Csokonai Vitéz Mihály

Csokonai Vitéz Mihály

(1773—1805)

A debreceni világ messze volt a pest-budai világtól. A kálvinista cívisek a török időkben olyan sajátos függetlenséget valósítottak meg a maguk számára a magyar király, az erdélyi fejedelem és a szultán között, hogy némi kis túlzással városi köztársaságnak is tekinthetjük úgy másfél évszázadon át Debrecent. Ebből az önállóságból még sok minden megmaradt a XVIII. századra is: itt előrehaladottabb volt a polgárosodás, mint az ország nagy részében; Bécstől is távol éltek; itt — ritka kivételként — volt magyar nyelvű polgárság, amikor elérkezett a felvilágosodás híre és szelleme. Debrecen ellentmondásosan válaszolt rá. A cívisek kemény vallásossága, a gazdag polgár félelme minden változástól, a kálvinizmus szűkkeblű puritanizmusa. amely még a színházat is ártalmas hiúságnak tartja — ezek visszahúzó erők voltak. Viszont a polgári érdek a tudományok fejlődésére üdvös iskolakultuszt fejlesztett: a művelt elmék fogékonysága a haladó eszmékre, a diákok újat akarása s magának a városi polgárnak természetes antifeudalizmusa jó talaj volt az új kulturális igényekre. A méltán nagy hírű debreceni Kollégiumban a szinte mesés hírű Hatvani professzor már a hatvanas években a kor színvonalán álló fizikát tanít, nem sokkal később Budai Ézsaiás professzor már a felvilágosodás szellemében — meglepő tájékozottsággal — oktat történelmet, s ír kitűnő tankönyveket a világtörténelemből is, a magyar történelemből is. Linné akkori legmodernebb természetrajzára tudósok egész nemzedéke esküszik. Diószegi Sámuel, Földi János, Fazekas Mihály egymást is tanítva teremti meg a magyar nyelvű állattant és növénytant. E természettudósok közül Földi is, Fazekas is egyben költő. Földi egyszerre orvos, a verstan tudósa, otthona az új debreceni költészet középpontja; Fazekas idővel a Ludas Matyi költője lesz. Ebben a körben nő fel a felvilágosodásból táplálkozó, majd a Martinovics-kor után új utak felé tájékozódó magyar irodalom legnagyobb lírikus költője: Csokonai Vitéz Mihály.

Egész élete harmincegy esztendő: 1773. november 17-tol 1805. január 28-áig. E rövid idő alatt olyan gazdag, sokszínű és maradandó életművet hagyott hátra, hogy Vörösmartyig, Aranyig és Petőfiig sincs párja.

A Kollégium diákjaként kezd verselni, és már kamaszkorában tudomásul vett költő. Szomjazza a tudást, és szomjúságához példás kitartása és rendkívüli memóriája van. Mire elvégzi az iskolát, latinul, görögül, németül, franciául és olaszul tud, jártas kora irodalmában, filozófiájában, és tájékozott a természettudományokban. Egyszerre ragadja el a felvilágosodás haladó szelleme, a rokokó költészet kecsessége, az ókori latin és a XVII. századbeli francia klasszikusok pátosza. Ilyen műveltséggel és irodalmi megalapozottsággal fogadja magába a népköltészet hatását. És közben diákosan vidám örök tréfálkozó, életet szerető, nyughatatlan, mindent próbáló. Hamarosan kifejezője lesz az új, a polgárosodás felé néző haladó szellemnek. Már az otthon is errefelé irányította: apai nagyapja református prédikátor, apja felcser, vagyis sebészorvos, aki korai haláláig maga is tollforgató tudósféle, orvostudományi és történelmi szakkönyvek kéziratait hagyta hátra. A költő anyja cíviscsalád leánya. Művelt polgárok voltak a feudális Magyarország legpolgáribb városában.

Költészetének rétegei, a stílus- és ízlésirányok hatása:

a.) A deákos klasszicizmus ill. az iskolai versgyakorlat hatása:
Egész életét és költészetét meghatározták a Debreceni Református Kollégiumban töltött évek. Itt bontakozott ki kivételes költői tehetsége, itt szerzi meg korát meghaladó műveltségét; több nyelven beszél, ír.
(Poeta natus – született költő, az eredeti tehetség; poeta doctus – tanult költő, tudós költő, a hagyományokat követő költő.)
Formakészségéért, verseinek zeneiségéért társai Cimbalomnak nevezték. 1795-ben a halasi és kecskeméti legációról (=adománygyűjtés a kollégium javára) nem tér vissza, hanem fölutazik Martinovicsék kivégzésére. S ezt követően kizárják a kollégiumból. A hagyományos értelmezés szerint a konzervatív kollégium és a haladó, a felvilágosodás eszméit valló Csokonai között kenyértörésre került sor. Az újabb kutatások szerint Csokonai nem tudott elszámolni a legáción szerzett pénzzel. Szabó Magda véleménye szerint az 1795 után szigorodó politikai légkörben kényszeritették a kollégiumot, hogy megváljon rebellis (=lázongó) és legkedvesebb fiától. Szauder József Az estve és Az álom című tanulmányában mutatta ki a kollégiumi versgyakorlat hatását Csokonai költészetében. Két verstípust műveltek:
– a sententia költészetet, mely egy többnyire antik eredetű bölcsesség verssé formálása volt.
– a pictura költészetet, mely természeti jelenség vagy emberi karakter verssé formálása volt.
Az életmű nagy része már a kollégiumban elkészült, később ezeknek a finomítása, átdolgozása történik meg.

Az estve (1794.):
Az iskolai változat címe: Az estvének leírása. Ezt követte az 1789-es Az estve, majd a végső változat. A változás iránya, hogy a tiszta piktúra szentenciával töltődik, s a tájleíró versből bölcseleti ódává emelkedik.
Szerkezete:
1–2. egység: piktúra; klasszicista vonásokkal az iskolai versgyakorlatból örökölve a stíluseszközök tobzódásával festi meg az első világ harmonikus képét, a nyugalom, a rend, a célszerűség világát. (A nyitókép allegóriának is felfogható megszemélyesítése, további megszemélyesítések, költői jelzők, metaforák, alliterációk nem csupán a költői eszközök gazdagságát, hanem az ábrázolt természet szépségét is érzékeltetik.)
A 3. egység megszólítása és felszólítása a piktúrából a szentenciába vezet át, előrevetítve a második világ, az emberi társadalom, a civilizáció diszharmóniáját.
A 4. egység megszólítással és költői kérdéssel kezdődik. Csokonai Rousseau tanait követi, gyakran rímbe szedi a francia filozófus tanításait. Utal Az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól című értekezésre. Felidézi az Emil című műből azt a gondolatot, hogy: “mert gonosz erkölccsel senki sem született”. Az általános érvényű megállapításokat néhol a magyar valóságra is vonatkoztatja.
Az 5. rész egyértelmű állásfoglalás a természet harmonikus világa mellett.
A 6. rész a vers zárlata; emelkedett hangnemével műfajváltást is jelez, ódai magasságba emeli a leíró jellegű költeményt. Az utolsó sorban az ‘ember’ szó használata ismét Rousseau-ra utal, tehát nem biológiai, antropológiai, hanem filozófiai értelemben használja a kifejezést (lásd: Emil, vagy a nevelésről bevezetője).
Stilisztikai szinten a vers élesen kettéválik a piktúrára és a szentenciára, eszmei szinten azonban szorosan összetartoznak, ellenpontozzák egymást. A verselés felező tizenkettes; Bessenyei tette a felvilágosodás korában a gondolati-leíró versek, költemények versformájává.

Konstancinápoly (1794.):
Alapja: Egy város leírása.
A piktúra rész keleties mozgalmasságot áraszt a fölvillantott életképekkel, s ehhez szerencsés költői eszköz a múzsa társulhívása. A szentencia rész a “Denevér babona...” felkiáltással kezdődik. Csokonai ötvözi a voltaire-i antiklerikalizmust és racionalizmust Rousseau érzelmeket felszabadító törekvésével. Az emberiség harmóniájának és testvériségének alapja, hogy megszabaduljanak a megosztó és a józan észnek, tapasztalatnak ellentmondó vallási dogmáktól. Csokonai ugyan a mohamedán vallásra utal, ám beleszövi a katolikusok pénteki böjtjét is. A vers zárlata a költőre jellemző jövőbeutalással fejeződik be, ismételten ódává emelve a költeményt.

b.) Diákköltészet:
Minden nagyhagyományú alma mater (=iskola) féltve őrzött kincse és továbbítandó értéke a diákköltészet. Jellemzője a tanárok ill. a tanulandó tárgyak, a közvetített értékek kigúnyolása. Ennek jellemző módja az emelkedett formához rendelt kisszerű tartalom (pl.: Óda az árnyékszékhez).

c.) Népiesség:
A német (Herder) közvetítéssel eljutó népiesség egyik első képviselője a magyar irodalomban. Az ő nevéhez fűződik az első magyar népies helyzetdal: Estve jött a parancsolat (1791.), átdolgozva: Szegény Zsuzsi a táborozáskor (1802.). Az ő nevéhez fűződik az első magyar tündérmese lejegyzése: A méla Tempefői című színműben. Viszonya azonban ambivalens a népiességhez. Szuszmir, a kályhafűtő Fegyverneki két lányának mondja el a mesét, de csak Éva, a kisebbik és műveletlen hallgatja végig, Rozália, a felvilágosult hölgy rájukcsapja az ajtót. Ha stilisztikai szempontból nem is, gondolatiságát tekintve idesorolható a népnevelés és népoktatás fontosságát hangsúlyozó Jövendölés az első oskoláról a Somogyban című programadó költeménye.
Lefordítja a Homérosznak tulajdonított Békaegérharc című komikus eposzt, melyben a diákköltészeti hangvétel és a népiesség keveredik.

d.) Rokokó:
A hatás legteljesebben két ciklusban, a Lilla-dalok és az Anakreoni-dalok címűekben jelentkezik. A hatás legfontosabb jellemzője Csokonai formakultúrájának rendkívüli gazdagodása. A látszólag könnyed forma egyszerre érzékelteti a személyes boldogság megtalálásának reményét és a pillanatnyi idillek mulandóságát.

e.) Szentimentalizmus:
Stíluseszközeiben nehezebben, világképében határozottan megragadható. A világból, a társadalomból kitaszított vagy onnan önként távozó ember fájdalma szólal meg. A felfogásnak megfelelően a díszlet gyakran a természeti környezet, ahol a természet egyes jelenségeivel felerősíti vagy ellenpontozza a lírai én fájdalmát.

A Magánossághoz (1798.):
Életrajzi háttér: a Lilla-szerelem vége, kicsapatás, állásnélküliség. Csokonai a hiányból, a szükségből teremt erényt, hiszen a magánosság nála nem, illetve nem elsősorban fájdalmas lélekállapotot jelent, hanem kivételezett élethelyzetet, mely elől elzáratnak a társadalom különböző rétegeihez tartozó alakjai. A magánosság teremtő állapot, mely alkalmas egy új költészeteszmény megfogalmazására: a klasszicizmus imitációesztétikájának helyébe a romantika teremtő-költő gondolata lép (7. vsz. 5–8. sor).
A műfaj a formai jellemzőket tekintve óda ill. himnusz, a hangvétel azonban módosítja ezt, és elégikus színezetet ad a versnek. A zárlat a végső magánosság óhaját tartalmazza, mely egyúttal megszünteti a világból való számkivetettséget; a megoldást azonban a jövőbe utalja.

A tihanyi Ekhóhoz (1803.):
Műfaj: A vers retorikai felépítése a megszemélyesített, allegorikus tihanyi Ekhóval az ódát ill. a himnuszt idézi. A hangnem azonban erőteljesebben határozza meg a műfajt, így elégiának mondhatjuk.
A vers első változata a Füredi parton címmel volt, s a végső változatban is, a 2. strófában utal erre a költő. A versforma a reneszánsz költészetben népszerűvé vált, Balassi által is művelt ekhós vers; annak azonban némileg átdolgozott változata, hiszen a Csokonai-versben az ekhó az egész sort megismétli. A szentimentalizmus rousseau-i ágával érintkező téziseket (a polgári világból való számkivetettség, magány, társtalanság) az életrajz, a személyes élmények hitelesítik, anélkül azonban, hogy Lilla nevének említésén kívül bármilyen konkrét biografikus mozzanatra utalna a költő; sőt a 4–5. versszak, mely a társtalanságot panaszolja sirámszerű hangvételével a XVI–XVII. századi protestáns prédikátor költők hangját idézi. (Babits: Ősz és tavasz között című versében Csokonait is idézi hasonló élethelyzetben.) A 7. versszak konkrét utalást tartalmaz Rousseau-ra, az ismétlés pedig a rousseau-i bölcselet két fontos fogalmát foglalja magába. Az elégikus hangvétel bölcseleti tartalmat takar, természet és civilizáció, ember és polgár megbomlott egységére mutat rá, s egyúttal ember és polgár egységére vágyik (lásd: Rousseau: Emil bevezetője). A zárlat a harmónia vágyának jövőbeutalását tartalmazza.

A Reményhez (1803.):
Szintetizáló jellegű költemény, összegzője a különböző stílusirányzatoknak, hatásoknak. Harmóniát teremt a különböző műfaji lehetőségek között, az egyéni élményt általános szintre emeli.
Műfaj: A rövid sorok, a fölfokozott zeneiség, a 2–3. versszakban a növény-ornamentika (=díszítés) használata a dal felé mutat. A vers retorikus felépítettsége, a megszemélyesített fogalom és érzés, az odafordulás, a keretes szerkezet az ódát idézi. A vers értékszerkezete, eszmény és valóság szembeállítása, a hangvétel az elégiát idézi. Az összefoglaló jelleg a stílusirányzatok szintjén is mutatkozik: a retorikus, zárt szerkezet, a harmonikus kompozíció a klasszicizmus jellemzője. A megfogalmazott élményanyag, az általános szintre emelt világkép, a számkivetettség, megcsalattatás érzése a szentimentalizmusra jellemző. A 2–3. versszak természeti metaforikája egyszerre idézi a rokokó könnyedségét és a népiesség természetességét. A szimultán verselés (trocheikus ill. ütemhangsúlyos) szintén a rokokó ill. népiesség összefonódását jelzi.

Tüdőgyúladásomról (1804.):
Kiindulópont egy klinikai érvényű és pontosságú önmegfigyelés (Janus Pannonius: Amikor a táborban megbetegedett). Ez elindít egy filozófiai bölcselkedő folyamatot. Nem fejlődik ki a gondolat, hanem helyette a betegségen úrrálevő emberi tudás és segítőkészség ódájává emelkedik a vers.

A fiatal költő rendkívüli tehetségére hamar felfigyelt Földi János, verstanra oktatta, és hamarosan Csokonai lett Földi körének nemcsak legjelentékenyebb alakja, de legjobb verselője és legjobb elméleti versszakértője is. Azóta elmondhatjuk, hogy az egész magyar költészet egyik legjobb verselője. Bravúrosan kezeli a versformákat, és dallamosabbá tette a magyar nyelvet, mint bárki mindaddig. A formákkal is szüntelenül kísérletezett, újabb nyelvzenei lehetőségeket keresett és talált. Egészen József Attiláig nincs költőnk, aki oly sok versformával élt volna, mint Csokonai.

Földi után az irodalom új jelenségeire oly érzékeny Kazinczy fedezi fel. Kazinczy pártfogásával belekapcsolódik a felvilágosodás országos jelentőségű költészetébe. Versei eddig csak kéziratban terjedtek, de most már néhány megjelenik Kármán folyóiratában, az Urániában. Eszmevilága is a felvilágosodás haladó szándékait fejezi ki. De már megszólal kecses-dallamos szerelmi költészete. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a világirodalom legnagyobb szerelmi költői közé tartozik, rangja semmivel sem kisebb, mint Catullusé, Petrarcáé vagy Baudelaire-é. Első szerelmének és ihletőjének regénye még méltó megírásra vár. Mesterének, Földinek ifjú feleségébe, Juliskába szerelmes, és nem is reménytelenül. A ragyogó és hűtlen asszony keservessé tette Földi János magánéletét. És különös tragédia az, amikor mester és nála sokkalta nagyobb tanítvány válik szerelmi vetélytárssá.

A Juliskához írt versek később a Lillához írt dalok kötetében jelentek meg, s az olvasó hajlandó úgy tekinteni, mintha valamennyi a híres későbbi szerelemhez szólna.

Csokonai előbb a Kollégium tanítványa volt, majd ugyanott lesz tanár. Kitűnő, korát meghaladó pedagógus volt. Új módszerei, főleg a személyes foglalkozás a diákokkal, ellenszenvet is vált ki idősebb tanártársaiból, de a Martinovics-mozgalomig mégis zavartalanul taníthat, írhatja verseit, készülhet nagyobb műveire. Erre az időre esnek első színjátékai is, köztük a kitűnő szatirikus vígjáték, a Tempefői. 1794-tol egyre gyanúsabb a Kollégium tanárai előtt. És amikor kirobban a Martinovics-ügy, és Csokonai irodalmi barátját, pártfogóját, Kazinczyt is elfogják, majd elítélik — a Kollégiumban fegyelmit indítanak Csokonai ellen. A vád ugyan kizárólag a szabálytalan oktatási mód, de ez közismert volt már azelőtt is. Nyilván ez volt a kifogás. Csokonai elveszti állását. Nekiindul az országnak, hogy megélhessen és írhasson. Sok helyet bejár: volt Pesten is, elzarándokol Virág Benedekhez, meghallgatja tanácsait, majd Komáromba megy, amely, akárcsak Debrecen, a ritka polgárvárosok közé tartozik. Ott remél életlehetőséget. Ehelyett találkozik a nagy szerelemmel. Megismeri Vajda Juliannát, egy módos kereskedő leányát, akit verseiben Lilla néven halhatatlanná tett. A szerelem kezdetben reményteljes, csak azt kívánják, hogy szerezzen magának rendes foglalkozást. Ezért az első adandó alkalommal újra tanári állást vállal: Somogycsurgóra kerül helyettes tanárnak. De míg ő távol van, Lillát férjhez adják egy gazdag polgárhoz. Ez a csalódás ad érzelmet és alkalmat a gyönyörű szerelmi elégiákhoz. Ekkor keletkezik A Reményhez meg A tihanyi ekhóhoz.

Magányosan megy vissza Csurgóra tanítani. Életereje, életszeretete győzedelmeskedik. Csurgón írja későbbi vígjátékait, köztük legjobb színpadi művét, az Özvegy Karnyónét, ezt a mindmáig hatásos bohózatot. Ott írja vidám eposzát, a Dorottyát, amelyben szatíra, burleszkkomikum, népies hangvétel, csevegő elbeszélőkészség mesteri módon egyesül. A felvilágosodás politikai reményeinek vége, a szerelem boldogságreményének vége, az is kiderül, hogy a költőnek túl gyönge a tüdeje, de Csokonai nem hagyja magát: a bánatok közt ugyanolyan kemény lélekkel tart igényt az örömre és az egész emberiség boldogságára, mint ugyanebben az időben az olykor Magyarországon élő Beethoven.

Csokonai mindent meg tud írni, amit akar, de semmi sem sikerül neki, amit tervez. Idővel Csurgóra is megérkezik az a tanár, akit helyettesített, ő mehet tovább. Így jut vissza Debrecenbe, özvegy édesanyja házába. Töméntelen kézirata van, meglevő és készítendő műveiből húszkötetes gyűjteményt tervez, de hátralevő éveiben mindössze kettő jelenik meg: A tavasz című verseskötet és a Dorottya. A Lilla-dalok is nyomdába kerül, de ennek megjelenését már nem érte meg. Egy grófi temetésre őt hívták meg, hogy verses ünnepi búcsúztatót mondjon, erre az alkalomra írja utolsó művét, A lélek halhatatlanságáról szóló elmélkedő költeményt, amelyben szembesíti a különböző világnézeteket. Hajadonfővel olvassa fel a nagy művet a hideg téli időben a koporsó mellett. Meghűl, tüdőgyulladást kap, amelyet legyöngült szervezete már nem tud leküzdeni.

Halálakor még kevesen tudták, hogy a legnagyobbak közül való. A börtönből már kilépett Kazinczy sejtette, de például Kölcsey idegenkedett Csokonai népiességétől. A kortársak Kisfaludy Sándor felszínes költészetéért lelkesedtek. Később a diadalmas romantika elhomályosította emlékezetét, csak Petőfiék kezdték elismerni. De száz évnek kellett elmúlnia a halálától, amíg Ady és a Nyugat költői felfedezték benne a nagy elődöt, a nagy halhatatlant. Azóta neve és életműve már költészetünk első sorában fényeskedik.

Vissza