A romantikus Vörösmarty

 

A romantika a 19. században kialakult, a klasszicizmus és a realizmus között álló európai  művelődési és stíluskorszak. Magyar neve a „roman”, „regény”, „regényes”  szóból származik. A romantika megtagadja a klasszicizmus szabályrendszerét, a művész és gondolkodó (általában azonos a kettő a romantikában) hite megrendül a polgári ideológiában, a művész a világ teljességét akarja megélni, megérteni és bemutatni. A legfontosabb élmény talán épp ezért a töredékesség. A romantikus alkotó számára értékesebbek az intuíciók, mint a ráció. Mégis: a szív és az ész együttesen alkotja a művek motívumrendszereit. A művész, a ZSENI nem tűri a korlátokat, a teljes szellemi szabadságot hirdeti. Ő emeli az eredetiséget esztétikai érték rangjára. Elégedetlensége korának világával szemben elvágyódásban nyilvánul meg. A romantikusok felfedezik saját nemzeti múltjukat, a jelenben keresik identitásukat, és megpróbálják megjósolni a jövőt. Ehhez felhasználják a népköltészetet, illetve a (nemesi) múlt hagyományait. A görög-római mitológia helyett előtérbe kerülnek a kelta, germán mitológiai alakok, pl. Faust, Artus király, Ossián (Oisin), Siegfried…A romantika kedveli a különöset és a különlegest, szívesen visz exotikus tájakra, de a lélek fényét és sötétjét is szeretné bemutatni. A német romantika előfutára, a Sturm und Drang töredékes alkotásaiban a művészet abszolút kamasz-léte mutatkozik meg (Szerb Antal!), a töredékek jelzik, hogy a világ egészének bemutatása áttörhetetlen akadályokba ütközik. A művészeti ágak keverednek, a műnemek és műfajok feloldódnak egymásban. A szélsőséges ellentétek, kontrasztok, sőt paradoxonok felmutatják az alkotó zaklatottságát, tépettségét (W. Schlegel), szenvedélyességét és zsenialitását. Fontosabb új műfajok: a verses regény, a drámai költemény  (emberiségdráma, világdráma), a romantikus műballada, az elbeszélő költemény, a romantikus óda (nemzeti himnuszok!), a filozofikus elégia, epigramma…A romantikusok kedvelik az egyedi formát, hajtja őket a titokzatosságnak, a hátborzongatónak, a lélek sajátos érzelmi tartalmainak, a babonás, hátborzongató mélységeknek az újszerű kifejezése. Gyakori az egyensúlyozás az álom és a valóság határán, megszületnek és rögzülnek a jelkép értékű képkonvenciók (pl. az év- és napszakok, a folyó, a tenger, a tó, a hegy, a vihar, a különböző tájak szimbolikus jelentéstartományai…)A romantikus művész gyakran vállal vezérszerepet egy NÉP (nemzet) egészének sorsfordító megmozdulásaiban elméleti és gyakorlati értelemben egyaránt. Ebben a művészeti korszakban „a szó: tett”. Minden kimondott, leírt szóért vállalják az alkotók a felelősséget, ha kell, életük a pecsét rá, hogy komolyan gondolták, amit kimondtak. Kissé leegyszerűsítve - Európában – két szakasza van a romantikának: egy előretörő, progresszív, forradalmi, optimista, és egy regresszív, csalódást tükröző, pesszimista. Néha a kettő egyszerre működik. Felfokozott pátosz, ünnepélyesség, költői ékesszólás, festőiség (de irónia is!) jellemzi a romantikus stílust. Victor Hugo szerint: „A romantika: liberalizmus a társadalomban és liberalizmus a művészetben.” (Az Hernani előszavából) Friedrich Schlegel szerint: „A romantika progressiv universalpoesi”.

 

A magyar romantika képviselői három problémával kénytelenek szembenézni. Nyelvünk fejletlensége, esetlegessége, szűk szókincse a nyelvújítás korában épp hogy csak alkalmassá válik az önkifejezésre és irodalmi művek alkotására. (Tehát tovább kell fejleszteniük a költőknek-íróknak a nyelvet, ki kell alakítaniuk a helyesírási szabályokat.) Magyarországon teljes spektrumában hiányzik a szabadság. Az ország kiszolgáltatott a Habsburgoknak és a környező (lassan polgárosodó) feudális államoknak. A szélsőséges elnyomatás cenzúrában is jelentkezik. A politikai és gazdasági káosz miatt nehéz az identitástudat kialakítása. (A nemzeti öntudat definiálása is a kor magyar romantikus művészeire hárul.) Alig van még számottevő magyar irodalmi mű, tehát eredeti műveket kell alkotni. Nem tisztázott még az egész nemzet (de főképpen a „felséges NÉP”) szempontjából a nemzeti (nemesi?) múlt. Így történelmünk újraértékelése is a magyar romantikus alkotók feladata részben. A harmadik probléma az, hogy a romantikus magyar művész nehezen találja meg a helyét a kor társadalmában. Szerencsésebb nemzeteknél ugyanis a politikával a politikusok foglalkoznak, és a művészeket mecénások támogatják. Nálunk „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”. (Csokonai) Költőink, íróink kénytelenek vállalni a politikai vezető szerepét is. Ez érvényes mind a szabadságharcra, mind a polgárosodásra. („Jelszavaink valának: haza és haladás” – Kölcsey: Búcsú az országos rendektől). A romantikus magyar irodalmi alkotónak négy stílustényezőt kell figyelembe vennie, mikor írásba kezd. Az örök értékeket kereső klasszicizmust (Berzsenyi), a nyelvújítás eredményeit és az éppen kialakuló új romantikus stílust (Kölcsey), a népiség (folklór)  és a népiesség minden változatát (Vörösmarty, Petőfi), és a korabeli európai alkotók mintáit (Kármán, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Kemény Zs., Eötvös J., Jókai…)

 

Vörösmarty Mihály a magyar romantika reprezentáns alkotója. Szinte irodalmi központtá válik, több lapot és folyóiratot szerkeszt, különböző irodalmi társaságok megbecsült tagja. Mindazzal foglalkozik, amit az imént felsoroltunk, egy egész, egységes nemzet szempontjából alkot, nem csupán (köz)nemesként. Mintákat ad szinte minden fontosabb téma és műfaj feldolgozásából. Nemzeti eposza a Zalán futása. Emberiségkölteménye a Csongor és Tünde. Nemzeti identitásunk egyik legfontosabb ódája a Szózat. (De írt Himnuszt is.) Drámaírással és színházelméleti/dramaturgiai tanulmányokkal, kritikákkal egyaránt próbálkozik Filozofikus ódái és epigrammái egyszerre foglalkoznak az (európai) emberiség és a magyarság legfőbb gondjaival, múltjával, jelenével, jövőjével. Személyes sorsában a kor divatos témái nagy mélységben (és magasságban) szólalnak meg zengő gordonkahangon (szerelem, szabadság, bánat, katasztrófák. Életét és művészetét három fontos esemény korszakolja: a szerelem, a szabadságharc kirobbanása és a szabadságharc bukása. Ezért az öregedő Vörösmarty „a katasztrófa költője”.

Ebben a kisértekezésben a következő művekkel érdemes részletesebben foglalkoznunk.

 

………..

 

(ÖNÁLLÓ ALKOTÁSRA!!!)