Erdélyi elmarasztalja a Tragédiát, mert pesszimista, tagadja a fejlődést. Az "ördög komédiájának" nevezi, nevetségessé teszi a szocialisztikus eszméket...

Ma azt mondjuk erről, hogy nem a szocialisztikus eszmékről van szó a műben, hanem a pozitivisták jövőképét jelenítette meg Madách.

Arany próbálta mással is elfogadtatni a művet, pl. a Szépirodalmi Figyelőben bírálatot próbál íratni Gyulaival, de az nem vállalja. Greguss Ágoston az Akadémia ülésén hasonlóképpen vélekedik a műről, mint Arany. Arany védeni próbálja (a pesszimizmus vádja alól mentegeti) a művet, azt mondja,hogy nem Madách történelmi pesszimizmusáról van itt szó, hanem Luciferéről (ez vitatható álláspont), de ha pesszimista is ez a mű, kizárja-e ez a művészi értéket?

(Nyilván nem.) Ha esztétikai érték jön létre, a költőnek joga van feloldani a saját válságát úgy, ahogy ő gondolja. Ez a két felfogás 1960-ig tartja magát.

A 70-es, 80-as években a Tragédia reneszánsza következik, új szempontú tanulmányok születnek róla. (Horváth Károly: Madách kismonográfia; Madách-tanulmányok: Németh G. Béla: Két korszak határán; Szegedi Maszák Mihály: a mai gimnáziumi tankönyvben található összefoglalás; Horváth Károly: A mű,

mint emberiségköltemény; Martinkó András: Vörösmarty és Madách; Sőtér István: Az ember és műve; Bécsy Tamás: Az ember tragédiája műfajától ITK 1994.; Barta János: A pálya végén; Eisenmann György: Létértelmezési motívumok a tragédiában; a Váróczy-féle értelmezés Belohovszky Pál A mítosz föltámasztása c. munkáján alapul.

Azt mondja Belohovszky, hogy a mítosz a romantikából indul újra; Schlegel mondja, hogy a mai embernek nincs mitológiája, tehát teremtenie kell. Oka, hogy a mítosz helyettesít valamit: a múltat idézheti, de célzatosság irányítja a jövő felé; minden modern mítosz vágy-orientáltságú; rokon az utópiával; Ancsel Éva mondja a mítoszról: a mítosz a tradíciók konzerválását szolgálja; magatartásmintákat kínál; lázadó hősöket is ábrázolhat, akik feltámadnak a főisten hatalma ellen; a mítoszok bizonyos szabadságeszmét hordoznak, amely hozzájárul az egyén kiemelkedéséhez a közösségből.

(ezért teremtődik meg a Zalán futása és a Toldi) és ilyen a szabadságharc utáni időszak is (Az ember tragédiája; Buda halála -- de ide sorolhatók a Wagner-operák is)

Belohovszky kissé gúnyosan szól a Tragédia vágyott jövőképét: "A bibliai mítoszhoz kapcsolódva Madách olyan jövőképet talált, melyben az író kiegyezést sugall Istennel"

Váróczy mondja erről, hogy ez így igaz, de katartikus is lehet ezáltal ez az alternatíva. Ádám nem visszatér a gondviselő Úrhoz, hanem valami újhoz, más identitáshoz tér vissza, mert az Úr is változik, nem ugyanaz a 15. színben, mint volt az 1-2.-ban. Az úr is metamorfózison megy át, melyet a Luciferrel való összecsapás vált ki. Ádám ehhez az Úrhoz tér meg, Ádám és az Úr viszonya is megváltozik.

A cselekmény két szálon fut: alapja a bibliai történet, mint más Madách-művekben (Madách szívesen él kész témákkal, de a kortársak közül mások is, pl. Arany, Kemény Zsigmond, és pl. ma Esterházy)

A bibliai történet adja a szerkezeti vázat, és ehhez kapcsolódik a művön belül több mitikus utalás (pl. az első színben az Úr és Lucifer --- Zeusz és Prométheusz története)

vagy Ádám álma --- Tézeusz útkeresése a Labirinthoszban; vagy az állatember (az eszkimó) párhuzamban a Minotaurusszal. ("Öld meg magadban az állatit!")

Éva az, aki mindig új irányt ad a történetnek (ezt az Úr is elismeri) Éva Ariadnéként közvetítő az égiek (az édeni álmot őrzi) és az "alvilág" között -- egyértelműen "földi" lény.

A Tragédiában két helyen van ilyen belső idézés: az egyik a londoni színben (ahol a bábjátékos Ádám és Éva bűnbeesését parodizálja --- Ádám, aki a klasszicista eszményt képviseli itt felháborodik ezen, Lucifer, aki a romantikus eszményeket képviseli, gyönyörködik a groteszkben --- így két eszmény állítódik szembe itt is.

A másik belső idézés kevésbé észrevehető: az első színben is egy színjáték va, a teremtés befejeződött, az Úr másképpen viselkedik, mint a Bibliában ("és látá,hogy amit teremtett, az jó") itt dicséretet kíván az angyaloktól, ünnepséget rendeznek az alkotónak, egy udvari fogadáshoz hasonlít az egész, mint a Király és a mesteremberek között -- az Úr önelégülten nyilatkozik: "a gép forog, az alkotó pihen". (Arany nehezményezte ezt a komikus önelégültséget.)

Az úr jelt ad a misztérium kezdetére (csillagokat, üstökösöket görgetnek a trón előtt, stb), és beleköt Luciferbe, aki hallgat 4. főangyalként. A hallgatás hiányt jelez, cselekvésre késztet, ez indítja el a cselekményt. Az Úr provokál: "S te, Lucifer hallgatsz...?" --- ez azonban nem kérdés, hanem dicséretre ösztökél. Lucifer kifejti a kifogásait: "S mi tessék rajta?" Megkérdőjelezi az isteni mindentudást, megkülönbözteti a műkedvelőt és a művészt,

fazekas demiurgoszként interpretálja az Urat: "nagy konyhádba helyezéd embered, s hagyod..." (Mint egy vegyész, úgy működik -- aztán, majd, ha elront valamit megbünteti a kontárkodót, saját magát dicsőítené csak, ezért van az egész teremtés.

Az Úr és Lucifer vitatkoznak, alkudoznak (mint Zeusz és Prométheusz) végül Lucifert száműzik mindentől megfosztva, csak a két fa az övé.

Összefoglalva: az Úr az első színben nem a világ teremtője, hanem az ember történelmileg változó istenképzeteinek megtestesítője.

A II. szín Ádám és az Úr viszonyában a fiú ás az atya keresztény-istenkép --- így az első-második színben mindenféle istenképzet megtalálható

Az Úr univerzális, nem hozható színpadra, mert az blaszfémia (istenkáromlás), Madách mégis megteszi, és az összes istenképzetet megbuktatja a színek során.

• az ő destrukciója valami jónak a forrása
  
• (párhuzamba hozható az üstökössel, ami rendkívvüli jelenség, akár romboló is, de egy nagy rendszer része
  
• a deviancia kiiktatandó minden rendszerből, pedig általában előrehajtó erő
  
• Luciferben gondolatrendszerek összegződnek (materialista, pozitivista, a Descartes-féle racionalista: pl. ez utóbbi: "Önmagad intérd sorsodat !")

Jelen van a Schopenhauer-féle világfelfogás, ami tagadja a történelmi fejlődést (az anyag körforgásának eszméjéről van szó, eszerint a világ színpad; az ember kielégítetlen vággyal él, ezért szenved, ha kielégül, kihal a vágy, de máris ott a következő vágy. Emiatt nincs mit hozsannázni Lucifer szerint, mert rosszul van kialakítva a lét. Lucifer az Isten mellé egyenrangúként az ÉRTELMET állítja, nem az Urat tagadja, csak annak mindenhatóságát.

----- a vallásos (irracionális): az Úr megteremti a világot, az ember önállóan létezik, intézi sorsát, mindenki egy rendszer része (Isten is !)

------ racionális (materialista) nem tagadja, d e kikapcsolja a Teremtőt, az ÉN-t és a Gondolatot teszi meg a világ középpontjának. (Cogito ergo sum)

Ez a második létértelmezés a XVIII. század táján jön létre --- a romantika megpróbálja újra feléleszteni az elsőt; a pozitivizmus nem tagadja egyiket se, de mindegyikkel szemben fenntartásai vannak.

A XX. századra új vallási vonzalmak jelennek meg Európában pl. a buddhizmus (nagy hatású Verlaine megtérése), továbbra is vannak nagy istenkeresések, de az eslőhöz már tételesen senki nem tér vissza (pl. Ady: A Sion-hegy alatt)

A II. színben az Úr tilt és fenyeget ("halálnak halálával halsz"; "elhagytál, elhagylak én is"); az Úr és Ádám viszonya szülő-gyermek viszony; Ádám, a gyermek szexuálisan érett, szociálisan, gondolatilag éretlen; kérdései nincsenek; Lucifer dolga felkelteni a tudásvágyát.

Éva - Madách nőfelfogása szerint - kész van, minden adott az anya, a feleség, a szerető szerepére, neki nem kellene elhagynia a paradicsomot (csak Ádám miatt)

Madách az EMBER-fogalomból tulajdonképpen kizárja Évát, mert az EMBER eleve kétnemű lény, a későbbi színekben Ádám csak magára vonatkoztatja az EMBER szót, pl. azt mondja Évának: "Légy csak te virág..."

Egy bizalom marad meg, az ember-ember közötti, a testi-lelki szerelemben. (Éva azt mondja: "Én meg lugost csinálok, éppen olyat, mint az előbbi, és körénk varázslom a vesztett Édent" ---- ez is jelzi Éva funkcióját, ami a tradíciók folytatása, összeköttetés múlt és jelen, ideális és valóságos között)

Ki követi el a bűnöket? Csak Ádám, mert Éva áldott, nem kapna áldást, ha bűnt követett volna el. (Tehát nem az alma-ügy miatt történik Ádám bűnhődése, mert azt együtt csinálták.)

Talán a III. színben,ahol elkülönül. Innen csonka létben él Ádám ("Én magam lettem enistenemmé"), 100 sorban kb. 90-szer fordul elő az egoista ÉN kifejezés, ahol Ádám beszél. Világa így egyszemélyes, kirekesztő, sohasem MI, hanem ÉN szerepel.

Ő az uralkodó és alattvaló, Robinsonként jelenik meg (a magyar irodalomban először itt mutatkozik a polgári individuum), itt tagadja meg tehát Istent, valószínűleg ez a bűne. Ezt Éva nem követi el, nem szakad el a múlttól. Ő mindig összekötő lény, a folyamatosságot biztosítja.

Ádám elszigetelt (az elidegenedés felé indul), itt veti meg egoizmusával annak a történelemnek az alapját, amelyet végigálmodik. Madách látja, hogy az egoista lény katasztrófa felé fut (ez leginkább a londoni színben látható), azon a ponton vagyunk -- mondja Madách --, hogy választani kell: megyünk tovább a katasztrófa felé, vagy új utat keresünk.

A második cslekményszál az emberiség felavatásának (felnőtté avatásának) története, amely Ádám férfivé avatását kíséri végig --- ez is mitikus vonás; három lépésből áll:

Mindig valami bűn, valami vád kell a kiűzetéshez, pl. lázadás az atya ellen, aminek büntetéseképpen erdőben; gödörben; labirintusban stb helyen kell eltölteni bizonyos időt.

Ezt a mítoszt hűen követi Ádám útja. Ádám azonban itt magától távozik. A Paradicsom nem az, ami volt (megszakadt a mindenség gyűrűje). A Paradicsom, mintha már csak álom lenne, ahol ébren van Ádám, az a III. szín, a valóság szintje; a jövő megint csak álomként tételeződik.

Ádám valóságos bűne --- egoizmusa, ezért kell vezekelnie. A jövőről szóló álomban világosá válik: ha a saját törvényei szerint él, állandó összeütközések közepette kell élnie. Ádámot minden színben csalódás éri. A tudása csak rész-tudás, az egész helyett csak szelet, csak racionális tudása van, hiányzik az intuitív tudás, ez Éváé. Az álom

során az első ember istenülni akar.(Ezért szakítja ki magát az egészből, és lesz pl. fáraó)

Ádám az öngyilkosságot választaná (ha elpusztítja magát, megmenti az utódokat atz állati sorstól, fel akarja magát áldozni az emberiségért)

A Tragédia során minőségi átalakuláson megy át -- nevelődik: egoistából közösségi lényként gondolkodó emberré válik; gesztusa krisztusi vagy prométheuszi lenne.

Éva a kegyelem állapotába kerül (anya lesz) ez szimbóluma annak, hogy Ádám férfivá lett, visszakapcsolódik az EGÉSZbe. Ádám megérzi ezt a kegyelmet (és a visszafogadást), ezért szól így: "Uram, legyőztél."

Ádám megszólítja az Urat, megadja magát, meghatározza új kapcsolatukat. Többé nem gyermek, hanem erőkülönbségen alapuló partneri viszonyban áll az Úrral. (Legyőztél, mert erősebb vagy...) Az Úr elfogadja ezt az új viszonyt, válaszol a kérdésekre, megerősíti Ádámot önerejében (Megmaradsz saját erődből az igaz úton)

Az ember szabadsága abban rejlik, hogy meg kell keresnie önmagának (bolyongva a labirintusban) a saját istenét és az egyéni szabadságát. Csak egy parancs kötvén le "szeretet"

"Legyen hát célod: Istennek dicsőség, magadnak munka, az egyén szabad." ---- Ádám itt megkapja az utasítást, letérhetne az álom által előrevetített katasztrofális útról, de úgy tűnik, Ádám félreérti az Úr utasítását, és "Fel hát csatázni !" felkiáltással elkezdi az emberiség történetét (valószínűleg ugyanúgy, ahogy megálmodta).