Külvárosi éj c. kötet (Bp. 1932. a költő kiadása)
A kötet versei pl.: Külvárosi éj; Holt vidék; Mondd, mit érlel...;
Ritkás erdő alatt; Ordas; Munkások; A hetedik; Emlék; Medvetánc; Eső; Fagy; Határ; Kanász; A cipő; Fák; Bánat; Háló
A hetedik címűt beválogatja a Medvetánc c kötetbe is a költő

Alapinformációk:

• tíz soros, refrénes strófák
• a strófákon belüli szerkezeti áttekinthetőséget a két bevezető sor (nyitó tétel), a két zárósor, melyek közül az utolsó a strófák végén pontosan ismétlődő refrén, és a strófa közepén szimmetrikusan elhelyezkedő, gondolatritmussal tagolt szövegrész biztosítja
• a szerkesztésmód emlékeztet Villon strófaszerkezeteire, pl. egy Bourbon herceghez írt "levelére", illetve a vágánsköltészet kocsmadalaira, amikor egy vezető "szólista" megadja az alaphangot (esetleg poharával az asztalt verve, vagy lábával dobogva), elkezdi a "művet", és a társak bekapcsolódnak, amikor a refrén következik
• lagalább ugyanolyan erővel érvényesül azonban a magyar tempo giusto ritmikájú népdalok lüktetése
• látszólag felező nyolcas, valójában bonyolult hangsúlyelhelyezésű verssorok (hol sűrűbb, hol ritkább hangsúlysorozat jellemzi a sorokat)
• az egyes strófák az ember-lét életútjának drámai mozzanatairól szólnak: születés; konfliktus (harc); szerelem; költővé válás; halál
• az aranymetszésnél (a 30. sornál), illetve közvetlenül utána elhelyezett a költőség problémája
• a hetes szám számmisztikája az ősi héber számmisztika Biblia által is gyakran használt, a tökéleteset, az abszolút teljeset jelképezi, mint ahogy a belőle elvett egy nyomán a hatos szám a tökéletlent, a rútat, a gonoszat (a 666 a sátán száma), ennek "titka" az Apokalipszisben is jelen van
• a hetes szám a magyar népmesék legismertebb figurájára, a hétfejű sárkányra is jellemző, itt a hétszeres gonoszság, a főhőst hétszeres próbatétel elé állító veszély jelképe,

József Attila: A hetedik 2.

illetve a meghétszerezett ellenséges identitásé, amely mégis EGY EGÉSZ szörny-személyiség. Ezt a lényt a boldogság legalacsonyabb szintje jellemzi, csupán rabolja feleségeit, melyekkel semmit sem kezdhet (a szépség és a szörnyeteg-effektus), vagy csupán felfalja a szépséget, mint Ady "csorda-népe" ahogy "lelegeli" a "szívben növő" virágot.

• a gondolatritmus logikai íve arra "fut ki", hogy a figyelő öntudat megőrizhesse a személyiség identitását (benső, elkülönült magvát) akkor is, ha különböző szerepeket el kell is játszania az embernek
• a létezésnek (a létezésben való részvételnek) tehát kettősnek (kettéhasadtnak) kell lennie: egyrészt a világban önátadó, a szerepeket átélő-megélő teljes életet kell élni, másrészt a világon kívülmaradó, benső identitást megvalósító, énmegőrző pozícióban kell maradni ("e mai kocsmán" mindig túllépve, az értelmen is túl)
• e kettős létezés egyik (a világban megmerülő) létformája minden strófában hat réteget, hat megközelítést (státusszerepek ?) igényel, az ÉNmegőrzés csak egyet
• a költői kifejezésmód igen bonyolult, sűrű információtartalmú, rendszerint egyszerre több réteget érint
• a befogadó néhol táncbeli táncszók bekiabálásaként érzékeli a szövegritmust
• a strófák rímképlete: a a b b b b b b c c
• az egymás utáni léthelyzetek úgy követik egymást, mint egy mai videoklip részletei - bár egymásból bomlanak ki, mégsincs közük igazán egymáshoz, csak valahol egy nagyobb, mögöttes logikai rendszerben -- így tulajdonképpen posztmodern képeknek tekinthetők az egyes képi elemek (természetesen több megközelítési lehetőség is van, mint majd látni fogjuk)

* * *

Nézzük egyenként a képeket, akár mint mitikus őselemeket, vagy mint a "Mana-személyiség" lélektartalmait! (Jung szerint a Mana-személyiség a tudattalan igazi, démonikus magva, amelyben a kultúrember lelki élete kapcsolatba jut a primitív, ősi, mágikus lélektartalmakkal.)

József Attila: A hetedik 3.

"E világon ha ütsz tanyát"

Mintha egy vándorló lélek (vagy a világok között választani képes transzcendens lény emberré levéséről, emanációjáról) letelepedéséről lenne szó; máris mitikus képzetkörben mozgunk.

A tanya azonban elszigetelt ház vagy házbokor, amelytől minden nagy (nehézkesen megközelíthetően nagy) távolságra van, ezért valamiféle elkülönülésnek, eközben földközeliségnek, természetközeliségnek (ugyanakkor a civilizált társadalmon kívüliségnek is) a jelképe lehet. Legalábbis a kor magyar viszonyai, és a nagy előd, Ady tanyaképei ezt sugallják.

"hétszer szűljön meg az anyád!"
"Egyszer szűljön égő házban"

Nem tagadhatja meg az ember az asszociációt, mely az egyiptomi mítosz madarára, a Főnixre irányítja a figyelmet.

A Főnix az ókori egyiptomi és görög-római mitológiában 500 évenként (az egyiptomi Héliopoliszban) elégeti magát, hamvaiból azonnal újjáéledve. Így a halhatatlanságnak, az élet megújulásának, sőt a keresztény mitológia rendszerében a feltámadásnak a jelképe.
 

Más oldalról Thalész a vizet teszi meg archévá, őselemmé egyiptomi utazása után; Anaximenész saját filozófiai rendszerében a levegőt, amely "ha sűrűbb, akkor vízzé, földdé, sziklává stb-vé válik, ha ritkul, akkor tűzzé".

Hérakleitosz a tüzet tartja archénak, illetve szubsztanciának, ebből keletkezik sűrűsödés útján minden, és minden dolog végül a tűzbe tér vissza. Azt mondja, hogy ez a világtűz "fellobban mértékre, és kialszik mértékre" (arány és értelem !).

A tisztítótűz asszociáció is kézenfekvő a keresztény mitológiából, és az a képzet is, hogy a tűzben (forróságban és hidegben) edzik az acélt, hogy rugalmas és mégis kemény legyen.

József Attila: A Hetedik 4.

"egyszer jeges áradásban"

A jeges áradás ugyanúgy elháríthatatlan vész, mint a tűz, azonkívül a "tűzön-vízen keresztül" szólás jellemző a nagyon elszánt, bátor, sőt vakmerő ember tántoríthatatlanul céltudatos tevékenységére. Nyilvánvaló a "meleg-hideg" szélsőséges próbatétele; és kultúratörténeti asszociációkban sincs hiány, pl., Dante Isteni színjátékában nagy szerepe van mindkét elemnek, részben mint büntetésnek.
 

A tűz érzelmi melegséget, indulati forróságot is jelképezhet, a jeges áradás az érzelmi ridegséget, taszító indulatokat, vagy dermesztő közönyt.

"egyszer bolondok házában"

A bolond különleges helyzetet foglal el az emberi kultúrában, mind racionális, mind érzelmi megközelítése ambivalens általában (pl. Lear keserű bolondja; a "köztetek lettem én bolond" József Attila-i attitűdje, stb). Sok művész kísérletezik annak bemutatásával, hogy a bolondság (a normától való kisebb vagy nagyobb eltérés) csak nézőpont kérdése (pl. Dürrenmatt drámájában, a Fizikusokban)

A bolondok házán belül azonos normarendszer működik, sajátos "mesevilág", amelyben az ápoltak nem felelősek tetteikért és gondolataikért, mások felelnek értük, viszont cserében a bolondoknak el kell viselniük az alsóbbrendűség státuszát, a felnőtt léttől való megfosztottságot és a felelősségvállalásból való kirekesztettséget.

"egyszer hajló, szép búzában"

A búza ősidők óta kenyérgabona, a táplálékkal, az ÉLETtel azonos. A hatalmas búzaföldek tengerszerű hullámzásai esztétikai élményt nyújtanak, melyet sok költő megénekelt. (Pl. Petőfi Az Alföld c. versében.)
 
 

József Attila: A hetedik 5.

"egyszer kongó kolostorban"

A kolostor a külvilágtól elzárkózni óhajtó szerzetesek lakóhelye,illetve közösségi épülete, a IV-V. századi egyiptomi remeték lakóhelyei nyomán alakult ki. Szinte minden fontosabb vallás ismeri az ilyen típusú elzárkózást, illetve az azt lehetővé tevő épületet, klastromot.

A kongó kolostor jelzője ürességet, nagy csendeket, e csendekben fokozottan érvényesülő zajkontrasztokat, magányt sugall.
A kolostorban születő gyerek különleges státuszú, eleve bűnös, akkor is, ha teljesen bűntelen.

"egyszer disznók közt az ólban"

Kirké disznóvá változtatja Odüsszeusz társait, mert nem bírnak ellenállni varázslatának, elbizakodottak, ostobák. A disznó a hét főbűn közül a bujaság, állhatatlanság megtestesítője, a zsidó vallás tiltja a disznóhús-evést, mert úgymond: tisztátalan állat. A magyar irodalomtörténet iszonyú esetekről tud, pl. Madách nővérét, annak férjét és kisfiát a "népfiak", a csőcselék disznók elé veti, azok pedig felfalják őket.

"Fölsír a hat,de mire mégy?"

A csecsemő azért sír föl, mert első ízben jut a tüdejébe a megszületés után levegő, ha úgy tetszik, első ízben okoz számára szenvedést az anyaméhen kívüli világ.

"Ellenség, ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál."
 

Fordított szerepjáték: a lírai alany a hétszemélyiségű (ha úgy tetszik, hétfejű sárkány); erre azért van szüksége, mert az ellenség biztosan kifog legalább hat szerepen, talán a hetedikkel nem bír. Lássuk a metamorfózis-játékot!
 
 

József Attila: A hetedik 6.

"Egy, ki kezdi szabad napját"

Szabad napot mindenféle foglalkozás résztvevői kaphatnak, az egynapos szabadság azonban főleg azoknak értékes, akiknek ritkán lehet ilyesmiben részük, pl. a szolgálatot végző katonáknak. (Erre kapunk is jelzést a következő sorban.)

A két sorban együttesen van jelen valamiféle folyamat-szakasz kezdete és vége. A "végzi szolgálatját" kifejezésben azonban nem feltétlenül a befejezettség érvényesül, hanem éppen a folyamatosság.

"egy, ki népet ingyen oktat"

József Attila-idézetek adhatják meg talán legjobban e sor vonatkoztatási körét. "Lehettem volna oktató, ^ nem ily töltőtoll-koptató ^ szegény-^legény"--- vagy: "Én egész népemet fogom ^ nem középiskolás-fokon ^ taní- ^ tani." (Születésnapomra)
Másutt: "Állatnak van ingyen kedve..." (Medvetánc)

"egy, kit úszni vízbe dobtak"

Hosszú ideig -- különösen falun -- élt az a babona, hogy nagyon gyorsan meg lehet tanítani valakit úszni, semmi egyebet nem kell tenni, mint mélyvízbe dobni. Ha ki tud jönni, megtanult úszni. Ha nem, akkor belefulladt. Szólás is őrzi ezt a "meggyőződést": "Mélyvízbe dobták..." Az élmény nyilvánvalóan egy életre szólt annak, akit így tanítottak meg úszni.

"egy, ki magva erdőségnek"

Az "erdőség" szó hatalmas erdő képzetét rejti, így -- visszakövetkeztetve -- hatalmas termékenységgel, óriási életerővel megáldottnak kell lennie annak a magnak, amelyből ez az erdőség sarjad. Természetesen eszébe jut az embernek Ady Mag hó alatt c. költeménye, és még sok egyéb (pl. népdalok).
 
 

"egy, kit őse bőgve védett"

Az asszociáció a hangutánzó szó miatt elsősorban a vadállat felé visz, legfőképpen a szarvas képe merül fel, viszont azonnal tagadja is a logika ezt a képet, mert a szarvas nem az utódját védi bőgve, hanem a nőstényt hívja így. Másként megközelítve nagyhangú embersírásról is lehet szó, és ha egymásra vonatkoztatjuk a kettőt, akkor a Cantata profana témavilágába érhetünk, amelyben az " ős" szabad erdei lényekké neveli fiait, azután megdöbbenve tapasztalja, hogy azok szabad erdei lényekként (szarvasokká változtak) viselkednek és élnek. Önmaguktól próbálja aztán megvédeni őket az atya, de már annyira más az identitásuk, hogy semmi közük nem lehet az apjuk érveihez.

A "jó folytatás" lehetőségét visszakövetkeztetve a "csellel, gánccsal mind nem elég" sorból, mégiscsak valamilyen emberi küzdelemről van itt szó, akár valóságos fizikai küzdelemnek, akár metaforikus harcnak képzeljük el.
 
 

A szerető után járás az önmagát mindenki mástól elkülöníteni képes személyiség ontogenezisének egyik szakasza, a felnőtt-szerep egyik fázisának gyakorlása és kényszere. A nemi szerep ilyetén gyakorlásának szocializált formáit látjuk a következő képekben. Az égi és földi szerelem teljességét állíthatjuk össze ebből a hat sorból:

"Egy, ki szívet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -"
 
 

A nő meghódításának lehetőségei profán képbe torkollnak:
"dongják körül, mint húst a légy!"

Önkéntelenül adódik az asszociáció egyrészt a szólásra (a hús öröme), másrészt Baudelaire Egy dög című költeményére.
Az ÉN függetlenségének megőrzése itt is a legfőbb követelmény: "A hetedik te magad légy."
 

"Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék."

"Félreérthető" az első sor szövege, tudatsíkok közötti un. tudatvibráció lép fel (Vö. Hankiss Elemér A népdaltól az abszurd drámáig c. könyvének József Attila komplex költői képei c. fejezetével), amikor a második sor "helyesbíti" a kontextus-elképzelésünket. Először ugyanis pénzköltésre gondol a befogadó a "költség" szó miatt, majd át- meg átszövi egymást a pénz világa, és a költészet szférája, a partikuláris és a nembeli lét. "Eközben" magának az alkotói folyamatnak, illetve visszahatásainak képei rétegződnek egymásra.

"Egy,ki márványból rak falut"

Alkotásról van szó, egyszerre több jelentésrétegben. Egy falu felépítéséről illetve valamiféle szobrászkodásról (a "márvány" ezt is sugallhatja). További jelentéssík is lehetséges, a márványból ugyanis nem falut szoktak építeni, hanem kastély, vagy palota részeit. Túlzottan drága, "arisztokratikus" anyag a márvány ahhoz, hogy falut lehessen belőle építeni. (Hacsak nem egy másik szférába, a fantázia, a költészet világába átemelt faluról van szó.)
 
 

"egy, ki mikor szűlték, aludt,"

Ne feledjük, az alkotó személyiségéről van szó, különleges lényről, "táltosról", aki nem akárhogyan született. Az alvás lét és halál közötti létállapot (csak elég hosszú ideig kell aludni, hogy halottnak nyilvánítsanak valakit), de az álmodás, álmodozás is hozzátartozik az asszociációs körhöz, esetleg az alvásból való felébredés, feleszmélés is (ráeszmélés a világra és önmagunkra).

"egy, ki eget mér és bólint"

A bólintás valaminek a tudomásulvételét, megértését, felmérésének eredményességét jelentheti. Aki az eget méri fel, nem akármilyen összefüggések meglátására hivatott, önmaga sem lehet törpe lélek vagy törpe szellem.

"egy, kit a szó nevén szólít"

Az egész versben négyszer szerepel a vonatkozó névmás úgy, hogy az alany "elszenvedi", elfogadja, elviseli a rá vonatkozó cselekvést vagy indulatot, tehát nem ő maga rendelkezik a személyiségen kívüli világgal, henem a világ "rendelkezik" vele:
"egy, kit úszni vízbe dobtak," ;
"egy, kit őse bőgve védett," ;
"egy, kit a szó nevén szólít,";
"Egy,kit tejes kebel ringat,".
 

A szó mágusa az, aki "kitalálja" a dolgok "valódi" nevét, azt, amely "megszólítja" a dolgokat, vagyis a természetükre vonatkozik, a lényegre; nem a felszínre, a lényegtelenre.
Más oldalról, akit a szó megszólít, az magával a jelentéssel áll igen szoros kapcsolatban.

"egy, ki lelkét üti nyélbe"

A szólás -- "Nyélbe ütöttük..."-- vonatkozhat pl. üzletre,de bármi másra, amelyhez legalább két egymással megállapodó fél kell. A metafora eredete valamilyen szerszám (fejsze, ásó, stb) működtetésére vezethető vissza. Nyele nélkül ugyanis nem lehetett a fejszével fát vágni, az ásóval ásni, stb.

József Attila: A hetedik 10.
 

Ha tehát valaki a "lelkét üti nyélbe", az vagy valamely szerszám nyelét "helyettesíti" a lelkével (talán a költő tolláról van szó?), vagy önmagával köt valamilyen különleges "üzletet", amelyben már megszületett a megállapodás a "két fél" között.

"egy, ki patkányt boncol élve"

A patkány -- különböző tudományos elméletek szerint -- legalább olyan közeli biológiai "rokona" az embernek, mint mondjuk a majom. Az élveboncolás a tudásvágynak a kegyetlenségig torzult változata, magára az életjelenségre, a működő, dinamikus életre "kérdez rá".

A küzdelem az anyaggal (akár a költői témáról, vagy formáról is lehet szó) két alapvető magatartás arányos elosztása, illetve összegzése is lehet: "Kettő vitéz és tudós négy, -". Nem biztos azonban, hogy feltétlenül így tartozik össze az előző négy sor, és ez utóbbi.
 
 

Archaikus megfogalmazású ( bibliai utalásra gondolhatunk) az utolsó szakasz bevezetése: "S ha mindez volt, ahogy írva,"
 

A sírba szállás "folyamatának" szimbolikus, szürrealisztikus képzetein "körbeér" az ember-lét. A születéstől a "második gyerekkorig", a csecsemő-létig jut a tisztító szerepjáték-odüsszeiában résztvett ember. Az anyaölbe jut ismét:
"Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,"

Ez utóbbi sorban az erotikus fantázia is működik, mint ahogy Freud szerint a fiúnak anyjához fűződő kapcsolatában mindig szerepet kap valamiféle szexualitás.

"Egy, ki elvet üres edényt"
Az "elvet" szó legalább két jelentésű, és amíg nem kapcsoljuk
hozzá a következő sor jelentéskörét, azt is jelentheti, hogy "termesztés céljából elültet". Az üres edény elültetése ilyen

József Attila: A hetedik 11. módon sajátos szürrealisztikus képzet, melyet utólag átértelmez a következő sor, illetve"visszahúzza" a valóságos, reális világ képei közé:
"egy, ki győzni segít szegényt"
 

A szegény embernek üres az edénye, és ez az állapot elvetendő. A vesztest (a szegényt) győzni segítő szándék első mozzanata az adott állapot tudomásulvétele és elvetése.
 

A munka két fajtája ( az egyik a "dolgozik" igével megjelölten, a másik a lélek balga fényűzése, a "csak néz a Holdra" kifejezésbe rejtve), vagy az élet két nézőpontja, a világhasadás egyik szakadékának két partja tételeződik a következő két sorban:
"egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra"
 

Az egyik az aktív, a másik a passzív; az egyik a cselekvő, a másik a szemlélődő; az egyik a reális, a másik az ideális; az egyik evilági, tényszerű, a másik transzcendens, vágyszerű.

Bár a "bomolva" határozói igenév nem engedi túlzottan hétköznapivá, profánná válni a "dolgozik" tartalmát: a lét peremén élő ember, a bomlott (bolond; vagy emberfeletti energiákat munkájába ölő) ember tevékenységéről van itt szó.
 

A kozmikussá táguló kép utolsó darabja akár az "Űrodüsszeia" c. filmből is származhatna. A kézenfekvő asszociáció persze inkább József Attila verséből legyen:
"Ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág."
(Kertész leszek)

"Világ sírköve alatt mégy!"
Rádkiált, vagy rámkiált (esetleg a költőre magára kiált rá) ez a sor, valamiféle "VEDD ÉSZRE !" jelentéssel.
(Apokalipszis-képzet)
 
 

Modern haláltánc ez, olyan vízió, amely részben introjekció, részben projekció. (A freudi indulatáttételről van szó, arról, hogy az indulat és a világ kapcsolata miként teremtődik meg. "Az introjekció során a világ bizonyos dolgait, személyeit mint saját énünk részét éljük át, tehát mintegy
kibővülünk a világgal. A projekcióban viszont kivetítjük önmagunkat és a külső világot szereljük fel saját indulatainkkal" -- Az idézet Bókay Antal A lélek nyelve c. tanulmányából való, In: MŰHELY különszám: Pszichoanalízis -- A belső nyelv tudománya 1992. )
 

A hetedik képeinek ábrázolófunkciója tehát nyilvánvalóan felfüggesztődik, és miközben e képek éppen azzal a rétegükkel hatnak leginkább, amellyel az érzékterületeket (főleg a látást, a képi fantáziánkat) ingerlik, szimbolikus értelmük kerül előtérbe, nagy, egész jelstruktúraként működnek, és az olvasó számára misztikus, mítikus, irracionális élményt adnak. Ezzel együtt a befogadói tudat igyekszik azonnal rendszert "belelátni", ennek nyomán a szokásos "fogásokat" alkalmazza:
keresi a -- hasonlóságokat,

• közelségeket,
• a szimmetriákat,
• a "jó folytatás" lehetőségeit, az ismerősséget,
• az együttes mozgásokat,
• a sztereotipiákat.

(Ezzel a gondolatkörrel kapcsolatban lásd Csepely György A szociálpszichológia vázlata c. könyvét.)

Így a befogadói tudat olyan összefüggéseket tár fel, amelyek valamiféle redukciós szempontból (1. helyzet; 2. értékelés -- vagy csoportmegismerési sajátosságok: túlzás; hovatartozás tudomásulvétele, stb) erednek, így biztosan leegyszerűsítések.
 
 

Más oldalról megközelítve a képsort ( a szociálpszichológia felől) un. burkolt személyiségelmélet-halmazt kapunk, melynek elrendezését elvégezhetjük úgy is, hogy a megidézett személyiségeket kategorizáljuk az "intellektuálisan jó vagy rossz", illetve a "társas jó vagy rossz" koordinátarendszerének négy mezőjében.

(Ennek a gondolatkörnek a hátterét pedig lásd: Joseph P. Forgas A társas érintkezés pszichológiája c. könyvében 55. oldal, Gondolat, Bp. 1989)
 

E "kategorizálás" nyomán olyan lelki tényezőket kell mozgósítania a befogadónak, amelyek az önmegismerés felé vezetik. Pl. melyik "mezőbe" tehető a fent idézettek közül az a szeretőtípus, aki "a szoknyát kutatja", és melyikbe az, aki a "merengőt adja" ? És így tovább.

Az attitüdökről (Nietzsche) és az ÉN teljes képéről (Freud) is szó lehet itt, az öröm és a kín minőségét mutató un. belső érzékelési adatok költői kifejezéséről, az "Ősvalami" felkutatásáról. (Kosztolányit idézi ezzel a szóval Lénárd Ferenc A lélektan útjai c. könyvének 215. oldalán --Akadémiai Kiadó Bp. 1989)
 

Ha továbbra is a pszichológia felől közelítünk, akkor felidéződhet bennünk az a néhány sor, amit Máday Iván ír Adler kapcsán (Individuálpszichológia 1940, idézi Lénárd Ferenc a fent megjelölt könyv 222. oldalán):
"minden nevelésnek és lelki gyógyításnak az önismeret, vagyis a téves életterv felismerése és lebontása az alapja..."
 

Ha így nézzük, ennek az önismeret-játéknak, a téves életterv-fázisok felismerésének és lebontásának a verse A hetedik.
 

Ha fentebb embertípusokról szóltunk, érdemes egy pilantást vetni Jungnak (Freud tanítványának) az elméletére is. A jungi komplexum-lélektan szerint az ember lelki élete egy én-komplexumhoz kötődik, amelynek van tudatos és tudattalan része. A tudattalanban megkülönböztethető az

EGYÉNI és a KOLLEKTÍV. Amiket elfelejtettünk, elfojtottunk, tehát tudatosíthatók, az EGYÉNIbe tartoznak; a KOLLEKTÍVBE pedig az emberiség un. őstapasztalatai, az ősképek. Jung szerint két arca van minden személyiségnek, az egyik a szerep-arc (persona), ez a psziché egyéni megjelenési formája, amely ellentétes a psziché benső, mélyebb tartalmával, ahol az ősképek, archetípusok igyekeznek befolyást gyakorolni az ember mindennapi életére (projiciálnak). E hatások, kivetítődések nyomán lelki képek (imagok) keletkeznek (pl. animus és anima). Ezen képek nyomán
József Attila: A hetedik

jut el Jung az un. MANA-személyiséghez, a tudattalan igazi démonikus magjához, és így jut kapcsolatba a kultúrember lelki élete a primitív, ősi, mágikus lélektartalommal.
 

Ha úgy tetszik, a József Attila-vers valamiféle MANA-keresés, "utazás" a lélekben, szerepjáték és önfelderítés, azonosulás és énlebontás, teleológiák megélése és a velük szembeni szorongások kifejezése, attitűdök tételeződése és az azokról való "leválás". Hogy mennyire önmegszólítás ez, és mennyire a "Világ" megszólítása, azt
minden olvasónak egyedül kell eldöntenie.