Ritkás erdô alatt; Ordas; Munkások; A hetedik; Emlék; Medvetánc; Esô; Fagy; Határ; Kanász; A cipô; Fák; Bánat; Háló

• tíz soros, refrénes strófák
  
• a strófákon belüli szerkezeti áttekinthetôséget a két bevezetô sor (nyitó tétel), a két zárósor, melyek közül az utolsó a strófák végén pontosan ismétlôdô refrén, és a strófa közepén szimmetrikusan elhelyezkedô, gondolatritmussal tagolt szövegrész biztosítja
  
• a szerkesztésmód emlékeztet Villon strófaszerkezeteire, pl. egy Bourbon herceghez írt "levelére", illetve a vágánsköltészet kocsmadalaira, amikor egy vezetô "szólista" megadja az alaphangot (esetleg poharával az asztalt verve, vagy lábával dobogva), elkezdi a "mûvet", és a társak bekapcsolódnak, amikor a refrén következik
  
• lagalább ugyanolyan erôvel érvényesül azonban a magyar tempo giusto ritmikájú népdalok lüktetése
  
• látszólag felezô nyolcas, valójában bonyolult hangsúlyelhelyezésû verssorok (hol sûrûbb, hol ritkább hangsúlysorozat jellemzi a sorokat)
  
• az egyes strófák az ember-lét életútjának drámai mozzanatairól szólnak: születés; konfliktus (harc); szerelem; költôvé válás; halál
  
• az aranymetszésnél (a 30. sornál), illetve közvetlenül utána elhelyezett a költôség problémája
  
• a hetes szám számmisztikája az ôsi héber számmisztika Biblia által is gyakran használt, a tökéleteset, az abszolút teljeset jelképezi, mint ahogy a belôle elvett egy nyomán a hatos szám a tökéletlent, a rútat, a gonoszat (a 666 a sátán száma), ennek "titka" az Apokalipszisben is jelen van
  
• a hetes szám a magyar népmesék legismertebb figurájára, a hétfejû sárkányra is jellemzô, itt a hétszeres gonoszság, a fôhôst hétszeres próbatétel elé állító veszély jelképe,

illetve a meghétszerezett ellenséges identitásé, amely mégis EGY EGÉSZ szörny-személyiség. Ezt a lényt a boldogság legalacsonyabb szintje jellemzi, csupán rabolja feleségeit, melyekkel semmit sem kezdhet (a szépség és a szörnyeteg-effektus), vagy csupán felfalja a szépséget, mint Ady "csorda-népe" ahogy "lelegeli" a "szívben növô" virágot.

• a gondolatritmus logikai íve arra "fut ki", hogy a figyelô öntudat megôrizhesse a személyiség identitását (bensô, elkülönült magvát) akkor is, ha különbözô szerepeket el kell is játszania az embernek
  
• a létezésnek (a létezésben való részvételnek) tehát kettôsnek (kettéhasadtnak) kell lennie: egyrészt a világban önátadó, a szerepeket átélô-megélô teljes életet kell élni, másrészt a világon kívülmaradó, bensô identitást megvalósító, énmegôrzô pozícióban kell maradni ("e mai kocsmán" mindig túllépve, az értelmen is túl)
  
• e kettôs létezés egyik (a világban megmerülô) létformája minden strófában hat réteget, hat megközelítést (státusszerepek ?) igényel, az ÉNmegôrzés csak egyet
  
• a költôi kifejezésmód igen bonyolult, sûrû információtartalmú, rendszerint egyszerre több réteget érint
  
• a befogadó néhol táncbeli táncszók bekiabálásaként érzékeli a szövegritmust
  
• a strófák rímképlete: a a b b b b b b c c
  
• az egymás utáni léthelyzetek úgy követik egymást, mint egy mai videoklip részletei - bár egymásból bomlanak ki, mégsincs közük igazán egymáshoz, csak valahol egy nagyobb, mögöttes logikai rendszerben -- így tulajdonképpen posztmodern képeknek tekinthetôk az egyes képi elemek (természetesen több megközelítési lehetôség is van, mint majd látni fogjuk)

Nézzük egyenként a képeket, akár mint mitikus ôselemeket, vagy mint a "Mana-személyiség" lélektartalmait! (Jung szerint a Mana-személyiség a tudattalan igazi, démonikus magva, amelyben a kultúrember lelki élete kapcsolatba jut a primitív, ôsi, mágikus lélektartalmakkal.)

Mintha egy vándorló lélek (vagy a világok között választani képes transzcendens lény emberré levésérôl, emanációjáról) letelepedésérôl lenne szó; máris mitikus képzetkörben mozgunk.

A tanya azonban elszigetelt ház vagy házbokor, amelytôl minden nagy (nehézkesen megközelíthetôen nagy) távolságra van, ezért valamiféle elkülönülésnek, eközben földközeliségnek, természetközeliségnek (ugyanakkor a civilizált társadalmon kívüliségnek is) a jelképe lehet. Legalábbis a kor magyar viszonyai, és a nagy elôd, Ady tanyaképei ezt sugallják.

A jeges áradás ugyanúgy elháríthatatlan vész, mint a tûz, azonkívül a "tûzön-vízen keresztül" szólás jellemzô a nagyon elszánt, bátor, sôt vakmerô ember tántoríthatatlanul céltudatos tevékenységére. Nyilvánvaló a "meleg-hideg" szélsôséges próbatétele; és kultúratörténeti asszociációkban sincs hiány, pl., Dante Isteni színjátékában nagy szerepe van mindkét elemnek, részben mint büntetésnek.

A bolond különleges helyzetet foglal el az emberi kultúrában, mind racionális, mind érzelmi megközelítése ambivalens általában (pl. Lear keserû bolondja; a "köztetek lettem én bolond" József Attila-i attitûdje, stb). Sok mûvész kísérletezik annak bemutatásával, hogy a bolondság (a normától való kisebb vagy nagyobb eltérés) csak nézôpont kérdése (pl. Dürrenmatt drámájában, a Fizikusokban)

A bolondok házán belül azonos normarendszer mûködik, sajátos "mesevilág", amelyben az ápoltak nem felelôsek tetteikért és gondolataikért, mások felelnek értük, viszont cserében a bolondoknak el kell viselniük az alsóbbrendûség státuszát, a felnôtt léttôl való megfosztottságot és a felelôsségvállalásból való kirekesztettséget.

A búza ôsidôk óta kenyérgabona, a táplálékkal, az ÉLETtel azonos. A hatalmas búzaföldek tengerszerû hullámzásai esztétikai élményt nyújtanak, melyet sok költô megénekelt. (Pl. Petôfi Az Alföld c. versében.)

A kolostor a külvilágtól elzárkózni óhajtó szerzetesek lakóhelye,illetve közösségi épülete, a IV-V. századi egyiptomi remeték lakóhelyei nyomán alakult ki. Szinte minden fontosabb vallás ismeri az ilyen típusú elzárkózást, illetve az azt lehetôvé tevô épületet, klastromot.

A kongó kolostor jelzôje ürességet, nagy csendeket, e csendekben fokozottan érvényesülô zajkontrasztokat, magányt sugall.

Kirké disznóvá változtatja Odüsszeusz társait, mert nem bírnak ellenállni varázslatának, elbizakodottak, ostobák. A disznó a hét fôbûn közül a bujaság, állhatatlanság megtestesítôje, a zsidó vallás tiltja a disznóhús-evést, mert úgymond: tisztátalan állat. A magyar irodalomtörténet iszonyú esetekrôl tud, pl. Madách nôvérét, annak férjét és kisfiát a "népfiak", a csôcselék disznók elé veti, azok pedig felfalják ôket.

A csecsemô azért sír föl, mert elsô ízben jut a tüdejébe a megszületés után levegô, ha úgy tetszik, elsô ízben okoz számára szenvedést az anyaméhen kívüli világ.

Fordított szerepjáték: a lírai alany a hétszemélyiségû (ha úgy tetszik, hétfejû sárkány); erre azért van szüksége, mert az ellenség biztosan kifog legalább hat szerepen, talán a hetedikkel nem bír. Lássuk a metamorfózis-játékot!

Szabad napot mindenféle foglalkozás résztvevôi kaphatnak, az egynapos szabadság azonban fôleg azoknak értékes, akiknek ritkán lehet ilyesmiben részük, pl. a szolgálatot végzô katonáknak. (Erre kapunk is jelzést a következô sorban.)

A két sorban együttesen van jelen valamiféle folyamat-szakasz kezdete és vége. A "végzi szolgálatját" kifejezésben azonban nem feltétlenül a befejezettség érvényesül, hanem éppen a folyamatosság.

József Attila-idézetek adhatják meg talán legjobban e sor vonatkoztatási körét. "Lehettem volna oktató, / nem ily töltôtoll-koptató / szegény-/legény"--- vagy: "Én egész népemet fogom / nem középiskolás-fokon / taní- / tani." (Születésnapomra)

Az "erdôség" szó hatalmas erdô képzetét rejti, így -- visszakövetkeztetve -- hatalmas termékenységgel, óriási életerôvel megáldottnak kell lennie annak a magnak, amelybôl ez az erdôség sarjad. Természetesen eszébe jut az embernek Ady Mag hó alatt c. költeménye, és még sok egyéb (pl. népdalok).

Az asszociáció a hangutánzó szó miatt elsôsorban a vadállat felé visz, legfôképpen a szarvas képe merül fel, viszont azonnal tagadja is a logika ezt a képet, mert a szarvas nem az utódját védi bôgve, hanem a nôstényt hívja így. Másként megközelítve nagyhangú embersírásról is lehet szó, és ha egymásra vonatkoztatjuk a kettôt, akkor a Cantata profana témavilágába érhetünk, amelyben az " ôs" szabad erdei lényekké neveli fiait, azután megdöbbenve tapasztalja, hogy azok szabad erdei lényekként (szarvasokká változtak) viselkednek és élnek. Önmaguktól próbálja aztán megvédeni ôket az atya, de már annyira más az identitásuk, hogy semmi közük nem lehet az apjuk érveihez.

A "jó folytatás" lehetôségét visszakövetkeztetve a "csellel, gánccsal mind nem elég" sorból, mégiscsak valamilyen emberi küzdelemrôl van itt szó, akár valóságos fizikai küzdelemnek, akár metaforikus harcnak képzeljük el.

Önkéntelenül adódik az asszociáció egyrészt a szólásra (a hús öröme), másrészt Baudelaire Egy dög címû költeményére.

"Félreérthetô" az elsô sor szövege, tudatsíkok közötti un. tudatvibráció lép fel (Vö. Hankiss Elemér A népdaltól az abszurd drámáig c. könyvének József Attila komplex költôi képei c. fejezetével), amikor a második sor "helyesbíti" a kontextus-elképzelésünket. Elôször ugyanis pénzköltésre gondol a befogadó a "költség" szó miatt, majd át- meg átszövi egymást a pénz világa, és a költészet szférája, a partikuláris és a nembeli lét. "Eközben" magának az alkotói folyamatnak, illetve visszahatásainak képei rétegzôdnek egymásra.

Alkotásról van szó, egyszerre több jelentésrétegben. Egy falu felépítésérôl illetve valamiféle szobrászkodásról (a "márvány" ezt is sugallhatja). További jelentéssík is lehetséges, a márványból ugyanis nem falut szoktak építeni, hanem kastély, vagy palota részeit. Túlzottan drága, "arisztokratikus" anyag a márvány ahhoz, hogy falut lehessen belôle építeni. (Hacsak nem egy másik szférába, a fantázia, a költészet világába átemelt faluról van szó.)

Ne feledjük, az alkotó személyiségérôl van szó, különleges lényrôl, "táltosról", aki nem akárhogyan született. Az alvás lét és halál közötti létállapot (csak elég hosszú ideig kell aludni, hogy halottnak nyilvánítsanak valakit), de az álmodás, álmodozás is hozzátartozik az asszociációs körhöz, esetleg az alvásból való felébredés, feleszmélés is (ráeszmélés a világra és önmagunkra).

A bólintás valaminek a tudomásulvételét, megértését, felmérésének eredményességét jelentheti. Aki az eget méri fel, nem akármilyen összefüggések meglátására hivatott, önmaga sem lehet törpe lélek vagy törpe szellem.

Az egész versben négyszer szerepel a vonatkozó névmás úgy, hogy az alany "elszenvedi", elfogadja, elviseli a rá vonatkozó cselekvést vagy indulatot, tehát nem ô maga rendelkezik a személyiségen kívüli világgal, henem a világ "rendelkezik" vele:

A szó mágusa az, aki "kitalálja" a dolgok "valódi" nevét, azt, amely "megszólítja" a dolgokat, vagyis a természetükre vonatkozik, a lényegre; nem a felszínre, a lényegtelenre.

A szólás -- "Nyélbe ütöttük..."-- vonatkozhat pl. üzletre,de bármi másra, amelyhez legalább két egymással megállapodó fél kell. A metafora eredete valamilyen szerszám (fejsze, ásó, stb) mûködtetésére vezethetô vissza. Nyele nélkül ugyanis nem lehetett a fejszével fát vágni, az ásóval ásni, stb.

Ha tehát valaki a "lelkét üti nyélbe", az vagy valamely szerszám nyelét "helyettesíti" a lelkével (talán a költô tolláról van szó?), vagy önmagával köt valamilyen különleges "üzletet", amelyben már megszületett a megállapodás a "két fél" között.

A patkány -- különbözô tudományos elméletek szerint -- legalább olyan közeli biológiai "rokona" az embernek, mint mondjuk a majom. Az élveboncolás a tudásvágynak a kegyetlenségig torzult változata, magára az életjelenségre, a mûködô, dinamikus életre "kérdez rá".

A küzdelem az anyaggal (akár a költôi témáról, vagy formáról is lehet szó) két alapvetô magatartás arányos elosztása, illetve összegzése is lehet: "Kettô vitéz és tudós négy, -". Nem biztos azonban, hogy feltétlenül így tartozik össze az elôzô négy sor, és ez utóbbi.

Archaikus megfogalmazású ( bibliai utalásra gondolhatunk) az utolsó szakasz bevezetése: "S ha mindez volt, ahogy írva,"

A sírba szállás "folyamatának" szimbolikus, szürrealisztikus képzetein "körbeér" az ember-lét. A születéstôl a "második gyerekkorig", a csecsemô-létig jut a tisztító szerepjáték-odüsszeiában résztvett ember. Az anyaölbe jut ismét:

Ez utóbbi sorban az erotikus fantázia is mûködik, mint ahogy Freud szerint a fiúnak anyjához fûzôdô kapcsolatában mindig szerepet kap valamiféle szexualitás.

József Attila: A hetedik 11. módon sajátos szürrealisztikus képzet, melyet utólag átértelmez a következô sor, illetve"visszahúzza" a valóságos, reális világ képei közé:

A szegény embernek üres az edénye, és ez az állapot elvetendô. A vesztest (a szegényt) gyôzni segítô szándék elsô mozzanata az adott állapot tudomásulvétele és elvetése.

A munka két fajtája ( az egyik a "dolgozik" igével megjelölten, a másik a lélek balga fényûzése, a "csak néz a Holdra" kifejezésbe rejtve), vagy az élet két nézôpontja, a világhasadás egyik szakadékának két partja tételezôdik a következô két sorban:

Az egyik az aktív, a másik a passzív; az egyik a cselekvô, a másik a szemlélôdô; az egyik a reális, a másik az ideális; az egyik evilági, tényszerû, a másik transzcendens, vágyszerû.

Bár a "bomolva" határozói igenév nem engedi túlzottan hétköznapivá, profánná válni a "dolgozik" tartalmát: a lét peremén élô ember, a bomlott (bolond; vagy emberfeletti energiákat munkájába ölô) ember tevékenységérôl van itt szó.

A kozmikussá táguló kép utolsó darabja akár az "Ûrodüsszeia" c. filmbôl is származhatna. A kézenfekvô asszociáció persze inkább József Attila versébôl legyen:

Modern haláltánc ez, olyan vízió, amely részben introjekció, részben projekció. (A freudi indulatáttételrôl van szó, arról, hogy az indulat és a világ kapcsolata miként terem- tôdik meg. "Az introjekció során a világ bizonyos dolgait, személyeit mint saját énünk részét éljük át, tehát mintegy

kibôvülünk a világgal. A projekcióban viszont kivetítjük önmagunkat és a külsô világot szereljük fel saját indulatainkkal" -- Az idézet Bókay Antal A lélek nyelve c. tanulmányából való, In: MÛHELY különszám: Pszichoanalízis -- A belsô nyelv tudománya 1992. )

A hetedik képeinek ábrázolófunkciója tehát nyilvánvalóan felfüggesztôdik, és miközben e képek éppen azzal a rétegükkel hatnak leginkább, amellyel az érzékterületeket (fôleg a látást, a képi fantáziánkat) ingerlik, szimbolikus értelmük kerül elôtérbe, nagy, egész jelstruktúraként mûködnek, és az olvasó számára misztikus, mítikus, irracionális élményt adnak. Ezzel együtt a befogadói tudat igyekszik azonnal rendszert "belelátni", ennek nyomán a szokásos "fogásokat" alkalmazza:

Így a befogadói tudat olyan összefüggéseket tár fel, amelyek valamiféle redukciós szempontból (1. helyzet; 2. értékelés -- vagy csoportmegismerési sajátosságok: túlzás; hovatartozás tudomásulvétele, stb) erednek, így biztosan leegyszerûsítések.

Más oldalról megközelítve a képsort ( a szociálpszichológia felôl) un. burkolt személyiségelmélet-halmazt kapunk, melynek elrendezését elvégezhetjük úgy is, hogy a megidézett személyiségeket kategorizáljuk az "intellektuálisan jó vagy rossz", illetve a "társas jó vagy rossz" koordinátarendszerének négy mezôjében.

Ha így nézzük, ennek az önismeret-játéknak, a téves életterv-fázisok felismerésének és lebontásának a verse A hetedik.

Ha fentebb embertípusokról szóltunk, érdemes egy pilantást vetni Jungnak (Freud tanítványának) az elméletére is. A jungi komplexum-lélektan szerint az ember lelki élete egy én-komplexumhoz kötôdik, amelynek van tudatos és tudattalan része. A tudattalanban megkülönböztethetô az

EGYÉNI és a KOLLEKTÍV. Amiket elfelejtettünk, elfojtottunk, tehát tudatosíthatók, az EGYÉNIbe tartoznak; a KOLLEKTÍVBE pedig az emberiség un. ôstapasztalatai, az ôsképek. Jung szerint két arca van minden személyiségnek, az egyik a szerep-arc (persona), ez a psziché egyéni megjelenési formája, amely ellentétes a psziché bensô, mélyebb tartalmával, ahol az ôsképek, archetípusok igyekeznek befolyást gyakorolni az ember mindennapi életére (projiciálnak). E hatások, kivetítôdések nyomán lelki képek (imagok) keletkeznek (pl. animus és anima). Ezen képek nyomán

jut el Jung az un. MANA-személyiséghez, a tudattalan igazi démonikus magjához, és így jut kapcsolatba a kultúrember lelki élete a primitív, ôsi, mágikus lélektartalommal.

Ha úgy tetszik, a József Attila-vers valamiféle MANA-keresés, "utazás" a lélekben, szerepjáték és önfelderítés, azonosulás és énlebontás, teleológiák megélése és a velük szembeni szorongások kifejezése, attitûdök tételezôdése és az azokról való "leválás". Hogy mennyire önmegszólítás ez, és mennyire a "Világ" megszólítása, azt