(1877 -1919)

a.) Kötetek szerint:
Új versek (1906. február)
Vér és arany (1907. december végén 1908-as évszámmal)
Az Illés szekerén (1908. december második felében 1909-es évsz.)
Szeretném, ha szeretnének (1909. december közepe 1910-es évsz.)
A Minden-Titkok versei (1910. december közepe)
A menekülő Élet (1912. január vége)
Margita élni akar (verses regény; 1912.)
A Magunk szerelme (1913. március vége)
Ki látott engem? (1914. február vége)
A halottak élén (1918. augusztus eleje)
Az utolsó hajók (1923.)
Versek (Debrecen, 1899. június)
Még egyszer (Nagyvárad, 1903. szeptember vége)
A tudatos költői jelenlét programjának megfelelően 1906-tól 1914-ig évente jelentet meg kötetet. A váltás, törés a négy évi hallgatás után megjelenő ‘A halottak élén’ kötetben következik be. Ennek alkotáslélektani, esztétikai–poétikai, személyes és történelmi okai is vannak.

b.) Ady motivikus–tematikus költő. Bizonyos motívumok, témakörök az életmű egészében jelen vannak (magyarság versek, létharc versek, ars poetica érvényű költemények, istenes versek), más motívumok (kuruc versek, Léda versek, látomásszerű tájversek, a pénz motívum) csak meghatározott korszakokban bukkannak föl.

1.) A kortársak, illetve Ady önmeghatározása szerint a szimbolizmus a megfelelő kategória. Kétségtelen az Új versek erős Baudelaire-hatása, utal Ady Verlaine-re és Jean Rictusre. A szimbolizmust jelzi a sajátos és egyéni szimbólumrendszer, a magánmitológia, a sejtelmesség; de éppúgy, mint a francia szimbolisták esetében Adynál is kevés a szimbolizmus elméletének megfelelő vers, gyakran egyértelműen fölfejthető metaforát, illetve metonímiát emel jelképpé.

2.) Szecesszió
Mivel tágabb kategória, Ady kapcsán szerencsésebb használni, illetve a szecessziós–szimbolista látásmód teljesebben fedi le az életművet. Ady életérzésének összetevői (az elvágyódás, a halál-problematika, a szerelemfelfogás), korai verseinek színvilága (arany, fekete) a szecessziót idézik.

3.) Expresszionizmus, szürrealizmus
1912-től kezdődően, majd ’14-től fölerősödve jelennek meg az expresszionista, illetve szürrealista elemek (Bori Imre, Rába György).

4.) Modernizmus
Király István terminusa Ady-monográfiájában. Szűknek érezve az addigi terminusokat használja a kifejezést, mely magába foglalja a századforduló és a korai avantgárd összes irányzatát. Ám a fogalom így parttalanná válik.

Kötetkompozíció és számmisztika
Az első igazi Ady-kötet, az Új versek tudatosan követi Baudelaire: ‘A romlás virágai’ felépítését. Adyt párizsi tartózkodása idején Léda ismertette meg a francia szimbolistákkal. Az ajánlás Lédának szól. Programadó vers: Góg és Magóg fia vagyok én, mely magába sűríti és előrevetíti a kötet világképének legfontosabb jegyeit és motívumait.

1.) Első ciklus: Léda asszony zsoltárai – az ajánlásnak megfelelően. A ciklus önmagában is megkomponált, s előrevetíti a diszharmonikus szerelmet, hiszen a terméketlen násztól (A mi gyermekünk) jut el a halálba hanyatló nászig (Héja-nász az avaron).

2.) A magyar Ugaron
Az önarcképszerű nyitóverstől (A Hortobágy poétája) jut el a címadó, összefoglaló záróversig.

3.) A daloló Páris
Léda révén kötődik az első ciklushoz, de az otthontalanságélmény révén a másodikhoz is, hiszen Adynál Párizs sosem önmagában, hanem a magyar valósággal összehasonlítva jelenik meg.

4.) Szűz ormok vándora
Vegyes ciklus; részletes kifejtése majd a ‘Vér és arany’ kötetben történik.

A kötetet záró vers – Új vizeken járok – összefoglalja és hangsúlyossá teszi, illetve még egyszer kiemeli saját költészetének újdonságát.

Néhány verscímtől eltekintve a művek címe 3 szóból áll. A számmisztikai hatás kapcsolatban áll Ady kiválasztottságtudatával.

Ars poeticái
Ady önmaga is érezte, tudta költészetének nóvum jellegét a magyar líratörténetben, ezért első kötetében kétszer is meghatározta ezt.

Góg és Magóg fia vagyok én... (1905.):
A vers szövegkohézióját eszmei–tartalmi szinten egyrészt a túlzsúfolt történelmi utalásrendszer, másrészt az ‘új’ szó halmozása biztosítja. A történelmi topográfia, illetve a történelmi személyek nevei nem tényleges történelmi értékükben szerepelnek, hiszen már Ady korában sem gondolta senki, hogy a magyarok Magógtól származtak, s Vazul volt a pozitív példa a magyar história alakításában. Jelképekről van szó, a lázadás és az értékeket elfojtó hatalmi berendezkedés ellentétéről. Góg és Magóg az Ószövetség több helyén és többféleképpen jellemzett törzsfők voltak, Anonymusnál Magóg mint a magyarok ősapja szerepel, s hivatkozik rájuk Ady is Bilek című publicisztikájában mint a világtól elzárt nép vezetője. Ez az elzártság a vers egyik központi motívuma, bár Ady nem tisztázza kellőképpen, hogy ki- vagy bezártságról van szó. Vazul – történelmi szerepétől függetlenül – a mindenkori hatalommal szembeni lázadás jelképe. Pusztaszer pedig a jelenkori hatalom szimbóluma. A lírai én magatartása a heroikusan tragikus lázadóé, az elbukás tudatában is küzdő emberé. Ady a magyar líra egyik legfontosabb motívumát a ‘mégis’-motívumot használja ennek érzékeltetésére. Az utolsó sor 3 állítmányából Ady kettős kötődése világlik ki. Az egész versben hangsúlyozott ‘új’ mellett a ‘magyar’ a sorsazonosságot jelzi mind az életben, mind a költészetben. A költészetre vonatkoztatva: miközben radikálisan szakít a magyar líratörténet konvencionális, a századfordulóra elsekélyesedett hagyományával, mélyen beágyazódik a nemzeti líra történetébe. Általános érvényűen szólva az ‘új’ a művészetben sosem az abszolút nóvumot jelenti, hanem másfajta hagyományokhoz való kötődést, mint a megszokott. Ady számára a meg nem értett, a világból kitaszított költők adják az új kötődést: Csokonai-t és Vajdát nevezi meg (később) elődjeinek.

Új vizeken járok (1905.):
A francia szimbolisták kedvenc jelképét, a hajót használja Ady, hogy a bizonytalanná váló, mégis megismerendő világhoz való viszonyát kifejtse. A ‘holnap’ és az ‘új’ szimbólumok hangsúlyozása jövőorientált és aktív költői magatartás hordozói. A lírai én célja a polgári világ szürkeségéből, centrumnak nevezett centrumnélküliségéből való elmozdulás akár a szakrális, akár az infernális felé. Poétikai és alkotáslélektani szempontból élet és költészet szoros kapcsolatát hirdeti; a kettő viszonyából az élet az elsődleges, a költészet változása, újdonsága a mindig változó élet függvénye. Ady változó ars poeticájának ez a legfontosabb változatlan eleme. Ez az ún. életes esztétika. Ezt fejti ki az 1908-ban Kosztolányi: Négy fal között című kötetéről írt recenziójában. Ebben Kosztolányit irodalmi írónak tartja, aki számára a költészet fontosabb az életnél. Ady felfogásában az igazi költészet valójában életdokumentum, s a lírai forma csak esetleges. (Bár az Ady–Kosztolányi polémiát személyes–egzisztenciális mozzanatok is motiválták – a Párizsban tartózkodó Ady helyére Kosztolányi lépett a Pesti Naplónál – valójában esztétikai, a magyar költészet jövőjét érintő problémáról volt szó. Kosztolányi több mint tíz, többnyire elismerő cikket írt Adyról, de a legnagyobb hatásút 1928-ban a Toll körkérdésére Az írástudatlanok árulása – Ady revízió címmel. Kosztolányi úgy látja, hogy az Ady-kultusz eltorlaszolja a líra egyéb lehetséges útjait, holott az Ady-költészet lényege, hogy egyszeri és folytathatatlan, s valós értékei mellett is modoros, indulati–emocionális; szókészletében, verselési lehetőségeiben szegényes.)

Hunn, új legenda (1913.):
A ’10-es évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a költészetével állandóan színen lévő, behatárolt költői eszközökkel dolgozó, sokrétű voltában is szűkös témakörű Ady-költészet kifáradt, lehetőségeit kimerítette. A jóbarát és mecénás Hatvany 1913-as cikkében arra figyelmezteti Adyt, hogy a megújulás csak a költői igényesség és műgond révén történhet, s példaként hozza Goethé-t és Arany-t. Az Ady-költészet nagy összefoglaló ars poeticája, önértelmezése az erősödő támadásokra született válaszként. Valójában nem mond újat az ‘Új versek’ kettős hitvallásához képest (Góg és Magóg fia vagyok én..., Új vizeken járok), de magasabb szinten fogalmazza meg azt. Mint minden ars poetica, ez is kettős tendenciájú: a vállalás és elutasítás gesztusában fogalmazza meg önmagát. A bűvész és a Minden szembeállítása magába foglalja a művészet kétféle értelmezését: az életes esztétikát és az “irodalmi esztétikát”. A bűvész, az irodalmi író az irodalmi hagyományok követésében, magában az esztétikumban látja a művészet lényegét. Ady az élet elsődlegességét vallja, hangsúlyozza a költészet közösségteremtő, világátalakító funkcióját. A cím – a Góg és Magóghoz hasonlóan – önmaga költészetét az újhoz és a régihez való együttes kapcsolódásban értelmezi. Hangsúlyozza ágyazottságát a magyar történelem és líra évszázados hagyományába (hunn), s egyúttal modernségét, a magyar életsors egyéni és megismételhetetlen átélését is. A verszáró kép ezt a gondolatot is kiemeli az Attila-mítoszra való rájátszásban.

Az Ugar-motívum
Az ‘Új versek’ ciklusai közül a legtöbb vitát, a legtöbb ellenérzést ‘A magyar Ugaron’ váltotta ki. Ady a magyar történelem prosperáló korszakában olyan nemzetképpel állt elő, olyan egyoldalúan lesújtó képet festett a hazáról, mely joggal váltott ki méltatlankodást nemcsak ellenfelei, hanem barátai körében is. Az Ugar jelképet Ady Széchenyitől kölcsönzi, akinél a magyar elmaradottság jelképe. Stilisztikai szempontból valójában egy metonímia emelődik inkább allegóriává, mint többértelmű szimbólummá. A ciklus gondolati–tartalmi egységét az Ugar szinonimái adják: magyar mező, magyar puszta, Tisza-part, Hortobágy stb. Összefoglalóan: Magyarország az elmaradottság színtere, a tehetségek temetője, az értékek pusztítója, a reménytelenség és kilátástalanság földje.

A Hortobágy poétája (1905.) (nyitóvers):
A magyar tehetség önarcképszerűen megrajzolt zsánerképe.

A Tisza-parton (1905.):
A kétséges eredetmítosz mint a nemzeti aranykor felvázolása után a jelen állapotát különféle rekvizitumok jellemző, hatásos felsorolásával mutatja be.

Lelkek a pányván:
A megkötöttség, a lekötözöttség, a tenniakarás és -vágyás elpusztítása hatásosan egy képbe sűrítve jelenik meg.

Korán jöttem ide:
Ady az ún. magyar költősors egyik fontos összetevőjét ragadja meg, a már Janus Pannoniusnál is megjelenő koránjöttség érzetet. A korán- és későnjöttség dimenziói a lírai én köztes állapotát jelzik, a költősors reménytelenségét, illetve a szabadítás megkésettségét.

A lelkek temetője:
Szentenciózus összefoglalója a reménytelen magyar sorsnak, a jobbat és többet akarás tragikus elvetélésének. Az éltek nem éltek paradoxonával fejezi ki a vegetáció, illetve a teljes élet ellentétét.

Találkozás Gina költőjével:
Ady az elátkozott magyar költősors egyik jelképének Vajdát tartja, a hétköznapiság világából kiemelkedő Montblanc-embert. A látomásos versben sajátos önkettőződés történik: a lírai én azonosul a látomásban a nagy költőelőddel, Gina pedig Lédával.

A magyar Ugaron (1905.):
A homogén költői képre épített vers látszólagos statikusságát oldja és feszültté teszi az értékszembesítés: a fent és a lent, a mozgás és mozdulatlanság, a csönd és a hang, a virág és a gaz, a múlt és a jelen. A lírai én egyszerre szemlélődő és értékelő magatartása jelzi a jellegzetes adys magatartásviszonyt, az elhatárolódás és vállalás kettősségét.

Léda-versek
A magyar líratörténet nagy szerelemmítoszainak egyike. Élet és költészet bár áthatja egymást, nem mindenben igazolja a másikat.

A kapcsolat története:
Ady 1903 őszén ismerkedett meg Diósyné Brüll Adéllal Nagyváradon. A szépsége, asszonyisága teljében lévő fiatalasszony a Balkánról érkezett szülővárosába rövid pihenőre; többek között férje zavaros üzleti ügyeit is feledni. A fiatal újságíróhoz kezdetben csak szeszélyből, volt szeretője bosszantására közeledett, ám a kapcsolat egyre inkább elhatalmasodott rajtuk. 1904-ben Ady Léda után utazik Párizsba. A viszony csúcspontja az 1908-as nagyváradi Holnap-matiné, ahol együtt állnak a színpadon, s Ady Érmindszentre is elviszi Lédát, és bemutatja édesanyjának. Ettől kezdve több éven át tart a kölcsönös veszekedésekkel tarkított szakítás. A végleges után Léda eltűnik a közvélemény elől.

A mi gyermekünk:

A kapcsolat története:
Ady 1903 őszén ismerkedett meg Diósyné Brüll Adéllal Nagyváradon. A szépsége, asszonyisága teljében lévő fiatalasszony a Balkánról érkezett szülővárosába rövid pihenőre; többek között férje zavaros üzleti ügyeit is feledni. A fiatal újságíróhoz kezdetben csak szeszélyből, volt szeretője bosszantására közeledett, ám a kapcsolat egyre inkább elhatalmasodott rajtuk. 1904-ben Ady Léda után utazik Párizsba. A viszony csúcspontja az 1908-as nagyváradi Holnap-matiné, ahol együtt állnak a színpadon, s Ady Érmindszentre is elviszi Lédát, és bemutatja édesanyjának. Ettől kezdve több éven át tart a kölcsönös veszekedésekkel tarkított szakítás. A végleges után Léda eltűnik a közvélemény elől.

A kapcsolat költészettörténete:

Új versek
Léda asszony zsoltárai

Vér és arany
A Léda arany-szobra

Az Illés szekerén
Léda ajkai között

Szeretném, ha szeretnének
A különböző ciklusokban szerelmes versek – Léda nevének említése nélkül.

A Minden-Titkok versei
A szerelem titkai – szintén Léda említése nélkül

A menekülő Élet
Asszony és temető (az első nagy búcsúvers: Áldásadás a vonaton)

A Magunk szerelme
Imádság a csalásért (Elbocsátó, szép üzenet)
Ifjú karok kikötőjében

A Léda-szerelem eszme- és mentalitástörténeti háttere:
Az Új versek legprovokatívabbnak szánt, valójában legnépszerűbb ciklusa. Látszólagos újdonsága mellett is mélyen bennegyökerezik a XIX. század második felétől megjelenő szerelemfelfogás illetve szerelmi ábrázolás hagyományában. Ez a szerelmi életérzés elválaszthatatlan az egység felbomlásától, valójában annak következménye, s ezt Ady is nagy művészi erővel ábrázolta a ‘Kocsi-út az éjszakában’ című versében: “Minden szerelem darabokban”.

a.) Társadalmi–szociális aspektus
Női egyenjogúsági mozgalmak

b.) Filozófiai–bölcseleti szinten

– Schopenhauer
A férfi boldogtalanságának egyik forrása a nő, a faj fenntartója.

– Nietzsche
A nő méltatlan társa a férfinak (“Vigyél magaddal ostort!”)

– Ibsen
Nemesebb, mint a férfi, fel kell emelni, ki kell szakítani; meg kell adni számára az önmegvalósítás lehetőségét.

– Strindberg
A szerelem harc férfi és nő között, Haláltánc, melyben a férfi reménytelenül elpusztul a női brutalitással szemben.

c.) Tudomány
Darwin evolúció tana, a kiválasztódás, a küzdelem a létért elv a szerelemben is érvényesül, s éppúgy, mint az állatvilágban, a nőstény erősebb, mint a hím.
Szintén az élővilág analógiájára kapcsolódik össze a szerelem, a beteljesülés és a halál képzete.

d.) Irodalom–művészet
A polgári világ erkölcsi bizonytalansága, illetve a látszaterkölcs elleni tiltakozás szüli a XIX. század második felétől felerősödő perdita kultuszt (=utcalány). Már a romantikában is megjelenik az erkölcsileg tiszta utcalány (Dumas: Kaméliás hölgy), de a perditakultusz fénykora a naturalizmus és a századforduló (Zola: Nana; Maupassant: Gömböc; Reviczky Gyula: Perdita ciklus). A szerelem szétesése tükröződik a testi és az érzelmi oldal szétválasztásában, az infernális és a plátói szerelem megkülönböztetésében (Baudelaire: A romlás virágai).

Párizs-versek
Ady 1904–12 között 8 alkalommal járt Párizsban. Az életrajzi tények és a költeményekben megjelenő városkép némileg ellentmond egymásnak. Ady számára Párizs a konkrét élményektől független jelkép, és nem a korabeli párizsi művészethez kötődik, hanem az évtizedekkel korábbi szimbolisták városához. Sajátossága ezeknek a verseknek, hogy legtöbbször a magyar valósággal összehasonlítva jelennek meg a francia főváros képei, s az összevetés képei, hogy Párizs az élet, a művészet jelképe, Magyarország a halál és műveletlenség hordozója.

A Gare de l’Esten (Párizs keleti pályaudvara):
A vers egyik tételmondata: “Óh, az élet nem nagy vigalom / Sehol. De ámulni lehet.” A kijelentés viszonylagossá teszi az összevetést, illetve az elviselhetőség és elviselhetetlenség szintjén teszi meg. Ily módon válik központi fogalommá a dal, a művészet, s ez logikusan hozza magával az élet és halál motívumainak szembeállítását is. Az antitézist nem oldja, sőt tragikus szintre emeli az érzelmi vállalás, mely a racionális döntés lehetőségét az erkölcsi kötelesség mégis-moráljával váltja. (“Elátkozott hely. Nekem: hazám...”, “Mégis megyek. Visszakövetel / A sorsom.”)

Párisban járt az Ősz (1906.):
A verlaine-i chanson-típusú dal legtökéletesebb megvalósulása. Ady zenévé oldja, s éppen ezáltal általános szintre emeli az elmúlás megsejtésének élményét, az életben a halál állandó jelenlétét.

Páris, az én Bakonyom (1906.):
A meglepő topográfiai azonosítást az első versszakban megadott szemléleti hasonlóság magyarázza (“Ember-sűrűs, gigászi vadon.”). Az összehasonlítás talán ebben a versben a legerőteljesebb.

A pénz motívum
A motívum feltűnik már az ‘Új versek’-ben is, ciklusszervezővé a ‘Vér és arany’ kötetben válik. Ady a polgári világ, az indusztriális társadalom azon jellemzőjét ragadja meg, mely szerint a pénz immár nem fizetőeszköz, hanem az emberi kiteljesedés kizárólagos forrása, a boldogság és boldogtalanság lehetősége, az élet princípiuma. A téma az irodalomban a XIX. századi nagyregényben jelentkezik domináns módon, s a naturalizmus teszi meg központi regényszervező motívummá.

Harc a Nagyúrral (1905.):
Az individuumnak a pénzzel és a pénzért folytatott reménytelen küzdelmét jelképezi Ady. Az élet gazdagsága, sokszínűsége, újdonsága csak a pénz által nyerhető meg, s ez a tudat teszi rendíthetetlenné, legyőzhetetlenné, ironikusan hallgataggá a disznófejű Nagyurat.

Mi urunk: a Pénz:
A pénz az ön- és közmegbecsülés feltétele, az ön- és közmegítélés kiindulópontja és mércéje. Az intellektuális, az érzelmi élményszerzés emberi tevékenység, csak a pénz által valósulhat meg.

Vér és arany:
Ady szerint a világ két princípiuma a vér és arany, a szexualitás és a pénz. A változékony világban, történelemben e két tényező képviseli az állandóságot.

Létharc-versek
A második világ alapvető jellemzője, hogy a biztos értékrend hiányában az individuumokra szétesett, esetleges közösség életének meghatározója a létért folytatott egyéni küzdelem, a “bellum omnia contra omnes”. A szabadverseny világának törvényszerűségét az egész élővilágra kiterjesztő Darwin, illetve visszahatásként a szociál-darwinizmus tana fogalmazta meg legerőteljesebben. Ez a gazdasági–biológiai elv a századforduló korára elvesztette gazdasági–tudományos–bölcseleti hátterét, a létharc mitikussá és jelképessé vált, s az individuum reménytelen küzdelmét a fönnmaradásért a megragadhatatlan erőkkel szemben világirodalmi szinten is Ady fogalmazta meg talán leghatásosabban. A létharc-versekhez szorosan kapcsolódnak (egyes felfogások szerint új témakört is alkotnak) a mámor- illetve a halál-versek.

A fekete zongora:
Ignotus híres mondása szerint: “nem értem, de gyönyörű”. Valójában az egyik legjobban végiggondolt, egységben tartott, logikusan felépített versről van szó. Az élmény, amit megfogalmaz, a bordalok évezredes hagyományára épül, mely szerint az élet elviselhetetlen a mámor nélkül. Ady valójában lefejti a dal típus konvencionálisan erőltetett könnyed hangvételét, s fölmutatja a műfajt létrehozó valódi gondolatot és életélményt, a vak végzetnek kiszolgáltatott egyén fájdalmát, szorongását. (Közvetlen előzménye Csokonai: Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz passzusa: “Keserves Sors, adjatok bort”.) A vers érzelmi íve a delirium tremens ívét idézi, a nekikapaszkodó indulattól a csúcsponton át a csöndes elnyugvásig.

Özvegy legények tánca:
A címben jelölt oximoron a természetesnek mondott létállapotból való kiválás tragikus feszültségét hordozza. A polgári világ konvencionális keretei közül csak a mámor révén lehet kilépni, s ez a kilépés egyszerre heroikus, hiszen a fennálló világrenddel való szembeszegülést jelzi, másrészt tragikus, hiszen szükségszerűen vezet el a haláltáncban realizálódó bukáshoz.

Jó Csönd-herceg előtt:
Az emberi létezés paradoxonának költői kifejezése, mely szerint életünk a maga temporalitásában nem más, mint folytonos menekülés a halál elől. A felütés Dantére játszik rá, az életre és eltévedtségre, de Adynál nincs már Vergilius és Beatrice, azaz nincs kalauz. A megszemélyesített halál pozitív tartalmú megnevezése az embernek az elmúláshoz való ambivalens viszonyára utal.

Az ős Kaján (1907.)

Három őszi könnycsepp:
A halál-versek paradox módon az élethez való viszony versei. Gyakori előfordulásuk – különösen a korai kötetekben – éppúgy fakad a szecesszió élményéből, mint a századelő céltalanságából, a törtségérzetből. A központi motívum e versekben a sírás, a könny. Ady ezzel Schopenhauer részvét-etikájához kapcsolódik, ami szerint a szenvedés és a kielégítetlen vágy általános létállapotában csak az embertársainkhoz való részvét lehet az egyetlen követendő magatartásforma. Adynál a kölcsönös részvét helyett – a korai, fölfokozott, nietzscheiánus én-kultusz nyomán – az önrészvét a meghatározó.

Istenes versek
Költészetének szinte ez az egyetlen rétege, melyet fenntartás nélkül fogadott a korabeli kritika, s Balassi mellett a legjelentősebb magyar istenes költőnek nevezték. Ady ‘Isten az irodalomban’ című esszéjében elméletileg is tisztázta a témához való viszonyát. A kálvinista valláshoz kötődő egyértelmű gyermeki hit után az ifjúkor radikális istentagadása következett. Ez a válasz azonban Ady szerint éppen végletességénél fogva nem tartható fönn, s önmagát – felnőttként – szabad gondolkodónak minősítette Istenhez fűződő viszonyában.
Az Isten-élmény rétegei:

– a gyermekkori szertartásemlékek, ünnepek

– a vallási közösség megtartóereje

– a Biblia; elsősorban az Ószövetség és a zsoltárok; ezek dallama és szókészlete

– kimutathatóan, illetve közérzet szintjén Nietzsche, Kierkegaard, illetve az általa megfogalmazott paradoxon: a hit ráhagyatkozás valakire, akinek létében nem vagyunk bizonyosak

Az Isten-téma ‘Az Illés szekerén’ kötetben jelentkezik először ciklusszervezőként, s ettől kezdve folyamatosan jelen van az életműben.

Az Úr Illésként elviszi mind... (1908.):
A művészlét, a kiválasztottságtudat baudelaire-i ihletésű költeménye.

Az Úr érkezése:
A szerető, a gondviselő Isten képe fogalmazódik meg.

Krisztus-kereszt az erdőn:
Az ifjúkori emlék felidézése mint versszervező elv, az objektív és szubjektív idő kettősségében az értékek és életelvek átértékelhetőségéről is vall. Így válik az egy ‘Igen’ és egy ‘Nem’-ből két ‘Igen’, azaz életünk időbeliségében tudomásul vesszük, hogy van időtlen, azaz havas Krisztus-kereszt az erdőn.

Ádám, hol vagy?:
A cím a bűnbeesés utáni jelenetre utal, mikor Ádám félelmében elbújt Isten elől. A vers a modern kor emberének köztes állapotát ábrázolja, melyben együtt van jelen az Istentől való elzárkózás igyekezete és a rátalálás vágya. Ebben a szituációban a lírai én számára az utóbbi törekvés ábrázolása és megélése válik fontossá, azaz a haragvó és bosszúálló istenképtől a szerető Isten képéig való eljutás.

A Sion-hegy alatt (1908.):
Az istenkeresés paradoxonának legerőteljesebb költői ábrázolása. Ez az ellentmondás többféle szinten jelentkezik a versben. A lírai én felnőttként a gyermeki bizonyosságra vágyik, illetve a megnevezés általi birtoklásra. Az öregnek és fáradtnak ábrázolt Isten viszont állandóan jeleket ad a világ számára, az örömhírt azonban képtelen felfogni és befogadni az ember. Egymás mellett megy el tehát az Isten és az ember útja, s a kegyelmi állapot ritka találkozásában a kölcsönös gesztusoknál egyértelműbb bizonyítékokra vágyik a lírai én.

A nagy Cethalhoz:
A költői kép, a szimbólum találóan írja le a bizonytalanná váló világképben az egyértelműségre vágyó ember és világ törekvését.

A vidám Isten:
Nem elsősorban a nietzschei ihletésű életkultusz és mámor hirdetéséről van szó, hanem annak felismeréséről, hogy az élet folytonosságában, mely egyszerre evilági és túlvilági, a halál csak intermezzo, mely a maga pillanatnyiságával nem szakítja meg az élet kontinuitását.

Sem utódja, sem boldog őse... (1909.):
A vers egyszerre hirdeti a századelő, a szecesszió individuum-kultuszát, az individuális perspektíva nagyszerűségét, és mutat rá a nézőpont szűkösségére, a meghaladás igényére. Valójában a váltás verse, az individualizmusból a perszonalizmusba történő átlépés igénye fogalmazódik meg. Az individualizmus az ember egyszeriségét, megismételhetetlenségét hirdeti, s a személyiséget a világ középpontjába helyezi el. Az én azonban önmagába zárt immanens rendszer. A perszonalizmus a személyiséget nyitottnak tételezi fel, s a lényeget az Én–Te viszonyra helyezi, azaz a személyes, interperszonális kapcsolatra, megkülönböztetve ettől ember és világ elidegenedett viszonyát, az Én–Az kapcsolatot. (Martin Buber)

Törtségérzet, fragmentalitás

Kocsiút az éjszakában (1909.):
Az adys szimbólumalkotás művészi szempontból egyik legtökéletesebb megvalósulása. Sikerének titka, hogy elszakad az allegorikus–metonimikus, egyértelműen értelmezhető versépítkezéstől, s egy korélményt, az egységes világkép szétesését, s az ezzel együttjáró félelemérzetet és bizonytalanságot világirodalmi szinten is páratlan tömörséggel és művészi intenzitással fejezi ki.

Háborúellenes költészete:
Az állandó költői jelenlét programját valló Ady négy év hallgatás után jelentette meg 1918-ban ‘A halottak élén’ című kötetét. A hallgatás okai:

– a háborús körülmények

– a kiadó hiánya

– a közönség bizonyos elfordulása költészetétől

– költészetének kifáradása, melyre már a kortársak is felfigyeltek (Hatvany-bírálatok)

A kötet összeállításába erős kézzel nyúlt bele Hatvany Lajos, s bár néhány reprezentatív vers kimaradt a kötetből (Új, s új lovat), a kötet jelentősége, művészi összefogottsága csak az ‘Új versek’-kel mérhető.

Világképi jellemzői:
Az általános szellemi és erkölcsi eltévelyedés időszakában (a katonák énekelve mentek a frontra, az Internacionálé a háború idejére felfüggeszti az osztályharcot, amerikai írók – a későbbi elveszett nemzedék tagjai (Hemingway, Dos Passos, Fitzgerald, Cummings) – jönnek át az európai frontokra, hiszen a háborút a férfias erőpróba színterének tartják; a háború elején a később harcos antifasisztává, a polgári humanizmus deklarálójává váló Thomas Mann-t franciaellenes, a francia írókat németellenes nacionalista érzelmek fűtik) Ady költészetében kezdettől fogva mélyen és egyértelműen háborúellenes és humanista álláspontot képvisel. Egyetlen költemény kivételével a megírást kiváltó okok között nem találunk konkrét háborús eseményt, Ady mindig a világégés egészét láttatja. A háború a zűrzavar, a káosz, az apokalipszis ideje. Ennek felismerésével átértékelődnek a korábban vallott eszmék és eszmények is. Legszembetűnőbben ezt a Tegnap–Holnap motívumpár értéktartományának megváltozása jelzi. Az induló Ady számára a Holnap és az Új a legfontosabb érték, s ezzel állt szemben a Múlt visszahúzó ereje. A háború perspektívátlan idejében a Jövő, a Holnap csak újabb borzalmak szülője lehet, ezért megtartó értékké a Múlt, a Tegnap lép elő. Megváltozik a lírai énnek a közösséghez való viszonya is. Az ostorozó, bíráló hangot a közös sorsvállalás felelőssége váltja fel. Mindez azt is jelzi, hogy a szecessziós–szimbolista látásmód és világértés megváltoztatására kényszerül Ady, hiszen az individuális perspektíva a válaszok szűkös lehetőségét nyújtja csak. Tükröződik ez az újfajta látásmód a költészetértelmezés, illetve a költői feladat újraértékelésében. Az írástudók feladata az emberiség felhalmozott erkölcsi, kulturális értékeinek őrzése, túllépés a ma rettenetén, az időbeliség és történetiség jegyében.

Poétikai–esztétikai jellemzők:

– A szecessziós–szimbolista, túlornamentizált jelképek helyébe elvont fogalmakat emel szimbólummá (vér, ember stb.).

– Előtérbe kerül a modern költészet változásaival párhuzamosan a drámaelvű líra, illetve a drámai monológ (Rába György), szoros összefüggésben az újfajta individuumfelfogással.

– Megjelennek az avantgárd hatások elsősorban az expresszionizmus (Bori Imre) – a korélménynek megfelelően (zaklatottság), illetve a tudat mély rétegeit feltáró szürrealista jegyek (Rába György).

Intés az őrzőkhöz:
A kései Ady-költészet egyik legszebb ars poeticája – nem változtatva az adys költészetértelmezések fő irányán – nem esztétikai, hanem erkölcsi programot fogalmaz meg. Az értelmetlenség, az állat-hős igék idején a jelen viszonyain túl nézve az ember “Szépbe-szőtt hitét” kell megőrizni. Fontos mozzanat Ady múltőrző verseiben, hogy annak összetevői apró, s látszólag jelentéktelen, a jelenben szinte értelmezhetetlen, s csak a múlt által értékké váló mozzanatok. Az emlékezéstechnika dominanciája – akarva-akaratlanul – a bergsoni időélmény jelenlétét mutatják, melyben szétválik az objektív, fizikai idő és a szubjektív idő, a dure., a tartam.

Az eltévedt lovas:
Ady egyik legösszefogottabb, mindvégig egységben tartott, alapvető szimbólumát rendkívül sokféle értelmezési lehetőség felé kitágító verse. A versen végigvonuló fenyegetettség, céltalanság egyszerre jelezheti a XX. századi individuum, a tárgyiasított költői én bizonytalanságát, a magyarság örökös úttévesztését. Költői bravúr, ahogy az elkoptatott motívumok, szóképek, erős konnotációjú fordulatok bonyolult, összetett értelmezési lehetőséget kínálnak.