai nagyra értékelte Pray munkáját. További bizonyítékként megemlítette Julianus útját, Magna Hungaria létét, s azt állította, hogy még Mátyás idején is éltek magyarok ott (Bonfini ír errôl). Mindezen információk Pray kutatásaihoz vezethetôk vissza, de Révai továbbmegy, szerinte még az 1600-as évekbôl is vannak olyan adatok (követek, szerzetesek részérôl), hogy erôsen keveredve a tatárokkal élnek még magyarok azon a területen. Ezt Révai a hun-magyar rokonság bizonyítására próbálja felhasználni. Néhány példa a Révai-féle szómegfeleltetésbôl:
HUN ----------------------- MAGYAR"... bárha több íllyeneket szedhetnénk még összve, mert ezek már szemlátomást minden erôltetés nélkül, igazán megegyezôk a` milyenkkel..." (A Magyar Deákság 26. l.)
Mai felfogásunk szerint ez tévedés. Mégis azt mondhatjuk, hogy az összehasonlító nyelvészet csírái ezek.Hogyan alakultak ki a nyelvek Révai szerint? Felfogása sokban hasonlít a maihoz, az alapvetô különbség az, hogy ô feltételez egy "eredeti, együgyû" nyelvet. Ennek az elsô "származatja" a héber ("Mózes könyvének nyelve"). A héberhez hasonlóan értékes "származatok" az ázsiai nyelvek is, köztük a magyar. Ezek abban különböznek a hébertôl, hogy a "ragasztékok" nem elöl, hanem hátul kapcsolódnak a "gyökérszavakhoz". A Szentírásra utalva állítja, hogy sok a hasonlóság a "napkeleti" és az "Asiai" nyelvek között. Valódi bizonyítékai nincsenek (a régi homályba borult idôre hivatkozik), ezért nem mutatható ki az egyenes ági leszármazás sem szófejtéssel, sem összehasonlítással. Révai nem fogad el olyan "bizonyítékot", mely ugyan alátámasztaná az ô tézisét, de nyilvánvalóan híján van a tudományos megalapozottságnak. (Székely István levezeti Noé családfáját Szent Istvánig.)
Révai kiindulópontja hibás, de módszere, amivel a nyelvrokonságot kimutatja, tökéletes:II. Bizonyos a rokonság akkor, ha a toldalékok azonosak, vagy hasonlók. Ha a ragozás, a képzés, mondatszerkesztés hasonló, megint csak biztosra mehetünk.
III. Végül Révai felállítja a rokonság szabályait:A héberen kívül rokonságba hozza a magyar nyelvet az arabbal, a szírrel, a perzsa és a török nyelvvel is. A példák valóban mutatnak hasonlóságot. Közös az egy (számnév), az ezer, és hasonló a létige is (vaj, voj). A török-perzsa rokonságot úgy magyarázza, hogy a perzsa "köztudottan" rokona a hébernek, a törökök pedig sokat átvettek a perzsáktól.
A magyarban és a törökben valóban sok közös szó található, de ezek nem a rokonság, hanem a honfoglalás elôtti törzsi egymás mellett élés és a kényszerû hódoltság alatti idôkbôl származnak.
A közeli rokonság kérdésében, mely a finn-permi és a vogul-osztják nyelvekhez kapcsolja a magyart, Révai teljesen biztos. Sok a közös szó: a számok, névmások, a hétköznapi élet szavai között, és hasonlít a létige is. A szóképzésben is kimutatható az azonosság.
Schlötzer nyomán azt állítja Révai, hogy a vogul, permi, szirámi (komi), osztják, vót, mordvin, cseremisz közelebb áll a magyarhoz, mint a finn, az észt és a lapp. (E három utóbbival Sajnovics foglalkozott és Rudbeck, Schéffer, Leibnitz, Comenius, Fogel kutatásait vette figyelembe, akik a magyaroknál hamarabb észrevették e rokonságot.)
Kár, hogy ilyen keveset tudunk még errôl, mondja Révai. Mennyivel több bizonyítékunk lehetne, de mert még senki sem erôsítette meg kutatásaival az ázsiai rokonságot, ez egyelôre csak elméletben létezik. Miért kell egyáltalán foglalkoznunk a nyelvrokonsággal? Azért, mert meg kell ismernünk rokonaink nyelvét, hogy még többet tudjunk a magunkéról. Szeretett volna még írni Révai a magyar nyelv történetérôl, fejlôdésérôl "s a nyelvtanulás segedelmeirôl". Ezek a részek nem készültek el.
A Deáki Történet II. része, mely irodalomtörténeti összefoglaló, nem illeszkedik szorosan a témához, ezért röviden szóljunk róla. A betûírás elterjedésérôl írt fejezet talán a leginkább ideillô. A kereszténység felvétele
után sok egyházi hivatalt viselô idegen oktató jött Magyarországra. Latin betûket használtak, ezek azonban nem fedték le a magyar nyelv teljes hangkészletét, így módosulniuk kellett. Az elsô írók a magyar gy,ly, ny, ty hangokat nem tudták megkülönböztetni írásban a g, l, n, t hangoktól, ezért csak ez utóbbiakat használták. A tz (c), ts (cs), sz, z, zs hangokat három betû jelölte: c, s, z. A magánhangzókat többféleképpen írták. Az ö-t e, i, u-nak; az u-t v, w-nek;
az ü-t i, u, v-nek; az i megegyezett; az y-t a j jelölte.Néhány példa: zarka, zumtuchel, cuzicun (szarka, szömtökkel, közökön). A történelem folyamán az íráskép (akárcsak a nyelv) változott. Az olasz, német, francia nyelvbôl átvette a magyar a kétjegyû mássalhangzókat, a szlávoktól a magánhangzók hosszúságának jelölését. A teljes egység még várat magára, mondja Révai.
A Deáki Történet II. kötete A Magyar Szép Toll (fôképpen Adelung után) az elsô magyar nyelvû stilisztika. Révai fôiskolai-egyetemi tankönyvnek szánta. A könyv elsô része pontos fordítása Adelung munkájának. A második részben Révai átvette az adelungi felosztást (alsó, középszerû, felsô
toll), de ez önálló munka, ahol a nyelvészé a fô szerep. Amikor a törvényes iratok stílusáról írt, ismét kifejtette nyelvészeti elveit.
A könyvet Welledits Lajos ismertette elôször. Úgy vélekedett, hogy Révai ellenzi a nyelvújítást. Kiemelte a szövegkörnyezetbôl azokat a gondolatokat, amelyek ezt az állítást igazolták:
"... fzemtelen ámítók, tudatlan újítók" foglalkoznak a nyelvvel, akik "éktelenül rontják". (Magyar Szép Toll, 69. lap)
Welledits úgy tudta, hogy Révai csak ebben a könyvben beszél a nyelvújítókról, pedig az Antiquitasban, a Kardos Adorján-féle vitairatban és a Grammatica II. kötetében is találkozunk ezzel a témával.
Szól "a szerencsétlen erôlködésrôl, mely ízetlen, nem a nyelv természetének megfelelô szavakat" hoz létre. (Antiquitas 90. lap)
"... némelyek még a fzófzármaztatásban is magok fejétôl költ leleményekkel új képtelenségekkel fzaporítanak." (Fényfalvi Kardos Adorján: Verseghy Ferentznek megtsalatkozott illetlen motskolódásai A tiszta magyarságban -- részlet)
"Ártalmas következtetéssel rettent az írónak maga elvéltében gôgösködô hívsága: hogy az ô kezében vagyon a nyelv, ô annak az alkotója." (Grammatica II. kötet 942. lap)
Az Alázatos segedelemben is kárhoztatja "némely újítók" rossz hatását, akik "fzerentsétlen törekedésökkel minden réfzeiben elrútítják és rémítô hitvány gyommal megrakják" a nyelvet.
Révai nem elveti a nyelvújítást, hiszen a mozgalom elindításában maga is részt vett. Csak a túlzások, az erôszakosság és a tudatlanság ellen szól. Egy esetben -- a jog nyelvérôl írván ("tifztbéli toll") -- nem tartja szerencsésnek a szóújítást. A már szentesített, fogalmilag egyértelmû jogi szavakat megváltoztatni nem kell. Ezért nehézkesebb a jog nyelve az élônél.
A Magyar Szép Toll tervezett két fejezetébôl elkészült az elsô fejezet három része. A negyedik részbôl (Az elegyes toll nemei: szolló, játékos, költôi) csak töredék van meg. Hiányzik a teljes második fejezet, mely a beszélgetések és a levelek stílusáról elmélkedett volna. Révai tervezett harmadik fejezetet is, mely "legrövidebben fzól a` Szép Tollra megkívántató segedelmekrôl", amit valójában szöveggyûjteménynek szánt. (Ebbôl töredékek sincsenek.)
Úgy tûnik, a könyv elkészült részeit használta az oktatásban, erre utalnak fennmaradt vizsgakérdései. Egyetemi elôadásaiban mindig hangsúlyozta, hogy vétkes hanyagság anyanyelvünket nem megfelelôen használni. A Magyar Szép Tollban is arról beszél, hogy régi nyelv, rokon nyelvek, nyelvtörténet, grammatika, retorika, stilisztika, elmélet és gyakorlat együttesen adja meg azt a tudást, mely az anyanyelv ismeretét jelenti. Révai tudós és oktató. Minden munkájában arra törekszik, hogy egységes egészet alkosson. Rengeteg gyakorlati példát használ.
Élete utolsó éveit szakadatlan munkával tölti. Siet, hogy életmûvét befejezhesse. Ebben ijesztô anyagi helyzete, egyre romló egészségi állapota sem akadályozza. Kazinczy, aki szabadulása után Pestre utazik, 1803-ban felkeresi ôt. Megrémül, mikor meglátja, milyen rossz állapotban van. A hû tanítvány, Horvát 1805-ben "koporsóban feküvô"-nek látja példaképét, aki már két napja koplal, mert egyáltalán nincs pénze. Révai levelei, melyeket ekkor ír, tele vannak panasszal. Már csak egyetlen vágya van: kiadatni összes mûveit. Fölhívást intéz a "Kegyelmes, méltóságos, fôtiszteletû, tekintetes és nemzetes Urak"-hoz: "Alázatos
segedelem kérés az igaz eredeti magyarságot híven megfejtô tudós készületeknek mennél elôbb való kinyomtatásokra, ujólag való tudósítással". Ez az utolsó munkája. A felhívásra Kecskemét mezôvárosa reagált elsôként, 70 forintot küldött Révainak. Csatlakozott Pest megye tanácsa, amely szeptember 27-i gyûlésén 470 forintot ajánlott föl e nemes célra. Révai szinte föléledt a jó hírre. Kijelentette, a Magyar Deákság II. kötetét a nemes megye rendjének ajánlja. A Hazai Tudósítások közölte az örvendetes eseményt, és a szerkesztôk arra buzdítottak, csatlakozzon minél több megye a szent ügyhöz. Csakhogy késô volt már. Az újság 1807. évi április 4-i számának elsô oldalán jelent meg a szomorú hír: "Pestrôl. Ezen hónapnak elsô napján (szerdán) délután két óra tájban holt meg Tisztelendô Révai Miklós úr, a magyar nyelvnek és literatúrának a pesti fôoskolában királyi Tanítója. A kik ezen nyelvünk Bajnokának fáradhatatlan igyekezetét esmerték, és tudják a nyelv természetének vizsgálásában és a grammatika törvényeinek meghatározásában tett fontos nyomozásait; nem fogják szomorú érzés nélkûl hallani e közönséges kárunkra lett érdemes Hazafinak elhalását. Hideg tetemei az egész tanító ifjúságtól és tanító uraktól, valamint a nemes vármegye fôtisztjeitôl és más uraságoktól kisértetve eltemettek."
Szobra, melyet a hálás utókor készíttetett, az Akadémia homlokzatát díszíti.Ennek Horvát István volt az oka, aki örökölte Révai lelkesedését és állását, de nem örökölte alaposságát és kitartását. Tudományos délibábokat kergetett, s elkótyavetyélte az elôdje által nehezen megszerzett elismerést. A szabadságharc bukása után vették elô ismét Révai mûveit, bár Akadémiai tervezetét az 1825-26-os országgyûlés elfogadta. A megalakult MTA Révai nyelvtudományi elveit vitte diadalra. Gyulai Pál ösztönzésére Horváth Mihály és Fraknói Vilmos 100 arany pályadíjat bocsátott az Akadémia rendelkezésére egy Révairól írandó monográfia céljára. Elôször Toldy Ferenc dolgozott rajta, és amit elkészített belôle, azt megjelentette a Fôvárosi Lapokban (1875. 295. l. 6. szám). Késôbb Bánóczi József tollából jelent meg 1879-ben az MTA gondozásában Révai Miklós élete és munkái. Ezzel Bánóczi elnyerte a 100 arany pályadíjat.
Révai halálának századik évfordulóján 1907-ben a MTA ünnepi ülésén megemlékezett a híres nyelvészrôl. Kiadták megkerült nyelvtanának III. kötetét, és újra közölték a Magyar Deákság I. kötetét.
Igyekeztem utánajárni, van-e még ismeretlen, esetleg kiadatlan kézirata Révainak. Úgy tûnik, nincs, de kevésbé ismert munka bôven akad. Gyôrben, a levéltárban sok olyan levél és pörös irat található, amelynek rendszerezése most van folyamatban. Ez év áprilisában a Gyôri Füzetekben jelenik meg Federmayer István eddigi kutatómunkájának eredménye (melynek egy részletét a dolgozat végén közlöm). Itt szeretnék köszönetet mondani Federmayer tanár úrnak, aki rendelkezésemre bocsátotta az általa rendszerezett Révai-anyagot. Köszönettel tartozom a gyôri levéltárnak és a Megyei Kisfaludy Könyvtár helytörténeti részlegének, ahol sok segítséget kaptam. Végül köszönöm a gyôri Révai Miklós Gimnáziumnak, hogy féltett kincseikbe engedtek betekinteni.
Bár dolgozatom végére értem, a munkám még nincs befejezve. Minél több idôt töltöttem Révai munkái és a róla szóló írások között, annál inkább látszott, mennyire hatalmas az az ismeretanyag, ami eddig fölhalmozódott, és mennyire nem tudja a hétköznapok embere, a diákság: ki volt Révai Miklós. Ha idôt és lehetôséget kapok, folytatom a munkát. Célom az, hogy minél több fiatal ismerhesse meg, mit tett Révai a magyar nyelvért és annak oktatásáért. Álljon itt zárásként Bôvebb Nyelvtanítása harmadik kötetének utolsó pár sora:
"Én pedig e viszontagságos idôkben bô vigasztalást találok helyes törekvésemnek tudatában: s ha a jelenkor nem is hajlik mindenben, legalább a késô utódok tisztelni fogják hamvaimat."
A B C könyvetske -- Pozsony, 1777; -- Buda, 1780 Királyi Akadémia; -- Számos kiadás még, az utolsó Buda, 1852 Királyi Akadémia
-- Buda, 1781; 1782; 1790; 1793; 1795; 1798; 1807; 1811 Királyi Universitas
-- Buda, 1779; 1780; 1781; 1782; 1790; 1791; 1802; 1846 Királyi Akadémia
Alázatos segedelem kérés az igaz eredeti magyarságot híven megfejtô tudós készületeknek mennél elôbb való kinyomtatásokra, ujólag való tudósítással
-- Pest, 1806 Trattner MátyásAngulorum rectaeque lineae trisectio, et consectaria cirouli quadratio (A szögek és az egyenes vonal hármas metszése és a kör kikövetkeztetett négyszögesítése)
-- Bécs, 1797 Hummel DávidCandidati erigandae eruditae Societatis Hungaricae, et ratio facti in ea promovenda progressus (A felállítandó magyar tudományos társaság jeköltjei és számadás annak elômozdításában tett haladásról)
-- Gyôr, 1791 Streibig JózsefPlanum erigendae eruditae Societatis Hungaricae alterum elaboratius (Második részletesebb terv a magyar tudós társaság felállításáról) -- Bécs, 1790 Hummel Dávid
Versegi Ferentznek megtsalatkozott illetlen motskolódásai A` tiszta magyarságban (Fényfalvi Kardos Adorján álnéven megírt munka) -- Pest, 1806 Trattner Mátyás
-- Budapest, 1908 (in Nyelvtudományi Közlemények 38. sz. 290-301. l.)
A magyar deákság (II.,III. kötetébôl részleteket közös Rubinyi Mózes Révai Miklós élete és nyelvészeti törekvései címû segédkönyvében)
-- Pozsony-Budapest, 1904 (in Révai Miklós élete és nyelvészeti törekvései 51-62. o.)
Értekezése a` régi magyar írásmódról 1783 (Kisebb kihagyásokkal kiadta Melich János a Magyar Nyelv c. folyóiratban)
-- Budapest, 1908 (in Magyar Nyelv 4. sz.