SAMUEL BECKETT (1906-1989)

 

(((A Beckettről és drámáiról szóló „bevezető”, illetve az utána következő összefoglalás a Godot-ra várva c. drámáról a 77 híres dráma c. kötetből való. Érdekességként lásd a Révai M. G. „C4” színkörének előadását a „Tíz éves a Révai színkör”c. műsorból! Videófelvételről megtekinthető.)))

 

Egyszer egyik kritikusa megkérdezte Beckettet, kicsoda is Godot. A szer­ző így válaszolt: „Ha tudtam volna, megírom a darabban."

Beckett szerint az író hivatása, hogy élményeit a maguk egységében és komplexitásában fejezze ki, akkor is, ha a lusta közönség nem érti. Dublinban született, protestáns családban. Bármennyire furcsa is a későbbi Beckett-kép alapján, de igen népszerű diák volt, jó sportoló, társaságkedvelő. 1923-ban a Trinity G'ollege-ban francia-olasz szakos, 1927-ben végez. Kiváló eredményei alapján párizsi egyetemi lektor lesz. Párizsban közeli kapcsolatba kerül James Joyce-szal és körével. Proust­-ról ír tanulmányt, költői díjat nyer. 1930-ban visszahívják a dublini Trini y Gollege-ba tanárnak, azonban hamarosan búcsút mond az egyete­mi karriernek, s későbbi hőseihez hasonlóan vándorol, alkalmi munkákat végez. Beutazza Európát, majd Párizsban települ le, itt írja Murphy című regényét (1938).

 A második világháború idején részt vesz a francia ellenállásban, majd az ír Vöröskereszttel tér vissza Párizsba, ahol ismét otthonra talál.

Talán legtermékenyebb évei következnek. A Godot-ra várva 1952-­ben jelenik meg franciául.

 

Mint az író vallja, a tanult nyelv nagyobb művészi fegyelemre készteti. 1953-ban mutatják be a darabot Párizsban, Roger Blint rendezésében; újszerűsége miatt akkoriban számos vita kísér­te, azonban többen már akkor is felismerték, hogy új korszakot jelez a XX. századi dráma történetében.

 

További főbb drámái: A játszma vége (1957) : egy vak ember tartózkodik egy üres szobában, mellette két másik ember egy-egy kuká­ban;

Az utolsó tekercs (1958) : egy öregember újra meghallga ja fiatalkori magnófelvételeit, azonban már nem sikerül megértenie őket; Némajáték; Ó, azok a szép napok (19ó1): egy színésznő monológ­ja, aki fokozatosan süllyed, a közelében lévő férfival párhuzamosan, a homokban, míg a darab végére már csak a feje látszik ki.

 

Beckett drámáit számos nyelvre lefordították, s világszerte játsszák.

1969-ben Nobel-díjjal tüntetik ki. Amint meghallja a hírt, összecsomagol, s ismeretlen helyre távozik: nem kíván nyilatkozni, interjúkat adni.

Az abszurd dráma, ahogyan Esslin nevezte el, a kritikus szerint a sokkterápiára épül, a közönséget a lét értelmetlenségével szembesítve, védekező erőket szabadít fel. Ezek a tragédia katarzisát helyettesí­tik.

Beckett drámái egy, a korábbitól eltérő dramaturgiára épülnek. Szinte nincs cselekményük, a szereplők a lét perifériáján vegetálnak, nincs igazi karakterük, s nem folytatnak a hagyományos értelemben vett párbeszédet, mivel nincs közöttük igazi kommunikáció.

 

Műveiben gyakoriak, mint a Godot-ra várva-ban is, a komplemen­ter figurák: Vladimir a gyakorlatias, Estragon a költő, Pozzo az úr, Lucky a szolga stb. A dráma  statikus helyzetet ábrázol, mely számos metaforikus értelmezést megenged. A várakozás válik életük egyetlen értelmévé.

A párhuzamok és az ellentétpárok, mint arra Hankiss Elemér is utal egyik tanulmányában, a darab szerkezetének alapvető részei: a két felvonás egymásnak megfeleltethető motívumokból épül fel (pl. megváltás, elkárhozás, öngyilkosság, elmenni, itt maradni stb. A darab tragikumát gagek, bohóctréfák, komikus szituációk oldják.

Az állandó feszültség a remény és a reménytelenség, az illúziók és a valósággal való szembenézés között így marad elviselhető.

 

 Magyarországon 1965-ben mutatták be a darabot a Thália Stúdióban, Kazimir Károly rendezésében, Kolozsvári Grandpierre Emil fordításában; kiemelkedő előadása volt a kaposvári 1975-ben, rendezte: Ascher Tamás.

 

 

GODOT-RA VÁRVA

Főbb Szereplők: ESTRAGON - VLADIMIR; P0ZZ0 – LUCKY

 

I. FELVONÁS. Két ember, Estragon és Vladimir, találkozik az országútnál, egy fa mellett. Estragon a cipőjét próbálja lehúzni, de eleinte nem sikerül.

„Vladimir: Mit is mondtam? Estragon: Dagad. V: Igen, igen, tudom, a latrokról beszéltem. Emlékszel? E: Nem. V: Akarod, hogy elmondjam? E: Nem. V: Gyorsabban múlik az idő. (Szü­net) Azt a két tolvajt a Megváltóval együtt feszítették keresztre. E: Kicsodával? V: A Megváltóval, két tolvajt. Azt beszélik, hogy az egyik megmenekült, a másik viszont... (keresi a megmenekült ellentétét) elkárhozott. E: Mitől menekült meg? V: A po­koltól. E: No, én megyek... (nem mozdul) V: És mégis... (Szü­net) Hogy lehet az… Remélem, nem untatlak ! E: Nem figyelek oda."

Godot-ra várnak, úgy vélik, hogy ő a segítségükre lesz. Soha nem látták, s a találkozó helye és ideje felől is kételyeik vannak.

Várakozás közben esetleg fel is akaszthatnák magukat, azon­ban ezt elvetik.

Már-már azt hiszik, megérkezett Godot, azonban Pozzo az, aki pórázon vezeti néma szolgáját, Luckyt. Meg akar szabadul­ni tőle: „...ahelyett, hogy egyszerűen kidobnám az ajtón, ki­dobnám seggbe rúgások kíséretében, jóságosan kihajtom a Megváltóról elnevezett piacra, s ott eladom, hogy valami hasz­nom is legyen belőle. Az igazat megvallva, az ilyenféle szerzete­ket elűzni lehetetlenség. Tulajdonképpen meg kellene ölni őket. (Lucky sírva fakad) E: Sír. P: Egy kivénhedt kutyában is több a méltóság."

Estragon megpróbálja megvigasztalni Luckyt, az azonban megrúgja. Lucky a feltétel nélküli szolgálaton kívül még egy dolgot tud, Pozzo felszólítására leveszi kalapját, és „gondolko­dik".

Az öntelt Pozzo és Lucky útra kel, Estragon és Vladimir pedig tovább várakozik. A felvonás végén egy kisfiú érkezik, aki Godot üzenetét hozza : „Godot úr megbízásából közlöm, hogy ma este nem jöhet, de holnap feltétlenül eljön."

Estragon és Vladimir el akar menni éjjelre. „E: Megyünk? V: Menjünk. (Nem mozdulnak. Függöny)"

 

II. FELVONÁS. „Másnap. Ugyanabban az időben. Ugyanott.

Estragon cipője a színpad szélén, a sarkok összeérnek, a cipők orra kétfelé néz.

Lucky kalapja ugyanott. A fa lombot hajtott.

 „ V: . . . Szóval tegnap óta nagy változás történt itt. E: Minden nedves. V: A fára nézz ! E: Az ember nem lép kétszer ugyanab­ba a szarba. V: A fáról beszélek, nézz a fára ! (Estragon a fára néz.) E: Tegnap nem volt itt? V: De itt volt. Nem emlékszel? Egy hajszálon múlt, hogy nem kötöttük fel magunkat rá. (Tű­nődik) Igen, így van, kis híján felkötöttük szótagolva) ma-gun-­kat. Te nem akartad. Nem emlékszel? E: Álmodtad az egészet. V: Csakugyan elfelejtetted? E: Én már ilyen vagyok. Vagy rögtön felejtek, vagy egyáltalán nem felejtek."

Pozzo és Lucky esik be a színre. „V: Várakozunk. Unatko­zunk. (Felemeli karját - Nem, ne tiltakozz, állatian unatkozunk, nincs vita. Nohát. Jelentkezik az alkalom a szórakozásra, s mi mit teszünk? Hagyjuk megrohadni. Gyerünk munkára! (Poz­zóhoz közeledik. Megáll) Még egy pillanat, minden eloszlik, s mi ismét együtt leszünk a magány végtelenségében. (Eltűnődik)" „V: Tegnap találkoztunk. (Csend) Nem emlékszik? P: Nem emlékszem, hogy tegnap bárkivel találkoztam volna. És holnap nem fogok emlékezni arra, hogy ma találkoztam valakivel. Ne számítson hát rám, ami a felvilágosításokat illeti."

Pozzo megvakult, teljességgel Luckyra van utalva; azonban változatlanul gonoszul bánik vele.

 

Amikor elmennek, Estragon és Vladimir tovább várakozik. A felvonás végén megjelenik egy kisfiú, aki nem emlékszik, hogy ő lett volna itt tegnap, s Godot üzenetét hozza; sajnos nem tud jönni, de holnap biztosan eljön. A két ember tehát tovább várakozik.