"A legkülönösebb életű magyar költő"- írja XX. századi magyar irodalomtörténetében Schlöpflin Aladár néhány hónappal J. Gy. halála után. Schöpflin áttekinti Juhász Gyula kallódását Isten háta mögötti vidéki városokban, majd fokozatosan elhatalmasodó betegségét, öngyilkossági kísérleteit, halálát.
"Kevéshúrú költő"-állapítja meg a Nyugat elismert tekintélyű kritikusa. " Teljesen passzív, szenvedésre teremtett lélek. A cselekvésmotívuma hiányzik verseiből, csak a szemlélődés és a sóvárgás van bennük." -- "A valláshoz, mely fiatalkora óta foglalkoztatta, s élete utolsó szakaszában elmélyedt benne, NEM kétségeken és viharokon át jutott: naivul közeledett hozzá. Vallásos versei azt mutatják, hogy költészetének egyik fő forrása az áhitat. " (Schöpflin)
(Fontos elemzői még Babits Mihály -- emlékműsor a rádióban J.Gy halálának évfordulóján; 1942-ben "Ködlovagok" c. esszégyűjteményében Rónay György.)
Szegedi remeteként emlegetik, vagy ahogy ő nevezte magát VIDÉK c. versének zárósorában: "isten szegénykéje"-ként. (Isten szegénykéje egyébként Szent Ferenc eredetileg.) ("S én dalolva fölnézek az égre,^ S meghalok mint isten szegénykéje."
Apja, Juhász Illés postai távirdász, 1902-ben meghalt gerincvelő-sorvadásban. A betegség örökletes, ezért Juhász Gyula, aki szinte mindig depressziós volt, attól félt, idegbaja apja betegsége nyomán jött létre. (Tizenkilenc éves apja halálakor.) Anyja Kálló Matild. Anyai nagyapja, Kálló Antal azzal büszkélkedik pl., hogy Petőfi Zoltán 1866-ban, amikor a szegedi piaristáknál érettségizett, náluk volt kosztos diák. Még három gyereke született Juhász Illésnek és Kálló Matildnak, Rózsi, aki kétéves korában meghalt, Margit és Endre.
(Calasanzi Szt. József) szegény sorsú fiúk oktatására. Pápai megerősítése 1621-ben történt. Magyarországon 1642-től működnek piarista iskolák, 1715-től 12 rendházzal.)
A hatodik gimnáziumi osztály után vallásos édesanyja hatására kispapnak jelentkezett a váci piarista rendházba. Nyolc hónapot tölt ott (1899. augusztus 20 -1900. május elejéig). Valószínűleg igen sok lelki sérülés éri. Otthagyja a papneveldét, és Szegeden folytatja a középiskolát. 1902-ben érettségizik. Apja ugyanebben az évben hal meg gerincsorvadásban.
Bejelenti a rendből való kilépését, erről később maga ír a Szegedi Naplóban "Mikor én piarista voltam " c. emlékezésében így:
"És eljött a tavasz, május teljes pompája virult ki a kolostor kertjében. És a szerzetes egyszerű fekete öltönye alatt nagyot dobbant a fiatal költő szíve.
-- Mi akar lenni, karisszime, az Istenért, mi akar lenni? -- kérdezte a szigorú magiszter, amikor a rendből való kilépésem szándékát egy hét előtt bejelentettem. És én mélyen elpirulva, majd halálosan elsápadva, remegő hangon, de büszkén és a végső diadal reményével rebegtem:
-- Költő akarok lenni, és újságíró, mint Zola!"Igen nagy érték az az irodalmi szeminárium, amelyet Négyesy László irodalomtörténész, esztéta (1861-1933) vezetett 1911 és 1932 között. Két fontos munkája van Négyesy professzornak, az egyik egy rendszeres magyar verstan, a másik Kazinczy pályájáról írott tanulmánya.
Juhász Gyula 3. Négyesy-szemináriumnak, illetve Négyesy-stílusgyakorlatoknak hívták azokat az alkalmakat, amelyeken Juhász Gyula barátságot köthetett Babitscsal, Kosztolányival és Tóth Árpáddal. Egymás számára előadásokat tartanak Nietzschéből, Schopenhauerből, Tolsztojból, Ibsenből, a francia parnasszistákból, impresszionistákból és szimbolistákból.
Juhász Gyula írásait szívesen közli A Hét c. folyóirat. Ekkoriban írja 22 évesen pl. A hegyi beszéd és a Himnusz az emberhez c. versét.
1906-ban Máramarosszigetre (Erdély észak-nyugati részén, jelenleg Romániában van) a piarista gimnáziumba kapott tanári kinevezést.
A következő tanév elején, 1907 őszén Lévára (Ma Szlovákiában) kerül tanárnak, de már október 3-án otthagyja a várost is. Baljós sejtelmeket ébreszt albérleti szobájában hagyott cédulája: "CONSUMMATUM EST ", azaz: Elvégeztetett.
Léván ír egy olyan verset, amely arról szól már, amiről később A démonhoz és A rém című, vagyis az agyában megszólalóidegen lényről, az őrület jelentkezéséről. (Skizofrénia és depresszió.) Budapestre utazik, és a Lánchídról a Dunába akar ugrani, amikor véletlenül megtudja, hogy megjelent Szegeden az első verseskötete Juhász Gyula versei 1907.
(A premontrei-rendiek , más néven norbertinusok Szent Ágoston szabályai szerint élő kanonokok katolikus szerzetesrendje. A kanonok szó először a kánonok, azaz szabályok szerint élő papokat jelentette, később egyházi rang jelölésére szolgál a szó, rangban a plébános után következő a kanonok.
Tehát Ágoston-rendiek a premontreiek, a pálosok, a domonkosok, az irgalmasok és a trinitáriusok. 1786-ban II. József feloszlatta rendjüket saját hatalmi körzetében, így Magyarországon is, ahol egyébként a 15. századtól kezdve 15 kolostoruk volt.)
Itt (Nagyváradon) elég hamar szellemi vezérré válik, a Holnap Társaság megalapításában részt vesz, létrehozzák a HOLNAP c. antológiát ( Holnap antológia-- kettő van, 1908-ban és 1909-ben) szereplői tulajdonképpen a
Ady Endre, Babits Mihály, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Balázs Béla, Miklós Jutka, Juhász Gyula. A színházi élethez is köze van ((Nagyváradi Szigligeti Szinház (Szigligeti Ede-- eredeti nevén Szathmáry József -- 1814-1878-ig élő színműíró, a Nemzeti Színház szakmai igazgatója ; híres művei: Szökött katona 1843; Csikós 1847 ezekkel megteremti a magyar népszínművet;; legmaradandóbb műve a LILIOMFI 1849 és a Fenn az ernyő, nincsen kas 1858 ^1837. aug. 22-én nyílt meg -- Pesti Magyar Színház néven -- 1840-ben kapta későbbi elnevezését: Nemzeti Színház.^) )), Juhász Gyulának két darabját is bemutatják (Atalanta; Szép csöndesen). Itt színésznő SÁRVÁRI ANNA, az egyik szerepet ő játssza az Atalanta c. daljátékban.
Juhász Gyula gátlásos, Anna pedig könnyűvérű, "könnyűcsókú".1911 februárjában felmondtak a premontreiek, ezért állás nélkül maradt. 1911 őszén már Szakolcán tanít. Eldugott helyen szlovák területen Pozsonytól északra, a Morva folyó partján.
Két évet tölt itt, költészete gazdagodik, hangulata elborul. Főleg az Anna-versek korszaka ez. 1824-ben majd ír egy kisregényt ezekről az évekről, az a címe, hogy ORBÁN LELKE. E kisregényben a városka neve VÉGVÁR, a főhős pedig ORBÁN GERGELY, aki szívesen lenne öngyilkos, de nincs hozzá mersze. Hiába sóvárog valami elérhetetlen után, az íróasztalán
tornyosuló százhúsz darab magyar és latin dolgozat ráébreszti a nyomorult valóságra.Még csak fél éve volt Szakolcán, már kérte áthelyezését Szegedre, de csak két év múlva mehetett el, akkor is Makóra, az állami főgimnáziumhoz. Egyre depressziósabb, betegebb, többször foglalkozik az öngyilkosság gondolatával. 1914. március 6-án Pestre utazik, és egy szállodában mellbe lövi magát, de a Rókus Kórházban megmentik. A kóházban megismerkedik egy újságírónővel, aki viszonozza a költő szerelmét (Írói álneve Eörsi Júlia, 1957-ben megírja emlékeit Tiéd a sírig c. könyvében.)
Meghökkentő határozottsággal lép ki magányából. Új, emberséges világrendért emel szót, a tisztesség, a szegényekkel, az örök vesztes, a szenvedő néppel való testvériség, az együttérző szeretet jegyében. Verseiben, újságcikkeiben tiltakozik az erőszak, a szélsőségek, a túlkapások ellen, bátran kiáll a polgári szabadság, a jogegyenlőség, a haladás oldalán.
Azonban idegbaja egyre jobban gyötri, 1921-ben megválik a tanári pályától, és újságíró lesz. Ekkortól gyakran szerepel a nyilvánosság előtt.
1929 márciusában Hárfa és Holmni címmel válogatott versei és prózái megjelennek, de a költő már élőhalott, teljesen befeléfordul. Újra és újra öngyilkosságot kísérel meg.
1934 végén még írt verseket, az utolsó három évében azonban teljesen elhallgatott.1937. április 6-án nagy mennyiségű veronált vett be, és hiába széllították a szegedi idegklinikára, már nem lehetett segíteni rajta.
Összefoglalásul azt mondhatjuk, hogy lírai alkat, elsősorban hangulatköltő. Témája a bánat, az elvágyódás, a rezignáltság, a szerelem nosztalgiája, a száműzetés élménye a pesszimizmus és a létezés titka -- ha úgy tetszik: Isten, akit többször Ismeretlen-nek nevez. Ugyanakkor ellentmondásos költő, mert ilyen témái is vannak, mint az 1905-ös Himnusz az emberhez, az 1914-es Vértanúk, 1915-ből a Menetszázad; vagy 1919-ből Az októberi forradalomhoz; Őszirózsa; Prológus a Munkás Eszperantó estélyére; 1920-ban minden városról írt egy-egy verset, ahol élt egy ideig, így: Nefelejcs -- áttekintés; Máramarossziget; Nagyvárad; Szabadka; (Csáktornya ; itt nem volt, de ezt is megírja a versben.); A munka (A híres kezdet: "Én őt dicsérem csak, az élet anyját, kitől jövendő győzelmünk
Juhász Gyula 7. ered, A munkát dalolom, ki a szabadság Útjára visz gyász és romok felett." 1920-ból még a Mindig előre (az emberről szóló himnikus szonett); 1921-ből a Szikratávirat (ami olyan, mintha falfirka-jelszavakat tartalmazna a hatvanas évekből);
Juhász Gyula szerelmes verseit egyébként legtöbbször egy kalap alá veszik, és Anna-versekként tálalják őket, pedig van jónéhány múzsa, akihez a költő verset írt. Különösen feltűnő a Hermia-versek összemosása az Anna-versekkel.
A Tájkép, Szép csöndesen; Tápén, Tovább; Emlék, stb egy szép szegedi színésznőhöz, Zöldi Vilmához, vagy róla szól. 1919 tavaszán találkoztak. A Szentivánéji álom tündöklő Hermiájaként maradt meg leginkább a költő emlékezetében, és a Hermia című szonetten kívül még mintegy tizenöt vers örökíti meg Zöldi Vilmát. A versek másik csoportja 1914- és 18 között keletkezett Júlia-versek a költőt az életnek
Sorrendben tehát: Anna-versek, Júlia-versek és Hermia-versek. Az Anna-versekről részletesebben: színikritikákkal kezdődik a szerelem 1918 október 7-től. Sárvári Nusi alakítja Lédát Juhász Gyula és Deési Alfréd daljátékában, az Atalantá-ban. Az EMKE teraszán bemutatják őket egymásnak. A versek májusban: Vigasztalásul; augusztus közepén: Annára gondolok; augusztus végén: Anna; Elégia;
Anna 1909. szeptember elején otthagyja Váradot. J. Gy. magasztaló cikkben búcsúztatja, kissé eltúlozva a színésznő tehetségét. Ebben a cikkben szó sincs a költő bánatáról. Versben pedig: Atöbbi néma csend.
Az Anna-élmény már 1909 őszén kezd emlékké válni, ezáltal átszíneződni. Anna után; Megölt szerelem sírkövére.A költőnek nincs egy átkozódó szava sem az őt eldobó (megcsaló ?) Annára, sőt mindannyiszor megáldja. Mint a Mária-himnuszok a liturgiában, olyanok ezek a versek. Pl. Áldott e bánat.
A leghíresebb Anna-vers, mely távoli emlékként idézi Annát, csupán a találkozás után két és fél évvel keletkezett. Milyen volt... Ezután egyre inkább emlékként idézi Annát, bár küld neki 1913. február 12-én egy képeslapot (Velázquez Queen Anna c. festmény-reprodukcióját), melynek hátuljára a következőt írja: Megint Annára gondolt s ezt a brilliánsokkal ékes Annát küldi a szépséggel ékes Annának a költő. A valóságos szerelem se hűlt ki tehát még .
Anna rájön, hogy híressé vált a költő szerelme által, ezért valószínűleg -- bár ezt nem tudjuk biztosan --- találkozik vele. Erről egyetlen adatunk van, ha ez adatnak nevezhető. Orbán lelke c. önéletrajzi elbeszélésében Juhász Gyula Orbán Gergellyel, saját alteregójával Sárossy Adrienne-t (valószínűleg Anna alakmását) a következőképpen láttatja, amikor Pozsonyban találkoztak: "Elhízott, szeplős arca erősen kifestve, a hangja rekedt és durva, mámoros szeme üresen, unottan pislogott körül, nagyon közönséges volt. "
Juhász Gyula 9. 1915. szept. 11. Anna. Két évvel később, amikor a költő a Moravcsik-klinikán kereste melankóliájából a gyógyulást, a színésznő meglátogatta Juhász Gyulát. A beteg keresztülmézett rajta, majd hátat fordított neki. (Azután jön Eőrsi Júlia, és Zöld Vilma.) 1921-ben Júlia nevét kicseréli Annára a Testamantum c. versben (Volt egy anyám és egy Annám). Tehát ismét visszatér a maga teremtette eszményképhez, hiába próbál újra megy újra leszámolni az emlékkel: Fohászkodás; Az Isten malmai, stb. Még ezután születik a legszebb Anna-versek egyike: Anna örök (A vers végén a kéziratban és az első közlésben, Pesti Napló, 1926, július 11. , nem az AMEN szó szerepel, hanem az ANNA. A hibát valószínűleg a HÁRFA c. gyűjtemény nyomdai szedője követte el, és onnan öröklődött minden későbbi kiadásba. Ezzel együtt jobbnak tűnik a vers az AMEN szóval befejezve.)
Elég pontosan rekonstruálható, hogy ki és milyen volt Anna. Kovács Tivadar a színiakadémia anyakönyvéből megállapította, hogy 1887-ben, Dunaföldváron született. Amikor tehát a 26 éves Juhász Gyula megpillantja, ő 22 esztendős. Nem kétséges, hogy nagy termetű, erős alakú, molett nő volt. Anna
családi nevén Schall Anna, művésznevén Sárvári Anna. Anna színészi állomáshelye volt többek közt Győr is. A húszas évek elején ismét Váradon van, férjhez megy Mihelfy Jenő nagykereskedőhöz. A tönkrement kereskedő 1930-ban megmérgezte magát (anyagi bajain kívül az vitte idáig, hogy felesége elhagyta). 1934-ben újra férjhez ment Szántó Jenő színészhez, a debreceni színház rendezőjéhez. 1938-tól a fajvédelmi törvények miatt nem újították meg a férj pesti orfeumi szerződését, ugyanakkor Anna csípője kificamodott, és többet nem tudott színpadra lépni. Ekkor Anna nénje, Schall Mária tartotta el őket, ott is laktak nála.
1938. július 25-én, hétfőn délután 6 óra felé tért haza Schall Mária a bevásárlásból. Húgát eszméletlenül találta az ágyon. A 8 Órai Újság ezt írta: Az ágy mellett, a földön, Juhász Gyula verseskötete feküdt. Ahogy a könyv leesett a földre, éppen az első oldalon nyílott ki: Annának, örök szerelemmel. Juhász Gyula-- olvasható rajta a költő
Juhász Gyula 10. dedikációja. A szerencsétlen színésznő utolsó pillanataiban is az Anna-verseket olvasta.
Hogy legenda-e ez (újságírói truváj), vagy sem, nem lehet tudni. Az bizonyos, hogy Anna is gyógyszerrel lett öngyilkos.Formái és műfajai fegyelmezettek (300 szonettet írt), kötődik a parnasszizmushoz. Költeményeinek kompozíciója zárt. Műveinek utolsó sora rendszerint igen nagy művészi hatással bír. Gyakran imaszerű a megszólalása, vagy himnikus.
Titka valószínűleg az utánozhatatlan természetesség. Nem ismer művészi fortélyt, nem vonzzák külső ékítmények, idegen tőle a bravúr hajszolása. Csupa tartózkodás és visszafogottság. Gordonkazengés. Önmagáról írja: Nem tudott élni, csak énekelni."
Alkotói módszerei között jelentős a TÁJ-költészet. József Attila valószínűleg tőle tanulja majd, hogyan kell úgy tájverset írni, hogy az egyszerre ábrázolja is érzéki valóságában a tájat, ugyanakkor elrajzolt ún. benső LELKI TÁJ legyen, tehát a költő életéről, hangulatáról, a tájhoz fűződő viszonyáról, és magáról a valóságos tájról egyaránt szóljon.
Az egyik megoldás az, hogy humanizált lesz a tájkép, tehát EMBERI fájdalma, gondolata, filozófiája, sorsa lesz a tárgyaknak és tájrészleteknek. Ugyanakkor a tájba belerajzolt alkotó, művész társai is a táj részletei, melyek szinte emberi módon VISZONYULNAK a FIGURÁHOZ. Ha ehhez még annak a hitelessége is társul, hogy önéletrejzi mozzanatok hordozói a tájrészletek, akkor elkülöníthetetlenül egybefonódnak a MŰVÉSZ sorsával.
A játék tehát az idővel, a terekkel, a színekkel, a hangokkal zajlik, mert -- a hangulatokat éppen az érzéki elemekre bontott valóság újraelrendezése szolgáltatja, illetve azok antropomorf, absztrakt jelzői: pl. BÚS, néma, szomorú, stb.
Hite a SZÉPSÉGben és a MŰVÉSZETben örökéletűvé varázsolja mondandóit. Tulajdonképpen műveiben él, azok helyettesítik sajátos világukkal a profán, provinciális és vulgáris valóságot.
Hangulatainak kifejezéséhez gyakran társítja képzőművészeti alkotások színeit, figuráit, egyéb részleteit, ezért azt mondhatjuk, hogy lírai alkotásainak egy hányada a befogadói élményhez kötött művészi reflexió. Nagy elődjének vallja Arany Jánost. Érzelmei: a bánat, együttérzés, a szenvedés iránti részvét, mélabú, beletörődés, lemondás, elvágyódás, szerelmi bánat, örök vágy, az elmúlás fájó élménye, emlékezés nosztalgiája.
Legjobban Gulácsy Lajoshoz kötődik, aki szintén az elmegyógyintézetben fejezte be életét. Megteremtett egy olyan csodálatos álomvilágot a képein (NAKONXIPÁN), amely igen sok költőnek adott ihletet. (Gulácsy Lajosnak 1922)
A legfontosabb ihletadó még a hit és a szerelem. Anna alakja (Sárvári Anna) szinte az egyház szentjei közé emelkedik (pl. Anna örök).
I. Ha a költő életműve és sorsa felől közelítjük meg, akkor Juhász Gyula életszeletének SZIMBÓLUMA a költemény vezérmotívuma: a hajó. Ennek nyomán elemzéskor egy szimbólumrendszert mutathatunk meg, amely a HAJÓ motívuma köré (mellé) rendeződik.
II. Ha úgy közelítjük meg , mint a tájlíra egy darabját, akkor a külső (valóságos) táj humanizált, azaz a lírai én lelki tája is egyben. Ez a táj egy Tisza-parti est és a költő hangulatának egymásra vetüléséből "jön létre".
III. Ha a XIX. századi későromantika és impresszionizmus hangulat-líráját keressük benne, valószínűleg akkor sem tévedünk. Így melankolikus, rezignált szemlélődés költői vetületei a képek.
Mindhárom esetben érdemes figyelni arra, ami a legfeltűnőbb jelzés. Ez pedig a látszólagos formai igénytelenség. Az egyszerűség itt a bravúr, olyan, mintha a vers önmagát írná -- semmi erőltetettség, csináltság nincs benne -- mintha a mű öröktől fogva létezne, csak valakinek fel kellett vilna idéznie.
I. A HÉT című folyóiratban (ami 1890-1924-ig létezett, szerkesztője Kiss József, akinek halála után, 1921-től Fehér Á. (?) szerkeszti), 1910 őszén jelent meg. 1908. február 14-től 1911 februárjáig Nagyváradon van a premontreieknél.
Elképzelhető, hogy vakáció idején, Szegeden írta, viszont biztos, hogy Nagyváradon csiszolgatta. A nosztalgia, ami a vers olvastán érzékelhető, paradox, mert az elvágyódás,
Juhász Gyula: Tiszai csönd 14. és a helyhezkötöttség (amely ugyanakkor az otthon levés élménye is) ellentmondásos érzelem.
A (esetleg) Tisza-parton megírt vers jelene (ha így szemléljük), nem az emlékezetből előhívott impresszió, hanem a valóságos élmény örökérvényűsítése, átesztétizálása.
HA ez a háttér, akkor az otthon-levés és az elvágyódás azért feszül egymásnak, mert a szellemi központ, ahol jó érezte magát a költő, Nagyvárad, illetve Pest. Ahol azonban otthon van, és nyugalmat talál, az Szeged: egy vidéki, provinciális, perifériára szorult kisváros, semmiképpen sem szellemi központ.
Olyan ÉLETKÉP tehát (ebből a szempontból) a Tiszai csönd, amely bár érzékelteti az egyedit (főleg a hangok és a fények-árnyak által), mégis a "különös" az, ami hat az olvasóra. Vagyis a mű minden befogadójában felidézi (felidézheti) az olvasó egyéni nosztalgiáját, megnyugvást nem találó elvágyódását és otthonkeresését.
Ezáltal Juhász Gyula életéről, sorsáról ugyanúgy szó van, mint a mindenkori olvasóéról. Úgy tűnik, az otthonra, megnyugvásra vágyakozás és a nyugtalan elvágyódás (utazások, távoli tájak felkeresése, szellemi központokba való törekvés)
paradoxona ÁLTALÁNOS EMBERI -- esetleg csupán az értelmiségre vonatkoztatható (?) -- törvényszerűség.Az elemzett versben rögzíthetetlen, körvonalazhatatlan --- tulajdonképpen megfogalmazhatatlan érzelmekről, hangulatokról van szó, amelyek létrejötte általában egy-egy KONKRÉT IDŐPILLANATHOZ és^vagy LÉTHELYZETHEZ (térhez) kötött. E hangulatok felidézéséhez tehát szükséges a léthelyzet érzékeltetése, megrajzolása. Így lehet tudatni az olvasóval, (érzékeltetni vele), hogy egy tűnődő, befeléforduló ember által látott (és elképzelt), hallott (és fantázia által létrehozott) képekről és hangokról van szó, melyek a rezignált belenyugvás és a nyugtalan elvágyódás világszeletét hordozzák.
Mi az, ami ebből teljesen valóságos, reális lehet? Feltételezhetően Juhász Gyula, a költő ( nagyváradi tanár) a szegedi Tisza-parton, a kikötő közelében, az éjszakába nyúló estében (magányosan, magányát valószínűleg élvezve) azon mereng, hogy milyen szép az este, a hajók és a csillagok látványa, a csendre kottázódó hangok mennyire élvezhetőek. A saját mozdulatlanságáról és a hajókéról eszébe jut magánya, elszigeteltsége és kalandvágya, ugyanakkor az is, hogy az adott pillanat jelenében mind a hajók, mind ő maga OTTHON VAN.
Környezetéről való impressziója tehát a nyugalomé, a harmóniáé, saját érzelmeinek feltárása diszharmóniát eredményez. Ezt az ambivalenciát (mely csak hosszas magyarázkodással körülírható) egy versben érzékileg is megfoghatóvá teszi, örökre rögzíti, vagyis örökérvényűvé teszi, de úgy, hogy inkább a sejtetés, a hangulatábrázolás az eszköz, mint a tájleírás, vagy a saját gondolatok közvetlen közlése.
Az élményből született költemény tehát a gondolat-líra és a tárgyias költészet határán elhelyezhető, ha egyáltalán van értelme ilyen kategorizálásnak. A táj ugyanis, amiről szó van, valóságosan létező is lehet, a kiválasztott részletek azonban (fények, hangok, mozgások) melyek azt felidézni hivatottak, sokkal jellemzőbbek a költő hangulatára, mint magára a Tisza-parti tájrészletre.
ÖSSZEGEZVE: a kikötőben veszteglő hajók szimbólumai a költő sorsának. Juhász Gyula ugyanúgy ideiglenesen tartózkodik otthon, mint a hajók a kikötőben; ugyanúgy részei a
hajók a Tisza-parti estének, mint a merengő, szemlélődő költő; ugyanúgy "tapasztalták" a hajók is más, érdekesebb világok varázsát, mint a költő Nagyváradét és Pestét; az adott jelen téridejében ugyanazok a fények, hangok hatnak a hajókra is, és a költőre is, csak más-más távolságból.
(szimbólum), melynek kábító mérge rezignálttá, nyugodt beletörődővé teszi áldozatait, "akik" még élvezik is ezt a létállapotot. A sorsszerű magamegadás tehát az "est hálójának" köszönhető. ((Érdekes végiggondolni, hogy milyen sok későbbi versben lesz majd szó hálóban vergődő halakról, mint az emberi sors szimbólumairól. Pl. József Attilánál (József Attila Háló c. verse 1932. a Medvetánc c. kötetből) vagy Pilinszky Jánosnál (Pilinszky első kötetének címe Trapéz és korlát -- 1940-46-ig--, annak első ciklusának címadó verse: Halak a hálóban)
A Juhász Gyula-i tájlírára jellemző, hogy humanizálja a táj elemeit, vagyis szinte emberi társul fogadja a fákat, a folyókat, a dombokat, síkságokat; és mindazokat a hangokat, színeket, amelyek jellemzik az adott tájat, saját hangulatának hordozóivá avatja. Így a külső táj egyben a költő LELKI TÁJA is, melynek leírásakor felfüggesztődnek a képkonvenciók jelentései, ugyanakkor meg is őrződnek, mert érzéki megjelenítésük megtörténik. Nem arról van tehát szó, amiről pl. Petőfinél, hogy milyen a táj, a vidék, és ehhez hogy viszonyul a költő, hanem arról, hogy a táj, a vidék milyen módon alkalmas leírásakor a költő érzelmeinek, hangulatának, sorsának érzékeltetésére.
Ez a módszer rendezi a Tiszai csönd képeit is. A feladatunk az, hogy egyenként és összefüggéseikben is szemügyre vegyük ezeket e képeket, megpróbáljuk megnevezni a szóképet vagy a szimbólumot, és engedjük működni asszociációinkat, ezáltal saját fantáziánkkal tágítva a lehetséges jelentésbeli holdudvart.
Ebből következően a háló valószínűleg a sötétség terjedése, illetve minden összefüggés, amelynek nyomán az este lenyűgözi, rabjává teszi, illetve mozgásában korlátozza mindazt, ami hatáskörébe kerül. (Akár a hálót szövő pók a rovarokat.) Képzeletünk kiegészíti a kapott információkat: ebben az összefüggésrendszerben olyan óriási pókot képzelünk el, amelyhez képest a tiszai hajók csak apró rovarok, így mindennek megváltozik az aránya. A kozmikus távolságok (a csillagok, az "égi tanyák", a "hívó távolok") beláthatókká, személyesen tapasztalhatóvá válnak, mert a képzelet-valóság keverékének világrendje más mértékkel mérhető, mint a valóságé. A képzelet ugyanis nem ismer idő és térkorlátot: minden olyan közel van, amilyen közelre elképzeljük , és minden OLYAN TÁVOL, amilyen távolra képzeljük. Ezért lehet a világ kerete az adott (időtlenné tett) jelenben a háló, amit az óriáspók fon.
Más összefüggésre is fel kell figyelnünk e metafora nyomán. A háló fonása FOLYAMAT. Amiről tehát információkat kapunk, minden FOLYAMATBA ÁGYAZOTT, akkor is, ha mozdulatlan.
A tiszai hajók mozdulatlansága tehát egyrészt erős kontraszt, másrészt termékeny, dinamikus mozdulatlanság, feszült (feszültségteremtő) állapot, mert az est hálószövésének folyamatába "akad" bele.
E kapcsolatrendszert kiegészíti és értelmezi egy másik metafora az 5. szakaszból, az utolsó előttiből, ahol a költemény aranymetszése van:
Szóképmegnevezés: antropomorfizáció és hiányos metafora, ha a lírai én, azaz a költő szemszögéből nézzük a képet. A tiszai hajók az azonosítottak,
a hiányos metafora másik része azonban csak kikövetkeztethető: valamely elvont, a költő sorstársaként megnevezhető, emberérzelmű, embertudatú lények az azonosítók.
Ha az antropomorfizált világrend felől szemléljük a képet (mintha mi is ennek részei lennénk, pl. egy tiszai hajó, vagy "valaki" egy égi tanyáról) akkor a "néma társ", (a lírai én) az azonosított, és a hajók az azonosítók.
A kép tehát látszólagos egyszerűsége ellenére bonyolult összefüggéseket rejt. E bonyolultság kifejezésére használjuk a SZIMBÓLUM szót! Tehát a hálóját fonó barna pók, az est, a várakozó tiszai hajók és a néma társ (a lírai én) egyaránt szimbólum. E szimbólumok rendszert alkotnak, egy egész hangulatkört képesek érzékeltetni.
A "felel" szó nyomán arra gondolhatunk, hogy a tücsök párbeszédet folytat a harmonikával, így elmosódik a különbség az emberi kultúra, és a természet "kultúrája" között; olyan ez, mintha megértenék egymást. Más szemszögből TUDJUK, hogy az ember nem folytat párbeszédet harmonika segítségével semmilyen természeti lénnyel, ezért a tücsök naív próbálkozása a költő által feltételezett párbeszéd, tehát a harmonika és a tücsök véletlenszerű egymás melletti megszólalását egy másik logikai rendszerbe (más világrendbe) helyezi.
Abba, amelyben lehetséges a párbeszéd egy harmonikát megszólaltató ember és egy tücsök között. Ez persze csak a képzelet, a költészet, a mese világa lehet. A szemlélő mindkettőre képes figyelni, ő az említett két világrend szakadékát átkötő híd.
Az idézet "csöndben" szava, és a későbbi szövegrészek szinonimái (hallgatják halkan, néma, nem üzennek) a hangok keretéül szolgáló csend érzetét erősítik. A megfigyelt (felidézett) hangok csak csendben hallhatóak , így -- bár önmaguk is jelentéskört hordoznak -- elsősorban a csend érzékeltetését szolgálják.
Konkrét jelentésében arról van szó, hogy létezik egy másik, fenti síkság, vagy gyalogút, ösvény, amin ballagni lehet. Ott természetesen nem emberek ballagnak, mint a földi rónán, hanem a hold, ami antropomorfizált, emberi módon "ballag", tehát megszemélyesített.
A kép feltételezi az olvasó szóismeretét, vagyis, hogy tudja, mi az a róna. (Jelentésköre az értelmező szótár szerint: 1. síkság, alföld; 2. tájnyelvi: víztükör; 3. tájnyelvi: kerékvágás; 4. régies: keskeny út, ösvény; 5. szláv jövevényszóként: sekély árok.)
Ismereteink szerint bármelyik jelentése érvényesülhet itt a róna szónak, ezáltal egész halmaza alakul ki a metaforából a képeknek és jelentéseknek.
A metafora oldásához szükséges az előző képre "emlékezni". Nem valószínű egyébként, hogy ezüsttel vonták be a tiszai hajókat. Ilyen csak a mesében van. Ezáltal ismét valamiféle
Juhász Gyula: Tiszai csönd 20. mesevilág közelébe kerül az olvasó. Az ezüstösek szó kiválóan jellemzi a holdfény visszavert színét. Ez a szín hidegségével nem csupán a mesevilágba "visz", hanem érezteti az érzelmi űrt is.
Az alföldre nagyon jellemzők a tanyák, ezért a Juhász Gyula által jól ismert HAZAi táj idéződik fel a metafora azonosítójával.
Így egészben e többszörös metafora azt jelenti (azonosított !), hogy kigyúltak, azaz már láthatók a csillagok. E jelentés további jelentéskövetkezményei: 1. már éjszaka van; 2. felhőtlen, tiszta az ég; 3. a szemlélődő lírai alany olyan helyen áll vagy sétál, ahonnan mindez látható, megfigyelhető.
Ismét felidéződik a már elemzett egész metaforarendszer, az antropomorfizáció megerősítést kap. Az égi tanyák emberként tevékenykednek, többek közt hallgatják a harmonikát.
Jelentéskövetkezmények: 1. A földi, távoli hajón megszólaló harmonika hangja az "égi országban" is hallható, tehát vagy földöntúli mértékű a csend-keret, vagy ilyen könnyen átjárható (pl. hangadással) az égi és a földi világ közötti szakadék. Ez a feltételezés nyilván a mesevilágba visz Juhász Gyula: Tiszai csönd 21.
2. Nem csupán hallják az égben a harmonika szavát, hanem HALLGATJÁK, vagyis a szándék az odafigyelésé. Nemcsak földi, emberi szempontokból van tehát értelme a zenének (az emberi művészetnek !). --- (Figyeljük meg: a tücsök szavát NEM hallgatják az égiek!)
A hallgatják halkan kifejezésben különös összefüggések rejlenek. Akkor lehetséges halkan hallgatni valamit, ha befolyásunk van a hangot kibocsátó tárgy (pl. rádió) felerősítésére vagy lahalkítására. Ezen alliterációt létrehozó szavakkal és jelentéseikkel való játék további összefüggéseket, képeket villanthat fel.
azonosított: absztrakt emberi tulajdonságú lény, vagy összefüggés (üzenni tud, hívni tud)
azonosító: hívó távolokazonosított: a lírai én (és mindenki, aki az álmodozók, elvágyódók csoportjába tartozik)
A háló az előbbi összefüggés miatt egyszerre tartozik mindkét tudatsíkhoz, tehát tudatvibrációt idéz elő. (Lásd Hankiss Elemér A népdaltól az abszurd drámáig c. tanulmánykötetének József Attila komplex költői képei c. részletét !)
A nem mozdulnak kifejezés egyaránt felidézi az áldozatára váró pók feszült várakozását, és a későbbi szöveg miatt a kikötőben veszteglő hajók egyhelyben ringatózását. (Ismét tudatvibráció.)
Ettől kezdve a HAJÓ KULCSSZÓVÁ, VEZÉRMOTÍVUMMÁ válik. A páratlan szakaszokban teljes valóságukban, a párosokban csak rejtve, a kontextus által felidézve.
Nézzük a páros szakaszokat!: 2. Egyiken...4. Hallgatják halkan a harmonikát. (Tudniillik az "égi tanyák" azt a harmonikát hallgatják, amelyik egy tiszai hajón szól.)
6. ... kikötöttünk ...Ez utóbbi kijelentést vizsgáljuk meg, mert ezáltal átláthatjuk a költemény logikáját, azaz a tájleírás szerkezetét.
I. Először a világegész kozmikus távlatából ráközelít a "kamera" e világ egyik apró részletére (tücsök). Elsősorban a földi jelenségek, a LENN térrajza ez.
II. A harmadik-negyedik szakasz szintén a tág tér felől a szűkebb felé haladva (többször nagy "térugrással") mutatja a tájat. Ez azonban nem földi, hanem ÉGI TÁJ. Csak látszólag másik világ ez, tulajdonképpen a lenti ALFÖLD égi mása. (Róna, tanya, pásztortüzek, lassan cselekvő, ráérő, ballagó emberek: mindez az Alföld világát idézi, amely Juhász Gyula ismert és szeretett szülőföldje.
III. A befejező sorok az előbbieknek éppen az ellenkezőjét mutatják. A LENN világának újra szemügyre vétele most a Magam szóval kezdődik. Ettől a középponttól (a magányos lírai "én"-től) tágul a jelzett tér a hívó távolokig, majd
Juhász Gyula: Tiszai csönd 23. szűkül hirtelen váltással ismét az itthon álmodóig, vagyis a lírai "én"-ig mint középpontig.
Ami összeköti mind a LENN--FÖNN, mind a FÖLDI--ÉGI, mind a JELEN--JÖVŐ, mind a MIKROKOZMOSZ--MAKROKOZMOSZ, mind a lírai ÉN--NAGYVILÁG, mind az ITTHON--VALAHOL MÁSUTT, mind a VALÓSÁGOS--ELKÉPZELT, mind a VAN--LEHETNE, mind a MOZDULATLANSÁG--MOZDULAT ellentmondásait, az a HAJÓ és képzetköre.
E képzetkör pedig a csönd hangjaival és a sötét fényeivel jellemzett, így az egész valami megfoghatatlan álomszerűséget sugall. Ezt az álomszerűséget megerősíti fogalmilag a vers utolsó szava is. (Az álmodók szó ugyan elsősorban azt jelenti, hogy álmodozók, de az "áthallás" a másik jelentésre nyilvánvaló.)
hallgatják halkan a harmonikát (szójelentés, alliteráció és egyéb hangzójelenségek)
néma (társatok) (szójelentés)1919-ben már emlékként idézi, és a találkozás után két és fél évvel már múltba-merengő az Annára való emlékezés. Ez nyilvánvalóan költői póz, mely -- ha messzi emlékké változtathatja az élményt -- impresszionisztikusabb, elégikusabb ábrázolást tesz lehetővé. A nosztalgia, mely átjárja ezt az emlékezést, minden olvasóban saját nosztalgiáit idézi fel.
Kiss József folyóiratában, A HÉT c. folyóiratban jelent meg 1912 januárjában. Szakolcán íródott, havas téli időben. (Szakolcán húsz Anna-vers keletkezett. Valószínű, hogy nem
csupán az Anna iránti nosztalgiák hordozói ezek a versek, hanem Annára átruházott nosztalgiáké is, melyek a Szakolcáról való elvágyódást is, a szakolcai léthelyzet, magány tarthatatlanságát is kifejezhették iletve ellensúlyozhatták.)
Az impresszionista közlésmód minden fontosabb jellemzője megtalálható (futó benyomások rögzítése; hangulat-képek; nominális stílus; szín-öröm; festői megoldások; emlékező magatartás). A szecesszió is rányomja bélyegét (a szó azt jelenti, hogy kivonulás, de szokták jugendstilnek, újromantikának, új művészetnek is hívni). Jellemző a dekorativitás, a közlésrend hierarchiájának felborulása (természeti jelenségek "takarják el", illetve teszik felidézhetővé az emléket a lány szőkeségéről, szeme színéről és megszólalásának zenéjéről).
Az egész képsor egyetlen metaforába tömörítve elképzelhető: Anna valamilyen panteisztikus varázslat folytán (az emlék átesztétizálása) "szétosztódott" a természetben.
Juhász Gyula: Milyen volt 27. (Ahogy a panteizmus szerint Isten is a természetben rejlik, illetve a természet maga az Isten. A panteizmus a reneszánsz naiv természetfilozófiájának jellegzetes formája. Legfőbb képviselője a német, Mosel-menti Kues-ból való Nicolaus CUSANUS 1401-1464., később Paracelsus 1493-1541, illetve Giordano Bruno 1548-1600; szerinte: "NATURA EST DEUS IN REBUS", azaz: " a természet a dolgokban rejlő isten".
Még később, a klasszikus német filozófiában a korai SCHELLING 1775-1854 szerint A TERMÉSZET A SZELLEM SZENDERGŐ ÁLLAPOTA. A TERMÉSZET tehát A LÁTHATÓ SZELLEM (( azaz Isten )).
Könnyen áttekinthető forma és versmondat segít az olvasónak abban, hogy ne veszítse el (ne forgácsolódjon szét a figyelme) a versszene varázsát, és a színek, hangok, szünesztéziák élményét, azaz magát a hangulatot.
A forma:azután egy-egy ellentétes mellérendelő mondattal indított többszörösen összetett mondatsor-variációval építkeznek.
A gondolatritmust a Milyen volt ... nem tudom már,a hangszín nagyon jellemző emberi tulajdonság, a harmadik információ tehát a lány hangja ("szólalj meg, és megmondom, ki vagy").
a nyár színei közül az érett kalász; ("dús"); az őszi ég kékje ("bágyadt");
a tavaszi rét hangja ("sóhajt")Ez a rendszer a négy évszak közül kihagyja a halál konvencióját jelző telet, és a legreménytelibb évszakkal fejeződik be az emlékfelidézés: a tavasszal. Az emlékezés azonban valószínűleg reménytelen. Ezt jelzi a három szakasz három különböző emlékezést szolgáló kifejezése:
... újra érzem őt.A vers olyan természetesen íródik, mintha nem is lenne szóképekkel zsúfolt. Az olvasónak nem okoz különösebb fejtörést a képek megértése, ugyanis valószínűleg nem a TUDATOS szférára hat a költemény, hanem a TUDAT ALATTIRA.
A képek tehát EGÉSZBEN, szétbontás és "megértés" nélkül hatnak, anélkül, hogy valamilyen logikai-intellektuális küzdelmet kellene vívni velük. Ez azért megdöbbentő, mert
valójában igen bonyolult képrendszerekről van szó (szakaszonként legalább négy tudatvibrációt előidéző tudatsíkváltással).
Anna szőkesége; az érett kalászrengeteg, a mező színei; a sárguló és a nyár szó közötti tudatsíkváltás, majd visszaváltás (egymásra-vonatkoztatás) a kalászok szőkeségéről Anna szőkeségére. A képek összekapcsolása általában asszociációval történik, nem hasonlattal vagy metaforával.
Három egyenlő részre tagolódik, 6-6-6 sorra. Múlt, jelen, jövő(lehetőség). A versmondatok és a verssorok szétzilálódnak a sorvégekre került állítmányoktól és az sok enjambementtől. A mondatok a sorok közepén zárulnak.
Az erőltetett nyugalom jellemzője a sok kötőszóismétlés , a poliszindeton (és). A vers végén nyilvánvalóvá lesz, hogy a költemény egy ima, műfajilag a himnuszok közé sorolható.
Nosztalgiavers ez is. Az elképzelt léthelyzet az élet utáni állapot. A "játékos" képzelet felidézi annak a lehetőségét, hogy "szelíd" kísértetként visszajöjjön a költő, és újra lássa, hallja, érezze a földi lét szépségeit, boldog és boldogtalan embertársait.
Más dimenzióba, más megvilágításba kerül minden, mert a halott, a földi létbe visszavágyó ember (kísértet) szemszögéből látjuk:
(sorrendben) 1. a föld íze;A költemény áthallásai nagy veszteségekről, egyéni és közösségi bánatról szólnak. Pl. nem csupán arra utal a következő idézett sor, hogy a majdani halott költő visszaemlékszik "volt" hazájára, hanem az egész magyarság "emlékezésére": "Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk,"
(Először ismételjük át, amit már tudunk Juhász Gyula tájköltészetéről, mert A tápai lagzi leírása rokon a tájleíró költeményekkel. Ugyanúgy módosult, "belső" táj, illetve "átrajzolt" történés,mint később József Attila verseiben a hasonlók.)
Alkotói módszerei között jelentős a TÁJ-költészet. József Attila valószínűleg tőle tanulja majd, hogyan kell úgy tájverset írni, hogy az egyszerre ábrázolja is érzéki valóságában a tájat, ugyanakkor elrajzolt ún. benső LELKI TÁJ legyen, tehát a költő életéről, hangulatáról, a tájhoz fűződő viszonyáról, és magáról a valóságos tájról egyaránt szóljon.
Az egyik megoldás az, hogy humanizált lesz a tájkép, tehát EMBERI fájdalma, gondolata, filozófiája, sorsa lesz a tárgyaknak és tájrészleteknek. Ugyanakkor a tájba belerajzolt alkotó, művész társai is a táj részletei, melyek szinte emberi módon VISZONYULNAK a FIGURÁHOZ. Ha ehhez még annak a hitelessége is társul, hogy önéletrejzi mozzanatok hordozói a tájrészletek, akkor elkülöníthetetlenül egybefonódnak a MŰVÉSZ sorsával.
A játék tehát az idővel, a terekkel, a színekkel, a hangokkal zajlik, mert -- a hangulatokat éppen az érzéki elemekre bontott valóság újraelrendezése szolgáltatja, illetve azok antropomorf, absztrakt jelzői: pl. BÚS, néma, szomorú, stb.
Tápé Szeged környékén -- fogalom. A századelőn az ősi létmód (avar?) jelképeként fedezték föl néprajzkutatók, festők, zenészek. Gyékényszövéséről híres falu egyébként. Kodály innen indult el 1905-ben népdalgyűjtő körútjára.
Ha tehát "holmi rousseau-i honvágy" űzte Juhász Gyulát (és költőtársait), gyakran kirándult Tápéra. (Juhász Gyula Költők Tápén c. írásából részlet az idézet.)
Soroljuk fel kronologikus sorrendben azokat a verseket, amelyekben szerepel a helységnév! Tápén, Tápai dél (később: Falusi delelő), A tápai Krisztus, Tápai lagzi, Tápai nóta.
A Tápai lagzi 1923-ból való vers, a Testamentum c. kötetben, a Magyar tájak ciklusban jelent meg. Nem igazán tájvers, a műfaja inkább: ÉLETKÉP. A falusi lakodalom leírása azonban nem a szokásos vidámságot, táncot, jókedvet jeleníti meg (bár szó van arról is), hanem a felszínes látványon és hangérzeteken kívül ennek az életmódnak a lehangoló sivárságáról, durvaságáról, kilátástalanságáról. Általánosítva azt mondhatjuk, hogy -- bár őrzi ez a falu a hagyományokat, és a hagyományőrzés mindig értékmegőrzés is ("ősi nyugalmában és csöndjében ott nyújtózkodik az álmodó nagy magyar víz partján, hunokat és avarokat, tatárt és törököt, háborút és forradalmat szép csöndesen túlélve, mint ahogy a komondor lerázza a bundájáról a vizet, és hever tovább a nyári napsütésben" (Költők Tápén)) -- az emberek életmódja és a falu állapota inkább a haláltánc jeleneteit juttatja eszébe a költőnek, mint az élet szépségét és örömeit. (Hasonlóképpen ábrázolja a magyar "tanyákat" Ady is A téli Magyarország c. költeményében.)
A lagzi tehát NEM az élet ünnepe, hanem egy szürke állomás a munkában eldurvult emberek életében. Alkalom az ivásra, a duhajkodásra, az asszonyverésre, az alantas ösztönök kiélésére. Nem csupán életkép tehát a Tápai lagzi, hanem sorsvers is, mely általánosítható (a magyarság igen nagy hányada él így, mert éppen a hagyomány őrzésének ez a primitív mivolta biztosítja a túlélést a korabeli kegyetlen körülmények között).
A képek sorrendben (a megcélzott érzékterületek megjelölésével):Az állítmányok azt sugallják, hogy minden szépségtől (apollóni életérzés), költőiségtől, mámortól (dionüszoszi életérzés), távol állnak azok az emberek, akiknek a lagziján képzeletben részt vehetünk. (Ilyesfajta világot mutat be Ady is pl. A Tisza-parton c. költeményének második szakaszában, vagy A hortobágy poétája utolsó versszakában. "De ha a piszkos, gatyás, bamba
társakra s a csordára nézett,A legemberibb életet lehetővé tevő emberi kapcsolatokhoz (együttmulatás, nővel való együttlét) való viszony minden pozitív érzelmet nélkülöz.
-- az "És izzadnak reggeltől estelig"kétféle módon utal a lagzi embereinek életmódjára: az egyik lehetőség az, hogy reggeltől estig izzadva dolgoznak; ugyanakkor a mosdatlanság, a testi (lelki?) tisztátalanság jelzése is lehet az idézett versmondat.
A szó ismétlésével a pusztulást felidéző évszak megerősíti a sejtésünket: a képek egy falu haláltáncának képei voltak, a hangok pedig annak kísérői.
-- a világ megállEz a kifejezés is a fenti megállapítás igazságát erősíti, a következő sorral együtt kozmikussá növeszti a halálos mozdulatlanság és csend kísértetiességét. (Ugyanakkor azt is értésünkre adja, hogy ezeknek az embereknek a saját zárt falujuk és erkölcsi világuk helyettesíti az egész világot, melynek szépségéről, élettel teli nyüzsgéséről, mozgalmasságáról fogalmuk sincs.)