József Attila: A Dunánál              1.

 

     A  Dunánál  is  megrendelésre  készült,  mint  a   Hazám.

Tulajdonképpen programvers.  A   Szép  Szó  önálló  kötetekben

megjelent különszámaihoz írta őket a költő bevezető versnek. A

folyóirat 4-5. száma  Mai  magyarok  régi  magyarokról  címmel

történeti tanulmányokat  tartalmazó  antológia  volt.  Ezt  az

antológiát vezette be A Dunánál (1936)

     A műfaj óda.  Három részből épül fel.

Az  I. rész megrajzolja a tűnődő-gondolkodó embert, a lírai

"én"-t,  emberi-tárgyi-társadalmi  környezetével   együtt.   A

kiindulópont  a  Duna  rakodópartjának  egyik  alsó  köve.   A

tekintet először a Duna vizére vetül, ahol egy dinnyehéj úszik

el.  (A dinnye világszimbólum, a dinnyehéj  annak  egy  része,

valamely kalevalai ősmítosz rémlik fel ezeknek  a  képeknek  a

nyomán   a    világ    keletkezéséről,    mindenségben    való

sodródásáról...   Ugyanakkor  jellemző  a  szemét-motívum  is,

amely a modern világ egyik legjellemzőbb eleme.)

 

A II. rész vallomás  és  történelmi  távlatú  létösszegzés.  A

személyes   (partikuláris)  és  a  közösségi   (nembeli)   lét

összekapcsolása.

 

A III. rész az előző  gondolatok  konklúzióit  tartalmazza.  A

kérdésre (mi dolgunk a  világon)  kettős  választ  kapunk.  Az

egyik a kisebb-nagyobb közösségekre vonatkozik, a másik a

ÉN-re.

 

     Az I.  rész  és  a  III.  rész  legfontosabb  motívuma  a

metaforahalmazokat  tételező   DUNA.   (Idő   archetípusa,   a

gondolkodás folyamatának, az emlékeknek, a "létáramlásnak",  a

természet  "vérkeringésének",  a  múlt  képzeteinek,  a  jelen

elmúlásának és a  lehetséges  jövőnek  a  tartományait  rejti. 

Ugyanakkor  kapcsolódik  a  személyes  sorshoz  is     "mintha

szívemből folyt volna tova..."; "s mint  édesanyám  ringatott,

mesélt, s mosta a város minden szennyesét.

 

     A  vers  kezdeti  képe  KÜLSŐ,   mely   azonban   "benső"

képzeteket indukál. A messziről induló folyó  (múlt, emlékek),

a hullámok és az  emberi  megnyilatkozás  (fecseg  a  felszín,

           József Attila: A Dunánál               2.

hallgat a mély), a történelem ;  az eső (ez táplálja a  folyót

is !) a  múlt  konkrét  metaforája,  ugyanakkor  felidézi   (a

színtelen szó miatt)  a  platóni  barlang-hasonlatot,  és  (az

egykedvű szó miatt) a heideggeri életszemléletet.

     Az  ellentétekben  mozgó,   mégis   összetartozó   képek,

képzetek,   tárgyak   mutatják   a   dialektikus    rendszert.

Születés, élet, halál  képei  ezek.  Egyszerre  idézik  fel  a

természetet és az embert, a jelenséget és a tudat reagálását a

jelenségre, egyszerre merül fel a személyes sors és a közösségi

(nembeli, történelmi).

 

 Ezt  a forma is segíti (11 10 11 10 10 10   a  sorok 

szótagszáma,  a szakasz rímképlete a b a b c c ).

 

     A   II.  rész  ugyanígy  a  dialektika  és  az  ember-lét

paradoxonait építi  képekké  és  logikai  rendszerré  (illetve

kideríti, hogy  mi  ennek  a  rendszernek  a  lényege,  hogyan

"működik").

     Mivel ez sententia-rész,  minden  sorpár  egy-egy  teljes

tétel, kijelentés.  Ez a ritmusa a  gondolatoknak.  A  logikai

ívet az igei állítmányok segítségével követhetjük nyomon:

vagyok,   nézem,  meglátok,  szemlélget,  látom,  nem  láttak,

kapáltak, öltek, öleltek, tették, látják, nem  látok,  vallani

kell,  tudunk, írunk, fogják, érzem, emlékezem.

     Itt is minden mondat ellentéteket tár fel és egyesít.

Az ember és az emberiség, a költői emlékezet és az adott jelen 

összefüggései tárulnak fel. Mindennek összegzése és  a  JÖV{RE

vonatkoztatása a harmadik rész.

 

     A   III.  részben  a  hangnem   ünnepélyes,  emelkedett,

retorikus  (új "Himnusz"  és "Szózat"  egyszerre).

A strófák meghosszabbodnak  (8 keresztrímű sorból  állnak),  a

mondatok is nagyobb ívbe rendeződnek, több a enjambement.

     A MÚLT-JELEN-JÖV{ itt vonatkoztatódik végső  konklúzióban

egymásra. Az alapmetafora itt  válik  teljessé   ("A  Dunának,

mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai").

 

 

 

             József Attila: A Dunánál                3.

     Tanulságai is vannak az előző két rész gondolatainak:

"Én dolgozni akarok, elegendő harc,  hogy  a  múltat  be  kell

vallani";  "rendezni végre közös dolgainkat, ez a  mi  munkánk

és nem is kevés" --  Konkrét cselekvési program ez.

 

     A III. rész felépítésében a tűnődő lírai "én"

először a saját közvetlen múltját veszi birtokba;

 

másodszor   saját   egyéni   létét   valamely    panteisztikus

vízióban kiterjeszti  az  őssejtig,  mely  az   egész  

világot felöleli  (lehet ez buddhizmus is);

 

harmadszor a Duna-völgyi népek sorsáról van szó;

 

negyedszer  a  múltról,  mint  történelemről,  melybe   minden

beletartozik, nem lehet  válogatni  a  történtek  közül   (mit

vallunk be és mit nem)

 

Végül:  a múlt zavaros  küzdelmeit csak a  jövőbeli  EMLÉKEZÉS

oldhatja békévé.  Addig azonban rendezni kell közös dolgainkat  

(nekünk  magyaroknak  is,  a  Duna  menti  népeknek   is,   az

emberiségnek is, és az egyéneknek külön-külön is.

 

     A  költemény  sokrétűsége   és   soksínűsége   együttesen

egységes világképet sugall. Mintha lenne REND a világban, csak

mi emberek nem találjuk azt a cselekvést, gondolatot, amellyel

e NAGY TERMÉSZETI  RENDBE  beilleszkedhetnénk. A költő sejtheti

ezt a RENDET,  hiszen  rajta  átáramlik.   ("Mintha  szívemből

folyt volna tova...")