A
költő életében megjelent utolsó verseskötet
(Számadás, 1935) szonettciklusa mellett ilyen költemények vannak, mint a
Halotti beszéd, a Marcus Aurelius és a Hajnali részegség (1933 ősze)
Létösszegző,
az élettel, sorssal számot vető művek ezek.
Saját megközelítése szerint a költőnek az a feladata, hogy a vajdai
végső kérdést feltegye: "Mért születni, minek élni..."
A
képi alapmotívum már megjelenik a Kenyér és bor c. kötet fontos versében, a
Boldog-szomorú dalban: az éjszakai nyugalom hiánya, vagy az abból való
felriadás érzelmi-logikai következményei. Ott a hiány szervezi a verset:
"... mert nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem,
már itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben.
A
most elemzett versben, a Hajnali részegségben
elérhetjük a költő képei, asszociációi, VÍZIÓI nyomán az ÉGI
CSODÁT, a transzcendens OK-ot és CÉL-t,
ami miatt érdemes élni. A gondolatmenet a mindennapi élet sivárságától jut el a
BOLDOGSÁG égi kastélyáig. Egyívű LÉTÉRTELMEZŐ, elemző-szintetizáló
gondolatmenet ez.
A
megnyilatkozás szélsőségesen szubjektív,
vallomás jellegű, ugyanakkor általános érvényű és absztrakt.
A
forma rapszodikus építkezésről tanúskodik -- ahogy az érzelmek és a filozófiai
gondolatmenet megkívánja.
Alapvetően
jambikus vers, de gyakori a zökkentés , a hangsúlyos verselésbe való átváltás,
vagy más formai "meglepetés". A rímképletek is rapszodikusan váltják
egymást.
Az
eddigiekből és a képek "felrakásából", illetve a stílus jellemzőiből
következően RAPSZODIKUS ÓDÁNAK
nevezhetjük a műfajt. Az uralkodó esztétikai minőség tehát az ódai, a
himnikus, de elégikus, groteszk, profán, parodisztikus, alantas ugyanúgy
színezi ezt az alapminőséget, mint a szép, az idilli, a bájos.
A
képek elrendezése a már idézett logikai ívet szolgálja. A csillagok, a csillagos égbolt
Kosztolányinál legtöbbször valamilyen titokzatos világ, általában a
gyermek-lét fantáziáinak a
jelképe. Másképp a RÁCSODÁLKOZÁS a világra egyik képzetkörének hordozója. Itt is úgy jelentkezik, mintha az ötven
éves ember életében először látná meg a csodát abban a világban, amiben eddig
élt. A MEGLÁTÁS, RÁLÁTÁS képességének azonban -- ezt sugallja a gondolatmenet
-- előfeltétele a sok szürke, végigkínlódott hétköznap, és (az olvasó sejti) a
HALÁL közelségének tudatosodása. Embersorsunkat tehát megszabja az, hogy
kétszer vagyunk képesek meglátni a csodát:
gyerekkorunkban és életünk végének közeledtével, a halál árnyékában.
Az
általános emberi FELADAT tehát -- úgy tűnik -- időben meglátni a hétköznapokban
az ÜNNEPET, a szürke létben a SZÍNEKET,
az eföldi létben az ÉGIT. Aki nem keresi, akiben nincs meg a nyitottság és a
szándék a csoda meglátására, az nem is találhatja meg.
Két
pictura kontrasztozza egymást. Az egyik a költemény elején KIÁBRÁNDÍTÓ,
lehangoló.
A
másik kb. a mű közepétől magasztos, fenséges, himnikus pozitív érzelmekkel
telített vízió. Ezt a részt jellemzi a virtuóz rímelés is.