A műegyetemen vegyészmérnöki, a tudományegyetemen gyógyszerészi oklevelet szerzett. Két diplomája van, mindkettő szorosan véve az amnyaggal, annak titkaival, belső természetével kapcsolatos.
1935-ben kezdett írni, a Szép Szó köréhez is tartozott. 1938-39-ben Londonban és Párizsban tartózkodott. 1942-ben behívták munkaszolgálatra, és a szovjet frontra vitték. A 2. magyar hadsereggel együtt gyalog menetelt a Donhoz.
Voronyezsnél hadifogságba esett.Azóta érzem úgy, hogy a legtöbb, amit egyik ember a másiknak adhat, az a szolidaritás. Az egész emberi etikám erre a szóra épül, és ez a kulcszsava az én írói munkásságomnak -- mondta egyik beszélgetésében.
1946 végén tért haza, itthon felvételét kérte a MKP-ba, és 1956-ig tagja maradt a pártnak. A Magyarok, az Újhold és a Csillag munkatársa lett.
1949-től színházi dramaturg volt és újságíró. (Szabad Nép)Írt egy sematikus regényt, amit nagy elismeréssel fogadtak. (Házastársak. 1951) Lila tinta c. elbeszélése körül nagy vihar támadt. Erősen kritizálták, és ő önkritikát gyakorolt. Később fellépett a dogmatizmus ellen, 1956 után pedig azt vallotta, hogy önkényuralmi rendszerben élünk. Ezért nem publikálhatott egy ideig.
1958-ban az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyárnál helyezkedett el mint kezdő mérnök.Első könyve a Tengertánc c. novelláskötet (1941-es novellák) Már ekkor bizarr, groteszk történeteket ad elő. A szürrealista elemektől sem óvakodik.
Niagara Nagykávéház c. novellájában (1958) az emberi önfeladást ábrázolja. Elfogadni az adott körülményeket lelkileg sokkal könnyebb (egy nagy veréstől direkt megkönnyebbülünk), mint lázadni.
A 60-as években talál magára Örkény úgy, hogy világhírű íróvá válik. Műveiben ötvöződik a humánum és az abszurd, a ráció és a dadaista értelmetlenség, az idill és a szatíra, a bensőséges-családias és a rideg, gépies elidegenedés.
Témái az ember tragikomikus torzulásai. Illűziótlan könyörtelenséggel, ugyanakkor mély, együttérző humánummal ábrázolja az ember pitiánerségét, erkölcsi bukásait, hibáit és a magyar lét kilátástalanságát.
Ezek az írásművek voltaképpen matematikai egyenletek. Az egyik oldalon a közlés minimuma áll az író részéről, a másik oldalon a képzelet maximuma a befogadó részéről. Más szóval: a novellák egypercesek ugyan, de kétszemélyesek -- mondja Örkény.
Megszokott életünkben kellene észrevennünk a nem mindennapit. Ahogy betör életünkbe a sohasemvolt, a képtelen, kicsúszik a lábunk alól a talaj. Pedig lehet, hogy csak a nézőpontunk rossz.
Örkény a képtelenséget, a tragikusat, a szörnyűt magától értetődő stílusban legtöbbszeör ironikusan vagy gunyorosan adja elő, ezáltal még nagyobb feszültséget teremtve.
1977 Rózsakiállítás kisregény arról, hogy egy ifjú rendező a maga valóságában akarja bemutatni három gyógyíthatatlan beteg végóráját.
Ebben a novellában az esemény egy meghatározatlan múlt idejű állapot leírásával kezdődik. A fülkét és a körülötte zajló életet mutatka be az író az expozícióban.
Egy rövid párbeszéddel jelen idejűvé válik a történet. Kkonfliktus kirobbanása)Az ebből következő eseménysor jól körülhatáróan múlt idejű ismét. A "városon kívüli" befejező történetdarabka pedig grammatikailag jelen idejű, a történet szemszögéből
pedig valamilyen meghatározatlan jövő.Az elbeszélői technika hangsúlyozottan a hétköznapiságé és a realizmusé. Gyakori a NEM MŰVÉSZ, inkább élőszóbeli stílus. Sok az időhatározó, a kötőszó. Az igék között sok a látásra és a járásra vonatkozó kifejezés (igen leegyszerűsítve, még az is "primitív", hogy szinonimákat alkalmaz)
A színhely bemutatása is iskolás fogalmazvány.Attól groteszk az egész, hogy a telefonfülke az, aki itt néz, hallgat, viselkedik, jár-kel, mint egy ember. Ez senkinek nem tűnik fel, mert nálunk semmin sem csodálkoznak az emberek, legfeljebb azon, ami természetes.
A telefonfülke először valóságos tárgy, aztán antropomorfizálódik, elvarázsolódik, végül összegződik benne az emberi és a telefonfülkei...
A naív olvasó a telefonfülkére figyel és a történetre, és nem figyel az íróra. Pedig érdekes az írói attitűd a nézőpont. Az ún. TANÚ-jellegű elbeszélés tanúi lehetünk. Az ílyen elbeszélésben az író úgy tesz, mintha az esemény valamennyi részletét alaposan ismerné, de szereplőinek CSAK a tetteit, a külsőségeket, a benső világot nem. Annyit tudunk meg a járókelőkről is, amennyit aáltalában az utcán megfigyelhetünk.
Csak KÖZLÉS tehát ez az elbeszélés, az író nem szól ki az olvasónak.Az olvasó dolga NEM AZ, hogy beleélje magát a cselekménybe, és eldöntse, hogy ki a rossz, ki a jó. Közös játékra hív. Ez tehát nem csupán a költészet hatalma, hanem az olvasóé is.