A KRÁTER c. kötet 1976-ban jelent meg, az összegyűjtött és az új verseket tartalmazza (szűkebben az 1974-75-ben kiadott költeményeket). A kráter "a mindenség modellje". Csak nem az ég felé, hanem az ember-lét horizontja alá "terjed". Ha úgy tetszik, a templom visszfénye, ellentétpárja, másik iránya.
("Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad.A mindenség modellje, áll a templom." -- A GÓTIKA című vers utolsó két sorát idéztük, mely a KRÁTER zárókölteményei közül az egyik; utána már csak a Visszafele és a Kráter következik.)
A kötet nyitóversének francia nyelvű címe azt jelenti: "Tisztelet (hódolat) Isaac Newtonnak". Megdöbbentő, ha tudományos megfigyeléseket, rendszereket veszünk figyelembe, vagy akár a teológiai érvrendszereket, Pilinszky mintha előre sejtené, mintha úgy is tudná, átlátná e rendszereket, hogy előzőleg nem ismerte meg őket. ("Lenyűgöző dolog teológiai műveltség birtokában őt figyelni, mert az az érzésünk, mint amikor egy vak, a maga ösztönös biztonságával lel rá azokra a dolgokra, amikre a látó nem talál rá." -- Az idézet egy beszélgetésből való, Jelenits István szavait idézi Bogyay Katalin.)
Az elemző -- Pilinszky-művel szembesülve -- általában igényli valamiféle összegző kijelentés megtételét, egy biztos pontot, amelynek segítségével "megfejthető" a jelcsoport, vagy amely fényt vet az adott műnek legalább a szerző életművében elfoglalt helyzetére. Nos, Pilinszkynél nincsenek ilyen biztos pontok. Nem tehetünk túl határozott kijelentéseket, mert legtöbbször csak sejtjük a világ szemügyre vételének nézőpontját (amely egyetlen költeményen belül is változhat); az iszonyú csendek néha több fogalmat tartalmaznak, mint ahány szó alkotja a verset; a tárgyak árnyékai fontosabbak, mint maguk a tárgyak, és az úgynevezett életrajzi mozzanatok, amelyek felderíthetők, egyáltalán nem biztos, hogy segítik az értelmezőt. ("Kevés olyan költőnk van, akinél annyira elhanyagolható a személyes háttér, mint
Pilinszky 2. Pilinszkynél. ... Itt a vers nem életrajz illusztrációja s az életrajz alig értelmezi a verset." -- Tüskés Tibor írja
PILINSZKY JÁNOS alkotásai és vallomásai tükrében c. monográfiájában.)
Négy sor. A kötet versei rövidek és aforizmaszerűek. Ellentmondásokat tartalmaznak. Olyan ellentmondásokat, amelyek törvényszerűen határozzák meg létünket. Akár a fizika törvényei. A rész és az egész viszonyrendszerében az ember nem tudja, mit tesz. Pontosabban, hogy mi a végeredménye tettének a NAGY EGÉSZ összefüggésrendszerében. A megvilágosodás pillanatai ritkán előidézhetők és véletlenszerűek. Mint a gravitáció felfedezése. Pedig látszólag és utólag pofonegyszerűnek tűnik minden. Tehát: Hommage a Isaac Newton.
"Nem tudhatom, a világ mit lát bennem; én mindig is a tengerpart fövenyén játszadozó kisfiúnak éreztem magam, aki megörül, ha olykor-olykor egy simább kavicsra, egy fényesebb csigaházra bukkan, míg az igazság nagy óceánja továbbra is felfedezetlenül nyújtózik előtte" -- idézi Newtont Heisenberg A rész és az egész c. munkájában. Még ugyanezen fejezetben a következőket mondja: "... megragadhatja-e valaki a dolgok lényegi rendjét, amely, úgy tetszik, minden kétséget kizáróan létezik; felfoghatja-e olyan közvetlenül, mint egy másik emberi lény lelkét? (...) a lélek a lényegi rendre utal, a lények benső magjára, akik külső megnyilvánulásai igencsak különbözőfélék, és ezért áttekinthetetlenek." Később: "Amikor az ember értékek után kutat, valószínűleg nem mást keres, mint a lényegi rendnek megfelelő, azzal összhangban álló cselekvési formákat, amelyek - mint ilyenek - mentesek a megosztott, részleges rendből fakadó zűrzavartól. (...) Amikor azonban e rendezett folyamatokat (Heisenberg itt a kvantummechanika folyamatainak törvényszerűségeiről beszél) mindennapi nyelven próbáljuk értelmezni, szükségképpen a parabolák, a látszólagos
Úgy tűnik, helyben vagyunk. Pilinszky éppen ezekkel a fogalmakkal dolgozik. A nagy kérdés, a végső kérdés kettős: hogyan értelmeződik az ember által elkövetett tengernyi hiba, bűn, rossz, aljasság a kozmikus távlatú, örök-jelen NAGY EGÉSZben, és hogyan adhat értesítést erről egy - az összefüggéseket megsejtő költő - azoknak az embertársainak, akikkel egyre kevésbé lehet tartani a kommunikációs kapcsolatot. Ráadásul a megsejtett igazságok értelmezésében is örökös a küzdelem. A költőnek elsősorban önmaga embermivoltával kell szembenéznie, így az abszurd lét tudomásulvételén túl a remény marad csupán, amely feltételezi, hogy egy emberen túli szeretet ítéletében valamely transzcendens (pozitív) rendbe folynak a dolgok és a tettek, az emberség és az Emberiség.
"... inadekvát fogalmaink miatt a dolgokra való utalás lehetetlen" -- idézi Pilinszkyt Angyalosi Gergely A meghatározás agóniája c. elemzésében (Vigilia, 1981. dec.)
Az élmény: a kozmikus és az emberi egymásra vonatkoztatása. Az egész KRÁTER c. kötet erről szól. Az asszociatív térélményről (Terek) ; olyan mélységeket sejtető felszín-képekről, mint az emberi találkozás (Kráter); legalább fogalom-szándékáról egy körülhatárolt zuhanásnak (Kísértés, Pupilla) ; a MOST MINDEN EGYBEOLVAD élményéről (Gótika); és az örök vonzás élményéről a mélység, a dudás pokla, a soha nem tapasztalt, de a költőt megérintő rettenetes csönd felé.
A Pilinszky-versek hatásának titka legtöbbször abban rejlik, hogy minden új sor (szó, mondat) tovább feszíti, értelmezi, sőt legtöbbször átértelmezi az előzőket.
"Megtesszük, amit nem teszünk meg"A jelen idejű cselekvésfolyamat (nyilvánvalóan nem történés) szándékoltsága ellentétébe csap át, hiába minden teleológia (ha egyáltalán van), a kozmikus távlatból szemlélt ember cselekvése állandó paradoxont eredményez. A világ leírhatósága
az emberre vonatkoztatva ezt a költői képletet (tézist) eredményezi. A második sorral együtt ez időmegjelölés is.
A harmadik sor "valahol" kifejezése térmegjelölés. Még nem tudjuk, hogy a távlatokat jelzi-e, vagy misztikus hangulatot kelt, esetleg elbizonytalanít.
A "rettenetes csönd" felrémlik az Apokrifból, de Pilinszky egyéb nyilatkozataiból is. (" A tények mögül száműzött Isten időről-időre átvérzi a történelem szövetét.
(... ) Ha lehet megkülönböztetést tenni, a köztünk beállott csend többé nem is annyira a költészetet érinti, mint magát a költőt kötelezi, élete egészét követeli már, s nem lehet nem eleget tenni e hívásnak, ha mindjárt a végleges és tökéletes elnémulás kockázata árán is." -- Ars poetica helyett -- Pilinszky Válogatott művei; Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1978)
A csend fele vonzódás tehát így kaphat értelmet, de van egy másik vetülete is. Az elhallgatás becsületesebb, pontosabb kommunikáció lehet, mint a megszólalás, mert végzetesen nem értjük egymást, mi emberek. A költőt az olvasó pláne nem. Azért sem, mert a költő "nem ismeri" az olvasó nyelvét. Sőt a saját társaiét sem. ("Szavaidat, az emberi beszédet ^ én nem beszélem. ..." -- részlet az Apokrif c. költeményből) Lehetetlen a kommunikáció verbálisan ember és ember között. Miért lenne lehetséges kozmikus méretekben, esetleg Isten és ember között ?
A "rettenetes" jelző azonban mást is sejtet. A végleges magányt. A meglévő közösségét (gravitálunk), és^vagy az egyes emberét. Az ember utáni világállapot víziója is mögé képzelhető. A költő megszólalhat (vagy elhallgathat) az "érdekmentes szférában", de a többiek nem "ott" vannak. Léthelyzetük más. Számu(n)kra az itt megrajzolt-sejtetett világmodell ünnepek nélküli, tagolatlan, paradox és embertelen. (Ünnepek nélkül a tagolatlan idő iszonyata, a ritmusától megfosztott, puszta mulandóság őrjítő monotóniája szakad ránk" -- idézi a költőt Lukács László Pilinszky világmodellje c. tanulmányában -- Vigilia, 1973^7)
Az általunk vizsgált vers azonban (és a Kráter többi alkotása is) szemügyre vesz és megnevez. Intellektuális lebegés jellemzi. Az intuíciók letisztult, egymás mellé rakott bonyolult rendszere; egymást tételező ellentmondások és egymást taszító logikai elemek. A zuhanás ebben a gravitációban lehet a kis herceg hazatérésének taglalt pillanata is. Azonkívül a Kráter (amelynek nyitóverséről beszélünk) a mélység és zuhanás érzete, a Pupilla a figyelésé.
A költő számára valószínűleg a legnagyobb gond a megélése mindannak, ami csak ebben a filozófiai mélységű életvitelben és gondolkodásban azonos önmagával, a költő-lét nem felszíni, hanem mélyvállalásával, annak az öntudatával, hogy nem menekülhet sem teremtő képzeletétől (mint NEWTON), sem a kifejezés kényszerétől, sem a törvényszerűségek feltárásától. Ezért oly rettenetes a szó csöndje, a kimondatlan vagy kimondhatatlan szóé -- az akusztikai űr szívása VILÁGNYI nagyságrendű. Mert a végletekig erősíti egymást a szó és a tett lehetetlenségének ténye, amely ebben a költeményben paradoxonként tételeződik, és a MI ember-közösségének "természeti" törvényeként tételeződik.
1944-ben ősszel hívták be katonának. Németországba került 1945 februárjában. Több hetes utazás után HARBACHBAN álltak meg. 1945-ben megjárta a német fogolytáborokat. Végig betegeskedett.
Gyakran szerepelt a Magyarok c. folyóiratban, majd a VÁLASZban. Az ÚJ Ember c. katolikus hetilap munkatársa lett.
"Költő vagyok és katolikus"-mondta magáról, hangsúlyozva a sorrendet.Pilinszky 7. március 13-15.))), Aranymadár, Ének a kőszívű királyról ((( Kisdobos, 1956. június 10-13))), A nap születése, Kalandozás a tükörben, Ég és föld gyermeke.
Műfordításai: Hofmannstal: Elektra (Részlet -- Újhold, 1946)----- A Trapéz és korlát tizennyolc 1940-és 46 között írt verset tartalmaz. Elsősorban Babits és Kosztolányi eredményeihez kapcsolódik, és József Attilához.
E versek érzelmi drámákat közvetítenek. Alapélményük a magány, a kiszolgáltatottság, a szorongás, az ember kivetettség-élménye. Többet közvetítenek ezek a versek, mint a szubjektív élmény, mindig általánosítás jellemzi őket.
Az emberrek között nincs tartalmas kapcsolat. A világ idegenné vált. Még a szerelem is kettős magány, közös elítéltség, együttes kárhozottság.
Isten távoli, idegen, kozmikusan közönyös. A megváltás keresése reménytelen, marad a szembenézés vállalása, az öncsalás nélküli reménytelenség. Ez a legnagyobb hősiesség, ami lehetséges az adott körülmények között.
"Tovább nem ámítom magam ^ nincsen, ki megsegítsen, ^ nem vált meg semmi szenvedés, nem véd meg semmi isten" (Téli ég alatt)Első kötetében is feltűnik a BŰN motívuma. Ez itt más, mint Dosztojevszkijnél, olyasmi, mint József Attila bűnösség-tudata. A bűnhődés ugyanis nem a bűnösséghez, a bűn elkövetéséhez kötődik, hogy általa megtisztulhasson az ember, hanem azért kell bűnhődni, mert a létezés abszurd (értelmetlen és céltalan). Nincs a bűnhődésnek tehát büntetésjellege, mely feloldhatná a bűnhődést. "Bűnhődünk, de bűnhődésünk mégse büntetés, ^ nem válthat ki poklainkból semmi szenvedés (Halak a hálóban)
Az eszményi életforma Pilinszky szerint a VÁGY, a FIGYELEM és a VÁRAKOZÁS állapotában valósul meg. Ez a létállapot is az örökké tartó pillanaté, és a pillanatok végtelen idejűvé tágításával teszi érzékelhetővé ezt a költő. Nem a racionális, ok-okozati összefüggések működtetik e költői világot, hanem az intuíciók, a megvilágosodások, az illuminációk, az epifánia.
Pilinszky 9. Ez nem más, mint a rácsodálkozás arra, miként válik érzékelhetővé az örökkévaló az időbeliségben. (Ő mozdulatlan elkötelezettségnek nevezi ezt. --- Lehetséges, hogy a korabeli ún. pártosság-fogalommal is ellentétes ez a magatartás?)
A Pilinszky-versek az első megnevezés feszültségét hordozzák, mintha akkor először kapnának nevet a dolgok, jelenségek, amikor ő megnevezi őket. Felfedező közlések ezek. Ugyanakkor szinte szegényesnek hat a stílus. A képanyag sem látványos.
E nagy erejű egyszerűség eléréséhez óriási intellektuális erőfeszítéseket kell tenni. "... rettenetesen kell küzdenem azért, hogy közben mindent újra és újra elfelejtsek, mert a világirodalom ismerete elronthatja az embert, olyan ,verseket kezd írni, mintha műfordítások volnának. Küzdenem kellett azért, hogy először lássak rá a dolgokra: egy csecsemő szemével. Szavanként újra és újra, hogy amit csinálok, ne váljon irodalommá."
A Halak a hálóban cikluscím is, és e ciklus harmadik verse is. (Ezután még hat vers.) Ugyanakkor 1942-ben jelent meg a Vigília című folyóirat júliusi számában. (Vigília azt jelenti, hogy várakozás --- valamely nagyobb egyházi ünnep előtti napon, vagy az éjszakai mise előtt; karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor, vízkeresztkor)
A vers alapképét a cím megadja, de később tudjuk meg hogy ezek a halak elevenek, egymáshoz verődve, önmaguk és egymás terheként (no és a háló terheként, későbbi felhasználásig) élnek. A háló hatalmas, csomói a csillagok. A halak MI vagyunk, emberek, a háló a kozmosz végtelenje, a hatalmas úr, akinek éjfélkor talán étek leszünk az asztalán, valamely elképzelhetetlen transzcendens hatalom, sors, isten, vagy valami más emberfeletti összefüggésrendszer, amelyre nincs befolyásunk.
Érzékelhető a hányódásunk attól lesz, hogy több olyan szópár is van, amely az érzékelhetőséget segíti: kövek^kavicsok; élünk^halunk, sebzi^fojtja, öldökölnünk^csatáznunk, megremeg^vergődésünk, túlkiáltó szónkra^ visszhang sem felel...
A költemény zenéje Csokonai a Reményhez c. alkotásának ritmusát zengi:Úgy is értelmezhetjük a verset, mint történelmi pillanatképet, de úgy is, mint az emberiség létének örök pillanattá váló zsánerképét. A hatalmas halász azonban NEM AZÉRT fogja ki a halakat, hogy kínozza őket. Ez a jelenség a halászat természetéből adódik, minden halász érzéketlen a halak szenvedései iránt. Ilyen Isten is? Így csak az láthat, aki maga is valamiféle emberfeletti nézőpontból szemléli a jelenségeket az élet és halál közötti, a pillanat és az öröklét közötti, a behatárolhatatlan helyszínű senkiföldjéről.
Összegezve tehát a költemény által közvetített "élményt": a lét abszurd, az ember megválthatatlan (és nincs is szándékában senkinek megváltani). Ez a vers is azt fejezi ki, amit oly sok más Pilinszky-vers, az idegenné váló világban élés reménytelenségét, a kegyelemnélküliség létállapotát. A
Pilinszky 11. paradox a közlésben az, hogy a költő LÉNYEGIG hatoló képzeletével mégis felülemelkedik mindazon, amitől szenved, és amit tagadni kényszerül.
Ez a Pilinszky-féle magatartás a MÉDIUM magatartása, aki azt vállalja, hogy átéli az embert fenyegető rosszat, és arra rámutatva, azt megnevezve elhárítja nem csupán önmagától, hanem másoktól is. A beletörődés idegen tőle, költői világa ezért nem pesszimista, hanem a lényeget katartikusan megvilágító, tragikus.
a szeretet (mint Tolsztoj magatartásában és híres megnyilatkozásaiban: ne állj ellen a gonosznak),
a megtisztulás felé törekvő önfeláldozás (mint Simone Weil mintája mutatja).Ugyanakkor vonzódik az egzisztencialistákhoz, Sartrhoz, Camus-höz, és az abszurdokhoz, Becketthet, Kafkához. Azt becsüli ez utóbbiaknál, hogy könyörtelenül föltárják a lét abszurditását.
A legnagyobb paradoxon ebben az életfelfogásban és költői világban az, hogy Pilinszky a keresztény etika talaján áll, innen közvetíti az ember megválthatatlanságának élményét.
Pilinszkynek önmagában van temploma, istene, nem csupán konvenció számára a vallásosság. Pilinszky lírájának képrendszerét tulajdonképpen a lágerek pusztító gépezete határozza meg, ez örökre belekövült a tudatába. (Hasonlóképpen alkalmazza ezeket a képeket, mint József Attila a proletariátus, vagy a szegénység és a város peremi képeket -- általános emberi összefüggések kifejezésére is alkalmassá téve őket.)
Ami még nagyon fontos Pilinszky vallásosságában, hogy nem akar tételeket igazolni vagy cáfolni hitével, hanem meghagyja élménynek, hagyja működni önmagában és fogalomrendszerében. Ez különbözteti meg minden más vallásos írótól. "Katolikusnak lenni nem annyit jelent, mint elkülönülni egy mennyei kivételezettségben, hanem vállalását mindennek és mindenkinek. ... a katolikus író ... minél mélyebb a hite, annál kockázatosabb műveket fog alkotni. Szíve annál mélyebbre száll alá az idegenbe és az ismeretlenbe mondja a KÖZVETETT ÚT c. cikkben. Nem dogmaként kezeli tehát a vallást.
Vannak a Trapéz és korlát kötetben (ciklusban) olyan versek, amelyek nem csupán a MI kozmikus magányáról szólnak, hanem az ÉN közvetlen magányáról. Ezek a versek nyilván személyes vallomások is önnön magányos természetéről, zárkózottságáról: Én tilos csillagon születtem
a partra űzve ballagok,Én nem kivántam megszületni, a semmi szült és szoptatott, szeress sötéten és kegyetlen, mint halottját az itthagyott.
A címadó vers, a Trapéz és korlát akár szerelmes vers is lehet, vagy akár valamely embertárshoz fűződő akár az olvasóhoz kapcsolódó, érzelmekkel áthatott kommunikációs viszony, esetleg valamely transzcendens lénnyel való állandó együttlét drámai léthelyzete. A kérdés Pilinszky egész költészetében ugyanez a kérdés marad:
Oly mértékben telített ez a költői szöveg, hogy arra csupán a kései Berzsenyinél, az öreg Arany Jánosnál, az érett Vörösmartynál van egy-egy példa. Annyi mindent rábíz a költői szövegre az alkotó, hogy ezt csupán József Attila próbálta meg a 20. századi magyar költészetben. Pilinszky egész kötete ilyen állandóan lényegi közléseket tartalmazó, egyetemes érvényű, metafizikai erőtérben mozgó.
A folyamatokat a múltba helyezi, lezárttá teszi, a vers jelenében már minden mozdulatlan. A versek ideje tehát az örökös jelenné lett múlt. Az idő megállt. Amit látunk, annak ezáltal megszüntetődött a múltja, a jelene és a jövője.
A versformálász képi eszküze itt nem lehet más, mint a látomásszerűség. A közvetlen valóság elemeit minduntalan átvetíti valamely megfoghatatlan, határtalan térbe-időbe, így apokaliptikus, démoni jelleget ölt a létérzékelés.
Az apokalipszis képeire épül pl. a MIRE megjössz c. költemény. A vízió fő képe az EGYETLEN, az UTOLSÓ ember. Az ő vízióját látjuk, az ő megszólalását (vagy benső monológját) "halljuk", az ő léttudatát és világképét kapjuk. Akihez szól, az kitalálhatatlan, körvonalazhatatlan, mint az isten, vagy az időutazó, aki visszatérhet az apokalipszis után is, (mert felette áll az apokalipszis törvényeinek is) --- megnézni, hogy mi lett azzal az egy emberrel, akiről itt szó van.
Pilinszky 15. Pilinszky verseiben lényegi formateremtő elv ez az ellentétezés, egyforma erejű hangsúly esik a hulladékká silányult tárgyakra, a végtelen állandóságú őselemekre (tűz, víz, föld, levegő) és a természetfölötti világra. Az olvasónak az a sejtése, hogy Pilinszky mindennnemű megismerést megelőzően BIRTOKOLTA már a LÉT LÉNYEGÉT.
Abban a jelen idejűségben, amely állandó folyamat, nincs igazi mozgás, legfeljebb olyan változás, amely alényeg mozdulatlanságát hangsúlyozza.
A tér rajzai valójában nem a természet képeiből tevődnek össze, hanem a négy őselem valamiféle éppen adott megformáltságából. Szimbólumértékűek az őselemek. A föld, a víz, a levegő legtöbbször a békés közönyt, az egyéniség alámerülésének közegét jelenti, máskor a kicsinyességében szétaprózódó világ ellentétét, a végtelen nyugalmat; ismét máskor a sivárság képzetével társul. Legtöbb jelentésváltozást az első versektől a legújabbakig a víz, a folyó, a tenger hordoz. Az elvegyülés, a megsemmisülés, eltávozás, visszatérés, védtelenség, élet, halál, hullámzó, de állandó téridő, sors, véglegesség, stb...
A lírikusban élő végtelenszomj az olvasó számára is érzékelhető ezeknek a motívumoknak a segítségével. Ez a végtelenszomj ugyanakkor egzisztenciális árvaság. Ezt sugallja a Mire megjössz c. költemény is. (9-8-9-8 szótagszám, négysoros strófák, x a x a rímképlet, jambikus lejtés)
Az EGY KZ - láger falára c. ciklus versei a konkrét háborús élményből fakadó versek, melyeknek egész képi világa, motívumrendszere ezt a képzetkört rajzolja meg.
(Harbach, Francia fogoly, Egy KZ-láger falára, Ravensbrücki passió, Harmadnapon, Frankfurt, Jelenések VIII. 7., Apokrif, Négysoros, Agonia christiana)
A fasizmus embertelensége éppolyan képtelen, irracionális borzalom, mint a mindennapi élet vértelen drámája, csak drasztikusabb. Ez konkrét borzalom. Általános érvényűvé emelik az említett versek. (Az átélteket valahogy értelmezni kell, el kell helyezni nagyobb rendszerekbven, meg kell magyarázni őket, hogy szembe lehessen nézni velük, és ne csupán szorongás-tünetekként legyenek jelen a tudatban.)
A költő az emberiség történetét szenvedéstörténetnek fogja fel. Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét -- mondja. A LÁGER jelképes közeg, a benne lejátszódó dráma valamilyen rettentő misztériumnak részletei. Ezek az események az ember újra bűnbeesésének és paradicsomból való kiűzetésének jelenetei. Krisztusi, tömegméretű istenember-szenvedés ez, az emberi megváltás igéretével. Amitől szöröngunk, amitől félünk, az konkrét borzalom, ezéltal nem fenyegető jövő, hanem jóvátehetetlen múlt. Nem előtte és utána vagyunk, hanem benne. Újraátélt léthelyzetek tehát az idézett versek képi-fogalmi keretei.
A HARBACH még 1944-ben keletkezett, és először a Trapéz és korlátban jelent meg. A vers egyetlen szuggesztív látványt jelenít meg (és közben rajzol át). Foglyok, lágerrabok menete kígyózik a fény-árnyék kontrasztos tájban. A képi (s vele a tudati) horizont állandóan változik, a konkrét jelenetek vízióvá és metafizikai távlatúvá válnak.
(A megjelenített léthelyzet maga is a képtelenül embertelen irracionális világába tartozik, ezért olyan rémületesen furcsa.
(Így rejlik a Pilinszky-képekben pl. a morális ítélet, nem szájbarágón, hanem az abszurdra rávilágítva.) A megalázott rabok menete halálmenetté válik a vers végi mondattól:
A lírai megjelenítés úgy játssza át az élményt a látomás közegébe, hogy közben meg is őrzi a megjelenített valóság konkrétságát, s ezzel a tények, a látvány borzalmas képtelenségét, megdöbbentő irrealitását képes sugallni.
Amitől még felháborítóbb az egész, az a kommentár-nélküliség. (Semmiféle értékelés vagy minősítés nincs a versben.) A személyes érintettség a kezdősor miatt azonban végig ott bujkál a versben. (A "szokásos" négy soros, x a x a rímképletű, jambikus lejtésű forma.)
"A szimbólumértékű kép ereje nem bonyolultságában rejlik; ellenkezőleg: egyszerűségében; abban, hogy eleve egyszer Maga a valóság bonyolult, egyre bonyolultabbnak tűnik; a költő dolga nem az, hogy a labirintus minden útját a beleszédülésig és beleszédítésig végigkövesse, mint a költészet szélhámosai csinálják, hanem hogy a látszólag végtelenül kusza számrengeteget egyetlen, szilárd egyenletre vezesse vissza,s egy megoldás, egy kép, egy jelkép tömör, önértékű formulájába foglalja. A valóság bonyolultságával szemben egyszerű; de egyszerűsége nem üresség, hanem fokozatos tömörség: a valóság bonyolultságának szintézise.
Ezért nem magyaráz -- a magyarázat bonyolult és bonyolít --, hanem ábrázol, kifejez, fölmutat." (Részlet Rónay György: Rakviem (1964) c. arcképvázlatából a Magyar Irodalmi arcképek c. könyvből
1947-ben, a VÁLASZ szeptemberi számában jelent meg a vers, majd a Harmadnapon kötetben 1959-ben. A folyóiratbéli megjelenéskor még az volt a címe: Csak azt feledném
Ez a tudati hozzáállás. Valóban azért jeleníti meg ezt az alakot, hogy el tudja tolni magától, hogy el lehessen végre felejeteni. A tudat védekező reakciója is ez. Azonban nem csupán erről van szó. Az örök időre rögzült állati éhség verse ez. A látványból "persze" látomás lesz, az éhes, szökött fogoly ma is enni kér. Bármely olvasó jelenében.
Ez a vers nyilván konkrét háborús tapasztalat. Mégsem mondhatjuk róla, hogy történelmi illusztráció. Nem vádirat valakik ellen, nem azért született, hogy tanulságokat vonjunk le belőle.
Az Ars poetica c. prózai írásában így emlékezik Pilinszky a háborúra: Az írott történelem romjai alatt mindannyian érintkezésbe jutottunk az íratlan történet, a szegények életének mélyrétegeivel. Mi is megtapasztaltuk a már elfelejtett szavak -- mint éhség, szomjúság, hazátlanság -- elemi jelentését úgy, ahogy azokat az írás mindenkori aranykorának szerzői használták. Számunkra eleddig ismeretlen ellentmondásokat éltünk meg. Sose hitt kiszolgáltatottságot és maradéktalan védettséget. Látszat és valóság helyet cserélt. Kényes gesztusai alatt láttuk enni a jóllakottat, és a moslékot anyagtalan szubsztanciaként magához venni az éhezőt. Ideig-óráig mindannyian szegények lehettünk, részesei a szegénység pozicionális szakralitásának, képtelen terhének és passzívan teremtő bizonyosságának. Személy szerint ekkor ismertem meg először a békét. "
A Francia fogoly mellé értelmezésül odakívánkoznék az INTELEM című vers. Pilinszky ebben sjátos költői hivatástudatát fogalmazza meg. Ő nem diadalának, sikereinek pillanatában kívánja szemlélni és megörökíteni az embert, hanem épp bukásaiban.
Nem azért, hogy megalázza, hanem azért, hogy megrendülve figyelhesse. Meggyőződése szerint az ember nem sikereiben, hanem gyöngeségében érdemel figyelmet. Akárcsak Krisztus, aki a kereszten lett mindenkié.
(A művészi figyelemről szól az Új Emberben 1965. szeptember 5-én Egyetlen pillanat kegyelem címmel Kondor Béla rajzairól és Simone Weilről szólva: "Rendkívüli szempár fürkészi itt önmagát, a világot és bennünket. Egyszerre könyörtelen a tekintete és gyengéd, személytelen és személyes, tartózkodó és szégyentelen, mint a segítség. A felebarát pillantása ez és az angyalé --- ahogy angyal volt, aki hátunk mögött valamikor a kaput bezárta."
A HARMADNAPON c. nyolcsoros vers ) a lágertémát a feltámadás, a megváltás diadalmas látomásával olvasztja egybe. Arról van szó, hogy az elszenvedett mártírsors tragikus, értékteremtő, az ígéret és a remény transzcendens vigaszát nyújtja. Az utolsó két sor magyarul és latinul idézi: harmadnapon föltámadt.
(több elemzés eredményének felhasználásával, idézésével -- főleg a Madocsai-könyv és Bárdos László elemzése, illetve Jelenits István nyomán; Valaczka András is érdekes adalékokkal szolgál)
Sokáig készült, már 1950-től foglalkozott vele Pilinszky, és csak 1954-ben fejezte be. 1956-ban jelent meg a CSILLAG hasábjain. 1959-ben jelent meg a Harmadnapon c. kötetben. Ez az egyik első vers, amivel Pilinszky a közönség elé állhatott a hallgatás évei után.. 1949 után nagyrészt az asztalfióknak kellett írnia.
Az APOKRIF minden Pilinszkyről szóló nagyobb írásban jelen van, legalább 10 beható értelmezés született róla, és mindegyik töredékes.
A címbe állított görög szó teológiai használatú megjelölés. (Eredetileg titkos, elrejtett iratra vonatkozik -- az "elrejteni" jelentés húzódik meg benne.) Apokrif egyébként az az irat, amit kihagytak a bibliai kánonok közül, azaz nem minősítettek szent iratnak.
A cím tehát szakrális indíttatást sugall. Olyan helyzetbe (olyan pontra) állítja a költő a vers beszélőjét (a kettő sohasem ugyanaz), amelyben két ellentétes pólus érintkezik (talán egybeér, talán csak közelít egymáshoz). Ez a helyzet a végpusztulás, a végítélet helyzete: De lehet a világ középpontja vagy a "világvége" is. Néptelen ez a HELY és IDŐ. EGYSZEMÉLYES megfigyelési pont, ahonnan a megfigyelő (krónikás ?, próféta?, menekült?, maga az elhagyott EMBERFIA?)
számot ad a múltról, a jelenről és a jelenbe költözött , jelent elfoglaló jövőről.(Isten csupán a harmadik egységben jelenik meg, ott is úgy, mint aki elhagyta a teremtményeit. (Miután az ember elhagyta az Istent, Isten is elhagyta a világot.
(Eredetileg verses regénynek indult a tékozló fiúról.) Pilinszky költői világának összefoglaló szintézise ez a vers.
A mű több műfajjal is rokonságot tart, elsősorban az ún. apokalipszis-irodalommal, a Jelenések könyvével. Az Apokalipszis a jövőről szóló kinyilatkoztatás, világvége-leírás, melyben az eljövendő végítélet a múlt és a jelen következménye. Ez a fajta apokaliptikus vonás a mű első részében tettenérhető főképpen. A lírai alany átéli a leendő végítélet léthelyzetét látomásaiban, és emlékszik rá.
Itt azonban főleg a jövendölő sorsáról van szó, és a világvége-látomásból épp az hiányzik, amitől az értelmet kaphatna, a bűnök büntetésének mozzanata, és a bűntelenség végső megdicsőüléséé.
Jellemző az időtlenített jelen. (A Pilinszky-költészet kitüntetett ideje.) A jövő már az első sorokban jelenné, sőt múlttá elevenedik.
A TÉR (helyszín) szervezésére jellemző még a kíméletlen, számonkérő NAPKORONG infravörös sugárzása, tűzvész, forróság, ragyogás, mely átizzítja az egész világot. SIVATAG lesz tőle a világ, amelybene valamiféle BELÉVETETT, fuldokló, haldokló lény bukdácsol.
a világvégi kutyaól az Aranykori töredékben; a torony az Impromtu-ben; a kővé váló ember A szerelem sivatagában; a vadállati figyelem a DÉLben.
Jellemző a versre a végletes nyitottság. A hagyományos értelemben ELTŰNIK a téma. Nem lehet pontosan megmondani, hogy miről szól a vers. Itt nincsenek ÚTJELZŐ táblák.
Nem tudjuk, hol járunk, nincs helyszín és idő, nem korlátozódik a jelenség (jelenlét) falura, városra, országra vagy egyéb helyszínre.
A folyamatosan lejátszódó és örök folyamattá merevedő tragédia a beszélőt nem csupán a szavaktól fosztja meg (Hazátlanabb az én szavam a szónál. Nincs is szavam.), hanem a sírás, az ÉRZELMI FELOLDÓDÁS LEHETŐSÉGÉTŐL is:
És könny helyett az arcokon a ráncok,A harmadikban ISTEN, ÉN, EMBER és VILÁG "sziklarajza". Jóvátehetetlenül tönkrement a teremtett világ. Az emberi érzelemnyilvánításra nincs mód.
Állandósul a nézőpontváltás. Állandóan egymásra vonatkoztatódik az élmény és a szemlélődés; a látás és a kifejezés; a konkrét és az absztrakt, a valóságos és az irreális, a tapasztalati és a mítikus.
Váltakozik a tárgyilagos közlés és a megállapítás, elbeszélés, leírás a vallomásos odafordulással; a monologizáló magánbeszéd és a valakihez szólás; a megszólító közvetlenség a reflexióval, a csöndes meditáció a pátosszal váltakozik.
Vezérmotívumok: fa, csönd, árnyék, éjszaka, mozgás, vonulás, megmerevedés, megdermedés, kiüresedés, pusztulás, nemlét, hiány, árvaság.
Az idő rétegei nem véletlenül csúsznak és olvadnak egybe. A meghatározó tény az, hogy VALAMI UTÁN vagyunk. (MERT elhagyatnak akkor mindenek.) A nyitás megokolás és következtetés egyszerre. KÖRBEÉRT a logika. (Nincs értelme többé az emberi léptékű ok-okozat és időtényezőnek.) PILLANATRA és VÉGTELENRE egyaránt rögzül a téridő. Ezért "keverednek el" az eddig különálló lények, tárgyak, életek.
Nincs személyisége vagy jelleme, csak megszólalása. Ugyanakkor mindhárom részben más-más magatartást iletve hangnemet választ: az elsőben a végítéletről és a végítéletnek TANÚSKODIK, majd ÚTNAK INDUL.
A másodikban a VISSZATÉRÉST,, a MÁSIK lényre való VÁGYAKOZÁST és a MAGÁRAHAGYATOTTSÁGOT szólaltatja meg.A mitologikus motívumok nem műveltséganyagként, hanem elementáris ősképekként jelennek meg. Közülük az emberiség legfontosabb jelképei közé tartozik: a vadállat, a madarak, a fák, az erdő, a paradicsomkert stb.
Az APOKRIF ugyanakkor a nyelv nélküli kínlódó megnyilatkozás verse is, a nyelvtől megfosztott ínség verse. Megtestesült paradoxon ez a kifejezésmód. Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet.
eredetileg négysoros versszakokban írta le. Maga sem tudta, hogy mivel elégedetlen, de egyszerre csak megszüntette a strófákat, és áttagolta a verset így, ahogy ma látjuk. Hatása így sokkal megrázóbb.